2014.05.22. 18:09 Szerző: Moin Moin

2027: „A Haza Atyja”?

„E ház mámátóliglan fogva ősi ház. Mamammusi-hajlék, ezt jól jegyezze meg, Gágáné létire… Ami voltam, nincsen. Urad s parancsolód mától mamammusi.”

Moliére-Lully: Az úrhatnám polgár - 1670

A címbéli dátum azt a legkorábbi időpontot jelöli, amikor Orbán Viktor visszavonul a közhatalom gyakorlásától – feltéve, hogy 2017-től valóban köztársasági elnökként folytatja majd azt.

Majdnem négy évvel ezelőtt írtuk róla és várható elnökségéről ezeket a mondatokat (Gyomorforgatókönyv – 2010. 06. 23.):

„Orbán valóban egy erős köztársasági elnöki pozíciót akar – a maga számára. Csakhogy jelenlegi Alkotmányunkban nem így szerepel; ehhez kell (többek között) az új Alkotmány majd, azt pedig még az ő erős miniszterelnöksége alatt kell és lehet tető alá hozni…

Aki [Orbán] ebben az újonnan kreált és immár minden előre sejthető valószínűség szerint erős elnöki pozícióban kvázi kikerül a politikusi teljesítménykényszer és az objektív megmérettetések lehetőség (parlamenti választások) alól.

Orbán akarja a hatalmat, magának akarja, hogy ha már nem szeretik, ha már oly sokáig nem fogadta be és nem tisztelte eléggé az a nagyképű pesti elit, akkor legalább kénytelenek legyenek őt „félve tisztelni”! Nincs neki célja a halatommal, nem akarja ő igazán jobbá tenni az országot, nem is rendelkezik ehhez nagyszabású koncepcióval (jól láttuk, mi folyt itt választási és kormányprogram címén, „tiszta szégyen”…). Nem is érdekli őt a hatalom működtetése… Ezért tulajdonképpen nyűg neki a miniszterelnökség és veszély neki, hogy ha nem teljesít, ha nem lesz képes az általa felkeltett elvárásoknak, illúzióknak megfelelni a kormányzással, akkor bizony bukhat!

…De ha átalakítja a magyar közjogi berendezkedést, ha „kiüresíti” a miniszterelnöki pozíciót és ha elsúlytalanítja az új Alkotmány a parlamentet, akkor már kvázi tök mindegy, kit választ a Jónép – ő, mint „erős köztársasági elnök” majd csak „elmitterrandkodik” valahogy, még jó darabig!”

Mármost, ahogy a tegnapi hír mutatja, valóban az Orbán szándéka, amit négy éve leírtunk itt. Ezek szerint (és most jöjjön egy bővített mondatnyi önfényezés!) vagy nagyon jók az információink és azokat nagyon jó módszerrel rakjuk össze, jól ismerve a politikusi személyiség működését, mint minden motiváció, cél és stratégiai koncepció „ősforrását”, vagy pedig őrült szerencsével tippelünk, hogy sorra-rendre bejönnek az általunk írott prognózisok – ki-ki döntse el, melyik a valószínűbb!

Hogy segítsünk a döntésben, jöjjön még egy kis idézet a négy év előtti posztunkból:

„…Nem kellene foglalkoznunk már Orbánnal és cseleivel – de mivel ő foglalkozik a mi demokráciánkkal, a mi államunk be– és átrendezésével, ezért nekünk is foglakoznunk kell vele – minimálisan annyiban, hogy tisztán tárjuk fel: mi hajtja ezt az embert! Mert ha tudjuk, mi motiválja, akkor azt is megtudhatjuk, hogy mik a várható, számára „szükségszerű” leendő lépései – és ha tudjuk, mit fog lépni, akkor fel is készülhetünk erre, akár be is előzhetünk neki.” [Kiemelés: 2014. 05. 22.] – És mivel, mint a fenti idézet igazolja, évek óta tudtuk, mik a valódi szándékai (elnöki hatalom), ezért jó előre elkészítettük neki azt a kelepcét is, amely rácsapódhat a tervére: maximalizáljuk az egy személy által betölthető állami vezetői ciklusok számát! Most és így kap világos értelmet bárki számára múlt évi Add vissza! című posztunk, melyben ez állt:

„…A demokratikus államok többségében nincs egy-egy állami vezetői pozíció esetében megszabva az, hogy egy adott személy hányszor és milyen hosszan töltheti azt be, ám épp a legnagyobb és az egyik legrégebbi demokráciában van korlátja ennek: a bevezetőben idézett, az Egyesült Államok alkotmányában szereplő kitétel. Jó, ha mi, csekély múltú és gyenge meggyőződésű demokráciák, intézményesen is garantáljuk, hogy a politikusaink megértsék: a hatalom nem a tiéd, add vissza!…

A magyar állam vezetőiről alaptörvényünk rendelkezik, annak is a 16. cikke – ebben pedig nincs megszabva időbeni, vagy ciklusszámbeli korlátja annak, hogy egy személy hányszor lehet köztársasági elnök, miniszterelnök, vagy az Országgyűlés elnöke. (Érdekes: más magas közjogi funkciók esetében van ilyen korlát – sőt: általában az a jellemző, hogy keményen korlátozva van időtartamban a betölthetőség! Így a magyar alkotmányos konstrukciótól sem idegen egy ilyen kitétel!)

Igaz, Magyarország jelenlegi alaptörvénye úgy rendelkezik, hogy az alaptörvényt érintő kérdésekben a nép „nem kötelezheti” a parlamentet… Ám egyrészt amiről nem rendelkezik explicit formában az alaptörvény, azt nem is lehet kizárni a népszavazással szabályozható témák köréből. Másrészt: látni szeretném én azt a parlamentet, amelyik hosszan ellenállhatna egy kellő számban és kellő súllyal képviselt népi kívánalomnak! Ráadásul: elég nehezen védelmezhető a korlátozatlan elnöki/miniszterelnöki ciklusszám, hiszen aki azt „végteleníteni” akarja és ezért ellenáll a (mondjuk) két ciklusban való korlátozásnak, az ezzel elárulja a maga hatalommonopolizáló szándékait. Akinek egy személy hatalmon maradása fontosabb, mint a demokrácia, az ugyan miben mesterkedhet?”

Nem kell mást tennünk, mint népszavazást kezdeményeznünk az első három közjogi funkció betölthetőségét illetően: aki már valamelyiket e három státusz közül legalább kétszer betöltötte, az egyik funkcióra se legyen többé megválasztható!

…Igaz, itt van egy kemény korlát: ahhoz, hogy érvényes és eredményes legyen ma Magyarországon egy népszavazás, az érvényes törvény szerint a szavazásra jogosult magyar állampolgárok legalább fele meg kell jelenjen a szavazáson és a megjelentek legalább felének kell a kezdeményezést támogatnia. Ez a szabályozás nyilvánvalóan aránytalan – különösen, ha összevetjük az országgyűlési választásokra vonatkozó szabályokkal és az azokon megszerezhető felhatalmazással. Nézzük meg ezt részletesen, a pontos számok tükrében!

A Magyarországon választójoggal rendelkezők száma 8.241.000 fő, ebből a 2014. április 6-i országgyűlési választáson a 61,24%-nyi megjelentnek mindössze 45,04%-a szavazott a Fidesz-KDNP-re – amely ezáltal a 199 fős Országgyűlésben 133 mandátumot, vagyis éppen 2/3-os többséget szerezhetett. Továbbá: a Fidesz-KDNP-re szavazók száma 2 264 780 fő volt, ami a választójoggal rendelkező állampolgárok mindössze 27,48%-a. Vagyis: az összes szavazat nem egészen felével és az összes szavazópolgár alig több mint negyedének támogatásával egy országgyűlési választáson kétharmados többséghez jutott a Fidesz-KDNP. Ezzel szemben egy népszavazás az éppen érvényességhez legalább 4.120.501 főnek meg kell jelennie a szavazáson és közülük legalább 2.060.251 főnek igennel kell szavaznia. Magyarán: egy országgyűlési választáson az alig valamivel több, mint kétmillió szavazat kétharmadot ér, amivel az országban teljhatalmat lehet szerezni – ám egy népszavazáson már egy sima ötven százalékos érvényességhez ennek a duplája kell. És: több mint kétmillió embernek kell ahhoz egységesen igennel szavaznia, hogy egy népszavazáson egyetlen kérdés eredményes lehessen – ezzel szemben egy országgyűlési választáson ugyancsak valamivel több, mint kétmillió ember egységes szavazata elég ahhoz, hogy aztán 133 képviselő minden kérdést eldönthessen az országban!

Éppen ezért, még mielőtt bármely konkrét kérdésben népszavazás-kezdeményezéssel élnénk, célszerű előbb egy általánosságban a népszavazásokra vonatkozó kezdeményezést tenni: állítsák vissza a népszavazások érvényességi és eredményességi kritériumait a Fidesz által 2013-ban megváltoztatott szabályok előtti szintre! Ha ez megtörténik, akkor sokkal nagyobb eséllyel lehet immár konkrét, a hatalom monopolizálhatóságát megakadályozó népszavazásokat tartani.

…Merthogy Orbán (az általa vezetett politikai és érdekközösség támogatásával) monopolizálni akarja a hatalmat. A mindenkori kormányzati teljesítménytől és az ország sikerességétől-versenyképességétől függetlenül is hosszú ideig megőrizhető hatalmat akar, amely nincs közvetlenül kitéve a néphangulatnak, mint a parlamenti többséghez kötött miniszterelnöki pozíció. Ha a Fidesz 2018-ban elveszíti a választást, ám Orbánt már előtte, 2017-ben (egy megerősített jogkörrel bíró) köztársasági elnöki posztra választotta 5 évre az országgyűlés, akkor legalább 2022-ig övé lesz a tényleges hatalom – amellyel ha ügyesen/ügyeskedve¹ él, a következő parlament összetételétől függetlenül még legalább egy cikluson át megőrizhet, 2027-ig.

Aki pedig abban reménykedik, hogy ha korábban nem is, de a címben említett 2027-ben végleg megszabadulhat Orbán Viktortól, anélkül, hogy ezét valamit tennie kellene, bizony téved. Ha le is köszön majd a formális elsőségről, nyilván jó előre megszavaztat majd magának valami „augustusi titulust”: Pater Patriae – a Haza Atyja, amely cím élete végéig sértetlenséget garantálna neki. Valami hasonlóval gyakran próbálkoznak a diktátorok, pl. Pinochet is tett hasonló lépéseket, persze hiába.

„Tekintélyt” az akar magának, aki a teljesítményével elismerést nem képes elérni. Orbán Viktor megfellebbezhetetlen tekintélyű családfő akar lenni² – Orbán Viktor Orbán Győző³ akar lenni! De ahogy az ő saját személyiségfejlődésére is negatív hatással volt ez a magának megfellebbezhetetlen tekintélyt vindikáló „pater familiaris”⁴, úgy az egész magyar népre nézvést sem lenne üdvös hatású egy ilyen tekintélyuralom: beleroppannánk!

…Ne feledjük: van eszköz a kezünkben arra, hogy Orbán terve ne sikerülhessen, és hogy az országot a teljesítményalapú és az állampolgárok által folyamatosan visszaellenőrzött kormányzás útjára vezessük. Szavazzunk: ki melyiket akarja!

¹ Például úgy, hogy alaptörvénybe íratja: a köztársasági elnököt az országgyűlésnek kétharmados többséggel kell megválasztania (ami 2017-ben még adott lesz neki) – és ha a mandátumának lejártakor az aktuális országgyűlés nem képes a következő jelöltet kétharmaddal megválasztani, akkor marad a régi elnök. Erre analógia az ún. „sarkalatos törvényekkel” pozícióba emelt legfőbb ügyész, vagy médiahatóság-elnök esete, akiknél ugyanez a szabály. De az is egy lehetőség, hogy a köztársasági elnöki mandátum idejét egyszerűen 9 vagy 10 évre emelik, még Orbán elnökké választása és a 2018-as parlamenti választások közti időben.

² Erről – és ennek politikai következményeiről - szól a Hegyet Berlinnek! c. posztunk „Az én vezérem bensőmből vezérel!” c. fejezete is.

³ Orbán apukának Viktorra gyakorolt hatásáról itt: Don Giovanni az EU-csúcson, és itt: Tízmillió Orbán-gyerek

⁴ Szó szerint „családfő”: a római családokat megfellebbezhetetlen tekintéllyel és hatalommal vezető férfi.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.05.20. 16:16 Szerző: Moin Moin

A „kémügy” margójára…

„Wenn ich nicht gleich Bier bekumm, schmeiß ich die ganze Kneipe um!”

(„Ha nem kapom meg rögtön a söröm,/felborítom az egész krimót!”)

Bier her, Bier her! – német kocsmanóta – XIX. sz.

A poszt címében a kémügy margóját emlegettem, pedig azt, amiről alább szó lesz, inkább a lap közepére kellene írni: a jobbikos kémügy ahhoz képest, amit a Fidesz művel az EU ellen, csak széljegyzet a margón…

„Szalmaszálért megfizetsz, ám egy kazlat elvihetsz”

(Csöröge dala¹)

Van abban valami bájos, ahogy épp a Fidesz kiált „árulót” a jobbikos, állítólag az EU-t az oroszoknak eláruló és kiárusítani szándékozó Kovács Bélára. Az a Fidesz, amely az utóbbi négy évben egyre azt fejtegette, hogy „szabadságharcolnunk” kell az EU ellen – az ellen az EU ellen, amelyről maga a miniszterelnök, Orbán állította azt, hogy „Brüsszel egyenlő Moszkvával”. És az a Fidesz árulózik, amely aztán idén tavasszal, a paksi stikliszerződéssel sokkal inkább szolgálta Oroszország érdekeit az országéval szemben, és sokkal inkább adta el az országot Oroszországnak, mint ahogy azt egy Kovács Béla akár a legmerészebb álmaiban is remélhette!

…Az az idióta „demokrata ellenzék” pedig, amely vérszegényen és minden önálló gondolat és önálló helyzetértékelés híján ott lézeng a parlamentben, most lelkesen állt a Fidesz mellé kém-ügyben, ezzel remélvén az ország második legnépszerűbb pártjává fejlődött Jobbikon ütni. Istenem: micsoda kicsinyes bosszú és minő politikai szűklátókörűség az, hogy a sokkal kisebb árulót abrichtolják a sokkal nagyobbhoz csapódva! Téve ezt úgy, hogy eközben meg sem említik, hogy bizony: a Fidesz az EU-ellenesség legerősebb generátora, hogy a Fidesz csupán azért marad az EU-ban, hogy annak elitje magához terelhesse az onnan jövő pénzeket, de értékrendjében semmi európaiság nincs benne. Nem illeszti bele az ellenzék abba a logikus kontextusba ezt a kémügyet, hogy azzal a Fidesz valóságos célja nem más, mint egy, a hatalommonopóliumára potenciálisan veszélyes politikai erő amortizálása.

„Újmódi barbárok”

(Illyés Gyula²)

…Igen: a hatalommonopólium. Azzal, hogy a Fidesz 2010-től gyakorlatilag bármiféle, számára valódi problémát jelentő akadály nélkül tudott Magyarországon hatalommonopóliumot létrehozni, rámutatott mind az egész EU, mind pedig a közép-kelet európai tagállamok csatlakozási módjának egy nagy fogyatékosságára, egy tévedésre.

Az EU önkéntes demokraták egyleteként jött létre: olyan politikusok hozták azt (és elődszervezeteit) létre, akik levonták a korábbi európai történelemből azt a tanulságot, hogy kifizetődőbb együtt, mint külön-külön, vagy akár egymás ellenében. Ehhez a felismeréshez pedig az a fajta általános polgári mentalitás adta az alapot, amely a „Mag-EU”³ társadalmaiban a legelterjedtebb mentalitás és amelynek ott évszázadokra visszatekintő előélete van, azzal a koherens tapasztalatrendszerrel együtt, hogy hosszabb távon mindenki ezzel a mentalitással juthat a legtovább… Ezek a tapasztalatok nincsenek meg (vagy: amortizálódtak erősen) a kelet-európai új tagállamok társadalmaiban – emiatt pedig semmiféle „polgári korlátai” nem léteztek a rendszerváltás után egy újabb hatalommonopólium kialakulásának, sem az ottani elitekben, sem az őket körülvevő társadalmakban, sem pedig ezen országok gazdasági szereplőiben.

A csatlakozási tárgyalások során az új tagállam-jelöltek delegációinak élén csupa olyan politikust láttak, akik 1989-90 körül mindent megtettek az előző hatalommonopólium lebontásáért. Ebből a Mag-EU vezetői azt a – téves – következtetést vonták le, hogy demokratákkal tárgyalnak a tagságról, így nem is gondoltak olyan automatikus védelmi klauzulák és technikák csatlakozási szerződésbe építéséről, amelyek megakadályozhatták volna azt, hogy a friss tagállamok politikai stílusa és valóságos gazdasági berendezkedése ne az EU alapelveinek megfelelően működjön. A Mag-EU vezetői nem tudták, hogy attól, hogy valaki egy korábbi antidemokrácia ellen harcolt, még nem biztos, hogy általában az antidemokrácia ellen harcolt: lehet az is, hogy csupán a mások által üzemeltetett antidemokráciát akarta lebontani, hogy a helyére állíthassa a sajátját!

„És most viszi!”

(Örkény István⁴)

Így a Mag-EU nem a csatlakozni kívánó országok népeivel, hanem azok uralmi elitjével tárgyalta végig a csatlakozást, azt hívén, hogy ezen uralmi elitek mentalitása, cél- és eszközrendszere azonos a polgári, demokratikus, kapitalista és meritokrata alapú EU-beli elitével. Pedig valójában a frissen jövők értékrendje és társadalmi-gazdasági céljai radikálisan különböztek ettől: mivel e politikai és gazdasági elitek tagjai a „létező szocializmus” sem nem demokrata, sem nem polgári, sem nem teljesítményelvű, legfőképpen pedig nem kapitalista közegben szocializálódtak, így a fejükben a csatlakozás előtt és után egyaránt egy, a hatalom és a gazdasági erőforrások monopolizálására törekvő cél- és értékmodell működött. A „demokrata idealisták” – a Havel-, Göncz-, Walesa-félék – hamar kívül találták magukat a hatalom tényleges „nemzeti centrumain” és jöttek a Klausok, Ficók, Orbánok, a maguk „nemzeti államkapitalista” sleppjével és szépen belakták a régi, szovjetista pártállam és hatalommonopólium üressé vált élőhelyeit, úgy az egyes emberek fejében, mint a gazdaságban és a közhatalomban. Mire az EU észbe kapott, már e visszarendeződési folyamat „gyorsnaszád-zászlóshajójában”, Magyarországon éppúgy csupán díszlet maradt a parlamentarizmus, mint volt az 1949 és 1989 között.

…Szóval: a Fidesz folyamatosan „töri-zúzza a berendezést” az EU-ban, eközben pedig lármásan és sértődötten követeli a csatlakozási szerződésben, illetve a hétévente megszavazott költségvetésben neki járó „ingyen sört”: azt a támogatást, amelyet nem azért adnak az eu-s transzfer révén a nettó befizető tagállamok állampolgárainak és vállalkozásainak adójából, hogy abból az EU alapértékeinek és céljának esküdt ellenségei országon belül a saját pozícióikat erősíthessék. …Nekünk, európaiaknak el kellene már végre döntenünk, hogy mit kezdünk az Orbánhoz és bandájához hasonló „kocsmai erős legényekkel”: hogy miképpen és milyen eszközökkel disztingváljunk köztük és az általuk uralt nép és ország között?

„Quousque tandem?”

(Cicero⁵)

Talán itt az ideje, hogy kötelezővé tegyük az eu-s tagállamoknak azt, hogy minden, a központi költségvetésből kapott eurócenttel teljesen transzparens módon és naprakészen számoljanak el⁶, de úgy, hogy a jól ismert „projekt-túlárazások” is azonnal kiugorjanak az elszámolásból⁷. Ne feledjük: a Fidesz nem elvi alapon tart az EU-val, hanem azt csupán egy szinte korlátlanul fejhető ATM-ként fogja fel – és csak arra ügyel, hogy nála legyen/maradjon a hatalom platinakártyája. Nem érdekli az a gazdasági és technológiai szükségszerűség, amely az EU létét igazán indokolja, mert számára sokkal fontosabb a „nemzeti kereteken” belüli hatalom birtoklása – hiszen pozícióit és privilegizált helyzetét nem a teljesítményével, nem tudásával és nem a technológiai szintjével érte el, hanem népe tapasztalatlanságát és gyámoltalanságát kihasználva. Épp emiatt érdeke, hogy maradjon is meg mindkettő – ami viszont nyilvánvalóan ellentétben áll a kompetens és önálló polgárokból álló erős EU koncepciójával.

A Fidesz addig él, ameddig fenn tudja tartani a „nemzeti kereteket”, hogy azzal visszaélve kirekeszthesse a valódi teljesítményversenyt a társadalomból, a gazdaságból és a közpolitikából. Ezért nekünk, magyar polgároknak az EU-ban – egy föderatív EU-ban – való „feloldódás” nem veszély, hanem esély: arra, hogy ne lehessen rajtunk, visszaélve a demokratikus járatlanságunkkal „nemzeti despotaként” uralkodni. Az igazi, mert veszélyes és koncepciózus bomlasztók nem azok, akik nyíltan a pokolba kívánják az EU-t (mint a Jobbik) és nem is a Kovács Bélák: az igazi európaiság, azaz a teljesítmény és a sikeresség valódi ellenségeinek arcát Orbánékban láthatjuk meg!

¹ Fésűs Éva: A palacsintás király, Csöröge udvari bolond „kaloda-dala” – 1973

²Ilyés Gyula: Kovács – 1952-’54 k.

³Mag-EU: Az Európai Unió azon tagállamai, amelyek valódi, mély és konzekvens polgári társadalmi hagyományokkal rendelkeznek, mint pl. a skandináv tagállamok, Németország, Franciaország, a Benelux-államok.

⁴ Örkény István: A végzet – 1968 előtt

⁵ „Még meddig?”: Marcus Tullius Cicero consul híres, a Catilina-féle összeesküvést a szenátusban leleplező beszédének kezdő szavai – i.e. 63

⁶ Nem véletlen az, hogy a kormányzati portál nem ezzel kezdődik – és az sem véletlen, hogy a magyar kormány nem tárja a nyilvánosság elé és nem kommunikálja „ezerrel” azt, hogy a valóságban miképpen is áll az egyenleg az EU és az ország között, hogy mennyire hamis az az összeesküvés elmélet, amely szerint az EU „kiszipolyozza” az országot? A kormány érdeke az EU-relativizmus fenntartása.

⁷ Például úgy, hogy minden közösségi pénzből finanszírozott beruházást párhuzamba kell állítani a más tagállamokban hasonló céllal megvalósult beruházások költségadataival.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.05.18. 11:59 Szerző: Moin Moin

Tömeghatás

„De meddig tart ez az öröm? Hazamegy az ember. Talán oda van égetve a vacsora. Vagy nincs munkája. Milyen jogon mondhatom én azt higgyetek, legyen hitetek, amikor ti a keserű valósággal néztek szemközt. Én valami tartósabbat szeretnék adni nektek, de csak meg tudom mutatni az utat arrafelé.”

Eric Liddell szavai a Tűzszekerek c. filmből - 1981

Szokás volt a régi időkben, hogy a szerző munkáját invocaioval – fohászkodással – kezdte, amelyben vagy az égi hatalmasságok, vagy a földi hatalmasság, azaz az olvasó kegyeiért folyamodott, és kért egyben jóindulatot műve tökéletlenségéért. Most én is ezt kell tegyem: mielőtt belekezdenék a témába, jelzem, hogy ez egy „meredek” poszt lesz: az írás támadható és szükségem lesz az olvasó elfogulatlan jóindulatára!

Már maga a témaválasztás is sokak ellenérzéseit válthatja ki, hiszen a tömegmozgalom szerevezéséről, annak szükségességéről szól – és bizony: aki szuverén individuum, az nem szívesen gondol arra, hogy bármely, neki szimpatikus eszméből csak akkor lesz közpolitikai gyakorlat, ha azt egy tömegmozgalom kényszeríti ki az ellenérdekelt társadalmi csoportokkal szemben. Így működik a demokrácia – jó erről el nem feledkezni! …De lesz még ennél is meredekebb, ellenérzéseket keltőbb, az egész írást támadhatóvá, az asztalról lesöpörhetővé és demokraták előtt elfogadhatatlanná tevőbb része: egy idézet… Nem kevés töprengés után szántam rá magam, hogy beemeljem a posztomba ezt a passzust – ám végül úgy döntöttem, hogy - függetlenül az idézett forrástól - az abban szereplő megállapítások nagyon aktuálisak, éppen azért, hogy helyre tehessünk általuk bizonyos, a polgári demokratikus mozgalmak magyarországi térhódítását akadályozó szemléletmódbeli kérdéseket. Kérem olvasóimat, hogy fogadják meg az idézetet illetően Pázmány Péter szavait, aki szerint „az igazság akkor is igazság, ha a szamár ordítja azt”. Az alább majd következő idézet ugyan egy vadszamártól jön – de az igazságát, a módszert, amelyről írt - (sajnos) e vadszamár sikeressége igazolta!

…Akkor kezdjünk bele!

Számos esetben történt már meg velem, hogy beszélgettem valakivel-valakikkel a magyar közéletről, a helyzetről, az okokról és a lehetséges megoldásokról… A beszélgetőpartnereim pedig örültek, hogy végre valakitől magyarázatot kaptak a katyvaszra, a kétségeikre – és azt is megértették, hogy mit is kell tenni a változásért.

…Aztán a beszélgetés véget ért, a fellelkesült „neofiták” hazamentek – azaz: visszatértek a saját közegükbe, a „keserű valóságba”, ahol már nem érvényesült az imént hallott racionalitás, a lelkesültség pedig kialudt, mivel senki és semmi nem tartotta azt ébren. Így nem hasznosult a megismert tudás: nem válhatott belőle közpolitikai hatás – hiszen az egyes ember magára maradt a maga mindennapi, azaz másmilyen elveket valló, másmilyen módszerekben hívő közegében a friss tudással…

Ma Magyarországon a „valóság közege” az illúzió: Ebből következik, hogy a legnagyobb politikai illuzionisták a valóságos politikai erőtér legnagyobb nyertesei. Illúzió az, hogy „nemzeti keretek közt” jobban boldogulhatna a magyarság, mint az EU-ban. Illúzió az, hogy megúszható a kapitalizmus. Illúzió az, hogy a XXI. századi, tudásalapú kapitalizmushoz, annak vállalati és munkakultúrájához való felzárkózás nélkül is lehet XXI. századi európai életszínvonalon élni. Illúzió az, hogy ha Orbánt Vona, vagy épp Bajnai, netán Gyurcsány követné a trónon, attól „minden rendbe jönne”. Illúzió a magunkba zárkózás is – hiszen a valóság, vagy épp a közéleti tétlenség negatív következményei ránk törik az ajtónkat. Ezért illúzió a „Majdcsak megúszom valahogy, ha meghúzom magam!” taktikázása is.

…Röviden: ha azt akarjuk, hogy az új és adekvát közpolitikai gondolatok hasznosuljanak a gyakorlatban is, akkor ehhez olyan közeget kell teremteni, amelybe betagozódva a frissen meggyőzött egyének „állandó hőfokon tarthatók”!

Köztudomású, hogy az emberek hozzáigazítják a gondolkodásukat és a viselkedésüket ahhoz a közeghez, amelyben vannak. Ha ez a hagyományos magyar közeg, akkor még a legjobb szándékúak is önkéntelenül elkezdenek hagyományos magyar módra gondolkodni és viselkedni – ebből pedig megújuló magyar közpolitika Ítéletnapig se lenne! Ha a csoporthoz igazodó egyéni viselkedést pozitív erőként akarjuk hasznosítani, akkor kell az a politikai csoport, amelyben az új elvek és gyakorlat alkotja a koherens ingerközeget, amelyben az egyén a hozzá hasonlók között folyamatosan „átélheti” az új világot és így nem tompul bele a régi szokások alapján berendezett „Múltmagyarországba”.

Az biztosan nem fog menni, hogy majd csak az értelmiségi szubkultúrák írogatnak blogokban – mint mi is – és csak a szubkultúrák, egymás köreiben megmaradva, kommentezgetnek, és ebből virágzik ki az új, demokrata közmentalitású és teljesítőképes magyar társadalom. Írásban, olvasás közben nemigen működik a humánetológia: nem aktivizálódik és nem marad bekapcsolt állapotban a csoportöntudat – mert az olvasás magányos műfaj és nem teremt csoportkoherenciát, legfeljebb egy passzív „véleményközösséget”, amely aztán együtt dohog…

A csoportkoherencia alapja ugyanis nem is elsősorban a verbális információ, hanem a tagok közötti metakommunikáció: ez egy „tudat előtti világ”! Az elmélet emberei, a nagy gondolkodók hajlamosak erről a tényről megfeledkezni – mert önmagukból indulnak ki -, vagy pedig nem is tudnak erről, hiszen műveltségük nem természettudományos.

Hadd idézzem itt egy nagyon sikeres politikai mozgalom vezetőjének erről szóló szavait:

„Egyelőre az embernek kevésbé kellett törnie a fejét szervezeti kérdéseken, sokkal fontosabb volt magának az eszmének minél szélesebb körben való terjesztése. A propagandának jóval meg kellett előznie a szervezést és az utóbbi részére először a megfelelő emberanyagot kellett biztosítania. Ellensége is vagyok a túl gyors és pontos szervezésnek. Emellett ugyanis legtöbbször csak a holt szerkezet jön létre, és csak ritkán erős szervezet. A szervezés olyasvalami, amely létét a szerves életnek, a szerves fejlődésnek köszönheti. Eszmék, amelyek az emberek egy bizonyos számát magukkal ragadjak, mindig bizonyos rendezettség felé törekszenek, és e belső kialakulásnak igen nagy az értéke. Itt is számolni kell azonban az emberi gyöngeséggel, amely az egyest legalábbis kezdetben arra készteti, hogy védekezzék a nála tehetségtelenebbel szemben. Félő, hogy a felülről lefelé gépiesen irányított szervezkedés annak a veszélynek lesz az előidézője, hogy az egyszer elhelyezkedett, de teljesen még nem ismert és talán kevésbé alkalmas egyén puszta féltékenységből megkísérli a mozgalom kebelében az alkalmasabb egyén érvényesülésének megakadályozását. Különösen egy fiatal mozgalomnál lehet végzetes az így keletkezett kár.

Ez okból eleinte célirányosabb az eszmét egy központból propagálva terjeszteni, és csak a lassan felgyülemlő emberanyag gondos átnézése és vizsgálása után kiválasztani a vezetésre alkalmas egyéneket. Ily módon sokszor jelentéktelennek látszó emberek bizonyulnak született vezetőknek. Már most meg kell jegyeznem, hogy teljesen téves úton járunk, ha egy emberben csak azért, mert elméletileg nagyon képzett, vezetői képességeket vélünk felfedezni. Igen gyakran éppen az ellenkezője igaz.

A nagy elméleti képzettségű emberek csak a legritkább esetben nagy szervezők is, mert míg az elméleti és programalkotó egyén nagysága elsősorban az elvont törvények helyes felismerésében és lerögzítésében rejlik, addig a szervezőnek elsősorban lélekbúvárnak kell lennie. Az embert úgy kell vennie, amint van; meg kell őt ismernie, és éppen annyira nem szabad őt túlbecsülnie, mint tömegeiben kevésre értékelnie. Ellenkezőleg! Meg kell kísérelnie minden tényező figyelembevételével oly alakulat létrehozását, amely élő szervezetként alkalmas az eszme képviseletére és a sikerhez vezető út szabaddá tételére.

Még ritkább esetben szokott a nagy elméleti felkészültségű személy vezérségre alkalmas lenni. Sokkal inkább lesz ilyen az agitátor, amit sokan, akik a kérdéssel csak tudományosan foglalkoznak, nem szívesen hallanak. Az agitátornak, aki képes egy eszmét a széles tömegekkel megértetni, mindig pszichológusnak is kell lennie. Mindig alkalmasabb lesz vezéri szerepre, még ha demagóg is, mint az emberismerettel nem bíró és a világtól elvonatkoztatott teoretikus. A vezetés nagy tömegek mozgatását jelenti. Eszmék megteremtése semmi összefüggésben sincs a vezéri képességgel. Teljesen hiábavaló és meddő az afeletti vitatkozás, hogy mi nagyobb jelentőségű: az emberi ideálok tételszerű felállítása vagy azok megvalósítása? Ezzel is úgy vagyunk, mint az életben oly sokszor: az egyik teljesen ésszerűtlen lenne a másik nélkül. A legszebb elméleti elgondolás is céltalan és értéktelen marad, ha a vezér nem mozgatja meg annak érdekében a tömegeket és megfordítva: ugyan mit érne minden vezéri lendület és tehetség, ha a teoretikus nem jelölné meg az emberi küzdelem célját? Az elméleti, vezéri és szervezői tehetség egy személyben azonban a lehető legritkább esetben egyesül. E három tulajdonság egyesülése teremti a nagy embereket.

A mozgalomban való ténykedésem első idejében amint már jeleztem a propagandának szenteltem magam. A propaganda feladata az volt, hogy az emberek egy kis számát telítse az új eszmékkel, hogy aztán rendelkezésre álljon az az emberanyag, amely a későbbi szervezésnek elő egyedeit adhatta.”

A fentiek módszertani igazsága nyilvánvaló – még akkor is, ha az idézet szerzője, Adolf Hitler, a náci mozgalom felépítése során fogalmazta meg mindezeket… Leírhattam volna persze mindezt a saját szavaimmal is – de inkább „sokkoltam egyet” ezzel az idézettel, hátha a sokk felébreszt és rájönnek az olvasók, hogy minden mozgalom, képviseljen bár humánus, vagy épp aljas eszméket és célokat, emberekből áll össze – az emberi egyének és közösségek működése pedig eszméktől függetlenül ugyanaz minden szervezeten belül.

Ebből az következik, hogy nem újabb és újabb, cizelláltabbnál cizelláltabb írásokban kell egymás előtt fejtegetnünk, hogy milyen fasza is lenne a meritokrácia és a demokrácia, hanem e helyett propagandaeszközöket kell fejleszteni és rendszeres, nyilvános rendezvényeket szervezni, ahol mindenki által átélhető lesz az a közösségélmény, amely képes az embereket megtartani a cselekvéskészség hőfokán. Csak élő közösség tud választást nyerni, csak élő tömegnek lehet exponenciálisan növekvő politikai gravitációja, amely idővel elvezet a legnagyobb politikai erő státuszáig.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.05.14. 00:34 Szerző: Moin Moin

„Nemzetpolitika” – vagy nemzetsorvasztás?

„Odi profanum vulgus et arceo.

Favete linguis: carmina non prius

Audita Musarum sacerdos

Virginibus puerisque canto.”

(„Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg!

ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha

nem hallott verseket ma, múzsák

papja, erős fiatal füleknek.”)

Quintus Horatius Flaccus: Ódák (III. 1., 1. – fordította: Babits Mihály) – i.sz. 23 előtt

Legutóbbi posztomban (Emlékmű az élőkért) felhívtam a figyelmet arra, hogy jelenleg mind kormányzati, mind magánszinten milyen célszerűtlenül bánunk a szegényeinkkel. Most e bánásmód stratégiai következményeiről lesz szó. Blogunk haladó hagyományaihoz híven most sem a filantrópia, a „jóemberkedés” és „lelkiismeret-ébresztgetés” műfaját alkalmazzuk, hanem rideg technokrata elvek szerint vizsgáljuk meg a kérdést.

„Nemzetpolitikánk szilárd morális és jogi alapjait letettük”

(Semjén Zsolt¹)

Magyarország egyharmada évszázados távlatban a mindenkori szegénységi szint alatt élt. Ez alól csupán a Kádár-korszaknak az 1960-as évek közepétől az 1980-as évek közepéig terjedő szakasza volt népiképp kivétel – ám ennek a húszéves pauzának komoly ára volt: a Kádár-kori szociálpolitikát a rendszer nem a saját erőforrásaiból, hanem súlyos eladósodásból fedezte. (Mondhatni: az akkori jólét alapja egy olyan jövő elzálogosítása volt, amelyben - azaz: a mában - a magyar társadalom még továbbra sem képes a szükséges erőforrásokkal ellátni önmagát, mint ahogy azt az elzálogosítás időszakában sem.) Éppen ezért, amikor ez az adósságpálya (a rendszerrel együtt) immár folytathatatlanná vált, szinte azonnal (néhány év alatt) visszaállt a szegénység „szokásos rendje és mértéke”.

A nyugati társadalmakénál nagyságrenddel nagyobb „szegénységhányadért” nem lehet (csupán) a szocializmus évtizedeit felelőssé tenni. A permanens magyar szegénységi adat oka nem csak abban keresendő, hogy míg a nyugati jóléti társadalmakban a II. világháborút követő évtizedekben piacgazdaság működött, amely innovativitása révén erős gazdasági fellendülést és ezzel erőforrás-gyarapodást hozott, addig Magyarországon kényszerűen a hatékonytalan szocialista-kollektivista gazdaság működött. Ez valóban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar gazdaság erőforrás-teremtő képessége és hatékonysága nem növekedhetett a nyugati államokéhoz hasonló ütemben – ám a magyar társadalomban és közmentalitásban lévő okok sokkal alapvetőbb tényezők ebben: a híres-hírhedt elmaradt polgárosodás. Az a polgárosodás, amely társadalmi szinten és tömegesen „termeli ki” az önálló kezdeményezőkészsége és szervezni tudásukkal a társadalmat jelentős többlet-erőforrásokkal ellátó magánvállalkozói réteget.

E téren – magától értetődően, a rendszer ideológiájából következően – a szocializmus sem törekedett előrelépésre:

Csak iparosított, de nem polgárosított.
Csak „gazdagította” (értsd: jövedelemnövekménnyel látta el) a társadalmat, ám nem gyarapította lényegesen annak önálló erőforrás-teremtő képességét.
Csak „korszerű ismereteket” tanított, ám nem formálta a mentalitást, a gondolkodásmódot olyanná, amely ahhoz szükséges, hogy a korszerű ismeretek birtokában az emberek és menedzserek sokkal jobban szervezzenek-tervezzenek, mind a gazdaságban, vállalati szinten, mind pedig a magánéletükben.

Mindezek híján pedig éppen abban nem történhetett komoly előrelépés, ami az „egyharmados szegénység” alapja. Amikor a Kádár-rendszerben aktivizálták (engedték aktivizálódni) az emberek saját „kisgazdasági kezdeményezéseit” (háztáji, „maszekok”, szabadabban működő tsz-ek, szövetkezetek, majd a korszak végén pedig a gmk-k, stb.), akkor ez az esetek túlmondó többségében nem jelentette a munkakultúra és a vállalatszervezési-vezetési kultúra fejlesztését, hanem csupán az „extenzív tartalékokat” mozgósította, afféle „Kaparj kurta, neked is jut!”-módra. (Még talán a mezőgazdaság az a terület, ahol – részlegesen – komolyabb előrelépések történtek a vállalati kultúra fejlesztésében, azonban sajnálatosan éppen ezek azok a részeredmények, amelyeket a rendszerváltást követően – alapvetően „politikai dühből” – felszámolt az Antall-kormány.)

„A Szentháromságról a pogányok többet tudnak.”

(Pandulpho bíboros²)

A magyar társadalom úgy lépett át/vissza 1989-’90-ben a kapitalizmusba és a demokráciába, hogy nem rendelkezett azokkal a kompetenciákkal és azzal a mentalitással, amely e kettő működtetéséhez elengedhetetlen lett volna. Így az elvileg adott lehetőséggel – azzal, hogy kapitalista és demokrata közeg jött létre – képtelen volt élni a magyar társadalom önmaga felemelése érdekében. (Megjegyzem: sok, a II. világháborút követő időkben a szocializmust „kihagyó” és demokratikus berendezkedésű, ill. azzá vált európai ország sem rendelkezett/rendelkezik ezzel a szükséges kompetenciával/mentalitással – ez az alapvető oka a dél-európai gazdaságok gyakorlatilag permanens gyengélkedésének. nem véletlen, hogy ezekben is nagyjából a magyarénak megfelelő a szegénységi ráta!) Ráadásul a rendszerváltással együtt azonnal elindult a társadalomban rejtetten addig is benne (tovább-)élő két ellentétes politikai alapállás és társadalmi paradigma³ nyílt küzdelme, amely a 2000-es évek első évtizedének második felére-végére gyakorlatilag minden ésszerűségétől megfosztotta a közgondolkodást.

Tehát: nincs a kapitalizmusban való boldoguláshoz (azaz: a versenyképességhez, a teljesítmény- és tudásversenyhez) szükséges kompetencia, van viszont egy irracionálissá vált politikai köztér – és ezek következményeként van egy stagnáló gazdaság, amely fixálja az erőforrás-hiányt a társadalomban.

A magyar társadalom napjainkra reménytelenül befagyott!

…Mik ennek a következményei? És: miképpen lehet innen elmozdulni?

A következmények legsúlyosabbika a jövőben fog beköszönni: egyre kevesebben lesznek azok, akik fenntartják a társadalmat. Amikor ezt leírom, akkor persze egyáltalán nem a születésszámra, vagy valami hasonló „KDNP-s szövegre” gondolok: azok lesznek kevesen, akik rendelkeznek versenyképes, XXI. századi munka –és vállalkozási kultúrával és kompetenciákkal.

Emberünk ugyani van elég – több is, mint amennyivel az ország a jelen állapotaiban kezdeni tud valamit!

„Sokba kerül nekünk ez a szegénység!”

(Gandhi⁴)

Igen: a mai magyar társadalom és gazdaság egyszerűen nem tud mit kezdeni ezzel a potenciális humántőkével. A gazdaság azért nem tud velük mit kezdeni, mert a társadalom előzetesen nem formálta őket erre alkalmassá: sem a mentalitásuk, sem a kompetenciájuk nincs meg, nem alakult ki ehhez.

Ha van alaptétele a XXI. századnak, akkor az nem más, minthogy minden társadalom pontosan annyira lesz sikeres, amennyire a tagjai XXI. századi tudással, kompetenciákkal rendelkeznek. Gyakorlatilag „lineáris kapcsolat” áll fenn a társadalom általános tudás-és kompetenciaszintje (a „kiművelt emberfő-hányad”) és a gazdasági sikeresség között (legalábbis azokban a társadalmakban, amelyek mérete nem elegendően nagy egy, a puszta lélekszám „felhasználásán” alapuló „gazdasági gőzhenger-effektus” működtetésén alapuló stratégiához, mit az ázsiai tömegtársadalmaknál). Ebből következően nagyon nem mindegy, hogy mit kezdünk a szegényeinkkel: hagyjuk-e őket ott, ahol vannak és úgy, ahogy vannak – vagy egy hosszú és a középosztály számára bizony áldozatvállalással járó folyamat során szellemi-gazdasági erőforrássá tesszük őket?

Az egyértelműen igazolt humángenetikai tény, hogy a populációban a „tehetséggének” aránya egyenletes⁵ eloszlást mutat: statisztikailag épp annyi tehetséges ember születik szegény, mint jómódú környezetben. Az egyes társadalmak „tehetséggazdálkodása” aztán ezt az adottságot vagy engedi érvényesülni, vagy pedig beletörődik a kontraszelekcióba és veszni hagy számos tehetséget, a bennük megtestesülő innovációs és gazdasági potenciállal együtt. Ez utóbbi egyenes következménye az adott társadalom és gazdaság erőforrásokban való szegénysége, stagnálása, leszakadása azon társadalmaktól, ahol ésszerű és hosszú távú belátáson alapuló tehetséggondozás, képesség-kibontakoztatás folyik.

A szegénység azonban nem csupán úgy „áll bosszút” egy, a szegényekkel nem törődő társadalmon, hogy a szegénynek született tehetségek teremtőenergiái elkallódnak. Úgy is pusztítja az erőforrásokat a szűklátókörű szegény- és nemzetpolitika, hogy érvényesülnek a szegénység szellemi és fizikai fejlődést, valamint a várható élettartamot és egészségi állapotot befolyásoló hatásai. A szegénység egyik jellegzetes és általános társult tünete az úgynevezett minőségi éhezés. Ez azt jelenti, amikor valaki ugyan nem éhezik a szó fizikai értelmében, kap elegendő energiát (jellemzően szénhidrátok és zsiradék formájában), ám a fehérje- vitamin- és nyomelem-ellátottságával már hosszan tartó problémák vannak. Nem eszik elég húst, friss zöldséget, gyümölcsöt – azaz nem fogyaszt minőségi élelmiszereket és táplálkozásában a szükségesnél és kívánatosnál sokkal nagyobb arányban vannak jelen az említett szénhidrátok (kenyér, tészta, krumpli) és zsírok. Ez oda vezet, hogy a fejlődő szervezet nem tud optimálisan „épülni”: mind az egyes szervek, mind az idegrendszer, mind a csontozat és izomzat fejlődése elmarad és alulteljesít az immunrendszer is. Ugyanakkor (a sok szénhidrát és zsír fogyasztása miatt) túlsúlyos lesz. (A gyerekek közel 40%-a túlsúlyos és jellemzően a szegényebb gyerekek azok!)

Hogy ennek mik a következményei rövid és hosszútávon, könnyen belátható.

Rövidtávon csökken a gyerekek szellemi kapacitása, nem képesek koncentrálni, tanulási nehézségekkel küzdenek (a hiányos táplálkozás ui. már rövidebb távon is idegrendszeri működési zavarokat okoz, amelyek következtében magatartászavarok is fellépnek), így reménytelenül lemaradnak az iskolában. Ez néhány év alatt olyan behozhatatlan tudáshátránnyá alakul, amelyet gyakorlatilag egész életükben sem fognak tudni behozni – és nagy eséllyel örökítenek tovább a gyerekeiknek is, hiszen megmaradnak a szegénységben és ezzel megmaradnak az annak idején őket is rossz pályára állító hatások. Ha még elvileg – a génjeikben – meg is volt a tehetség, az életviszonyok következtében képtelenek ezek hasznosulni. Diplomáról szó sem lehet így – mivel más az általános iskolában elveszítik erre az esélyt, a tanulásban való lemaradás miatt. Legfeljebb egy szakmunkásképzőbe (mai nevén: szakiskolába) juthatnak be – amiről tudjuk, hogy valódi esélyt nem ad. (Erről jó és nagyon szemléletes grafikonokkal illusztrált összefoglaló itt: Zsákutca a magyar szakmunkásképzés - http://index.hu/gazdasag/defacto/2014/05/12/a_magyar_szakmunkaskepzes_zsakutca/)
Hosszabb távon a gyerekkori – és a szegénységben maradás miatt valószínűleg később is megmaradó – minőségi éhezésnek a szervezet fejlődésére és működésére gyakorolt hatásai pusztítók. Az eleve rosszabb kezdeti állapotban lévő szervek és immunrendszer miatt sokkal nagyobb valószínűséggel betegszik meg és alakulnak ki krónikus betegségek. Ezek miatt csökken, vagy meg is szűnik a munkaképesség – ennek egyenes következménye az, hogy a társadalom erőforrás-termeléséhez az egyén nem képes hozzájárulni, de még akár csak önmaga és családja eltartása is nehézségekbe ütközhet. A több és krónikus betegséggel több és drága orvosi ellátás is jár, amely többletterhet jelent az egészségügyi ellátórendszernek és finanszírozásnak. A szegénység így lesz a végén nagyon-nagyon drága mulatság! A szegénységben élők várható élettartama 10 évvel rövidebb, mint az átlag-élettartam (74 év) és ráadásul ebből is sokkal kevesebb az aktív év – és (ahogy arról a tanulási képességekkel kapcsolatban már leírtam) ezen aktív évek alatt is csak alacsonyabb produktivitásra képesek.

Hangsúlyozom: ezek a tünetek a magyar társadalom egyharmadát veszélyeztetik! És jelenleg semmiféle politikai akarat nincs ennek a helyzetnek a megváltoztatására – sőt: ami az oktatással és a foglalkoztatással kapcsolatos kormányzati elképzeléseket és intézkedéseket illeti, ami az előző ciklusban és a most éppen kezdődőben eddig történt, az éppen ellentétes mindazzal, ami e nagyon kedvezőtlen helyzet megváltoztatásához kellene!

Sorvasztó stratégia

Semmi okunk azt feltételezni, hogy mindez véletlen lenne: minden intézkedés és törvénykezés koherens rendszert alkotva mutat abba az irányba, hogy a hatalom birtokosai nem szándékoznak változtatni ezen és nem áll szándékukban az, hogy jelentős tömegek emelkedhessenek fel, polgárosuljanak és szerezzenek XXI. századi kompetenciákat. Ennek lehetséges okairól is írtunk már a közelmúltban, a Beszéd az országról című posztban. Érdemes ott elolvasni, hogy világos legyen: a jelenlegi kormánytól aligha remélhető ebben változás, mivel a változás ellentétes lenne e kormányt adó politikai-gazdasági hatalmi körök személyes érdekeivel és mentalitásával.

A jelenlegi kormány úgy akar „nemzetet építeni” és „nemzetpolitikát” csinálni, hogy miközben a környező országokban élő „trianoni magyarokra” koncentrál, (és rájuk fordít milliárdokat) aközben a gyakorlatban „veszni hagyja” azt a többmilliós embertömeget, akik szegényként az ország politikai határain belül élnek! És: ezzel a paradigmával szemben az ellenzék sem rendelkezik jobb, kompetensebb, átgondoltabb ellenparadigma-ajánlattal – miközben sírnak, hogy „nem egyelendő a tömegbázisunk”, hogy „miért nem támogatnak minket a Fidesz-rendszer vesztesei?”

A poszt címében feltettem a kérdést, hogy nemzetpolitika vagy nemzetsorvasztás folyik-e valójában az országban, és fentebb már említettem, hogy a jelenlegi magyar kormány a „nagy nemzetépítése” közben veszni hagyja a szegényeket. (És ebben sajnos egyetért ebben vele és így nem áll ennek ellen a magyar közép- és felsőosztály egy jelentős része, amiképp azt a már idézett Emlékmű az élőkért című előző írásomban megjegyeztem.) Ha a jelenlegi hatalom és annak támogatói valóban komolyan gondolnák a nemzet „felemelését” és egyesítését, valamint Magyarország erőforrásokban való gazdagítását és magát a gazdaságfejlesztést is, akkor alapvető feladatnak tekintenék a társadalmi felemelkedést és a kompetenciafejlesztést a társadalom alsó harmadánál. Ezzel szemben ami „nemzetpolitika és nemzetegyesítés” címszó alatt valójában folyik, az nem más, mint a jelen kormányerő és uralmi elit hatalmát biztosító „választási matematika” működtetése. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ebből a szempontból sokkal „jobb befektetés” az, ha a történeti okokból eleve a „nemzeti oldalhoz” húzó trianoni magyarokat favorizálja a hatalom, hiszen ettől (mint láttuk április 6-án) szavaztok százezreit remélheti, csekély anyagi befektetés árán. Ezzel szemben a valódi, azaz a szegényekre is kiterjedő nemzetegyesítés messze nem hozna ilyen gyors és kézzelfogható-kiszámítható politikai hasznot. Hiszen e társadalmi csoport politikai aktivitása alacsony⁶ (éppen a már említett hiányzó társadalmi kompetenciák következtében) és még hosszabb időn át ez így is fog maradni.

Ezzel szemben egy valódi nemzetstratégia elsősorban azokkal számolna – és: azoknak kedvezne -, akiktől (ha még akár hosszabb távon is) a nemzet erőforrásokkal való gazdagítása remélhető. Ebből a szempontból a szegények sokkal jobb „befektetést” jelelnetek, mint a „külmagyarok” – hiszen míg az előbbiek teljesítménytöbblete az országot gazdagítaná, addig az utóbbiak semmivel sem járulnak hozzá az ország fenntartásához. És mivel ők egy másik államban élnek életmódszerűen, ott termelnek és oda fizetnek adót, ez így is fog maradni, akármennyire is hízeleg nekik a politikai gesztusok szintjén a jelenlegi kormányerő. Ők sem „hülyék” és látják, mi folyik Magyarországon – és a legtöbbjüknek bizony nem sok kedve lenne abban részt venni! (Gondoljunk csak a szlovákiai magyarságra: ott euró van és már a magyarnál jóval magasabb egy főre jutó GDP – de a trendek alapján Románia egy főre jutó GDP-je is mindössze 7 éven belül meg fogja haladni a magyar.)

A jégkorszak vége

…Mi, akik nem egy „befagyasztott” Magyarországban gondolkodunk, mint amiben a kormányerő érdekelt, és a „mainstream demokratikus ellenzék” meglehetősen populista, koncepciótlan, a fedezetoldallal nem törődő és csupán a „népszerűség” növelésére koncentráló elképzeléseit sem osztjuk, azt mondjuk, hogy itt az ideje megértenünk: a szegények nem „teher”, hanem tőke – feltéve, hogy megfelelően perspektivikusan foglalkozunk velük. Még ha a felnőtt korosztállyal alapvető változásokat nem is érhetünk el reális időkereteken belül, a szegénységben élő gyermekekkel akkor is mindenképpen megéri egy komplex kompetenciafejlesztő programot beindítani – mert nézzük csak a számokat! A Magyarországon kétmillió 19 év alatti gyermek él⁷, ezek harmada szegény. Ez hatszázezer gyerek. Mármost, ha abból indulunk ki, hogy a népesség nagyjából fél százaléka tartozik a kiugróan tehetséges kategóriába, akkor a ma szegénységben, tehát a tehetségérvényesülés szempontjából szinte teljes reménytelenségben élő gyerekek között legalább háromezer olyan akad, akiből akárki lehet: technológia-megújítók, tudósok, ma még nem is létező termékekre, szolgáltatásokra alapozott nagy (akár világ-)cégek megalapító is⁸. Azt hiszem, felesleges taglalnom mindennek az erőforrás-gazdagító hatásait…

¹ Semjén Zsolt Köszöntője a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárság: Magyar nemzetpolitika – a nemzetpolitika stratégiai alapjai c. tanulmányból – 2012

² Friedrich Dürrenmatt János király c. drámájából - 1968

³ A két politikai alapállás – nagyon leegyszerűsítve – a „szoci” és a „jobbos”. (Amely azonban egyáltalán nem jelentette egyértelműen azt, hogy e „hitekben” a politikai hatalom gyakorlói is teljes mértékben osztoztak volna a tömegbázisaikkal: e hiteket jobbára csupán mobilizáló eszközökként alkalmazták.) A két paradigma pedig a kontraszelektív, illetve a meritokrata – ez utóbbi jelentős és folyamatos „kisebbségi létével”. Természetesen, a politikai alapállások és a paradigmák nem fedik egymást: sem a „szoci”, sem a „jobbos” attitűd nem meritokrata (valójában mindkettő erősen és permanensen kontraszelektív) – mint ahogy a „magyar liberális” attitűd sem volt sosem ténylegesen, a mindennapi működésében teljesítményelvűséggel társuló.

⁴ Richard Attenborough: Gandhi - 1982

⁵ Ez alól azok a közösségek jelenthetnek ideiglenes kivételt, amelyeket olyan külső hatások értek, amelyek „elszivattyúzták” onnan a tehetséges (vagy, más esetekben, mint pl. az afrikai rabszolga-kereskedelem, pl. a fizikailag erősebb) embereket. Ilyen – bár korántsem „tragikus méretű” - hatás volt a szocializmus évtizedeiben működő, a tehetséges fiatalokat szinte kikerülhetetlenül a városokba, különösen a fővárosba szivattyúzó továbbtanulási rendszer. párosulva azzal, hogy a magasabb képzettséget, diplomát igénylő foglalkozások gyakorlására a falvakban csak nagyon szűk keretek adódtak. Ez két generáción át tartott a szocializmus alatt és tulajdonképpen máig sem változott: a mai napig sem urbanizálódott annyira a magyar falu, hogy ez a „tehetséggén-pumpa” leállhatna. Bár a magyar népességre vonatkozóan nem folytak olyan vizsgálatok, amelyek egzakt módon tárták volna fel e folyamatnak a falun maradtak génállományára gyakorolt hatásait, ám nemzetközi példák alapján valószínűsíthetjük, hogy történhetett változás a tehetséggének gyakoriságát illetően. E változás természetesen csak időleges, hiszen a mutációk néhány generáció alatt „kisimítják” ezt.

⁶ Valójában a társadalom legalján, az alsó két jövedelmi decilisben élők körében szokások „szavazatvásárlás” (pl. a cigánytelepek lakosságának „szervezett szavaztatása”) sokkal kisebb arányú, mint ahogy az a közvélekedésben elterjedt. Így az alsó társadalmi rétegek politikai-választói inaktivitását ez a „trükközés” érdemben nem nagyon javítja.

⁷ A KSH 2012-es adatai szerint 2.041.193 0 és 19 közötti gyermek élt az országban.

⁸ „Míg régen egy vállalkozás élettartama 62 év volt, addig mára csupán 18 év, 2020-ra pedig ez a szám legalább 15 évre csökken le. Ez azt jelenti, hogy a jövőben ma még nem létező cégek fogják uralni a piacot.” – Szelei Szabolcs, a Google Magyarország marketing igazgatójának szavai a budapesti Google Grund megnyitóján, 2014. 02. 05.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.05.10. 17:16 Szerző: Moin Moin

Emlékmű az élőkért

„Minden jó állampolgár kötelessége szolgálni a hazáját és tudatában lenni annak, hogy ő nem egyedül önmagáért van a világon, hanem, hogy hozzájáruljon annak a társadalomnak a jólétéhez, amelybe őt a természet helyezte.”

II. (Nagy) Frigyes: Politikai végrendelet – 1768

Minden társadalmat a tagjai aktivitása tart fenn – ez a stabil jólét záloga. És: minden társadalom szükségképpen szerencsétlen, amelyik nem a jelenvaló dolgaival foglalkozik, hanem azzal, hogy ki mit és miért tett, vagy nem tett ötven, száz, kétszáz, vagy ki tudja, hány évvel ezelőtt.

Ezért nem szeretem, ha egy ma sikertelen nép elkezd a múltjában megesett dolgoknak emlékműveket állítani, erre komoly szellemi energiákat pazarol, nem beszélve a pénzről. Nevetséges, ahogy a múlt heroizálásával/deheroizálásával/átírásával/mesélgetésével/boncolgatásával vannak elfoglalva, amikor pedig lenne a mában és jövőben sokkal fontosabb és hasznosabb feladatuk is!

…Az emlékmű „alapfunkciója” nem más, mint emlékeztetni valamire, amit az emlékmű-állítók kora fontosnak tart. Ekképp tehát az emlékmű nem feltétlenül múltbeli dologra utalhat: a fontosság az alapvető, nem pedig az időbeniség! Induljunk ki ebből az alaptézisből: mire kellene, mire lenne célszerű manapság nap mint nap emlékeznünk, ha igazán sikeresek akarunk lenni?

Magyarországon számos emlékmű áll, amely ártatlan áldozatoknak szenteltetett. Van emlékművük a tatárok ellen vívott muhi csatában elesetteknek. Van a törökökkel szemben elvesztett mohácsi ütközetnek. Van a szigetvári hősöknek, akik Zrínyi Miklós oldalán, vele rohantak ki és hullottak el. Van a kurucoknak, van a ’48-asoknak, van az ’56-osoknak – és ha igaz, hamarosan lesz (vagy már van is?) a ’44-45-eseknek is, értsenek ez utóbbiakon bárkik bárkiket is…

Mindez szép és talán szükséges is – vagy legalábbis szokás, hagyomány: emlékeztetni a ma élőket azokra, akik korábban kerültek (többnyire önhibájukon kívül) tragikus helyzetbe.

Mármost, ezzel csak az a baj, hogy ezek a köztéri, nyilvános emlékeztetők eddig csupa olyasmiről szóltak, amivel mi, mai emberek már úgysem tudunk mit kezdeni! Nem győzhetjük le Batu kánt IV. Béla helyett. Nem nyerhetjük meg a mohácsi csatát II. Lajos helyett. Nem győzhetünk a Habsburgok ellen. Nem verhetjük le Hruscsov szovjetjeit Nagy Imre helyett. (Majd lesz dolgunk még Putyin újszovjetjeivel!) Nem akadályozhatjuk meg Kádár hatalomra jutását – mint ahogy a Kádár-rendszert és annak társadalmi hatásait nem tehetjük meg nem történtekké. És sajnos Horthy Miklóst és kora magyar elitjét sem gátolhatjuk meg abban, hogy gyakorlatilag az egész rendszer fennállása alatt egy téves logikát és egy káros hatalmi paradigmát kövessenek – amely hatszázezer zsidó vallású/származású, vagy annak „minősített” honfitársunk, továbbá mellettük két komplett hadseregnyi katona és számos civil „keresztény magyar” halálához, valamint a nemzeti vagyon több mint harmadának megsemmisüléséhez vezetett…

Akkor? Miféle emlékműre lenne szükségünk – ami olyasvalamire emlékeztet minket nap mint nap, amivel igenis, tehetünk valamit!?

Nos, olyanra, amely arra figyelmeztet minket, hogy sikertelen módszerekkel és szellemiséggel élünk ebben az országban. Olyan emlékmű kell, amelyikről eszünkbe jut, hogy amíg ezzel a módszerrel és ezzel szellemiséggel élünk és ennek a logikája mentén gondolkodunk, addig sikertelen, stagnáló, leszakadó és a lehetőségeivel, az erőforrásaival célszerűtlenül gazdálkodó nemzet maradunk. Épp ezért egy, az általános polgári-állampolgári értékekre és a társadalmi szolidaritásra figyelmeztető „emlékeztetőmű” lenne szükséges, ráadásul olyan helyszínen, ahol megkerülhetetlen részévé lesz a magyar közéletnek, közpolitikának! Olyan emlékeztető monumentum kell, amely szembesíti az egész országot, minden állampolgárunkat és minden döntéshozónkat azzal a mérhetetlen tömegű mai áldozattal, amely tömegek mindennapi életében jelentkezik e rossz szellemiség következményeként.

…De hogyan ragadható meg „korunk áldozata”, kinek-minek az alakjában, amely egyben azt is szimbolizálja, hogy egy demokratikus köztársaságban mindenki polgár és egyenlő jogú?

Szerintem erre a ma Magyarországon élő (élő?) hárommillió szegény megjelenítése a legalkalmasabb. Ahol pedig ennek az emlékeztetőgépnek állnia/működnie kell, egyértelműen az a Kossuth tér, ahol az ország „közjogi szíve” és (ahogy a mai helyzetben nevezhetjük) a hatalom bástyája van!

Aki erre azt mondja, hogy „Mi közöm a szegényekhez?”, mert „Azok maguknak köszönhetik a bajukat!”, bizony, téved: egy olyan tévedés áldozata, amely széles körben és pontosan meghatározható okok miatt terjedt el a mai magyar társadalomban. Ráadásul – bármilyen furcsa is – a szegénység és a szegényekkel szolidaritást nem vállalás tulajdonképpen ugyanabból ered: a rossz társadalmi mintáinkból. Mert rossz az a társadalmi minta, amelyet sok szegénységben élő otthonról hozott magával – és sajnos tovább is ad – és amely nem tanít meg azoknak az eszközöknek a használatára, amelyek nélkül valaki nem képes bekapcsolódni a XXI. századba: tudás, munkakultúra, együttműködés, előrelátás és szervezni tudás. És rossz az a minta is, amelyet a „sikeres önzők” használnak: mert vajon lehet-e igazán jó az a minta, amely azt sugallja, hogy mondjunk csak le milliós tömegek potenciális teremtőképességéről, hogy nem is kell foglalkoznunk e tömeg modernizálásával – vagy legalább azzal, hogy a hibás mintáikat ne adják tovább.

Egyszerűen ésszerűtlen és ezért megengedhetetlen, hogy egy európai technológia- és tudásalapú társadalom lemondjon önmaga egyharmadáról, legyen is erre bármilyen álságos és önfelmentő „indoka”! Minden sikeres modern társadalom éppen attól lett azzá, ami, mert igyekszik minden emberét ellátni a szükséges kompetenciákkal, hogy aztán mindenki részt vehessen az intenzív és tudásalapú erőforrás-teremtésben. Ettől gazdagok a svédek, ettől megy jól a finneknek, ezért van az, hogy a dán szakmunkások több mint kétharmada legalább középfokon beszél angolul¹… Be kell látnunk, hogy a mi „szegénygazdálkodási modellünk” ostoba és rövidlátó. Be kell ezt látnunk, még akkor is, ha kisgyerekkorunktól arra dresszíroztak minket, hogy „Törődj csak magaddal!” – mert például éppen ez a „csak magunkkal törődés” juttatott el egy egész országot oda, hogy pár tucat elszánt gazember, akik együttműködnek egymással, megszerezhetett egy egész, egymással nem kooperáló egyénekből álló országot.

Állítsuk csak fel az ország közepén, a hatalom szeme előtt az egyharmadát kitevő szegényekről és a magyar szegénység és erőtlenség igazi okairól szóló emlékeztetőt – önmagunkért! Magunkat és a mindenkori hatalmat kell arra nap mint nap emlékeztetni, hogy a legtöbb bajunk oka a saját hibáinkban keresendő: önzésben, téves helyzetértékelésben, elavult tudásban és szokásokban. Most, amikor ott fog állni egy emlékmű, amely felmenteni igyekszik a felelősség alól, bizony, kell egy olyan emlékeztető jel is, amely épp azt üzeni, hogy ha polgári jómódban akarunk élni, akkor önmagunkért és egymásért felelős polgárok közösségeként kell tovább élnünk!

…Persze, egy, a szegényeink által az ország szegénységére – azon keresztül pedig e szegénység okaira és az emiatti teendőinkre – emlékezető monumentumnak illik nagyon kevés pénzből kijönnie. Ami azzal egyenlő, hogy csak igen sok tehetséggel, invencióval, szellemi ráfordítással érdemes nekiállni a dolognak, nem úgy, mint a Megszállottság Emlékművének a szomszédba, az Egykori Szabadság terén… Ennek érdekében ezennel nyilvános ötletpályázatot hirdetünk: várjuk az ötleteket az emlekeztetomu@gmail.com címre!

Ami pedig a projekt finanszírozását illeti: ahogy arról szó esett, itt minimálprojektről van szó. Legfeljebb 10 millió forintot szabad erre elkölteni – amely összeget a magyar Országgyűlés képviselőinek önkéntes felajánlásaiból szándékozunk fedezni! Ha mind a 199 képviselő az illetményéből fél éven át csak havi 8.400 Ft-tal száll be, máris együtt a pénz – és ugye jól tudjuk, hogy nincs a magyar parlamentben egyetlen olyan képiselő(nk) sem, aki kitenné magát annak a kritikának, hogy neki még ennyit se érnek meg a szegények?

…És ahogy az Alaptörvénybe be lett betonozva az, hogy amíg az államadósság nem csökken 50% alá, addig marad a mindenkori kormányok kezét keményen megkötő stabilitási klauzula, úgy az emlékmű is addig maradjon a Kossuth téren, a képviselők szeme előtt, amíg az egy főre jutó magyar GDP el nem éri az EU-s átlagot!

…Unokáink is látni fogják?

¹ A magyar adat ehhez képest kevesebb, mint 2%-os.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

4 komment

Címkék: kossuth tér gdp emlékmű szegénység szabadság tér képviselők szolidaritás országgyűlés gábriel megszállási emlékmű birodalmi sas eleven emlékmű

2014.05.08. 20:24 Szerző: Moin Moin

Versenyszféra ÉS baloldaliság!

„A földönkívüliek intelligenciája fejlettebb, ami hatékonyabb működést jelent, több szinten és több dimenzióban.”

Robert Zemeckis – Carl Sagan: Kapcsolat - 1997

Az utóbbi időben egyre élénkebb szellemi mozgás tapasztalható baloldali (főképp alternatív/újbaloldali) berkekben: a Fidesz által valóban erősen túlzásba vitt munkavállalói jogszűkítést és a közteret-közpolitikát gyakorlatilag kizárólagosan uraló jobboldali és szélsőjobboldali tematizálásra válaszul. Május elseje apropóján is sorra jelentek meg írások e témában, ezek némelyike kifejezetten azzal a céllal, hogy együttgondolkodásra, vitára inspiráljon¹: mit és hogyan kellene tenni, változni és változtatni ahhoz, hogy kiegyenlítettebbé váljanak az általános életesélyek?

…Véleményem szerint nem lehet előrelépni, ha csupán „balos” (vagy akár „jobbos”) nézőpontból és ilyen prekoncepciók alapján foglalkozunk a dologgal. A sor elején ugyanis nem a „Hogyan tegyük élhetőbbé a világot?” kérdése kell, hogy álljon, hanem az a kérdés, hogy: „Miképpen teremthet egy társadalom több erőforrást a maga számára?”

Az erőforrás-teremtés helye pedig az innováció és a vállalatszervezés világa. A „munka világa” csupán egy eleme ennek – épp ezért nem ad adekvát megoldást, ha csupán ezzel a résszel foglalkozunk!

A siker és jólét záloga nem a munkavállalói jogok, vagy a szociális ellátórendszer felturbózása, netán a baloldali/újbaloldali értékek hatékonyabb képviselete, hanem a versenyszféra erőforrás-teremtő képességének megsokszorozása. Ez pedig a gyakorlatban a vállalkozói mentalitás és kompetenciák felfejlesztését jelenti, a korszerű, tudásalapú tőkés termelési szisztéma meghonosodását jelenti, annak általános társadalmi értékrendjével és szemléletmódjával egyetemben. Aki „csak” a munkavállalók számára tenné igazságosabbá és kiegyenlítettebbé a viszonyokat, az tulajdonképpen nem érne el igazi változást – mert az igazi változáshoz az kell, hogy megváltozzon a teljesítmény és az érvényesülés jelenleg egyáltalán nem egyértelmű és csak keveseknek magától értetődő viszonya.

Van Magyarországon (de sok más társadalomban is) egy virulens és a társadalom jelentős többsége által elfogadott, „belakott” paradigma, amely az (egyéni) siker és az érvényesülés zálogának a kapcsolatokat tekinti és amely szerint az érvényesülés „folyamata” során elvtelennek és önzőnek „kell” lenni. Együttműködni pedig csak azokkal kell, akiktől hasznot, azaz állami pénzt és/vagy hatalmat kaphatunk – az összes többi emberrel (az ún. „állampolgár-társainkat”) szemben pedig „erőből kell eljárni”. Itt nem sok tér nyílik a valóságos teljesítménynek és innovációnak – itt a tehetséget és az innovátort legfeljebb kihasználni szokás. Ezzel a paradigmával, az elsajátítás paradigmájával szemben kell felállítanunk és elfogadottá tennünk a teljesítmény és tudás paradigmáját – mert csak ezáltal lehet a társadalomban lévő tehetséget aktivizálni. Jelenleg a tehetség és a szorgalom menekül az országból. Egyszerűen senki sem hisz abban, hogy Magyarországon belül is lehet tudással és munkával jól élni: minden sarokból a kontraszelekció szele süvít szembe! Nagyon sokatmondó az a felmérés, amely szerint a magyarok (valóban) „több mint kétharmada” a győri Audinál szeretne dolgozni² – és még csak véletlenül sem valamelyik „nemzeti nagytőkés” állampénzt szivattyúzó „vállalkozásánál”! Ez azt jelenti, hogy a magyarok képtelennek érzik a „saját vállalkozásaikat” és a saját, „nemzeti” tőkéseiket arra, hogy a fejlett nyugat-európai vállalatokéval hasonló színvonal legyenek képesek vállalati és munkakultúrát teremteni. Ez pedig nem mást jelent, mint hogy képtelennek látják arra a létező magyar vállalkozási világot, hogy az biztosíthatná az ország, a társadalom anyagi alapjait és jogos szükségleteinek fedezetét.

…És itt egy fontos megállapítást kell tennünk: az orbáni rendszer célja nem a közjó, vagy az ország sikeressé tétele: a rendszer célja az uralmi elit pozícióinak megőrzése, az ő érdekeik érvényesítése. Ha eközben olyan lépéseket, amelyek gazdaságélénkítő célzatúak, illetve ha egyes társadalmi csoportok pluszjuttatásokat kapnak, ez csupán azért van, mert erőforrások és valamiféle, legalább az igényeket alapfokon és részben kielégítő jövedelem- és juttatásrendszer nélkül a hatalmat nem lehet hosszabb távon megtartani. Ezzel a rendszerrel nem lehet a közjó érdekében „konstruktívan együttműködni” és/vagy rá „észérvekkel hatni” és másmilyen viselkedésre ösztönözni, mivel ez a másmilyen viselkedés egyenlő lenne a saját céljai feladásával. Ezt a rendszert azért hozták létre a benne kulcspozíciókat birtoklók, hogy egy nagyon szűk érdekkör céljainak szolgálatába állítsák az egész ország erőforrásait (és persze az EU-ból érkező támogatásokat is). Miden „kompromisszum a társadalommal” az ő szempontjukból nettó veszteség – akár pénzben, akár hatalomban. (A hatalom csökkenése pedig egyértelmű veszélyt jelent számukra az említett anyagi erőforrások monopolizálhatóságára – így a hatalomcsökkenés tulajdonképpen szintén bevételcsökkenést is jelent: a hatalomkoncentráció csökkentése a bevétel-koncentráció csökkenésével járna – ezért is központosít mindent és minden erejével az Orbán-rendszer…)

Ez a rendszer nem „reformálható” – mint ahogy a szocializmus sem volt az – hanem csupán leváltható. Leváltani pedig akkor lehet, ha a saját paradigmája helyébe egy másikat állítunk és e másikat képviselve szervezzük ütőképes politikai közösségbe az orbáni rendszer veszteseit, vagy azokat, akik e rendszer miatt nem válhatnak nyertessé a világpiaci versenyben.

Nyilvánvaló, hogy ez az új paradigma csak a társadalmat aktivizáló és dinamizáló teljesítmény- és tudásalapú paradigma lehet – mert ha bármely másik, nem teljesítmény- és tudásalapú másikat követnénk, akkor lényegében a jelenlegi kontraszelektív és emiatt össztársadalmi és összgazdasági szinten teljesítmény- és erőforrás-hiányos rendszer helyett csupán egy másik hasonlót állíthatnánk fel.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a teljesítményalapúság hívei ma kisebbségben vannak Magyarországon: annyira nem él ez az elképzelés az emberek zömének fejében, hogy fel sem fogják, miféle előnyei vannak a jelenleg a mindennapjaikat uraló paradigmával szemben. Az ismeretlentől könnyű félni – és: könnyű az ismeretlen paradigmával szemben mesterségesen félelmet kelteni és a teljesítményalapú paradigmához kapcsolódó versenyalapúsággal szembeni ellenséges hangulatot felerősíteni. Ki is használják ezt azok, akik a másik paradigma maradásában érdekeltek. Éppen ezért, ha van ma a széles néptömegeket érintő aktuális közéleti feladat, akkor az nem más, mint a teljesítmény paradigmájának terjesztése, propagálása. Sokkal-sokkal fontosabb ez a nép – és a munkavállalók – jövőjét illetően, mint a puszta, szokványos és szűklátókörű „harc a munkavállalói jogokért”.

A régi, kontraszelekcióra alapozó paradigmával nem lehet „kiegyezni”, sem pedig együttműködni: nem létezik „kompromisszum” a teljesítményalapú és a kontraszelekcióra törekvő két paradigma között. Bár sokan bíznak abba, hogy a mai magyar társadalomban létező két „tábor” között úgymond „be lehet temetni az árkokat”, azonban ez illúzió. Ráadásul nem is lenne célszerű kompromisszumot kötni a másik, nem teljesítményalapú paradigmával és annak híveivel, hiszen az a kompromisszum valójában az ő győzelmük lenne és akkor továbbra sem a teljesítmény, hanem az „odatartozás” és a „szolgálat” szabná a meg a pozíciókat.

…Visszatérve a poszt elején említett (új-)balos szellemi mozgolódáshoz és az ott kezdeményezett együttgondolkodáshoz: valóban EGYÜTT kell gondolkodni, azaz holisztikus gazdasági és társadalmi nézőponttal kell új paradigmát állítani! Az egymás elleni játszmák kora lejárt, a technológia túl komplexszé vált ahhoz, hogy munkaadói ÉS munkavállalói térfélre osszuk fel a világot: a világ egyenlőtlenségei és (vélt vagy valós) „igazságtalanságai” sokkal inkább alapulnak a kontraszelektív paradigmán, mintsem azon, hogy „ki a tulaj?”.

Aki úgy akar megoldást találni, hogy előre leszögezi: „Én baloldali megoldást keresek!”, az ugyanúgy kontraszelektíven gondolkodik, mint azok, akik ellenében hadra kel. Aki nem a valóságból, hanem egy számára valamiért kedves szubjektív premisszából kiindulva akar „jobbítani” és „közérdeket definiálni”, az semmivel sem juthat közelebb a megoldáshoz, mint aki bármelyik másik szubjektív érdekkör nevében cselekszik. Aki úgy akar egy erőforrásokban gazdagabb világot teremteni, hogy külön-külön gondolkodik „tőkében” és „munkavállalóban”, az éppúgy tévúton jár, mint aki arról szónokol, hogy „a nemzeti érzület nem gyengíti Európát, hanem erősíti”³: a tőke és munka egymás ellen pozícionálásában való gondolkodás ugyanúgy téves, mint a „saját nemzetünk” keretei között pozícionáló-pozícionálódó gondolkodásmód: leragad a partikularitásban és egy már meghaladott helyzet alapján privilegizál és monopolizál. És ahogy az európai nemzetek esetében az általánossá tett önző érdekképviseletéből sem erő, hanem gyengeség származnék, úgy az „osztályokban” való igazság- és megoldáskeresés is gyengíti az adott társadalom és gazdaság erőforrás-teremtő képességét. Ez aztán visszahat oda, hogy a nem elégséges erőforrásokért egyre keményebben marakodnak az érdekcsoportok – ami tovább rombolja a társadalmi kooperációkészséget és a szolidaritást is.

Ha fejlettebb szociális rendszert akarunk, ahhoz hatékonyabb gazdasági és társadalmi együttdolgozás kell, minden szinten és dimenzióban. Lefelé húzó spirálba viszont „balkanyarral” sem érdemes belemenni!

¹ Pl.: http://dinamo.blog.hu/2014/04/29/szarszo_megbukott

² Forrás: http://www.randstad.hu/award

³ Orbán Viktor mai szavai a Berlinben, Merkellel közösen tartott sajtótájékoztatón.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.04.26. 11:28 Szerző: Moin Moin

Hegyet Berlinnek!

„Steig ich den Berg hinauf,/Das macht mir Freude./Mein Mädel hab’ ich gern,/Das macht mir Lust.”

(„Felmegyek a hegyre,/Ez nekem örömet okoz./A nőmet szívesen birtoklom,/ Ez örömmel tölt el.”)

Német népdal – 1900 körül

Sokan és sokat foglalkoztak az elmúlt napokban a felcsúti stadionnal – mi most beleillesztjük ezt a jelenséget az orbáni „belvilágba”.

„Bolond is lennék normálisnak lenni Normális ember nem tud inni-enni”

(Hofi Géza: Hofélia dala)

Köztudott Orbánról, hogy a kedvenc időtöltése a foci – persze a hatalom birtoklásán kívül. Mi nem bizonyítja ezt jobban, mint a minap átadott felcsúti stadion. De Orbánom kívül léteznek még vezető politikusok is, akiknek szintén van valamiféle hobbijuk: vegyük csak Angela Merkelt, aki imád hegyet mászni. Hosszú évek óta tölti szabadságait az Alpokban… Mekkora pech, hogy Berlin környéke olyan lapos, mint egy Mesterházy-beszéd: szegény Angelának több mint 900 km-t kell bumliznia kedvenc dél-tiroli üdülőhelyéig, Suldenig… Bezzeg Orbán: neki elég tíz lépést mennie és máris ott ül a Pancho V.I.P.-ben! Igazán frappáns megoldás – képzeljük csak, mennyi időt lehet így megspórolni, amelyet aztán az ország boldogítására fordíthat!

Íme, a magyarok (ezúttal Orbán személyében) „mertek nagyot álmodni”: focistadiont a focikedvelő minisztrelenök háza mellé! Ám a magyarok nem irigy népség: tudnak másoknak is hasonló nagy álmokkal szolgálni – ha kell, akkor a németeknek és személyesen Merkelnek is. Még 1999-ből származik egy magyar építész ötlete, a Bundesberg¹ (Szövetségi Hegy), mely szerint az immár bezárt, Berlin közepén elterülő Tempelhofi repülőtéren kellene egy több mint 1 km magas hegyet felépíteni. Pedig akkor még Schröder volt a kancellár! Aztán jött 2009 és immár egy német építész javasolt egy, a magyar kollégáéra kísértetiesen hasonló projektet ugyanoda: a The Berg² (A Hegy) nevezetűt…

Ha Merkel is olyan lenne, mint Orbán, akkor már bizonyára lenne hegye Berlinnek! És persze: ha egy polgári társadalom is simán, következmények nélkül lenyelné azt, ha vezetője nyilvánvalóan (azaz: a cselekedetei által bizonyítottan) bolond – elszakadt a valóságtól és a normális és természetes korlátokat úgy lépi át, hogy már nem is érzékel eközben semmiféle feszültséget.

„Az én vezérem bensőmből vezérel!”

(József Attila: Levegőt!)

Aki pusztán politikai szempontok alapján akarja megérteni ezt az orbáni világot, az el nem juthat annak lényegéhez: a politika, annak szempontjai, no meg az elvek is itt csak segédeszközök. A lényeg a belső motiváció, amely ebben a konkrét esetben egy késztetés, amely egyre csak erősödik: „Én vagyok a Vezető, nekem kell legfelül lennem – mert különben megkérdőjeleződik a létezésem!” Ez egy pszichózis – pszichózis esetében pedig megszűnik, vagy ellenséggé válik a valóság. Képzeltet valamit az illetővel az állapota önmagáról és a világról, a benne elfoglalt szerepéről – és bármi, ami ezzel szemben áll, tényként vagy akadályként, az frusztrál és ez a frusztráció folyamatosan arra ösztökéli, hogy számolja fel a frusztráló akadályt. Mert ha nem teszi, veszélybe kerül az önképe: vagy a tévedésen/kóros folyamaton alapuló szerep omlik össze, vagy a valóságot kell úgy átalakítania, hogy az többé ne szembesíthesse őt a kóros állapotával.

…Ezt teszi Orbán: a „fékek és ellensúlyok kiiktatása” a belső kényszer követelése: a pszichózis útjában álló gátak – a valóság – kikapcsolásának szándékán alapszik. Amikor stadiont építtet közpénzen a falusi portája mellé, akkor ez nem más, mint annak önmaga előtti megerősítése, hogy „a dolgok valóban úgy vannak, ahogy én gondolom: valóban mindenható vagyok!” A világ olyan, amilyenné azt a pszichózisom transzformálta a fejemben: a foci a legfontosabb, nekem pedig mindenhatónak kell maradnom – különben végem! A hatalomkorlátozás alkotmányos és demokratikus lehetőségének kiiktatása nem cél, nem is csak eszköz, hanem következmény: a pszichózis sugallta önkép és szerep igazolásának vágya és kényszere inspirál erre: hogy őt, a beteg vezetőt mások ne tudják a benne élő torz énképnek a valósággal való összevetésére kényszeríteni.

Disznók a Békemenet élén

Ehhez a pszichózishoz, hogy ebből közpolitika lehessen, persze kellenek más, szintén torzult személyiségű társak, akikből és akikkel rendszer épülhet a pszichopata köré. Ezek az emberek alapvetően két típusra és két körre oszlanak: a hatalom csúcsain és a működtető mechanizmusban az önző cinikusok állnak, a (demokratikusnak álcázott játékporondon szükséges) tömegtámogatást pedig a passzív csodavárók hadai szolgáltatják. Ez a két típus teszi ki azt a sajátos összletet, amelyet „a Fidesz és hívei” néven ismerünk.

Ma Magyarországon az emberek nagy többsége alapvetően kétféle stratégiával él. Az első a „törtetők” és önérdek-érvényesítők stratégiája. Ennek lényege, hogy az illető a saját céljaiért képes átlépni írott vagy íratlan szabályokon – csak hogy meglegyen az áhított eredmény: legyen saját ház, lakás, legyen sikeres vállalkozás, választási eredmény, hatalom, vágyak beteljesítése. A másik stratégia ennél sokkal szimplább: várni arra, hogy az állam, a „felsőbbség” majdcsak megsegít, majdcsak eltart, majdcsak szolgáltat nekem – persze „ingyen”. Az első stratégia képviselőit találjuk a Fidesz-rendszer kulcspozícióiban és a „nemzeti nagytőkések” között. A második stratégia követőiből pedig a rendszert támogató tömeg verbuválódott.

…Ha Merkel és a németek is ezzel a „stratégiai ikerpárral” élnének, akkor ma Németország nem lehetne Európa vezető gazdasági hatalma és az ország a két vesztes világháborút követően sem válhatott volna „a béke győztesévé”. Hogy mire vezet az, ha egy pszichopata áll az állam élén, akit gátlástalan „technokraták” vesznek körül a hatalomban és az államgépezetben, és akit csodaváró és ettől a nyilvánvaló gazemberséggel szemben vakká vált emberek tömegei istenítenek, azt épp egy német példa mutatja: a hitlerizmus…

Ha egy nép képes szakítani egy frusztrált korszak rossz módszereivel³, és az államszervezés és –vezetés gyakorlatából kizárja akár az egyéni, akár a kollektív pszichózist, valamint az önző, másokon mindenkor átgázolni kész gátlástalanságot, akkor felemelkedhet – ellenkező esetben viszont csak az őrült hatalom „hegyei” (és stadionjai) fognak a nyomor lapálya fölé emelkedni!

¹ Ld. itt: http://berlin2010.blog.hu/2010/06/13/lakner_antal_bundesberg_2020

² Ld. itt: http://www.the-berg.de/

³ Könyvtárnyi irodalma van annak, hogy a német társadalom miképpen jutott el a nagyon racionális és gyakorlatias, ennek következtében pedig rendkívül sikeres XIX. század végi önmagától az I. világháború elvesztésén és a weimari korszakon át a nácizmusig és miként-miért kezdett rossz módszereket alkalmazni önnönmaga ismételten sikeressé tétele reményében… Részletesen feltárták azt is, hogy e rossz módszerek – embertelenségükön túl – miért lettek volna szükségképpen eredményetlenek hosszabb távon. Azzal pedig mi foglalkoztunk részletesen és alaposan e blog számos korábbi írásában, hogy a magyar társadalomnak mit és hogyan kellene tennie annak érdekében, hogy a meglévő és őt eredménytelenségre kárhoztató társadalmi stratégiái helyett alkalmasabbat kezdjen használni.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.04.15. 14:41 Szerző: Moin Moin

Célra tarts!

„Mi csak ádáz szónoklatokat tartunk, vagy még ádázabb terrorakciókat hajtunk végre. Támogatunk egy sereg anarchistát, de sehol egy csoport, amely valóban felvehetné a harcot a britekkel… Ahol fönnáll az igazságtalanság, ott bizony szükség van a harcra.”

Richard Attenborough: Gandhi – 1982

…Hát, bejött a legújabb Fidesz-trükk is: a megszállás-emlékműnek a választást követő utáni azonnali és „könyörtelen” újraindítása! Az önmagukat demokratikus ellenzékieknek tartók pedig menetrendszerűen estek egymásnak: az álláspontok a fasiszta veszélytől a Horthy-éltetésen át a túldimenzionált hisztiig tartanak – és persze emiatt széttart maga az ellenzék is. Megint egymást csesztetik, ahelyett, hogy a Fidesztől vennék át tehetséggel és szervezettséggel a tematizálást; megint csak pótcselekesznek, ahelyett, hogy betartanák a minden eredményes tevékenység alapját képező alábbi cselekvési algoritmust:

Miközben az ellenzék izgágábbik fele javában akciózik, aközben – ha az ember rákérdez – tulajdonképpen fogalma sincs arról, hogy mi is ezzel az akciózással a konkrét célja, mit is akar elérni ezzel a módszerrel? Nem tételezhetünk fel mást, mint hogy nincs is definiált cél: itt csupán arról van szó, hogy a saját magukban működő frusztrációkat „kell” valamiképpen levezetniük. A cél csupán az és annyi, hogy „Csináljunk már valamit!” és nem pedig az, hogy érjünk el valódi, tartós változás/javulást a közpolitikában.

A győzelem mindig azé, aki vagy döntő erőfölényben van, vagy (ennek híján) képes a saját stratégiáját rákényszeríteni az ellenségre. Az világos, hogy a demokrata ellenzék enyhén fogalmazva sincs éppen „döntő erőfölényben”: se pénze, se médiája, se formális, intézmények birtoklásában is testet öltő hatalma. Így marad(na) a másik út: a stratégia ellenségre kényszerítése – ehhez azonban mindenek előtt stratégia kellene, ahhoz meg definiált és adekvát cél. …Mert elhiggyétek: nincs rombolóbb, a hitet és az önbizalmat jobban amortizáló dolog az eredménytelen erőfeszítésnél!

Jelen állapotában az ellenzék csak eredménytelen lehet – ez pedig hosszabb távon magát az ellenzéki tettrekészséget fogja felszámolni!

Ma még kimentek kordont bontogatni… és talán még egy-két hétig kitart ez az elán – de mi lesz később? Mi lesz, ha már köt a beton? Mi lesz, ha a daru beemelte szegény Horthy-Magyarország Gábrielt, és ha a „Reichsadlert” már ott tartja majd felette a Hatalom Akarata? Majd felírjátok a kéménybe korommal, hogy „Hát… Megint nem sikerült!”?

…Akartok ti itt valódi változást? És egyáltalán: meg tudjátok azt pontosan fogalmazni, hogy miben is kell itt változás ahhoz, hogy végre sikeres legyen Magyarország és élni tudjon a pont most tízéves EU-tagság adta óriás történelmi sansszal?

Joggal tarthatunk attól, hogy mindkét kérdésre „Nem!” az igazi válaszotok!

Nézzétek: én elhiszem és tudom is rólatok, hogy világéletetekben távol álltatok és távol éltetek attól a valamitől, amit stratégiai rendszernek neveznek, és hogy még arról sem tudtok, hogy mennyit veszítetek azzal, hogy nem is érzitek a stratégia (és az abból következő dolgok…) hiányát. De az talán csak-csak feltűnt már nektek, hogy az utóbbi években sohasem sikerült nektek semmi sem, lett légyen bár a szándék és az eszme mégoly nemes is! A Fidesz újra kétharmaddal húzott be. Az „egyesült ellenzék” („Kormányváltók” – muhaha!) szétesettebb és elcseszettebb, mint egy falka bedrogozott harlemi négergyerek… A demokrácia ügye reménytelenebb, mint a borsodi mélyszegény romák helyzete – a modern, huszonegyedik századi tudásalapú kapitalizmusról pedig azt sem tudja a magyar nép túlnyomó többsége (az ún. „válalkozókkal” – sic! - egyetemben), hogy az egyáltalán létezik, és hogy mi is lenne az – és hogy egyedül az és semmi más nem lehet a jóléte alapja.

…Nem érzitek, hogy itt valami mást és másképp kellene csinálni, mint ahogy ti azt 1989 óta csináltátok és gondoltátok? Nem érzitek itt a (hogy is szoktátok ezt mondani) „kognitív disszonanciát”? Igen: a korábbi (és: jelenlegi) elképzeléseitek és a (csak nektek új) információ, azaz a totális demokratikus eredményképtelenség miatti folyamatos szorongásra gondolok – arra, hogy „de hiszen mi jól tudjuk és jól csináljuk – oszt mégis a Zorbáné a Zország!”

Fentebb leírtam egy négylépcsős folyamatábrát: a sikeres tevékenységét. Ezzel szemben ti az alábbi zárt ciklusban ügyködtök:

hülyék köre.jpg

Elárulom: ezt a zárt és eredménytelen ciklust mi, stratégák „a hülyék körének” szoktuk egymás közt nevezni… Ez a hülyék köre okozta az ellenzék választási kudarcát, ez a kör írja le a jellemző magyar gondolkodás- és viselkedésmódot és ez a körforgás működik ma is mindazokban, akik pedig fejben mindennap leváltják a Fideszt! De azt is elárulom, hogy az igazi demokráciák nem ebben a körben működnek, hanem a fentebbi lineáris folyamatterv mentén! Úgy tervez az IKEA, úgy fejleszt az Audi, úgy törvénykezik a holland parlament és úgy éli az életét egy átlagos finn tanár is. Ettől a lineáris gondolkodásmódtól élhető Északnyugat-Európa, ennek a hiánya okozza Magyarország és a magyar ellenzék kudarcait és ennek a lineáris rendszernek a mentén lehet a kudarcosságból kikerülni.

Ha nem akartok megszállottság-emlékműveket, de akartok jól működő demokráciát és jól teljesítő gazdaságot, akkor ahhoz:

előbb módszert kell cserélni,
majd annak segítségével tematizálóképes pozícióba kell kerülni.

…Ha kell a know-how, csak szóljatok!:-)

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.04.10. 12:19 Szerző: Moin Moin

A magyar kontraszelekció emlékműve

„Mióta megvagyok, dumával etetnek. Hova jutottam vele?”

Keleti Márton - Dobozy Imre: A tizedes meg a többiek - 1965

Elképedve értesülök arról, amit Schiffer mondott a tervezett megszállási emlékmű kapcsán – és elképeszt az is, hogy vannak a demokraták között, akik egyetértenek vele! Leírom, mi - minek a meg nem értése, miféle összefüggések át nem látása - képeszt el ebben a történetben engem. És már most leszögezem: nem valamiféle „zsidó jammerolás” fog alant következni!

Kezdjük azzal, hogy itt arról van szó, hogy kié a köztér: az egész népé, vagy az aktuális hatalomé? Ha az előbbi az igazság (elvégre - legalábbis „hivatalosan”, még - demokrácia van Magyarországon), akkor az aktuális hatalomnak nem illik „kurzusemlékművekkel” azt a nélkül teleraknia, hogy valódi, érdemi és a tényekre támaszkodó konzultáció ne folyna erről előzetesen és a döntést csak ennek alapján lehet meghozni.

Mármost, ha legalábbis erősen kétséges „igazságokat” akar deklarálni az aktuális hatalom (magyarán: önérdekből hazudni az állampolgároknak a saját hazájuk múltjáról és felmenőik viselt dolgairól – ráadásul az állampolgárok pénzén téve ezt), akkor az állampolgároknak nem csupán joguk, hanem kötelességük is ellenállni ennek a törekvésnek. Mert ha nem teszik, azzal implicite lemondanak a demokrácia egyik attribútumáról, a hatalom feletti állampolgári (és: szakértői) kontrollról – ez pedig így már nem demokrácia, hanem autokrácia, hiszen a hatalom azt tehet, amit akar.

Éppen ezért itt nem valamiféle „parciális érdekről” van szó (ami csak a fővárosi ellenzéki érzésű értelmiségi szubkultúrát + a zsidóságot foglalkoztatja), hanem egy sokkal általánosabb, a vidékiek életére is alapvető hatású dologról: kié a hatalom és mit tehet a hatalom?

Felhívom mindenkinek a szíves figyelmét, aki ezt az ügyet csupán egy „budapesti rétegcirkusznak” nevezi, hogy a korlátozott vagy korlátlan hatalom kérdése dönti el azt, hogy vidéken hogyan kezelik a „valódi munka” világából kiesetteket: sanyargatott, megalázott, bérbe adható - vehető közmunkásokként, az új, állami alapú oligarchátus egyszerű „erőforrás-bázisaként”, vagy egy demokratikus köztársaság munkaerő-piaci szempontból érdemben továbbképzendő polgáraiként? …De az is eléri a vidéket, ahogy a közpénzen fenntartott közmédiában a hatalom az állampolgárokat informálja – és itt is szignifikáns az eltérés egy szabályozott-korlátozott és egy „mindent megtehető” hatalom között.

Amikor például Schiffer úr is marginalizálja ezt az emlékmű-ügyet, akkor tkp. a demokratizmust jelentékteleníti el. …Az pedig különösen felháborító egy önmagát demokrataként definiáló politikus a demokratizmussal való foglalkozás helyett a munkahely-teremtésre való koncentrálást javasolja. Ez a gondolatmenet egy az egyben a diktatúrák gondolatmenete: „add ide a szabadságodat, a biztonságodról pedig majd én gondoskodom!” (Hogy Béndek Péter frappáns megfogalmazásával írjam le a jelenséget.) Ám a tapasztalatok azt mutatják, hogy épp azok a legstabilabb („legbiztonságosabb”) gazdaságok, amelyek a legszabadabb társadalmakban működnek. Ráadásul a munkahely-teremtés nem is állami-hatalmi feladat, hanem a szabad, önálló polgárok által működtetett versenyszféráé. Az „állam teremt munkahelyeket!” csak süket duma: a stabil, azaz keresett terméket/szolgáltatást termelő munkahely ui. az egyéni innováció és kezdeményezőkészség eredménye, mert egy államhatalmi szerv sosem lehet „kreatív”, sem pedig innovatív, mint ahogy az újító szellem sem jellemzi azt.

…Bizony: így függ össze egy „szaros, senkit sem érdeklő” emlékmű ügye azzal, hogy lehet-e sikeres és jól teljesítő a magyar gazdaság! Ez egyáltalán nem csak „belvárosi entellektüel zsidók” ügye, hanem pl. a magamfajta pragmatista-technokrata svábgyerekeké is…

A Fidesz azért akar egy ilyen emlékművet, hogy a saját, a Horthy rendszert „folytatni kívánó” politikai, társadalmi és gazdasági koncepcióját demonstrálja – és hogy biztosíthassa ennek erkölcsi alapját. Mi is itt a kérdés? Nem más, mint az „uralmi elit” hatalmi igényének, hatalomról alkotott elképzelésének (történelmileg és eredményeiben) igazolható, vagy nem igazolható volta.

Az 1944 előtti uralmi elit hatalmát és pozícióit egyáltalán nem a saját történelmi vagy gazdasági-szervezési teljesítményeivel érte el. Ez az uralmi elit és hatalmi rendszer erősen kontraszelektáló jellegű volt: sokkal többet „hozott” a kapcsolati háló, mint a valóságos tudás, képességek és teljesítmény. Mondhatni: ez egy „arisztokratikus szemléletű” uralmi elit volt – mint ahogy ilyen a Fidesz-hatalom is: a „régi arisztokrácia és az „új nemzeti nagytőkések” módszere és attitűdje megdöbbentően azonos - ez tartja össze őket a Fidesz csúcsán. Nem a valóságos teljesítmény adja a pozíciót, hanem a kapcsolat, a „honnan jöttél?”, az egymás iránti lojalitás és a „lefelé zárás”… Ám egy modern, technológiaalapú világgazdaságban ez csak vesztes stratégia és koncepció lehet: éppen azért, mert kizárja a valóságos, az erőforrásokat teremtő és bővítő teljesítményt. A Közgép nem innovál, az EU-s támogatások elosztásában nem a valódi közösségi haszon és a projekt fenntarthatósága dönt… Hogy milyen e rendszer szemlélete, ahhoz elég volt megnézni az április 6-i Fidesz-eredményváró elitközönségének viselkedését. Ez egy végtelenül korszerűtlen attitűd, amellyel „labdába se lehet rúgni a Bundesligában”: gólt így csak a felcsúti zártpályás meccseken lehet elérni, ahol a Miniszterelnök úr fiacskája a szupersztár, aki attól sztárfocista, mert az apukája miniszterelnök… A Szilíciumvölgyi start-upok világa ettől nagyon távol esik!

Mármost: mivel ez az uralmi elit így a hatalmát – és vele a gazdasági hegemóniáját - csak akkor őrizheti meg tartósan, ha „horthysta elit módjára” viselkedik minden társadalmi kérdésben: a „liberalizmus” (azaz: a versenyelvűség) a halált jelenti számára. Az 1944 és 1949 között pozícióit elveszítő horthysta uralmi elit és annak vele együtt mozgó, gyakorlatilag azonos érdekalapokon álló és azonos érdekű középosztálya azt várta az 1989-es rendszerváltástól, hogy „visszatérnek a régi szép idők”. Azonban ez (2010-ig) nem sikerült, részben a magyar társadalomban azóta történt átalakulások miatt, de még inkább azért, mert az országot körülvevő világ annyira megváltozott, hogy rettentően anakronisztikussá és kontraproduktívvá, nemzetközi relációban versenyhátrányt generálóvá vált ez az uralmi elit-attitűd. Mármost, ha a XXI. századi „való világban” egy efféle társadalmi és gazdasági koncepció rövid úton bukásra van ítélve, ha az EU meghatározó államaiban egy egészen más működési mechanizmus él, akkor a magyar uralmi elit a Horthy-rendszerbeli szemléletmóddal csak akkor maradhat pozícióban, ha eltávolítja az országot a XXI. századi világtól, amennyire csak ez lehetséges (azaz: annyira, hogy azért az EU-s támogatások még éppen befolyjanak – mert e támogatások felszippantása és magánvagyonokká konvertálása a Fidesz-rendszer legfőbb aktuális célja!). Ez magyarázza a nyugat – és „kapitalizmus-ellenes” (valójában: teljesítményverseny-ellenes) Fidesz-attitűdöt és a „keleti nyitást”. Ugyanakkor szükséges a „belső legitimáció” valamilyen formája is – ami pedig gazdasági-jóléti alapú nem lehet, hiszen e rezsim (épp a saját, nem fejlesztő és nem teljesítménycentrikus, nem polgári alapállása következtében) képtelennek bizonyul a gazdasági növekedés beindulásához szükséges feltételek megteremtésére. (Hiszen ha ilyen feltételeket teremtene, ha kinyitná a versenyt, azzal a saját sírját ásná meg.) Így, mivel azt az általa produkált mérhető teljesítmény nem támasztja alá, és így megkérdőjelezhetővé teszi e hatalom jogigényét, valami másra van szükség, ami „legitimál”: ez pedig a „nemzeti nagyság” ideológiája – és hogy e nemzeti nagyság szervesen kötődik ahhoz ehhez elithez és ahhoz az uralmi modellhez, amelyet ez az elit képvisel. Ezért, e modell és ezen elit védelme érdekében kell „mindenáron bizonyítani”, hogy ez az elit és ez a modell nem vitte katasztrófába az országot és a magyar népet. Ezért kell azt bizonygatni, hogy mindig külső erők akadályozták és akadályozzák meg ezt a „sajátosan magyar” uralmi koncepciót és az ezt a koncepciót képviselő-követő elitet abban, hogy „elhozzák a Kánaánt” az arra minden teljesítményképtelenségük dacára is „jogosult” szegény kis magyaroknak. „Csak még egyszer kell nekifeszülnünk az egész ellenséges világnak, csak még szorosabbra kell zárni a sorainkat, csak még keményebben kell kitaszítanunk magunk közül az ellenséges elemeket – és: még jobban el kell zárni az országot a modern nyugattól!” – ez és ennyi a rendszer „ideológiája” és ezt az ideológiát szimbolizálja a megszállási emlékmű is. Fel kell tehát menteni a „hazai közönség” előtt ezt az uralmi elitet és ezt a (szükségképpen újra és újra katasztrófához vezető) hatalmi koncepciót a történelmi felelősség alól – mert ha ez nem sikerül, akkor megkérdőjeleződik az egész rezsim legitimitása: ugyan mi szükség lehet egy olyan hatalomra, amely teljesíteni nem tud, amely akadálya a jólétnek és amely – történelmi tényekkel bizonyítottan – mindig bajba viszi a magyar népet?

…Ezért van erre az emlékműre „égető szüksége” a rezsimnek – és mivel ez a rezsim egyszerűen lefojtva tartja a magyar társadalom és gazdaság erőforrásait, ezért kell ellene fellépni! Ha van aktuális szabadságharcolni való a mai Magyarországon, akkor ez a harc az…

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.04.08. 15:46 Szerző: Becsületes brigantik

Egy alternatíva…

„Kommt die Kunde, daß ich bin gefallen,/ Daß ich schlafe in der Meeresflut,/Weine nicht um mich, mein Schatz, und denke:/Für das Vaterland, da floß mein Blut!”

(„Jön a hír, hogy elestem,/Hogy a tenger hullámaiban nyugszom,/Ne sírj miattam, kedvesem, és gondold azt:/A hazáért folyt ott a vérem!”)

Hermann Löns: Matrózdal - 1914

Vasárnap késő este óta megy a Nagy Értékelősdi és Okkeresősdi: miképpen történhetett, hogy a rendszerváltás óta legpimaszabb és legszakszerűtlenebb kormány ismét kétharmaddal nyert? Leszedik a keresztvizet az ilyen-olyan ellenzékről, az igazságtalan választási rendszerről, a kormány uralta médiáról… Ezekben mind-mind ott az igazság egy darabja, de mégsem ők a „főbűnösök”.

Hanem mi, mindannyian!

Mert amikor ez a garnitúra – a Fidesz – elkezdett mindent és mindenkit maga alá gyűrni, leszalámizni az egész magyar társadalmat-gazdaságot, akkor az épp soron lévő áldozatok bizony nemigen tanúsítottak érdemi ellenállást… Legtovább még a rendvédelmisek húzták, de az sem volt más, mint hőzöngés.

…Ezzel szemben leírok egy alternatívát – amely ráadásul nem csupán 2010 és 2014 tavasza között lett volna működőképes, hanem ma is az!

Képzeljük el a következőket:

Amikor a kormány elkezdett előjönni a bank- és multiadókkal – mondjuk azt követően, hogy immár többedszerre szegte meg a nekik korábban ezekkel kapcsolatban tett ígéreteit -, akkor ezeknek a cégeknek a vezetői egyszer csak fogják magukat és összebeszélnek: mivel ez az egész őrület szétcseszi a gazdaságot, továbbá, mert nyilvánvalóvá vált előttünk, hogy ezeknek egy szavát sem hihetjük el, meg ráadásul nem is értenek semmihez és csak a saját hülyeségük ütötte költségvetési lyukakat foltozzák a tőlünk kizsarolt pénzzel, ezért leállunk! Se bank, se internet, se telekommunikáció…

Kíváncsi vagyok, meddig húzta volna a kormány!

Vagy: amikor az egyetemek – diákok és tanárok – világosan látták azt, hogy tízmilliárdokat vonnak el tőlük (megj.: hogy azon stadionokat építhessenek, részint a miniszterelnök mániája, részint a Kubatovval lepaktált fociultrák kedvéért), így leállunk! És persze, ha már épp nincs oktatás, odamegyünk, ahányan csak vagyunk az Országház köré, hogy végre egyszer mi is csináljunk egy jó ki „nemzeti konzultációt” a kormánnyal…

Kíváncsi vagyok, meddig tarthatta volna a hadállásokban Orbán Balogot és Hoffmannt!

Avagy: ha a (regisztrált) munkanélküliek lepték volna el az össze minisztériumot-kormányhivatalt, amikor megtudták, hogy harmadára csökken a munkanélküli segély időtartama. Vagy ha a közmunkások kezdtek volna öntevékenyen a Fidesz-féle „Magyarország jobban teljesít”-plakátok módszeres eltávolításába? …Ezeket a khm. „tömeges jelenségeket” csak meg kellett volna valahogy magyarázni?

De az sem lett volna utolsó dolog, ha a rezsicsökkentésre kötelezett energiaszolgáltatók – akiket nem mellesleg sanyargató törvénykezéssel kívánnak kiebrudalni az országból – egyszerre elzárnak vízcsapot-gázcsapot és lekapcsolják az áramot, mondjuk napi 1-2-3 órácskára, mondván: „Hát, a csökkentett árakból nem futja 24 órás szolgáltatásra – már ha költeni akarunk hálózat-karbantartásra, netán fejlesztésre is!”

Vagy (hogy kisebb dolgokkal jöjjek elő) ha a külföldön dolgozó-élő félmillió magyar ír egy-egy e-mailt/levelet Orbánnak, hogy t. i. ők, akik eddig 1,7 milliárd eurót utaltak haza, ugyan miért nem vehetnek egyenlő jogokkal részt a választáson azokon az „újmagyarokkal”, akik egy büdös buznyákot se?

…Írjak még ilyeneket? Szerintem felesleges – mert ezekből is jól látszik két dolog:

hogy milyen sérülékeny a Fidesz-hatalom,
hogy a Fidesz-hatalom csak akkor működik, ha mi a saját nyilvánvaló érdekeink ellebben is együttműködünk azzal.

Bizony, bizony: mi magunk, magyar állampolgárok, munkavállalók, közmunkások, munkanélküliek és munkaadók tehetünk arról, hogy egy rablóbanda ül a nyakunkon! Ha igaza volt Gogol Revizorában a polgármesternek, hogy „Mit röhögtök? magatokon röhögtök!”, akkor igaz az is, kedves magyarok, hogy „Mit sírtok? Magatok miatt sírok – és fogtok sírni!”

És hogy miért nem tettétek meg mindezt? Csak azért, mert itt nem szokás abban bízni, hogy a polgár, vagy a vállalkozó ellenállhat a hatalom barmolásainak. Több évszázad így volt: ült a nyakunkon ez vagy az a nagyhatalom… És lassan kialakult ez a szolgamentalitás. Ám a helyzet ma egészen más: a mai „nagyhatalmunk”, az EU éppen hogy a polgár mellett áll az erőszakos hatalommal szemben. (Hiszen lám, pl. ma is elkaszálták Orbánékat két témában is: az egyháztörvény, ill. az adatvédelmi biztos kirúgása ügyében…)

Jó lenne ezt tudatosítanunk – amíg még nem csavar néhányat kedve-érdekei szerint a régi-új Fidesz-kormány az adóprésen… Persze, ehhez el kellene kezdeni bízni egymásban, a másik sorstársban – és általában: a saját erőnkben. Abban az erőben, amelyet a szövetkezés ad. Tanuljunk a Fidesztől, amely maga sem más, mint egy, az ország megszállására szerveződött szövetség… Csakhogy amíg ők néhány ezren vannak, addig mi több millióan. Szerintetek ki lesz a győztes?

Az egyszerű állampolgár igaz ellensége nem a „multi”, vagy a bank, vagy épp az energiaszolgáltató – hanem az a kormányerő, amely teljesítmény nélkül akarja uralni az egész országot. Az az uralmi elit az igazi ellenség, amelynek hagyománya a II. világháború előtti korszak, amelyben gyakorlatilag bármit megtehetett és megszerezhetett, de sem nem vállalt felelősséget az országért-népért, sem nem járult hozzá személyes teljesítménnyel, innovációval és munkával ezen ország sikeréhez. Csak birtokolt és uralt… Ez az a csapat, amely a rendszerváltástól ezt a teljesítmény nélkül is működő kivételezettséget remélte egy az egyben visszakapni. Ez az a csapat, amely arra mindenkor nyitott, hogy bárkivel lepaktáljon, aki e céljában őt segíti – Habsburgokkal, nácikkal, Fidesz-fiúkkal – és amely hírből sem ismeri az igazi polgári mentalitást…

A mai magyarságnak nem a kapitalizmus és nem a polgáriság az ellensége, hanem éppenséggel a munkával és tudással ki nem érdemelt hatalom – amely képes ugyan mindent megszerezni (trafikot-termőfölded, sokat érő forráskulcsot, állami megrendeléseket), ám működtetni és fejleszteni nem tud, mert ahhoz más mentalitás kellene.

…Mondom: a fentebb leírt módszerek ma is, bármikor működtethetők!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Utolsó kommentek

ArriMedes: "Magyarországon sosem volt feudalizmus, familiaritás a magyar rendszer neve vs Magyarországon nem ... (2018.05.07. 12:12) Viktor, mi bajod a dédapámmal?
Pyrrhus: @Orkogo: Aha. Természetesen ismerem a koncepciót, és pont ezért ellenzem. Szóval akinek van jöved... (2017.06.17. 21:29) Alapjövedelem: tévedés, tudatlanság és felelőtlenség
screpes: a 2. vállalást problematikusnak látom, mivel ehhez, stratégikus elemként titoktartás társu... (2017.05.31. 21:27) Az ellenzéki politika anyagi alapjairól
Beer Monster: @gabiiii: A 2. pont egy hibás kritérium lenne, például a biológia legtöbb területe nem alkalmas po... (2017.04.08. 11:16) Diákmunka
gabiiii: @Moin Moin: 1. Ne vesszél el a részletekben, pontosan tudod mire gondoltam. 2. A CEU-n nem tanítan... (2017.04.06. 00:20) Diákmunka
Utolsó 20

HTML doboz

Keresés

Top 5

Utolsó kommentek

Címkék

Archívum

2014.05.22. 18:09 Szerző: Moin Moin

2014.05.20. 16:16 Szerző: Moin Moin

„Szalmaszálért megfizetsz, ám egy kazlat elvihetsz”

„Újmódi barbárok”

„És most viszi!”

„Quousque tandem?”

Címkék: orbán fidesz eu oroszország demokrácia piacgazdaság jobbik brüsszel kapitalizmus moszkva támogatás ellenzék áruló csatlakozás kém értékek transzparencia kovács béla antidemokrácia eu-szkepticizmus

2014.05.18. 11:59 Szerző: Moin Moin

· 1 trackback 14 komment

Címkék: fidesz viselkedés demokrácia szervezés elmélet kapitalizmus propaganda nácik hitler gyakorlat ellenzék ideológia rendezvények közpolitika humánetológia meritokrácia tömeghatás tömegmozgalom csoportkoherencia

2014.05.14. 00:34 Szerző: Moin Moin

„Nemzetpolitikánk szilárd morális és jogi alapjait letettük”

„A Szentháromságról a pogányok többet tudnak.”

„Sokba kerül nekünk ez a szegénység!”

Sorvasztó stratégia

A jégkorszak vége

2014.05.10. 17:16 Szerző: Moin Moin

Címkék: kossuth tér gdp emlékmű szegénység szabadság tér képviselők szolidaritás országgyűlés gábriel megszállási emlékmű birodalmi sas eleven emlékmű

2014.05.08. 20:24 Szerző: Moin Moin

Címkék: orbán merkel esélyegyenlőség kapitalizmus baloldal szocializmus tőke munkavállalók munkaadók kontraszelekció versenyszféra osztályok erőforrások nemzeti érzület munkavállalói jogok újbaloldal EU alternatív mozgalmak dinamó blog igazszágosság teljesítményalapúság

2014.04.26. 11:28 Szerző: Moin Moin

„Bolond is lennék normálisnak lenni Normális ember nem tud inni-enni”

„Az én vezérem bensőmből vezérel!”

Disznók a Békemenet élén

Címkék: orbán berlin merkel németország európa demokrácia valóság állam alkotmány kontroll hitler jogállam nácizmus pszichózis fékek és ellensúlyok békemenet felcsúti stadion bundesberg pancho aréna the berg

2014.04.15. 14:41 Szerző: Moin Moin

Címkék: orbán fidesz siker audi demokrácia stratégia ikea győzelem kapitalizmus horthy hatalom ellenzék flashmob gábriel szervezetlenség eredménytelenség know-how megszállási emlékmű ad hoc akciók birodalmi sas Reichsadler északnyugat európa

2014.04.10. 12:19 Szerző: Moin Moin

2014.04.08. 15:46 Szerző: Becsületes brigantik

Címkék: választás orbán fidesz eu kormány jobboldal ellenzék ellenség munkaadók bankadó állampolgárok balog hoffmann munkanélküliek 2/3 közmunkások rezsicsökkentés multiadó külföldön élők egyetemi hallgatók