HTML doboz
2013.03.09. 21:27 Szerző: Đđ
Narancsőrség
„Madrid határán állunk a vártán,
Állunk tűzözönben minden poklon át.
Őrködünk a vártán, Madrid népe álmán.
Álljuk vad hadaknak minden ostromát.”
Komját Aladár és Arma Pál: Madrid védői - 1936
Kubatov Gábor, a Fidesz pártigazgatója drámai hangú felhívást tett közzé, amelyben a Fidesz aktivistáit egy önkéntes pártőrségbe való jelentkezésre bíztatja. (http://index.hu/belfold/2013/03/09/kubatov_riadolancba_hivja_a_fideszeseket/)
Legutóbb Magyarországon az MSZPM-nek volt hasonló szervezete: a Munkásőrség. Ismét egy lépés a meghaladottnak vélt (egy)pártállami múlt visszaállítása felé. Ha azt mondom, hogy Kubatov túlreagálta a tegnap történteket, akkor még messze nem írtam le a valóságot: valójában éppen az „agresszor” kiált most agressziót.
Nézzük a történteket, ki mit tett/nem tett és ebből következően kitől kellene kit megvédeni, ki ellen kell „őrséget” szervezni?
Nos, nem a diákok mozgósítottak ultrákat – köztük egy gyilkost is – és nem a diákok fenyegetőztek savazással sem, mint ahogy nem ők üvöltöztek útszéli hangnemben és nem ők buziztak-zsidóztak (elvileg más attitűdöt feltételező) vén fejjel. A tüntető diákok semmiben sem lépték túl azt a határt, amelyen túl már alappal lehetne őket „agresszivitással” vádolni. Ha valóban azok lettek volna, akkor a helyszínen lévő rendőrség ezt nyilván megakadályozza, a rendbontókat – helyesen – elvezette volna.
A diákok csupán egyvalamit tettek: alkotmányosságot és jogállamot követeltek – amit, persze, érthetően a Fidesz bármi áron és minden eszközzel meg szeretne akadályozni.
Az agressziót a Fidesz követte el: azzal, hogy immár harmadik éve él vissza szisztematikusan, egy átgondolt terv szerint a demokratikusan megszerzett hatalmával. Az elmúlt lassan három évben még nem született olyan jogszabály (pálinkafőzés ausgenommen!), amely valóban növelte volna a szabadságot, erősítette volna a jogállamot és hatékonyabban fogta volna le a hatalom túlságosan önérdek-vezérelt kezét. Ha valaki-valami ellen valóban elkelne már egy hathatós őrség, az épp a Fidesz.
Persze nem ismeretlen az a helyzet, amikor épp az agresszor igyekszik másokat agresszorként feltüntetni: ezt tette Néró a keresztényekkel, vagy épp Hitler Stauffenbergékkel. Ezt tette Rákosi a MAORT-per vádlottjaival, Kádár Nagy Imrével (akit épp egy bizonyos Orbán Viktor nevű fiatalember méltatott 1989-ben). Régi trükk, hogy a bajba jutott diktatúrák igyekeznek hiszterizálni a közhangulatot, igyekeznek egy, a közrendet veszélyeztető ellenség képét megrajzolni – hátha beveszi a jónép és akkor húzhatják még az időt a szükségszerű bukásukig. Ez a „napacsőrség” a maga pőreségében mutatja meg a Fidesz vezetőinek észjárását. Fogják a valóságot, azt kifordítják és elkezdik ez utóbbit valóságként árulni. Így lesz a „negatív növekedésből” „tündérmese” és „páratlan siker”, így lesz a jogállam szétbontásából és egy önérdekű, ugyanakkor igen-igen korlátolt „elit” gátlástalan pozícióba juttatásából „az európai normák és szabályok mellett teljes mértékben elkötelezett kormány és a parlament”1.
De az is jól mutatja a Fidesz-vezetők észjárását, ahogy reagálnak egy (állítólagos) jogsértésre (a diákok akciójára): saját őrséget szerveznek! Mert mit tenne ilyen esetben egy igazi és nem áldemokrata? Hát persze: a megfelelő jogi és rendészeti fórumokhoz fordulna, ahogy az jogkövető és jogtisztelő állampolgárhoz és politikushoz illik… De nem: ők nem a jogállamra és annak intézményeire bízzák a dolgot, hanem a saját „gárdájukra”! Ennek persze jó oka lehet: ha a rendőrséghez-bírósághoz fordulnának, akkor esetleg még kiderülne az igazság, hogy t. i. nem volt semmiféle, a diákok által elkövetett „törés-zúzás” (esetleg: szemkilövés?) – hiszen még ez a mostani, pártállami felügyelet alá volt rendőrség-igazságszolgáltatás is képes olykor felszínre hozni az igazságot és szembemenni a Fidesszel.
A Fidesz mindig is híres volt arról, hogy ha bármi médiatizálható sérelem érte, akkor azt színes-szagos-szélesvásznú-3D-s változatban közvetítette – ehhez képest tegnap délután Kósa Lajos mégsem ment bele abba, hogy a média bemutassa a „félmilliós dúlás” nyomait…
Megjegyzem: ha valóban van „terrorveszély”, akkor már miért nem a TEK-et vetik be? Vagy netán akkora ütőerőt képviselnek a fiatal tüntetők, amely már messze meghaladja az amúgy még jedik ellen is sikeresen hadakozó TEK-es fiúk képességeit?
…Komoly ötlet ez a narancsőrség… Nevében hasonlót láthattunk már a XVIII. század közepén: amikor Nagy Frigyes porosz király „krumpliőrséget” állított fel: a katonáival őriztette a palotakertjében kialakított krumpliföldet – de csak nappal, hogy éjjel a parasztok beosonhassanak és ellophassák azt a bizonnyal értékes és ezért felettébb kívánatos valamit (a krumplit), amit a király úgy őriztet. Akkor az okos király célja az volt, hogy terjedjen el a krumpli (amitől, mint ismeretlen újdonságtól, féltek a parasztok) és ezzel mindörökre szűnjön meg az éhezés országában. Ezzel a mostani narancsőrséggel pedig nyilván az lenne a Fidesz – a „buta király” – célja, hogy nehogy elterjedjen itt a demokrácia és az állampolgári merészség. Ezért őrizteti még a kukáit is a Fidesz: hogy az általa oda kidobott régi, a jogállamiságot propagáló anyagokat ne olvashassák a saját fejére.
Frigyes sírjára a mai napig krumplikat szoktak rakni a tetteiért ma is hálás német bürgerek… De hogy majdan mi mit hordunk a Fidesz-kormány sírjára, abba bele se merek gondolni!
[...És ha már bandérium és ha már Nagy Frigyest emlegettem, íme a, Porosz Szemleinduló - hátha kapnak tőle egy kis lendületet és magabiztosságot a demokratizmus és a jogállam hívei is: https://www.youtube.com/watch?v=BBTDBG6MafA]
1 Idézet Orbán Viktor Manuel Barrosohoz küldött 2013. 03. 09-i válaszleveléből - ld.: http://www.fidesz.hu/index.php?Cikk=189814
2013.03.08. 20:05 Szerző: Moin Moin
Srácok, akartok ti kapitalizmust?
„Ein Kerl wie Samt und Seide,
Nur schade, daß er suff!”
(„Egy srác, mint a bársony és a selyem,/csak kár, hogy részeges!”)
Albert Graf von Schlippenbach: Ein Heller und ein Batzen (Egy fillér és egy garas) – 1830 (https://www.youtube.com/watch?v=SblRmirRTwk)
Ma megalakult az Együtt 2014 Választói Szövetség (magyarul: a Bajnai-párt) és egyből szövetkezett is a fél LMP-truppal (akik egy ideje a Párbeszéd Magyarországét fedőnevet használják). Ebből az apropóból jelent meg egy sajtóközlemény, Szövetség a korszakváltásért címmel (http://www.egyutt2014.hu/hirek/szovetseg_a_korszakvaltasert.html), illetve egy Szövetségi megállapodás (http://www.egyutt2014.hu/ftp/preambulum.pdf). Az előbbi az E14 és a PM szervezeti együttműködésének személyi kereteiről szól, az utóbbi pedig az együttműködés elvi alapjait és céljait határozza meg.
Nézzük az elsőt!
Létrejön egy olyan szervezet (E14 VSZ), amelynek célja „értékalapú és megoldás-orientált politikát képviselni a magyar közéletben”. Itt máris problémába ütközünk, ugyanis a létrehozó három szervezet (H&H, Milla, Szoli) által képviselt értékek lényegesen eltérnek egymástól, sőt: akár ki is zárhatják egymást. Míg a H&H egy gazdaságközpontú szakpolitika híve, addig a Szoli a „szerzett jogok bajnoka”: erre jött létre és mindmáig tulajdonképpen egy szakszervezeti lobbiszervezet. A Milla pedig az általánosan vett jogállam-polgári attitűdön túl igazából semmit sem képvisel: nincs se programja, se a jogvédelmen túl más, gazdasági-társadalmi célja. és most képzeljük el, amikor majd a gyakorlatban kell összeegyeztetni a prudens államháztartás és a fiskális fegyelem céljait és az ennek érdekében alkalmazott eszközöket a szerzett munkavállalói jogokkal – amelyek magyarul azt jelentik: „Legyen továbbra is szocializmus!” De ugyancsak nehéz lesz összeegyeztetni a Milla doktriner jogállamiság-csőlátását majd azzal a kormányzati kényszerhelyzettel, amikor az esetleg kormányra kerülő mai ellenzéknek nem lesz alkotmányozó kétharmada, ám mégis le kell bontania a Fidesz-Alaptörvényt és számos, a kormányzást akadályozó kétharmaddal elfogadott jogszabályt… Mindezek után bajos dolog bármiféle közös értékalapúságot emlegetni a gyakorlati, „megoldás-orientált” politikában! Ami közös értékalap az alapítókban, az csupán puszta elvek egyvelege: demokrácia (ehhez honnan lesznek demokratáink?), jogállam (jó, de hogyan állítjátok helyre kétharmados többség hiányában) és európaiság (honnan lesznek ehhez Európában versenyképes vállalkozóink, az ottanival kompatibilis mentalitással?).
Viszont a közös érékek között nem említenek meg valamit, ami pedig minden más alapja lenne: a kapitalizmust! És még szembetűnőbbé válik ez a hiány, ha a másik, szintén ma nyilvánosságra hozott dokumentumot tanulmányozzuk: az E14 és a PM közötti szövetségről szólót.
Ebben szó esik tisztességről, felelősségről, szolidaritásról, jövőtudatos gondolkodásról, fenntartható fejlődésről (ez utóbbiról kétszer is – másodjára „társadalmilag és környezetileg is fenntartható gazdaság” formájában), ehhez jön még a szekértáborokon túllépni kívánó nemzeti egység, valamint „a gazdasági érdekkörök hálójából a polgároknak visszaadott politika”. (Mikor is volt itt a polgároké és nem a holdudvar-lobbiké a politika? Talán leginkább még Kádár alatt?)
De a kapitalizmus értékeinek képviseletére egyetlen szót sem szántak… Hát mit akarnak valójában?
Mindennek, amit ők képviselni akarnak és amit el akarnak érni, a kapitalizmus adhatja meg a stabil anyagi és szemléleti alapjait, semmi más! Más út és forrás nincs. Hugo Chávez meghalt, és egykettőre ki fog múlni a nevével fémjelzett „alternatív-balos” (valójában: a kapitalizmus által a kőolaj-iparba invesztált tőke és technológia államosítására és szakszerűtlen felélésére alapozó) társadalmi és gazdasági kísérlet is… Aztán: ha bejönne Matolcsy múltkori jóslata az „ingyen energiákról” (vagy: ha hamarosan belépnek az új kőolaj-kitermelési technológiák, leginkább az USA-ban és az észak-atlanti selfeken), akkor kifullad a kizárólagosan a jelenleg extrém magas kőolaj- és földgázárakra alapozott „putyini csoda”, az „orosz Wirtschaftswunder/русское экономическое чудо” is… „Zöld gazdaság”, „jóllétre alapozott gazdaság” még sehol sem működik - és nem is fog, mert az alapvetően ellentétes az emberi alaptermészettel (Erről, ennek okairól bővebben írtunk már: Az LMP politikája: lehetetlen! - http://progressziv.blog.hu/2012/11/19/az_lmp_politikaja_lehetetlen)... A szocializmus, láttuk, nem működött, Kínában pedig valójában kőkemény „parancsuralmi kapitalizmus” van…
Nem tudhatni, hogy az említett két dokumentumba miért „nem fért bele” a kapitalizmus igenlése. Talán amiatt, mert megfogalmazóik féltek a „kapitalizmus”, mint jelszó szavazatvesztéssel járó hatásaitól? (Erről – a kapitalizmushoz fűződő magyar viszonyulásról - alább lesz még szó.) Vagy netán az ex-LMP, öko-balos párbeszédisták elképzeléseihez, lelki igényeihez akarták közelíteni a szövegeket és náluk verte volna ki a biztosítékot az, ha leírják a nyilvánvalót: kell a kapitalizmus! (…Amúgy is olyan érzése támad az embernek a két szöveg olvasása közben, mintha azt a Jogvédők és Ökobalosok Egyesült Vegyeskara fogalmazta volna… Nem tudom, merre járhatott közben az ex-multivezér Bajnai és Oszkó?)
…Kellene egy szervezet, amely minden egyes ellenzéki erő figyelmét felhívja arra, hogy nevezzék nevén a gyereket: vagy kapitalizmus lesz itt (annak is a modern, XXI. századi, tudásalapú változata), vagy pedig szegénység! Bármely realista és jobbító szándékú politikának és politikai erőnek ez kell legyen az alapcélja és az alap-mondanivalója – mert ha nem ezt teszi, akkor menthetetlenül vagy hazuggá, vagy őszintétlenné, vagy irreálissá, vagy demagóggá válik.
Kellene egy konzekvens Kapitalista Párt – ha nem is azért, hogy egymaga nyerjen választást 2014-ben (szedem a gyógyszereimet, ergo tudom, hogy ez lehetetlen lenne!), hanem azért, hogy képviselve legyen egy nyilvánvaló igazság a magyar közéletben. Mert van „szocialista-szocdem igazság”: legyünk szolidárisak és (Orbán szavaival élve) „senkit se hagyjunk az út szélén”. Van „zöld igazság”: ne éljük fel oktalanul a környezetünket. Van „nemzeti igazság”: ne veszítsük el és ne hagyjuk elveszni se a kulturális örökségünket, se az erre (is) alapozott magabiztosságunkat a világgal szemben. Van „jogvédő igazság”: ne legyünk az elő- és ököljog társadalma.
A magyarok döntő többsége fél a kapitalizmustól – mert azt hiszi, hogy az a kapitalizmus, amit maga körül és a maga bőrén/kárán itt az elmúlt két évtizedben tapasztalt. Kellene egy Kapitalista Párt, amely megmutatja és elmagyarázza, hogy nem ez a kapitalizmus: amit ti láttatok, az a XIX. század vadkapitalizmusát magára öltő szocialista kapcsolati tőke-hagyományú mutyioligarchátus volt. A mai, 2013-as kapitalizmus az, ami Finnországban és Svédországban van – meg ami Németországban és Kanadában, az, ami felé az EU a 2007-2012 közötti megrázkódtatásokat követően éppen most indul el. A mai, modern kapitalizmus tudásalapú, innováció-alapú, közösségben, összefogásban és együttműködésben gondolkodó, ahol a verseny nem az aljasság, az erőszakosság és a „felsőbb körökkel” való jó kapcsolatok alapján dől el, hanem a piacon: a teljesítmény, az ár és a minőség alapján. Az a mai kapitalizmus, ahol érdemes felhalmozni a tudást és a gyakorlati tapasztalatot – no meg a tőkét is – mivel ezek pozícionálják az embert. Az a modern kapitalizmus, ahol téged, a polgárt, a vállalkozót, a munkavállalót és a tanulót, véd a szilárd jogrendszer – az a szilárd jogrendszer, amely sem nem valamiféle „ideológia”, sem nem egy szűk rablóelit érdekei szerint született és változik.
Ez lenne az, ami nem fért bele az E14-PM-paktumba? Ez lenne az, amit „titokban kellene tartani” a választók előtt, „nehogy azok emiatt másra szavazzanak”?
Magyarország népe évszázadok óta alszik: jobb volt a fejünkre húzni a takarót és elmerülni álmainkban, mintsem szembenézni a minket le-és elnyomó valóság(ok)kal és megpróbálkozni az úgyis lehetetlennel: változtatni a dolgainkon és a dolgokhoz való hozzáállásunkon. Mára ez az álom értelmetlenné, károssá és veszélyessé vált: már nem kell ezzel megvédeni a lelkünket, ám ha tovább időzünk a Nagy Magyar Álomországban, akkor ott is fogunk megdögleni – de hogy a realitások világában sosem fogunk boldogulni, az biztos! Kell az az igazi, kemény és őszinte kapitalista párt, amely felébreszt a Nemzeti Kómából, megtanít újra járni és élni.
2013.03.07. 16:40 Szerző: Đđ
Az Antisimicska-paktum
„Du feiger Jäger, ’s is oa’ Schande
und bringet dia’ gewiß koa’ Ehr’ngraiz;
er fiel goa’ ned im off'nen Kampfe,
de Schuß von hinndn her beweist's.”
(„Te gyáva vadász, ez gyalázat/és biztosan nem hoz neked érdemkeresztet;/ez egyáltalán nem nyílt harcban esett meg,/bizonyítja ezt a lövés hátulról.”)
Jennerwein, a vadorzó, bajor népdal – 1860 körül
Simicska Lajos, szegény, emblematikus figurája lett az önérdek fogságában vergődő Magyarországnak: a „közgépezés” szimbolizálja azt az állapotot, amikor az állampolgárok egyáltalán nem lehetnek bizonyosak afelől, hogy a közpénzek közcélokat szolgálnak. Bizonyos értelemben igazságtalan, hogy Simicska lett ennek a „címerállata”, hiszen ez ment a rendszerváltás óta itt - de mivel hozzá köthető a rendszer államrezonná fejlesztése, mégiscsak jogos, hogy az ő nevével-személyével nevesítjük ezt.
Ez az állapot nem kívánatos – ugyanakkor semmi alapja annak, hogy egy esetleges 2014 utáni Fidesz-továbbkormányzás alatt letérnénk erről a csapásról. Hiszen maradnak a személyek és marad a rendszer is – és ha sem a személyek, sem a rendszer valódi céljai nem változnak, akkor semmi sem változik. Éppen ezért (is) van szükség új, más szemléletmódú kormányra, nem csupán holmi jogállamiság-újraépítés miatt. Azonban, ha végignézünk a létező ellenzéken, akkor ott jelentős számban olyan személyeket látunk, akik így vagy úgy, de korábbi politikai pályájuk során „kvázisimicska-rendszerek” üzemeltetésében működtek közre. Nehéz elképzelni, hogy négy, hatalmon kívül töltött évük elegendő lett volna arra, hogy bennük e téren – a politikai indíttatású korrupció terén – spontán, a belátáson alapuló radikális változás történt volna. Ha pedig nem történt ilyen változás, akkor egy esetleges választási győzelmük nem hozhat komoly változást sem a korrupció, sem a prudens közpénz-kezelés terén. Az nem változás, ha Simicska helyére Pityipalkó lép…
Van ugyan egy olyan ellenzéki erő, amely még nem vett részt az országos kormányzásban: a Jobbik. Tőlük hallunk-olvasunk is gyakran „purifikátori” megnyilvánulásokat. Ám egyfelől évek óta ott ülnek ők is az önkormányzatokban és ott már egyáltalán nem olyan „elvhűek”, másfelől pedig még a 2010-es kampányt megelőzően mondtak olyasminket, hogy „a maffiózókkal is jóban kell lenni” (ld.: http://index.hu/belfold/2010/valasztas/jobbik_a_maffiozokkal_is_joban_kell_lenni/) és aki ezt mondta, az jelenleg országgyűlési képviselő. Nem valószínű, hogy ez a párt egy esetleges kormányzati hatalom birtokosaként valóban maga lenne a tisztakezűség.
Mi, magyar állampolgárok pedig csak állunk a pálya szélén és várunk a csodára, amely változást hoz majd, valamikor – pedig tehetünk jóval többet is a puszta, passzív várakozásnál! Az világos, hogy demokratikus ellenzéki győzelem csak annak a több mint egymillió szavazónak a felsorakoztatásával lehetséges, akik ma ugyan akarnának választani (egy tetterős, valóban modernizáló és valóban polgári pártot), ám akik nem találnak olyan politikai erőt, akikbe a bizalmukat fektethetnék. Amikor bizalomról írok itt, akkor e bizalom jelentős részben épp a reménybeli politikai erő „svéd értelemben vett” közcél-szolgálati tisztességére vonatkozna. Ez a milliós választói tömeg azt várná el az általa támogatott erőtől, hogy szakítson a „simicskizmussal”: ne a saját klientúráját szolgálja, ne titkolózzon, ha közpénzekről van szó, ne hozzon maga felé lejtő pályát kialakító törvényeket, ne szóljon abba bele, amihez semmi köze (igazságszolgáltatás, civil szféra), ne kontárkodja tele a saját (zavaros) ideológiájával az oktatást, ne uralni, hanem szolgálni akarja megválasztóit.
Ez a milliónyi ember mindeddig azt tapasztalta, hogy senki sem akart itt igazán változtatni a hatalom és a közérdek viszonyán, mivel kivétel nélkül minden kormányerő érdeke az volt, hogy a hatalom érdeke felette állhasson a közérdeknek: ebből élt mind a politikusi osztály, mind pedig üzleti holdudvaruk. A helyzet tehát nem az, hogy „eleve lehetetlen” lenne egy közérdekközpontú állam kiépítése – a helyzet az, hogy mindeddig nem volt meg erre a politikai akarat. Amint fentebb írtam, ha a Fidesz marad 2014 után is, semmi sem változhat e téren, az ellenzék viszont erősen fogadkozik, hogy kormányra kerülvén majd kitakarítja ezt az Augias istállóját és az államot úrból szolgává változtatja…
Amikor a választók egy-egy politikai erőbe fektetik a bizalmukat, akkor ezzel tulajdonképpen egy le nem írt szerződést kötnek: a választó odaadja a hatalmat, a politikai erő pedig vállalja az állampolgári érdek szolgálatát. Azonban a politika ősi mesterségének szakavatott művelői e szerződést általában nem foglalják írásba, amit pedig leírnak (pl. a választási programjukban), vagy mondanak, sosincs teljesen élesen és konkrétan megfogalmazva: nincsenek biztosítékok a „szerződésben”, hogy mi történik, ha a politikus mást tesz a kapott hatalommal, mint amire kérte azt.
Az emelgetett milliónyi „tudatos és bizonytalan” szavazó meggyőzésére jó módszer lenne, ha a most tisztességet ígérő ellenzéki pártok, erők írásba is adnák mindezt, kiegészítve a megfelelő „átokklauzulával” is: ha mégsem csináljuk meg a közérdekközpontú államot és önkormányzatiságot, azzal megszegtük a szerződést és automatikusan elveszítjük a választók által ránk ruházott hatalmat!
Meg kell fogalmazni egy nyilatkozatot a 2014-es választásra készülő összes demokratikus politikai erő, párt felé, amelyben ők - mint egy „társadalmi szerződésben” - vállalják, hogy a választási győzelmük után:
- Teljesen transzparenssé teszik a magyar államigazgatást, közpénz-költést, valamint az egész önkormányzati rendszert is, kvázi a svédországi gyakorlatnak megfelelően. (Van kész modell és rendszer: semmit sem kell kitalálni – elég átvenni!) Ezekbe minden magyar választópolgár korlátozás nélkül bármikor betekinthet (kivéve a valóban a nemzetbiztonságot érintő témakört – ez igazából csekély terület). Minden közbeszerzés nyilvános és a döntés mellé csatolni kell a hasonló beruházásoknál jellemző EU-átlagárakat, -költségeket is.
- Ebből következően nem építenek „gazdasági holdudvart” – viszonyt nyílttá, arányossá és reális mértékűvé teszik a pártfinanszírozást (azt két „lábra” állítva: egyrészt egy nyilvánosan felvállalt központi költségvetési alapból, másrészt nyilvános adományokból). A pártok minden költésükkel nyilvánosan és naprakészen számolnak el. Mindezért cserébe a választópolgárok tudomásul veszik azt az egyszerű igazságot, hogy ha a legjobb embereket szeretnék az ország legfontosabb pozícióiban látni és nem a megszokott simlis kalandorokat, akkor ennek meg kell fizetni az árát is: a versenyszféráéval összemérhető legális jövedelmet kell biztosítani az ország ügyeit vivőknek.
- „Osztogatni” csak az államháztartás egyensúlyát, bevételeit figyelembe véve fognak. A szociális ellátásokat rászorultsági és nem alanyi joggá alakítják át.
- Állami támogatást, bármiféle közpénzt csak olyan piaci projekthez adnak, amely prudens és nyilvános üzleti tervvel rendelkezik. A központi költségvetésből jövő vállalkozásfejlesztési támogatások a kereskedelmi bankokon keresztül kerülnek ki a piacra, nem pedig a ma létező „közvetítői hálózaton” át.
- Amennyiben a nyilatkozathoz csatlakozó politikai erő, vagy annak parlamenti és önkormányzati képviselői eltérnek a megállapodástól, mandátumukról önként lemondanak. Hiszen mindazok, akik komolyan is gondolják mindazt, amit most, ellenzékben mondanak, nyugodtan aláírhatnak egy ilyen vállalást!
Ezek után a felelős magyar választópolgárok (az a bizonyos több mint egymillió) egyértelműen láthatják, kitől mire számíthatnak: ha valaki aláírta a nyilatkozatot, azzal nagyjából rendben van ez a bizalom-dolog – aki viszont nem, az ezzel deklarálta magáról, hogy simlis, tróger gazember, aki mutyizni akar majd a hatalom birtokában.
Egy ilyen „paktumnyilatkozat” után a politikusok immár csak arról beszélhetnének, hogy miképpen lehet egy ilyen rendszert kiépíteni – aki pedig arról makogna, hogy miért nem lehetséges ez, az kuka: megy a levesbe… Annyi szó esett itt már a „tiszta államról”, antikorrupciós programokról és üvegzsebekről – mi lenne, ha egyszer egyfelől az állampolgári akarat, másfelől pedig a politikusi szavazatszerzési vágy találkozna egy ilyen paktum mentén és végre meg is csinálná(n)k azt, amit állítólag úgyis mindenki akar?
(Mindazok, akik szeretnék, hogy létrejöjjön egy ilyen paktum a pártok és választók között, kinyilváníthatja e szándékát azzal, hogy csatlakozik az Antisimicska-paktum nevű Facebook-közösséghez: http://www.facebook.com/pages/Antisimicska-paktum/468797286503182)
2013.03.03. 13:45 Szerző: Cincinnatus
A császár messzelátója
„A trafikosok nem lehetnek századosok. Nem engedné a császár. A császár sose bízná rá a messzelátóját. A sebesült katonáknak mindig adott a császár trafikot – de egy trafikosból nem lehet százados!”
Jiří Menzel – Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio – 1980 (https://www.youtube.com/watch?v=TyhpZlKDwcI – 3.48-tól 4.10-ig)
Tegnap menetelt egyet ismét a radikáljobb: ezúttal Konyárt szerencséltette, éspedig egy ottani, állásából eltanácsolt tanár ügye apropóján (http://nol.hu/belfold/konyar).
Tudom, sokan vannak ebben az országban – és még blogunk kommentezői között is – akik egyetértenek mindazzal, amit a nevezett illető, Vígh Szilárd mondott, és ami mellé odaáll a magyar radikális jobboldal. Mondandója itt megtekinthető, 5 percben, a saját előadásában1:
Nos, az ő figyelmükbe ajánlom azokat a nyilatkozatokat, amelyek a jobbág-, majd zsellérgyerekek értelmi/felfogásbeli színvonalával kapcsolatban terjedtek széltében-hosszában Magyarországon a XIX. században és a XX. század első felében! Akik pedig – mint a beszélő is – a kisgyerekek „4-8 éves korban” a családból való kiszakítása, és zárt nevelőintézetekben való „jóra nevelése” mellett érvelnek, kérem, nézzék már meg, mi folyik a mai is létező nevelőintézetekben!
…Talán feltűnt az imént, hogy Vígh Szilárd neve mellé nem írtam oda a foglalkozását: „tanár” – és ez nem véletlen mulasztás volt, sőt! Éppen arról, szól ez a poszt, hogy lehet- e tanárnak nevezni azt, aki egy létező, súlyos társadalmi probléma kezelésére a térdepeltetés és a fizikai erőszak módszereit tartja csupán alkalmasnak?
Mikor alkalmaz az ember erőszakot – pontosabban: mikor válik az ember számára elfogadott érdekérvényesítő eszközzé az erőszak? Ahhoz, hogy erre válaszoljak, kell egy rövid humánetológiai kitérőt tennem. Az ember, mint csoportalkotó lény, legközelebbi rokonaihoz képest látványosan és kirívóan nem erőszakos. Kérem, mielőtt kinevetnének emiatt, gondoljanak bele: mikor láttak legutóbb két embert egymásnak esni és abba is gondoljanak bele, hogy milyen gyakran láttak már effélét életük során? Megvolt? – nos, akkor vessék ezt össze azzal a viselkedéssel, amit az Állatkertben, vagy természetfilmeken láthattak: ahogy a majmok viselkednek csoporttársaikkal! Míg az emberek esetében alig-alig van nyíltszíni fizikai erőszak, addig majomrokonaink szinte állandóan püfölik egymást – így már nyilván érthető, amit az ember, mint faj békés, a fizikai erőszakot kerülő természetéről írtam.2
Valójában az emberben igen-igen erős tiltás, gátlás alatt van az erőszak, különösen pedig annak fizikai formája. De még akár a verbális erőszak is – gondoljanak csak bele, mennyire nem könnyen szalad ki normális ember száján valami olyasmi egy vitában, hogy: „Mivan teköcsög? Szétbaszom a szádat!” Ez a kifejezetten frusztrált, az erőszak mintáival felnőtt „primkók” világa: ultráké, lumpeneké. Valójában ahhoz, hogy egy normális emberben feloldódjon az erőszakot „fogva tartó” gátlás, hosszú időn át fennálló, erős stresszhatás és /vagy életveszély kell. Ekkor kapcsol ki a higgadt, tudatos, együttműködést sugalló „alapszoftver” és csak ekkor mászhatnak elő a mélyebb, ősibb agyterületekről az „őshüllők”.
Az emberi természetben genetikusan kódolt erőszaktiltás oka az, hogy az emberelődök között a többiekkel együttműködők és az ilyen egyedek által alkotott csoportok sikeresebben vették a környezet akadályait – így az ő higgadtabb, erőszakkerülőbb és együttműködőbb tulajdonságai öröklődtek a mai emberiségre.
Az előbb azt írtam, hogy az ember akkor lesz erőszakossá, ha tartósan stresszelt, vagy ha eleve erőszakos minták közepette nő fel. (A kettő kombinálódása az igazán halálos elegy!) Erőszakos minták egy családban, csoportban akkor alakulnak ki és válnak uralkodókká, ha a család-csoport tartósan gátolva van a szükségletei kielégítésében és ez lesz a stresszor. Ez történt a cigánysággal, tulajdonképpen mióta Európába került – mindig kirekesztett volt és sosem tanul(hatta) meg a szükséglet-kielégítés európai, polgári-paraszti-iparos módozatait. És amikor ezt éppen elkezdhette volna (a szocializmus éveiben, akkor is csak nagyon felemásan), akkor rászakadt a rendszerváltás és a folyamat véget ért. Így vált „cigánybűnözővé”, „élősdi, dologtalan parazitává” a (főképpen munkátlan kistelepüléseken, vagy szlömös nagyvárosi negyedekben élő) képzetlen cigánytömeg. Mivel szükségleteik kielégítésében mindig is pengeélen táncolnak (és ráadásul sok, hogy úgy mondjam „célszerűtlen” fogyasztási szokásuk van), így az örökös szorongás leépítette bennük az erőszakos megoldásokat letiltó gátlásokat. További hatása a szinte állandósult, sőt, lefelé tartó spirálként működő stressznek, hogy a kognitív felfogást, a racionalitásra való képességet is korlátozza.
…Így nő az erőszakosság, és így hatnak egyre kevésbé a szép szavak! És amíg be nem látjuk ezt és át nem vágjuk e tudás birtokában az ördögi erőszakköröket, addig csak nőni fog a baj!
Át kell vágni – de ezt nem lehet további erőszakkal és további korlátozásokkal elérni – hiszen azok csupán újabb és újabb stresszorokat hoznak a játékba, tovább emelve az erőszak-hajlandóságot… Ha pl. egy „tanárbácsi” az órán pofozkodik, akkor ezzel azt a spontán mintát plántálja a barna nebulófejekbe, hogy az erőszak legitim akarat- és érdekérvényesítő eszköz. Továbbá azt is, hogy egy többség érdekében a kisebbség „terrorizálható” – és akkor ne is csodálkozzon a „tanárbácsi”, ha egy csapat cigánygyerek elkap, megver és kirabol egy-egy nem cigány srácot! Hisz ők csak az iskolában (is) látott-tanult mintát követik! Mondhatni: szófogadó és jó tanuló gyerekek… Persze tragikus és téves módon, de ez nem az ő hibájuk!
…Aztán itt a „tanár úr” szövege arról, hogy már általános iskolás (cigány)gyerekek is a színesfém- és baromfilopás művészetéről diskurálgatnak egymás közt. De hiszen ezek a gyerekek otthon, a családban ezt tapasztalják a megélhetés útjának – mivel semmiféle más, valóban járható út nem létezik családtagjaik előtt! Ami velük történik, az éppolyan mintakövetés, mint amikor a müncheni BMW-autógyári mérnök apuka szép, szőke, bőrnadrágos bajor kisfia arról beszél a haverokkal, hogy ő is mérnök lesz a BMW-nél. A gyerek nem „elemzi” a családi mintákat és nem „veti össze” azok társadalmi-gazdasági hasznosságát és erkölcsiségét más közösségek másmilyen mintáival. Mindenki a saját környezetével azonosul: annak mintáit követi és a másfajta (netán őt amúgy is idegenként kezelő, kirekesztő) közösségekkel és mintáikkal szemben pedig ellenséges és önvédő lesz.
Ha a „tanárbácsinak” lenne egy csepp esze – és: ha ő is nem lenne más, mint egy szorongó, frusztrált, az előtte álló feladatot megoldani képtelen kisember – akkor tudná mindezt és akkor tudná is, hogy mit kell tennie neki is és a társadalomnak is másképpen. Mert igen: ő, a hivatásos mintaadó sem tudta megoldani a rábízott feladatot. Ettől nap mint nap frusztrálódott, a frusztráció pedig – mint írtam – csökkenti a valós összefüggések felfedését, megértését segítő racionalitásra való képességet. És: növeli az erőszakra való „nyitottságot”. Innen pedig egyenes az út a „radikális igazságok” és a „radikális érdekérvényesítés” felé!
…Gandhi („cigány!”) egyszer azt mondta: „Ha a szemet szemért elvét követjük, abba mindannyian belevakulunk!” Meg kellene ezt gondolniuk mindazoknak, akik az erő útját járják, akár önként, akár frusztráltságból, akár azért, mert egész életükben más mintát nem láttak otthon, legyenek bár cigányok, radikálisok, tanárok, szavazópolgárok, vagy politikusok. Tudom: nehéz. Tudom, ott munkál bennük a szorongás, a stressz és a sok-sok sérelem, oda-vissza. De akkor is el kell kezdeni és akkor sem lehet a társadalom távlatait láttató katedrán meghagyni a „rokkantakat”, akik nem képesek „századuk” higgadt, szakszerű és ésszerű vezetésére. A Vígh Szilárdok ne lehessenek „századosok”, ne vezényelhessék a rájuk bízott gyereksereget egy téves következtetésekre alapozott tragikus magyar jövőbe! Kapjanak egy nyugodt „trafikot”, ahol lehiggadhatnak…
…A messzelátót pedig a legokosabb azokra bíznunk, akik amúgy is a legmesszebbre látnak előre – és belőlük kell kiállítanunk a tiszti és tábornoki karunkat is. Már, ha okosak vagyunk!
1 Tanulságos megfigyelni a beszélő metakommunikációját - sokat elárul a habitusáról – továbbá érdemes elgondolkodni azon a „pedagógusi attitűdön” is, amilyen komolysággal a tananyagról nyilatkozik és amilyen „alapos” tudásról-elmélyültségről tesz bizonyságot. Ez az ember egyszerűen nem veszi komolyan a munkáját – és így nem is lehet képes a komoly munkát, mint életpéldát, hathatósan közvetíteni sem.
2 E hasonlatot Csányi Vilmostól (http://hu.wikipedia.org/wiki/Cs%C3%A1nyi_Vilmos) vettem, ő az én aktuális idegen tollam, amivel, íme, itt ékeskedem!
2013.03.01. 22:44 Szerző: Cincinnatus
„Kell egy csapat!”
„Egy perc nyugtot se hagyjál a labancnak! Akiket sanyargat, azokat keresd: mind a te katonád lesz!”
A Tenkes kapitánya – 1963
Hát kitört a háború! Hiába hozzák a legújabb közvélemény-kutatások a legtámogatottabb pártnak a Fideszt: ez csupán azért van, mert még nincs neve-pártja azoknak, akik a francba kívánják már a Fideszt.
…Még nincs meg a csapat – pedig kellene: „Kell egy csapat!”
A Fidesz az egykori fociöltözőkben és –pályákon nyerte meg az országot (nem csak a választást). Ezek a fiúk kamaszkorukban-ifjúságuk idején megszokták, hogy ők „együtt vannak”: együtt fociznak – és ha valaki a pályán elkezd „magának játszani”, „villogni a közönségnek”, akkor az egész csapat veszíti el a meccset. Ők pedig mindig is minden meccsüket meg akarták nyerni, így levonták a tanulságot: csapatban kell maradni, csapattagként kell játszani – még a csapatkapitánynak is! …És mivel az egyetemi focipályáról egyenest a politikába léptek át – szintén csapatként, változatlan „összeállításban” – ezért nem hatottak rájuk a többi magyart egyéni harcossá változtató napi munka-és megélhetési harcok, nem rombolták szét a csapatot és nem oltotta ki belőlük a magányos harcra való kárhoztatottság az együttműködés, a „csapatalkotás” (ősi, eredeti nevén: a falkavadászat) ösztönét.
A Fidesz a mai napig kooperáló, együttjátszó és egy célt követő csapat – az új játékosokat is ekként válogatják, nevelik, szoktatják be és ekként kerülhetnek a kispadról a pályára. Az emberekben, pedig, a magányos magyarokban, ott a vágy, hogy ők is egy (siker-)csapat tagjai lehessenek, ha csupán virtuálisan is – ez a Fidesz vonzereje és ebben rejlik a tábormegtartó képessége is. Minél magányosabb és egyéni túlélésre kárhoztatottabb, magát emiatt minél bizonytalanabbnak érző valaki, annál könnyebben érez közösséget a Fidesz-sikercsapattal. (Vagy, ha fiatal és eleve utálja az apák generációját, a Jobbik nevű ifiválogatottal…) és bár ez nem valódi közösség (kivéve a Fidesz-hatalmat élvezők körének nagyon is valódi „véd- és dacszövetségét”), hanem csupán alkalmi és virtuális közösségélmény, mégiscsak „valami” a nagy semmi közepén!
…Ezzel szemben van-e ellenzéki focicsapat? Nincs! Ott nincsenek összetartó csapatok, nincsenek ezért kollektív sikerélmények sem, amelyek másokat, tömegeket is arra ösztökélnének, hogy lépjenek ők is be az adott csapatba, vagy legalább a szurkolótáborába. Az MSZP nem csapat, nem közösség, hanem egy csomó egymást megmaró kígyó. Az LMP-sek nem egymásban hisznek/hittek és bíznak, hanem valami homályos eszmékben. Az Együtt szellemi élcsapata, a Haza és Haladás pedig olyan fiúkból áll, akik sokkal jobban érzik magukat egy Excel-tábla társaságában, mint a haverokkal, „felesleges”, ámde a csoportkoherencia szempontjából mégis elengedhetetlen dumálás, lógás közben. Ezek a fiúk nem ismerik Goethe híres mondását: „Dolgozz egész nap és este keresd fel a barátaidat!” – vagy ha ismerik is, nem értik, nem érzik, milyen fontos ez a közösségként működés szempontjából.
Ha nincs csapat, akkor nem lehet közösséget sem érezni vele. Egy marék magányos alak senkiben sem kelti fel a közösséghez tartozás ösztönét és senki sem hisz ösztönszerűen abban, hogy ezek a magányosan téblábolók sikercsapat lennének – ez az oka annak, hogy még mindig a Fidesz messze a legnépszerűbb, legtámogatottabb párt! Nincs a levegőben az ellenzék körül a siker szele.
A Fidesz hazavágta az országot – és mégsem sorakozik fel ellene az ország polgárainak többsége egységes csapatként. Az utóbbi évszázadaink leszoktattak arról, hogy egymásban bízó csapattagokként működjünk együtt – és 1849-’49 másfél éve, vagy 1956 mind a 13 „dicső” és „forradalmi” napja nem elég ahhoz, hogy több évszázad egyéni taktikákra kényszerítettségét spontánul feloldja.
A győzelemhez csapat kell – a csapatot pedig létre kell hoznunk. Nem másoknak, nem valakinek, hanem közülünk néhány embernek. Olyan embereknek, akik tisztában vannak a valósággal – a miénkkel és a világéval is. Olyan embereknek, akik képesek egyszerű szavakkal megszólítani a Fidesz-rezsim „sanyargatottjait”, hogy azok lehetőség szerint „mind a mi katonáink legyenek”.
…De az emberi lélek úgy van berendezve, hogy egy csapatot egy arc szimbolizál: Julius Caesar egyenlő rómaiak, Napóleon egyenlő Grande Armée, Putyin egyenlő Oroszország, Merkel egyenlő Németország, Orbán egyenlő Fidesz… A minket sanyargató „Fidesz-labancainkkal” szemben a harcot felvevő „kurucaink” sem lehetnek meg korunk „Tenkes kapitánya” – vagy legalább egy kis Minarik Ede1 - nélkül. Kell valaki, aki vállalja és elkezdi a reménytelennek látszó harcot is – mert nincs reménytelen harc: csak az a harc reménytelen, amibe bele sem kezd az ember!
1 Minarik Ede a Régi idők focija c. 1973-as Sándor Pál-film főhőse. Az ő mondása a szállóigévé vált (és a poszt címét is adó): „Kell egy csapat!”
2013.02.27. 18:33 Szerző: Moin Moin
Teremts magadnak kapitalizmust!
„Gyülekeznek az esélytelen fiatalok és a sorvadó öregek. És ami nekik kell: kenyér, munka, biztonság – és rend is! Amit pedig megtalálnak, az a gyűlölet. Ennek a köztársaságnak a gyűlölete. Ezt a gyűlöletet látom szikrázni a szemeikben. És ezt a gyűlöletet kihasználhatja majd bármelyik demagóg.”
Szabó István: Hanussen - 1988
„Engedjetek el kutyák, a Lajoséknak töröm az utat!”1
A kapitalizmus mára szitokszóvá és gyűlölet tárgyává vált Magyarországon. Úgy történt ez meg, hogy közben nem is éltünk igazi kapitalizmusban - mert ami itt volt az utóbbi bő két évtizedben, az nem volt más, mint a kapcsolat- és klientúraalapú államszocializmus továbbélése, a szocialista jelszavak nélkül. Alig volt-van példa igazi, innováció- és teljesítményalapú vállalkozói sikerekre, a „nagy karrierek” itt rendszerint politikai kapcsolatokon alapulnak és a valódi piaci kereslet helyett az állami megrendelés adja a fedezetüket. Vagyis: a „nagy vállalkozói siker” alapja az állam által előzőleg más vállalkozóktól és az állampolgároktól beszedett, majd a „kedves oligarchánknak” továbbadott adó. Ezt lehet éppen „a honi piac és vállalkozó védelmének” nevezni, csak éppen nem az: mert azt látjuk, hogy a támogatás végcélja a pártfinanszírozás folyamatos biztosítása. Ekképpen pedig a politikus nem a Köz, hanem a mögötte álló oligarchák érdekeit képviseli.
Ez pedig végső soron nem forrásbővüléshez, hanem forráskivonáshoz vezet. Látszólag a szubvenció segít megerősödni egy-egy vállalkozást, azonban a valóságban hatása éppen ellentétes: kivonja a vállalkozást a piac kontrollja és értékítélete alól. Akkor is megél a cég, ha a terméke nem tartaná el, ha negatív eredményt produkálna piaci viszonyok közepette. A szubvenció megöli a teljesítőképességet azért, hogy életben tartsa az újra és újra támogatást igénylő céget. Ez egy abszurd láncolat, amely csak azért működik itt, hogy a „kedves vállalkozó” és a politikusa jól ellehessenek akkor is, ha a teljesítményével sem egyik, sem másik rá nem szolgált erre.
Van azonban egy másképp felépülő és működő láncolat is: a kapitalista-piacorientált és minőségalapú láncolat. Míg az egyik (a „létező magyar”) láncolat végén az adófizető áll, a másikén (a kapitalistáén) a jól eladható termék – nos, melyiket válasszuk? Az első egyenes következménye a túladóztatás, hiszen „az igényeket ki kell elégíteni”, a túladóztatást pedig másképpen keresletcsökkenésnek is nevezhetjük. Ez pedig ördögi kör – így nem jutunk sehová! A második, a jól eladható termékekre és szolgáltatásokra alapozó program viszont csak akkor lesz járható, ha lesz innováció, együttműködés és kiszámítható, realista kormányzás – ezt pedig együttesen kapitalizmusnak egy demokráciának hívják.
„Ha az arany elveszette az értékét, akkor nincs fedezet”2
Igazi, valódi, értéket-értéktöbbletet termelő munka nem lehet államilag szubvencionált munka. Gazdasági sikert képtelenség alapozni egy olyan modellre, amely nem teljesítményalapú, hanem ahol az egész rendszer költségeit az újabb és egyre növekvő adóterhekkel próbálják megfizettetni.
A mostani köztársaság meggyűlölésének oka ennek a köztársaságnak a sikertelensége. Ez pedig a mindennapokban mindenek előtt gazdasági sikertelenségként jelenik meg: rossz modellben működteti az ország gazdaságát ez a köztársaság – és csak azért, hogy a köztársaság politikai elitje tarthassa a pozícióit. Elszakadt az érték a valóságtól: azt, hogy mi „fontos”, nem annak hasznossága, hanem az elit (akár pillanatnyi) érdekei határozzák meg. Az előbb már tisztáztuk, hogy érték- és értéktöbblet-teremtés csak a „kapitalista láncolattal” lehetséges – viszont ahol a dolgok valódi és „kihirdetett” értéke elszakadt egymástól, ott többé nem működhet a kapitalizmus, ergo: értéktöbblet sem termelődhet. (Arany- és olajbányászat ausgenommen…)
Ha önmagában azt is értéknek tekintjük, hogy egy vállalat „nemzeti”, akkor ezzel máris érvénytelennek hirdetjük meg a piaci értéket és a teljesítményt. Nem úgy kell munkához-kenyérhez és biztonsághoz juttatni a magyarokat, hogy államilag eltartott „nemzeti munkahelyeket” hozunk létre, hanem úgy, hogy hagyjuk létrejönni a nemzetközi szinten is versenyképes kapitalista vállalkozásokat és nem avatkozunk ezek dolgaiba, versenyébe, működésébe „egyéb”, akár politikai, vagy „nemzeti” szempontok alapján. Mert mi is a nemzeti érdek? Többek között az erős gazdaság – de erős gazdaságot még soha, sehol sem teremtett „állami támogatás” és a vállalkozások közötti szubjektív szelekció. Aki „nemzeti vállalatokról” papol, az valójában a neki kedves, az ő politikai érdekkörét eltartó vállalatok védelmére – tehát valójában a saját, teljesítményfüggetlen, kivételezett pozíciói megtartására – gondol.
„…Tomorrow belongs to me!”3?
Mindaz, ami fentebb áll, csupán felvezetése a mai „főtémának” – ez pedig nem más, mint az, hogy miképpen lehet esélyt teremteni ma Magyarországnak és a magyaroknak? Az „állami-nemzeti megoldás”, látjuk, nem működhet – kapitalizmust kell teremteni! Ez képes létrehozni a stabil és jól fizető munkahelyeket azok pedig a biztonságos jövőt és a rendezett viszonyokat.
Ma a 20-24 éves magyar fiatalok több mint egynegyede munkanélküli, de még az ebbe a korcsoportba tartozó diplomások ötöde is az! Igaz, hogy a 25-29 éves diplomások között ez az arány már „csak” 7%-os, ám napi tapasztalat, hogy még jó minőségű diplomával is nehezebb és tovább is tart elhelyezkedni, mint 2-3 évvel ezelőtt. Mindehhez hozzájön az alacsony (14% körüli) magyarországi GDP-arányos beruházási ráta, amely „garantálja” azt, hogy 2-3 éven belül gyakorlatilag lehetetlen olyan mérvű gazdasági fellendülés, amely érdemi növekedést hozna az újonnan létesülő munkahelyek számában. És ha ehhez még hozzáveszünk egy esetleges 2014-es Fidesz-győzelmet is, ami a poszt elején emlegetett „sajátosan magyar” gazdaságszerveződés és láncolat továbbélés hozná magával, akkor jobb, ha ássuk a sírunkat!
...Amint azonban a „magyar láncolat” alternatívájaként is létezik egy másik, a kapitalista láncolat, úgy a „sötét Fidesz-jövőnek” is van alternatívája: ha egy igazi, őszinte „kapitalistapárté” lesz a vezető szerep 2014 után. Ilyen párt azonban nincs (a napokban megjelent Együtt 2014-program alapján a Bajnai- féle csapat sem nevezhető annak). Nincs – de még lehet, ha vállalkozunk ennek megszervezésére, és ha a sok „dologtalan”, „felesleges” fiatallal be tudjuk láttatni, hogy ha kiveszik a részüket egy ilyen párt felépítéséből és lesznek annak aktivistái, akkor igenis, elérhető az „alternatív kapitalista jövő” is!
…A ma, mint láttuk „esélytelen fiatalok” (és nem mellesleg a „sorvadó öregek” is) alkalmasak az aktivista-szerepre, hiszen – sajnos – sokuknak úgysincs más, jobb dolguk és esélyük se arra, hogy egy maradó Fidesz-kormány majd esélyeket teremt nekik. Megéri tehát a „befektetés”: maguknak dolgoznak, ha segítik egy ilyen, ma még csak elméleti lehetőségként létező párt dolgát, mert ezzel éppen saját maguknak teremtenek esélyt.
1 Egy blog.hu nick után - http://blog.hu/user/199135/tab/activity
2 Bereményi Géza: Eldorádó
3 „A jövő az enyém!”: A Kabaré c. musical híres betétdalának refrénje
2013.02.25. 19:25 Szerző: Đđ
Sötét(ített) emlékek
Чёрный камень, чёрный камень,
что ж молчишь ты,
чёрный камень?
Разве ты
хотел такого?
Разве ты
мечтал когда-то
стать надгробьем
для могилы
Неизвестного
солдата?
(„Fekete kő,/fekete kő,/hogy gondolod,/fekete kő?/ Talán te akartad ezt?/Talán te álmodtál arról/hogy sírkőként állj/az Ismeretlen Katona sírján?”)
Robert Rozsgyesztvenszkij: Rekviem - 1962
Ma, február 25-én volt a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja, ami „hungarikum” a maga nemében. Jó sok aktuálpolitikai antikommunista szájtépés elhangzott így ma – leginkább épp olyanok hangoztatták ezeket, akik legalább annyira imádják az „állami tulajdont” és a „demokratikus centralizmust”, mint akiket beszédeikben kárhoztattat. Aktualitása van tehát a dolgok helyretételének!
Mindenek előtt szögezzük le: kommunizmus, annak eredeti jelentésében sehol sem valósult meg a történelem során – így „bűnei” és „áldozatai” sem lehetnek. Ami megvalósult és amit ma „kommunizmusként” szokás (egyes körökben, nem minden aktuálpolitikai hátsó szándék nélkül) megnevezni, és ami nálunk is fennállt 1949 és 1989 között, egy tipikus „modern bizantinus” államberendezkedés volt, kezdetben (nyilvánvalóan szovjet nyomásra) zsarnokságként működtetve, később, a ’60-as évektől pedig a híres-hírhedett „puha diktatúra” formájában. (Ez valójában egy „alkudmányos demokrácia” volt - akárcsak a mostani magyar államrezon!) Az ázsiai „kommunizmusokkal” sincs mit foglalkoznunk, ugyanis ezeknek még kevesebb közük volt-van az eredeti, XIX. századi nyugat-európai gondolatrendszerhez. (Valójában a több évezrede arrafelé mindig is volt – és talán mindig is lesz – „császárságok” XX. századi jelmezes változatai ezek…)
…De még mielőtt valaki kiakadna mindezen, és mint „komcsibérencet” és „gyilkosmosdatót” elkívánna a francba, leszögezem: minden egyes emberélet, ami odalett, vagy tönkrement, vagy akár csak nem futhatta be azt a pályát, amelyet optimális viszonyok között befuthatott volna, pótolhatatlan veszteség. És ez a veszteség nem csupán érzelmi, hanem kifejezetten anyagi is, hiszen egy sikeres élet sokkal többet termelhet a Köz asztalára, mint egy Gulag-fogoly. Ám az, hogy a XX. században annyi ilyen elveszett emberélet volt, nem a kommunizmus, hanem a bizantinus diktatúrák rovására írandó. Mit tehet arról Marx, aki a fogalmat megalkotta és aki maga egyáltalán nem arról írt-álmodozott, ami megvalósult. A kommunizmust a terrorért felelőssé tenni és azzal egybemosni legalább akkora marhaság, mint a krisztusi tanítást egyenlőnek tekinteni az inkvizícióval.
…De értem én, mire kell ez a „kommunizmus áldozatainak emléknapja” a mai magyar jobboldalnak: kell, hogy valamivel szalonképtelenné tehessék azt az alapgondolatot, hogy szolidárisnak kell lennünk egymással, és hogy senkinek sincs joga a teljesítményéhez mérve „túlméretes” társadalmi-gazdasági státuszhoz – erre még visszatérek a poszt végén.
Mit is mondott-írt Marx annak idején, mi volt az ő kommunizmusának lényege? Nem más, mint hogy a termelőeszközök legyenek köztulajdonban. Ez az ő idejében egy természetes reakció volt a XIX. századi kapitalizmus embertelenségére, amely – legalábbis részben - a tulajdonosok emberi önzéséből származott. (De legalább ennyire a kor technikai-technológiai színvonalából is, amely nem lehetett meg jelentős mérvű emberi fizikai munka nélkül. Ne feledjük: az emberiség legfejlettebb technológiát használó, kis része is éppen hogy csak kiemelkedett a pusztán emberi-állati erővel működtetett világból!)
De térjünk vissza Marxhoz és az „eredeti kommunizmushoz”! A kor tudománya még mit sem tudott az emberi egyéni és társas-társadalmi viselkedést alapvetően meghatározó, működését lépten-nyomon befolyásoló genetikus örökségünkről (az evolúcióelméket épp csak kibújt a tojásból!) és nem létezett még humánetológia sem. (A viselkedéstan majd csak valamikor a XX. század első évtizedeiben jelenik meg.) Amikor Marx kidolgozta előbb a kapitalizmus, majd a kommunizmus elméletét, akkor azt hihette: az emberi viselkedést alapvetően kognitív hatásokra alakul és ezekkel alakítható is. Ő és elmélete logikus folyománya volt a felvilágosodásnak. (És az egyre szélesebb körökre kiterjedő polgári-emberi jogok terén is ő mondta ki elsőként azt, hogy nem csupán az elméleti jogegyenlőség szükséges, hanem gazdaság és politika téren is ki kell nyitni a társadalmat. Nem véletlenül jött létre e gondolat hatására oly gyorsan a keresztényszocializmus is, hiszen a vagyoni és Isten előtti egyenlőség keresztény ideálja-eszméje jól előkészítette a terepet…)
Marx, ha hibázott, akkor abban hibázott, hogy nem várt még vagy százhúsz-százötven évet – amikorra (nagyjából mára) megtudtunk már eleget ahhoz az emberi viselkedésről, hogy belássuk: nagyon féloldalas az a felvilágosodás-alapú ember- és társadalomkép, amit Marx megrajzolt. Többek között éppen a Marx korában még fel nem fedezett emberi tulajdonságok miatt jöhettek létre azok a zsarnoki rendszerek is, amelyek magukat „kommunistákként” határozták meg és amelyeket ma annak szoktunk nevezni, de amelyek valójában csak annyiban egyeztek meg Marx tanaival, hogy nem a magántulajdon talaján képzelték el a gazdaságot. Amit azonban a helyére tettek, az nem az igazi köz(össégi) tulajdon volt, hanem valami olyasmi, ami már az ókori nagybirodalmak esetében is dívott: minden a „fáraóé”, de nevében a „papság”, a „felkentek hada” működteti az egészet…
Szokás azért is elmarasztalni a „kommunizmust”, mert az úgymond „megakasztotta a szerves társadalmi-gazdasági fejlődést”. Kérdés, hogy hová fejlődött volna szervesen az a magyar társadalom, amelyben minden második-harmadik ember nincstelen volt, a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya 70% körül alakult és hogyan fejlődött volna az a gazdaság, amelyben a tulajdon zöme ezer körüli „oligarcha” kezén összpontosult (és ebből jelentős hányad a katolikus egyháznál)? Hiszen a híres – és sokak által, különösen a rendszerváltás környékén nosztalgiával emlegetett – 1945 és 1949 közötti „koalíciós időkben” gyakorlatilag nem is létezett igazi és jelentős tömegbázissal bíró polgári párt Magyarországon. Volt szocdem, volt paraszti, volt keresztény – meg persze moszkovita-bizantinus is, de nyugat-európai értelemben vett „kapitalista párt” nem! Ami nem is csoda, hiszen olyan kevés valódi polgárunk volt, hogy azoknak luxus lett volna egy külön párt… A magyar „polgári rétegek” ugyanis vagy egyszerű állami alkalmazottak voltak – akik ugyebár nem önálló, hanem államtól-hatalomtól függő egzisztenciák -, illetve már a Monarchia idején, majd a Horthy-korszakban is az arisztokráciához hasonulni, abban „feloldódni” vágyó „tőkearisztokraták”. És volt „hárommillió koldusunk”: mezőgazdasági zsellérek, akikkel ugyan miféle „szerves polgári fejlődést” lehetett itt elképzelni?
Szokás felhozni ugyan a szomszédos és „nem szovjetizált” Ausztriát, az ottani felvirágzást – de könyörgöm: az osztrák társadalom összehasonlíthatatlanul polgárosultabb volt, éspedig évszázadok óta! Talán elég leírnom a „tiroli parasztpolgár” kifejezést (de a tiroli helyébe tetszés szerint írható stájer, karintiai, vagy „fóralrlbergi1” is).
…Hogy hová fejlődik a magyar társadalom „szervesen”, azt az utóbbi két évtized fényesen bizonyította: egy tekintélyelvű, kontraszelektáló társadalomhoz. Semmi okunk azt feltételezni, hogy más lett volna az „eredmény” bő fél évszázaddal korábban, sokkal kevesebb „européer hatás” mellett!
…És ha már az européerségnél vagyunk: Marxról elnevezett közterületek a mai Németországban aligha lennének, ha a „marxi értelemben vett kommunizmus” lenne a felelős a XX. századi terrorrendszerekért és nem azon társadalmak belső mechanizmusai, mentalitása és „uralmi hagyományai”, amelyekben ezek kialakultak és ahonnan (Szovjetunió, Kína) az eredeti kommunizmussal köszönőviszonyban sem lévő „uralkodóik” (Sztálin, Mao) erővel exportálták ezeket.
Az imént arról írtam, hogy hová is fejlődött-fejlődik szervesen, a maga erejéből a magyar társadalom. Nos, oda, ami most van. Akik pedig e szerves fejlődés folytán mára hatalomra juthattak, érthető okokból torzították el az eredeti kommunizmus képét és mossák azt össze a „klasszikus magyar uralkodó osztály” hatalmát nem épp finom eszközökkel (mint kiderült, csupán időlegesen) felszámoló „modern bizantinus” rendszerrel. Hiszen ha nem tennék, akkor esetleg odáig fajulnának a dolgok, hogy éppen ennek a „klasszikus magyar úri osztályokat” jellemző mentalitásnak a milyenségével kellene számot vetni: azzal, hogy mi ennek a társadalmi következménye, hogy erőforrásokkal gazdagítja-e az általa oly sokszor felemlegetett magyar nemzetet, vagy éppen hogy elszipkázza annak erőforrásait? Ha nem lenne a „sötétített kommunizmus-kép”, akkor legitimnek kellene elismerni a társadalmi egyenlőség és igazságosság ideáját is – amely így legalábbis „kompromittálható” azzal, hogy „Azt a komcsik nyomatták!”
Igazi polgári társadalomban nem lehetne emléknapja egy sosem létezett rendszer áldozatainak – egy igazi polgári társadalomban a valódi bűnök és bűnösök lennének megnevezne (mint ahogy meg is vannak nevezve a nácik). Csak hát akkor hamar kibukna, hogy a valódi bűnösök kísértetiesen hasonló uralmi rendszert üzemeltettek, mint most a Fidesz-uraké!
…És akkor a végén még Schmidt Máriának Simicska viaszfiguráját kellene kiállíttatni a Terror Házában, a Nagy Közgép-közpénzszivattyú és az Orbán-féle Demokrácia-annihilátor mellett.
1 A németül jól beszélőket talán meglepi, hogy a vorarlbergit magyarosan „fórarlberginek” írom, hiszen ők jól ismerik a német hangsúlyszabályt és eszerint a második szótagon lenne a nyomaték – „forárlberg” – ám a helyi tájszólás, akárcsak a magyar nyelv is, mindig az első szótagra helyezi a hangsúlyt.
2013.02.24. 18:28 Szerző: Moin Moin
Az ország elhagyása hazafias kötelesség!
„Wie du weinst, wie du weinst,
Daß i' wandere muß,
Wandere muß,
Wie wenn d'Lieb jetzt wär vorbei!“
(„Hogy sírsz, hogy sírsz,/hogy el kell vándorolnom,/el kell vándorolnom,/Mintha a szerelem most odalenne!”)
Muß i’denn zum Städtele hinaus („El kell hagynom a várost” - német népdal a Rems-völgy vidékéről) – 1827 előtt
Az alábbiak arról szólnak, hogy miért kell elhagynunk most Magyarországot? Arról lesz szó, hogy miért kell mindazoknak elmenniük az országból, akik többet és mást akarnak, mint a „standard magyarok” és a különféle politikai elitek által felkínált „magyar standard”.
Mindazoknak most hazafias kötelességük az ország elhagyása, akik ezt megtehetik, mert van hozzá megfelelő képzettségük és tettrekészségük, hogy másutt újrakezdjék. Hazafias ez a kötelesség, hazafiúi tett az ország elhagyása és eszünk-munkaerőnk eltávolítása a magyar társadalomból és gazdaságból. Ha maradnánk, akkor teljesítményünk csak elnyújtaná az agóniát. Ha maradnánk, akkor erőforrásokat adnánk a nép illúzióinak és irreális elvárásainak további fennmaradásához-fenntarthatóságához. Ha maradnánk, akkor megnyúlhatna az az idő, amíg még az elit a maga hasznára működtetheti az országot, és amíg a nép zömének csak egyre kevesebb és kevesebb valós esélye-reménye lehet. Aki pedig gyorsítja az önző elit távozását és rövidíti népe szenvedését és segít a népnek megszabadulni a káros illúzióktól, az hazafi – ezért nevezhetjük bártan és megalapozottan hazafiúi tettnek, ha valaki lelép ma innen nyugatra!
Ne feledjük: akik elmennek, azok legtöbbje maradna, ha lenne értelme, ha ez egy értelmes ország lenne, ha azok vinnék itt a prímet, akikben ott a képesség és a szándék egy értelemmel vezetett és teljesítményalapú Magyarország megszervezésére és vezetésre és nem azok, akik előbb szép hazugságokkal elámítják a naiv néptömegeket, azután pedig jól megszedik magukat a kárukra. És akik ma elmentek, azok közül számosan vissza is fognak majd térni, ha megérett a helyzet egy „nyugatizált Magyarországra”, ha Magyarországon már olyan rossz lesz, hogy az emberek – a szavazók – nagyobb része már akár az értelem szavára is kész lesz hallgatni…
…Mert ma még nem hallgat! Még mindig nem elég rossz itt és még nem elég ideje rossz – továbbá: van még olyan politikai erő ebben az országban, amelyben lehet (hamisan) hinni. Két ilyen is akad: a Jobbik és az Együtt. Ezekkel valószínűleg még meg fog próbálkozni Magyarország. Ez ugyan két, egymástól nagyon különböző politikai társaság, ám abban mégis azonosak, hogy hazudnak a népnek a hatalomra jutásért. Az egyik – a Jobbik – azt hazudja, hogy elég, ha biztosítjuk itt a magyarok elvtelen és teljesítménnyel meg nem alapozott privilégiumait, a másik – az Együtt – pedig azt, hogy elegendő másként szabályozni a gazdaságot és még két-három nagyrendszert (oktatás, társadalombiztosítás, közbeszerzés). Nyilvánvaló mindkét állítás képtelensége – de sajnos egyáltalán nem elegendő ember előtt nyilvánvaló. És még ennél is sokkal kevesebben vannak azok, akik aktívan is készek lennének azért tenni, hogy ne következhessen be az, ami nyilvánvalóan reménytelen. A többség már rá sem mer gondolni, hogy mi fog itt következni valójába, és él bele a vakvilágba és a vak reményeibe.
Arról, hogy miért nem lenne megoldás az, amit a Jobbik kínál, talán felesleges is írnom. Itt már az is elég, ha belegondolunk, hogy miféle emberek kínálgatják ezt nekünk, kik ezek az alakok – és ha még ehhez azt is hozzávesszük, hogy radikáljobber „megoldás” még soha és sehol nem hozott tartós jólétet egy népnek, akkor le is zárhatjuk ezt a témát.
Annál tanulságosabb a másik alakulat, az Együtt! Látszólag ők ésszel rakják össze a programjukat („ők” alatt természetesen az Együtt „jobbik eszét”, a Haza és Haladást kell értenünk), ám ez csak látszat. A napokban már írtunk a Bajnai-féle stáb által nyilvánosságra hozott Bizalom – a jó kormányzás gazdaságpolitikája című (vita-)anyagról, ebben többek között így fogalmaztunk:
„Logikus, gazdasági szakmai szempontból teljességgel megalapozott anyag, amelynek alapján valóban kiváló gazdaságpolitikát és gazdaságfejlesztés lehet csinálni – Szlovéniában, vagy Csehországban.
Nálunk nem!
Hiányzik ugyanis ehhez a „humán erőforrás”: az a fajta kapitalista-polgári és közösségben is gondolkodó mentalitás, amely előfeltétele lenne egy, a szabad kezdeményezésre és hosszabb távra tervezésre épülő „gazdasági csodának”.” (A teljes poszt itt olvasható: Steinmannok és Steinerek - http://progressziv.blog.hu/2013/02/20/steinmannok_es_steinerek)
Egy nem létező polgári-kapitalista mentalitást adottnak feltételező, annak hiányába bele sem gondoló program semmivel sem reálisabb, mint a Jobbik „Magna Hungaria Novája”: tök mindegy, hogy egy épület azért dől össze, mert a tervezői elfeledkeztek a tartószerkezetről és csak a (népi-mélymagyar) díszítőelemekre gondoltak, vagy pedig azért, mert olyan konstrukciókat és technológiákat terveztek be, amelyekhez a „kőművesbrigád” nem ért, az eredmény egyaránt katasztrófa lesz!
…Na, ezt a katasztrófát kell nekünk kivárnunk – persze nem itt. És ha megtörtént, ha a „romok” alól majd elér hozzánk a nyöszörgés, hogy „Elegünk van az ábrándokból, jöjjön végre a teljes körű tudás!”, akkor gondolhatjuk meg a visszatérést, az ország „elfoglalását”. Akkor jöhet majd egy új honfoglalás – de ezúttal nyugatról, nem pedig keletről, nyugati szellemiséggel, tudással és célrendszerrel és nem pedig keleti vágyakkal, ábrándokkal és indulatokkal.
Nem tudhatjuk, hogy eljön-e a pillanat, amikor majd a magyar választók többsége megérti, hogy nincs tovább az illúziók és illuzionisták útján? Azt viszont tudjuk, hogy ez az út valójában már véget is ért alattunk. És tudjuk azt is, hogy sajnos nem fogja megúszni a Jónép a becsapódást… Menjünk el innen, őrizzük meg magunkat – és ha egyszer még lesz miért, ha megértik, hogy nekünk már most is igazunk volt, akkor talán majd visszajöhetünk!
(A posztot kísérő kép Szőnyi István Zebegényi temetés c. festményének felhasználásával készült.)
2013.02.21. 16:07 Szerző: Đđ
Radikális hataloméhség
„Da schreibt mit finsterem Amtsgesicht
Der eine Relationen.
Der andere seufzt beim Untericht
Und der macht Rezensionen.”
(„Ott az egyik sötét hivatalnokarccal összevetéseket ír./A másik sóhajtozik az oktatás közben és bíráló megjegyzéseket tesz.”)
Részlet egy régi német Burschenschaftler-dalból (https://www.youtube.com/watch?v=mtU6Fs2Jyn0)
Itt vannak ezek a mi derék, listázgató radikáljobber fiatal diákvezetői, ezek a magyar „Burschenschaftlerek1”. Mi vezethet arra tanult, egyetemre járó fiatalokat, hogy szélsőjobboldaliakká váljanak, és hogy szélsőjobbos mozgalmak vezetői legyenek?
Közkeletű vélekedés, hogy „a nyomor radikalizál” – azonban ez tévedés. A nyomor megbénít és inaktívvá tesz – és legfeljebb értelmetlen rombolásra tesz képessé, de arra semmiképp sem, hogy nagyon tudatosan felépített politikai szervezetet és programot dolgozzanak ki a nyomorban tengődők. Őket csak fel- és kihasználni szokták azok, akik valójában létrehozzák és működtetik a radikális mozgalmakat. A szegényekből lehetnek „utcai harcosok” és „rohamosztagosok”, de a „Führerek” mindenkor a középosztály fiaiból kerülnek ki!
Ez a helyzet a mi egyetemi radikálisainkkal is: őket sem a nyomor űzte a szélsőjobb felé. Ami „űzi” őket, az legfeljebb a saját középszerűségük érzése és ebből következően annak felismerése, hogy egy nyílt, verseny- és teljesítményalapú társadalomban ők nemigen fognak tudni kiemelkedni. Márpedig erre, a „felülre kerülésre” mindennél jobban vágynak: minden mozdulatuk azt a vágyat sugározza, hogy ők legyenek a megmondók, akik mások helyét megszabják.
…Erről szólnak a minap megismert listáik is: aki a listát összeállítja, az mondja meg, hogy a listázottak „mire jók neki”.
A felülre kerülés vágyával köt szövetséget a radikális jobb esetében a „nemzeti kiválasztottság-tudat”. E kiválasztottság-tudatra azért van szükségük, mert ezzel eleve „felülre pozícionálhatják” magukat, anélkül, hogy „egyéb kérdések és szempontok” (eddigi teljesítmény, kultúra, képességek, tudás, ön-, vagy közérdek-orientáltság, stb.) előjöhetnének. A nacionalizmus persze eleve csal: azzal az érvvel igényli és indokolja a saját területén/országán belül a saját maga számára a mindenki mást minden további nélkül megelőző pozíciót, hogy (úgymond) „Eddig ők ültek a nyakunkon!”. Úgy állítja be a dolgokat, mintha ő csak „megszüntetné mások előjogait” – persze a csalás nyilvánvaló: hiszen miért állítja az egyik (állítólagos) kivételezettség helyére a másikat, a sajátját? Miért nem azt mondja, hogy „Legyen felül a legjobb, járjon a pozíció a legtöbbet teljesítőnek!”? Á, nem: ő, a középszerű figura, nem ezt akarja – hiszen, mint írtam, akkor ő legfeljebb valami közepes posztra tarthatna igényt. Ő azonban felül akar lenni – ehhez pedig, kiváló képességek híján, csalnia kell!
…Ez és ennyi a radikális jobboldaliság – és ilyen alakok a vezérei! Nincsenek és soha nem is voltak „radikális jobboldali zsenik”, legfeljebb ügyes hatalom-manipulátorok vannak – de ők könnyen összeomlanak, ha egy igazi tehetséggel kerülnek szembe.
És ahogy nincsenek és sosem voltak zsenik köztük, úgy soha és sehol sem fordult az elő, hogy radikális jobboldali hatalom alatt, radikális jobboldali recept alapján lett tartósan sikeres és ért el stabil jólétet egy társadalom. Ez azért van így, mert – ahogy megállapítottuk – a radikálisok vezetői közepes képességűek, a stabil sikerhez viszont ezek a képességek nem elégségesek. Egy állam, egy modern társadalom és gazdaság vezetése és sikeressé tétele ugyanis éppen hogy a legjobb képességeket igényli.
…Mondhatják egyesek azt is a szóban forgó fiatalok radikalizálódásának magyarázataként, hogy a ma létező, hatalmi dölyffel politizáló pártok láttál döntenek úgy fiatalok, hogy „ebből elég” és hogy „valami mást” akarnak – csak akkor azt nem értem, hogy ha valóban mást és másképp (jobban, nyíltabban, őszintébben, a közjót képviselve, esetleg demokratikusabban, stb.) szeretnének, akkor miért élnek a „mainstream” pártok legsötétebb eszközeivel?
Azt kell hinnem: a válasz egyszerű. Mivel ezek a tanult fiatalok ismerik a történelmet, ebből azt a következtetést vonták le, hogy a radikalizmus a mai, sikertelenséggel és frusztrációkkal teli társadalomban akár győzhet is – és ha győz, (vagy legalábbis komoly „tényezővé” válik) akkor nyilván a radikálisok vezetői (is) lesznek hatalmi pozícióban – azaz: éppen ők. Igen: ők a hatalomra és a kivételezettségre vágynak – nem azért akarják leváltani a mai politikai (és gazdasági, kulturális, szellemi) elitet, mert jobban tudják-akarják csinálni a dolgokat, hanem azért, hogy ők évezzék a hatalom és a kivételezettség előnyeit… Megint csak ugyanoda jutottunk tehát, mint már fentebb is!
…Ez egy végtelenül önző garnitúra! És éppen a saját társaik elárulásával, kihasználásával, a saját társaik manipulálásával nyitottak a politikában, ez volt az „entrée”-jük – vegyük ezt észre és vonjuk le ennek tanulságát: nekik hatalmat soha!
1 Burschenschaftler: német (legtöbbnyire radikális jobboldali) egyetemi diákszervezet (Burschenschaft) tagja. E szervezetek a XIX. sz. első felében jelentek meg, radikális jobbratolódásuk a XIX. sz. végétől kezdődött. Ezekről bővebben itt (német nyelven): http://de.wikipedia.org/wiki/Burschenschaft
2013.02.20. 22:07 Szerző: Moin Moin
Steinmannok és Steinerek
„Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre legalkalmasabbat, megbízott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtak lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen, és megbirkózom vele.”
Karinthy Frigyes: A jó tanuló felel – 19161
„Szimbólum ez a név”2
Bajnai Gordon is afféle Steinmann-típus: csendes, figyelmes, udvarias „jó tanuló” - ám határozott, a tudása magabiztos (ha a személyisége nem is egészen – de ezt most ne nyissuk ki). A minap a Haza és Haladás Alapítvány által bemutatott gazdasági programtervezet (http://www.hazaeshaladas.hu/ftp/20130218_jokormanyzas_gazdpol.pdf) is egy „gazdaságpolitikai 5-ös felelet”, ami lényegében nem más, mint Bajnai Gordon miniszterelnök-jelölt majdani gazdasági programjának alapvetése. Logikus, gazdasági szakmai szempontból teljességgel megalapozott anyag, amelynek alapján valóban kiváló gazdaságpolitikát és gazdaságfejlesztés lehet csinálni – Szlovéniában, vagy Csehországban.
Nálunk nem!
Hiányzik ugyanis ehhez a „humán erőforrás”: az a fajta kapitalista-polgári és közösségben is gondolkodó mentalitás, amely előfeltétele lenne egy, a szabad kezdeményezésre és hosszabb távra tervezésre épülő „gazdasági csodának”. Mivel mindez nincs, Steinmann-Bajnai valójában ahhoz hasonlatosan viselkedik, mint amikor A Bukás c. filmben Hitler Steiner támadásától reméli Berlin felmentését és a fordulatot a háború menetében. (A híres jelenet itt nézhető meg, 1.58-tól: https://www.youtube.com/watch?v=4nT8XsojgEc – de szintén az irreális várakozásokról szól a film következő jelenete is: https://www.youtube.com/watch?v=5cTqcgySDnY) Papíron, a térképen Hitler elképzelései is abszolút „szakmaiaknak” tűnhetek – csak épp hiányoztak a megnevezett hadseregek a valóságban – akárcsak a valódi vállalkozói közép-és felsőosztály „elitcsapatai” nálunk!
Mert a bemutatott Bizalom – a jó kormányzás gazdaságpolitikája című (vita-)anyagban foglaltak forrásoldala csak akkor állhat elő, ha „fejben” ehhez már készen állnak a vállalkozások és vállalkozók. Ne gondolja senki, maga Bajnai és szerzőtársa, Oszkó Péter se, hogy adott ez az előfeltétel – szerintem ezzel a helyzettel ők is tisztában kell, hogy legyenek. Viszont az anyagban hallgatnak erről a hiányról és egyetlen szóval sem utalnak arra, hogy miképpen akarnak ezen segíteni? Emlegetik ugyan a bizalmat – az anyag címében is – és szó van arról, hogy a kormányzatnak kell a kölcsönös bizalom megteremtését kezdeményeznie, kiszámíthatósággal, megbízhatósággal és stabil jogi környezettel. Ám a bizalom sem elegendő – mert igaz ugyan, hogy most a (gazdasági és politikai vezetés, a vállalkozók, a bankok és az egész lakosság között, oda-vissza) hiányzó bizalom is az egyik akadálya a növekedésnek és annak is, hogy a gazdaság szereplői reálisan és hosszabb távra tervezhessenek, ám hiába lenne bizalom, ha a tudás hiányzik és ha hiányzik a készség az innovativitásra is. (Már a legtöbb vállalkozásnál-vállalkozóból.)
„Lófasz lesz itt, nem acél!”3
Ne kerteljünk: előző évszázadaink-évtizedeink egyáltalán nem kedveztek a polgári-vállalkozói attitűd kifejlődésének és annak sem, hogy kialakuljanak a társadalomban és az oktatásban azok a bejáratott csatornák, amelyek eljuttatják a vállalkozói tudást az érintettekhez. Ma nem „nő bele” az ifjúság ebbe – és ezzel kerülünk igazán hátrányba a fejlett északnyugat-európai társadalmakkal és gazdaságokkal. A vállalkozó nem olyan vállalkozó, mint egy holland, vagy dán – és persze a szakmunkás sem olyan. Ennek oka pedig messze nem a „jólétbeli különbség”: az okok sokkalta mélyebbre nyúlnak mind azokban, mind pedig a mi társadalmunkban! És Bajnaiék anyaga nem beszél erről – meg arról sem, hogy mit terveznek e hátrány ledolgozása érdekében? Egyáltalán: hogy terveznek-e valamit? Tudnak-e erről a hiányról, és hogy azt mi okozta-okozza? Mert ez a hiány ellehetetleníti a program „szabályos, steinmanni lefutását”.
Mit fog kezdeni Bajnai és csapata a remélt politikai hatalom birtokában a nem-polgári és nem „tudatosan kapitalista” magyar gondolkodásmóddal? Nem tesz-e keresztbe ez a gondolkodásmód, ez a „sajátos magyar észjárás” mindannak, ami az idézett vitaanyagukban áll és amely, semmi kétség, a majdani kormányzati program gerince?
…Tegyük fel végre a leglényegibb kérdést: lehet-e rövid-középtávon itt olyan kapitalizmust és abban olyan gazdaságpolitikát csinálni, mint egy erősebben polgárosodott társadalomban – akár az emlegetett Csehországban, vagy Szlovéniában? Vagy ha nem, akkor mit kell változtatni és mivel kell kiegészíteni azt a „Steinmann-programot”, amelyet most elénk tártak Bajnaiék – és amelyről immár látjuk, hogy jelentős részben éppen „Steiner nem létező hadseregének támadására” alapoz?
…De ki fog „támadni” Borsodban és Baranyában? Kik fogják ott – és másutt, az egész országban is - megcsinálni azokat az „exportképes, tudás- és tőkeintenzív vállalkozásokat”, amelyek – mint a jó kormányzás gazdasági alapvetéseiben szerepel – biztosítani fogják „a gazdaság fenntartható növekedési pályára állítását”, az államháztartási egyensúly fenntartását és a foglalkoztatás-növekedést”?
„A bátorságot nem lehet hamisítani”4
Van azonban egy hozzáállásbeli probléma is, amely kitűnik a vitairatból: Bajnaiék hajlamosak „kész helyzetnek” elfogadni a Fidesz-kormány által teremtett viszonyokat, e akár még a gondolatmeneteket is! Vegyük például azt, hogy Bajnaiék nem tervezik a bankadó eltörlését, hanem azt valamilyen (csökkentett) formában továbbéltetnék Mi sem bizonyíthatja jobban, hogy a Fidesz-méreg (és demagógia) mennyire átjárta már a közgondolkodást… A bankadó el nem törlésének oka nyilván az, hogy látják: ha itt-ott osztogatniuk kell egy kicsit (népszerűség, óh!), akkor ennek forrása rövid távon csakis valami bevételnövelő elem lehet – de hogy miért épp attól a szektortól kell elvonni, amely amúgy egy egészséges gazdasági közegben a növekedés finanszírozásának egyik legfőbb eleme, és amelytől az elmúlt években annyi forráskivonás és olyan koncepciótlanul történt, azt aligha lehet mással magyarázni, mint a „Fidesz-méreggel” Hiszen minden pillér, amit elvonnak a bankrendszerből, kétszeresen is lassítja majd a növekedést: egyrészt a ki nem helyezett hiteleken keresztül, másrészt pedig úgy, hogy a bankok valamennyit az ügyfeleikre terhelnek majd ebből az adóból – és a bank ügyfeleit más szóval úgy nevezik, vevők és ugye az ő fogyasztásuk-beruházásaik húzzák a növekedést. Akkor járna el helyesen a leendő kormány, ha nem a központi költségvetésbe terelné át a bankok által kitermelt nyereség ezen részét, hanem inkább arra ösztönözné-szorítaná a bankokat, a szabályozás eszközeivel hogy tegyék olcsóbbá a szolgáltatásaikat (és ezzel együtt fokozzák a tevékenységüket) és az olcsóbbá válásukkal hagyjanak pénzt az ügyfeleik – a már említett vevők – zsebébe. Hadd döntsék majd el ők, hogy azt kinek a termékeire költik, ne az állam akarja eldönteni, hogy a magához vont pénzből miféle vállalkozásokat preferál. Hiszen egy egészséges piacgazdaságban annak eldöntése, hogy egy-egy vállalkozás jó-e, perspektivikus-e, nem a kormányzat és a politika, hanem a vevők és a hitelező pénzintézetek kompetenciája!
Szóval: Bajnaiék hajlamosak „szubmisszíven viselkedni” a Fidesszel és Orbánnak kapcsolatban… Márpedig régi stratégiai igazság, hogy a győzelem sosem azé, aki átveszi az ellenség diktálta gondolatmenetet… Jó lenne Gordonéknak tanulmányozniuk az austerlitzi csatát5!
…Mindezeket pedig nem azért írtam meg, hogy „basztassam” Bajnaiékat – hanem azért, hogy segítsem kiegészíteni a vitaanyagot azzal, ami még nincs meg benne. A választók és a valóság pedig nem csupa „tanár urak”, akik voksokkal és gazdasági növekedéssel díjazzák majd a lecke hibátlan felmondását.
Most már nem az a feladat, hogy méricskéljük: vajon mint megoldás, Bajnai személye és csapata-e a lehető legjobb arra, hogy kihívja, majd legyőzze a Fideszt és Orbánt, és hogy utána kormányozzon? Nyilván nem – de már nincs idő egy „álomcsapat” összeszervezésére. Most már az a feladat, hogy hozzuk ki belőlük a maximumot! Ehhez konstruktív kritika kell és az, hogy hozzáadjuk a dologhoz a saját tudásunkat, erőnket, munkánkat – és hogy eközben szervezzünk egy olyan támogatói közeget, amely rábírja Bajnaiékat a hiányzó elemek, tudás és kompetenciák programba-csapatukba emelésére és amely közeg egyszerűen nem fogadja azt el, ha Bajnai és társai ezeket ki akarják hagyni.
1 A teljes szöveg itt: http://mek.oszk.hu/00700/00719/00719.htm#5
2 Szintén A jó tanuló felel-ből
3 A mondat Örkény István egyik – vele az egykori sztálinvárosi kohóépítkezésen valóban megtörtént esetről beszámoló – írásából származik, ld. itt: http://orkenyistvan.hu/erdekessegek
4 Napóleon egyik híres mondása
5 Austerlitzi csata: Napóleon leghíresebb győzelme, amelyet éppen azzal vívott ki, hogy a saját tervét-gondolatmenetét és stratégiáját rá tudta erőltetni az ellenségre, amely azután szó szerint úgy manőverezett, mintha maga Napóleon parancsolt volna neki. (Austerlitz ma Csehországban Brno közelében van és Slavkov a neve.)
Utolsó kommentek