„Minden jó állampolgár kötelessége szolgálni a hazáját és tudatában lenni annak, hogy ő nem egyedül önmagáért van a világon, hanem, hogy hozzájáruljon annak a társadalomnak a jólétéhez, amelybe őt a természet helyezte.”
II. (Nagy) Frigyes: Politikai végrendelet – 1768
Minden társadalmat a tagjai aktivitása tart fenn – ez a stabil jólét záloga. És: minden társadalom szükségképpen szerencsétlen, amelyik nem a jelenvaló dolgaival foglalkozik, hanem azzal, hogy ki mit és miért tett, vagy nem tett ötven, száz, kétszáz, vagy ki tudja, hány évvel ezelőtt.
Ezért nem szeretem, ha egy ma sikertelen nép elkezd a múltjában megesett dolgoknak emlékműveket állítani, erre komoly szellemi energiákat pazarol, nem beszélve a pénzről. Nevetséges, ahogy a múlt heroizálásával/deheroizálásával/átírásával/mesélgetésével/boncolgatásával vannak elfoglalva, amikor pedig lenne a mában és jövőben sokkal fontosabb és hasznosabb feladatuk is!
…Az emlékmű „alapfunkciója” nem más, mint emlékeztetni valamire, amit az emlékmű-állítók kora fontosnak tart. Ekképp tehát az emlékmű nem feltétlenül múltbeli dologra utalhat: a fontosság az alapvető, nem pedig az időbeniség! Induljunk ki ebből az alaptézisből: mire kellene, mire lenne célszerű manapság nap mint nap emlékeznünk, ha igazán sikeresek akarunk lenni?
Magyarországon számos emlékmű áll, amely ártatlan áldozatoknak szenteltetett. Van emlékművük a tatárok ellen vívott muhi csatában elesetteknek. Van a törökökkel szemben elvesztett mohácsi ütközetnek. Van a szigetvári hősöknek, akik Zrínyi Miklós oldalán, vele rohantak ki és hullottak el. Van a kurucoknak, van a ’48-asoknak, van az ’56-osoknak – és ha igaz, hamarosan lesz (vagy már van is?) a ’44-45-eseknek is, értsenek ez utóbbiakon bárkik bárkiket is…
Mindez szép és talán szükséges is – vagy legalábbis szokás, hagyomány: emlékeztetni a ma élőket azokra, akik korábban kerültek (többnyire önhibájukon kívül) tragikus helyzetbe.
Mármost, ezzel csak az a baj, hogy ezek a köztéri, nyilvános emlékeztetők eddig csupa olyasmiről szóltak, amivel mi, mai emberek már úgysem tudunk mit kezdeni! Nem győzhetjük le Batu kánt IV. Béla helyett. Nem nyerhetjük meg a mohácsi csatát II. Lajos helyett. Nem győzhetünk a Habsburgok ellen. Nem verhetjük le Hruscsov szovjetjeit Nagy Imre helyett. (Majd lesz dolgunk még Putyin újszovjetjeivel!) Nem akadályozhatjuk meg Kádár hatalomra jutását – mint ahogy a Kádár-rendszert és annak társadalmi hatásait nem tehetjük meg nem történtekké. És sajnos Horthy Miklóst és kora magyar elitjét sem gátolhatjuk meg abban, hogy gyakorlatilag az egész rendszer fennállása alatt egy téves logikát és egy káros hatalmi paradigmát kövessenek – amely hatszázezer zsidó vallású/származású, vagy annak „minősített” honfitársunk, továbbá mellettük két komplett hadseregnyi katona és számos civil „keresztény magyar” halálához, valamint a nemzeti vagyon több mint harmadának megsemmisüléséhez vezetett…
Akkor? Miféle emlékműre lenne szükségünk – ami olyasvalamire emlékeztet minket nap mint nap, amivel igenis, tehetünk valamit!?
Nos, olyanra, amely arra figyelmeztet minket, hogy sikertelen módszerekkel és szellemiséggel élünk ebben az országban. Olyan emlékmű kell, amelyikről eszünkbe jut, hogy amíg ezzel a módszerrel és ezzel szellemiséggel élünk és ennek a logikája mentén gondolkodunk, addig sikertelen, stagnáló, leszakadó és a lehetőségeivel, az erőforrásaival célszerűtlenül gazdálkodó nemzet maradunk. Épp ezért egy, az általános polgári-állampolgári értékekre és a társadalmi szolidaritásra figyelmeztető „emlékeztetőmű” lenne szükséges, ráadásul olyan helyszínen, ahol megkerülhetetlen részévé lesz a magyar közéletnek, közpolitikának! Olyan emlékeztető monumentum kell, amely szembesíti az egész országot, minden állampolgárunkat és minden döntéshozónkat azzal a mérhetetlen tömegű mai áldozattal, amely tömegek mindennapi életében jelentkezik e rossz szellemiség következményeként.
…De hogyan ragadható meg „korunk áldozata”, kinek-minek az alakjában, amely egyben azt is szimbolizálja, hogy egy demokratikus köztársaságban mindenki polgár és egyenlő jogú?
Szerintem erre a ma Magyarországon élő (élő?) hárommillió szegény megjelenítése a legalkalmasabb. Ahol pedig ennek az emlékeztetőgépnek állnia/működnie kell, egyértelműen az a Kossuth tér, ahol az ország „közjogi szíve” és (ahogy a mai helyzetben nevezhetjük) a hatalom bástyája van!
Aki erre azt mondja, hogy „Mi közöm a szegényekhez?”, mert „Azok maguknak köszönhetik a bajukat!”, bizony, téved: egy olyan tévedés áldozata, amely széles körben és pontosan meghatározható okok miatt terjedt el a mai magyar társadalomban. Ráadásul – bármilyen furcsa is – a szegénység és a szegényekkel szolidaritást nem vállalás tulajdonképpen ugyanabból ered: a rossz társadalmi mintáinkból. Mert rossz az a társadalmi minta, amelyet sok szegénységben élő otthonról hozott magával – és sajnos tovább is ad – és amely nem tanít meg azoknak az eszközöknek a használatára, amelyek nélkül valaki nem képes bekapcsolódni a XXI. századba: tudás, munkakultúra, együttműködés, előrelátás és szervezni tudás. És rossz az a minta is, amelyet a „sikeres önzők” használnak: mert vajon lehet-e igazán jó az a minta, amely azt sugallja, hogy mondjunk csak le milliós tömegek potenciális teremtőképességéről, hogy nem is kell foglalkoznunk e tömeg modernizálásával – vagy legalább azzal, hogy a hibás mintáikat ne adják tovább.
Egyszerűen ésszerűtlen és ezért megengedhetetlen, hogy egy európai technológia- és tudásalapú társadalom lemondjon önmaga egyharmadáról, legyen is erre bármilyen álságos és önfelmentő „indoka”! Minden sikeres modern társadalom éppen attól lett azzá, ami, mert igyekszik minden emberét ellátni a szükséges kompetenciákkal, hogy aztán mindenki részt vehessen az intenzív és tudásalapú erőforrás-teremtésben. Ettől gazdagok a svédek, ettől megy jól a finneknek, ezért van az, hogy a dán szakmunkások több mint kétharmada legalább középfokon beszél angolul1… Be kell látnunk, hogy a mi „szegénygazdálkodási modellünk” ostoba és rövidlátó. Be kell ezt látnunk, még akkor is, ha kisgyerekkorunktól arra dresszíroztak minket, hogy „Törődj csak magaddal!” – mert például éppen ez a „csak magunkkal törődés” juttatott el egy egész országot oda, hogy pár tucat elszánt gazember, akik együttműködnek egymással, megszerezhetett egy egész, egymással nem kooperáló egyénekből álló országot.
Állítsuk csak fel az ország közepén, a hatalom szeme előtt az egyharmadát kitevő szegényekről és a magyar szegénység és erőtlenség igazi okairól szóló emlékeztetőt – önmagunkért! Magunkat és a mindenkori hatalmat kell arra nap mint nap emlékeztetni, hogy a legtöbb bajunk oka a saját hibáinkban keresendő: önzésben, téves helyzetértékelésben, elavult tudásban és szokásokban. Most, amikor ott fog állni egy emlékmű, amely felmenteni igyekszik a felelősség alól, bizony, kell egy olyan emlékeztető jel is, amely épp azt üzeni, hogy ha polgári jómódban akarunk élni, akkor önmagunkért és egymásért felelős polgárok közösségeként kell tovább élnünk!
…Persze, egy, a szegényeink által az ország szegénységére – azon keresztül pedig e szegénység okaira és az emiatti teendőinkre – emlékezető monumentumnak illik nagyon kevés pénzből kijönnie. Ami azzal egyenlő, hogy csak igen sok tehetséggel, invencióval, szellemi ráfordítással érdemes nekiállni a dolognak, nem úgy, mint a Megszállottság Emlékművének a szomszédba, az Egykori Szabadság terén… Ennek érdekében ezennel nyilvános ötletpályázatot hirdetünk: várjuk az ötleteket az emlekeztetomu@gmail.com címre!
Ami pedig a projekt finanszírozását illeti: ahogy arról szó esett, itt minimálprojektről van szó. Legfeljebb 10 millió forintot szabad erre elkölteni – amely összeget a magyar Országgyűlés képviselőinek önkéntes felajánlásaiból szándékozunk fedezni! Ha mind a 199 képviselő az illetményéből fél éven át csak havi 8.400 Ft-tal száll be, máris együtt a pénz – és ugye jól tudjuk, hogy nincs a magyar parlamentben egyetlen olyan képiselő(nk) sem, aki kitenné magát annak a kritikának, hogy neki még ennyit se érnek meg a szegények?
…És ahogy az Alaptörvénybe be lett betonozva az, hogy amíg az államadósság nem csökken 50% alá, addig marad a mindenkori kormányok kezét keményen megkötő stabilitási klauzula, úgy az emlékmű is addig maradjon a Kossuth téren, a képviselők szeme előtt, amíg az egy főre jutó magyar GDP el nem éri az EU-s átlagot!
…Unokáink is látni fogják?
1 A magyar adat ehhez képest kevesebb, mint 2%-os.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek