„Egyetlen személy sem választható meg az elnöki hivatalra több mint kétszer, és egyetlen olyan személy sem választható meg egynél több esetben, aki már egyszer azt betöltötte, illetve két évnél hosszabb ideig valaki más helyett elnöki jogkörrel rendelkezett.”
Részlet az Amerikai Egyesült Államok alkotmányából, XXII. Cikk, 1. § - 1951
Talán mióta létezik a politika, azóta kérdés, hogy miképpen akadályozható meg a zsarnokság létrejötte. Különösen aktuális ez a kérdés egy olyan országban, ahol a demokrácia még csak rövid ideje létezik és ahol a nép valamiért könnyen hagyja magát leterelni a demokrácia útjáról. Az ilyen országokban gyakran megesik, hogy egy személy és a körülötte tömörülő csoport, kihasználva a demokrácia intézményrendszerét, megkaparintja a hatalmat – és aztán esze ágában sincs azt szépen visszaadni. Ez a személy és csoport aztán egész létezését a hatalom birtoklása köré építi fel: ez lesz célja és jólétének alapja. És mivel e csoport és személy immár elszakadt a demokrácia igazi „értelmétől”, vagyis attól, hogy a társadalmat mindenkor azok vezethessék, akik a közérdeket a leginkább tudják képviselni, ezért magát a demokráciát, a jogállamot is a hatalmon maradásukra nézvést "veszélyes holmiként" kezelik... Le is bontják szépen!
A csoport „hatalmon maradási ideológiája” általában az, hogy ők képviselik a nép érdekeit – ők maguk a nép -, vezetőjük pedig a létező és elképzelhető legalkalmasabb arra, hogy népét boldoggá, országát pedig sikeressé tegye.
Azok az országok, amelyeket a demokrácia igazi értékét jól ismerő népek laknak, igyekeznek gondoskodni arról, hogy egy efféle csoport és annak „karizmatikus vezetője” ne szerezhesse meg a hatalmat – vagy ha valamiképp mégis megkaparintanák azt, semmiképp se tarthassák meg tetszőleges ideig. E népek jól tudják, hogy az „abszolút vezető” mítosza csupán azon népek lelkében-vágyaiban létezik, amelyek gyengék és sikertelenek és egy „mindent megoldó” vezér révén igyekeznek a gyengeség és sikertelenség okozta frusztrációtól, szorongástól megszabadulni. A mélyen demokrata népek ugyanis generációk hosszú sorának tapasztalataiból tudják, hogy sikert csak az öntevékenység és az emberek közösségeiből fakadó együttműködés hoz, nem pedig egy „megváltó”. És viszont: minél kevésbé demokrata egy nép mentalitása, annál inkább várja és óhajtja az „instant politikai csodát”… Teszi pedig ezt úgy, hogy közben azt hiszi: ez a helyes út, ez lesz a „megoldás” minden bajára. Ahogy annak, aki emberevők között nőtt fel, mi sem természetesebb annál, hogy más emberek húsát eszi, úgy a nem demokrata mentalitású társadalomban nevelkedettek is természetesnek veszik, hogy „erős emberek” uralkodnak felettük. Az efféle „demokráciakannibál” társadalmakban az a szokás, hogy aki boldogulni akar, az nem a maga vagy közössége jobb teljesítménye által akar boldogulni, hanem úgy, hogy az „erős emberekhez” dörgölőzik. Egy ilyen társadalomban egy „tipikus vállalkozó” nem fejleszt, nem innovál, hanem helyezkedik és politikai kapcsolatokat építget… Persze, ez, ha össznépi szinten űzik, oda vezet, hogy a társadalom teljesítményhiányos lesz – így pedig lemarad a világversenyben, egyre szűkülnek az erőforrásai, és hogy e szűkülő forrásokból a rajta uralkodó és élősködő elit változatlanul kielégíthesse a szükségleteit, egyre nagyobb lesz mind az elvonás, mind az elnyomás.
Világos, hogy egy értelmes nép nem járhatja ezt az utat – ám ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a magyar nép épp ezen az úton halad! Az utóbbi három évben az országban létező legelszántabb, legönzőbb és ehhez legszervezettebb politikai erő kezdte el monopolizálni a hatalmat, elvéve azt egy előbbeni, kevésbé elszánt, kevésbé önző és sokkal szervezetlenebb társaságtól. A ma a hatalmat birtokló elit az itt és most elképzelhető és bevezethető legprofesszionálisabb módon „zárta le felülről” a társadalmat és alakított át annak lépésről lépésre, kivételt nem ismerő következetességgel az egész politikai intézményrendszerét, úgy, hogy hatalma a megszokott pártpolitikai eszközökkel gyakorlatilag kikezdhetetlen legyen.
…Éppen ezért kell ellene eleddig nem használt eszközöket találnunk és alkalmaznunk!
Fentebb azt írtam, hogy ez az elit erősen kötődik a „vezéréhez”. Tulajdonképpen elmondható, hogy az egész rendszer a vezérben koncentrálódik, ráadásul úgy, hogy nem „egy (akármilyen) vezér”, hanem kifejezetten egy bizonyos személy hatalma-léte és pozícióban tartása működteti az egészet. Bár a rendszer egyes lokális elemei – akár kifejezetten nagy egységek is – önállóan, a „vezér” döntését, konkrét aktivitását nem igényelve működnek (pl. a különféle gazdasági érdekkörök), ám ezek „országos egésszé” csupán a vezér által lesznek. Egy konkrét példát véve: igaz ugyan, hogy a föld- és trafikmutyi helyi szinteken zajlott le, ám ha nem lett volna ehhez magának a pártnak országos és abszolút hatalma, akkor semmi és sehol nem mehetett volna végbe az ismert módon. A rendszer a csúcson álló személyben „ér össze” – és ha az ő konkrét, két évtizede változatlan személyét és "legendáját” kivonnánk a rendszerből, akkor az egyes belső érdekkörök között a dolgok természetéből fakadóan azonnal hatalmi harcok robbannának ki az „Új Első” kijelölésének lehetőségéért. Ráadásul: ez az „Új Első” már nem saját jogán és szuverén módon kerülne hatalomra, hanem éppen a „győztes érdekkör” megmondóinak döntése” kegye” révén, így pozíciója még az őt kinevező érdekkörön belül is gyenge lenne, nemhogy az egész párton belül… Ahogy Nagy Sándor után sem volt képes senki megszerezni az egész hatalmat, úgy a mi „lokális Alexandroszunk” hatalomból való távoztával sem lenne senki sem, aki egyben tudná tartani az egész kócerájt1…
Mindebből önként adódik a lehetőség: ha fel akarjuk bomlasztani a Fideszt, akkor meg kell akadályoznunk, hogy Orbán Viktor vezethesse az országot! Azon túl, hogy ez a válás az „aktuális problémánk”, vagyis a Fidesz-rezsim által okozott társadalmi represszió és gazdasági sorvadás kezelésére alkalmas, van egy sokkal távlatosabb és mélyebb haszna is: ha sikerül általános szabállyá tennünk a magyar közéletben azt, hogy ne lehessen „tetszőlegesen hosszú időre” monopolizálni a hatalmat, azzal megerősítjük magát az amúgy igen hasznos demokráciát is. Ráadásul: fentebb azt írtam, hogy a demokrácia igazi „értelme” az, hogy a társadalmat mindenkor azok vezethessék, akik a közérdeket a leginkább tudják képviselni. Nos, aki túl hosszú ideig kell, hogy vezessen egy országot, az elkerülhetetlenül kifárad, szellemileg, lelkileg kimerül ebben – ezáltal pedig immár nem ő lesz az, aki a leghatékonyabb lehet a közérdek-képviseletben…
Igaz, a demokratikus államok többségében nincs egy-egy állami vezetői pozíció esetében megszabva az, hogy egy adott személy hányszor és milyen hosszan töltheti azt be, ám épp a legnagyobb és az egyik legrégebbi demokráciában van korlátja ennek: a bevezetőben idézett, az Egyesült Államok alkotmányában szereplő kitétel. Jó, ha mi, csekély múltú és gyenge meggyőződésű demokráciák, intézményesen is garantáljuk, hogy a politikusaink megértsék: a hatalom nem a tiéd, add vissza! Vagy, ahogy Wolenski őrnagy mondja A halál 50 órája c. filmben Kiley alezredesnek, akkor visszakéri tőle a nekiadott puskát: „Kölcsön adtam, nem örökbe!”…
A magyar állam vezetőiről alaptörvényünk rendelkezik, annak is a 16. cikke – ebben pedig nincs megszabva időbeni, vagy ciklusszámbeli korlátja annak, hogy egy személy hányszor lehet köztársasági elnök, miniszterelnök, vagy az Országgyűlés elnöke. (Érdekes: más magas közjogi funkciók esetében van ilyen korlát – sőt: általában az a jellemző, hogy keményen korlátozva van időtartamban a betölthetőség! Így a magyar alkotmányos konstrukciótól sem idegen egy ilyen kitétel!)
Igaz, Magyarország jelenlegi alaptörvénye úgy rendelkezik, hogy az alaptörvényt érintő kérdésekben a nép „nem kötelezheti” a parlamentet… Ám egyrészt amiről nem rendelkezik explicit formában az alaptörvény, azt nem is lehet kizárni a népszavazással szabályozható témák köréből. Másrészt: látni szeretném én azt a parlamentet, amelyik hosszan ellenállhatna egy kellő számban és kellő súllyal képviselt népi kívánalomnak! Ráadásul: elég nehezen védelmezhető a korlátozatlan elnöki/miniszterelnöki ciklusszám, hiszen aki azt „végteleníteni” akarja és ezért ellenáll a (mondjuk) két ciklusban való korlátozásnak, az ezzel elárulja a maga hatalommonopolizáló szándékait. Akinek egy személy hatalmon maradása fontosabb, mint a demokrácia, az ugyan miben mesterkedhet?
1 Ez csak abban az esetben menne, ha egy viszonylag nagy és a környezetétől meglehetősen független állam lennénk, amelyben a vezető politikai erő a társadalom zöme által legalábbis elfogadott – mint volt ez pl. a Szovjetunió esetében, ahol a párt és az ideológia társadalmi elfogadottsága és az autarch gazdaság „gravitációja” képes volt évtizedekig, vezetőváltásokon át is egyben tartani az SZKP-t. Jellemző és tanulságos, hogy ahogy a technológiai verseny egyre inkább kinyílásra kényszerítette az addig gyakorlatilag önellátó országot, meg is bukott a rendszer… És ez vár évtizedes távlatokban a mai kínai rendszerre is.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek