2014.03.29. 22:46 Szerző: Moin Moin

Beszéd az országról

Moszkvai Dinamó.jpg

Ma és holnap demonstrál a kormány és tüntet az ellenzék is. Ez alkalmakból több, egymásnak homlokegyenest ellentmondó közpolitikai beszéd hangzott és hangzik el… Ezért nem árt egy olyan beszéddel is szembesülni, amely nem „politikus”, hanem csupán objektív…

1. Magyarország következő évei

Majdnem pontosan öt éve tartottam egy előadást Magyarország helyzetéről és esélyeiről…, amikor szintén csak napok választották el Magyarországot egy fontos politikai aktustól. Akkor új kormány lépett hivatalba, a Bajnai-kabinet, most pedig néhány nap múlva országgyűlési választások lesznek… Egy kormányváltás, vagy egy parlamenti választás egy stabil demokráciában nem nagy dolog: nemigen változik az állam és polgárai viszonya, nem kerül új alapra a hatalom és a gazdaság kapcsolata. Nem változik a társadalom sem.

2009 tavaszán tulajdonképpen egy, a stabil demokráciákra jellemző kormányváltás történt: korrekciók voltak, de államfilozófia-váltás nem – és nem is számított arra senki, hogy micsoda változást hoz majd újabb egy év múltán a következő kormányváltás…

…Nos, én bizony akkor is komoly változásokról beszéltem – komoly, alapvető változások szükségességéről, amelyek híján Magyarország nem válhat sikerországgá. E változások kivétel nélkül elmaradtak, sőt: épp az ellenkező irányba(n) tolták el az országot – Gyurcsány itt egy másik, rokon értelmű kifejezést használna.

Azt mondtam: komoly változások nélkül az ország nem válhat sikeressé – de:

Hol is tartunk most igazában?
Ehhez képest miféle változásokról van szükség?
Miben és kiknek kell változniuk?
Hogyan lehet elkezdeni és keresztülvinni e változásokat?
Kik legyenek-lehetnek a kezdeményezők?
Vajon mindent a semmiből kell kitalálni, vagy léteznek minták?

Nézzük csak meg, mi jellemzi a sikeres, hosszú távon is jól teljesítő és emellett a legjobban élhető országok politikai és gazdasági mentalitását – és vessük azt össze a Magyarországon a politikai és gazdasági elit körében általánosan dívó szokásokkal!

„Bezzegországok”	Magyarország
Mentalitás
polgári	uralmi
befektet	kivesz
fejleszt	fogyaszt
piacok felé	hatalom felé
gyarapodás	stagnálás
piac minősít	hatalom minősít
Üzleti stratégiák
önállóság	államhoz-párthoz kötődés
innovativitás	idomulás
hatékonyságnövelés	befolyásszerzés
versenyképesség-növelés	kapcsolatok kihasználása

2. A leszakadás-elszakadás orbáni stratégiája

Mit teszel, ha nem vagy elég jó focista ahhoz, hogy a Bundesligában legyél sztár, ám a lelked mégis arra vágyik, hogy téged éltessen a lelátó? Hát, ha miniszterelnök ugyan vagy, de polgár, az nem, akkor például: építesz magadnak egy stadiont Felcsúton…

Mit teszel akkor, ha meg akarod valósítani az elképzeléseidet, ám mindenki, aki komoly tudással és tapasztalatokkal rendelkezik arról, amit csinálsz, éppen az ellenkezőjét tanácsolná neked? Hát, ha igazából nem is országot vezetsz, hanem csupán egy magánmaffiát, akkor például Matolcsykkal-Hoffmannokkal töltöd be a kulcspozíciókat: tehetségtelen, ám akarnok és mindenek előtt tőled függő és ezért hozzád hű figurákkal… (…Pedig még az igazi maffiák is csak a teljesítmény és a kompetenciák mellett követelik meg a hűséget, nem pedig a helyett.)

Ha valaki szereti a hatalmat, ám azt nem képes egy teljesítményalapú környezetben a saját és csapata kormányzati teljesítményével és az általa vezetett ország sikerességével igazolni, akkor ösztönösen elkezd eltávolodni ettől a siker- és teljesítményalapú világtól: ez egyszerű kudarckerülő attitűd. Magyarország távolodása-távolítása a teljesítményalapú nyugattól ekképpen szükségszerű folyamat az orbáni rendszerben: nem értik e világot, nem ismerik az azt sikeressé tévő módszereket sem – viszont frusztrálja őket már a Mariahilfer Straße is (ahová Matolcsy is jár bevásárolgatni…), nemhogy Brüsszel. Tudják-érzik, hogy azt ők nem tudják reprodukálni. Ők csal elsajátítani képesek a javakat, de a megtermelésükhöz nem értenek.

…A leszakadás/leszakítás és a nyugattól való (mint mondtam: frusztráció-alapú és ösztönös) elszakadás orbáni stratégiája miatt – annak szükségszerű következményeként – előbb-utóbb annyira eltávolodik majd a magyar gazdasági (és: vállalati gondolkodásmódbeli) modell az euroatlantitól, hogy ez együttműködési nehézségekhez fog vezeti a magyar cégek és európai partnereik között. Ide fog vezetni a nagy „nyugattagadás”: hiába szeretne majd egy „multi” Magyarországon magas műszaki színvonalú termékeket gyártani, ha hiányzik majd a beszállítói-alvállalkozói közeg, amely nyugati mércével mérve is teljesítményképes, hatékony és innovatív. Hiszen ha a magyar vállalkozó akkor boldogul, ha „kapcsolati alapokon” áll, ha az államhoz és a pártholdudvarhoz kötődik, akkor nem az önállóságban, az innovativitásban és hatékonyságnövelésben/versenyképesség-növelésben lesz érdekelt. E tulajdonságok híján pedig az általános magyar vállalati színvonal és munkakultúra ismét csak a szocializmus-korabeli szinten fog tudni teljesíteni – azoknak az időknek a vállalati és gazdasági tapasztalataiból pedig tudhatjuk, hogy az a magyar vállalati modell nem volt képes hatékonyan és korszerűen produkálni, sem pedig így kooperálni nyugati társaival. Ha pedig az az etatista gazdasági-vállalati modell olyan volt, akkor semmi okunk azt tételezni fel, hogy ez az újetatista modell majd minőségibb eredményeket hozhat.

(…Még az Orbán által bezzegezett Kína sem a kapcsolatokra és az ezek révén lecsorgó állami megrendelésekre építette a ’80-as évektől kezdődően a maga gazdasági modelljét, hanem a világpiac-orientáltságra. Ott is csak az a cég lehet sikeres, amelynek jól eladható termékei vannak. Az „elvárt lojalitás” pedig jóformán csak azt jelenti: ne csinálj antikommunista propagandát! Valójában a „kapcsolatok” ott is csak problémákat okoznak: segítenek abban, hogy időlegesen el lehessen tüntetni a belső adósságokat. De valódi világpiaci siker ott sem születik abból, ha valaki a tartományi párttitkár veje – mert a világpiac szarik a tartományúr-elvtársra!)

3. „Az elnyomás legkomiszabb formája a szegénység.”¹

Mindezek tükrében bizton megállapítható: Magyarország stagnálása, leszakadása/leszakítása nem csupán az állam- és gazdaságvezetési inkompetencia következménye. Nem is csak ott keresendő az oka, hogy az „átlagos” magyar vállalkozó sokkal kevésbé rendelkezik az általánosan vett vállalkozói-polgári kompetenciákkal, mint nyugati kollégái – de még csak nem is önmagában a tőkehiány az oka mindennek (hiszen a bankok fulladoznak a kihelyezetlen tőkétől). Magyarország megerősödése, a gazdaság magára találása koncepcionálisan gátolt: a nem teljesítményalapú politikai elit (és a vele szimbiózisban létező „gazdasági holdudvar”) „kisugárzása” ez az egész országra, szinte a teljes társadalomra és gazdaságra. …Mert mi is lenne ezzel az elittel-holdudvarral, ha elkezdene a politikai hatalom más játékot játszani: ha kinyitná a kapukat – és a pénzcsapokat – a valódi teljesítményalapúság előtt? Mi lenne vele, ha kompetenciaalapúan viselkedne? Hát az lenne, hogy nagyon gyorsan elveszítené a pozícióit – hiszen sem a politikai, sem a gazdasági, sem a vállalati menedzser elitje nem épp a legkiválóbbakból tevődött össze – hanem a legjobb hatalmi kapcsolatokkal rendelkezőkből.

(…Ennek tükrében például e „játék” leghatalmasabb eleme is azonnal érthetővé válik: az oroszokkal eltervezett paksi beruházás és az azt finanszírozni hivatott orosz államhitel racionális menedzserésszel fel nem fogható és meg nem indokolható jellege, a magas, fixen és igen hosszú időre meghatározott kamat. Ugyanis, ha a magyar gazdaság több kormányzati cikluson át stagnálni fog, akkor igen komoly és egyre csak növekvő megterhelést jelent majd az orosz állam felé esedékes évi törlesztés – ez pedig valósággal kivéreztetve tartja majd a magyar gazdaságot és a növekvő lakossági terheken keresztül magát a magyar társadalmat is. Nem lesz erő innovációra, versenyképes és önerejükből fejlődni tudó magánszférára - ezek híján pedig egyre kevesebb szabadon felhasználható erőforrása marad a magyar társadalomnak. Ha pedig a társadalom jelentős többsége a napi megélhetésért kell, hogy fáradjon és nem lehet igazi perspektívája a változásra, akkor passzivitásba merevedik – ami valóságos istenáldása lesz a hatalmi elit számára! Ha egy gazdaságban nincs jelen az önnön erejéből életképes polgárság, akkor nemigen létezhet önálló, államfüggetlen társadalom sem: ezek híján pedig hosszú ideig csak „csend és hullaszag” lesz az országban!)

Nem az a komoly veszély, hogy a szegénységre és kilátástalanságra való determináltság következtében „forradalom lesz” – hiszen egy jólszervezett forradalmat akár fellendülés, valamint új, a réginél jobb rendszer is követhet. A valódi veszélyt a stagnálás jelenti: mert az tartja fenn a leszakadást a versenytársakról és az együttműködő partnerektől egyaránt. A stagnálás egyik ismérve és következménye pedig éppen az, hogy nem születik semmi új, ami sikeressé tehetne. A stagnálás egyre erőtlenebbé teszi a társadalmat és az egyes állampolgárt is, továbbá elerőtleníti a gazdaságot, a vállalkozásokat – és ezzel (hogy a hatalmon kívül minden és mindenki erőtlen) megnöveli a hatalommal való további visszaélés kockázatát is. Ennek komoly jeleit már tapasztalhatja is Magyarország – hiszen Magyarországon az utóbbi néhány évben egy olyan periódusban növekedett meg erősen a vagyonkoncentráció, amely időszakban az ország gazdasága nem is növekedett. Ekképpen pedig ez a megnövekedett vagyonkoncentráció nyilvánvalóan nem lehet az egyéni és vállalati kreativitás, munkakultúra és versenyképesség-növekedés hozadéka. Ez a vagyonkoncentráció egyértelműen és teljes mértékben a politikai hatalom birtokában a közvagyont magánvagyonná tévő, azt a politikai-gazdasági elithez erőszakkal odaterelő, előre eltervezett folyamat következménye. Semmi okunk azt feltételezni, hogy akik ezt a folyamatot eddig a hatalmukkal, azaz a demokratikus felhatalmazással és a törvényhozói pozícióval visszaélve, teljesen koherens és konzisztens, szisztematikus rendszerben végezték, azok önként bármikor is felhagynának e rossz szokásukkal. Amíg ez az elit és konkrétan ezek a személyek vannak hatalmon, addig ez a folyamat nem fog leállni!

A folyamat – elméletileg - két esetben állhat le:

Ha a „régi gárdát” leváltja idővel gyermekeik „új generációja”, akik – nemzetközi iskolázottságuknál és személyes tapasztalataiknál fogva nem egészen ugyanazon a szocializáción mennek keresztül, mint a vagyonszerző „ősök” és ezáltal más, teljesítményalapú stratégiákat kezdenek el követni. Azonban ez egy nagyon esetleges és akkor is csak hosszú időn át változást előidézni képes út lenne – ráadásul az „újak” közül is sokan dönthetnek úgy, hogy Magyarországot, mint többé-kevésbé „zárt rendszert” továbbüzemeltetve, tulajdonképpen nem is kell változtatniuk a stratégián, hiszen az nekik is ugyanúgy termel, mint az előző generációnak.
A másik eset az, ha (akár egy gazdasági, majd abból kialakuló társadalmi kataklizmát követően) abból a közegből jönnek új vezetők, amely közeg – kisebbségként – már most is jelen van az országban és a magyar versenyszférában is, és amelynek élet-halál kérdés az, hogy Magyarországon is teljesítményalapon folyjon a lapok osztása. Ám ez a kisebbség ma még teljességgel szervezetlen – az ide tartozók jószerivel nem is ismerik egymást, nemhogy hálózatot alkotnának. Ráadásul e közegben is jelen van, éspedig nem is kevéssé az a két stratégia, amely folyamatosan amortizálja e közeget: a kivándorlás és az idomulás – ami kiegészül még két káros jelenséggel, az egész magyar társadalmat átható általános bizalmatlansággal és a „ki az okosabb?” pozíciójátékkal. E kettő pedig gyakorlatilag el is lehetetleníti a kooperációt egy, a kompetenciákon alapuló hierarchiában.

Minél inkább növekedni fog a(z elején még tervezett és a hatalmi pozíciók birtokosainak kedvező) leszakadás, annál inkább nő a rendszerrel elégedetlenek tömege. Minél többeknek fog „nem tetszeni a rendszer”, minél többen ébrednek rá arra, hogy ők a rendszer nettó vesztesei, annál inkább nő majd az apátia. Az apátia következtében fokozódik az összgazdasági teljesítménycsökkenés, hiszen az apatikussá vált társadalom nem innovál… Ez az összgazdasági teljesítménycsökkenés gyorsítja a lefelé haladó spirált, amelyben a magyar társadalom él… Majd pedig elkövetkezik a töréspont, amely igen rövid és bizonnyal kaotikus, sok veszteséggel járó periódus alatt felül fogja írni a jelenleg „végtelen ideig tartóknak” látszó folyamatokat.

…De van egy „második front” is, ahol a kurzus koherens módon igyekszik „fejlesztetni” az állampolgári passzivitást: ez pedig a demokráciával és a jogállamisággal szembeni bizalmatlanság és érdektelenség növelése. Ha egy politikai erő a teljesítményhiányos hatalmát akarja prolongálni, akkor nagyon fontos azt elérnie, hogy az állampolgárok ne tekintsenek a hatalommal szembeni eredményes (köz)érdekérvényesítés eszközeként-lehetőségként se a demokratikus intézményekre, se a jogra-jogállamra. Minden olyan lépés, amely relativizálja a jog erejét, növeli annak esélyét, hogy az állampolgárok ne is próbáljanak meg jogi procedúrák által gátat szabni az államhatalomnak és visszaéléseinek. És hasonlóképpen: ha az állampolgárok úgy látják, hogy a választásokat a hatalom úgyis manipulálja, eltorzítja az eredményt és eltávolítja azt a valódi népakarattól, akkor ez növeli a passzivitást.

Ha nem bíznak és nem bízhatnak az állampolgárok sem az államhatalmat gyakorlók jóhiszeműségében, sem a demokrácia és a jogrendszer eltérítetlenségében, sem pedig abban, hogy az államnak azok az intézményei, amelyek – elvileg, a deklarációk szintjén – függetlenek a törvényhozó és a végrehajtó hatalomtól, akkor onnantól kezdve úgy érzik: nem érdemes játszaniuk ezt az egész demokráciásdit – hiszen az csak arra jó immár, hogy a hatalmon lévők az állampolgári akaratra való hivatkozással azt csináljanak, amit csak akarnak!

…A kivéreztetve tartás miatti stagnálás következtébeni elerőtlenedés, a demokrácia intézményrendszerének manipulálása miatt a hatalom dolgai feletti kontroll lehetőségéből való kiábrándulás folytán megnövekvő állampolgári passzivitás: ebből egy olyan magyar jövő képe bontakozik ki, amelyben a tízmillió „egyes ember” nem tehet majd mást, mint hogy összehúzza magát és a fejére húzza a takaróját…

4. Alternatív jövő – miképpen?

Valóban ez lenne a magyar jövő? Vagy van ennek reális alternatívája – és ha igen, akkor miképpen kell ezt az alternatív jövőt megteremteni?

A válaszhoz vissza kell térnünk az előadás elején említettekhez: a magyar és a „bezzegországok” tipikus szokásaihoz. Ez volt az a táblázat:

„Bezzegországok”	Magyarország
Mentalitás
polgári	uralmi
befektet	kivesz
fejleszt	fogyaszt
piacok felé	hatalom felé
gyarapodás	stagnálás
piac minősít	hatalom minősít
Üzleti stratégiák
önállóság	államhoz-párthoz kötődés
innovativitás	idomulás
hatékonyságnövelés	befolyásszerzés
versenyképesség-növelés	kapcsolatok kihasználása

Magyarország akkor lesz „bezzegországgá”, ha olyanok határozzák meg a közpolitika menetét, akikről fentebb azt mondtam, hogy számukra „élet-halál kérdés az, hogy Magyarországon is teljesítményalapon folyjon a lapok osztása”. Ha ezek nem szerveződnek életerős és cselekvőképes/programképes politikai erővé, akkor továbbra sem fog szerepelni semmiféle, a stagnálás állapotán változtatni képes tényező sem a „Nagy Magyar Egyenletben” – és így annak siralmas eredménye sem fog megváltozni!

A Fidesz 2009 őszén meghirdette a „centrális erőtér” politikai-hatalmi programját – és azt a magyar társadalom és a magyar versenyszféra érdekei ellenében következetesen meg is valósította. Azt kell mondjam, hogy tekintettel a sajnálatosan demokratizmushiányos magyar mentalitásra, a centrális erőtér, mint módszer, még akár jól is jöhetne – ám hasznos csupán akkor lehet ez a módszer, ha annak egyetlen célja a magyar közgondolkodás polgárosítása. A 21. században a társadalmi, gazdasági és vállalati sikerhez csak a tudásalapú kapitalizmuson keresztül vezet út. Ehhez viszont polgári, azaz teljesítményalapú játékszabályok kellenek, ugyanis ettől eltérő közegben nem életképes. Bármely más, ettől eltérő modellt választ a magyarság, azzal maga dönt a leszakadása mellett. Lehet őrizgetni „a létezés magyar minőségét” (ahogy azt Orbán nevezte), ám akkor ez a bizonyos „minőség” a tengődés lesz!

Ma Magyarországon rengetegen akarnak maguknak úgy nyugati életszínvonalat, hogy ehhez keleti módszereket akarnak felhasználni. A politikai elit és a gazdasági elit igen tekintélyes hányada a személyes kapcsolatok és kölcsönös függések „sztyeppei módszerét” kombinálja a hatalommal-befolyással való brutális visszaéléssel, a „köznép” pedig az idomulás és engedelmesség „muzsiktempója” révén remél némi kis egzisztenciális biztonságra szert tenni, azt „kiérdemelni”… A helyzet az, hogy a történelem nem ismer arra példát, hogy ebből a kombinációból bármi jó is származott volna össztársadalmi szinten. Ma a sikert és a jólétet a versenyben való sikeresség, azaz a hatékonyság és az innovativitás biztosítja - vagyis csupa olyasmi, aminek totális ellentéte az a kontraszelektív pozícióosztás, amelyre a magyar társadalom alapoz.

5. „A hitel híja minden mozgást elakaszt”²

Mi az, ami egy társadalomban mindennek az alapja – és amiből a magyar társadalomban fél évszázada sosem állt annyi rendelkezésünkre, amennyit mégis elfogyasztottunk?

Az erőforrások. Magyarország gazdasága immár fél évszázada nem képes ellátni a magyar társadalmat annyi erőforrással, amennyit az reális keretek között igényelne és amennyit felhasznál. Vagy hitelből fedeztük az előállított erőforrások és a jogos szükséglet közötti különbözetet – ez vezetett a Kádár-korszak óta „lerázhatatlan” eladósodáshoz –, vagy pedig restrikcióval hoztuk időleges egyensúlyba a kettőt. Világos, hogy egyik út sem kívánatos, mert egyik sem képes egy fejlődő, jólétben élő ország alapját adni.

Az erőforrások a gazdaságban keletkeznek – annyi, amennyit az adott társadalom általános technológiai színvonala, munkakultúrája, tudásszintje, tőkeellátottsága és persze mentalitása mellett előállhat. A szocializmus évtizedeiben mindezek nem alakulhattak szabadon, erős ideológiai kontroll valósult meg. Ez lefojtotta a kreativitást, az innovációt, amely komoly technológiai lemaradáshoz vezetett. A munkakultúra ugyan lényegesen „iparibbá” vált, mint amilyen a II. világháborút előtt volt, tömegesen váltak ipari munkássá azok, akik azelőtt csak a mezőgazdasági munkát ismerték. És ugyan jelentős részük városi lakossá is vált, ez mégsem jelentett sem igazi munkakultúra-váltást, sem mentalitásváltást, sem pedig polgárosodást. Nem volt jellemző, hogy az életmód- és munkatípus-váltás együtt járt volna a döntési kompetencia növekedésével – hiszen az új, szocialista-kollektivista társadalom is felülről vezérelt volt. Még a szocialista iparban „menedzserré” vált szakértelmiség sem viselt a nyugati vállalati menedzserekéhez fogható döntési felelősséget – hiszen tervgazdálkodás folyt – és így nem is tanulhatta meg azt a fajta önálló szervezni-vezetni tudást, amely az „igazi” menedzserek sajátja és nem viselte olyan mértékben önálló döntései következményeit sem. Pontosabban: éppen annak voltak (negatív) következményei, ha „önállóskodott”. A szocialista menedzserek zöme is csupán egyfajta „hivatalnok” volt.

…És amikor eljött az igazi menedzserkedés lehetősége, a ’80-as évek végén, akkor ott állt egy teljes társadalom gyakorlatilag mindenféle komolyabban vehető „tőkés tudás” nélkül. Nem léteztek olyan természetes és általánosan elterjedt társadalmi pályák, amelyeket bejárva fel lehetett volna szedni azokat a (nem csupán elméleti) menedzsment-ismereteket, amelyek legalább megközelítőleg versenyképessé tették volna a magyar váltakozások vezetőit és tulajdonosait a régen polgárosodott társadalmakban felnőtt és tevékenykedő kollégáikkal.

6. „Fogalmuk sincs az uralkodásról”³

Magyarországon sem a társadalomban, sem pedig a vállalkozói rétegben nem jellemző a tudatos előretervezés: ez egy „máról holnapra élő” társadalom volt, hosszú századokig. Nem léteztek polgári pályák, minták – ezeket rendre megszakították és elsöpörték a történelmi körülmények. Ez az igazi a legmélyebben fekvő oka a magyar versenyszféra általános versenyképtelenségének, gyenge teljesítményének - és az innováció hiányának is, hiszen innováció csak ott van, ahol hosszú távra tervez és tervezhet a vezetés. Aki erőforrásokkal akarja gazdagítani a magyar társadalmat, aki gazdasági fellendülést szeretne, az, ha birtokolja az állam eszközkészletét, nem „direkt” gazdaságfejlesztést kell, hogy csináljon – hiszen az eleve lehetetlen a hiányzó vállalkozói mentalitás és tudás híján. Ha jóval több erőforrást szeretnénk, akkor jóval több jól szervezett, sikeres és versenyképes, a saját lábán szilárdan álló vállalkozásra van-lesz szükségünk. Az „állami vállalkozás”, az államosítás és a „nonprofit rendszerek”, mint általános irányvonal, nem működőképesek, hiszen épp az önállóságot, a polgári kezdeményezést és a motiváltságot ölik meg. Nem létezik a világban olyan sikeres, stabilan jól menő-jól működő társadalom és gazdaság, amely ne a szabad, polgári, kapitalista vállalkozásra alapozna. Azok a társadalmak és gazdaságok pedig, amelyek jelenlegi jólétüket vagy egy-egy természeti erőforrásnak (legjellemzőbben olajnak-gáznak), vagy pedig egy-egy speciális geopolitikai helyzetnek köszönhetik (mint pl. Szingapúr), valójában és végső soron szintén a fejlett, magasan polgárosult jóléti társadalmak által finanszírozottak – hiszen az azokban létrehozott erőforrások és fejlett technológia tartják életben őket. E fejlett társadalmak fogyasztása-fogyasztói híján rájuk és nyersanyagaikra sem lenne szükség. (Még az sem tartaná életben-mozgásban e „nyersanyag-jóléti” gazdaságokat, ha exportjukat átterelnék pl. Ázsia feltörekvő gazdasági nagyhatalmai felé, hiszen Kína és India iparának igazi végfogyasztói is az euro-atlanti államok: azok vásárlóereje – no meg az onnan érkező technológiai innováció – nélkül e nagy és látszólag „mindenható” gazdaságok egykettőre befagynának!)

Magyarország, mint csekély belső piaccal rendelkező, nyersanyag- és energiaszegény ország egyszerűen nem választhat más utat a jóléthez, mint az innovatív-kreatív, tudásalapú, jól szervezett-jól menedzselt, nagyon hatékony vállalkozások világa.

Ha megkérdezzük az embereket, hogy ennek a világnak a valósággá válásához mi hiányzik a leginkább, akkor rendre azt a válasz kapjuk, hogy „a pénz”, azaz a tőke – ám ez sajnos nem ilyen egyszerű. Valójában a tudás és a vállalkozói ismeretek és készség hiányzik, illetve maga a vállalkozói mentalitás. Ha van teendőjük az eljövendő kormányoknak és parlamenti többségeknek az ország erőforrásokban való gazdagabbá tételéért, akkor az nem más, mint a társadalom korszerű tudáshoz juttatása és a vállalkozók menedzsment-ismereteinek fejlesztése.

A korszerű tudáshoz juthatás érdekében sürgősen vissza kell fordítani azokat a folyamatokat, amelyeket az utóbbi három évben a jelenlegi kormány a közoktatásban-felsőoktatásban beindított. Mondhatni: vissza kell fordítani a pénzfolyamot a stadionok felől az iskolák felé. De ez még nem elég – hiszen akkor csak egyszerűen reprodukálnánk azokat a korántsem üdvözítő állapotokat, amelyek a „tudatos iskolarombolás” előtt léteztek: alacsony presztízse miatt egyre kontraszelektáltabbá váló pedagógustársadalommal, merev, nem igazán kompetenciafejlesztő iskolarendszerrel és olyan sokszor elavult tudást, rég elmúlt műveltségideált továbbadó tananyaggal, sokszor leromlott oktatási infrastruktúrával. Mivel a tudás elengedhetetlen feltétele a világban zajló és a jövő stabil sikerességét garantáló technológiai forradalomban való részvételünknek, így ha van „stratégiai ágazat” Magyarországon, akkor az az oktatás. Ezért nem szabad sajnálnunk innen a pénzt.

7. „Mindég jó és körültekintő törvényeik voltak és azokat mindég megtartották”⁴

…Ám hiába költünk sok-sok milliárdot évente az oktatásra és hiába lesznek így jólképzett, korszerű tudással bíró fiataljaink: ha nem lesznek jól működő, innovatív vállalkozásaink, éspedig tömegével, akkor ezek a kiképzett emberfők vagy munkanélküliek lesznek, vagy országelhagyók. Őket akkor tarthatjuk itthon és akkor térül meg az oktatásba fektetett tőkénk, ha a másik fontos területen is előbbre lépünk: a vállalkozói kompetenciák területén.

Eddigi kormányaink rendre „vállalkozásfejlesztésben” gondolkodtak: állami forrásokkal, kedvezményes hitelekkel, állami szervezetek által organizált piacépítéssel, exportlehetőségekkel próbáltak fellendülést elérni. Ám ez csak annyit ért, mintha a régi motorba öntünk új olajat. Hiába a kedvezményes források, ha nincsenek olyan végiggondolt vállalkozások, ahol az üzleti terv nem csupán egy-egy „nagy ötletből” áll, és ha a „vállalkozás” csupán az egykettőre – és gyakran mások kárára – történő meggazdagodást szolgáló eszköz, nem pedig egy tudatosan, polgármódra felépített jövő.

Az állam feladata nem az, hogy vállalkozásokat fejlesszen – hiszen ez egy tőkés gazdaságban a kezdeményező polgárok dolga – hanem az, hogy ha az adott társadalom még nem, vagy csak kevéssé polgárosult, akkor terjessze-oktassa a vállalkozásszervezést és-irányítást. Adhat ugyan támogatást, ám csak akkor, ha a támogatott előbb elsajátította a sikeres vállalkozáshoz elengedhetetlen tudnivalókat. Az államnak egy olyan helyzetben, mint amilyenben a jelenlegi magyar társadalom van, a „vállalkozófejlesztés” a feladata.

Akkor lesznek sikeres vállalkozásaink és világviszonylatban is kurrens termékeink, ha lesznek, éspedig tömegével, igazi, nem az államtól „megoldást” és támogatást váró vállalkozóink.

Az állam megoldani nem tudja azt, hogy fussanak a vállalkozások, de akadályozni igen! Ha az állam és a gazdaságpolitika hektikus, akkor nem lehetséges kiszámítható, megalapozott üzleti terveket készíteni – ezek hiányában pedig a vállalkozás jövőjét, innovációját, finanszírozását, piacépítését tervezni. És ha ezek ellehetetlenülnek, akkor maga a vállalkozás lehetetlenül el: nem csak egy-egy vállalkozás, hanem általában az adott országban működő vállalkozás lehetősége. Ráadásul a hektikus állam a közbizalmat is rongálja – márpedig kapitalista vállalkozás kölcsönös bizalom nélkül nem működhet. Lehessen bízni abban, hogy a keretek és szabályok szilárdak, hogy azokat egy erőszakos, magát mindenhatónak képzelő állam nem ráncigálja a pillanatnyi érdekei szerint. Éppen ezért – hogy lehessenek tervezhető vállalkozások, azokból pedig többlet-erőforrásaink – Magyarország leendő kormányának meg kell hirdetnie a bizalmon alapuló politikai és gazdasági rendszert! Partneri viszonyt kell kezdeményeznie a társadalommal és a vállalkozásokkal. Az állam – és a vezető - ne akarjon se mumus, se mindenható lenni: az egyik megbénít, a másik szétzilál…

8. „Egyszerűség, cifraság nélkül.”⁵

Vannak sokan, akik úgy szeretnének „egyszerű életet” maguknak, hogy minden bonyolultabb probléma megoldását odatestálnák az államra. És vannak is bőven olyan politikusok, akik vállalkoznak is erre, akik azt ígérik, hogy elég csak rájuk szavazni és minden egyszerűvé válik az egyszerű embereknek. Most is épp ilyen politika folyik az országban.

Az eredményt – vagy inkább következményt – láthatjuk: az állam nem oldja meg az életünket.

Az állam nem lehet ott minden családban, nem lehet ott minden vállalkozásban, hogy helyettünk mérlegelje a lehetőségeket és döntsön. Az állam csak távolról, durva becslésekkel képes a világot érzékelni és emiatt egyszerűen képtelenség az, hogy jó, személyre és helyzetre szabott döntéseket hozhasson. Az állam csak általánosságokban képes cselekedni: nem azt mondja, hogy a te vállalkozásoddal foglalkozik, hanem „a vállalkozásokkal” – pedig nyilvánvaló, hogy a többszázezer magyar vállalkozás többszázezer egyéni helyzetet jelent… Az állam csak „általában az oktatással” tud és akar foglalkozni, de nem lehet képes minden gyerek, minden fiatal egyéni képességeit, érdeklődési körét precízen feltérképezni és ezt, mint valami gigaadatbázist, „összefésülni” a bel- és külföldi tanulási és elhelyezkedési lehetőségekkel, életpálya-esélyekkel.

Én egy olyan államban tudok csak hinni és csak olyan politikus szavát veszem készpénznek, amely-aki nem tartja magát mindenhatónak és nem is akarja azért magához vonni az összes döntési hatáskört, hogy ezáltal viselkedhessen minden(t meg)hat(ároz)óként. Csak a vallás(ok) istene(i) mindenható(k) – de XXI. századi politikusként nem az a feladat, hogy istent játsszunk.

Politikusként csak annyi a feladat, hogy felmérje a lehetőségeket és azok közül a lehetséges legjobbakat válassza ki és ezekből építsen közpolitikát. Az a feladat, hogy ne használjon olyan eszközöket, amelyek még soha és sehol sem működtek – és pláne ne erőltessen ilyeneket a társadalomra.

Tudom, hogy Magyarországon sokan azt várják, hogy „mondjon meg mindent a politikus”: olyan politikusra vágynak sokan, akinek ott a kezében a Bölcsek Köve. 2010-ben is épp egy magát ilyennek beállító politikusra szavaztak sokan, mert hinni akartak abban, hogy a XXI. században is lehet valaki polihisztor.

Nos, nem lehet – mert a világunk már nem fér el egyetlen fejben.

A XXI. század világa, társadalma, gazdasága nagyon összetett – de éppen ez az összetettség, ez a sok-sok pontból kiinduló kreativitás és innováció, a sok-sok elképzelés adja az erejét, a gazdasági alapjait. Aki egyszerűségre vágyik, annak el kell fogadnia a szegénységet is, aki egyszerű világot ígér, jó populista módjára, az valójában a nyomorba hívja a népet!

9. Eligas quem diligas!⁶

Íme, a két politikai ajánlat:

A felelős és polgári, amelyben az összetettség lehetőségeket jelent arra, hogy minél több fejből minél több jó ötlet pattanjon ki, és hogy ezek az ötletek a sokféleségben többnyire működhessenek is, gazdagítva minket. A tapasztalatok, tények azt mutatják, hogy minden sikeres „bezzegország” éppen ilyen világ.
Azoké a politikusoké, akik bármikor megígérik az embereknek azt, hogy ők képesek egyszerűvé, áttekinthetővé tenni a világot és levenni az emberek válláról a döntés felelősségét ebben a bonyolult világban. Ám a helyzet az, hogy az így berendezett országok - „kis világok” - valójában nem egyszerűek, hanem kaotikusak és súlyos, elfojtott ellentmondásokkal terheltek, ahol a kreativitás és a kezdeményezőkészség előtt számos „állami sorompó” áll. Így az innováció lelassul, ellehetetlenül és kikerülhetetlenül válik államhatalmi érdekek és döntések tárgyává. Ezekben a kis világokban a dolgok értéként az szabja meg, hogy mennyiben segítik és mennyiben akadályozzák az államhatalmat birtoklókat – hiszen ők döntenek mindenben és ezek a döntéseik óhatatlanul is önérdek-vezéreltek szoktak lenni.

A politikus feladata nem az, hogy mindent eldöntsön, hanem az, hogy amiben szükség van az állami szabályozásra, abban célszerűen, áttekinthetően és a közérdeket képviselve döntsön. És amikor dönt, akkor ne a benne élő hitek vezessék ebben, hanem a valóság minél teljesebb ismerete. Lehet, hogy valakinek a szívéhez a futball közelebb áll, mint a géntechnológia – de ez még nem ok arra, hogy az államhatalom birtokában a futballstadionokat és ne a géntechnológiát oktató egyetemi tanszékeket fejlessze.

…És ha már a személyes hiteknél tartunk: engem sosem érdekelt, hogy ki miben hisz, ha attól függetlenül kész volt célszerűen együttműködni másokkal. Általánosságban: az államnak nem feladata az, hogy megszabjon valamiféle „állami hitelveket”. Nem az állam dolga, hogy megmondja, mi tartson össze egy népet, egy közösséget. Még csak az sem feladata, hogy „rangsoroljon” az egyes (nem destruktív) közösségeket összetartó eszmék, világnézetek, dolgok és célok között. A hatalom nem arra való, hogy mások fejéből „kiverjünk” nekünk nem szimpatikus gondolatokat és helyükre a mi hitünket ültessük be. Nem hiszek az állam által átnevelt állampolgárban: a történelem azt mutatja, hogy minden, a polgárai átnevelésével foglalkozó állam súlyosan mulasztott más, fontosabb és hasznosabb területeken. Nem tudom elképzelni, hogy attól hogy valakiből nacionalista-konzervatív-keresztényt nevel az iskola, az illető színvonalasabb termelőmunkát fog végezni, vagy jobban tanítja majd a matekot a suliban, mintha ateista, liberális és Európa-polgár lenne. Higgyétek el: nem ilyesmiken múlik a dolog! Akik mindenáron a saját elveiket igyekeznek kizárólagossá tenni az államhatalom eszközeivel, azok ezt azért csinálják így, mert sejtik, hogy önmagukban az elveik sem nem elég meggyőzők, sem nem elég vonzók, és az sem bizonyítható tényekkel, hogy ezek az elvek sikeresebb társadalmat és jobban működő gazdaságot eredményeznek.

Ha egy elv jó, akkor az magától terjed el: az emberek azért kezdik követni, mert az eredmények ezt igazolják. Így terjedt el a szabadság elve: mert a szabad emberek közösségei sikeresebbek, mint az „állami rendszerekben” élő társadalmak.

¹ Gandhi egyik mondása – 1940-es évek eleje

² Széchenyi István: Hitel – 1830

³ Friedrich Dürrenmatt: János király, Pandulpho bíboros szavai (ford.: Görgey Gábor) – 1963

⁴ Mikszáth Kálmán: A fekete város, az író jellemzése a szász polgárokról - 1910

⁵ Szalamiszi Epiphanus: Ancoratus – i. sz. 392

⁶ „Válaszd ki, kit szeretsz!” – latin közmondás

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.03.16. 22:41 Szerző: Moin Moin

Menekülés a győzelembe

Du feiga‘ Jäger, ‘s isch oa‘ Schånde

Und bringet dir gånz g‘wiß koa‘ Ehr‘nkreuz:

Er fiel går nedt im off‘nen Kampfe,

De‘ Schuß von hint‘n her beweist‘!

(„Te gyáva vadász, ez szégyen/És egészen biztosan nem hoz neked érdemkeresztet:/Ő egyáltalán nem nyílt harcban esett el,/A lövés hátulról bizonyítja.”)

Jennerwein, a vadorzó - bajor népdal, 1877 után

Ha egy politikus és egy politikai erő meg van arról győződve, hogy ő a közérdeket képviseli, ha biztos abban, hogy lépései az adott társadalom jelentős többségének javát szolgálják, és ha úgy gondolja, hogy e társadalom zöme egyetért vele és támogatja is őt, akkor vajon miért hoz létre egy olyan politikai rendszert, amely a saját hatalma garantálásáról szól? Akkor miért alakít ki olyan választási szisztémát, amelyben jó eséllyel másnak esélye sincs győzni - még akkor sem, ha netán a választók többsége kormányváltást szeretne? Akkor miért hágja át még azokat a törvényeket is, amelyeket pedig ő maga hozott meg, amikor ezt az új választási rendszert kialakította?

…És legfőképpen: miért nem teszi azt lehetővé, hogy nyílt vitában szembesíthessék állításait a valósággal?

Ez már messze nem a „demokratizmus vagy diktatúra?” kérdése - ez már az önbizalom kérdése: elég erősnek tartom-e magam ahhoz, hogy vitaképes lehessek? Vannak-e tisztességes érveim - vagy: már csak menekülök – a győzelembe, mert csak akkor őrizhetem meg a pozíciókat, amelyeket az elmúlt időszakban egy „Bármi áron!”-küzdelemben megszereztem magamnak és a körömnek.

Orbán Viktor 2009. szeptember 9. óta egyfolytában menekülőben van – de igazából már 2002. április 7. óta, amikor (Isten - ? - egyszeri és különös csodája révén…) elveszítette a választásokat. Orbán tudja, hogy a kormányzati és vezetési teljesítménye alapján nem lehetne hatalmon – és az őt támogató gazdasági, hatalmi és szellemi holdudvar is tudja magáról egyenként és együttesen, „osztályként” is, hogy semmijüknek sem a tudás és a teljesítmény az alapja, hanem csak és kizárólag a hatalom. Ha az elvész, akkor elvész minden. Elvész az, amit a múltban szereztek (mint írtam, a hatalom révén – pontosabban: azzal visszaélve, azt a maguk hasznára használva!). Orbán 2009. szeptember 9-én, Kötcsén azért nyilvánította ki támogatói előtt, hogy 15-20 évre akar a maguk számára „centrális erőteret” (értsd: hatalmi hegemóniát) kialakítani, mert pontosan tudta azt, hogy a majdani kormányzásuk önmagában semmiképpen sem biztosítaná e kormányzati pozíció megőrzését. Azért nem, mivel számukra az „országboldogítás” mellékes eszköz ahhoz, hogy hatalmat szerezhessenek és hatalmon maradhassanak. Ha nem így lett volna, ha valóban a jó kormányzati teljesítménnyel akarta-akarták volna elérni a hosszú távú pozíciókban maradást, akkor vajon miért sokadrangú „szakemberekkel” és fantasztákkal – egyes esetekben kifejezetten futóbolondokkal – töltöttek volna be végtelenül fontos posztokat, óriási teret-hatalmat adva ezeknek az érdemtelen embereknek?

Nem: ők egy új (ám részben és mentalitásában nagyon is régi-régies!) „uralmi osztály” létrehozásán és bebetonozásán fáradoztak-fáradoznak! Ez a tevékenység pedig „illegális” egy demokráciában – és ezért nem is akarják, nem is merik „vitának kitenni”. Hiszen egy érdemi vitában kiderülne az igazság és ezt egy demokráciában csak egy lépés követheti: lemondás – annak összes, rájuk nézvést tragikus és végzetes következményével, ami sokuknál akár a végrehajtandó börtönbüntetés+vagyonelkobzás kombót is jelentené…

…Hangsúlyozom: mindezt Orbánékról nem azért írtam le, hogy ezzel a másik, a „kádári eredetű uralmi elit” pozícióit erősítsem, vagy épp hogy számukra teremtsek valamiféle „erkölcsi jogalapot” az önfényezésre. Amit leírtam, azt azért tetem, hogy aki ezt elolvassa, az lássa, mire megy a játék ebben az országban? És aki ezt képes felfogni, az már csupán két dolgot tehet:

1. Nem szavaz a Fideszre.

2. Rájuk szavaz – de azzal a tudattal, hogy ő egy szarember, aki gazembereket támogat.

Orbánék nem győzhetnek ebben a játékban. A választást most, persze, meg fogják nyerni – éspedig újra kétharmaddal. Ezzel nyernek még legfeljebb néhány évet a maguk fejében-lelkében élő, a saját kivételezettségüket garantálni hivatott zavaros és teljesítményképtelen „rendszernek”. Azonban a társadalmi folyamatokat nem választási eredményekre játsszák, hanem össztársadalmi sikerre, vagy össztársadalmi szívásra – ezért előbb-utóbb majd nem Orbán és a Kormányfogók között kell majd választani, hanem aközött, hogy úgy akar-e élni a magyar nép, mint a németek, vagy úgy, mint valamelyik azok közül a népek közül, amelyik sorra nyeri a háborúit, de a békét mindig elveszíti…

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.03.14. 12:24 Szerző: Moin Moin

Csak kézzel!

„Gloria, Gloria, Gloria Viktoria!

Mit Herz und Hand,

Fürs Vaterland, fürs Vaterland!”

(„Dicsőség, dicsőség, dicsőség győzelem!

Szívvel és kézzel,

A hazáért, a hazáért!”)

Hugo Zuschneid: Gloria Viktoria!

A kérdés – kire szavazzunk április 6-án? – redukálható egy igen egyszerű felvetésre: kit lesz utána könnyben eltávolítani a hatalomból?

Ezt a kérdést azért vagyunk ma kénytelenek feltenni, mivel sokszázezer igényes honfitársunk szemében/számára nem létezik szívvel is választható alternatíva majd a szavazólapon. Azért kell így feltennünk a kérdést, mert mi, akik valóban polgárként és demokrataként kívánunk a közhatalom odaítéléséről gondolkodni, mindenképpen és mindenkor perspektivikusan, azaz folyamatában kell, hogy a politikai hatalomról és annak (időleges) birtoklásáról és birtoklójáról gondolkodjunk – és így kell döntést hoznunk!

Sajnos nem vagyunk abban a helyzetben, hogy olyasvalakiket küldhetnénk a parlamentbe, akik aztán értik és vállalják is azt, amit és ahogyan tenni kell egy sikeres Magyarország érdekében. Így döntésünket nem hozhatjuk meg a következő négyéves ciklusban elvárható kormányzati teljesítmény alapján – mivel nincs hiteles, megbízható ajánlat. Döntenünk akként lehet csak, hogy mely párt(ok) kormányzása alatt lesz könnyebb minőségi politikai erő(ke)t megszervezni az előttünk álló években és hogy kiknek a hatalma lesz „lazább”.

Ebből a szempontból a Kormányváltóké a számunkra kedvezőbb ajánlat – éppen azért, amit egyik előző posztunkban (http://progressziv.blog.hu/2014/02/27/gyozhetett_volna_az_ellenzek) így fogalmaztam meg az akkor még nem Kormányváltók, hanem Összefogás néven futó ellenzékről:

…Ugyanakkor arra is tekintettel kell lennünk, hogy ez a „jobb, mert rosszabb” politikai erő vajon meg tudja-e tartani a hatalmát elegendő ideig a „rosszabb, mert szervezettebbel” szemben: elég ideig ahhoz, hogy legyen erőnk a fentebb említett új, minőségi politikai erő megszervezésére és felnevelésére? Mert ha a kevésbé rossz (mert könnyebben leváltható) politikai erő hamar elveszíti a hatalmát és visszajön a nehezebben leváltható, akkor nem ért semmit az általunk vállalt kompromisszum – akkor nem ér semmit a kezünkkel a szívvel semmiképp sem vállalható és ésszel nem vállalandó Kormányváltókra szavazni. Ha a Kormányváltókat fel fogja őrölni a Fidesz által hátrahagyott „alaptörvényes struktúra”, a bebetonozott szabályok, intézmények és pártkatonák koherens rendszere, akkor nem nyerünk semmit, csak időt veszítünk a valódi változás eljövetele előtt.

…Persze, az a gondolatmenet, hogy „Meg tudják-e majd tartani a hatalmukat a Kormányváltók?”, alig több meddő elméleti spekulációnál – hiszen a gyakorlatban még akkor sem tudnának a Kormányváltók győzni a választáson, ha minden ma „rejtőzködő” szavazó rájuk szavazna április 6-án.¹ Akkor is kevesen lennének az őket támogatók, ha mindenki, aki bele akar szólni a választás kimenetelébe, őket választaná. Hiszen ehhez, vagyis a kb. 2,8-2,9 milliós Fidesz-szavazóbázis és a nagyjából 1,8-1,9 milliónyi Kormányváltó közötti 1 milliós hézag betöméséhez a jelenleg a teljes (kb. 8 milliós belföldi - a külmagyarokkal együtt mintegy 8,2 milliós) szavazói bázis több mint 20%-át kitevő, jelenleg pártpreferenciával nem rendelkező, vagy épp egyáltalán szavazni sem akaró tömeg jelentős többségének kellene hirtelen odaállnia a Kormányváltók oldalára. Ez pedig képtelenség! Így semmi alapjuk nincs azoknak a fajta, a baloldalon nagyon gyakori gondolatmeneteknek, hogy „őket alulmérik”, merthogy „az emberek félelmükben titkolják” a valójában balos szimpátiáikat és szavazási készségüket. Mert még ha igaz is lenne ez, akkor sem lennének elegen a kormányváltáshoz – hiszen az mégiscsak képtelenség, hogy csupán nagyjából 800.000 politikailag teljesen inaktív lenne az egész országban! Még sohasem volt a politikai téren permanensen inaktívak száma ilyen csekély – az mindig a harminc-negyven százalékos mezőben volt². (…Azzal a balos közegben szintén előforduló elképzeléssel pedig már talán nem is érdemes komolyan foglalkoznunk, mely szerint – úgymond – „azok egy része, akik most, a közvélemény-kutatások során Fidesz-támogatóknak mondják magukat, valójában a baloldalt támogatják!”, mert ez már az 1945 tavaszi „Berlin bleibt deutsch!” lelkivilága… Ugyan miért ne azt mondaná egy, a valódi véleményét titkolni akaró választó, hogy „nem mondom meg”? Miért hazudná magát Fidesz-szimpatizánsnak? Talán attól fél, hogy a közvélemény-kutató titkon lefotózza és a képet beküldi a TEK-nek? Ugyan: legyen már eszünk, az isten szerelmére és ne bolonduljunk meg egészen!)

Van azonban egy olyan szempont és lehetőség is, ami miatt lehet értelme elgondolkodnunk a Kormányváltókra adandó szavazaton: ez pedig nem más, mint hogy a Fidesznek a következő ciklusban ne legyen meg a kétharmada és így ne szabogathassa-nyesegethesse tovább az alkotmányos rendszert, ezáltal erősítve tovább a maga hatalmi pozícióit és azok megtarthatóságát… Ám valójában még ez a feladat – annyi szavazatot beszedni, hogy ezáltal a Fidesz-frakció 2/3 alá zsugorodjon az Országgyűlésben – szinte-szinteirreális. A választási rendszer ugyanis annyira túlpreferálja a győztest, éspedig az egyéni körzetekben épp az ott győztesnek juttatandó „kompenzációs pluszszavazatokkal”, hogy ebben a „gerrymanderingelt” választókörzet-kiosztási rendben és ilyen alacsony, a Fideszétől ennyire leszakadt ellenzéki támogatottság mellett az egyéni mandátumok zömét minden kalkuláció szerint a Fidesz fogja besöpörni…

De ha valami csoda folytán a Fidesznek mégsem lenne meg egészen a kétharmada, akkor is ott a titkos aduász: formális, vagy informális koalíció a Jobbikkal! …Nem véletlen az, hogy ebben a választási kampányban a Fidesz egyetlen szóval sem támadta, kritizálta eddig sem a Jobbikot, sem annak elképzeléseit.³ Azonban egy formálisan-hivatalosan is felvállalt Fidesz-Jobbik koalíció még a mai kirekesztettségénél is sokkal jobban sújtaná a Fideszt európai pártcsaládjában a Néppártban… Az informális együttműködés (azaz a fontosabb kérdésekben, pl. alaptörvény-módosításban való konzekvens együttszavazás) sem lenne sokkal kevésbé szemet szúró ott – és egy efféle sub rosa jobb-szélsőjobb kollaborációnak éppúgy levonná Orbánék EU-s pártcsaládja a konzekvenciáit. Hiszen ha egy EU-s tagállamban a kormányerő együttműködik Európa legerősebb szélsőjobboldali pártjával, és ezt az EU és azon belül a Néppárt szó és következmények nélkül hagyná, akkor bizony előállna az a helyzet, amelyről egy éve az akkori német külügyminiszter, Guido Westerwelle beszélt – és amely téren Európa vezető hatalmának véleménye azóta sem változott: „Európai projektünk hitelessége attól függ, megfelelünk-e a saját magunk által felállított mércének.”⁴ Ez a mérce pedig – akárcsak az EU alapszerződése is – megköveteli a demokratikus elvek maradéktalan tiszteletben tartását a tagállamok részéről, amely elvet súlyosan sértené, ha egy politikai elképzeléseiben, megnyilvánulásaiban és történelmi hagyományaiban is egyértelműen rasszista politikai erőre támaszkodva tolná az egyik tagállamot még távolabb a demokráciától egy kormány…

HA sikerül úgy megszorítani a Fideszt az április 6-i választáson, hogy önmagában ne legyen meg kétharmada, ÉS ezzel egyidejűleg sikerül olyan bel- és külpolitikai nyomás alá helyezni, hogy abban egyszerűen ne vállalhassa fel a Jobbikkal való kollaborálást, AKKOR ez a helyzet megakadályozhatja a Fideszt abban, hogy tovább rontsa a saját leválthatósága jövőbeni esélyeit. Sok feltételezés és sok „ha”…

…„Gloria” és „Viktoria” tehát aligha lehetséges ebben a helyzetben, mint ahogy mi, a teljesítményalapú demokráciát a legjobb társadalmi, a tudásalapú kapitalizmust pedig a legjobb gazdasági opciónak tartó, tudatos választópolgárok sem tudjuk szívvel választani a Kormányváltókat, nem lévén ők ehhez sem elég teljesítményalapúak, sem pedig elég versenypáriak – e kettő híján pedig igazán demokraták sem. A kezünk behúzhatja hozzájuk az x-et – mert azért minden, a Fidesz és a Jobbik ellen leadott szavazat valamiképpen a szabad, polgári értékrend legnagyobb ellenségeivel szembeni kiállás -, ám ettől sem a kormányváltást, sem az újabb kétharmad megakadályozását nem remélhetjük. Amit pedig a következő éveinkben szívvel, kézzel, ésszel és tetteinkkel meg kell tennünk, az egy valódi, modern, polgári erő megteremtése – akár annak korszerű és teljesítménycentrikus szocdem alternatívájával együtt! E(zek) híján csak a rossz és eredménytelen „választások” maradnak…

Tudomásul kell vennünk azt, hogy nem úszhatjuk meg immár a dolgot azzal, ha az egyik nem működő és nem teljesítőképes „megoldást” (pártot-pártcsoportot) támogatjuk négyévente egy-egy x-szel a másik ellenében.

Nem, nem, nem akarjuk országunkat és jövőnket Mesterházy-, Bajnai-, vagy Gyurcsány-vezette politikai konglomerátumokra bízni – mert mi modern, polgári, teljesítményalapú országot akarunk, ők pedig a szó igaz értelmében sem nem modernek, sem nem polgárok, sem pedig nem teljesítményalapúak. Nem akarjuk az országunkat rájuk bízni – mert az, hogy épp a Mesterházy-féle vonulat, vagy éppen a Maszop „Nagy Öregjei”, illetve e kettő valamiféle kombinációja szab-e irányt a kormányzásnak, az mindennek nevezhető, csak épp kívánatosnak nem. És azért sem támogatjuk szívvel és ésszel az ő kormányra kerülésüket, mert végeredményben tök mindegy, hogy Bajnai szakpolitikai részletekben elvesző szubmisszivitása, Gyurcsány távlatosságot, átgondoltságot, felkészültséget és hitelességet nélkülöző impulzivitása, vagy épp Mesterházy minden konkrétumot nélkülöző, „Csak én éljek meg jól belőle!”-szellemű lózungsunyisága dominál-e épp a közéletben. Nem őket és nem is a pártjaikat támogatjuk – de a Fideszt lejtmenetben akarjuk látni, majd pedig a hatalomtól távol akarjuk tudni!

…Mert ha (álmodozzunk!!!) valahogyan mégiscsak sikerülne annyi szavazatot összeszedniük, hogy önmagában a Fidesznek ne legyen kétharmada, akkor ezzel megtörne a Fidesz-legyőzhetetlenség mítosza – és aki eljut odáig, hogy látták már el nem érni a célját, az legközelebb akár le is győzhető! Az el nem ért újabb „önálló kétharmad” lehet a Fidesz „el alameini veresége”: nem maga a vég, de a vég kezdete! Az emberek elkezdenék megérezni azt, hogy a Fidesz sem „mindenható” és az ő szervezete-ereje sem képes „bármit elérni az országban”. Elkezdhetne működni az az „ösztön”, amely a megsebzett vad „halálra üldözésére” sarkall és elkezdhetne felépülni az ellenzéki magabiztosság is. Ha a Fidesz lebőg, mert nem lesz többé „kétharmados”, akkor sokkal inkább érzik majd úgy az emberek, hogy mégis érdemes lehet ellenzéki szerveződésekbe fektetni a bizalmukat, a reményüket!

…Elkezdenénk azt átérezni, hogy legközelebb győzhetünk!

…Ezért – és nem a Kormányváltók „önnön értékeiért” - megyünk el a Kormányváltókra szavazni, bárha „gázálarcban”, nem is csupán „befogott orral! Mert néha kell esélyt adni az esélytelennek is…

Gázálarcos szamár.jpg

¹ A pártok legutóbbi támogatottsági adatait – számításaink alapját – ld. itt: http://www.median.hu/galeria-popup.ivy?artid=44596455-4a53-4b37-8f2c-847e8e34ea17&pos=1

² Az 1998-as választásoknál meg még annál is jóval többen voltak inaktívak. Az egyes választások részvételi adatait ld. itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/Jelenkori_magyarorsz%C3%A1gi_orsz%C3%A1ggy%C5%B1l%C3%A9si_v%C3%A1laszt%C3%A1sok#A_2002-es_v.C3.A1laszt.C3.A1s

³ Erről írt Tamás Gáspár Miklós igen érdekesen: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20140307_TGMKerdes_a_szerkesztoseghez - választ nyilván akkor fog erre kapni, amikor az Ismeretlen Katona kapcát vált…

⁴ Forrás: http://hvg.hu/vilag/20130308_Level_Barrosonak_negy_EUtag_szigorubb_bu

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.03.13. 10:54 Szerző: Moin Moin

Törvénytelen választás – illegitim hatalom

„Csak a dolgok teljes ismeretében lehet vezetni. Ha valaki jön hozzám panaszkodni, hogy egyik beosztottja berúgott, ki tudom igazítani: ezt úgy mondd, hogy én panaszlok, aki tavalyelőtt kétszer is berúgtam.”

Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott - 1976

Széltében-hosszában megy a latolgatás az április 6-i választás várható eredményéről… Azonban egy választás eredményét csak akkor érdemes latolgatni, ha az a választás törvényes lesz, és ha eredményét legitimnek lehet majd tekinteni, minden írott és íratlan törvény szerint…

Az április 6-i magyarországi országgyűlési választás törvénytelen lesz, eredménye pedig még e törvénytelen mivoltán is túlmutató okok következtében nem lesz legitim!

Indokaink az alábbiak:

Nézzük mindenek előtt, hogy mit ír a 2013-ban elfogadott választási törvény¹ a választási eljárás alapelveiről! Idézem:

„2. § (1) A választási eljárás szabályainak alkalmazása során érvényre kell juttatni a következő alapelveket:

a) a választás tisztaságának megóvása,

b) önkéntes részvétel a választási eljárásban,

c) esélyegyenlőség a jelöltek és a jelölő szervezetek között,

d) a fogyatékossággal élő választópolgárok joggyakorlásának elősegítése,

e) jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás,

f) a választási eljárás nyilvánossága.”

A felsorolt hat alapelv közül legalább kettőről minden alappal megállapítható, hogy a 2014-es választás esetében az azt megelőző, a választási szabályokat érintő törvénykezés, illetve a kampány alkalmával olyannyira súlyosan sérülnek, hogy e tény már önmagában törvénytelen helyzetet hoz létre. E két alapelv a törvény c) pontjában szereplő esélyegyenlőség és az e) pontban megkövetelt jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás.

Az esélyegyenlőség sérülése nyilvánvaló: a kormány az elmúlt négy évben minden olyan formális és informális eszközt megteremtett a maga számára, amelyek egyenkénti és együttes alkalmazása a kormánypártot a választási rendszer kiegyensúlyozottságában², anyagi-kampányfinanszírozási és szervezési, valamint médiahasználati téren olyannyira előnyös – gyakorlatilag monopolizált – helyzetbe hozza, hogy egyszerűen nem lehet választási esélyegyenlőségről, azaz a választáson induló politikai erők „fizikai” kondícióiban megnyilvánuló egyenlő startfeltételekről beszélni. Az egyenként, akár egymáshoz képest évekkel eltérve meghozott jogszabályok önmagukban még nem okoznák az esélyegyenlőségi alapelv brutális megsértését, ám összességükben, összefüggésükben, a kizárólag egy irályba „lejtésükkel” és egymásra hatásaikkal olyan helyzet jött létre, amely a választási eljárásról szóló törvény egyik, a választás törvényességének alapfeltételéül meghatározott elvét tökéletesen és megkérdőjelezhetetlenül megsérti – mondhatni: „legyilkolja”. Van egy választási törvényünk, amelynek szavai látszólag egy „intakt” demokratikus választási rendet határoznak meg – ám más törvényeink ezt a rendet rommá lövik – megszüntetve ezzel a választás törvényességét és az eredmény legitim voltát is.

Nézzük végig, szinte csak felsorolásszerűen, azokat a tényeket, amelyek együttesen létrehozzák a Fidesz behozhatatlan előnyét.

A civilszervezeteknek az állami forrásokat elosztó mechanizmus összes döntési pontján-pozícióján Fidesz-lojális személyek, illetve ilyen személyekkel feltöltött testületek vannak. A hivatalos kampánykezdet előtt elkezdődött az e forrásokból (és még ki tudja, honnan) finanszírozott propaganda, éspedig országos méretekben, óriási tömegben döntve az utcákra. Ezzel a végső soron mindenképpen közforrásból finanszírozott kampánnyal a Fideszen kívül senki sem élhetett – hiszen eleve mindenki más el van zárva e forrásoktól: ellenzéki politikai szervezetekhez a Fidesz-megszállta „civilpénz”-osztó mechanizmus egy fillért sem juttatott. (Ezzel szemben törvényben tiltották meg azt, hogy politikai tevékenységet folytató szervezet külföldi forrásokat vehessen igénybe – holott ez a rendszerváltás óta többek között éppen a Fidesz felnövekedésében is jelenlévő, nyilvántartott és legitim forrás volt.)
Az előbbi pontban „és még ki tudja, honnan” finanszírozott propagandáról írtam, hozzátéve, hogy e források is „végső soron mindenképpen közforrásból” származnak – hiszen ha feltesszük, hogy a Fideszt támogató cégek és magánszemélyek is adakoztak e „civilkampány”javára, akkor – ismerve a magyar hatalmi és gazdasági realitásokat – e cégek és személyek vagyona bizony nem a versenyszférából és a szabadpiacról származik, hiszen e cégek és személyek túlnyomóan állami-kormányzati és önkormányzati megrendelésekre dolgoznak és e forrásokból jönnek a zsíros bevételeik. Például Magyarország „nemzeti nagytőkés zászlóshajója”, a Közgép referenciamunkái között nem találhatni egyetlen nem közpénz-forrásút sem (külföldit pedig végképp nem). Így a „civilkampány” finanszírozására esetlegesen folyósított pénzeik végső forrása egyértelműen a nekik szubjektíve (azaz pártkötődéseik miatt) juttatott közpénz, nem pedig a szabadpiaci teljesítményversenyben megszerzett magántőke-alapú bevételük.
A hirdetési piacon a Fidesz gazdasági holdudvara hosszabb ideje és szisztematikusan törekedett arra, hogy hegemón helyzetbe kerüljön. Már az első Orbán-kormány alatt a holdudvar portfóliójába került az óriásplakát-szektor legtekintélyesebb hányada (Mahir), és azaz ingyenes terjesztésű lapok piacán is szervezett pozícióépítés folyt (Helyi Téma, Mertopol), és ezek mellé megszerezték a Magyar Nemzetet és a Magyar Hírlapot is. A Hír TV mellett a második Orbán-kormány alatt kiépült és szinte monopoljellegűvé vált a kereskedelmi rádiók Fidesz-közeli „kórusa” is. A folyamat „csúcsa” pedig a közmédiumok pártpropaganda-eszközzé alakítása: tegnap este például az M1-es híradó műsoridejének tekintélyes hányadát két ügy töltötte ki. Előbb Simon Gábor 240 millióját boncolgatták, illetve egészítették ki a Magyar Nemzetből átemelt állításokkal, majd az abszolút hiteles Zuschlag Jánost beszéltették-idézték hosszú percekig, amint a saját sötét pénzügyeit Gyurcsányhoz és az MSZP-hez igyekezett kötni… Ugyanakkor ez a közmédium egy szóval sem beszélt arról – ahogy azt a kiegyensúlyozott tájékoztatás médiatörvényben is rögzített elve szerint kötelessége lenne -, hogy a Közgép naponta 1,5 milliárdot tett zsebre közpénzből a második Orbán kormány elmúlt éveiben, de nem szóltak Mészáros „Stróman” Lőrinc hihetetlen meggazdagodásáról sem… Pedig nem véletlenül indítottam a posztot azzal az idézettel, hogy „csak a dolgok teljes ismeretében lehet vezetni”: mert ez vonatkozik az állampolgárok közössége által vezetett demokratikus köztársaságra is! Az állampolgároknak – mint a köztársaság egyedüli vezetőinek, „a dolgok teljes ismerete” kell a jó döntéshez: kit bírhatnak meg a hatalom gyakorlásával inkább és kit kevésbé – és ehhez nem elég annyit elébük tárni, hogy (képtelesen szólva) „Simon berúgott!”, meg hogy „Zuschlagot Gyurcsány itatta le!”. Azt is meg kellene mondania a közmédiának, hogy „…és ezt én, Orbán Viktor mondom Simonról és Gyurcsányról, aki napi másfél milliárdot itatok fel Simicskával, és aki két-három év alatt Mászáros Lőrinc nevű falumbelimet az ország 88. leggazdagabb emberévé tettem!” HA a közmédia így, és nem csupán az egyik (a ráadásul amúgy is sokkal esélytelenebbé tett) fél régi ocsmányságait taglalná színes-szélesvásznú tálalásban, hanem a másik fél mostanság elkövetett disznóságait is, AKKOR beszélhetnénk csak megalapozottan az esélyegyenlőségi alapelv tényleges érvényesüléséről…

…De fentebb nem csupán az esélyegyenlőségi alapelv tragikus sérülése miatti exlex-helyzetről írtam, hanem a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás alapelvének semmibe vételéről is, mint ami a majdani választási eredmény és az az alapján felálló új hatalom illegitimitásának oka lesz.

Egyfelől odalett azáltal a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás, ahogyan a Fidesz-kormány és –parlamenti többség a kapott törvénykezési és törvényalkalmazási felhatalmazással szisztematikusan és előre eltervezetten, egyértelműen és kivétel nélkül saját magának kedvező módon alakította át az alkotmányos rendet és a választási rendszert és törvényeket. Egy polgári demokráciában nem azért adjuk oda – ideiglenes hatállyal – a törvényhozó hatalmat és az állam irányítását egyik vagy másik politikai erőnek, hogy az ezzel visszaélve a saját leválthatatlanságát biztosítsa. Ha létezik visszaélés a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlással egy demokratikusan hatalomra került párt esetében, akkor éppen ez az, amit a Fidesz (vagy Oroszországban Putyin, Venezuelában Chávez) csinált!
Másfelől odalett a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás elve azáltal is, ahogyan (ha nem is formálisan, de szervezetét és vezetését illetően mindenképp) a Fidesz-hatalom magába olvasztottaaz igazságszolgáltatást és az állami erőszak-monopóliumot (rendőrség, TEK). Ma ott tartunk, hogy az igazságszolgáltatási eljárást, nyomozást, vádemelést „a Párt ökle³”-ként használják, teljes természetességgel – és „természetesen” a kampány eszközévé téve azt. Semmi sem valószínűsíti azt, hogy a mostanában, a kampányban előkerülő „MSZP-s ügyekről” eleddig sem a Fidesz, sem a közélet semmit sem tudott, hogy ezekről az információk-informátorok (és: a dezinformációk) teljesen véletlenül kerülnek elő éppen most, a választások előtti hetekben. (Elég csak a Zuschlag-könyvre hivatkozni: egy könyv megírása, sajtó alá rendezése és annak megjelentetése – naná, hogy éppen a választás előtt egy hónappal, amikor a Fideszt a legjobban segíti az, és amikor az Összefogástól/Kormányváltástól a leginkább képes az embereket eltántorítani! – nem „egy pillanat műve”, hanem egy jól és előre felépített és időzített folyamat…)

Ez a több, de egyértelműen koherens hatású törvényi helyből, illetve a korántsem jóhiszemű és nem is rendeltetésszerű joghasználatból összeálló exlex szituáció egy objektív bíróság elé vive az ügyet, nem hozhatna más bírói döntést, mint a választás eredményének megsemmisítését. Azt nem tudom, hogy (a fentiekben leírtak szerint a Fidesz-hatalom által megszállt) magyar igazságszolgáltatás és bíráskodás képes-e még akkora önállóságra (és bátorságra), hogy meghozzon egy ilyen, szakmailag teljességgel megalapozott ítéletet, ám mivel Magyarország az Európai Unió tagjaként is perelhető e téren, éspedig bármely, önmagát érintve érző állampolgára-szervezete által, azt nagy valószínűséggel állíthatom, hogy Strasbourgban egy ilyen per jó esélyekkel startolhatna! …Ha most én lennék az Összefogás/Kormányváltók helyében, már javában dolgoztatnám a beadványon azokat a bizonyos „kreatív, tehetséges fiatal jogászokat⁴”!

¹ A teljes választási törvény hatályos szövegét ld. itt: http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A1300036.TV

² A választási rendszerben – a választókörzetekben – lévő erős kiegyensúlyozatlanságról, részrehajlásról íme egy jó írás: http://www.valasztasirendszer.hu/?p=1942632. Ez pedig a választókörzetek 10 legdurvább „gerrymanderingjéről”: http://444.hu/2014/03/10/a-tiz-legelszabottabb-valasztokerulet/

³ A Párt ökle: az ÁVH-ra használták e titulust.

⁴ Idézet Mesterházy Attilától, aki a Fidesz-Alaptörvény által bebetonozott emberek elmozdíthatósága kapcsán fogalmazott így. Forrás: http://polvax.blog.hu/2013/10/10/vendegunk_volt_mesterhazy_attila

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.02.27. 01:31 Szerző: Moin Moin

Győzhetett volna az ellenzék?

„Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; De a kik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!”

Ézsaiás próféta könyve, 40. fejezet, 30-31., Károli Gáspár fordítása - 1586

Talán furcsa, hogy a címben máris múlt időben szerepel az ellenzéki győzelem lehetőségének kérdése: mintha ez a poszt már a választások után, az eredmények ismeretében íródott volna. Időutazók nem vagyunk, de a választások eredménye már tudható e nélkül is – és tudhatók az ellenzéki kudarc okai is. Tudható az is, hogy mit kellett volna tenni ahhoz, hogy ez ne így legyen – és persze az is tudható, hogy miért volt erre képtelen az a társaság, amiket még vagy negyven napig „Összefogásnak” neveznek (utána meg valószínűleg Szétszaladásnak).

Alapvetően: mindig az győz, aki szervezettebb, jobban vezetett, akinek (legalább önmaga előtt) egyértelműek a céljai, és aki kellően magabiztos és határozott. E tényezők nélkül lehetetlen győzni – és e tényezők mindegyike hiányzott és hiányzik ma is az Összefogásból és annak minden egyes pártjából és minden egyes vezetőjéből.

Ez a társaság – amely évekkel ezelőtt szétszakadt, egymásnak esett, majd az utolsó utáni pillanatban ismét egymáshoz gravitálódott – tulajdonképpen két évtizede nem tudja, hogy ki-mi is lenne ő. Vannak szlogenek - balosság, társadalmi szolidaritás, Európa, demokrácia, jogállam, piacgazdaság, stb. -, ám e szlogenek messze nem tükrözték és ma sem tükrözik e társaság valóságos elképzeléseit, céljait és mentalitását. Mert ha ez utóbbiakból kellene jelszavakat alkotniuk, akkor valószínűleg az önzés, a kontraszelekció, a bezárkózás, a pozíció- és jövedelemféltés, a koncepciótlanság, a modernitás meg nem értése lennének ezek a jelzők. (…És hogy mégiscsak meg lehessen őket különbözteti a Fidesztől, jönnének még az ott nem jellemző tulajdonságok, mint a fegyelem hiánya, a hatékonytalanság és a szervezetlenség. Ez is csak magyar közegben fordulhat elő: hogy az egyik politikai erő azáltal legyen mégis vállalhatóbb és kevésbé veszélyes a másiknál, amiben rosszabb amannál!)

Ma – és már jó ideje – azzal, hogy a baloldal szocializmus-korabeli nosztalgiákat ébreszt a 60+-osok egy részében, képtelenség megszólítani és bevonzani azokat, akiknek nem számít a 3,60-as kenyér feelingje. Az is kevés, hogy ígérik azt a modernizációt, amelyről maguk a baloldali vezetők is félnek a lelkük mélyén. Az sem elég, hogy „nyugatosnak” látszik valaki – pl. Gyurcsány, vagy Bajnai -, mivel ez a nyugatosság csupán külsőség: ha valóban azok lennének, akkor mindenek előtt hinnének a nyílt teljesítményversenyben, aminek viszont szignifikáns jele az lenne, ha nem csupa „régi elvtárs és haver”, „bizalmi embereik” alkotnák a pártjaik vezetését, hanem minden egyes fontos funkcióban az arra objektíve legalkalmasabb személy lenne. …Ez nincs így és ennek más oka nem lehet, mint az, hogy e vezetőkben valójában nem él a hatékonyság, az objektivitás és a teljesítményalapúság: valójában ők is a kontraszelekció, a „jó kapcsolatok” és a „holdudvar” termékei és továbbörökítői.

…Innentől kedve az egész „Miért nem sikerült az ellenzéknek?”-kérdés már csak puszta formalitás: hát persze, azért nem, mert nem voltak hozzá sem elég tehetségesek, sem eléggé a valódi képességek és tudás alapján szelektálók – ezek következtében pedig kívül rekedt a szervezeteiken az innovativitás, a kreativitás, a teljes konstrukcióban való gondolkodás képessége és persze az önreflexió is. A Fidesz lehet, hogy aljas, de tehetségesen, szervezetten, következetesen és fegyelmezetten az. Az Összefogásbeliek pedig lehet, hogy el is hiszik magukról, hogy ők valóban „más minőséget” képviselnek, egy modernebb, demokratikus Magyarországot, amelyet szakértelemmel szervez a politika, és amelynek a gazdasága nem a mutyin alapszik – ám mindez hiába, ha egy ilyen Magyarország vezetéséhez, megszervezéséhez és irányban tartásához ők kevesek, ha valójában nem is értik, mi minden és milyen széles összefüggésrendszerben kellene ehhez.

A magát demokratikus alternatívaként hirdető ellenzék képtelennek bizonyult a pontos feladat megfogalmazására és az abból következő munka leosztására és véghezvitelére is. Legfeljebb egyesek és legfeljebb részleteket fogtak fel ebből. A demokratikus ellenzék – az Összefogás pártjai – nem voltak képesek majd’ négy év alatt elkészíteni a modern magyar társadalom terveit, holott ennek elkészítése az alapja minden egyéb, remélt sikernek és pozíciónak. Mert hiába szeretnénk mi Magyarország vezető politikai ereje lenni és hiány akarok az ország miniszterelnöke lenni, ha nem tisztáztam azt, hogy pontosan minek is akarok az élére állni? „Hívlak titeket!” – jó, de mire? „Támogassatok!” – jó, de miben? Orbán tudott olyan módon hívni és kérni sokakat, amely mód és cél rájuk hatott is – az összefogók közül viszont senki sem „lőtte be helyesen” sem a célt, sem a célcsoportokat, sem a hívószavakat: nem csináltak politikát!

Meg kellett volna szólítaniuk azt a hiányzó több mint egymillió embert, akikkel most le vannak maradva a Fidesz mögött – de nem mérték fel azt, hogy erre a hiányzó tömegre mi minden hathat vonzóan. Azt sem mérték fel, hogy ez a tömeg messze nem egységes – noha van egy „legnagyobb tömbje”: az igazi nyugatosságot akaróké, azok, akik az egész életüket a jól teljesítésre tették fel. De éppen ezek szemében voltak a leghiteltelenebbek azok a baloldali politikusok, akikre egyáltalán nem a jól teljesítéshez kötött egzisztencia életstratégiája volt a jellemző. Bajnait sokan még el is fogadták volna effélének – ám csupán a válságkezelő miniszterelnöki egy évéből kiindulva, és amikor „jöttek az infók” Bajnai valóságos, immár politikai vezetői kvalitásairól, akkor nagyon hamar odalett a nimbusza! A „Majd ő megoldja…!”-ból gyorsan lett „Pöcs!” és attól, hogy Bajnai beszélte a technokraták nyelvét („forint fillérre…”), még nem valódi technokrata módjára gondolkodott, hanem nagyon is „szoci módra”, aki kis alkukkal képzeli el az érvényesülést.

A Fidesz végig lépéselőnyben volt – és nem csupán az elmúlt szűk négy évben, hanem valójában már 2006 nyarától kezdve, amikor elkezdte részletekbe menően felépíteni a maga többlépcsős és többkomponensű stratégiáját. (E stratégia előzményei pedig részben még az 1990-es évek közepére, az „ideológiai pálfordulásra”, részben a 2002-es választási bukást követő hónapokra, a „formális hatalomtól független spirituális hatalom” doktrínájáig nyúlnak vissza – de ez most nem témánk.) A Fidesz azért volt lépéselőnyben, mert volt stratégiája – míg a baloldal csak taktikázgatott, azt is jórészt egymással. Marakodó őrmesterekkel az élen vonult a megtépázott, elbizonytalanodott sereg egy „Napóleon” és a „Grande Armée” ellenében…

…Na, ezért írhattam le bátran a poszt címében azt a megelőlegezett múlt időt!

De a saját gyengeségein és fogyatékosságain kívül és a Fidesz-stratégia létén és működésén túl voltak még egyéb, az Összefogás pártjai ellen ható tényezők is: ezek alapvetően azok a politikai erők és hatásuk, amelyek a „sem nem Fidesz-sem nem szocik”-létre alapozták a legitimációjukat: az LMP és a Jobbik léte és hatása.

Az LMP, ez a „gyakorlati működését” tekintve Fidesz-szatellit, végül is betöltötte a funkcióját: az a „verbális agresszió”, amellyel az elmúlt ciklusban ez a párt a Fideszt támadta és az a gyakorlati obstrukció, amellyel következetesen kerülte el a baloldallal való tényleges együttműködést, képes volt elegendő emberre hatni ahhoz, hogy „alternatívát” kínáló pártként elvigyen 4 %-nyi szavazót, akiknek szavazatai nagy valószínűséggel elvesznek, hiszen jelenleg az LMP-nek nemigen van esélye a saját erejéből bekerülni az országgyűlésbe. (Összeesküvés-elméletekről, hogy t. i. a Fidesz majd „becsalja” őket, most ne essék szó…)

A Jobbik-feliratú zsákutca is arra jó, hogy a változást („jobb életet”) akarók táborát aprózza el. Nehezen becsülhető meg az, hogy a Jobbik híveinek mekkora hányada szavaz majd azért erre a pártra, mert ők még „szüzek”: nem voltak hatalmon és lehet róluk azt hinni, hogy „ők nem válnak majd korruptakká”. Valószínű, hogy a Jobbik táborát legalább felerészben olyanok alkotják, akik értékrendje valójában balos (esélyegyenlőséget szeretnének, a jövedelmek nivellálását, ilyen-olyan „állami ellátásokat”, létbiztonságot – és persze a „csúnya, kapitalista” teljesítményverseny kikapcsolását is) és a balossága mellet csak legfeljebb „átlagos szinten” kisebbségellenes és intoleráns, de semmiképp sem akarna erőszakos eszközöket bevetve látni. A Jobbik igazi veszélye éppen ezért nem abban áll, hogy esetleg egy „fasiszta Magyarország” születik meg általuk, hanem abban, hogy sok naiv, a közpolitikában, a gazdasági folyamatokban-pénzügyekben esetleg járatlan, valamint „tiszta közéletet” akaró, alapjaiban jószándékú embert terel el vakvágányra: olyan politikai szerveződéshez köti őket, amelynek valójában nincs esélye a hatalom megszerzésére és amelyik természetesen képtelen is lenne a hatalom birtokában megvalósítani a transzparens, jól teljesítő, stabil Magyarországot - hiszen elvei és gyakorlati elképzelései „megoldásai” erre teljességgel alkalmatlanok. A Jobbik híveinek jelentős része elvileg lehetne egy modernizáló és demokrata politikai erő támogatója is – ha létezne ez az erő, hiteles, bizalmi alapú politizálással és alkalmas vezetőkel. A jobbikosok zöme csak sikert, felemelkedést akar, magának és az országnak is (persze fogalmuk sincs arról, hogy mik ennek adekvát eszközei), nem pedig „vérfürdőt” – az „igazi nácik” a Jobbikban is abszolút kisebbségben vannak, erről nem árt meg nem feledkezni! Az a „demokratikus ellenzéken” belüli általános verdikt, hogy „Aki jobbikos, az náci!”, egyszerűen nem igaz: valójában csak arra jó, hogy a demokratákat hiteltelennek és vitaképtelennek tüntesse fel a Jobbik e „szoft” hívei szemében. Hiszen ők jól tudják magukról, hogy nem azért vannak a Jobbik mellett, mert „zsidót-cigányt akarnak öni”, hanem mert bízni szeretnének valakiben, akitől remélhetik, hogy nem egy „örökké vesztes”, lecsúszó Magyarországon kell élniük. Ezért, amikor ezek az emberek azt hallják „balról” és demokrata körökből magukról, hogy „fasiszta csürhe”, hát, akkor ezzel kb. vége is van számukra mindenfajta demokrata, balos, liberális és modernizálói hitelességnek és szimpátiának!

…Mit tehetne még ez a (tehetség-)szegény és (saját felkészületlensége és gyengesége következtében) szerencsétlen Összefogás, hogy legalább ne bukjon akkorát, amekkorát fog? Mit tehetne ma, negyven nappal a „deadline” előtt, hogy legalább a Fidesz-kétharmadot megakadályozza és ezzel – elvéve a Fidesz legyőzhetetlenségének nimbuszát – hitet adjon a nemfideszes magyaroknak?

Egyvalamit: bizalmi alapú politikát hirdethetne¹! Ezzel legalább magához ragadhatná a kezdeményezést – ugyanis éppen ez az, amire a Fidesz egyáltalán nem számít ettől az ellenzéktől és ezeknek az alakoknak az „Összefogásától”. Erre – egy, a közbizalmat intézményes garanciákkal feltámasztó stratégiára - nem lenne lépése a Fidesznek: Habonyárpit valszeg vastüdőbe kellene tenni…

…Hadd „adomázzam” egy kicsit – hogy láttassam, miért nem sikerült a „nagy ugrás” az összefogásnak. Még 2010. szeptember elején felvetődött a Nagy Kérdés: Gyurcsány Ferenc számára lehetséges-e még a „feltámadás” a politikában? Akkor azt mondtam: erre csak az adhat lehetőséget és csak az teremtheti meg egy új politikai karakter alapját, ha elrúgja magától mindazt, amire addig támaszkodott: ha szakít az MSZP-vel. Mondjon le a parlamenti mandátumáról és kezdje el a semmiből, a nulláról felépíteni magát: új emberekkel, jó tervek alapján, csak a teljesítményre és a tisztességre alapozva mindent – és e kettős szűrőn átengedve mindazokat, akikkel később együtt fog dolgozni. …Nos, ezt (összességében) nem csinálta meg, mert szerintem nem merte megcsinálni: idegen volt neki ez a dolog! Ehhez ugyanis az kellett volna, hogy „a kezében érezze” azt a magabiztos és cselekvőképes erőt, amely „A Semmiből Nagyot Építők” kizárólagos sajátja: egy Steve Jobsé, egy Bill Gatesé, vagy a már fentebb emlegetett Napóleoné. Ez az a valami, amire oly fájdalmasan kevés magyar példa volt a rendszerváltozást követően a magyar versenyszférában, de a közpolitikában is, és amely oly távol áll a magyar közmentalitástól, és amelyre így oly kevéssé vagyunk szocializálva. Amennyire Amerikában ez természetes, annyira hat ez Magyarországon rémületesen. …Gyurcsány végül is szakított az MSZP-vel – miután egy évig meg akarta azt szerezni magának. Épített új szervezetet – csupa MSZP-s „bontott téglából”. Készített terveket az új politikára – csupa régi fejjel. Ami pedig a „teljesítményre és tisztességre, mint kizárólagos szervezeti szelekciós tényezőre való alapozást illeti… Nos, ez sem valósult meg. Csoda-e, ha így éppen azok bevonzása volt eleve lehetetlen, akikről pedig a „modern, nyugatos Magyarország” a leginkább szólna? Tévedés az, hogy Gyurcsány múltja tartotta igazán távol ezeket – valójában a módszerei. Azok a módszerek, amelyek a múlt(já)ban is okozói lettek a sikertelenségnek, és amelyekkel a jövőben is csak sikertelen lehet valaki.

…Azért meséltem el ezt a régi történetet, hogy szemléltessem: hová vezet az, ha valaki úgy szeretne „új erővé”/újra erőssé válni, hogy semmit sem változtat sem magán, sem a munkamódszerein, sem a csapatán, sem a szervezet- és stratégiaépítő gyakorlatán. A baloldal a régi, túlhaladott módszerei és szemléletmódja miatt vált vesztessé, bizalmunkra méltatlanná a múltban – így ha bizalmat és arra támaszkodva sikert akar, akkor nincs más hátra, mint a teljesítmény és tisztesség módszerét alkalmazni!

Ki tudja? – hátha lehet F1-es nagydíjat nyerni képes versenyautót építeni egy kiszuperált Ladából is?!

¹ Erről, ennek tartalmáról és módszeréről szó Támogatás – vagy távolmaradás? c. posztunk - http://progressziv.blog.hu/2014/02/19/tamogatas_vagy_tavolmaradas

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.02.23. 15:25 Szerző: Bársony és Selyem

Titkok kertje

Titkosszolgák.jpg

„Ha maga meg akarná ölni a trónörököst vagy a császár őfelségét, először biztosan maga is összedugná a fejét valakivel. Több szem többet lát. Ez is ad egy jó tanácsot, meg az is, és akkor mindent siker koronáz…”

Jaroslav Hašek: Švejk - 1923

- Miniszterelnök úr, Ön akarta, hogy kiszivárogjon az őszödi beszéde?

- Lárifári!

- Köszönjük az együttműködést és az őszinte választ!

…

- Miniszter úr, Ön akarta úgy a Miniszterelnök urat megfúrni, hogy kiszivárogtatta az ő őszödi beszédét?

- Nos, a Miniszterelnök urat, azt az aljas, büdös patkányt idézve: „Lárifári!”

- Hiszünk Önnek, Miniszter úr!

…

- Pártelnök úr, Ön és társai szándékozták úgy hazavágni a Másik Szemét Pártot (az Ön személyes bosszújából a 2006 tavaszi fogmosásért), hogy az Önökhöz a Másik Szemét Párttól az UFO-k által teleportált hangfelvétellel mocskosul manipulálva és a nyilas-ultra csőcseléket eszközül bevetve nyeregbe kerüljenek?

- Nos, ahogy azt a Miniszterelnök úr (hogy húzná az ördög a tüskés faszára, amiért még magasabb is nálam az a szemét!) a tavaszi TV-vitánkban is megmondta már: „Lárifári!”

- Öreg néniként kezet csókolva mondunk Önnek köszönetet azért, hogy – mint soha életében – most sem hazudott!

Valahogy így folyhatott az a „vizsgálat”, amelyet annak idején az őszödi beszéd kiszivárogtatása ügyében a Nemzetbiztonsági Hivatal folytatott le. Csak így – és másképp nem – képzelhető el az, hogy „nem sikerült megállapítani a szivárogtató személyét”. Az ebből a szempontból sokadlagos, hogy vajon az akkor hatalmon lévő miniszterelnök hatalmi játszmái miatt lett „sikertelen” a vizsgálat, vagy az előző és mostani miniszterelnökre hálával gondoló, még Kövér László titokminisztersége idején az NBH-ba berakott Fidesz-hű tisztek manipuláltak-e valódi gazdáik érdekében úgy, hogy ez lett a végeredmény. A lényeg egyvalami: a magyar nemzetbiztonsági hivatal nem az ország, hanem a politikai elit érdekeit képviselte! Ha másképpen lett volna, akkor egy ilyen pimfli sztorit 1-2 nap alatt lehetett volna felgöngyölíteni és dokumentálni – elvégre itt nem valamiféle, a CIA, a KGB és a Moszad által lejátszott „Titánok harcáról” volt szó, hanem csak egy kis őrsi riadólánc felfejtéséről.

Egyszerűen elképzelhetetlen szakmailag az, hogy az országot 1956 óta leginkább megrázó, a legnagyobb rombolással járó és a társadalomban a legnagyobb elbizonytalanodást, destabilizálódást előidéző akciót egy, legalább a szakma alapjait ismerő nemzetbiztonsági szolgálat ne legyen képes felderíteni. Ez olyan, mintha a villanyszerelő nem találná meg a zárlat helyét, vagy a vízvezetékes a szivárgást…

Mert itt erről van szó: ’56 óta 2006 szeptemberében törtek-zúztak először Magyarország fővárosában, éspedig több alkalommal is, oly módon, hogy az minden esetben kimerítette a Btk.-ban az állam elleni bűncselekményekkel kapcsolatban leírtakat. 1956 óta először fordultak elő Budapesten tömegesen ilyen cselekmények, jelentős anyagi károkkal és személyi sérülésekkel… És „mégsem lehet megállapítani” és a társadalommal egy igaz demokrácia módjára tudatni, hogy kik és miben voltak ezért a felelősek? „Nem lehetett felderíteni” azt, hogy kiknek és milyen érdekeik mentén való manipulációi vezettek el odáig, hogy utána évekig nem mert nemzeti ünnepeken a középosztály a fővárosban maradni!

…Hát mi van itt? Kik ezek a csávók, akik most is - mint négyévente rendszeresen – a szavazatainkért és az azzal járó, mára már szinte korlátlanná vált hatalomért vegzálnak minket? Ezek tényleg hülyének néznek itt mindenkit – még azokat is, akik eszükkel-tehetségükkel alájuk termelik a GDP zömét?

Ha jobban belegondolunk, vajon miben különbözik a mi helyzetünk az ukránokétól? Ugyanúgy „két maffia” harcol itt a hatalomért, ugyanúgy tele van mindkettőnek a szája politikai demagógiával, ugyanúgy titokban manipulálnak itt szinte mindent, ami pénzt-hatalmat érhet, ugyanúgy eljutott oda az ország, hogy az EU-s és az orosz érdekek és orientáció darálójába lett dobva és ugyanúgy az egymással konkuráló hatalmi elitek érdekei döntik el, hogy a két orientáció közül melyik és mikor dominál éppen jobban. Pár évente szerepet és szavakat cserélnek a pártok és valahogy egyiknek se kívánkozik itt igazi jogállamot és igazi tiszta közéletet csinálni… És közülünk milliószámra vannak, akik még ezek után is képesek hinni bennük és nekik - és odaállni valamelyik bagázs mellé, még ha esetleg csupán „befogott orral” is.

Amikor belép valaki a nemzetbiztonság szervezetébe, akkor esküt tesz, mégpedig az ország és a magyar nép érdekeinek védelmére és semmiképp sem valamelyik politikai-hatalmi erőre. Ebből pedig az következik, hogy aki egyszer letette ezt az esküt, akkor egy olyan kiélezett helyzetben, mint a fél évszázada legnagyobb zavargások, annak mindenképpen a társadalom felé van beszámolási kötelezettsége. Ha Magyarország igazi demokráciaként működött volna 2006-ban és azóta is, akkor egy olyan horderejű esemény előzményeit, mint a 2006-os zavargások, egy az egyben a társadalom elé kellett volna tárni – hogy a társadalom alkothasson véleményt az abban résztvevők szerepéről. Aki kicsit is belegondol ebbe, az rájön, hogy „Őszödnél” és utána a budapesti utcákon nem a bal- és jobboldaliak, nem az MSZP és a Fidesz, de még csak nem is az „idegenszívűek” és a „nemzeti érzelműek” álltak szemben egymással, hanem a teljes hazug politikai elit az általuk konzekvensen és szisztematikusan átvert, megvezetett szegény magyar néppel.

…Amikor majd április 6-án szavazni mentek – vagy: nem mentek – erre gondoljatok! Utána pedig arra, hogy ha majd egyszer nem Ukrajnában, hanem Európában akar élni a magyar nép (és nem csak azok, akik kivándorolnak), akkor ahhoz létre kell hozni néhány európai mentalitású politikai pártot is, a maiak helyett…

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.02.22. 23:09 Szerző: Bársony és Selyem

Mindnyájunknak el kell menni?

„Kossuth Lajos azt üzente,

Elfogyott a regimentje.

Ha még egyszer, azt üzeni,

Mindnyájunknak el kell menni!

Éljen a magyar szabadság,

Éljen a haza!”

(Kossuth-nóta - 1849)

…Valóban „mindnyájunknak el kell menni” az Összefogásra szavazni? Valóban ez lenne „A Magyar Demokrácia és Felemelkedés Fényes Ösvénye”?

„Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség.”

(Virág elvtárs¹)

Már hosszú ideje „nyomják a Kossuth nótát” az ellenzéki pártok és elkötelezett híveik és ez a kórus csak erősödik, mióta létrejött az a valami, amit „Összefogás”-ként ismerünk. Mostanra eljutottunk odáig, hogy e pártok vezetőinek és híveinek szemében mindenki „NER-es disznó”, aki bármennyire is jogos kritikával, kérdésekkel áll elő és ezek megválaszolásától teszi függővé azt, hogy hajlandó-e támogatni az Összefogást.

…Eljutottunk a vakhitig! Eljutottak odáig ezek az ellenzékiek – pártvezetők és párthívek –, hogy anélkül várnának feltétlen és kritikátlan támogatást, hogy azok, akiktől szavazatokat várnak, azok, akiket maguk mellett mobilizálni akarnak, akár a legcsekélyebb, de később számonkérhető, „behajtható” garanciákat kaphatnának tőlük arra nézvést, hogy amit ígérnek szlogenszinten, az úgy is lesz – és ha nem, akkor le fognak mondani a hatalomról.

Azt hiszik ezek a szerencsétlenek (pártvezérek és híveik), hogy ez így valóban működni fog: hogy azzal is maguk mellé fognak tudni állítani százezreket (akik az elmúlt három és fél évben nem álltak oda), hogy a Fidesz további hatalmon maradásával riogatják őket. Hát nem, „baszki”: ez édeskevés ahhoz, hogy éppen a társadalom legtudatosabb és legtisztábban látni képes polgárait meggyőzze egy esetleges Összefogás-kormányzás akarásáról.

Itt most nem is (csak) arról van szó, hogy „Mit tettek ezek (akik most „összefogtak” – de istenem, hogyan, micsoda kisszerű cirkuszok után!) az elmúltnyolcévben!”, hanem arról, hogy tudnak-e mást tenni? Azért és arra kérnénk garanciákat, hogy legyen okunk feltételezni erre a pozitív választ. Mert mit látunk: ugyanazok a fejek vannak ott, akiknek korábban fogalmuk sem volt a bajaink valódi okairól. Ugyanolyan koncepciótlanul politizálnak, beszélnek és állítanak össze választási programo(ka)t, mint korábban – semmi sem változott. Ráadásul minden igyekezetükkel úgy akarják feltüntetni a dolgokat, mintha az ország polgárai csak köztük, vagy a Fidesz (+ Jobbik) között választhatnának – azt pedig miden erejükkel igyekeznek elhallgatni és „lehetetlennek” feltüntetni, hogy van egy harmadik lehetőség is: egy (vagy több) új, valóban polgári politikai erő megszervezése.

Az a baj ezzel az összefogás-sugallta gondolatmenettel („Vagy mi – vagy a Fidesz!”), hogy éppen azt igyekszik „elfeledtetni” még elvi lehetőségként is, ami pedig a valóban demokrata és valóban fejlődni képes (azaz: polgári mentalitású és kapitalista) Magyarország alapkritériuma lenne: az önálló és kezdeményező, a saját dolgait saját maga intéző magyar embert!

Mit adhat nekünk Mesterházy Attila miniszterelnöksége – és meddig tarthat az, ha egyszer az Összefogásban tömörülő pártoknak valójában halvány fogalmuk sincs arról, hogy miképpen alakítsák át azt a közjogi rendszert, amelyet a Fidesz hagy hátra nekik?

A „meddig tarthat a hatalma?” kérdését gyorsan elintézhetjük: ha nem tud mit kezdeni a közjogi viszonyokkal, akkor legfeljebb addig, amíg a Fidesz érdeke úgy kívánja. Azok az irreális szövegek, amiket ezzel kapcsolatban az Összefogás politikusaitól hallhattunk, nevetségesek. Sem nem lehet meg (egyszerű választásmatematikai okok miatt) az Összefogás kétharmada a következő országgyűlésben, sem pedig azt a bizonyos „visszautasíthatatlan ajánlatot” nem lehet a valóság talaján elképzelni, amelyről Bajnai beszélt még múlt szeptemberben és azt követően Szigetvári Viktor is elismételt, hogy t. i. „a kormányozhatóság érdekében le kell bontani a kétharmados bebetonozottságot, ehhez néhány kérdésben békét kell kötni a Fidesszel. A Bajnai Gordon által korábban hivatkozott ’’visszautasíthatatlan ajánlat’’ lényege, hogy a Fidesznek is lesz felelőssége abban, ha az ország kormányozhatatlanná válik.” Muhaha: a Fidesz semmi másra nem várna egy ilyen helyzetben, mint éppen arra, hogy kormányozhatatlanná váljon az ország – és ő visszatérhessen! …De Mesterházy is csak annyit tudott kinyögni a „Hogyan fogjuk hatástalanítani kétharmad nélkül a Fidesz által hátrahagyott kétharmados aknákat?”-kérdésre, hogy „tehetséges fiatal jogászok már dolgoznak rajta”. Ja, a szocik környéke általában is tele van tehetséges fiatalokkal: erről híresek!

…Az egyik nagy baj tehát az az Összefogással, hogy fogalma sincs arról, miképpen tudná (a számára teljesen irreális) kétharmados győzelem nélkül is konszolidálni a hatalmát és biztosítani a cselekvőképességét. A legjobb ötletük erre az, hogy majd mutyiznak a Fidesszel és megpróbálják egyenként megvásárolni a parlamenti képviselőiket…

De van ennél még súlyosabb fogyatékosságuk is: azt sem tudják, hogy a (ki tudja, hogyan megszerzett-megőrzött) hatalom birtokában mit is kellene majd valóban tenniük ahhoz, hogy az ország elkerülje a további leszakadást és sodródást.

„A Szentháromságról a pogányok többet tudnak.”

(Pandulpho bíboros²)

Amikor azt kérdezzük, hogy mit adhat az országnak az Összefogás kormányzása, akkor valójában arra kérdezünk rá, hogy vajon tisztában vannak-e az Összefogásban tömörülő pártok és politikusaik azokkal az okokkal és tényezőkkel, amelyek az országot hosszú ideje leszakadó pályán tartják – és amelyek megismerése és megoldása nélkül ez a leszakadó pálya el nem hagyható? Mert jó, O.K., elmegyünk és leszavazunk az Összefogásra és győz is az ellenzék ezáltal (általunk) – de már bocsánat: ez a győzelem csak általunk, az eddig meg nem győzöttek által lenne lehetséges! És hát az a helyzet, hogy mi nem hiszünk vakon, mi csak épkézláb, megalapozott és garantált koncepciókat támogatunk. Tudjátok: akárcsak az üzleti életben, vagy épp a technokrata világban. Az, hogy „…de higgyétek el!”, nem érv a mi világunkban – nálunk nem így működnek a dolgok! Ez az, amit nem akarnak érteni az összefogottak vezetői - és ami oly idegen az ő támogatásukat pusztán „Nincs más alternatíva!”-alapon tőlünk elvárók.

Ami pedig ezt az Összefogás-ígérte „alternatívát” illeti: ez éppen azért nem valódi alternatíva, mert nincs mögötte a valódi bajaink tudása és ennek híján csak nagyjából az folyhat tovább, ami eddig is. A végeredmény szempontjából mindegy, hogy egy „koncepciózusan” hegemonisztikus és hatalommániás, korrupt politikai erő (Fidesz) viszi csődbe Magyarországot gyorsabban, vagy egy koncepciótlanul széteső és egymással marakodó, szintén korrupt (Összefogás), valamivel lassabban. Ha egyszer nem ismerjük és nem kezeljük a leszakadás valódi okait, akkor így is és úgy is a csőd a dolgok vége – a maga káoszával, radikális életszínvonal-esésével és az utána jövő „keserű évtizeddel”. Ezt kell felfognia a „Nincs más alternatíva!” jelszavával az Összefogás kritikátlan támogatását követelőknek: az Összefogás nem jelent alternatívát – mert vele sem állhat dinamikusabb pályára az ország, mivel arról, hogy miképpen és mitől dinamizálódhatna a magyar versenyszféra, az Összefogás vezetőinek sincs még csak hozzávetőleges tudásuk sem!

…Nézzük, tényleg, mitől is? – de előtte fogalmazzuk meg, hogy miben tévedett a Fidesz, amikor meghirdette a maga „munkaalapú társadalom”-koncepcióját!

Orbánék két dolgot kevertek össze: összetévesztették a „hatékonyság” fogalmát és tartalmát a „sokan, sokat és kevés pénzért dolgoznak” esetével. Mivel közöttük aztán igazán nincsenek valódi, nyugati értelemben vett menedzserek, de még csak a valamirevaló közgazdászokat sem tűrték meg maguk között (Chikán, Mellár), így lövésük sincs arról, mitől is hatékony egy európai, vagy amerikai (és nem ázsiai!) vállalkozás. Orbánék módszerével és szemléletmódjával egyszerűen nem értelmezhető és nem fejthető meg pl. Németország gazdasági sikeressége és termékeinek világpiaci versenyképessége. …De van tovább is az orbáni „gazdaságpolitika” tévedéslajstroma: náluk a gazdaság az államból indul ki, ami persze éppen fordítva van a valóságban. Igazán nem akarom elvenni itt az 1000 A Mi Hazánk blog³ kenyerét, így nem elemzem részeletlen azt, hogy miért nem lehet eredményes az a módszer, amikor az állam „uralja” a gazdaságot (no meg – ha már, akkor – az egész társadalmat is!), így csupán annyit erről, hogy nem attól lesz jobban teljesítő a versenyszféránk, hogy nem a „Centrálgép” fogja nyerni csaknem az összes nagyobb állami-önkormányzati tendert (hanem a „Balgép”), hanem attól, ha a vállalkozások általában nem az állami-önkormányzati megrendelésekre alapozzák a sikerességüket, hanem az innovativitásukra és a szervezettségükre, no meg a munkakultúrájukra. Az államnak pedig nem azzal kell támogatnia a vállalkozások fejlődését, hogy „pénzt oszt (le…) nekik”, hanem azzal, hogy stabil jogi és gazdasági szabályozói környezetet csinál Magyarországból, ahol a versenyt nem a mutyi és a jó pártkapcsolatok torzítják el, hanem a teljesítmény dönti el. És – mivel a magyar sajátosságok miatt – az állam van itt kezdeményező pozícióban, ezért az állam és polgár, valamint az állam és vállalkozó közötti bizalmi viszony kezdeményezése is lenne az a feladat, amelyhez egy, a hatalomra aspiráló politikai erőnek előzetes garanciákkal kellene hozzálátnia.

Ez az a valami, amitől dinamizálódhat a magyar versenyszféra!

…Na, olyan politikusokra és olyan, a közhatalmat gyakorló és a játékszabályokat megalkotó pártokra van-lesz szükségünk egy sikeres Magyarországhoz, akik-amelyek tisztában vannak mindezzel és mentalitásuk, politikai „hitviláguk” alapját ez képezi… Ám jelenleg az Összefogás vezetői között nincs egyetlenegy olyan személy sem, aki a valódi versenyszférában dolgozott volna és ne csupán valami állami tulajdonú, vagy az állami vagyon kedvező és kapcsolatok adta magánosításából élő vállalkozásnál. Mert például mit is ír az e témában mérvadó Kis Oligarchahatározó⁴ az Összefogás két „menedzserfavoritjáról”, Gyurcsányról és Bajnairól? Az előbbiről ezt:

„Az Altus azonban finoman szólva sem a Szilícium-völgybéli start-up vállalkozások mintapédánya. A vállalkozás “innovációja” nem volt más, mint hogy felhasználta tulajdonosának kiterjedt pártállami kapcsolatait, amelyeknek új lendületet adott, hogy sikeresen beházasodott az egykori nagyhatalmú kommunista vezető, Apró Antal családjába.”⁵ – Ú, vazze! …De jöjjön csak Bajnai – róla inkább nem is emelünk ki semmit, jobb elolvasni az egészet, úgy, ahogy van, íme: http://atlatszo.hu/2012/10/15/kis-oligarchatarozo-bajnai-gordon/. Hát, ez sem kifejezetten az a garázscégből startolt, kreativitásból és 20 dollárból felívelő „tiszta kapitalista” menedzserkarrier!

…Magyarán: tiszta, polgári és a saját invención alapuló kapitalista menedzserkarrierek helyett poszt-pártállami „irányított vagyonkezelési karrierekkel” van csupán dolgunk – és még így is ők a legkülönben és legfelkészültebbek ebben a körben polgáriságból-kapitalizmusból… Nekik – és a náluk is kevésbé értőknek – kellene megszabniuk a teljesítményalapú, önálló kezdeményezésre épülő és legfőképp politikafüggetlen magyar versenygazdaságot, annak szabályrendszerével együtt, beleértve a szükséges képzési rendszereket is. De vajon elvárható-e az, hogy éppen azok nyissák ki a kapukat a szabad verseny előtt, akik egész életüket a kontraszelekcióban töltötték és arra alapozták a maguk pályáját? Ehhez bizony akkora emberi nagyság kellene, amelyről eddig az érintettek nem tettek tanúbizonyságot! És ha megnézzük a pártjaikat, azok vezetőit és az ottani tehetségérvényesülés lehetőségét, akkor azt látjuk, hogy „minden megy a régiben”: évtizedes haverok, mind-mind kiváló pártállami eredetű pedigrékkel. Új, a teljesítmény világából jövő ember ott igazi beleszólást-hatalmat nem kapott – „…kinek kelljen hát az ő segítségek?”, ahogy Zrínyi írta.

„Nekik trófeák kellenek, agancsok, de homlokcsontunkkal együtt.”

(Kopereczky főispán⁶)

És ez a baj: mert ennek a körnek, amely most „összefogásnak” nevezi magát, csak a szavazatink kellenének – de mi magunk, a mentalitásunk, az általunk képviselt valóban nyugatos, új világ és annak értékrendje már nem, és persze a tudásunk sem. A tudásunk valójában még veszélyt is jelent a szemükben – a saját pozícióikra -, hiszen amíg mi egy valós teljesítmény- és tudásszelekción mentünk keresztül és lettünk azok, amik, addig ők, a Mesterházyk és társaik egy olyan kontraszelektív kiválasztási folyamat termékei, amely az MSZP belső világát mindig is jellemezte - és amely tipikusan pártállami. (És amilyen belső kontraszelekciós rendszer a Fidesz is üzemeltetett és üzemeltet ma is, immár nem csak a párton belül, hanem az egész országban!)

Persze, megértjük, hogy ha a mi hatékony, teljesítményalapú szemléletmódunk és módszereink bekerülnének az Összefogás pártjaiba és eluralnák a terepet, akkor a mai „korifeusaik” rövid úton mondhatnának búcsút a pozícióiknak és az azzal járó anyagi lehetőségeknek is. Ám az a helyzet, hogy közpolitikát nem azért kell valakinek – és általában sem – csinálni, mert jól akar élni akkor is, ha nem épp kimagasló tehetséggel és szorgalommal van megáldva. Közpolitikát azért kell csinálni, hogy a közérdek érvényesülhessen és a közösség lehessen sikeres – de ehhez bizony éppenséggel nem a szűk látókör, az invenciótlanság, a lustaság és a klikkharcokban szerzett dörzsöltség a legjobb alap... És nem mellesleg: ha egy politikai erő választást akar nyerni, akkor ahhoz is tehetség és invenció kell, nem pedig az, hogy (legjobb esetben is csak) szűklátókörű szakpolitikákkal próbáljuk követni az ellenfelet, bármiféle kezdeményezőkészség híján. Röviden: az Összefogás-fiúk még egy győztes kampányt se tudtak összetolni, nemhogy utána egy sikeres kormányzást végig tudnának vinni. Abban reménykedni pedig, hogy negyvenvalahány nap alatt meg lehet szerezni azok támogatását, akiket előtte három teljes évig sem sikerült, ráadásul úgy, hogy ez alatt a negyvenvalahány nap alatt semmi újjal nem hozakodnak elő, ami megváltoztathatná a róluk kialakult képet, már jóval több, mint naivitás vagy vakhit: ez már maga a politikusi inkompetencia.

…Ezt így látják Magyarországon mindazok, akik sem nem elvakultak, sem nem pánikolnak a „Mi lesz, ha marad a Fidesz?” rémképe miatt. Nem „utálatból” nem állnak az Összefogás mellé és természetesen nem is azért, mintha titokban a Fideszt támogatnák: egyszerűen az Összefogás vezetőinek alkalmatlansága és ötlettelensége tartja távol őket…

Néhány napja írtunk egy „kívánságlistát”, amelyen a Fideszt (és a Jobbikot) nyilvánvalóan nem támogató, ám az Összefogásra „biankó hatalmat” testálni nem kívánó, ma politikai képviselet híján lévő, ám az ország erőforrásainak jelentős részét adó társadalmi csoport előzetes elvárásai szerepeltek (ld.: Támogatás, vagy távolmaradás? - http://progressziv.blog.hu/2014/02/19/tamogatas_vagy_tavolmaradas). Ebben „három napot” adtunk arra, hogy az Összefogás tegyen nyilatkozatot az ott olvasható hat pont elfogadásáról. Ez – előzetes várakozásainknak megfelelően – elmaradt, noha jól tudjuk, hogy az Összefogásban lévő három „főpárt” vezető közül többen is rendszeres olvasóink – ráadásul csaknem egy teljes napon át az Indexen is ott volt a poszt. A nem nyilatkozás oka tehát csak az lehet, hogy nem vállalják azokat a feltételeket – azokat a feltételeket, amelyek vállalása, majd teljesítése elkerülhetetlen a szó valódi értelmében demokratikus magyar közpolitikai viszonyokhoz. Mármost, ha nem vállalják, akkor az azt jelenti, hogy nem azt akarják: nem azt akarják, amit a szlogenjeikben hirdetnek – hanem valami mást. Valami mást, amely sokkal jobban hasonlítana a Fidesz világára (mínusz nacionalizmus, mínusz „úri világ, Horthy-kultusz”), mint egy „nyugatos”, polgári-kapitalista demokráciára. Minden jel arra utal, hogy csak egy másik, szintén nem a teljesítményre, hanem az informális összeköttetés-hálóra alapuló rendszer lenne az is – viszont ahol nem a teljesítményre alapoznak, az a társadalom nem is lehet sikeres, az a politika pedig, amely ilyen „mutyialapú”, csak tovább tolná az országot a leszakadás útján!

…Mivel mi azt hirdetjük, hogy az ország további leszakadása az Európai Uniótól előbb-utóbb (de inkább előbb) elvezet az Unióból való formális kilépéshez/kiszakadáshoz is (akár a szóban forgó politikai erők akarata ellenére is, csupán maga a leszakadás okán) és hogy a magyar nép számára ez szörnyű lenne, így – a fentiekre tekintettel – egyszerűen nem tehetjük meg morálisan és nem tesszük meg nagyon praktikus okok miatt sem azt, hogy az Összefogással és híveivel együtt daloljuk a „…Mindnyájunknak el kell menni!”-t!

Nem: Magyarországnak sajnos jobbat tesz az, ha végigmegy az amúgy is kikerülhetetlen úton, és ha megtapasztalják majd az emberek, hogy fizikailag, őket személyesen is érintve hová vezetnek az illúziók, a visszaellenőrizetlen hitek és a csupán fogadkozó, de semmit garanciákkal alátámasztani nem akaró politikusok. Ez lehet az a tapasztalat, amely elindítja a kiábrándulást a populizmusból – mivel az láthatóan katasztrófát okozott – és ez lehet az, ami megteremtheti a tömegbázist egy valódi, teljesítményalapúságot hirdető magyar politikai erő és közpolitika számára. …Vagy ha még ez sem, akkor marad a tehetségesek kivándorlása.

¹ Bacsó Péter A tanú c. filmjéből – 1969

² Friedrich Dürrenmatt János király c. drámájából - 1968

³ http://www.hafr.blog.hu – A saját blogunkon kívül talán ez az egyetlen olyan közpolitikai blog, amely teljes összefüggésrendszerében foglalkozik Magyarország sikertelenségének, leszakadásának valódi okaival – inkább „filozófiai” aspektusból, míg mi inkább a gyakorlatiasság oldaláról.

⁴ http://atlatszo.hu/category/cikkek/oligarchatarozo/

⁵ Az idézet forrása – és az egész karrier - itt található: http://atlatszo.hu/2012/09/27/kis-oligarchatarozo-gyurcsany-ferenc/

⁶ Mikszáth Kálmán A Noszty fiú esete Tóth Marival c. regényéből – 1906

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.02.19. 23:18 Szerző: Cincinnatus

Támogatás – vagy távolmaradás?

„Annyit mondok csak: eddig én fizettem. Most ki-ki hozza el házamhoz, amivel tartozik! Három napot adok. Három napot – nem többet!”

Mikszáth Kálmán: Kísértet Lublón, Kaszperek Mihály szavai - 1892

Mostanság százezrek morfondíroznak azon, hogy vajon elmenjenek-e szavazni az Összefogásra? Ők azok, akik leváltva és a hatalomból eltávolítva akarják látni a Fideszt, ám nem szeretnék hatalmon látni, pláne nem a saját szavazatukkal oda juttatni azokat a politikusokat, akik 2002 és 2010 között leszerepeltek és akik bizony azóta sem látszanak korábbi önmaguktól különbözni. Ezek a százezrek egyszerűen nem bíznak az MSZP-ben és annak klónjaiban és nem bíznak sem Mesterházyban, sem Gyurcsányban, de még Bajnaiban sem és nem hisznek abban, hogy sokkal polgáribb, átláthatóbb és lényegesen kevésbé korrupt politikai gyakorlatot folytatnának, mint amilyen a legutóbbi MSZP-vezette ciklusban volt jellemző.

Ezeket a százezreket az sem győzte meg az MSZP és általában a baloldal megújulásáról, hogy az Összefogásban – de a benne szövetkező pártokban is – számos olyan politikus van, akik a 2010-zel lezárult korszakban vagy még nem voltak ott az akkori kormányzópárt felsővezetésében, vagy olyan politikai szervezetekben politizáltak, amelyek kifejezetten a „Lehet más…!” ígéretével, az akkori MSZP-vel (is) szemben kezdtek politizálni, vagy éppenséggel még ott sem voltak a közpolitika porondján. Azért nem képesek ezek a ma az Összefogás pártjainak vezetésében szereplő személyek bizalmat generálni az Összefogással kapcsolatban, mert az Összefogás „törzse”, az MSZP ugyanazt a struktúrát és szellemiséget testesíti meg, amit éppen hogy megutáltak és az ország szempontjából haszontalannak ítéltek e százezrek… Az pedig nyilvánvaló, hogy az Összefogásban (sem a kampányban, sem pedig egy esetleges kormányzás esetén) nem Scheiring Gábor, vagy Szabó Tímea – noch dazu Kónya Péter - a megmondóemberek, hanem éppenséggel az MSZP „Nagy Háttéröregjeiből” és a Mesterházy-féle „ifjútörökökből” álló tisztátalan és kevésbé innovatív konglomerátum. Továbbá az is nyilvánvaló – ha már az innovativitásnál tartunk -, hogy ebben az Összefogásban (és tagszervezeteiben sem) nincs ott az ahhoz kellő szellemi erő, szervezni és vezetni tudás, szervezeti és munkakultúra, amely egy modern, az országot sikeressé tévő és mélyen demokrata szellemiségű politikai erőhöz kellene…

Így az Összefogásban nincs sem kezdeményezőkészség (amely híján nincs választási győzelem), sem konzekvens és konstruktív hozzáállás az ország dolgaihoz, sem az egész szövetséget átható és természetesnek tekintett tisztakezűség: zavaros és tehetségtelen bagázs benyomását keltik a valamennyire is megfontolt választókban.

Mindezek miatt sokan (a legtöbben) valamiféle „ízlésbeli”, vagy „filozófiai” kérdésként fogják fel azt a kérdést, hogy „Lehet-e, szabad-e és érdemes-e nekem ezekre szavazni?” – pedig ez a kérdés sem nem ízlésbeli, sem nem filozófiai: lehet ez egy egyszerű polgári jogi aktus is!

…Miről is van szó, amikor „polgári jogi aktust” említek?

A válasz egyszerű: akkor lehet támogatni az Összefogást a szavazatainkkal, ha ők, azaz az Összefogásban szereplő valamennyi párt és „frontvonalbeli” politikusaik egyfajta „társadalmi szerződésben” elkötelezik magukat arra, hogy transzparens és demokratikus, a közérdeket és nem a „state capture”-t szolgáló magyar köztársaságot hoznak létre a rájuk testált hatalom birtokában – éspedig egy megadott és vállalt határidőn belül!

Ennek a társadalmi szerződésnek kellően részletesnek kell lennie – általánosságokkal, lózungokkal próbálkozniuk sem érdemes, azzal csak még mélyebbre ásnék magukat. Konkrét, behajtható vállalásokat kell tartalmaznia, hogy aztán ne táncolhassanak vissza. De még maguk a mégoly részletes vállalások sem elegendőek: a megvalósítás lépéseit is tartalmaznia kell e nyilatkozatnak.

Célok, eszközök, algoritmus – és a nem teljesítés esetére vállalt lemondó nyilatkozat: így lehet teljes és megfontolandó egy efféle ajánlat.

…De hogy segítsük az Összefogást, alább részletesen le is írjuk, mit kell „ígérniük és fogadniuk” ahhoz, hogy mi hajlandóak legyünk egy x-et tenni melléjük április 6-án, kiiktatva a „Támogassam vagy maradjak otthon?” meddő elvi vitáját. Íme:

Az új Országgyűlés első aktusaként kihirdetjük a jelenlegi Alaptörvény érvénytelenségét – mivel az illegitim módon jött létre. Az új Országgyűlés és az újonnan megalakult kormány minden törvényes eszközével élni fog annak érdekében, hogy a jelenlegi Alaptörvény érvényben tartásában érdekelt, azt az országra kényszerítő politikai erők az állam elleni tevékenységüket ne folytathassák. Haladéktalanul megkezdjük egy új, demokratikus és az Európai Uniós tagságunknak megfelelő, XXI. századi szemléletű alkotmány összeállítását, azt társadalmi vitára, végül népszavazásra bocsátjuk.
Törvényt alkotunk a magyar állam és az önkormányzatok átláthatóságáról, általános alapelvként bevezetve a teljes nyilvánosságot. Minden olyan adat, információ, szerződés, pályázat, szakmai előkészítő anyag és elszámolás nyilvános adatnak minősül és bármely magyar állampolgár, vagy Magyarország területén törvényesen működő szervezet által korlátozások nélkül kikérhető és nyilvánosságra hozható, amely az állam, vagy az önkormányzatok, illetve központi, vagy önkormányzati költségvetésből gazdálkodó, vagy az Európai Unió által finanszírozott, vagy ilyen forrásokat (is) felhasználó szervezet, intézmény gazdálkodásával, vagy annak belső szervezeti rendjével kapcsolatos, illetve részben vagy egészben központi, vagy önkormányzati költségvetésből, megvalósult, vagy tervezett beruházással van összefüggésben. Nem lehet üzleti titokra hivatkozva megtagadni semmiféle olyan adathoz, információhoz való állampolgári hozzáférést, amely részben vagy egészben központi, vagy önkormányzati költségvetésből, vagy az Európai Unió által finanszírozottan megvalósult, vagy tervezett beruházással kapcsolatos. (Ez nem vonatkozik a közbeszerzések során a kiíró szervhez beadott, de még el nem bírált pályázati dokumentációkra.) A minősített adat védelméről szóló 2009. évi CLV. törvény hatálya alá tartozó, illetve e törvényre hivatkozással minősített információ minősítés bármely magyar állampolgár vagy Magyarország területén törvényesen működő szervezet által bíróság előtt megtámadható. Jogerős, a minősítés indokolatlanságát megállapító ítélet esetén a minősítés automatikusan megszűnik és az információ szabadon megismerhető és nyilvánosságra hozható.
Törvényben rögzítjük, hogy egyetlen személy sem választható meg Magyarország köztársasági elnökének, vagy miniszterelnökének, vagy a Magyar Országgyűlés elnökének több mint két alkalommal, és egyetlen olyan személy sem választható meg egynél több esetben, aki már egyszer e pozíciók valamelyikét betöltötte, illetve két évnél hosszabb ideig valaki más helyett e jogkörök valamelyikével rendelkezett. Az a személy, aki e szabály értelmében már nem választható meg egyik felsorolt közjogi funkcióra sem, a továbbiakban már nem nevezhető ki, nem választható meg semmiféle egyéb állami, vagy önkormányzati pozícióba sem és nem lehet állami, vagy önkormányzati testület, szerv, intézmény, vagy a központi költségvetésből, önkormányzati költségvetésből, vagy az Európai Unió költségvetéséből támogatott, fenntartott szervezet, intézmény felsővezetője. Politikai tevékenységét és esetleges párttagságát be kell szüntetnie és nem lehet politikai szervezet által fenntartott szervezet, intézmény felsővezetője, vagy tanácsadója sem.
Törvényt hozunk arról, hogy e törvény megszületését követő két négyéves országgyűlési ciklus idejére nem jelölhetők és választhatók meg országgyűlési, vagy önkormányzati képviselőnek és nem nevezhetők ki semmiféle állami, kormányzati, vagy önkormányzati testület, szerv, intézmény felsővezetői posztjaira mindazon magyar állampolgárok akik vezetői voltak az MSZMP-nek, vagy akik az MSZMP-hez köthető háttérintézményekben vezető pozíciókat töltöttek be, vagy akik részt vettek-vesznek a közhatalom monopolizálásában, vagy irányítottak ilyen célú tevékenységet, folyamatot, vagy akik részt vettek-vesznek a demokratikus jogok korlátozására irányuló, vagy e jogok gyakorlását nehezítő, megakadályozó tevékenységben, vagy irányították azt.
Törvénybe iktatjuk, hogy a politika- és pártfinanszírozás tejesen transzparenssé tétele érdekében két teljes parlamenti ciklusra kiiktatjuk a közvetlen politikafinanszírozásból a magánforrásokat. A magyar közélet demokratizálására és a közérdekű politika önkéntes finanszírozására szánt pénzt egy központi pénzalapba bárki befizetheti, ám az ilyen befizetéseknél a befizetés pillanatában az összeg anonimmé válik: a befizető elveszíti a befolyását a pénz felett – így azon nem is vásárolhat befolyást! Az említett kétciklusnyi időre áttérünk a csak központi költségvetési forrásokból (ill. ezek kiegészítéseként az előbb említett központi pénzalapból) normatív módon finanszírozott pártok rendszerére.
A 2-5. pontokban vállalt kötelezettségeinknek az új Országgyűlés megalapulását követő fél éven belül eleget teszünk – ha ezt nem teljesítjük, akkor automatikusan érvénybe lépnek azok a parlamenti mandátumainkról lemondó nyilatkozatok, amelyeket a mandátumaink átvételekor közjegyzői letétbe helyzetünk.

…Ez az a szerződési ajánlat, amelyet mi – akik eddig és ezután is „fizetjük a számlát” – elvárunk: ezt kell az Összefogásnak „elhoznia a házunkhoz”, a szavazatainkért cserébe. És erre mi sem adhatunk sokkal több időt, mint a felvezető idézetben Kaszperek Mihály – hiszen összesen van még 47 nap a választásig!

Három napot adunk. Három napot – nem többet! Ha van akarat, ennyi elég!

…Ha meg nincs, akkor megteremtjük mi magunk, magyar állampolgárok, e politikai kereteket és alapszabályokat – mivel mindehhez megvannak a szükséges eszközeink! (…Az Összefogás pedig kampányoljon tripla rezsicsökkentéssel – vagy az örök élettel!)

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.02.17. 16:02 Szerző: Moin Moin

Mi lesz másnap?

Végrehajtjuk a feladatot. Nem tehetünk mást. Azután…

– Nem – vágott bele Evi. – Addig.

– Azután – ismételte makacsul Ope.

Die értetlenül nézte őket.

– Mi ez? Miről beszéltek?

– Ugyanarról, Die – Mat hangja tárgyilagos volt. – Csak addig szolgálják a feladatot. Azután jön a felelősségre vonás.

Zsoldos Péter: A feladat - 1970

A címben emlegetett „másnap” 2014. április hetedikét jelöli. A feltett kérdés pedig arra vonatkozik, hogy mit kezd majd a magyar társadalom azzal a helyzettel, hogy a Fidesz győzött – és mit kezd a legyőzött ellenzékkel, valamint mihez kezd maga a legyőzött ellenzék?

Ma egyszerűen nem látszik, hogy bárki is rendelkezne erre a „másnapra”, a másnaptól kezdődő „új időkre” érvényes, működőképes stratégiákkal. Nincsenek erre forgatókönyvek: mindenki – ellenzéki pártok és ellenzéki állampolgárok – homokba dugott fejjel várják azt, ami nem fog eljönni: az április hatodikai csodát.

Megjegyzem: az április hatodikai vereség is éppen azokon az alapokon születik meg, amelyen a hetedikétől várható újabb Fidesz-korszakra történő fel nem készülés alapszik: itt nem szokás a megalapozott tervezés és nem szokás a jelen és a jövő lehetőségeinek-elvárásainak reális mérlegelése sem. „Majdcsak lesz valahogy, majdcsak sikerül valami!” – mondják az állampolgárok, mondják a politikusok és mondják a vállalkozók is. Nem csoda, hogy így ott tart az ország, ahol…

Fentebb „újabb Fidesz-korszakról” írtam – de milyen lesz ez a korszak, miben lesz „új”? Ennek megválaszolásához nézzük előbb, hogy miért volt a lassan mögöttünk lévő négy év olyan, amilyen: agresszív, mindent „ledomináló”?

1998-ban a Fidesz és annak vezetői határtalan magabiztossággal vágtak bele a kormányzásba: évtizedes álmuk-vágyuk teljesült a hatalom megszerzésével-birtoklásával. Ők kerültek „legfelülre” a magyar társadalomban és ezt a társadalmi felülállást azonnal elkezdték hosszú távra be is biztosítani, azaz a gazdasági és kulturális hatalomra is kiterjeszteni. Ment is ez szépen – és korántsem akkora társadalmi és külpolitikai konfliktusok árán, mint azt majd a második, jelenleg is futó ciklusuk hozta magával… Aztán jött a teljességgel előrejelzetlen, váratlan 2002 tavaszi választási „éppen hogy vereségük”, majd a 2006-os ismételt kudarc. Mindezek radikalizálták a Fideszt és ráterelték a „Nem, nem, soha!” útjára. Vezetés és holdudvar egyaránt úgy érezte, hogy ha még egyszer sikerül megszerezni a hatalmat, akkor azzal úgy kell élni – és ha kell, visszaélni is – hogy még egyszer ne kerülhessen sor 2002 áprilisára…

Mára mindaz megvalósult, amit ennek érdekében – a zseniális populizmussal megszerzett „több mint kétharmad” birtokában – szükségesnek és még lehetségesnek ítéltek megtenni. Kiépült a politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális maffiatúra, a gyakorlatilag tökéletes state capture – és sikerült mindezt úgy megtenni, hogy az éppen saját, „Magyarirsztánnál” sokkal nagyobb súlyú országokkal összefüggő bajaival és az antidemokrata politikákkal szembeni saját eszköztelenségével bajlódó Európai Unió tulajdonképpen megelégedett azzal, hogy Orbánékat a hűtőbe rakta: Orbán nem ment komoly nyugat-európai „udvarokba”, de „tankok se jöttek” Magyarországra. Ennyi – és az ellenzék totális tehetségtelensége és (részben) vezetőik elképesztő önzése – elég is volt ahhoz, hogy a Fidesz elhárítsa a 2002-es trauma megismétlődésének esélyét. Jelenleg, 2014 tavaszáig még az sem okozhat traumát, hogy az előző három évben Orbánék elzálogosították az ország jövő évtizedeit:

a „piaci finanszírozású”, a költségvetést 2014-’15-től megterhelő államadósság-kezeléssel,
a belső felhalmozások részbeni likvidálásával (MANYUP-vagyon),
a beruházási biztonság és a finanszírozási biztonság amortizálását jelentő intézkedéseikkel (a jogi és gazdasági környezet elbizonytalanításával és a bankszféra ellenségként kezelésével),
a középtávon az energetikai infrastruktúrát lerohasztó „rezsicsökkentéssel”,
a paksi beruházásra vonatkozó szerződéssel: a hitelfelvétellel és az országnak még inkább az orosz energetikai monopóliumhoz kötésével.
az oktatás hoffmannosításával: a tudás- és teljesítményalapú társadalom jövőbeni feltételeinek amortizálásával (amelynek következtében a következő években tehetséges fiatalok évente tízezrével mennek külföldre diplomát szerezni – és akik közül oly kevesen fognak majd visszatérni akarni erre a Magyarországra),
a gazdasági „unortodoxia” miatti stagnáló magyar versenyszféra miatt külföldön munkát vállalók eltávoztával kieső GDP-faktorral,
a hatalommonopólium kiépítésével és ennek következményével: és a hatalomtól függő érvényesülési, boldogulási lehetőségek általánossá tételével, ami arra készteti az embereket és a vállalkozókat, hogy politikai lojalitás és kapcsolatok révén, ne pedig önálló, innovatív polgárok módjára keressék a sikert – és aminek hosszabb távon a társadalmi és gazdasági összteljesítmény és a versenyképesség fogja kárát látni.

Szóval, a lényeg, hogy ez a szép, hosszú és nagyon veszélyes lista gyakorlatilag semmiféle hatással nem lesz az április 6-i választás kimenetelére – ám komoly hatással lehet a következő kormányzati ciklusra: 2015-tel beköszön a számlák benyújtásának korszaka – és semmiféle garancia nincs arra, hogy ezeket a számlákat a megugró gazdasági növekedés fedezni tudná majd!

…Mi lesz ebből – ha egyszer senkinek sincs terve a jövőre nézvést? Mitől lesz sikeres Magyarország és mitől lesz elégedett a magyar polgár?

Itt egy nagyon kellemetlen tényt kell közölnöm: a „szükségszerű boldogság és sikeresség” mítosza egészen új keletű az emberiség szellemtörténetében: csupán az elmúlt században lett általános elképzeléssé – és csak az euro-atlanti civilizációban. Ezen alapul az az elképzelés is, hogy „Mi biztosan nem lehetünk szerencsétlenek!” Ez pedig egyfajta társadalmi és személyes „csodavárás” melegágya lehet, passzívvá téve az ebben hívőket.

A „magyar passzivitás” oka és eredete ugyan nem ez a mítosz – hanem a passzivitásra és a hatalom kényébe való beletörődésre, a hozzáidomulásra kondicionáló magyar történelem -, ám manapság mégis sokan menekülnek ahhoz a hithez, hogy mi, magyarok, egy európai uniós tagállam polgárai, nem lehetünk szerencsétlenek.

A Fidesz 2010-ben úgy tervezte, hogy megszerzi az országot, bebiztosítja magát a 2002-es típusú kellemetlen meglepetések ellen – és aztán elindítja a gazdaságot (valahogy…, talán a 2010 nyári elképzelésekre alapozva az államadósság-küszöb felemelése árán) és a 2014-et követő ciklusban végrehajtja a maga „Bethlen-konszolidációját”. Erről írtunk annak idején a Fidesz-hard után Fidesz-light? c. posztunkban (http://progressziv.blog.hu/2011/10/15/fidesz_hard_utan_fidesz_light). Ám bármiféle konszolidáció csak akkor képzelhető el, ha:

a társadalom zárt, kimenekülni, tömegesen, az adott elit által teremtett-fenntartott viszonyokból nem lehetséges,

vagy ha

a gazdaság sikeres és így el tudja látni annyi erőforrással a társadalmat, amelynek segítségével az elit (legalább utólagosan) igazolhatja magát a társadalom nagy része előtt.

Magyarország esetében most egyik alap sem adott: az ország nyitott az EU és a világ felé, szabad a költözés, és a gazdasági prognózisok sem kecsegtetnek jelentős és tartós bővüléssel. A Fidesz ugyan számíthat egy ideig a magyarok passzivitására és a magyar társadalom atomizáltságára, alapozhat még rövidtávon a hatalomtól való félelem reflexeire is – ám egy stagnáló-leszakadó országban szükségszerűen elkövetkezik az a töréspont, amikor ezek a fékek egyszeriben eltűnnek. Azt elég nehéz pontosan előre prognosztizálni, hogy mikor következik ez be, de több, egymással párhuzamos és egymást erősítő tényező tolja efelé a magyar társadalmat:

Elmennek azok a munkavállalók és kreatív erők, amelyek eltarthatnák és lendületbe hozhatnák az országot, normális viszonyok és normális kormányzás esetén.
Egyre nő azoknak az egyéneknek és társadalmi csoportoknak a száma, amelyek a néhány évvel ezelőtti egzisztenciájukat és létbiztonságukat elvesztik.
A kormányzati döntések egyre távolabb kerülnek a magyar valóság szabta igényektől és lehetőségektől.
Radikálisan lecsökkent a magyar társadalomban a tekintélytisztelet – így ez a tényező nemigen fékezi a kormányzattal szembeni elégedetlenség kinyilvánítását.
A társadalom többsége egyértelműen a jelenlegi kormánynak tulajdonítja a legnagyobb szerepet az ország leszakadásának növekedésében: közmondásossá vált a szakmaiatlanság, a maga felé hajló kéz politikája és a közvagyon magánvagyonná alakítása.
Az emberek többsége egyszerűen nem látja a jövőt, nem lát kiutat és nem bízik a kormányerőben.

Ezek a tényezők előbb-utóbb akkor is eljuttatják a társadalmat a hatalomváltáshoz, ha nem létezik szervezett és a hatalomváltást szervező ellenzék. Magyarország lakossága nem fogja elfogadni azt, hogy míg a közvetlen szomszédai, akikkel együtt kezdte 1990-ben a rendszerváltást és később az EU-s tagságot, mind-mind sikeresebbek, gyorsabban fejlődnek és jobban élhetnek, mint a magyarok. A magyarok többsége egyszerűen nem lát olyan okot, amely ezt az állapotot hosszabb távon is számára elfogadhatóvá tenné, amely miatt fenntartandónak ítélné a jelenlegi hatalmat. A Fidesz részéről pedig nincsenek adekvát eszközök arra, hogy akkor is fenntarthassa a maga hatalmát és az arra alapozott gazdasági erejét, ha a nép nem látja ezt tovább tolerálandónak. Eljön az a perc, amikor már jobban fognak félni az emberek a ténylegesen jelenlévő szegénységtől, mint az esetleges munkahelyi, egzisztenciális, stb. retorziók fantomjától. A társadalmi pozíciójuk féltése miatti megalkuvás és tűrés ugyanis csak addig fog működni, amíg ez a bizonyos pozíció nem sérül annyira és számukra olyan nyilvánvalóan, hogy az elvileg még létező státuszuk már ne jelentsen értéket…

…Persze, jobb, ha mindezt szervezetten és előre felkészülten fogja érni a magyar társadalmat, mintha „’56-os mintára”, azaz szervezetlenül, eltervezetlenül, spontánul és így káoszt okozva tör elő a semmiből. Jobb, ha a Fidesz hatalma nem egyik pillanatról a másikra omlik össze, hanem fokozatosan zsugorodik, veszít teret és erőt. Most még megvan erre az esély – de egy év múlva már talán nem így lesz!

Azt nem tartom valószínűnek, hogy az április hatodiki választási vereség után a ma az Összefogásban tömörülő ellenzéki erők – vagy eszek bármelyike – megrázná magát és új szellemiséggel telítődve új lendületet adhatna a társadalomnak és a változtatásnak is. Egyszerűen nincsenek ott azok a szellemi kapacitások ezekben a pártokban, amelyek ehhez elengedhetetlenek lennének – nem is téve említést az ehhez szükséges mentalitásról: a nyitottságról és a közérdek-orientáltságról. A valóságban ezek a pártok inkább lesznek akadályozói a valódi hatalom- és mentalitásváltásnak (és ekként a Fidesz tulajdonképpeni „tényleges szövetségesei”) – hiszen alapvetően ők és vezetőik is a kontraszelektív, a hatalom birtoklására alapozó érvényesülés termékei és vágyói, mintsem a nyílt teljesítményversenyé. Ezek a pártok és vezetők azért is akadályai lesznek az igazi megújulásnak és változásnak, mert ott vannak – és ezzel sokakban, tömegekben keltik azt az illúziót, hogy „Létezik a Fideszt leváltó ellenzék!”, pedig az a valóságban még nem létezik! És amíg tömegek élnek-élhetnek illúzióban a saját helyzetüket illetően, és amíg nem szembesülnek lélekben is azzal, hogy elárulták őket és egyedül állnak, addig ők képesek még tovább tűrni. A türelem csak akkor és azzal fogy el, ha megszűnik az illúzió – ha megszűnik a „valamiben való hit” lehetősége. Előbb „ki kell szeretni” az MSZP-ből, Gyurcsányból és Bajnaiból és csak azután lehet önállóan cselekedni, ha már nem hisszük azt, hogy „van, aki cselekszik helyettünk”…

Igen: a magyarság április hetedikétől kétfrontos háborút kell vívjon – pontosabban: két, párhuzamos dolga lesz. Rá kell jönnie, hogy a létező ellenzék nem hozza el számára a megváltást a Fidesztől és a leszakadástól – és meg kell tapasztalnia, hogy vagy csúszik tovább, lefelé, vagy új szervezőket keres. Igazi „földcsuszamlást” 2014 végétől lehet majd várni, de még inkább a 2015-ös költségvetés „beindulásával”: ekkorra lesz nyilvánvaló, hogy vagy hatalomváltás, vagy szegénység lesz az országban:

Beköszönnek 2014 végétől a „piaci kamatozású”, nem IMF-se hitelek aktuális törlesztései.
Kiderül, hogy a 2012-’13-ban elmaradt versenyszférabeli beruházások elkerülhetetlenül stagnálásban tartják a gazdaságot.
Elkezd ismét felfelé kúszni az államadósság (pontosabban: kiderül, hogy mostanság is felfelé kúszott az bizony!)
Mindezek miatt – hogy a közkiadásokat fizethesse a költségvetés – növelni kell majd az adóterheket. És miután a bankszára és a külföldi nagyvállalatok immár nem nyúzhatók tovább, marad a lakosság!

2014-’15 „hideg tele” meg fogja lepni a magyar társadalmat: amikor a sokadik „rezsicsökkentés” és a „Magyarország jobban teljesít” ellenére mégis egyre kevesebb pénzből kell kijönnie. Fentebb azt írtam, hogy nehéz pontosan előre prognosztizálni, hogy mikor következik be a „töréspont” – ám ha mégis prognózist kellene adnom, akkor 2015 tavaszát nevezném meg. A megoldatlanság, az illúzióvesztettség, a kifáradás addigra viszi odáig a közhangulatot, hogy ami nem működött 2010 ősze óta, az egyszeriben elkezdjen működni: egy új ellenzékiség mentén tömegek aktivizálódjanak.

* A posztot felvezető képen szereplő szöveg szó szerinti idézet Orbán Viktor 2014. február 16-i évértékelő beszédéből.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

· 1 trackback 195 komment

Címkék: választás stratégia 2006. összefogás ellenzék államadósság 2010. 2002. MSZP Fidesz GDP Gyurcsány Bajnai 2014. április 6.

2014.01.25. 00:55 Szerző: Moin Moin

Magyarország megint rossz lóra tesz!

„…Az ő népek goromba, az ő hadakozások semmirekellő, vitézségek nevetséges, politikájok ostoba, birodalmok tyrannis; kinek kelljen hát az ő segitségek!”

Zrínyi Miklós véleménye az oroszokról Az török áfium ellen való orvosság c. művéből - 1661

Magyarország a minapi paksi döntéssel egy szűk másfél évszázadon belül immár többedszerre tett a rossz lóra. Fussuk át pontokba szedve az eddigi eseteket – azok részletes indoklása nélkül, mivel most éppen nem a múltunk, hanem a jövőnk a téma!

1867: A magyarok egy hanyatló, vesztésre álló európai hatalomhoz, az Osztrák Császársághoz kötötték a sorsukat a kiegyezéssel. Ahhoz az Ausztriához, amely a kiegyezést megelőző években, gyengesége folytán két, a jövőjét egyértelműen kijelölő vereséget szenvedett, Solferinónál és Königgrätznél.
1914: Az immár az Osztrák-Magyar Monarchiában élő Magyarország – végső soron az 1867-es döntése kikerülhetetlen folyományaként – a II. Vilmos császár által téves útra vitt Német Birodalomhoz kötötte a sorsát.
1939: A Horthy-Magyarország az 1914-ben elkezdett és 1918-ra elveszített I. világháború utáni traumatizáló békeszerződés miatti frusztráltság miatt a Harmadik Birodalom háborús győzelmének függvényévé tette országa sorsát.

Mindhárom esetben az aktuális uralmi elitek „azonnali hasznot” reméltek, ám végzetesen hibás stratégiai elemzésre alapozták a döntést.

1867 előtt rosszul elemezték Ausztria esélyeit és a várható európai hatalmi mozgásokat, nem számolva a XIX. századi iparfejlődés jellegzetességeivel – amelyekben Ausztria vesztésre állt.
1914 előtt rosszul számoltak a világhatalmi tendenciákkal, azt hívén, hogy az Európában az elmúlt fél évszázadban hihetetlen fejlődést elért Németország valóban világhatalommá vált - ami nem volt igaz.
1939 előtt pedig nem vették figyelembe, hogy középtávon mind az angolszász demokráciák (Nagy-Britannia, USA), mind pedig a Szovjetunió érdeke az, hogy a Harmadik Birodalom eltűnjön a politikai térképről – mert ha marad, akkor (ha azok nem kötnek érdekszövetséget) egyenként mind Nagy-Britanniát, mind a Szovjetuniót képes lehet legyőzni egy „egy-egy frontos” háborúban. (Mint ahogy 1940-ben néhány hét alatt le is győzte Franciaországot – és Anglia lerohanásának elmaradása is csak Hitler fantazmagóriái miatt maradt el: „Anglia nem természetes ellenségünk!”)

Most pedig egy negyedik rossz döntés napjait éljük: az orbánista magyar kormány a hosszú távon a világversenyt megnyerni képtelen Oroszországot választotta az Európai Unió helyett. Tette ezt az orbáni uralmi elit a saját rövidtávú hatalmon maradási érdekei és vágyai okán – és (talán) e vágyak miatt sem volt képes számot vetni a realitásokkal: Oroszország hiába nyersanyag- és energiahordozó-nagyhatalom, mert a XXI. század a technológiákról, a hatékonyságról és a munkakultúráról szól. Ezekben pedig Oroszország labdába se rúg – így csak vesztes lehet!

És vesztesek lesznek mindazok, akik hozzá kötik a sorsukat.

Oroszország most azért lehet „virtuálisan” nagyhatalom, mert a 2000-es évek közepén hirtelen több mint kétszeresükre emelkedett a szénhidrogén-energiahordozók világpiaci ára. Ez finanszírozza azóta Oroszország megerősödését és a putyinizmust, nem pedig valamiféle „русский Wirtschaftswunder”.

Látszólag az energiahordozók birtoklása teszi erőssé a mindenkori nagyhatalmak gazdaságát, ám ez valójában csal a felszín: az energiahordozó csak támogatja a technológiát. Technológiáért és az azzal előállított javakért bármikor lehet energiahordozókhoz jutni, hiszen e javakra vágynak az emberek, nem pedig a puszta, önmagukban semmit sem érő energiahordozókra. Így a javak előállítói és nem az energiahordozók birtoklói vannak hosszabb távon nyerő pozícióban.

A világot az ipari forradalom óta a technológia mozgatja és szabja meg annak fejlődését. Mindazok az országok, amelyek bármilyen okból nem fejlesztettek és nem használtak csúcstechnológiát, a történelem tanúsága szerint előbb-utóbb elveszítették hatalmi pozícióikat, „lecsúsztak”. Azok a hatalmak, amelyek – általában végső soron belső, társadalmi, mentalitásbeli okokra visszavezethetően – nem voltak képesek saját innovációból szert tenni a mindenkori csúcstechnológiára, vagy nem tudtak felzárkózni annak fejlesztésében az élvonalhoz, hanem mindig csak vásárlói és utánzói voltak annak, mindenkor nemzeti össztermékük aránytalanul nagy hányadát voltak kénytelenek erre áldozni (sokszor elpazarolni). És még ha egyes területeken e nagy anyagi áldozatok árán ki is fejlesztették a maguk csúcstechnológiáját, attól az egész gazdaságra, a teljes ipari és munkakultúrára ennek gyakorlatilag nem volt hatása. A „szigetszerű” csúcstechnológia nem képes egy ország pozícióját komoly hatalomként stabilizálni – hiszen e „szigetek” egy csomó olyan részelemet igényelnek, amelyeket – saját gazdaságuk és technológiájuk nem kellően fejlett volta miatt – ezek az országok csak importálhatnak (mivel azokat nem, vagy nem megfelelő színvonalon képesek előálltani¹). Ez pedig a csúcstechnológiai produktumaikat is más hatalmak érdekeitől teszi függővé.

…De vannak más okai is annak, hogy a jövő nem az energiahordozó-exportból élő országoké – és általában: nem azoké az országoké, amelyek valamely primer természeti erőforrásban ugyan gazdagok, ám a fentebb említett technológiai fejlettség és munkakultúra terén nem tartoznak az élvonaléba (és nem is tartanak oda).

Manapság sokan vélekednek úgy, hogy a Föld népességének „exponenciális” növekedése miatt hamarosan „élethalálharc” alakul ki a természeti erőforrásokért, az energiahordozókért, a nyersanyagokért, de még az ivóvízért is és így ezek birtoklói kerülnek majd privilegizált helyzetbe – azonban ez tévedés. Ugyanis a helyzet az, hogy megállt a Föld népességének exponenciális növekedése: az alapos, az egyes eddig exponenciálisan növekvő népességű társadalmak alapos ismeretére és a bennük végbement változásokra alapozott prognózisok szerint örökre vége a népességnövekedés eme korszakának. Sőt: néhány évtizedes távlatban a Föld népessége fogyatkozni fog. (Ahogy lassan a harmadik világban is technológiára cserélik a hagyományt, egyszerűen kikopik az a modell a népek szokásrendszeréből, hogy a személyes jövőt a sok gyerek biztosíthatja.) Így nem prognosztizálható immár alappal a jövőben a népességnövekedésből adódó, azzal párhuzamosan növekvő energiahordozó-igény.

Nyilvánvalóan nem egyenes az arányosság a népességszám és az energiafelhasználás között. Szorosabb korreláció inkább a technicizáltság szintjével áll fenn. Azonban – mivel a fejlett országok a ’70-es évekbeli „olajár-sokk” óta folyamatos energiafrászban élnek – az utóbbi évtizedek technológiai fejlesztései kiemelten fókuszáltak az energiahatékonyságra: például a ’70-es évekbeli autókhoz képest ma kétszeres motorteljesítményt feleakkora üzemanyag-fogyasztás mellett érnek el. Így a technikai eszközökkel való ellátottság növekedése nem jelenti szükségszerűen az energiafelhasználás növekedését – ez pedig megint csak azzal jár, hogy a technológia diktálja az ütemet – és így végső soron az árakat is. Ráadásul az energiahordozó-exportra alapozó országok (Oroszország, egyes volt szovjet utódállamok, az arab olajhatalmak, Venezuela, Malajzia, stb.) mivel nem polgári mentalitású társadalmak, így bevételeiket „látványos dolgokra” szeretik elkölteni, abból nem építik át önmagukat a társadalmi stratégiák szintjén. Mindent megvesznek – de semmit sem tanulnak meg úgy, olyan mélységig, hogy az saját magukat, a társadalmukra jellemző szemléletmódot is átalakítsa. Ennek pedig az a végső következménye, hogy ezek a társadalmak, profitáljanak bármennyit is az energiahordozó-exportjukból, végül ez a pénz nem változtatja produktívabbakká e társadalmakat és gazdaságaikat.

…Visszatérve Oroszországhoz, annak iparában a csúcstechnológiák szintén csak szigetek:

A hadiipar egyes produktumai ugyan elvileg világszínvonalúak, azonban ezek nagy volumenű, folyamatos és állandó minőségben való gyártása állandó akadályokba ütközik, kezdve onnan, hogy már az egyes projektfejlesztések is rettentően elhúzódnak. Ráadásul a XXI. századi katonai eszköztárból alapvető elemek hiányoznak, mindenek előtt a robotok, drónok és a nagysebességű lopakodók. (Ez utóbbiak mind a légierő, mind a haditengerészet arzenáljából.)
Az űrtechnológia főként informatikai téren, valamint a különleges anyagokban szenved hiányt. Ezeket az orosz ipar nem képes szállítani, sőt: nem is léteznek e területeken világszínvonalra képes orosz cégek és fejlesztések.
Az atomiparban – amely végül is jelen írásunk aktualitását adta – részben szintén az informatika és az anyagtechnológiák terén vannak „lyukak”, de a szakemberek hiánya is akadálya a komoly innovációnak – hiszen sok fiatal, jólképzett orosz mérnök keresett munkát pl. az USA-ban. Az innováció pedig nagyon „emberérzéken” terület, ahol még komoly – az orosz állam által dotált – befektetések árán sem lehet gyorsan e hiányokat pótolni.
Ami pedig Oroszország legsúlyosabb problémája a technológiai, innovációs és tudásversenyben, az az orosz társadalmi hagyomány maga. Ellentétben az euroatlanti mentalitással, az orosz nem kezdeményező, mindig is jellemezte egyfajta „kollektivizmus” (ez már az orosz kora középkorban is jelen volt, a faluközösségek formájában), nem teljesítményorientált, viszont nagyon erősen kapcsolat-alapú.

Mindennek társadalomtörténeti okai vannak – de az orosz hatalom elkövetkezendő éveinek-évtizedeinek szempontjából elég magával a jelenséggel/jellegzetességgel kalkulálnunk. És miután nem látunk az orosz társadalomban olyan mozgásokat, amelyektől e közmentalitás komoly módosulását várhatnánk, ezért nyugodtan megfogalmazhatjuk a prognózist: Oroszország a XXI. századi technológiai verseny vesztese lesz – megmarad „nettó technológiavásárlónak”. Térnyerésre csak az olyan esetekben lesz lehetősége, mint például a mostani magyar eset is: ahol egy-egy autokratikus jellegű kormány, vagy „erős ember” a saját hatalmi érdekei okán kész az országa hosszabb távú érdekeit feláldozni, a számára szükséges „orosz finanszírozásért”. Komoly áttörésre azonban Oroszország nem lesz/nem lenne képes, még akár fegyveres konfliktus, vagy egy újabb hidegháborús helyet kialakítása árán sem – hiszen éppen ennek a technológiai háttere nem áll a rendelkezésére. A fejlett technológiát birtokló nyugati hatalmaknak pedig nem érdekük a technológiai transzfer egy olyan Oroszországba, amely önmagát épp ezen hatalmak ellenében kezdi ismét meghatározni.²

Megjegyzendő, hogy Oroszország e döntésének is az orosz közgondolkodásban és a mentalitásban rejlő okai vannak. Az orosz hatalmi hagyomány egyértelműen bizánci jellegű: a hatalom célja önmaga, a hatalom „abszolút”, aki a hatalométól különböző véleményt akar érvényesíteni, az „az állam ellensége”, mivel ott az állam magát a hatalmat jelenti és nem a nép, a polgárok szabad közösségét. Ilyen, a szabad közösségen alapuló orosz közgondolkodási hagyomány ugyanis gyakorlatilag nem létezik – így annak mentalitásformáló hatása sem lehet. (Itt le kell írnunk egy fontos párhuzamot – amely megkönnyíti Orbán dolgát, amikor Magyarországot Oroszországhoz akarja közelíteni: a magyar közgondolkodásban sincs igazi, erős és tömeges hagyománya „az állam, mint a szabad polgárok közössége”-modellnek. Ezért is volt oly könnyű „einstandolni a jogállamot” 2010 után!)

Oroszországot a XVII. század vége óta, Nagy Péter cár korától kezdve többen, többször és többféle recept alapján akarták már modernizálni – és bizonyos értelemben a putyinizmus is ezek sorába tartozik: professzionális kapitalista menedzser jelleget akarnak adni a mélyben továbbra is „bizánciként” felépülő és működő orosz államnak és hatalomnak. De attól, hogy Nagy Péter levágatta a bojárok szakállát, a gondolataikat még nem változatta meg – és ő maga is belül bizánci maradt, hiába öltött barokk európai ruhát. Attól, hogy most nem SZKP van, hanem Gazprom, attól, hogy Moszkvában és Szentpéterváron a gazdasági és politikai elit a legmenőbb nyugati cuccokban-kocsikban feszít, még a mentalitásuk semmiben nem tér el a Puskin, Gogol, vagy Goncsarov által leírttól: hatalommal és kapcsolatokkal jól élni, lehetőleg kevés és kíméletes munkával. Oroszország – a Szovjetunió képében – egyszer már elveszített egy technológiai versenyt a Nyugattal szemben és azóta Oroszországban igazán semmi sem változott. A felszíni változások – papíron demokratikus államforma, elvileg kapitalizmus, a nyugatról átvett menedzser-stílus és az a kétezres évek közepétől tartó, az energiahordozó-árak növekedésére alapozott felívelés – semmit sem alakítottak az ősi orosz szemléletmódon. Ezért semmi okunk arra, hogy azt higgyük, hogy most Oroszországé lesz a jövő…

…Ehhez a világhoz és ehhez a mentalitáshoz, ehhez a munkakultúrához kötni Magyarország sorsát „több mint bűn: hiba”! Egy választott miniszterelnöknek nem az a dolga, hogy a lelkében élő-működő mentalitással rokon, ám összességében „reménytelen”, mert vesztésre ítélt mentalitású „nagyország” lovára tegyen – egy választott miniszterelnök feladata az, hogy mindenkor képes legyen az országát, annak érdekeit és a környező világot objektíven értékelni és ez alapján dönteni. Orbán már régóta képtelen erre – ezért van vesztésre ítélve a nevével fémjelzett magyar politikai konstrukció. Remélhetőleg ez a bukás még azelőtt be fog következni, hogy a mostani „orosz röghöz kötéssel” Magyarország másfél évszázadon belül immár (legalább) negyedszerre maradna túl sokáig vesztes oldalán!

(...Lazításként pedig, íme, egy kis mélyorosz feeling - a Háború és béke c. szovjet filmből: https://www.youtube.com/watch?v=DYTVxPuK814)

¹ Jó példa erre a kínai hadiipar, amelynél deklarált alapelv, hogy fegyverrendszereikhez nem használnak saját gyártású információtechnológiát, csak japánt.

² A Szovjetunió elbukását megelőző évtizedekben (1947-től) a magas technológiát birtokló Nyugat minden további nélkül dönthetett úgy, hogy semmiképpen, semmiféle anyagért-energiaforrásért cserébe sem adja át a fejlett technológiát a Szovjetuniónak: ez volt a híres COCOM-lista. Erről bővebben itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/COCOM-lista

Békemenet.jpg

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

90 komment

Címkék: orbán fidesz eu oroszország putyin gazprom jogállam atomerőmű szovjetunió paks hidegháború atomipar csúcstechnológia energiahordozók roszatom cocom-lista

Utolsó kommentek

ArriMedes: "Magyarországon sosem volt feudalizmus, familiaritás a magyar rendszer neve vs Magyarországon nem ... (2018.05.07. 12:12) Viktor, mi bajod a dédapámmal?
Pyrrhus: @Orkogo: Aha. Természetesen ismerem a koncepciót, és pont ezért ellenzem. Szóval akinek van jöved... (2017.06.17. 21:29) Alapjövedelem: tévedés, tudatlanság és felelőtlenség
screpes: a 2. vállalást problematikusnak látom, mivel ehhez, stratégikus elemként titoktartás társu... (2017.05.31. 21:27) Az ellenzéki politika anyagi alapjairól
Beer Monster: @gabiiii: A 2. pont egy hibás kritérium lenne, például a biológia legtöbb területe nem alkalmas po... (2017.04.08. 11:16) Diákmunka
gabiiii: @Moin Moin: 1. Ne vesszél el a részletekben, pontosan tudod mire gondoltam. 2. A CEU-n nem tanítan... (2017.04.06. 00:20) Diákmunka
Utolsó 20

HTML doboz

Keresés

Top 5

Utolsó kommentek

Címkék

Archívum

2014.03.29. 22:46 Szerző: Moin Moin

1. Magyarország következő évei

2. A leszakadás-elszakadás orbáni stratégiája

3. „Az elnyomás legkomiszabb formája a szegénység.”1

4. Alternatív jövő – miképpen?

5. „A hitel híja minden mozgást elakaszt”2

6. „Fogalmuk sincs az uralkodásról”3

7. „Mindég jó és körültekintő törvényeik voltak és azokat mindég megtartották”4

8. „Egyszerűség, cifraság nélkül.”5

9. Eligas quem diligas!6

Címkék: kína hatékonyság gazdaság orbán fidesz verseny oroszország demokrácia szervezés nyugat szegénység jogállam multik vállalkozás ellenzék teljesítmény kelet leszakadás stagnálás polgárosodás töréspont bezzegországok kompetenciaalapúság állampolgári passzivitás

2014.03.16. 22:41 Szerző: Moin Moin

· 1 trackback 150 komment

Címkék: választás mszp orbán fidesz kádár pm demokrácia hatalom diktatúra ellenzék közérdek választási törvény dk Kormányváltás együtt 2014 április 6. miniszteerelnöki vita

2014.03.14. 12:24 Szerző: Moin Moin

Címkék: mszp orbán fidesz gyurcsány eu demokrácia jobbik szélsőjobb rasszista összefogás polgári ellenzék bajnai kormányváltás mesterházy dk westerwelle együtt 2014 április 6. teljesítményalapú befogott orral kormányváltók

2014.03.13. 10:54 Szerző: Moin Moin

2014.02.27. 01:31 Szerző: Moin Moin

· 1 trackback 85 komment

Címkék: kampány mszp orbán fidesz gyurcsány stratégia náci bill gates jobbik minőség taktika baloldal ellenzék bizalom napóleon teljesítmény 2014 steve jobs szocialista bajnai tisztesség mesterházy demokratikus kétharmad dk lmp habony árpád együtt 2014 összefogás.

2014.02.23. 15:25 Szerző: Bársony és Selyem

Címkék: mszp orbán fidesz gyurcsány eu ukrajna 1956 oroszország kgb demokrácia cia moszad nbh lárifári kövér lászló őszödi beszéd titkosszolgálatok átláthatóság középosztály 2006-os zavargások

2014.02.22. 23:09 Szerző: Bársony és Selyem

„Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség.”

„A Szentháromságról a pogányok többet tudnak.”

„Nekik trófeák kellenek, agancsok, de homlokcsontunkkal együtt.”

· 1 trackback 140 komment

Címkék: kampány választás hatékonyság eu demokrácia tudás jobbik kapitalizmus polgári teljesítmény kontraszelekció pártállam bizonytalanok MSZP Fidesz Orbán Gyurcsány DK Bajnai Összefogás Mesterházy Ellenzék Együtt 2014 inaktívak kivándolás

2014.02.19. 23:18 Szerző: Cincinnatus

Címkék: választás mszp fidesz miniszterelnök alkotmány mszmp összefogás ellenzék köztársasági elnök pártfinanszírozás szavazat országgyűlés átláthatóság komcsik dk állampárt alaptörvény országgyűlés elnöke együtt 2014 2014. április 6. két ciklus

2014.02.17. 16:02 Szerző: Moin Moin

· 1 trackback 195 komment

Címkék: választás stratégia 2006. összefogás ellenzék államadósság 2010. 2002. MSZP Fidesz GDP Gyurcsány Bajnai 2014. április 6.

2014.01.25. 00:55 Szerző: Moin Moin

Címkék: orbán fidesz eu oroszország putyin gazprom jogállam atomerőmű szovjetunió paks hidegháború atomipar csúcstechnológia energiahordozók roszatom cocom-lista

3. „Az elnyomás legkomiszabb formája a szegénység.”¹

5. „A hitel híja minden mozgást elakaszt”²

6. „Fogalmuk sincs az uralkodásról”³

7. „Mindég jó és körültekintő törvényeik voltak és azokat mindég megtartották”⁴

8. „Egyszerűség, cifraság nélkül.”⁵

9. Eligas quem diligas!⁶