„A pártja egy unalmas, amatőr szervezet, maga pedig egy féltékeny barom!”
Hitler – a Gonosz születése (Hitler - The Rise of Evil) - 2003
A Syriza nevű görög balpopulista párt választási győzelme jó alkalom arra, hogy elgondolkozzunk a göröghöz számos szempontból hasonlító és hasonló helyzetben lévő magyar társadalom és politika esélyeiről.
A görögök most ugyanazért választották az országuk vezetésére a Syrizát, mint 2010-ben a magyarok a Fideszt: mert megígérte nekik, hogy ki lehet surranni a valóságból anélkül, hogy a válsághoz vezető tulajdonságain változtatna a társadalom. A magyarok már tudják azóta, hogy nem lehet – ez a tapasztalat vár hamarosan a görögökre is. Közülük ma még sokan abban bíznak, hogy a válság megszülte a megváltót – mi, magyarok már tudjuk, hogy önmagában a válság csak önmagát szüli újra és újra…
Mindenképpen kell valamiféle „idegen attraktor”, amely képes kimozdítani a válságból a társadalmat. Hiszen ha nem jelenik meg egy, a társadalom viszonyait és működését – azaz tulajdonképpen elegendő számú ember közéleti viselkedésmódját – megváltoztató új elképzelés, akkor nincs semmi, ami a válságot előidéző társadalmi működést felülírhatná. A Fidesz éppen azért nem tehette sikeressé a magyar társadalmat, mert annak régi mentalitását testesíti meg: az önzést. A Syriza pedig azért nem lesz képes a választói hozzá fűzött reményeit beváltani, mert nem a görög társadalom és a görög emberek viselkedésében akart változást indukálni (amely aztán képessé tenné őket többlet-erőforrások előállítására), hanem csak az ország hitelezőiében.
Abból, hogy egy társadalom – csapdába kerülvén – „ki kell igya a bürökpoharat”, még nem születik meg automatikusan a pozitív és konstruktív politikai alternatíva. Valójában a helyzet éppen fordított – és ennek lélektani, viselkedéstani okai vannak: egy társadalom mindaddig csapdában vergődik (ha egyszer, bármiféle ok következtében, odajutott), amíg meg nem jelenik az onnan őt kivezetni képes alternatíva. A „nyomor” általában nem szokott racionális megoldásokat szülni – kivévén az egyébként is rációra hajlamos társadalmakat, de ezek önhibából csak súlyos történelmi frusztrációk hatására és csak rövid időre szoktak csapdába kerülni. (Ld. a németek 1933-1945 közötti periódusát, vagy az izlandiak 2000-es évekbeli mélyrepülését.) A nyomor – vagyis: a tartós, frusztrációkat okozó stresszhelyzet – éppen hogy a kognitív funkciók nagy lerontója. Ösztönösen és meggondolatlanul lehet ugyan lázadni a nyomor következtében – úgy, mint az 1956-ban történt – de előre és alaposan felépített stratégia szerinti társadalmi-közpolitikai fordulat, koncepció ettől (a nyomortól) nem várható. Úgy is megfogalmazhatnánk, hogy az éhes ember csak arra tud koncentrálni, hogy jóllakhasson – bármi áron, akár a jövőjét is kockáztatva.
Ráadásul az sem prognosztizálható teljes bizonyossággal, hogy Magyarországon egy, akárcsak a görög csődközeli helyzethez hasonló szituáció is kialakulna a következő években. Nem áll elő az a helyzet, amelyben komplett szektorok munkavállalói maradnának hónapokra fizetés nélkül: ilyen veszélynek nem teszi ki magát a Fidesz-rezsim (hiszen ez a végét jelentené), ezért ilyen (mint írtam, önmagában egy jobb társadalmi ajánlatot el nem hozó, meg nem szülő) esélyt nem kap az ellenzék. Sokkal inkább várható egy elhúzódó stagnálás, amely ugyan távolít az EU-s, vagy akár csak a környező országokra jellemző átlagtól, ám ez a távolodás, leszakadás egy lassú folyamat, amely nem érzékelhető napról napra – még évről évre sem. Így van-lesz idő „hozzászokni” (ismét) ahhoz, hogy „ez itt nem a Nyugat!”. Amihez pedig hosszászoktunk, az nem motivál cselekvésre.
A lecsúszás csak bénít, nem inspirál – legalábbis nem össztársadalmi méretekben. Marad a jól ismert magyar módszer: egyéni megoldások keresése, egyéni menekülőutaké, egyéni alkuké, marad az egymás ellen játszott játszmák világa, marad az, hogy a legtöbben abban hisznek, hogy a többiek kára, kijátszása, elárulása, semmibe nézése árán lehetséges boldogulniuk, a hatalommal nem konfrontálódva. A politikai alternatívaállítás ellen hat az is, hogy az egyéni játszmákra alapozott taktika ellehetetleníti a közös cselekvéshez kellő kölcsönös állampolgári bizalmat: a magyar emberek és a magyar vállalkozások mind-mind magukban állnak szemben az állammal-rendszerrel – erősödik ez a többszáz éves koherens történelmi tapasztalat. Még a köztestületek (szakszervezetek, szakmai érdekképviseletek, civil szerveződések) is az államhatalom közelségétől fogják remélni a kis, privát érdekeik legalább részbeni teljesülését – „természetesen” akár a saját tagságuk hatalom felé történő kiárusítása, érdekeik elárulása árán is! És: az ellenzéki pártok is rá fognak találni arra a „logikára”, hogy a kormánypárttól függ a létük és vezetőik egzisztenciája – és ez abban a pillanatban lehetetlenül majd el, ahogy elkezdenének valódi alternatívává válni akarni. Hát inkább nem akarnak majd…
A „latrinákból” nem fog előmászni „Ausztria győzelme”!1 A kibontakozást máshol és másképpen kell keresni!
Fentebb írtam, hogy „egy társadalom mindaddig csapdában vergődik (ha egyszer, bármiféle ok következtében, odajutott), amíg meg nem jelenik az onnan őt kivezetni képes alternatíva”. Ebből pedig, mint egyedüli megoldás, az alternatívaállítás szükségessége következik: egy olyan alternatíváé, amely képes lelket önteni az ellélektelenedett-ellélektelenített emberek tömegeibe. Lelket önteni pedig mindenek előtt nem a mondanivaló maga szokott, hanem a mondanivaló és a beszélő személye együttesen. A létező ellenzéknek és benne a baloldalnak nem a múltja a baja, hanem az, hogy nincs olyan erejű személyiség ott, akinek felléptével immár nem a múlt lenne az érdekes, hanem az a jövő, amelyet ő kínál. (A Gyurcsány-féle tranziens jelenség épp ezt a funkciót töltötte be 2005-2006 között.) „Okos testületektől” éppúgy nem várható szellemi megújulás, mint „jószándékú civil közösségektől”: a lélek, mint írtam, másként működik.
Az ellenzéki alternatíva kérdése egy kiemelkedő vezető kérdése. Amíg az ellenzékiek – régiek, baloldaliak és újak, jobbközepek – megmaradnak a mai szokásaiknál és a mai személyekben való gondolkodásnál, addig Orbánék nyugodtan alhatlak, Habonyárpi pedig akár téli álmot is vonulhatna – az alkotmányossággal és a demokrácia maradványaival egyetemben…
Hadd hozzak egy közismert tömegmotivációs példát, Jézus sztoriját arra, hogy mi a szellemi vezető jelentősége. A közismert történetben sem a tanítványok közösségéből jött a vadiúj, megváltó eszme és motiváció – és még csak nem is a minden tekintetben kiváló és nagyszerű szónok Keresztelő Szent Jánostól. Ő ugyanis tudta, hogy még ő sem elég a feladathoz: ahhoz jézusi kvalitások kellenek. János nagysága éppen abban állt, hogy felismerte: nem ő a megváltó, nem ő a vezető, nem ő az, aki igazán képes mozgósítani az új hit mellett. És a tanítványok közösségének nagyszerűségét is éppen az adta, hogy felismerték: követniük kell Jézus tanításait, nem pedig konkurálni vele. A korai keresztények közössége meritokrata és kooperatív közösség volt – ezért vált győztessé! Ellentétben az ellenzékkel, amely nem meritokrata: az egyes régi és új szervezetek vezetői „önmagukban gondolkodnak”, nem pedig objektív alkalmasságban-kiválósságban – és nem is kooperatív: mert „féltékeny barmok” csordái csupán. Persze, ez érthető: aki nem a legjobb, az esetleg szoronghat attól, hogy egy jobb átveszi tőle a vezetést. De hát – ha emlékszünk az evangéliumra – a keresztények közösségét is tulajdonképpen Keresztelő Szent János kezdte megszervezni és mégsem félt azt a később csatlakozó Jézusnak átadni.
Itt tehát az a kérdés, hogy akár a régi, akár az új ellenzék vezetői mit akarnak: saját homokozót a saját, szubjektív elképzeléseik kiélésére – vagy győzni és egy, a Fidesz-rezsimétől radikálisan polgáribb világot elkezdeni felépíteni? Tetteik alapján azt állíthatjuk: az előbbit – még akkor is, ha közülük egyesek ezt nem is tudatosan csinálják. Mert annak is csak ez az eredménye, ha ugyan nem a személyes anyagi érdekek által mozgatván, hanem csupán a valóságos helyzet követelményeit fel nem ismervén játssza valaki a maga kis játékait… Éppen emiatt: a pozícióféltésük miatt nem válhatnak ezek az ellenzéki pártok és vezetők azokká az új attraktorokká, akikre szükségünk lenne – és emiatt van-lesz szükségünk arra, hogy létrehozzuk a magunk friss politikai alternatíváját!
Azonban még két dologgal kell foglalkoznunk az új politikai alternatíva kapcsán: a magyar társadalom politikai értékorientációival kapcsolatos feltételezésekkel, illetve azzal, hogy kell-e ennek az új politikának bármit is mondania az úgynevezett „magyar sorskérdésekről”?
Az első kérdés – az értékorientáció - azért fontos, mert él egy elterjedt vélekedés arról, hogy „a magyarok jobbra tolódtak” és ebből következően sok politikai gondolkodó képzeli úgy, hogy az új politikai alternatíva csak „jobbközép” lehet. Azonban ez tévedés. Amit a magyar társadalom „értékorientációbeli jobbratolódásának” gondolnak, valójában csupán a társadalmi önzés növekedése, de semmiképp sem a klasszikus öngondoskodó-autonóm polgáriság felé való közeledés. Ami pedig különösen nem történt meg, az az önálló polgári léthez alapfeltételekként szükséges képességek, tudás, kompetenciák felfejlődése – márpedig ezek nélkül igazi, funkcionális jobboldali értékrend sem működhet az emberekben.
A 2002 és 2010 közötti baloldali érával kapcsolatos csalódottság valóban létrehozott egyfajta, csupán a pártpreferenciákban megnyilvánuló „virtuális jobbratolódást”: ennek lett a Fidesz nagy győzelme 2010-ben – ám ez, mint írtam, nem az értékrendben végbement változás volt, hanem csupán arról volt szó, hogy egy többszázezres, csalódott tömeg keresett új reményforrást. Ugyanez történt a közelmúltban is, amikor egykori Fidesz-szavazó tömegek váltak Jobbik-szimpatizánsokká: ez sem valódi radikalizálódás, hanem csupán új reménységkeresés – és mivel a baloldalon (ahonnan egyébként ennek a tömegnek a zöme eredetileg származott) egyszerűen nincs újabb reményadásra képes párt, emiatt kénytelenek „még inkább jobbra menni”… Ám ennél jobbra már nem leng ki az inga: akiknek „mindenáron kell a remény”, azok már nem lesznek szignifikánsan többen – legalább is nem azok közül, akik nem mérlegelik a pillanatnyi reményszükségletük hosszabb távú árát.
Nem fognak tömegek vándorolni balról jobbra, sem szélsőjobbra: akiknek erre késztetésük van, már jobb-szélsőjobbon vannak. Egyébként pedig: mint írtam fentebb, értékrendek terén nemhogy jobbra tolódott volna a társadalom – éppen ellenkezőleg: távolodott a szerző által remélt-várt polgári jobboldali értékrendtől és etatistábbá vált. Jobban utálja a kapitalizmust is, mint korábban és jobban hisz (ismét) a „társadalmi (aktuálisan nevezne: „nemzeti) tulajdonba vételben”, mint évekkel ezelőtt. A radikális jobboldal számottevő erősödéséhez pedig – mint fentebb már leírtam – nem lesz elég erős és elég gyors a tömeges elnyomorodás, pláne nem a politikailag aktív középrétegnél. …És persze: miért is ne lenne elképzelhető „egy jobbközép, polgári alternatíva”, de ennek léte nem a (valójában nem is kimondott és definiálatlan) „tömegigénytől” függ, hanem attól, hogy lesz-e politikusi erő, amely ezt képviselje? Mint írtam, nincs igazi, azaz közösségszerveződési szinten is működőképes jobboldaliság a magyar társadalomban, ezért aztán valóságos tömegigény sincs egy jobboldali-konzervatív pártra: nem jobboldaliság van, hanem csak önzés, amely az emberek hosszú ideje tartó magukra hagyatottságának, a perspektívátlanságnak és az oly sokszor elpazarolt közösségi erőforrásoknak az egyenes következménye. Ez az önzés nem jobboldali értékrendet termel, hanem további atomizálódást: csak tovább erodálja azt az amúgy is gyenge összetartozás-tudatot és közbizalmat, amely nélkül pedig nem létezhet és nem működhet a társadalom.
Mindebből pedig az következik, hogy ha működő és közbizalommal teli társadalmat szeretnénk, akkor az nem érhető el úgy, hogy egy feltételezett, ám nem létező értékrendre szervezünk pártot. Az új pártnak nem jobboldalinak kell lennie a sikerhez, hanem realistának, őszintének és bizalomalapúnak.
A jobbratolódás mellett a másik kérdés, ami előjön, ha egy új politikai szerveződésről esik szó, hogy az új szerveződés „milyen válaszokkal szolgálna a magyar sorskérdésekre”?
Mik is ezek a sorskérdések? Vannak ilyenjeink egyáltalán – vagy ez is csak egy lózung?
A helyzet az, hogy úgy nevezett „sorskérdések” tipikusan a sikertelen népeknél vetődhetnek csak fel közpolitikai témaként – amikor valami kibúvót keres az adott nép, vagy annak egy politikai közössége az önmagával és főképp az objektív valósággal és saját, hiányos teljesítőképességével való szembenézés helyett. Vagy: ha egy politikus, egy politikai erő, valódi (és nyilván tisztességtelen) szándékait leplezendő, port akar hinteni, el akar altatni. Éppen olyan ez, mint amikor valaki a politikáját az úgynevezett „népszellemiségre” alapozza: ez a politika a „Mi különlegesek vagyunk!” álságos, kontraszelektív és önfelmentő politikája. Ez a Fidesz politikája - ahogy Orbán Kötcsén fogalmazott:
„Ha föltesszük azt az egyszerűnek látszó kérdést, hogy egy közösség miért alakít kormányt, miért szervezi meg az életét állami formában, és miért vállalja mindazt, ami ezzel jár, akkor a kérdés egyszerűségéhez igazodó válaszokat kaphatunk. Azért alakítunk kormányt, mert így nagyobb jólétet és biztonságot lehet elérni, nagyobb mértékben lehet garantálni az egyéni, illetve a kollektív függetlenséget és szabadságot, és így tovább. Magyarország azonban történelménél, méreténél és erejénél fogva – s ez utóbbinál talán találóbb, esetleg pontosabb lehet a gyengeség kifejezés használata – speciális helyzetben van, amely nem teszi lehetővé, hogy beérjük ezekkel az egyszerű válaszokkal. Magyarországot, a magyar emberek közösségét kormányozni valami mást, ennél többet is jelent. S itt fontos megjegyezni, hogy amikor Magyarországról beszélek és a kormányzás lényegéhez közelítek, akkor én ezt kisbetűvel és két szóban írom: magyar ország. Nézetem szerint ugyanis a mindenkori ideális magyar kormányzatot annak a felismerésnek kell vezetnie, hogy a magyarok közössége, s egyáltalán a létezés magyar minősége többek között abból ered, hogy rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot. Természetesen a maguk módján mások is leírják, értelmezik és kifejezik a világot, de mintha az valahogy mást jelentene. Ha úgy tetszik, az másfajta művekben ölt testet. De meggyőződésem, hogy így leírni, megérteni és kifejezni a világot rajtunk kívül más nem tudja. S ez a kulturális minőség az, amit egy kormányzatnak meg kell őriznie, illetve ezt a közösséget abban az állapotban kell megtartania, hogy a bennünket az összes többi nemzeti közösségtől megkülönböztető kulturális minőség fennmaradjon. Valójában tehát a kormányzás célja és feladata – nagybetűvel és egybeírva – Magyarország közjogi értelemben vett vezetése, tartalmilag pedig annak biztosítása, hogy a nagybetűs Magyarország kisbetűvel és két szóban írva: magyar ország maradjon.”
…Napról napra tapasztalhatja Magyarország, hogy miféle gyakorlati politika jön ki ebből!
Mi a svéd, a német, a svájci sorskérdés? Talán attól sikeresek ezek a népek, mert jól válaszoltak az ezermilliárd eurós sorskérdésre? Ismét csak Gyurcsánnyal élve: „Lószart, mama!”. Ha már „sors” és „kérdés”, akkor e két fogalom helyes összefüggése éppen az, hogy a jó sorsot a helyesen megfogalmazott és a gyakorlatban folyamatosan jól megválaszolt kérdések garantálhatják – de nem „egy nagy kérdést” kell feltenni-megválaszolni. „Mit kell idén tennem, hogy a jövő év is sikerévem lehessen?” – ez az igazi polgári (jobbközép) kérdés, nem pedig az, hogy „Mi a magyar és mi végre van a világon?”
Úgy is fogalmazhatnék, hogy a „sorskérdés” a már akkor is bukásra ítélt „nemesi nemzet” tipikusan tizenkilencedik századi vesszőparipája volt, afféle „hol kúrtuk el?”. A polgár ezzel szemben igenis „gazdaságban, jogban gondolkodik” – és ezeket mintegy összefoglaló egységben, azaz államban (vagy újabban: államszövetségben). Avagy: a sorson nem gondolkodni kell, a sorsot kovácsolni kell!
Ismét csak ott vagyunk, hogy a politikáról való filozofálás keveredett a valódi, gyakorlati politika helyére. Magyarország politikai életének nem az a baja, hogy a baloldal – vagy az ellenzék - nem mereng a nemzet sorsán, hogy nem törődik a nemzet szellemével, és hogy nem gondolkodik „etnikai közösségben”. A politikai élet baja az, hogy nincs politika. Mert sem a kormányzati megszállás és erőből lerablás nem az, de nem az a töprengés, a vívódás, a bizonytalankodás és a féltékeny tehetségtelenség sem.
Sokan hisznek a magyarok közül a „Nagy Megoldásban”, valami olyasfélében, hogy ha elég rafináltak, ha elég ügyesek vagyunk, akkor „egyszerre csak összejönnek a dolgok”. Ez megint csak nem polgári, mert a polgár a stratégiájában nem számol csodával. Ahogy azt Thomas „Ketchupos” Heinz is megmondta: „Valami szokásosat kell csinálni szokatlanul jól!” Nem az a sikerrecept, hogy valami fantasztikus nagy trükköt kell villantani, akár slamposan és következetlenül is. Ne foglalkozzunk akkor a „nemzetsorssal”, ha a napi aprómunkával, lépésről lépésre való előbbre jutás sem akar összejönni!
Például a baloldal baja sem az volt 2010 előtt, és ma sem az, hogy „nem képes válaszolni a nemzeti sorskérdésekre”, hanem az, hogy csak középszerű emberek vezetik, éspedig évtizedes távlatban2. A „magyar rosszsors” (a szegénység és erőforrás-hiányosság) oka pedig nem az, hogy „materialista módon csak gazdaságban gondolkodunk és elhanyagoljuk a nemzeti sorskérdéseinket”, hanem az, hogy nem értünk a gazdasághoz (tágabban értelmezve ezt: az erőforrásaink ésszerű felhasználásához, azok növelése érdekében) – sem. De ezen nem az önmagunk és a múltunk felett való gondolkodás segít, hanem a tanulás – és persze egy új politikai erő és vezető vonzó, személyes példája.
Van itt egy többségében, etatista és egalitárius, azaz valójában baloldalias vágyakkal élő nép – e vágyakat helyükre tenni és a realitások keretein belül beteljesíteni képes politikai erő nélkül. Ehhez képest vannak, akik narratívákat (pl.: autonóm polgár, demokrácia, jogállam, alkotmányosság, köztársaság, minimális állam, stb.) kínálnak egy ilyen népnek, nem gondolván azzal, hogy egy szűk, specifikus körön túl nemhogy nem érdekesek és nemhogy nem szimpatikusak ezek a narratívák, hanem egyszerűen érthetetlenek. És még csak nem is az a baj, hogy e gondolatok önmagukban véve hibásak lennének (mert nem azok!), hanem az, hogy rossz közegben akarják alkalmazni őket. Egy jó és sikeres politika és politikus sosem az ízléséből és a vágyaiból indul ki: egy jó politikus az őt körülvevő társadalmi közegből indítja az akcióját – és nem (mondjuk) az olvasmányaiból. Bár voltak és talán vannak is nagy politikusok, akik egyben nagy gondolkodók is, ám sikereiket sosem a nagy eszméknek köszönhették, hanem a gyakorlati érzéküknek: annak, hogy ezeket az eszméket „gyakorlati lelkesítőeszközként” tudták bevetni, jól tudván, hogy az embereket nem (önmagában) az eszme, hanem az életük érdekli.3
…Összefoglalva: Magyarországon jelenleg senki sem folytat adekvát, a viszonyokból kiinduló politikát. Magyarországon a politika vagy a politizálók hatalmi és egzisztenciális igényeiből indul ki, vagy valamiféle (szubjektív, import-)elvekből, amelyekhez a politizálók értelmi és ízlésbeli téren közel érzik magukat. És lehetséges, hogy egy-egy ilyen elv valahol-valamikor képes egy-egy jól működő társadalom alapelvéül szolgálni, ám a magyar viszonyok közepette mégsem működnek, nem lévén közük a valóságos magyar mentalitáshoz, szokásokhoz. Elveikhez csak diktátorok szokták „hozzáigazítani” a valóságot, nem pedig demokrata közösségek szervezői. A negyedszázaddal ezelőtti magyar „rendszerváltás” nagy tévedése és hibája éppen ez volt: „bevezettek” egy állam- és gazdasági struktúrát (a demokráciát és a kapitalizmust), tekintet nélkül arra, hogy értette-e azt a nép, és hogy azonosulhatott-e azzal. Bevezették – de el nem magyarázták és semmit sem szerveztek meg jó előre ahhoz, hogy a nép megszerethesse azt. … És akkor most jönnek „új fiúk”, elvileg új politikai koncepciókkal – ám e koncepciók valósághoz kapcsolódása semmivel sem jobb, mint a negyed századdal ezelőtti kísérletnél volt. És az újak ugyanúgy nem foglalkoznak az újdonság megérthetőségével – vagy annak hiányával – és megszerettetésével sem. Márpedig: aki a magyarokat felkészültnek tételezi fel a demokrácia és a piacgazdaság mindennapi gyakorlására, az semmire sem fogja vinni a politikában – Magyarországon ez csak távlatos cél lehet!
Ahhoz, hogy a magyarok jókora többsége megszeresse az önállóságot, az előre tervezést, a felelősségvállalást – no meg a kapitalizmust is -, előbb azokat kell megszeretnie, akik ezeket hirdetik nekik. Ahhoz pedig, hogy kialakulhasson a közbizalom – ami az együttműködés alapja -, az kell, hogy az újonnan előlépő politikusaspiránsok „szervezzék meg” a bizalmat önmaguk iránt.
1 „Ausztria győzelme latrinákból mászott elő… A háborús dicsőséghez vezető útnak ez volt a receptje: este hatkor a katonák krumplis gulyást kapnak, fél kilenckor a legénység kikakálja magát a latrinán, és kilenckor aludni tér. Ilyen hadsereg elől rémülten menekül az ellenség.” – idézet Jaroslav Hašek Švejk c. regényéből.
2 Gyurcsány Ferenc egyes tulajdonságaiban kilógott a középszerűek sorából, ám ő is messze állt a kívánatostól.
3 Az emberek materialisták – és az eszméket csak a saját boldogulásuk érdekében követik. Bizony, még az evilági jócselekedetnek is önző célja van, az is csak egy befektetés: a túlvilági boldogság érdekében. Avagy: az altruista tettek célja sem más, mint (a közösség sikerén át) saját sikeres túlélésünk – vagy ha az személy szerint nem lehetséges, akkor legalább a génjeinké.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek