„…Az ő népek goromba, az ő hadakozások semmirekellő, vitézségek nevetséges, politikájok ostoba, birodalmok tyrannis; kinek kelljen hát az ő segitségek!”
Zrínyi Miklós: Az török áfium ellen való orvosság – 1661
Pápa Levente, az Együtt – A Korszakváltók Pártja elnökségi tagja mai blogbejegyzésében azt javasolta, hogy a „demokratikus pártok” a 2018-as országgyűlési választás előtt vegyenek részt egy előválasztási folyamatban, amelyet „a civilek” szerveznek – azok a civilek, akik ezáltal ismét hitelességhez juttatnák az előválasztáson résztvevő pártokat. A teljes javaslat itt olvasható: A civilek jövője: játékos vagy bíró? (A posztunk továbbolvasása előtt mindenképpen célszerű elolvasni, hiszen az alábbiakban az ezzel az elképzeléssel kapcsolatos véleményünket fogjuk kifejteni!)
Miután az elmúlt időszakban többször is foglalkoztunk itt az Együtt esélyeivel – legutóbb a Síneket vagy szárnyakat! című írásunkban, néhány pappal ezelőtt – ezért semmiképp sem mehetünk el szó nélkül Pápa Levente elképzelése mellett.
E javaslattal ugyanis olyan alapvető problémák vannak, amelyek arra késztetnek minket, hogy ismételten elgondolkodjunk azon: vajon a jelenlegi szellemi-politikai kapacitások mire lesznek elegendőek – illetve: mire nem…
Pápa Levente elképzelésével önmagát komolyan vevő politikusnak, vagy az áltata is reprezentált politikai szervezetnek nem lett volna szabad a nyilvánosság elé lépnie!
A javaslat egyetlen helyes megállapítása az, hogy a létező néhány, önmagát „demokratikusként” definiáló magyar párt hitelessége és az irántuk megnyilvánuló bizalom nagyon csekély és az elmúlt években ez a helyzet semmit sem javult… Abban azonban már téved a szerző, hogy „a civileknek” meglenne az általa feltételezett hitelességük és legitimációjuk. Ellenkezőleg: éppen azt tapasztalhatjuk az utóbbi hónapokban (mióta a netadó elleni tüntetéssekkel elindult valamiféle „újcivil” mozgolódás), hogy a széles választói tömegeket ezek a mozgalmak nem mobilizálták, sőt, még az elvileg a demokrata ellenzék legbiztosabb potenciális szavazóbázisának tekinthető, általunk korábbi írásainkban „GDP-termelőknek”1 nevezett társadalmi csoportokban sem ébredt különösebb bizalom e „civilek” iránt! Ellenkezőleg: e „civilekről” határozottan az az imázs alakult ki, hogy sem a szándékaik, sem a képességeik nem terjednek túl a proteszten – és még ehhez a szűken definiált célhoz képest is nagyon szervezetlenek és ellentmondásosak. Ami pedig az általuk képviselt ideológiákat és társadalmi-gazdasági víziókat illeti, ezek olyan „vadbalosak” és annyira az általuk „bázis-, vagy részvételi demokráciaként” hirdetett ad hoc-jellegűek, hogy az kifejezetten elidegenítőleg hat a potenciális „demokrata szavazóbázisra”.
Ezek után az ő legitimáló hatásukat emlegetni egyszerűen értelmetlenség! – Így „kinek kelljen hát az ő segitségek”: mit érhetnénk velük és mit remélhetnénk hitelességnövekmény tekintetében általuk?
Megjegyzem, ezt az utat az Együtt már egyszer végigjárta, amikor a hasonlóan szervezetlen és önmagát definiálni képtelen Millával szövetkeztek Bajnaiék, éspedig azért, mert a Millától reméltek társadalmi hitelességet és persze szavazóbázist is. Akkor is az történt, ami most történne, ha az Együtt a hivatalos pártstratégia rangjára emelné Pápa Levente javaslatát: egy gyakorlatilag nem is létező „szervezettől” remélne hitelességet, legitimációt és tömegbázis-növekményt.
Borzasztó, hogy egy politikai szervezetben két éven belül kétszer merül fel ugyanannak az illuzórikus módszernek a bevetése!
…De van itt két további tisztázásra váró kérdés is – ugyanis a javaslat egyfelől a „demokratikus pártokra”, másfelől pedig „a civilekre” alapozódik. De pontosan melyek is lennének a „demokratikus” pártok és ki-mi definiálná őket? Mondhatni: kinek van erre legitimitása, azaz ki és miféle kritériumokat állít fel e tekintetben? És: kik azok a bizonyos „a civilek”? Azok-e, akik 2014 ősze óta tüntetéseket szervezte? Azok-e, akik a (többnyire radikális/ultrabalos) irányvonal képviselői (személyek és kis csoportocskák)? Ha igen, akkor vajon miért csak őket tekintenénk „civileknek”, akiknek „hatalom adatott” ahhoz, hogy legitimálják az elképzelt előválasztási folyamatban önként résztvevő pártokat? Mi van akkor, ha ezek a civilek nyilvánvalóan teljesen inadekvát, zavaros társadalmi elképzelésekkel bírnak? Mi van akkor, ha a „demokratikus pártok” elvi szavazóbázisa egyszerűen baromságnak tartja azt a politikai világképet, amit ezek a bizonyos „civilek” képviselnek? Márpedig annak tartja – hiszen láthatóan nem támogatja őket tömegesen, a legutóbbi Operaház-melletti tüntetés szónokait pedig finoman szólva is nagyon negatívan minősítették a saját szűk szubkultúrájukon kívül.
…Ki és mi legitimálja azokat, akiktől Pápa Levente a pártok legitimálását reméli?
És ha az elvileg a demokratikus értékrendre szavazni akaró bázis sem tekinti legitimációképeseknek azokat, akikre a legitimáló szerepe lenne itt kiosztva, akkor vajon remélhető-e olyan tömeges részvétel ezen az előválasztósdin, amely megkérdőjelezhetetlenné tenné az ott győztesek pozícióját?
De van további probléma is az elképzeléssel: éspedig az, hogy Pápa Levente szerint a pártok lennének „az egyetlen intézményi szereplő, amelyik legalább elméletileg meg tudja oldani a Magyarországot újratervező Nagy Egyenletet”. Nos, még „elméletileg” sem képesek erre – ha ugyanis azok lennének, akkor vajon mi akadályozta meg őket abban, hogy ezt a 2010 és 2014 közötti években megtegyék?
Elárulom mi: a tehetség és a munkakultúra hiánya, valamint az, hogy e pártok „vezérkarai” magától értetődő legitim célnak tartják azt, hogy személy szerint éppen ők legyenek e pártok vezetői. Ebből követezően pedig a gyakorlatban meg sem fordult a fejükben az, hogy a már 2006 óta nyilvánvalóan megtapasztalt program- és stratégiaalkotó-erőbéli hiányosságot a szervezeteiknek a tehetség felé való kinyitásával oldják fel. Nem: nekik egzisztenciális kérdés, hogy ők legyenek a vezető posztokon, még akkor is, ha legalább egy évtizede nem akadt közöttük olyan, aki valóban igazolta volna az alkalmasságát egy demokrata – azaz: meritokrata2 – párt vezetésére!
…Mindezekhez a javaslattal kapcsolatos alapvető problémákhoz képest sokadrangú, hogy Pápa Levente ott ülnének a „legitimálók” sokaiba a „jogvédő szervezetek, szakpolitikai műhelyek, antikorrupciós intézetek, stb. Akik már letettek az asztalra valamit, akiknek súlya van.” Ez ugyanis a gyakorlatban semmit sem tenne hozzá a dolog hitelességéhez: nem e szervezetek képviselőinek személyes ottléte az, ami valójában hitelesíteni képes, hanem az, ha a világban egyébként is közismert és a szervezetépítésben és intézmény-működtetésben jól bevált döntésellenőrzési, nyilvánossági és antikorrupciós mechanizmusokat az érintett és „hitelességre vágyó” pártok alkotmányba és intézményrendszerbe foglalni vállalják és e vállalásuk mellé „beváltható személyes garanciákat” is odarendelnek.
Pápa Levente elképzelésében jól nyomon követhető az a jellegzetes magyar gondolkodásmód, amely „hitelesítő személyekben” – afféle „feddhetetlen szentekben” – látja és keresi a megoldást, ahelyett, hogy személyfüggetlen intézmények által oldaná meg a feladatot3.
…De ezzel még nincs vége a javaslatnak: az is szerepel benne, hogy mi lenne mindennek a haszna! Nem más, mint az, hogy „ez újra tudná tematizálni a közéletet és a médiát, hatalmas hírverés lenne a demokratikus oldalnak, újra erőt adhatna a passzív tömegeknek”.
Kérdem én, vajon miképpen „tematizálná újra” a közéletet egy ennyire átgondolatlan, a pártokra és civilekre vonatkozó, közismert és nyilvánvaló tényekkel nem számoló ötlet: mit mondana a Köznek a kiötlőiről? Nem mást, mint hogy „Ezek semmit sem változtak!”…
Aligha efféle újratematizálásra vágyik Pápa levente és pártja!
Az ötletről szerző maga is írja, hogy „sokkal könnyebb ezt leírni, mint részleteiben kitalálni és megvalósítani. Rengeteg nyitott és nehéz kérdésre kell válaszolni az előválasztás intézményének megalkotása során, nem is kezdem felsorolni ezeket. Ez grandiózus feladat lenne”. Bizony, így van! Már a 2014-es parlamenti választás előtt is, amikor először vetették fel ezt az előválasztósdit, ott volt a kérdés, hogy egyáltalán hogyan folyna le egy ilyen? Kik biztosítanák és miből finanszíroznák ennek az infrastruktúráját és a személyi hátterét? Egyáltalán: „valódi”, urnás szavazás lenne ez, vagy valamiféle internetes véleménynyilvánítás? És legfőképpen: mennyire lehetne az eredményt reprezentatívnak tekinteni? Kik és milyen kritériumok alapján vehetnének részt a demokratikus oldalon „mindent eldöntő” szavazásban? Csak a pártok tagjai? Vagy aki akar? Az előbbi nyilvánvalóan abszurd lenne, hiszen az egyes pártok tagjai jó eséllyel a saját jelöltjeikre szavaznának – akkor pedig ott lennénk, hogy a legnagyobb taglétszámú párt ledominálná a kisebb, ám esetleg jobb minőségű jelöltekkel-programmal bírókat, afféle „Mesterházy-módra”. Ha viszont bárki részt vehetne a szavazáson, akkor a Fidesz bolond lenne nem meghekkelni azt: a saját támogatóit, szavazóbázisát mobilizálva széttrollkodná az egészet, garantálva azt, hogy a számára legmegfelelőbb (azaz: a nyilvánvalóan esélytelen jelöltek-pártok) győzzenek az előválasztáson. (Esetleg – ha hinni lehet a városi legendáknak – azon pártokat segítve így győzelemre, amelyekkel amúgy is együttműködnek suba alatt…)
Nem tudom, hogy pontosan mi inspirálta Pápa Leventét az ötlet megfogalmazása és nyilvánosság elé tárása során? Talán az, hogy – egyébként helyesen – érzi: valamit most már mondani, tenni, kell, kezdeményezőleg kell fellépni a közpolitikai terepen, mielőtt az Együtt végképp érdektelenné válna. Lehetett az is az oka, hogy mint „kezdeményezőképes politikus” előbbre pozícionálja magát a párton belül, az általa (is?) „impotensnek” tartott jelenlegi vezetőkkel szemben is. Azt is elfogadom, hogy ezzel az előzetes megmérettetést célul tűző ötlettel be akarta vinni a demokrata oldalba a teljesítményelvűséget és az előzetesen deklarált objektív kritériumok szerint történő teljesítménymérést. Ezzel a két szándékkal természetesen egyet is lehet érteni, ezekre szükség van a hitelessé váláshoz – ám a választott módszer alkalmatlan erre. A teljesítményelv már azzal odalenne, hogy eleve két olyan körre (az ellenzéki pártora, illetve a civilekre) korlátozná a beleszólást, a minősítést és a versenyt, amely az elmúlt évek-hónapok során bizonyította, hogy önerejéből nem képes érdemleges politikai teljesítményre. Ebből követezően pedig a teljesítményértékelés sem lehetne objektív - hacsak nem tételezzük fel azt, hogy ez a két, jelen állapotaiban nem teljesítményképes csoport olyan példás objektivitást lenne képes tanúsítani önmagával szemben, amelynek eddig az írmagját sem láttuk náluk.4
A posztot Zrínyi egyik művéből vett idézet vezeti fel. Zárásképpen hadd adjak hát Pápa Leventének tanácsot egy ugyanabból a műből vett idézettel – hogy miképpen is kell adekvát, hatásos és valóban tematizálóképes politikát csinálni: „Nam dii laboribus omnia vendunt.” („Mert az istenek mindent munkáért adnak.”) – írja Zrínyi. Azaz: nem elég felvetni egy első pillantásra jónak tűnő és jól hangzó és népszerűséget ígérő ötletet. Ez még nem politika és természetesen nem is alkalmas arra, hogy ezzel tematizáljuk újra és állítsuk magunk mellé a közvéleményt. Ehhez a Zrínyi által emlegetett (és az istenek által elvárt) „munka” kell: rendszerbe állítani az ötleteket, amely által folyamatban leszünk lépesek gondolkodni és cselekedni! Sajnos mind az ötlet által érintett „demokratikus pártokra”, mind pedig a „civilekre” az jellemző, hogy ötletektől és akcióktól remélnek sikert, a kontextusba szervezett politikai folyamat pedig eszükbe sem jut. Mindez a posztban már említett munkakultúra-hiány jele és következménye: ezen kell változtatnia annak az ellenzéki erőnek (akár pártoknak, akár civileknek), amelyik valóban szert akar tenni az annyira vágyott újratematizáló képességre.
1 A Síneket vagy szárnyakat! című posztban lehet róluk és értékpreferenciáikról részletesebben is olvasni.
2 Hogy egy demokrata pártnak miért kell szükségszerűen meritokratának is lennie önmaga belső szervezetében, az egyértelmű: mert a demokrataság alapvetően nem más, mint az, hogy nem kontraszelektív, hanem teljesítményalapon akarjuk betöltve látni a pozíciókat, társadalomban, gazdaságban és pártokon belül egyaránt. Íme: egy lehetséges definíciója a demokrata pártoknak: ahol van intézményes nyitottság a tehetségre, az demokrata párt, ahol viszont pozícióféltő mamelukok csücsülnek a stallumokban, az semmiképpen sem az! Az még önmagában nem tesz demokratává egy pártot, hogy „köztársaságot, sajtószabadságot és szabad választásokat akar”…
3 Az intézményes megoldásról a Bekeríteni, legyőzni - és utána kormányozni! c. posztunk 5., A karaktergyilkos Fidesz és a „tiszta emberek” utáni sóvárgás alcímű fejezetében lehet részleteket olvasni. Itt jegyzem meg, hogy minden sikeres társadalom a jó intézményekre és a célszerű szabályozásra alapoz és nem a „jóemberekbe” veti a bizalmát. Ez utóbbi éppenséggel a fejletlen demokratikus mentalitás egyik jele!
4 Az érintett pártok – és e pártok vezetői -, valamint a „civilek” is mélyen meg vannak arról győződve, hogy ők tulajdonképpen az igazság letéteményesei és módszereik adekvát és eredményes módszerek. Ezért a kudarcaik után rendre és formálisan elvégzett önelemzések sohasem vezettek-vezetnek alapvető strukturális és szemléletmódbeli-módszerkebeli változtatásokra. Az újonnan a porodra lépett – mint írtam, leginkább újbalos – „civilek” pedig egyfajta „új idők élcsapata”-szerű küldetéstudattal él: mintha ők (már) valami olyat tudnának a jövőről, ami alkalmassá tenné őket az „új játékszabályok” meghirdetésére. Ezért fel sem merül bennük, hogy divatos, ám felszínes és abszolút papírszagú nézeteiket a valósággal vessék össze.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek