„Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; De a kik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!”
Ézsaiás próféta könyve, 40. fejezet, 30-31., Károli Gáspár fordítása - 1586
Talán furcsa, hogy a címben máris múlt időben szerepel az ellenzéki győzelem lehetőségének kérdése: mintha ez a poszt már a választások után, az eredmények ismeretében íródott volna. Időutazók nem vagyunk, de a választások eredménye már tudható e nélkül is – és tudhatók az ellenzéki kudarc okai is. Tudható az is, hogy mit kellett volna tenni ahhoz, hogy ez ne így legyen – és persze az is tudható, hogy miért volt erre képtelen az a társaság, amiket még vagy negyven napig „Összefogásnak” neveznek (utána meg valószínűleg Szétszaladásnak).
Alapvetően: mindig az győz, aki szervezettebb, jobban vezetett, akinek (legalább önmaga előtt) egyértelműek a céljai, és aki kellően magabiztos és határozott. E tényezők nélkül lehetetlen győzni – és e tényezők mindegyike hiányzott és hiányzik ma is az Összefogásból és annak minden egyes pártjából és minden egyes vezetőjéből.
Ez a társaság – amely évekkel ezelőtt szétszakadt, egymásnak esett, majd az utolsó utáni pillanatban ismét egymáshoz gravitálódott – tulajdonképpen két évtizede nem tudja, hogy ki-mi is lenne ő. Vannak szlogenek - balosság, társadalmi szolidaritás, Európa, demokrácia, jogállam, piacgazdaság, stb. -, ám e szlogenek messze nem tükrözték és ma sem tükrözik e társaság valóságos elképzeléseit, céljait és mentalitását. Mert ha ez utóbbiakból kellene jelszavakat alkotniuk, akkor valószínűleg az önzés, a kontraszelekció, a bezárkózás, a pozíció- és jövedelemféltés, a koncepciótlanság, a modernitás meg nem értése lennének ezek a jelzők. (…És hogy mégiscsak meg lehessen őket különbözteti a Fidesztől, jönnének még az ott nem jellemző tulajdonságok, mint a fegyelem hiánya, a hatékonytalanság és a szervezetlenség. Ez is csak magyar közegben fordulhat elő: hogy az egyik politikai erő azáltal legyen mégis vállalhatóbb és kevésbé veszélyes a másiknál, amiben rosszabb amannál!)
Ma – és már jó ideje – azzal, hogy a baloldal szocializmus-korabeli nosztalgiákat ébreszt a 60+-osok egy részében, képtelenség megszólítani és bevonzani azokat, akiknek nem számít a 3,60-as kenyér feelingje. Az is kevés, hogy ígérik azt a modernizációt, amelyről maguk a baloldali vezetők is félnek a lelkük mélyén. Az sem elég, hogy „nyugatosnak” látszik valaki – pl. Gyurcsány, vagy Bajnai -, mivel ez a nyugatosság csupán külsőség: ha valóban azok lennének, akkor mindenek előtt hinnének a nyílt teljesítményversenyben, aminek viszont szignifikáns jele az lenne, ha nem csupa „régi elvtárs és haver”, „bizalmi embereik” alkotnák a pártjaik vezetését, hanem minden egyes fontos funkcióban az arra objektíve legalkalmasabb személy lenne. …Ez nincs így és ennek más oka nem lehet, mint az, hogy e vezetőkben valójában nem él a hatékonyság, az objektivitás és a teljesítményalapúság: valójában ők is a kontraszelekció, a „jó kapcsolatok” és a „holdudvar” termékei és továbbörökítői.
…Innentől kedve az egész „Miért nem sikerült az ellenzéknek?”-kérdés már csak puszta formalitás: hát persze, azért nem, mert nem voltak hozzá sem elég tehetségesek, sem eléggé a valódi képességek és tudás alapján szelektálók – ezek következtében pedig kívül rekedt a szervezeteiken az innovativitás, a kreativitás, a teljes konstrukcióban való gondolkodás képessége és persze az önreflexió is. A Fidesz lehet, hogy aljas, de tehetségesen, szervezetten, következetesen és fegyelmezetten az. Az Összefogásbeliek pedig lehet, hogy el is hiszik magukról, hogy ők valóban „más minőséget” képviselnek, egy modernebb, demokratikus Magyarországot, amelyet szakértelemmel szervez a politika, és amelynek a gazdasága nem a mutyin alapszik – ám mindez hiába, ha egy ilyen Magyarország vezetéséhez, megszervezéséhez és irányban tartásához ők kevesek, ha valójában nem is értik, mi minden és milyen széles összefüggésrendszerben kellene ehhez.
A magát demokratikus alternatívaként hirdető ellenzék képtelennek bizonyult a pontos feladat megfogalmazására és az abból következő munka leosztására és véghezvitelére is. Legfeljebb egyesek és legfeljebb részleteket fogtak fel ebből. A demokratikus ellenzék – az Összefogás pártjai – nem voltak képesek majd’ négy év alatt elkészíteni a modern magyar társadalom terveit, holott ennek elkészítése az alapja minden egyéb, remélt sikernek és pozíciónak. Mert hiába szeretnénk mi Magyarország vezető politikai ereje lenni és hiány akarok az ország miniszterelnöke lenni, ha nem tisztáztam azt, hogy pontosan minek is akarok az élére állni? „Hívlak titeket!” – jó, de mire? „Támogassatok!” – jó, de miben? Orbán tudott olyan módon hívni és kérni sokakat, amely mód és cél rájuk hatott is – az összefogók közül viszont senki sem „lőtte be helyesen” sem a célt, sem a célcsoportokat, sem a hívószavakat: nem csináltak politikát!
Meg kellett volna szólítaniuk azt a hiányzó több mint egymillió embert, akikkel most le vannak maradva a Fidesz mögött – de nem mérték fel azt, hogy erre a hiányzó tömegre mi minden hathat vonzóan. Azt sem mérték fel, hogy ez a tömeg messze nem egységes – noha van egy „legnagyobb tömbje”: az igazi nyugatosságot akaróké, azok, akik az egész életüket a jól teljesítésre tették fel. De éppen ezek szemében voltak a leghiteltelenebbek azok a baloldali politikusok, akikre egyáltalán nem a jól teljesítéshez kötött egzisztencia életstratégiája volt a jellemző. Bajnait sokan még el is fogadták volna effélének – ám csupán a válságkezelő miniszterelnöki egy évéből kiindulva, és amikor „jöttek az infók” Bajnai valóságos, immár politikai vezetői kvalitásairól, akkor nagyon hamar odalett a nimbusza! A „Majd ő megoldja…!”-ból gyorsan lett „Pöcs!” és attól, hogy Bajnai beszélte a technokraták nyelvét („forint fillérre…”), még nem valódi technokrata módjára gondolkodott, hanem nagyon is „szoci módra”, aki kis alkukkal képzeli el az érvényesülést.
A Fidesz végig lépéselőnyben volt – és nem csupán az elmúlt szűk négy évben, hanem valójában már 2006 nyarától kezdve, amikor elkezdte részletekbe menően felépíteni a maga többlépcsős és többkomponensű stratégiáját. (E stratégia előzményei pedig részben még az 1990-es évek közepére, az „ideológiai pálfordulásra”, részben a 2002-es választási bukást követő hónapokra, a „formális hatalomtól független spirituális hatalom” doktrínájáig nyúlnak vissza – de ez most nem témánk.) A Fidesz azért volt lépéselőnyben, mert volt stratégiája – míg a baloldal csak taktikázgatott, azt is jórészt egymással. Marakodó őrmesterekkel az élen vonult a megtépázott, elbizonytalanodott sereg egy „Napóleon” és a „Grande Armée” ellenében…
…Na, ezért írhattam le bátran a poszt címében azt a megelőlegezett múlt időt!
De a saját gyengeségein és fogyatékosságain kívül és a Fidesz-stratégia létén és működésén túl voltak még egyéb, az Összefogás pártjai ellen ható tényezők is: ezek alapvetően azok a politikai erők és hatásuk, amelyek a „sem nem Fidesz-sem nem szocik”-létre alapozták a legitimációjukat: az LMP és a Jobbik léte és hatása.
Az LMP, ez a „gyakorlati működését” tekintve Fidesz-szatellit, végül is betöltötte a funkcióját: az a „verbális agresszió”, amellyel az elmúlt ciklusban ez a párt a Fideszt támadta és az a gyakorlati obstrukció, amellyel következetesen kerülte el a baloldallal való tényleges együttműködést, képes volt elegendő emberre hatni ahhoz, hogy „alternatívát” kínáló pártként elvigyen 4 %-nyi szavazót, akiknek szavazatai nagy valószínűséggel elvesznek, hiszen jelenleg az LMP-nek nemigen van esélye a saját erejéből bekerülni az országgyűlésbe. (Összeesküvés-elméletekről, hogy t. i. a Fidesz majd „becsalja” őket, most ne essék szó…)
A Jobbik-feliratú zsákutca is arra jó, hogy a változást („jobb életet”) akarók táborát aprózza el. Nehezen becsülhető meg az, hogy a Jobbik híveinek mekkora hányada szavaz majd azért erre a pártra, mert ők még „szüzek”: nem voltak hatalmon és lehet róluk azt hinni, hogy „ők nem válnak majd korruptakká”. Valószínű, hogy a Jobbik táborát legalább felerészben olyanok alkotják, akik értékrendje valójában balos (esélyegyenlőséget szeretnének, a jövedelmek nivellálását, ilyen-olyan „állami ellátásokat”, létbiztonságot – és persze a „csúnya, kapitalista” teljesítményverseny kikapcsolását is) és a balossága mellet csak legfeljebb „átlagos szinten” kisebbségellenes és intoleráns, de semmiképp sem akarna erőszakos eszközöket bevetve látni. A Jobbik igazi veszélye éppen ezért nem abban áll, hogy esetleg egy „fasiszta Magyarország” születik meg általuk, hanem abban, hogy sok naiv, a közpolitikában, a gazdasági folyamatokban-pénzügyekben esetleg járatlan, valamint „tiszta közéletet” akaró, alapjaiban jószándékú embert terel el vakvágányra: olyan politikai szerveződéshez köti őket, amelynek valójában nincs esélye a hatalom megszerzésére és amelyik természetesen képtelen is lenne a hatalom birtokában megvalósítani a transzparens, jól teljesítő, stabil Magyarországot - hiszen elvei és gyakorlati elképzelései „megoldásai” erre teljességgel alkalmatlanok. A Jobbik híveinek jelentős része elvileg lehetne egy modernizáló és demokrata politikai erő támogatója is – ha létezne ez az erő, hiteles, bizalmi alapú politizálással és alkalmas vezetőkel. A jobbikosok zöme csak sikert, felemelkedést akar, magának és az országnak is (persze fogalmuk sincs arról, hogy mik ennek adekvát eszközei), nem pedig „vérfürdőt” – az „igazi nácik” a Jobbikban is abszolút kisebbségben vannak, erről nem árt meg nem feledkezni! Az a „demokratikus ellenzéken” belüli általános verdikt, hogy „Aki jobbikos, az náci!”, egyszerűen nem igaz: valójában csak arra jó, hogy a demokratákat hiteltelennek és vitaképtelennek tüntesse fel a Jobbik e „szoft” hívei szemében. Hiszen ők jól tudják magukról, hogy nem azért vannak a Jobbik mellett, mert „zsidót-cigányt akarnak öni”, hanem mert bízni szeretnének valakiben, akitől remélhetik, hogy nem egy „örökké vesztes”, lecsúszó Magyarországon kell élniük. Ezért, amikor ezek az emberek azt hallják „balról” és demokrata körökből magukról, hogy „fasiszta csürhe”, hát, akkor ezzel kb. vége is van számukra mindenfajta demokrata, balos, liberális és modernizálói hitelességnek és szimpátiának!
…Mit tehetne még ez a (tehetség-)szegény és (saját felkészületlensége és gyengesége következtében) szerencsétlen Összefogás, hogy legalább ne bukjon akkorát, amekkorát fog? Mit tehetne ma, negyven nappal a „deadline” előtt, hogy legalább a Fidesz-kétharmadot megakadályozza és ezzel – elvéve a Fidesz legyőzhetetlenségének nimbuszát – hitet adjon a nemfideszes magyaroknak?
Egyvalamit: bizalmi alapú politikát hirdethetne1! Ezzel legalább magához ragadhatná a kezdeményezést – ugyanis éppen ez az, amire a Fidesz egyáltalán nem számít ettől az ellenzéktől és ezeknek az alakoknak az „Összefogásától”. Erre – egy, a közbizalmat intézményes garanciákkal feltámasztó stratégiára - nem lenne lépése a Fidesznek: Habonyárpit valszeg vastüdőbe kellene tenni…
…Hadd „adomázzam” egy kicsit – hogy láttassam, miért nem sikerült a „nagy ugrás” az összefogásnak. Még 2010. szeptember elején felvetődött a Nagy Kérdés: Gyurcsány Ferenc számára lehetséges-e még a „feltámadás” a politikában? Akkor azt mondtam: erre csak az adhat lehetőséget és csak az teremtheti meg egy új politikai karakter alapját, ha elrúgja magától mindazt, amire addig támaszkodott: ha szakít az MSZP-vel. Mondjon le a parlamenti mandátumáról és kezdje el a semmiből, a nulláról felépíteni magát: új emberekkel, jó tervek alapján, csak a teljesítményre és a tisztességre alapozva mindent – és e kettős szűrőn átengedve mindazokat, akikkel később együtt fog dolgozni. …Nos, ezt (összességében) nem csinálta meg, mert szerintem nem merte megcsinálni: idegen volt neki ez a dolog! Ehhez ugyanis az kellett volna, hogy „a kezében érezze” azt a magabiztos és cselekvőképes erőt, amely „A Semmiből Nagyot Építők” kizárólagos sajátja: egy Steve Jobsé, egy Bill Gatesé, vagy a már fentebb emlegetett Napóleoné. Ez az a valami, amire oly fájdalmasan kevés magyar példa volt a rendszerváltozást követően a magyar versenyszférában, de a közpolitikában is, és amely oly távol áll a magyar közmentalitástól, és amelyre így oly kevéssé vagyunk szocializálva. Amennyire Amerikában ez természetes, annyira hat ez Magyarországon rémületesen. …Gyurcsány végül is szakított az MSZP-vel – miután egy évig meg akarta azt szerezni magának. Épített új szervezetet – csupa MSZP-s „bontott téglából”. Készített terveket az új politikára – csupa régi fejjel. Ami pedig a „teljesítményre és tisztességre, mint kizárólagos szervezeti szelekciós tényezőre való alapozást illeti… Nos, ez sem valósult meg. Csoda-e, ha így éppen azok bevonzása volt eleve lehetetlen, akikről pedig a „modern, nyugatos Magyarország” a leginkább szólna? Tévedés az, hogy Gyurcsány múltja tartotta igazán távol ezeket – valójában a módszerei. Azok a módszerek, amelyek a múlt(já)ban is okozói lettek a sikertelenségnek, és amelyekkel a jövőben is csak sikertelen lehet valaki.
…Azért meséltem el ezt a régi történetet, hogy szemléltessem: hová vezet az, ha valaki úgy szeretne „új erővé”/újra erőssé válni, hogy semmit sem változtat sem magán, sem a munkamódszerein, sem a csapatán, sem a szervezet- és stratégiaépítő gyakorlatán. A baloldal a régi, túlhaladott módszerei és szemléletmódja miatt vált vesztessé, bizalmunkra méltatlanná a múltban – így ha bizalmat és arra támaszkodva sikert akar, akkor nincs más hátra, mint a teljesítmény és tisztesség módszerét alkalmazni!
Ki tudja? – hátha lehet F1-es nagydíjat nyerni képes versenyautót építeni egy kiszuperált Ladából is?!
1 Erről, ennek tartalmáról és módszeréről szó Támogatás – vagy távolmaradás? c. posztunk - http://progressziv.blog.hu/2014/02/19/tamogatas_vagy_tavolmaradas
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek