„Mióta megvagyok, dumával etetnek. Hova jutottam vele?”
Keleti Márton - Dobozy Imre: A tizedes meg a többiek - 1965
Elképedve értesülök arról, amit Schiffer mondott a tervezett megszállási emlékmű kapcsán – és elképeszt az is, hogy vannak a demokraták között, akik egyetértenek vele! Leírom, mi - minek a meg nem értése, miféle összefüggések át nem látása - képeszt el ebben a történetben engem. És már most leszögezem: nem valamiféle „zsidó jammerolás” fog alant következni!
Kezdjük azzal, hogy itt arról van szó, hogy kié a köztér: az egész népé, vagy az aktuális hatalomé? Ha az előbbi az igazság (elvégre - legalábbis „hivatalosan”, még - demokrácia van Magyarországon), akkor az aktuális hatalomnak nem illik „kurzusemlékművekkel” azt a nélkül teleraknia, hogy valódi, érdemi és a tényekre támaszkodó konzultáció ne folyna erről előzetesen és a döntést csak ennek alapján lehet meghozni.
Mármost, ha legalábbis erősen kétséges „igazságokat” akar deklarálni az aktuális hatalom (magyarán: önérdekből hazudni az állampolgároknak a saját hazájuk múltjáról és felmenőik viselt dolgairól – ráadásul az állampolgárok pénzén téve ezt), akkor az állampolgároknak nem csupán joguk, hanem kötelességük is ellenállni ennek a törekvésnek. Mert ha nem teszik, azzal implicite lemondanak a demokrácia egyik attribútumáról, a hatalom feletti állampolgári (és: szakértői) kontrollról – ez pedig így már nem demokrácia, hanem autokrácia, hiszen a hatalom azt tehet, amit akar.
Éppen ezért itt nem valamiféle „parciális érdekről” van szó (ami csak a fővárosi ellenzéki érzésű értelmiségi szubkultúrát + a zsidóságot foglalkoztatja), hanem egy sokkal általánosabb, a vidékiek életére is alapvető hatású dologról: kié a hatalom és mit tehet a hatalom?
Felhívom mindenkinek a szíves figyelmét, aki ezt az ügyet csupán egy „budapesti rétegcirkusznak” nevezi, hogy a korlátozott vagy korlátlan hatalom kérdése dönti el azt, hogy vidéken hogyan kezelik a „valódi munka” világából kiesetteket: sanyargatott, megalázott, bérbe adható - vehető közmunkásokként, az új, állami alapú oligarchátus egyszerű „erőforrás-bázisaként”, vagy egy demokratikus köztársaság munkaerő-piaci szempontból érdemben továbbképzendő polgáraiként? …De az is eléri a vidéket, ahogy a közpénzen fenntartott közmédiában a hatalom az állampolgárokat informálja – és itt is szignifikáns az eltérés egy szabályozott-korlátozott és egy „mindent megtehető” hatalom között.
Amikor például Schiffer úr is marginalizálja ezt az emlékmű-ügyet, akkor tkp. a demokratizmust jelentékteleníti el. …Az pedig különösen felháborító egy önmagát demokrataként definiáló politikus a demokratizmussal való foglalkozás helyett a munkahely-teremtésre való koncentrálást javasolja. Ez a gondolatmenet egy az egyben a diktatúrák gondolatmenete: „add ide a szabadságodat, a biztonságodról pedig majd én gondoskodom!” (Hogy Béndek Péter frappáns megfogalmazásával írjam le a jelenséget.) Ám a tapasztalatok azt mutatják, hogy épp azok a legstabilabb („legbiztonságosabb”) gazdaságok, amelyek a legszabadabb társadalmakban működnek. Ráadásul a munkahely-teremtés nem is állami-hatalmi feladat, hanem a szabad, önálló polgárok által működtetett versenyszféráé. Az „állam teremt munkahelyeket!” csak süket duma: a stabil, azaz keresett terméket/szolgáltatást termelő munkahely ui. az egyéni innováció és kezdeményezőkészség eredménye, mert egy államhatalmi szerv sosem lehet „kreatív”, sem pedig innovatív, mint ahogy az újító szellem sem jellemzi azt.
…Bizony: így függ össze egy „szaros, senkit sem érdeklő” emlékmű ügye azzal, hogy lehet-e sikeres és jól teljesítő a magyar gazdaság! Ez egyáltalán nem csak „belvárosi entellektüel zsidók” ügye, hanem pl. a magamfajta pragmatista-technokrata svábgyerekeké is…
A Fidesz azért akar egy ilyen emlékművet, hogy a saját, a Horthy rendszert „folytatni kívánó” politikai, társadalmi és gazdasági koncepcióját demonstrálja – és hogy biztosíthassa ennek erkölcsi alapját. Mi is itt a kérdés? Nem más, mint az „uralmi elit” hatalmi igényének, hatalomról alkotott elképzelésének (történelmileg és eredményeiben) igazolható, vagy nem igazolható volta.
Az 1944 előtti uralmi elit hatalmát és pozícióit egyáltalán nem a saját történelmi vagy gazdasági-szervezési teljesítményeivel érte el. Ez az uralmi elit és hatalmi rendszer erősen kontraszelektáló jellegű volt: sokkal többet „hozott” a kapcsolati háló, mint a valóságos tudás, képességek és teljesítmény. Mondhatni: ez egy „arisztokratikus szemléletű” uralmi elit volt – mint ahogy ilyen a Fidesz-hatalom is: a „régi arisztokrácia és az „új nemzeti nagytőkések” módszere és attitűdje megdöbbentően azonos - ez tartja össze őket a Fidesz csúcsán. Nem a valóságos teljesítmény adja a pozíciót, hanem a kapcsolat, a „honnan jöttél?”, az egymás iránti lojalitás és a „lefelé zárás”… Ám egy modern, technológiaalapú világgazdaságban ez csak vesztes stratégia és koncepció lehet: éppen azért, mert kizárja a valóságos, az erőforrásokat teremtő és bővítő teljesítményt. A Közgép nem innovál, az EU-s támogatások elosztásában nem a valódi közösségi haszon és a projekt fenntarthatósága dönt… Hogy milyen e rendszer szemlélete, ahhoz elég volt megnézni az április 6-i Fidesz-eredményváró elitközönségének viselkedését. Ez egy végtelenül korszerűtlen attitűd, amellyel „labdába se lehet rúgni a Bundesligában”: gólt így csak a felcsúti zártpályás meccseken lehet elérni, ahol a Miniszterelnök úr fiacskája a szupersztár, aki attól sztárfocista, mert az apukája miniszterelnök… A Szilíciumvölgyi start-upok világa ettől nagyon távol esik!
Mármost: mivel ez az uralmi elit így a hatalmát – és vele a gazdasági hegemóniáját - csak akkor őrizheti meg tartósan, ha „horthysta elit módjára” viselkedik minden társadalmi kérdésben: a „liberalizmus” (azaz: a versenyelvűség) a halált jelenti számára. Az 1944 és 1949 között pozícióit elveszítő horthysta uralmi elit és annak vele együtt mozgó, gyakorlatilag azonos érdekalapokon álló és azonos érdekű középosztálya azt várta az 1989-es rendszerváltástól, hogy „visszatérnek a régi szép idők”. Azonban ez (2010-ig) nem sikerült, részben a magyar társadalomban azóta történt átalakulások miatt, de még inkább azért, mert az országot körülvevő világ annyira megváltozott, hogy rettentően anakronisztikussá és kontraproduktívvá, nemzetközi relációban versenyhátrányt generálóvá vált ez az uralmi elit-attitűd. Mármost, ha a XXI. századi „való világban” egy efféle társadalmi és gazdasági koncepció rövid úton bukásra van ítélve, ha az EU meghatározó államaiban egy egészen más működési mechanizmus él, akkor a magyar uralmi elit a Horthy-rendszerbeli szemléletmóddal csak akkor maradhat pozícióban, ha eltávolítja az országot a XXI. századi világtól, amennyire csak ez lehetséges (azaz: annyira, hogy azért az EU-s támogatások még éppen befolyjanak – mert e támogatások felszippantása és magánvagyonokká konvertálása a Fidesz-rendszer legfőbb aktuális célja!). Ez magyarázza a nyugat – és „kapitalizmus-ellenes” (valójában: teljesítményverseny-ellenes) Fidesz-attitűdöt és a „keleti nyitást”. Ugyanakkor szükséges a „belső legitimáció” valamilyen formája is – ami pedig gazdasági-jóléti alapú nem lehet, hiszen e rezsim (épp a saját, nem fejlesztő és nem teljesítménycentrikus, nem polgári alapállása következtében) képtelennek bizonyul a gazdasági növekedés beindulásához szükséges feltételek megteremtésére. (Hiszen ha ilyen feltételeket teremtene, ha kinyitná a versenyt, azzal a saját sírját ásná meg.) Így, mivel azt az általa produkált mérhető teljesítmény nem támasztja alá, és így megkérdőjelezhetővé teszi e hatalom jogigényét, valami másra van szükség, ami „legitimál”: ez pedig a „nemzeti nagyság” ideológiája – és hogy e nemzeti nagyság szervesen kötődik ahhoz ehhez elithez és ahhoz az uralmi modellhez, amelyet ez az elit képvisel. Ezért, e modell és ezen elit védelme érdekében kell „mindenáron bizonyítani”, hogy ez az elit és ez a modell nem vitte katasztrófába az országot és a magyar népet. Ezért kell azt bizonygatni, hogy mindig külső erők akadályozták és akadályozzák meg ezt a „sajátosan magyar” uralmi koncepciót és az ezt a koncepciót képviselő-követő elitet abban, hogy „elhozzák a Kánaánt” az arra minden teljesítményképtelenségük dacára is „jogosult” szegény kis magyaroknak. „Csak még egyszer kell nekifeszülnünk az egész ellenséges világnak, csak még szorosabbra kell zárni a sorainkat, csak még keményebben kell kitaszítanunk magunk közül az ellenséges elemeket – és: még jobban el kell zárni az országot a modern nyugattól!” – ez és ennyi a rendszer „ideológiája” és ezt az ideológiát szimbolizálja a megszállási emlékmű is. Fel kell tehát menteni a „hazai közönség” előtt ezt az uralmi elitet és ezt a (szükségképpen újra és újra katasztrófához vezető) hatalmi koncepciót a történelmi felelősség alól – mert ha ez nem sikerül, akkor megkérdőjeleződik az egész rezsim legitimitása: ugyan mi szükség lehet egy olyan hatalomra, amely teljesíteni nem tud, amely akadálya a jólétnek és amely – történelmi tényekkel bizonyítottan – mindig bajba viszi a magyar népet?
…Ezért van erre az emlékműre „égető szüksége” a rezsimnek – és mivel ez a rezsim egyszerűen lefojtva tartja a magyar társadalom és gazdaság erőforrásait, ezért kell ellene fellépni! Ha van aktuális szabadságharcolni való a mai Magyarországon, akkor ez a harc az…
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek