HTML doboz
2013.03.24. 15:51 Szerző: piefke
A nemzeti egység és a siker
„Aus der Welt die Freiheit verschwunden ist,
Man sieht nur Herren und Knechte,
Die Falschheit herrschet, die Hinterlist
Bei dem feigen Menschengeschlechte.
Der dem Tod ins Angesicht schauen kann,
Der Soldat allein ist der freie Mann.”
„A világból eltűnt a szabadság,/Az ember csak urakat és szolgákat lát,/A hamisság uralkodik, az alattomosság/A gyáva emberi fajnál./ A katona a szabad ember,/Aki a halál arcába tud nézni.”1
Friedrich Schiller: Wallenstein tábora, "Fel, bajtársak, lóra!" (a dragonyosok kórusa) - 1798 (https://www.youtube.com/watch?v=sArBMkLVHPs)
Megteremthető-e a nemzeti egység? Az a nemzeti egység, amely ki tudja hány évszázada egyfajta központi elem a magyar közgondolkodásban – egy vágy, amely Árpár fejedelem kora óta talán még sohasem teljesült.
Az az igazság, hogy a nemzet egy része valójában nem egységesülni szerezne a nemzet többi részeivel, hanem uralkodni felettük. Nem az a helyzet, hogy az általuk „balliberálisnak” nevezettek ne tekintenék a „keményvonalas”, „elkötelezett” jobboldaliakat, vagy más nevükön az úgynevezett „nemzeti oldalhoz” tartozókat a magyarság szerves részének: számukra ugyanis ez a kérdés fel sem vetődik, nem az áll a gondolkodásuk középpontjában, hogy ki magyar és esetleg ki kevésbé az… Ez a „kezdeményezés” egyértelműen a nemzeti oldaltól ered: ők akarnak „kategorizálni” – éspedig azért, hogy mint kategorizálók (értsd: a kategorizáláshoz szükséges hatalom birtokosai) egyértelműen „jól jöhessenek ki” a dologból: akkor is felül és kivételezett helyzetben lehessenek, ha éppenséggel akár személy szerint, akár mint politikai/társadalmi elit, nem igazolják teljesítménnyel a kivételezettséget.
A nemzeti oldal ugyanis nem a teljesítményre, hanem a kivételesség(é)re építette rá az egész, fejében élő társadalmi rend-elképzelését. (Talán éppen ezért is gyűlölnek zsigerből minden olyan közösséget, amely alapvetően meritokrata: zsidóságot, kapitalizmust, demokráciát…) Ennek az elképzelt társadalmi rendnek a megvalósulását zavarja minden „konkurens elképzelés”, tehát ezek képviselőivel számukra nem is létezhet, nem is kívánatos az „egység”.
…Mindez nem jelenti azt, hogy bele kellene-lehetne törődni abba, hogy ők kisajátították a nemzetet maguknak. Végső soron ez még nekik sem érdekük hosszú távon, hiszen egy idő után senki sem lesz, aki büszke lenne egy sikertelen közösségre. Márpedig – mint fentebb írtam – a „nemzeti oldal” nem a teljesítményben, hanem a „rátelepedésben” gondolkodik, viszont a nemzetet sikeressé a valóságban csak a teljesítmény teheti! A nemzeti oldal egyfajta „belső gyarmatosítást” folytat – ez a társadalmi, gazdasági és pozíciószerzési stratégiájuk: „Az ember csak urakat és szolgákat lát” – ahogy Schiller írja, urakra és szolgákra akarja fel- és megosztani a magyar állampolgárokat.
Mármost, miféle „egységben” lehetünk mi velük, anélkül, hogy belemennénk az általuk elképzelt társadalommodellbe és -felosztásba? Őket meggyőznünk szinte reménytelen – ehhez ugyanis az kellene, hogy belássák: hosszabb távon a nemzet elerőtlenedéséhez vezet az a fajta teljesítménykerülő attitűd, amelyet ők éppen azért vettek fel, hogy ne kelljen megtanulniuk teljesíteni, hogy ne kelljen nyílt versenyben megméretniük magukat és képességeiket-tudásukat!
Két lehetőségünk van: vagy belemegyünk a játékukba, vagy tudomásul vesszük, hogy ők és gondolkodásmódjuk „örökké ellenség lesznek”.
Az első lehetőség: nem lehetőség - szót se többet róla! A második pedig látszólag szintén az ő stratégiájuk szerinti játék – hiszen (ismétlem: látszólag) éppen úgy kizár valakiket, egy közösséget a magyar népből, mint ahogy ők zárn(án)ak ki egyeseket. Azonban ez csak látszat, hiszen míg ők, a „nemzeti oldal” az egyes „kizártakat” azok valós teljesítményétől függetlenül zárnak ki, addig a mi attitűdünk egyértelműen befogadó és nyitott: bárki magyar lehet, aki a magyarság, mint kultúrközeg és mint együttműködő európai szereplő fejlődéséhez, erőforrásokban való gazdagításához, „emeléséhez” hozzájárul. Nem mi mondjuk meg, ki része a nemzetnek, hanem a saját teljesítménye és a hozzáállása a közös sikerhez és a többiekhez. Nem mellesleg: éppen a mi teljesítményalapúságunk adhat-hozhat létre valóságos alapokat a „nemzeti oldal” által fetisizált, dédelgetett nemzeti büszkeségnek is, hiszen egy üres, teljesítménnyel, sikerekkel alá nem támasztott, ki nem töltött nemzeti büszkeség csak köznevetség tárgya lehet a világban. Mondhatni: ahhoz, hogy őket, a „nemzetibüszkélkedőket” a világ valamennyire is komolyan vegye, éppen a mi teljesítményünk kell. …Persze nem az ő leosztásukban, ahol mi húzzuk az igát, ők pedig aratnak…
Nem közhetünk kompromisszumot ezzel a nemzeti jobboldallal és nem fogadhatjuk őket be sorainkba mai állapotukban – mert akkor éppen a jövendő sikeres magyarságot sodornánk veszélybe! De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy örökre kizárjuk őket. Ha konzekvensen képviseljük azt a nemzetideált, hogy a magyarság a jól teljesítők közössége – és ehhez megszerezzük a szükséges hatalmat is -, akkor képzelhető el, hogy egy idő után elkezdenek lazulni a ma a nemzeti oldalban a „nem nemzetiekkel” szemben táplált ellenérzések. Éspedig azért, mert ha sikeres lesz a nemzet, akkor csökken bennük a (hosszú századok óta tartó) sikertelenség következtében kialakult szorongás, ami az agresszív és kirekesztő nemzetkoncepciójuk alapja. Még az is lehet, hogy közülük majd számosan úgy fognak utólag visszaemlékezni a 2002 és 2014 közötti évekre, mintha ők már akkor is ezt a nyitott, befogadó és teljesítményalapú nemzetideált képviselték volna…
…Akik pedig mégsem – mert esetleg annyira távol kerültek már mindenféle teljesítményre való képességtől – azoknak még mindig ott lesz pl. az „ultra-lét”, vagy a Magyar Művészeti Akadémia zártkörű rendezvényei, ahol kedvük-késztetéseik szerint bizonyíthatják be egymásnak, hogy a magyarok a Szíriuszról jöttek, a pártus-Jézus vezette Battlestar Hungarica fedélzetén…
1 Az idézet utolsó két sora az eredeti német szövegben fordított sorrendben van (Der dem Tod ins Angesicht schauen kann,/Der Soldat allein ist der freie Mann.), mint ahogy azt a magyar fordításnál a magyar nyelv szerkezete megköveteli (A katona a szabad ember,/Aki a halál arcába tud nézni.).
2013.03.22. 22:24 Szerző: Đđ
Rezsicsökkentés, szavazatvásárlás és az ellenzéki stratégia
„A hatalomban az a csodálatos, Eminenciás uram, hogy amit az ember olyan könnyű kézzel odaad, ugyanolyan könnyen vissza is veheti!”
Ridley Scott: 1492 A paradicsom meghódítása, Sanchez kincstárnok szavai - 1992
Néhány napja megjelent ma az Ipsos legújabb, a pártok támogatottságát vizsgáló közvélemény-kutatásának eredménye: a Fidesz félmillióval növelte egy hónap alatt a támogatottságát. Mi történt ez alatt a hónap alatt, ami ennyi embert állított (ismét) a kormánypárt mellé?
Erre a kérdésre akkor kapjuk meg a választ, ha megnézzük, kik álltak most a Fidesz támogatói közé? Hát persze: az új támogatók „főképpen 30 évesnél fiatalabbak és 50 évesnél idősebbek, legfeljebb alapfokú végzettségűek, kisvárosokban és falvakban lakók, az átlagosnál szerényebb jövedelmi viszonyok között élők”1 közül kerültek ki. Mi hathatott erre a populációra az elmúlt egy hónapban? Csak egy ilyen történés van: a rezsicsökkentés! Erről a múlt év végén hozott döntést a kabinet, hatása pedig az emberek pénztárcáiban épp a vizsgált időszakban kezdett jelentkezni…
„A nép vak. Nemzeni és meghalni egyazon szalmára fekszik.”2
Elhiszem, hogy sok-sok családban hozott némi megkönnyebbülést ez a döntés – és a hála most támogatottság-növelésben jelentkezik, legfőképpen azok körében, akik nemigen törődnek e döntés áttételes hatásaival. A „legfeljebb alapfokú végzettségűek, kisvárosokban és falvakban lakók” nyilván nem olvasnak az energiaszektor és az energiaárak viszonyait taglaló elemzéseket (pl. ezt: http://www.portfolio.hu/vallalatok/a_rezsifetis_margojara_egy_strategiai_agazat_nem_jatekszer.176841.html). Még az sem világos előttük, hogy az ő számlacsökkenésükkel párhuzamosan a vállalati szféra számlái növekedésnek indulnak – ez pedig a termékek és szolgáltatások áraiban végül majd utoléri őket, a tájékozatlan kisembereket is.
Az országban populizmus és demagógia terén nincs párja a Fidesznek: mivel nincsenek elvei, így gátlásai sem. Nincs más, magasabb célja, mint maga a hatalom, ezért bármit és bárminek az ellenkezőjét bármiféle belső ellenállás nélkül tesz meg. Gyurcsány legalább szégyellte magát…
Amit most a Fidesz megtett – és a tervek szerint még tovább is folytat – ezzel a rezsicsökkentéssel, az nem csupán a kapitalizmus íratlan szabályaival ellentétes, hanem a Büntető Törvénykönyv nagyon is írott paragrafusaiba is ütközik. Ott ugyanis, a 211. §-ban ez áll:
„Aki a választási eljárásról szóló törvény hatálya alá tartozó választás, népszavazás népi kezdeményezés vagy európai polgári kezdeményezés során… arra jogosultat a választásban, a népszavazásban, a népi kezdeményezésben vagy az európai polgári kezdeményezésben akadályoz, vagy erőszakkal, fenyegetéssel, megtévesztéssel, illetve anyagi juttatással befolyásolni törekszik, …bűntettet követ el és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
Magyarán: aki rezsicsökkentéssel befolyásolja-hajlítja maga felé a tudatlan tömegeket, az bűncselekményt követ el, szavazatokat vásárol. Mert a rezsicsökkentés egyetlen célja ez: szavazatokat szerezni! Nem lehet ugyanis célja az, hogy az emberek zsebében több pénz maradjon – hiszen, mint fentebb írtam, az áttételes hatások bőven beszedik tőlük a rezsiben megspórolt összeget. Az sem igaz, hogy ezzel a kormány – úgymond – „igazságot akar tenni”, azaz elvonni a közműcégek „pofátlan profitját”, hiszen a lakossági gáz- és áramszolgáltatás évek óta veszteséges a szolgáltatóknak. De akár már néhány éves távlatban is sokkal több terhe lesz emiatt a „megkímélni” hirdetett lakosságnak is: mivel a közműcégek nem fognak tudni hálózatot karbantartani és fejleszteni, ezért az elmaradt beruházások majd egyszerre és „kamatostól” jönnek, a számlát pedig akár közvetlenül, akár valami állami „bűvésztranszferen” keresztül úgyis a fogyasztók fizetik.
Szép dolog, mondhatom: összességében fokozott terheket rakni az általunk vezetett ország lakosságára, csak azért, hogy ők, tudatlanságukban, újraválasszanak majd minket – hogy aztán újabb és újabb terheket rakhassunk rájuk! A nép pedig? A nép még tapsikol is – és egy hónap alatt félmillió emberünk kezdte úgy érezni, hogy hálásnak kell lennie a Fidesznek. Ha van gyakorlati megnyilvánulása annak a valaminek, amit szaknyelven „csekély választói tudatosságnak” neveznek, akkor ez a szitu az!
„Az ember, sajnos, már nem bírja utolérni a technikát. Használni használja, valójában azonban retteg tőle.”3
…De mit tehetnek azok, akik nem egy ilyen kormányzat alatt akarják látni az országot? Mit lehet itt tenni a populizmusra és a szemfényvesztésre vevő tömegek ellenében és a hatalomért oly sokra képes kormánypárt ellenében?
Nos, az ellenzék nemigen érhet el azzal sokat, ha ráígér a Fideszre (pedig épp ezzel próbálkozik) – hiszen a Fidesz osztogatása azonnal megjelenik a számlákon, míg az ellenzéké, hatalom híján, csupán egy ködös, jövőbeni ígéret. Sajnos a demokratikus ellenzék „vezető erejének” ebben az esetben sincs jobb ötlete, mint követni a Fideszt: ha a Fidesz rezsit csökkent, a világért se meri azt mondani, hogy „Ez már mekkora kamu!” és nem próbálja meg világossá tenni akár a legegyszerűbb embereknek is ezt. Na ja, persze: ehhez merészség és hitelesség kellene, ami nincs neki!
Mit tegyen az ellenzék ezért? Mivel lehet megnyerni a szegényeket?
A válasz talán meglepő: vállalkozásfejlesztési programmal. Ez ugyan nem hoz egyik hónapról a másikra pluszszavazatokat, mit a rezsicsökkentés, de azzal szemben valódi javulást jelentene a kisemberek egzisztenciájában. Az ellenzék egyetlen esélye az (lenne), ha sikerül(ne) a Fidesz virtuális, hazugságra, átverésre épülő világával szemben egy szilárdat és valóságosat ajánlani. Úgy odaállni az emberek elé, hogy válasszatok: ellesztek még egy-két évig a nagy büdös hazugságban – és a végén becsődöltök, az országgal együtt – vagy (meg-)választotok minket.
Ehhez persze bátorság kellene – ahhoz meg magabiztos politikusok!
Ma Magyarországon hírhedetten alacsony a foglalkoztatottság (még akkor is, ha hozzáadjuk a szürkegazdaságot) – ez a szegénység oka. A szegénységé, amely lassan az ország lakosságának egyharmadát beszippantotta és már javában erodálja a középosztályt is. A rezsicsökkentéssel pedig csak újabb terhet veszünk magunkra (ahogy fentebb írtam).
Ma a Fidesz egy virtuális valóságot épít, amellyel szemben az alternatíva, amely képes lehet a tömegeket megmozdítani, csakis a valóságos világ lehet. Ha az ellenzék is megpróbál egy illúziót felkínálni a 2014-es választásokon, akkor okvetlenül vereséget fog szenvedni, éspedig két okból is.
Egyrészt a Fidesz sokkal jobb és tehetségesebb az illúziókeltésben – ráadásul a szavazóbázisa is igényli, hogy ne kelljen szembesülnie azzal a valósággal, amelyben ő rendre vesztes szokott lenni. Másrészt pedig az a megmozdítható szavazóbázis, amely elvben a demokratikus ellenzék által elérhető lenne, éppen nem újabb és újabb hazugságokat akar kapni, hanem valóságos, megalapozott politikát, szakértelemmel. A demokrata ellenzéknek nem abban kellene versenyeznie a Fidesszel, hogy a társadalom legkevésbé tudatos és rövid távon a legkönnyebben „korrumpálható”, megvásárolható szavazóit próbálja magához vonzani – hiszen ebben a költségvetés felett éppen rendelkező kormányerőnek behozhatatlan előnye van. Nem az ellenfél által már gyakorlatilag „megvásárolt” szavazóbázisra kell koncentrálnia, hanem arra, hogy a társadalom legaktívabb, legtöbb erőforrást előállító tagjai benne lássák a megoldást.
…De, mint írtam, ehhez megfelelő ajánlattal bíró ellenzék kell, megfelelő vezetőkkel. Ilyen ma (még?) nincs!
1 Id.: http://index.hu/belfold/2013/03/18/ipsos_aktivizalodtak_a_valasztok/
2 Friedrich Dürrenmatt: János király (ford.: Görgey Gábor) – 1963
3 Örkény István: Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók! - 1968
2013.03.21. 15:59 Szerző: ROZ
A szolgáló
„És nem tértek meg az ő gyilkosságaikból, sem az ő ördöngösségeikből, sem paráználkodásaikból, sem lopásaikból.”
János Jelenések könyve, 9.21 (ford.: Károly Gáspár, 1589) – I. sz. 2. felei
Kedves magyar sorstársaim!
Van Napóleonnak egy mondása: „Ausztria egy vén szolgáló, aki megszokta, hogy mindenki erőszakot tesz rajta”. Azt én nem tudhatom, hogy Ausztria valóban ilyen volt-e Napóleon idején, de azt tudom, hogy Magyarország népe ilyen!
Állítólag vannak (voltak?) „jogaim”. Nem tudom: én sosem találkoztam velük. Ha bementem az önkormányzathoz, ugyanúgy éreztem magam, mint amikor annak idején a tanácshoz mentem be: éreztem, hogy a hatalommal állok szemben. Ezt a fílinget csak erősítette az, hogy amikor megtörtént itt nálunk a „rendszerváltás”, akkor sokáig a régi tanácselnök volt az új polgármester – aztán pedig a volt megyei párttitkár veje… Úgy olvasom, kb. ez van országos szinten is. Pl. az egyik alkotmánybírónk, akinek állítólag az lenne a dolga, hogy a jogainkon őrködjön (tudják: amiről írtam már, hogy állítólag vannak!), szóval ez a mostani alkotmánybíró annak az egykori belügyminiszternek a veje, akinek akkor az volt a dolga, hogy korlátozza a jogainkat – legalábbis ezt mondják róla a veje párttársai, maga a miniszterelnökünk is. Az a miniszterelnökünk, aki nemrégiben elmondta magáról, egy szoci képviselőnek visszavágva, hogy „én a nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam. Hanem azok ellen harcoltam, akik csinálták a diktatúrát” - most meg magas pozíciókat osztogat nekik és együtt dolgozik velük – éppen egy újabb magyar diktatúrán…
Szóval: a jogaim. Nem tudom, mire jók? Nem tudom, mire jó az nekem, ha négyévente választhatok a gazemberek és a pszichopaták között – és ha egyiket sem akarom, akkor vannak még fantaszták is? Nem értem, mire jó nekem a fékek és ellensúlyok rendszere, amikor az ország akkor is válságtól válságig, megszorító csomagtól nemmegszorító csomagig bukdácsolt, amikor épp azok voltak hatalmon, akik manapság annyit beszélnek az alkotmányosság és a jogállam lebontásáról? Mire jó az alkotmány és a jogállam, ha nem véd meg se a lecsúszástól, se attól, hogy itt mindig vagy osztogatás legyen, vagy válság?
…Mondjátok már meg: hogyan kell a jogokat használni? Mert adtatok ugyan – papíron – jogokat 1990-ben, meg néha még azóta is, de senki se vette a fáradságot ahhoz, hogy megtanítson minket jogállamban, annak polgáraiként élni. Arról már nem is szólva, hogy ránk hozták ezt a kapitalizmust is a langyos, unalmas, de biztonságos szocializmusunk helyett. Nekünk megfelelt a szocializmus: hosszászoktunk, mint az idézett mondás szerint Ausztria a nemi erőszakhoz. Nem tűnt fel, hogy elnyomtak minket – hiszen amióta megköttetett a Vérszerződés, azóta mindig is el voltunk nyomva, és a régebbi elnyomásokhoz képest a Kádár-féle elnyomás kifejezetten kényelmes volt! Nem tudtuk, hogyan kell szabadon élni és dönteni, hiszen addig csak abban döntettünk, hogy Ladát veszünk-e, vagy Škodát.
Szóval, senki sem tanított meg minket szabadnak, demokratának és kapitalistának lenni, de sokan, akik ott fent a politikát (most immár a nevünkben) csinálták, úgy gondolták, hogy ezt mi mind-mind tudjuk és a Honfoglalás óta egyéb vágyunk se volt, mint szabad, demokrata polgárként kapitalista országban élni! Ez az elképzelésük pedig kísértetiesen hasonlított arra, amikor az előző garnitúra, Rákosiék és Kádárék, azzal etettek minket, hogy már Vata is azért lázadt fel, mert valójában kommunizmust akart.
Lófaszt: mi nem szabadok, demokraták és kapitalisták, vagy éppen kommunisták akartunk lenni: mi jól akartunk élni, annyi szegénység után. Minden évben egy kicsit jobban – mert tetszett nekünk, hogy ezt ígérte Kádár, valamikor a ’60-as évek elején. Mi azt se bántuk volna, ha Maga Hitler vagy Sztálin áll az ország élén és azt se bántuk volna, ha Trianonnál az egész országot Albániához csatolják – csak élhessünk nyugodtan. A pofánkat ki nem nyitni megtanultuk, gyerekkorunktól „kettős nevelésben” részesültünk: volt egy duma munkába-iskolába és egy másik otthonra, és voltak dolgok, amiről még otthon, egymás közt se beszéltünk - és így neveltük a gyerekeinket mi is…
A kapitalizmussal voltunk-vagyunk talán a legnagyobb bajban. Egészen ’45-ig (vagy ’49-ig?) nem is tudtuk, nem tudták a szüleink-nagyszüleink se, hogy amiben ők élnek az „kapitalizmus”. Ők Ferencjóska, majd Hortimiklós alatt éltek – ahogy épp lehetett. Tudták, hogy a föld az „úré”, a gyárban pedig a „Főnök úr” parancsol, de nem gondolkodtak arról, hogy ők most tulajdonképpen a munkaerejüket adják el, mással nem rendelkezvén a marxizmus szerint. Aztán, „a fordulat évét” követően, megtudták, hogy ők ezer évig ki voltak zsákmányolva, legutóbb épp a kapitalisták által és azt is mondták nekik, hogy vannak még a világban olyan népek, amelyek korántsem olyan szerencsések, mint ők és őket továbbra is kizsákmányolják a kapitalisták. …Persze érezték, hogy itt nem stimmel valaki, mert amíg nekik a lódenkabát is luxus volt, addig Bécsből, vagy Kanadából másféle hírek szállingóztak át a Vasfüggönyön. De mivel működött bennü(n)k a kettős nevelés, hát nem kérdeztek-kérdeztünk rá a dologra…
’88-’89-től aztán járhattunk mi is Bécsbe és már a kutya se kérdezte, honnan van a valutánk – és ott láttuk, hogy „kapitalizmus=gazdagság”. Azt hittük, hogy ha nálunk is kapitalizmus lesz – mert már mondták, hogy az lesz, meg persze demokrácia és szabadság is, meg jogaink -, akkor mi is úgy fogunk élni, mint a burgenlandiak. És senki se mondta, hogy ahhoz, hogy úgy élhessünk, mint a burgenlandiak, úgy is kellene gondolkodnunk! Mert a burgenlandiak nem vitték haza a munkahelyükről a cerkát a gyereknek és a vállalat teherautójával se csináltak maszek fuvarokat. És ha a házuk előtt, az utcájukban feliszapolódott az árok, akkor nem azt mondták, hogy „csinájja meg a Zállam!”, hanem fogták a lapátot, meg persze szóltak az utcabelieknek is, és megcsinálták maguk. Mi meg nem értettük, hogy ott miért rendezettek az udvarok, csak láttuk, hogy rendezettek és eszünkbe se jutott, hogy mindezt: a nagyobb jólétet, a nyugodtabb viszonyokat, a rendben tartott árkokat-utakat a miénknél jóval fejlettebb munkakultúrájuk adja meg nekik. Azt se tudtuk, hogy minden azért van rendben, mert minden valakié és az övé már régóta és még sokáig az is fog maradni biztosan. És azt se tudtuk, hogy ott a polgármester vajon miért nem építtet a község-város pénzén utat-házat magának? Nem tudtuk, hogy azért nem, mert akkor a polgárok nem engednék, hogy ő – egy „ilyen” ember – lehessen a polgármester. Azt se fogtuk fel, hogy miért azt az embert tisztelik a városban, aki a legtöbb adót fizeti – nálunk az volt a menő, ha valaki minél többet el tudott tüntetni a török, a labanc, az állam, a muszka, a padlássöprők, vagy az APEH elől. (Mostanában úgy hallom, NAV a neve, de szerintem még mindig a szpáhi-birtokok defterdárjainak egyenes ági leszármazottai ülnek ott.)
…Lett aztán itthon is kapitalizmus és lett demokrácia is. A kapitalistáink közül sokan azelőtt szocialista vállalatokat vezettek – derék pártemberekként. Valahol vicces azért, hogy akik egy évvel azelőtt még beszédet mondtak a „válalati kolektíva” előtt november 7-én, azok rá egy évre már „managerek” voltak a (spontánul privatizált) vállalkozás élén. Aztán az is vicces volt, ahogy az egykori párt-főkáderek magukat és egymást törve alakultak át az új, tőkés elitté. Csoda-e, hogy ilyen lett a mi kapitalizmusunk?
Értsétek már meg végre ott fenn: nem mi akartunk demokráciát – nem is tudtuk, mi az. Nem mi építettünk itt kapitalizmust: úgy döntött az Állampárt, hogy legyen – mert a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút és senkinek-semminek nem kellettek többé a szocialista módra készülő, a világ minőség és hatékonyságversenyében elvérző termékeink, és az államnak már sehonnan sem volt pénze arra, hogy tovább dotálja a veszteséges vállalatait. (Egy megjegyzés: most, hogy immár huszonharmadik éve kapitalizmus van, továbbra is dotálja az állam a – neki kedves – vállalatait. Ki érti ezt? Hát mégis van rá pénz? Honnan?) Nem mi szerveztük meg a jogállamot sem, alkotmányostól, fékestől és ellensúlyostól. Az „alkotmány” addig vagy egy utcanév volt a faluban, vagy a tákolmány vicces szinonimája. (Hm… Most fordult a helyzet: a tákolmány lett az alkotmány-alaptörvény vicces szinonimája…) „Fék” a bringán volt, „ellensúly” pedig a toronydarun. Azt pedig végképpen nem szoktuk meg és nem is fogtuk fel, hogy ezentúl mi vagyunk a hatalom főnökei és ellenőrei. Aki addig főnök akart lenni, az eleve beépült a hatalomba, aki pedig ellenőrizni próbálta a hatalmat, az gyorsan egy erősen ellenőrzött helyen találta magát: vagy börtönben, vagy diliházban.
…És ezek után várták tőlünk, hogy alkossunk magunknak a közérdeket képviselő pártokat, válasszunk magunk közül a közérdeket képviselő vezetőket és ellenőrizzük, hogy valóban a közérdeket képviselik-e? De hát mit tudtuk mi, hogy mi az a „közérdek”! Erre azt mondják: az, ami a népnek jó – hát nekünk az olcsó sör, a 3,60-as kenyér, a munkahelyi lógás, a fusiban megkereshető pénz, a számlanélkülokosba’, a bliccelés a jó, meg ha nincsenek a környéken cigányok. Újabban meg a rezsicsökkentés… Jó-jó: mondják, hogy ennek ára van, hogy utólag meg kell fizetnünk kamatostól azt, ha „olcsón”, „ingyen” lát el minket ezzel-azzal a Zállam. De hát mi nem értjük azt se, mi az a „kamat” – fel is vettük a CHF-hiteleket! Mi azt szoktuk meg – azt szokatták meg velünk – hogy csak azzal törődjünk, ami most van, ami most jó, ami most megszerezhető… Utána úgyis jön mindig egy ’56, vagy egy Bokros-csomag, vagy egy őszödi beszéd, vagy egy fülkeforradalom: mi lenullázódunk és kulloghatunk vissza a startkockára, mint szerencsétlen dobó a társasjátékban.
Értsétek már meg: mi nem tudjuk magunkat jól kormányozni: mi felülről várjuk a megváltást! Mi magunktól csak „több mint kétharmadot” tudunk adni az ország leggátlástalanabb gazembereinek – mert mi azt akarjuk, hogy ne nekünk kelljen átgondolni, megérteni és megcsinálni a „jó (magyar?) életet”. Mi azt akarjuk, hogy jelentkezzen valaki erre a feladatra és mondja azt nekünk, amit hallani akar a lelkünk! Ha a vágyainkat, mint igazságokat halljuk valakitől, ha az illető úgy ígér megoldást nekünk, hogy nem kér tőlünk melót, áldozatokat ehhez, akkor megnyugszik a mi lelkünk és már hajtjuk is a jármába a fejünket.
Ő meg aztán úgy tesz erőszakot rajtunk, ahogy kedve diktálja. Közben pedig, amikor már kezdjük megint azt látni, hogy ez se jött össze, mondhatja, hogy nem ő – és persze nem is mi, a magyar nép – vagyunk a sikertelenség okozói, a magunk tehetetlenségével és értetlenségével, hanem az előzőleg kormányzók, vagy az EU, vagy a „tudjukkik”… Csak mi nem! Akik pedig azzal állnak elénk, hogy de igenis: mi vagyunk a magunk bajainak legfőbb okai, azzal hogy nem értjük a kapitalizmust és azt sem, hogy mire is jó a jogállam, hogy mi nem értjük a világot (…és nem az a baj, hogy a világ nem ért meg minket, a mi „saját, csak ránk jellemző látásmódunkat”, „a létezés magyar minőségét”!), arra úgy nézünk, mit valami ellenségre.
Mi nem akarunk felelősséget vállalni. Mi nem akarunk tanulni. Mi nem akarjuk jobban, sokkal jobban – és közösen! – előre átgondolni és megszervezni a (közös és magán-)dolgainkat: mi csak egy jó vezérre vágyunk, értsetek már meg minket, magyarokat! Mi nem akarjuk belátni, hogy mitől lop a cigány, mi nem akarjuk megérteni, hogy mitől gazdag a zsidó, mi nem akarunk a némettel termékminőségben, az olasszal innovációban, a dél-koreaival precizitásban versenyezni. Mi persze bosszankodunk, ha a hatalom emberei új autócsodákon járnak a mi pénzünkön: bosszankodunk, mert irigykedünk és szeretnénk a helyükben lenni! És nem érdekel minket az, hogy ez a mentalitásunk cseppet sem polgári. Nem látjuk az összefüggést a svéd jólét és a mindösszesen 11 db(!) svéd állami autó között…
„Jobbágyok vagytok és azok is maradtok!”, mondta II. Richárd angol király 1381-ben az elébe járuló és „szerzett jogaikat” felemlegető parasztoknak, miután leverte a Wat Tyler-féle parasztlázadást. Most már mi, mai magyar jobbágyok és szolgálók is csak abban reménykedhetünk, hogy valahogyan-valahonnan lesz egy jó királyunk, aki – valahogy – majd jobbágyból polgárrá varázsol minket!
…Lehet, hogy ’14-ben Merlinre fogok szavazni!
2013.03.19. 15:51 Szerző: Cincinnatus
Kire szavazzunk mi, polgárok?
„A kötelesség könnyű, vagy nehéz, de tenni kell! És egész nép bánja, ha egyvalaki elmulasztja, amit tenni engedett a lehetőség.”
Hegedűs Géza: István - 1974
Van Magyarországon több mint 600.000 vállalkozás, ezeknek talán több mint a fele működik is1. De ez is jóval több, mint 300.000 cég – és ezek között elenyésző számban vannak azok, amelyek a „Közgép-rendszer” haszonélvezői. A ma Magyarországon működő vállalkozások jelentős többségének érdeke lenne a stabil, kiszámítható gazdaságpolitika és érdeke lenne a nem államilag kézivezérelt, hanem valódi piaci viszonyok között működő vállalkozói szféra.
Magyarán: a cégek többsége jobban tudna működni, ha itt kapitalizmus és nem a ma létező, szocinosztalgiákkal összekevert katyvasz lenne. Mondom: százezer számra vannak ilyen cégeink!
Van ezen kívül nagyjából egymillió olyan állampolgárunk, akiknek akkor megy jól, ha a versenyszféra jól teljesít. (Na jó, tudom: mindenkinek akkor menne jól – ám ezt sokan, talán a többség még nem látja be!) Az ő egyéni érdekeik egybeesnek az előbbi vállalkozásokéval.
…És sem ezeknek a vállalkozóknak, sem ezeknek az állampolgároknak nincs semmiféle biztosítékuk arra, hogy ez valaha is a közeljövőben így lehet! Nincs olyan párt, sem a parlamentben, sem azon kívül, amely komolyan vehető (és nem valamiféle népboldogító fantaszták asztaltársasága) és amely kész lenne garanciákat vállalni arra, hogy valóban kapitalizmust akar.
Idekívánkozik egy megjegyzés: a kapitalizmus (már) nem azt jelenti (itt, Európában), hogy kizsákmányoljuk és elnyomjuk a munkásságot – sőt, ha kell, még közéjük is lövetünk. A mai, modern kapitalizmus nem az a „fantom&rém”, amely ellen az alternatív-balos közösségek harcot hirdetnek. A mai, européer kapitalizmus ugyan (természetesen) hatékonyságpárti, ám ugyanakkor tisztában van azzal a ténnyel, hogy az igazi hatékonyság alapja dehogyis az elnyomás, hanem az együttműködés és a teljesítményverseny egyensúlya. A mai, európai kapitalizmus te vagy, ha van egy kisvállalkozásod. A mai, európai kapitalizmus te vagy, ha van bankbetéted, vagy életbiztosításod – mert a „rettenetes” pénzügyi szféra, tulajdonképpen a te és társaid pénzét forgatja. Te vagy akkor is ez a kapitalizmus, ha van OTP, vagy MOL-részvényed, vagy akár dolgozói résztulajdonod. Te vagy a kapitalizmus, ha menedzser vagy egy multinál. Te vagy ez a bizonyos tudásalapú kapitalizmus, ha az egyetemi tanszéked fejlesztőmunkát végez egy magáncégnek. …És még sok-sok egyéb esetben is te vagy a kapitalizmus – akkor is, ha magáncégnél vagy alkalmazott és felfogod azt, hogy csak ha ti, dolgozók és a kapitalistátok összedolgoztok, akkor lehet hosszú távon is jó életetek. Figyelem: azok a „válalkozók” (sic!), akik ezt nem fogják fel, ma már nem számítanak kapitalistának!
Miután tisztáztuk, hogy ki mindenki kapitalista, látnunk kell, hogy kell egy kapitalista párt is – méghozzá lehetőleg kormányzati szerepben, hiszen ez a társadalom zömének eminens érdeke!
De nincs – és sokan azt mondhatják, hogy reménytelen is egy efféle Magyar kapitalista Párt (MaKaP) megszervezése, nem is beszélve annak tartós finanszírozásáról.
Nekik üzenem: a szervezés nem lehetetlen – hiszen amire van „piaci igény”, az meg is teremthető és láttuk, hogy Magyarországon számos ember érdeke ez a „politikai termék”. A finanszírozás látszólag valóban probléma, hiszen azok az érdekkörök, amelyek az ország „nagy pénzei” felett gyámkodnak (akár tulajdonosokként, akár politikusokként), inkább érdekeltek a jelen, nemkapitalista viszonyok fenntartásában, így aligha adakoznának ezek megváltoztatására. Mások viszont adakozhatnak. Adakozhat(na) az a százezer vállalkozó – mondjuk havi ezer forintot, amit nemigen éreznek meg, viszont cserébe rendezett piaci viszonyokat és fejlődő gazdaságot, bővülő piaci lehetőségeket kapnak. És adakozhatn(án)ak a kapitalizmusban érdekelt állampolgárok is – szintén ilyen nagyságrendben, amit ők, a „középosztálybeliek”, szintén nemigen érzenek meg a havi családi kasszánál.
Ha van néhányezer vállalkozás és néhánytízezer adakozó állampolgár, akkor egy „üzleti éve” alatt ez a párt milliárdos nagyságrendű forrást fordíthat kampányra, céljai propagálására. Ezzel – és a létező társadalmi igénnyel – ellenzéki oldalon komoly politikai tényezővé lehet válni, éspedig igen gyorsan! De csak akkor, ha ez a párt képes olyan garanciákkal előállni mind a támogatói, mint a választói felé, amelyek biztosítják, hogy nem egy újabb „politikai légvár”, vagy szélhámosság történik csupán. Így a legelső fontos teendő egy megfelelő „üzleti ajánlat”, „üzleti modell” prezentálása.
Ne feledjük: ez a bizalmatlanság társadalma – és bizony: sok esetben meg is van minden okuk az embereknek, hogy bizalmatlanok legyenek! Ami itt már jó ideje „politikai ajánlatok” címén megy, az vagy komolytalan, vagy átgondolatlan, vagy megalapozatlan, vagy egyszerűen átverés a hatalomért. Ezért akik komolyan vehető politikusokként-politikai erőként akarnak „nevet szerezni” és bizalmat kiérdemelni, nem engedhetnek meg magunknak semmiféle „szokásos rutint”: nem működhet egy ilyen párt „klikk”-ként és az egész gazdálkodásnak, finanszírozásnak transzparensnek, nyilvánosnak és naprakésznek kell lennie – hiszen a támogatói felé ez teremtheti meg a tisztességességet.
Sokak vélekedésével ellentétben, akik a politika elválaszthatatlan velejárójának tekintik a piszkos pénzügyeket és a választók átverését, le kell szögezni, hogy ez Magyarországon csupán azért alakult így, mert a meghatározó erejű pártok érdeke ez volt, és mert a választói közösség végletes passzivitása, megosztottsága és csekély ereje nem volt képes kikényszeríteni az ezzel valós szakítást. A választók egyes csoportjai ugyanis sokkal nagyobb ellenséget láttak (és látnak ma is) az „ellenpárt” táborában, választóiban és politikusaiban egyaránt, mintsem hogy belátnák: nekik magyar választópolgároknak sokkal több közös érdekük van egymással, mint akár a saját pártjukkal. Félelmek, szorongások, szocializációs beállítottságok, „hitek” feszülnek egymásnak és ezek akadályozzák meg őket abban, hogy felismerjék: mindannyiuk alapvető érdeke lenne a tisztességes politika. Azt sem látják be, hogy a pártjaik csupán fel- és kihasználják őket és a bennük élő „elkötelezettséget” és/vagy reményt arra, hogy a saját céljaikat elérhessék.
Így nehéz ráébredniük az alapvető társadalmi értékek és célok azonos voltára! Amíg az egyes szekértáborok talpasainak fejében az él, hogy „Azért támogatom Orbánt, hogy ne Gyurcsány-Bajnai kormányozzon!” és megfordítva, addig ezek az emberek nemigen látják be, hogy az ő ellenségük nem Orbán vagy Gyurcsány, hanem a mögöttük álló és őket is mozgató, az ország erőforrásain élősködő „oligarchák”. Az igazi ellenség azok a nemkapitalista tőkések, akik nem járulnak hozzá az ország emeléséhez, akik nem törődnek az innovációval, akik „uralkodnak”, de nem fejlesztenek. Azok a nemkapitalista tőkések az igazi ellenségei a sikeres Magyarországnak, akik a saját, szinte feudális jellegű előjogaikért ugraszt(tat)ják össze az ország egyik harmadát a másikkal, miközben implicit módon azt engedik sugallni, hogy a harmadik harmadot talán jobb lenne „ottfelejteni valahol”…
Kell egy igazi polgári párt, amely nem oldalak, hanem erények és össztársadalmi célok mentén politizál és amely az állampolgárok és vállalkozók támogatását azért kéri, hogy őket képviselje. Ez az apró összegekből előálló finanszírozás az egyetlen útja-módja annak, hogy egy politikai erő hosszabb távon is a „kisrészvényesei” érdekei mentén politizáljon. Ha nem lesz egy ilyen párt, akkor nem lesz, aki képviselje azok érdekét, akik eltartják az országot – és ha ezek az eltartók nem érzik, hogy képviseli őket valaki, akkor elmennek, vagy teljes passzivitásba süllyednek. Akkor pedig megnyílik a társadalmi-gazdasági szakadék alattunk.
Most még lehet ez ellen tenni – de tenni kell. És ha nem teszi meg ki-ki a magáét és beüt majd a baj(a) „nekem aztán ne jajgasson senki”2!
1 Ausztriában, amelynek lélekszáma nagyjából megegyezik Magyarországéval, gazdasága viszont értékben több mint négyszeresét termeli, kb. feleannyi cég működik, mint nálunk.
2 Teleki Pál miniszterelnök 1939-ben, kormányának programját ismertetve mondta ezt a mondatot, ez azonban nem került be a parlamenti napló által közölt, hivatalos szövegbe.
2013.03.17. 18:49 Szerző: Đđ
A tömeg áll…
„Tudják, hogy a gazdagokban és hatalmasokban nem bízhatnak meg, mert ők csak az angolok szerepét vehetnék át a szabadság nevében.”
Richard Attenborough: Gandhi – 1982
Az ellenzék nem képes megmozdítani a bizonytalanokat. Pedig ezeknek a bizonytalanoknak a jelentős része a fenébe kívánja a Fideszt – és mégsem „köt alkut”: nem és nem áll sem a szocik, sem az E14 mellé! Pedig csak az ő szavazataikkal van matematikai esélye a kormányváltásnak – és ezt ők, a sehová sem állók is jól tudhatják. És mégis: inkább képesek megkockáztatni egy újabb Fidesz-négyévet (-nyolcévet?), mintsem hogy megmozduljanak.
Mi a mozdulatlanságuk oka? Több ok is van.
Vannak közöttük sokan, akik egy fél éve már azt hitték, hogy rendeződnek a dolgok az ellenzék körül, mert a Bajnai-féle szakértőiség bevonul oda – aztán azt kellett tapasztalniuk, hogy tulajdonképpen nem történt semmi. Nem vált markánsabbá az ellenzéki kommunikáció: nem lettek új, lendületet adó és az ellenzék tömegbázisát lelkesítő gondolatok. Viszont Bajnai is elkezdett egyre inkább úgy beszélni és viselkedni, mint ahogy azt a szociktól megszokták. Ahelyett, hogy a róla elképzelt „profi kapitalista” imázsnak megfelelően a magyar versenyszféra feljavításáról, a gazdaságélénkítés gyakorlati technikáiról hallhatott volna tőle az ember, elkezdett szolidaritást emlegetni, meg jogállamiságot – mintha átalakult volna egy MSZP-Milla egyveleggé. Az MSZP pedig – évtizedes szokása szerint – csak semmitmondó lózungokat nyom, még akkor is, ha ezeket „modern politikai show”-ként igyekeznek tálalni.
Ráadásul mintha a legfőbb dolguk az lenne, hogy ki fogja vezetni az ellenzéki egységet és nem az, hogy merrefelé és hogyan… Többet hallani arról, hogy egymást hogyan próbálják meg kicselezni, mint arról, hogy mit csinálnának együtt.
…Egyszerűen nem lehet elhinni sem Bajnaiékról, sem a szocikról, hogy ezek tényleg képesek legyőzni a Fideszt! Nem hiszik el róluk, hogy képesek lennének kirántani az országot a stagnálásból. Nem vonzzák a bizonytalanokat sem azok a dolgok, amiket mondanak, sem azok, amiket csinálnak (vagy épp nem csinálnak), sem pedig azok, akik vezetik őket.
A Fidesz nem ment bele részletekbe az ígéreteit illetően 2010-ben (és előtte sem!) – de hát az ő publikuma ezt nem is igényelte! Sőt: az a publikum valójában fél a szakszerűségtől – hiszen az neki nincs. A szakszerűség számára rendre azt jelentette, hogy nem ő van pozícióban. Nem ő, akinek csak vágyai sérelmei és indulatai vannak… Ebben egyébként bizonyos mértékig rokon ez a publikum az „ős-szoci” szavazókkal is, akiknek viszont a szakszerűség azt jelenti, hogy „kapitalizmus” – és attól ők ugyanúgy idegenkednek, mint a Fidesz törzsszavazói! Ebben – a konkrétumok kerülésben, valamint a lózung- és ígéretpolitikában – tehát követi az ellenzék a 2010-es „sikerreceptet” – azonban ez az ellenzék tömegbázis-építése esetében kifejezetten ártalmas. Ártalmas, mert a bizonytalanok éppen hogy szakszerűséget és koncepciózusságot, végiggondolt és részleteiben szerves egységet mutató gondolatmeneteket várnának (eddig mindhiába) – a „populizmussal etetendő” régi szoci-szavazók pedig már megvannak és őket el sem lehetne veszíteni a szakszerűséggel (hiszen ők amúgy sem követik végig e gondolatokat, meg se igen értenék azokat).
És van még egy nagy ellenzéki hiány: amíg Orbán a 2002-es vesztése utáni pillanattól kezdve egyértelművé tette, hogy vissza akar kerülni a hatalomba, hogy elsődleges célja az ellenfele(i) legyőzése, addig az ellenzéki oldalon legfeljebb olyan vezetőket találni, akik a saját „kamarillájukon” belül akarnak hatalmon maradni. Mesterházy egyáltalán nem mutatja egy „mindenáron győzni akaró vezér” képét, Bajnai pedig évekig kérette magát, hogy egyáltalán nekiálljon valamit szervezni-vezetni. Orbán született vezető – és ezt az emberek azonnal meg is érzik, hiszen évmilliós ösztönök jelzik bennünk, ha valaki ilyen. Mint ahogy arra is vannak „antennáink”, ha valakiből hiányzik ez a fajta „minden falat átvivő” vezetői elhivatottság. Bajnai és Mesterházy nem olyan személyiségek, akik „elementáris erejű vezetők”.
Sokan mondhatják erre azt, hogy nem is baj, mert elegünk van már a „megszállott vezérekből”, jöjjön inkább egy „szürke technokrata”, egy „normális demokrata vezető”, egy „jó manager”! Elvileg, normális esetben talán igazuk is lenne – de a mi mostani helyzetünk nem ilyen. Itt nem egy békés és jószándékú kormányzás alatti kiegyensúlyozott kampányban kell győzni, hanem egy „mindent vagy semmit”-játékban gondolkodó és szinte minden szükséges kampányerőforrást a markában tartó, a hatalmat monopolizálni akaró ellenségtől kell azt kicsikarni. Nem lehet úgy győzni, hogy a hatalmat birtokló erő keményen háborúzik, mi pedig eközben békésen piszmogunk. Itt azonnali – és jó! – döntések (is) kellene, kell egy olyan stratégia, amire az ellenfél álmában sem gondol és így nem is készül fel rá és kell olyan vezető is, aki ezt a váratlan stratégiát rá is tudja erőltetni az ellenfélre, átvéve tőle a dolgok irányítását. Ha az erőfölény az ellenfél oldalán áll, akkor csak rendkívüli invencióval és rendkívül hatékony vezetéssel-működéssel remélhető győzelem vele szemben!
…Ehhez pedig rendkívüli emberek kellen(én)ek!
Én elhiszem, hogy Bajnaiék és Mesterházyék is – no meg a millások – valódi demokraták, de ha így van, akkor miért nem cselekednek demokrataként? Miért zárkóznak saját köreikbe? Sem az MSZP múltkori nagyrendezvényén, sem Bajnai legutóbbi videóüzenetében nem esett egyetlen szó sem arról, hogy várjuk a legtehetségesebbeket – csak arról beszélnek, hogy „Majd mi!”, esetleg „Együtt!” Mert legyünk őszinték és nézzünk szembe a valósággal: sem a Bajnai-körben, sem az MSZP-ben nincsenek olyan emberek, akik a fenti „rendkívüliség-kritériumoknak” eleget tennének. Ez nem azt jelenti, hogy ott (csak…) „idióták” lennének – csupán annyit jelent, hogy nem a jelen szituációnak megfelelő emberek vannak ott és vezetnek. Ez pedig, mint írtam, nem lesz elég a győzelemhez!
Tudom: az ellenzék köreiben egyre erősödik az a vélemény, hogy a győzelemhez elegendő lesz az, ha egyáltalán létezik és ajánlkozik a demokratikus ellenzéki erők valamiféle szövetsége, mert a választók többsége annyira megutálja a Fideszt, hogy bárki mást inkább támogat majd addigra… Ám ez egy súlyos tévedés és nem jó semmi másra, mint hogy az egyes ellenzéki erők „megideologizálják maguknak”, hogy miért nem úgy tevékenykednek, ahogy azt a helyzet valóban megkívánná tőlük és vezetőiktől. A választók ugyanis – az inaktívak, a bizonytalanok – nemigen fognak tömegesen egy erőszakos erő helyett egy tehetetlenkedőnek és ötlettelennek látszó mellé felsorakozni: inkább otthon maradnak majd, mint tették azt már 2010-ben is „jó ajánlat híján”. Ez pedig egyenlő lesz az ellenzék bukásával.
…És ez az ellenzék nem képzelheti, hogy 2014 után majd megőrizheti a pozícióit, sőt, javíthat is azokon. Ha most, az épülő diktatúrában sem képes átvenni a közélet tematizálását, akkor egy megszilárdult diktatúrában még kevésbé lesz erre képes.
Ezt, a kudarc előszelét érzik a bizonytalanok Bajnaiékon és a szocikon is és ezért nem támogatják őket! Ezt a szelet pedig meg kell fordítani valakiknek, éspedig sürgősen, mert alig egy évünk van hátra a választásig. És ez a fordulat nem fog menni a létező demokratikus ellenzéki erőknek saját erőből – mert ha menne, már ment volna eddig is. A teljesítményképtelenségük bizonyítéka maga a teljesítmény, a társadalmi hatás hiánya! A bizonytalanok érzik: nem bízhatnak meg azokban, akik ma „hatalmasok” a demokratikus ellenzéknél, mert nincs bennük a győzelem esélye. Biztos vesztesek mellé pedig csak a hülye áll!
2013.03.16. 15:57 Szerző: Moin Moin
Csizmanyomok a hóban
„Ist das Tagewerk vollbracht,
Wir stolz zu dreien marschieren,
Heimwärts durch die dunkle Nacht,
Einer wird uns führen.“
(„A napi meló elintézve,/Büszkén, hármas sorban menetelünk,/Hazafelé a sötét éjszakban,/Egyvalaki vezérel minket.”)
Herms Niel - Hermann Kretzschmann: Wenn wir so marschieren (Ha mi menetelünk) – 1930-as évek
Bontsuk ketté a minapi „hóhelyzetet”: egy állami és egy állampolgári részre. Ha ezt megtesszük, nem csak a konkrét esetben fogunk tisztán látni, hanem tanulságokra lelünk az egész magyar közéletet illetően is.
Az állam képtelennek bizonyult a hatékonyságra, az állampolgárok (egy része, a szabad elhatározásukból útra kelők) pedig nem mérték fel előzetesen és alaposan a kockázatokat. Az állam által fenntartott szervezetek azért nem működhettek hatékonyan, mert egyszerre van bennük jelen a túlcentralizáltság és ennek sajnálatos, de szerves következménye: a végrehajtói szervilizmus, az önállótlanság és a félelem az esetleges, a „fensőbbség” akaratával ellentétes cselekvés személyes retorzióitól. Az állampolgárok pedig azért nem mérlegeltek gondosan és higgadtan, mert nemigen szoktak…
Nézzük először az állam „viselt dolgait”! Természetesen nem a belügy, vagy épp a katasztrófavédelem „élveboncolása” következik itt: a mai magyar állam egészének jellegzetességeit és e jellegzetességek okait írjuk le alább.
Ha a centralizált vezetés célja nem más, mint önmaga hatalmának fenntartása, akkor gyakran esik abba a hibába, hogy a fontos pozíciókba hozzá hű/tőle függő, ám tehetségtelen és önállótlan figurákat ültet. Ez a helyzet a mai Magyarországon is, ezért preferál a hatalom veszélyesebb, vagy veszélytelenebb idiótákat.
„Ezekben a helyzetekben vezetésem megítélésem szerint nem volt tőlem telhető teljes értékű.”1
Elég megnézni a március 15-i nemzeti ünnepen kitüntetettek listáját és azonnal megértjük, mitől működik rosszul az ország, mitől van itt gazdasági rémtörténet „tündérmese” helyett: olyan alakoknak adott teret és hatalmat a Fidesz-rendszer, akik képtelenek hatékonyan és racionálisan gondolkodni, világot értelmezni és feladataikat ellátni.
A lista tele van holdkórosokkal és olyan frusztrált alakokkal, akiket saját sokadrendűségük érzése szélsőségessé (ezt ma úgy mondják szépen, hogy „nemzeti radikálissá”) tett. Trianon csizmadobogással való felülírására uszító rocker, a magyarságnak a világ többi népei előtt presztízst évezredekkel korábbi, hazudott múlttal teremteni akaró „régész”, aki nem létező „egyetemen” tanít és tagadja az evolúciót (az evolúciótagadás a hülyék kedvence – úgy látszik, túl közel érzik magukat az állatvilághoz…), a házasság előtti nemi életet és az élettársi kapcsolatot károsnak tartó pszichológus, vagy éppen pentagrammával kuruzsló vajákos… (Ez utóbbit itt lehet megcsodálni: https://www.youtube.com/watch?v=SMHJKFA869Q)
A frusztráltak imádnak másokat korlátozni, másokat megbélyegezni – valószínű, hogy ezzel igyekeznek csökkenteni a távolságot, amely elválasztja őket a normalitástól.
…De hogy mit ér a valóságban az, ha a „vezér” a hatalmát nem veszélyeztető, azt soha meg nem kérdőjelező fanatikus idiótákkal, vagy éppen mindenre kész kalandorokkal veszi körül magát, rajtuk keresztül gyakorolván a hatalmat, azt, mint cseppben a tenger, megmutatta a minapi „hóhelyzet” is – de itt van akár nekünk „az egész tenger” is: az orbánista politika és államvezetés totális eredménytelensége és az általa okozott össztársadalmi káosz.
Tudjátok, meddig volt a Wehrmacht a világtörténelem legeredményesebb és leghatékonyabb hadserege? Addig, amíg Hitler „vezér és kancellár”, paranoiája által sarkallva, nem vette saját kezébe akár a legkisebb döntések meghozatalát is. Addig volt sikeres, amíg a döntések ott születhettek, ahol azokhoz a legtöbb információ állt a rendelkezésre és amíg minimalizálva volt a döntési láncolat. Mert amikor a „harctéren” elkezd bonyolódni a helyzet, akkor nincs idő arra, hogy minden problémával a „központhoz” rohangáljanak és nem jó az sem, ha mereven és mindenáron ragaszkodnak a „vezér” eredeti elképzeléseihez.
Papíron, terepasztalon – vagy egyszerű körülmények között – akár eredményes is lehet az egyszemélyi vezetésre és az önállóságtól megfosztott helyi cselekvőkre épített szisztéma. A Fidesz is lehetett hatékony a maga centralizáltságával, amíg csak egy gyenge, ötlettelen, a harcot már amúgy is feladó ellenféllel (a 2006-2010 közötti kormányokkal) kellet harcolnia és csupán a kampány egyszerű, mondhatni sematikus viszonyai közepette – de rögtön változott a helyzet, amikor a kormányzás bonyolult valóságában kellett volna így működnie.
„Ha azt látja a parancsnok, hogy a vett parancs végre nem hajtható a helyzet és a viszonyok változása miatt, éppen tudása és akaratereje vezesse arra, hogy öntevékenyen, felelősséget szívesen vállalva cselekedjék, mert a tétlenség, a mindig új parancs várása bűn, ami életbe kerül.”2
Van olyan megoldás is, amely ugyan centralizált, de amelyben az egyes helyi vezetők felkészültek és tehetségesek, ennek következtében pedig önállóak és szívesen vállalnak személyes döntést és felelősséget is. Ennek azonban két előfeltétele van: a „legfelső vezető” ne legyen féltékeny mások tudására-tehetségére és az alsóbb szinteken közreműködők is lássák be az egész rendszer értelmét, hasznosságát. Azonban ilyen rendszert csak azok tudnak és akarnak felépíteni, akinek a hatalom nem öncél, hanem „közfeladat”. Nagyon szépen fogalmazta ezt meg majd’ két és fél évszázaddal ezelőtt egy ilyen „centralizált, hatékony és közcélú” szervezet akkori feje, íme:
„Minden jó állampolgár kötelessége szolgálni a hazáját és tudatában lenni annak, hogy ő nem egyedül önmagáért van a világon, hanem, hogy hozzájáruljon annak a társadalomnak a jólétéhez, amelybe őt a természet helyezte.”3
Az a baj, hogy a mi aktuális (Fidesz-)rendszerünk „önmagáért van a világon” …
„Zöld erdők harmatját, piros csizmám nyomát hóval lepi be a tél”4
…De ha már a „jó állampolgárt” és az ő felfogását emlegettük, nézzük meg a poszt elején említett „másik oldalt” is: az állampolgárit! Itt sem azt vizslatjuk majd, hogy „Jenő miért vágott neki a hómezőnek?”, hanem azt, hogy a magyarok többségére sajnos jellemző hozzáállás vajon alkalmas-e a felelős döntéshozatalra?
Elvárni azoktól, akik beszavazták a Fideszt a hatalomba, hogy megfontoltan, a helyzetet és a lehetőségeket mérlegelve, előrelátóan cselekedjenek, nem több naivitásnál. Sajnos sok-sok magyar ember nem így dönt – sem utazás előtt, sem választásokkor. Így a „Minek indultak el, ha tudhatták, hogy hóvihar lesz?” kérdésére megadtuk a választ: pontosan azért, mert (pl.) vágytak az utazásra (meg persze voltak sokan, akik pl. munkaügyben utaztak). Sokan a vágyaiknak engedve és nem kellően óvatosan döntöttek az útnak indulás mellett – éppúgy, ahogy 2010 tavaszán is, amikor a Fideszben látták a „könnyű jövő” lehetőségét. Pedig ott is voltak „figyelmeztető időjárás-jelentések” – csak hát a vágy, hogy „minden simán menjen”!
Láthattuk: összefügg egymással a túlcentralizált állam és a nem megfontolt állampolgár – mert az utóbbiak „minden gondjukat” rá szeretnék testálni valakire-valamire, ezért választottak „csodát ígérő” miniszterelnököt-kormánytöbbséget. Ez a „csodaember” pedig, magának és legszűkebb köreinek akarván mindent, ki is építette a maga kép(esség)telen alakokból felálló hatalmi gépezetét.
Így, megmaradva a nem megfontolt döntéseknél és a hatalomféltő kormányerőnél sosem szabadulhatunk meg „rosszkedvünk telétől”. A hatalom csizmái fognak minden meghódításra érdemes téren-pozícióban topo(ro)gni – minket pedig belephet a hó…
[…Pintér Sándor belügyminiszter úrnak, valamint főnökének, a döglött dakota lovak egykori nagy kedvelőjének – az „egyvalakinek”, aki mindent és mindenkit „vezérel” - pedig ezt küldjük szeretettel: https://www.youtube.com/watch?v=rvXfaXePHj4]
1 Faluvégi Albert főhadnagy jelentése a II. magyar hadsereg doni vereségének okairól – 1943
2 Jány Gusztáv: A Honvédtiszt hivatása - 1933. december 15.
3 „Es ist Pflicht jeden guten Staatsbürgers, seinem Vaterland zu dienen und sich bewußt zu sein, daß er nicht für sich allein auf der Welt ist, sondern zum Wohle der Gesellschaft beizutragen hat, in die ihn die Natur gesetzt hat.“ II. (Nagy) Frigyes porosz király politikai végrendelete – 1768
4 Pálóczi Horváth Ádám: Ötödfélszáz Ének, Töredék – 1813-’14
2013.03.14. 20:15 Szerző: Cincinnatus
Így győzd le a Fideszt!
„Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.”
Babits Mihály: Jónás könyve – 1938
Hát persze, hogy módosították az alaptörvényüket: az övék - azt csinálnak vele, amit akarnak. Ez a fideszes értelmezése a tulajdonjog szentségének és sérthetetlenségének: senkinek semmi köze hozzá, mit teszünk a saját hatalmunkkal és alaptörvényünkkel. (Valahogy úgy, mint jó nemzeti keresztény-konzervatív az ő feleségével…) És hát persze, hogy Áder nem feküdt keresztbe nekik! (Itt jegyzem meg: amikor látszólag keresztbefeküdt, akkor is csak cicajáték volt az egész, a fiúk már jó előre eldöntötték, hogy majd jól beleírják a „törzsszövegbe” és kész!) Már megint ott tartunk, hogy a magyarok valami csodában bíztak (Áder alá nem írásában), ahelyett, hogy saját maguk, együtt oldanák meg a helyzetet! Ahelyett, hogy egy értelmes célt követve közösen és konzekvensen cselekednének, azt latolgatták itt (is), hogy vajon meggondolja-e magát az ellenség egyik alvezére?
Nonszensz!
Ha ti nem harcoltok Orbán ellen, akkor majd Orbán harcol még tovább elleneket, most szólok! És ez kemény harc lesz – leírom, miért. Mert a Fidesz nem azért hozott saját alaptörvényt, nem azért módosítgatja és nem azért épített rá sarkalatos törvényeket sem, hogy mindezeket és az általuk neki garantált befolyást egy esetleges választási vereség mind-mind semmivé tehesse!
Harc lesz!
„Keinen Zweifrontenkrieg mehr zu führen haben”1
Van ugyebár az a forgatókönyv, hogy az egyesült ellenzék megszerzi az alkotmányozó kétharmadot és akkor senki sem mondhatja majd, hogy nem változtathatnak meg ezt-azt, amit akár az alaptörvény, akár a sarkalatosok rögzítenek. Ki lehet venni a Jóistent, fel lehet számolni az Országos Bírói Hivatalt, nyugdíjba lehet küldeni a legfőbb ügyészt, a Költségvetési Tanács vétójogát el lehet törölni és szélnek lehet ereszteni/le lehet bontani bárkit/bármit, aki/ami „Fidesz-akna”…
De mi van, ha nem lesz meg a kétharmad?
Ha tartós és potens kormányzást szeretnénk (márpedig mi a csudáért lenne másként értelme a kormányváltásnak?), akkor is, kétharmad nélkül is célszerű lesz eltakarítani mindezeket. És nem csupán célszerű, de indokolt is lesz: hiszen mindezek ellentétesek a normális, demokrata szabályozással. És ennek meg is vannak a teljesen jogszerű-jogállami módszerei - ezekről korábban többször is írtunk, pl. itt: http://progressziv.blog.hu/2013/01/02/fegyverletetel_649, itt: http://progressziv.blog.hu/2012/11/10/a_batrak_valasztasa, továbbá itt: http://progressziv.blog.hu/2012/02/20/jogalap_es_alapjogok, itt: http://progressziv.blog.hu/2011/07/31/forradalom_nem_puccs, és itt: http://progressziv.blog.hu/2011/10/11/elszamoltatas_2014, így most nem ismételjük el ezeket. Az út és a jogalap tehát megvan – viszont mindazok, akik ellenérdekeltnek érzik magukat a jogállam helyreállításában és a Fidesz-világ felszámolásában, nyilvánvalóan „jogtalanságot” fognak kiáltani.
És nem csupán kiabálni fognak!
Minden stratéga rémálma a többfrontos háború – hát még ha ez a háború két, egymást követő és egymástól eltérő követelményeket támasztó szakaszt tartalmaz majd…
Igen: „majd” – mert itt most a Fidesz ellen vívott 2013-2015-ös háborúról, az abban követendő stratégiáról lesz szó. Aki e sorokat írja, akárcsak Babits Jónása, szintén „csak a békét szereti”, ám tudja és szól, hogy most háborúban kell majd visszaszereznünk az országunkat. Háborúban, mert akik elvették azt tőlünk – sokak megtévesztésével, akik megtévesztett állapotukban odaadták nekik – azok a saját személyiségükből következően csak a háborút, a konfrontatív utat és az agresszív viselkedést ismerik, és addig mennek előre, amíg csak nyílik nekik erre tér és lehetőség.
„Megtörtént a hídverés a politika és a szervezett alvilág között.”2
A megvívandó háború két részre oszlik majd: a választás előtti és a választási győzelem utáni szakaszokra. És bár az ellenség mindkét szakaszban erőszakos lesz, ám más-más módon. A mai ellenzéknek csak úgy szabad belevágnia már a küzdelem legelső szakaszába is, hogy kész, végiggondolt és részleteiben is kidolgozott tervvel rendelkezik minden egyes fázis minden taktikai lépésére nézvést. Ha enélkül akar győzni, akkor elveszett.
A stratégia első szakasza: a kampányban
Valószínűsíthető, hogy az ellenzéki rendezvényekre „véletlenül” rászerveznek majd azokat megzavaró „ellenakciókat”. Ezeket akár a „békemenetesek”, akár az „ultra-önkéntesek” kivitelezhetik. Hatékony eszközök kellenek arra, hogy ennek ellenére zavartalanul meg lehessen tartani az ellenzéki akciókat (főként a nyilvános tömegrendezvényekre gondolok) és azokon az ellenzékkel szimpatizálók félelem nélkül és biztonságban vehessenek részt. A rendőrség hatékony védelmére itt (sem) nem alapozhat az ellenzék: saját eszközökkel kell rendelkeznie ehhez. És itt meg kell jegyezzem azt, hogy az erőszakos és a polgári viselkedési normák által nem korlátozott magatartásmodellek terén a Fidesz (és a radikális jobboldal) komoly előnyben van a demokratikus ellenzékkel és annak szimpatizánsaival szemben. Ennek oka pedig egyrészt az, hogy a Fidesz és a radikáljobb hívei körében arányait tekintve jóval magasabb számban vannak eleve erőszakra és másokkal szembeni gátlástalanabb viselkedésre hajlamos egyének, másrészt pedig a „frusztráltságindex” is magasabb ott (hiszen épp a frusztrációik következtében támogatják a Fideszt!), mint a demokraták közegében, márpedig a frusztráció és a szorongás felszabadítja az erőszakos ösztönöket.
Akikről beszélünk, a kemény, harcos mag, legfeljebb ezres nagyságrendű tömeg és legfeljebb százas létszámú „vezérkar” áll mögötte. Így attól nem kell félnünk, hogy a Fideszre szavazó „milliókkal” szemben kellene majd stratégiát alkotnunk és (akár nyílt színen és fizikailag is) megküzdenünk. Nem: a legkeményebb küzdelemhez nem lesz szükségünk valamiféle „tömeghadseregre”.
Szükség lesz viszont határozott szervezőgárdára és olyan szervezési és kommunikációs ötletekre, amelyek eleve megnehezítik/ellehetetlenítik e rendezvények szervezett megzavarását. (Épp emiatt sem lesz célszerű több, párhuzamos ellenzéki kampányszervezet, országos kampányhálózat kiépítése és üzemeltetése – erről alább lesz még szó!)
„Szükségem van minden magyar ember támogatására, hogy megmutassuk ezeknek a gátlástalan és telhetetlen vállalatoknak, hogy ez itt Magyarország. Meg kell mutassuk, hogy Magyarország nem hagyja magát, itt a magyar állampolgárok érdeke érvényesül!”3
A stratégia második szakasza: a hatalomban
Kész terv kell arra, hogy a választási győzelem után, az új Országgyűlés és kormány megalakulását követően azonnal kiket nevez ki majd a rendőrség vezető posztjaira, éspedig kapitányságvezetői szintig lemenően. Hiszen ne feledjük: a nagy valószínűséggel erőszakos utcai rendbontásokban is járó kormánybuktatási kísérlet felszámolására – sőt, lehetőség szerinti megelőzésére – szükség lesz a rendőrségre, annak egységes és a demokratikus szemléletmód, célok és jogrend iránt elkötelezett irányítására. Kész listák kellenek azokról, akiket „otthon kell tartani” majd (az előző fejezetben említett „kemény mag”, az „utcai harcosok”), és kész anyagok kellenek arra is, hogy kik voltak a Fidesz-korszak kvázi azonnal őrizetbe vehető-veendő figurái (a fent említett „vezérkar”, annak akár politikusi, akár „üzletemberi-szervezett bűnözői” elemei) – azok, akik valószínűleg törvénytelen úton tettek szert hatalmas összegekre és akik az új helyzetben ezekből a pénzekből finanszírozhatnák a Fidesz hatalom-visszaszerző manővereit és egész infrastruktúráját. (Ne feledjük: a Fidesz maffiaszervezet módjára működik, a state capture elve és gyakorlata szerint, így vele és hatalomdestabilizáló szándékaival szemben törvényesen lehet majd fellépni!)
Mindaz rettenetes, amit leírtam – de ennél csak a további (vagy: ismételt) Fidesz-uralom lenne rettenetesebb! Ha majd békét szeretnénk, akkor most a háborúra kell alaposan felkészülnünk! Nem lesz elég megnyerni a választást: utána meg is kell tudni tartani és Fidesz-ráverte béklyóiból ki is kell tudni szabadítani és utána hatékonyan működtetni az államot…
Sajnálom!
„Mindnyájan nyakig benne vagyunk a pácban - kezdte vigasztaló előadását -, nagy tévedés, hogy maguknak, vagyis mindannyiunknak, akik itt vagyunk, nem lesz semmi bajunk.”4
Érdekes csapdahelyzet alakult ki mára Magyarországon: ahogy elnézzük a pártok támogatottsági (és: nemtámogatottsági) adatait és támogatóik értékpreferenciáit, kiderül, hogy leginkább éppen azok politikai hajléktalanok, akik a legtöbbel járulnak hozzá az ország eltartásához. Ők azok, akik reggeltől estig dolgoznak – abban a balga reményben, hogy fenntarthatják középosztályi létüket, mindannak ellenére, amit a kormány és holdudvara tesznek. Ők dolgoznak – és emiatt nem érnek rá napi-heti rendszerességgel aktívan politizálni. Mivel pedig nem politizálnak (csak morognak), ezért értelemszerűen a politikai érdekeik sem juthatnak érvényre a közpolitikában – ez egy egyszerű ok-okozati összefüggés.
Összefoglalva: akik eltartják az országot, nem szólnak/nem szólhatnak bele az ország dolgaiba – ez pedig képtelenség egy demokráciában! Mondhatjuk úgy is: éppen amiatt nem működött és éppen azért volt oly könnyen visszabontható itt a demokrácia, mert azok, akiknek dolguk és érdekük lenne annak működtetése, sosem foglalkoz(hat)tak ezzel. Ők dolgoztak, kapaszkodtak, néha reménykedtek, hogy majd mások jó politikát csinálnak itt… Csakhogy az nem működik, hogy demokráciát csinálunk a nép közreműködése nélkül: akkor az már nem demokrácia, hanem legfeljebb valami „arisztokratikus köztársaság”, mint a középkori Itáliában – csak itt nem a Bardik, Medicik, vagy Baglionik tusakodnak a hatalom és a konc körül, hanem a Fidesz, az MSZP és társaik.
Írtunk már a középosztály inaktivitásáról (A középosztály hallgatása - http://progressziv.blog.hu/2013/02/07/a_kozeposztaly_hallgatasa) Éppen ezért az ellenzéki kommunikáció állandó és központi eleme kell legyen az az egyébként nyilvánvaló igazság, hogy ha a középosztály passzív marad, ha nem vállal részt a kampányból, akkor győz az a Fidesz, amely a következő ciklusában majd bezárja és ezzel tönkreteszi az országot, a gazdaságot és ezzel a középosztályt – és akkor már ki-ki hiába próbál majd egyénileg felszínen maradni és az életszínvonalát megőrizni, mert össztársadalmi zuhanás jön, valószínű gazdasági káosszal. „Ha most nem támogatsz, ha most nem aktivizálódsz, akkor két év múlva pauperizálódni fogsz!” Ha győzni akar az ellenzék és ha a most bizonytalanok nem akarják, hogy újra győzzön a Fidesz, meg kell kötniük a maguk „támogatási paktumát”: egyfajta társadalmi szerződésben kell az ellenzéknek vállalnia a prudens közéletet. (Erről, ennek mikéntjéről nemrég írtunk Az Antisimicska-paktum c. posztunkban: http://progressziv.blog.hu/2013/03/07/az_antisimicska-paktum)
„Mit csinál, mit csinál, Ney? Mi ez? Hát mit művel, Ney? Mi történik ott?”5
Mesterházy és az MSZP talán már maga is elhiszi, hogy azért, mert meg tudtak egyszer tölteni egy tízezres sportcsarnokot és ott lenyomni egy politikai show-t, már meg is érdemli pártjával együtt „az ellenzék vezére”-címet. És ha belenéz a tükörbe, talán már gyakorolja is magában az „Én, Mesterházy Attila, Magyarország miniszterelnöke esküszöm…”-szöveget. (Ne feledjük, amikor a következő miniszterelnök esküdözni fog, még „Magyarország” lesz és nem Magyar Köztársaság”!)
Az ellenzéki erők elkövették mindazt a hibát, amit tábornokok egy hadjáratban elkövethetnek. Mert mit is látunk? Teljesen félreértelmezve az ellenzéken belüli versengés valódi terepét, most a meglévő MSZP-hálózat mellé éppen még 2-3-4 párhuzamosat igyekeznek kiépíteni.
A valóságos befolyást az új, 2014 utáni parlamentben majd az adja, hogy az egyes koalíciós partnereknek hány „saját” képviselőjük lesz. Magyarán: nem párhuzamos szervezetekre és párhuzamos kampányra van-lesz szükség ahhoz, hogy egy-egy szervezet minél „előbbre” pozícionálhassa magát az ellenéki koalícióban, hanem arra, hogy a 199 képviselőjelölti posztból sikerüljön minél többet a saját jelöltjeivel betölteni. Ez pedig leginkább akkor sikerülhet neki (értsd: akkor megy bele a többi koalíciós partner), ha az adott erőt, pártot támogatja leginkább a választói közvélemény. A közvéleményt pedig a meló, a teljesítmény győzni majd meg6, nem pedig a falakon belüli kamarillapolitizálás.
A helyes út: közös kampányszervezet felállítása (már csupán azért is, mert ez erősíti a választók felé az egységes – és ezért esélyes, tehát támogatásra érdemes – erő imázsát). Azután ez a közös kampányszervezet majd minden egyes választókörzetben a közös jelöltet segíti és ajánlja. Az ellenzék egyszerűen túl kevés erőforrással, túl kis kapacitással és túl gyenge szervezettséggel rendelkezik ahhoz, hogy megengedhesse magának a több, párhuzamos országos kampányszervezet felállítását, kiépítését és üzemeltetését. És különben is: a feladat (a választási rendszerből adódóan) egy szervezet szembeállítása a Fideszével, különben nincs esély. Ha pedig egyetlen szervezet fog küzdeni, akkor ugyan minek ehhez 2-3-4-5 hálózat? Ez csak koordinációs zavarokat, állandó kompetenciavitákat, pozícióharcokat, presztízsmarakodásokat fog okozni – csupa olyasmit, amik hazavágják a győzelmi esélyeket!
1 Hitler szavai Sir Neville Henderson berlini brit nagykövethez: „Deutschland würde keinen Zweifrontenkrieg mehr zu führen haben.” („Németország nem szeretne még egyszer kétfrontos háborút vezetni.”) - 1939. augusztus 25.
2 Katona Béla, egykori, a polgári szolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter (MSZP), 1995 márciusában, lemondását követően nyilatkozatot így.
3 Idézet Orbán Viktor 2013. 03. 11-i országgyűlési beszédéből. (Az idézet itt található, 05.42-től 05.59-ig http://atv.hu/videotar/20130311_hirado_2013_03_11)
4 Jaroslav Hašek: Švejk
5 Napóleon szavai a lovasrohamot meggondolatlanul vezető Ney marsallhoz a Waterloo c. filmből (https://www.youtube.com/watch?v=p228T7JOiH8 - 1.42.10-től 1.42.17-ig) – 1970
6 Sokan mondhatják erre, hogy nem a teljesítmény, hanem a populista ígéretek állíthatják a választókat egy-egy párt mellé – azonban ez tévedés. Itt ui. egy-egy párt csak úgy növelheti a jelenlegihez képesti támogatottságát, ha az eddig bizonytalan szavazók közül vonz magához újakat. Akik ui. valamiféle „lelki elkötelezettség” miatt támogatnak egy bizonyos pártot, már ott vannak a támogatóik között, azok halmaza pedig, akikre a populizmus hat, nagyon nagy átfedést mutat az előbbi, „lelkileg kötődő” tömeggel.
2013.03.13. 14:12 Szerző: piefke
A Diktátor nem ajánlja..., de mi igen!
https://www.youtube.com/watch?v=u_E5D8-heiU
10 komment
Címkék: Címkék
2013.03.10. 11:53 Szerző: Cincinnatus
Hatvan évvel Sztálin után
„Valahányszor hibbantra issza magát, mindig Haynau nevét ordítozza. Haynau már régen halott. Haynau nem a Monarchia, a szentségit! Most mi vagyunk a Monarchia!”
Szabó István: Redl ezredes – 1984
Majdnem napra pontosan hatvan évvel Sztálin halála utánra tervezi a Fidesz az újabb és erősen vitatott alaptörvény-módosításokat. Éppen az a folyamat zajlik most Magyarországon, ami a húszas évek Szovjetuniójában: az eredetileg a közösséget szolgáló jogállam konzekvens átalakítása egy szűk halalmi elit uralta felülről zárt társadalommá. Mintha „Sztalinjóska”1 felülne a ravatalon és röhögne egyet - rajtunk…
Már most, az elején leszögezem: ez a mi mostani folyamatunk nyilvánvalóan nem fog eljutni a Gulagig, sem pedig a tábornoki kar kiirtásáig – ám azt vegyük észre, hogy ennek nem belső okai vannak-lesznek, hanem külsők. Ez a mi készülődő diktatúránk – és diktátorunk – sokkal kisebb, fakóbb (értsd: nem vörös, csak narancsszín), viszont ha nem teszünk ellene, a miénk lesz! Ami viszont kezd igazi, sztálini méreteket ölteni, az a paranoia! Már mindenütt kis, alattomosan támadó bajnaikat látnak, lassan a tányérjuk szélé és az ágyuk alatt is. Kell az ellenség, névvel, arccal, hiszen ha az nem lenne, akkor csak az arctalan megfoghatatlan szorongás lenne: a hatalom közelgő összeomlásától.
Egy önérdekű hatalom akkor omlik össze, ha kimerülnek az erőforrásai és ha az emberek már kezdik nem komolyan venni. Nos, ami azt illeti: egy éve recesszióban a „tündérmese” és az elemzők egységesen további recessziót jósolnak nekünk. A hatalmat pedig már csak azok veszik komolyan, akik belőle élnek, vagy akik belé kapaszkodnak, hogy néha-néha valakinek érezhessék magukat és kiadhassák a keserűségüket és a félelmeiket. Ami a hatalom további erőforrás-biztosítását illeti: mivel képtelen bármiféle hathatós gazdaságpolitikára, ezért ha a felszínen akarja tartani magát, azt csak az adóprés továbbsrófolásával teheti – ez viszont csak növeli a vele szembeni ellenérzéseket. Minél nagyobb pressziót kénytelen alkalmazni, akár a gazdaságban, akár a közéletben és a szabadságjogok terén, annál több ellensége lesz – ha viszont nem növeli a nyomást, akkor sem lesz képes hatalmon maradni.
A kérdés csak az, ki fekteti sírba?
Alapvetően két jelentkező van erre: az MSZP és az Együtt 2014-Párbeszéd. (Noha az utóbbinál attól a pár szép, zöld gyerektől, mint valóságos politikai erőtől, akár el is tekinthetünk – a dolog inkább szimbolikus: íme, van, aki már vállal minket!) Ám ez a két jelentkező „bajos”: egyikről sem valószínű, hogy meg lesz képes mozdítani azt a bő milliós tömeget, akik nélkül elképzelhetetlen az ellenzéki győzelem. A szociknál evidens okai vannak ennek: ez a milliónyi polgárunk a leginkább „polgári”, mentalitásban és elvárásokban egyaránt, így őket a frász töri ki Mesterházyéktól és az egész ósdi szocibullshittől, ötlettelenségtől, tehetséghiányosságtól. De Bajnaival (mostani nevén: E14) sem sokkal jobb a viszonyuk: ahogy halad az E14 kommunikációja, egyre inkább beijed ez a millió polgárunk: hát ezek is szocik? Jézusom, hát ki akar itt kapitalizmust?
A kormányzati oldal propagandája természetesen mindent megtesz azért, hogy Bajnait összemossa a 2002-2009 közötti szocikkal - ami, valljuk, be, nem is egészen alaptalan… Túl a fentebb már emlegetett (részben tudatos) Bajnai-paranoiájukon, valóban nehéz is szétoperálni a szoci közegben évtizedes karriert befutott Haza és Haladásos fiúkat magától a párttól: ha egy kutya hosszú ideig csatangolt a bogáncsosban, valóban nem egyszerű megmondani, hol végződnek a bogáncsok és hol kezdődik a kutya?
Ami viszont nem igaz a kormánypropagandában az az, hogy mindent és mindenkit, ami és aki a kormány ellen van, a szocik („komcsik”) és Bajnai bérencének akar feltüntetni. Erről pedig mi, akik a millió közé tartozunk, tudjuk a legjobban, hogy nem igaz! Nyilvánvaló, hogy a Fidesz érdeke a „Vagy mi vagy a komcsik!”-játék és emiatt igyekszik stigmatizálni bárkit is, aki ellenzéki és demokrata. Ezért „ordítozzák” a kormányoldal „hibbantjai”, Fidesz-korifeusok, hivatásos (bér-)kommunikátorok, mezei Fidesz-trollok és békemenetelők, hogy „Mindenki az MSZP-t akarja, aki nem ért egyet velünk!”. Ezért emlegették Gyurcsányt (aki politikai értelemben „már régen halott, a szentségit!”) és ezért emlegetik újabban Bajnait, az „új veszélyt” is úgy, mintha maga Rákosi Mátyás lépne elő ismét a kolumbáriumából…
A szocikkal lehetett alkudni 1994 és ’98 között, lehetett velük 70-30-at játszani 1998 és 2002 között, aztán fordított leosztással 2002 és 2010 között is… Velünk viszont nem lehet alkudni… A Fidesz-rendszer – és még inkább a mögötte álló mentalitás – igazi ellenségei mi vagyunk, akik igazi kapitalizmust és valódi meritokráciát akarunk. Most – ha egyáltalán valaki – akkor mi vagyunk Magyarország jövője, sem nem a Békemenet, sem nem a szocik, sem nem az osztogató-ígérgető politikát elváró és ezért a sodródást is felvállaló „massza-szavazók”!
Képtelenség, hogy a mi kormányellenességünk mögött a szocik iránti szimpátiánk állna. Nem igaz az, hogy mi „vissza akarjuk hozatni az „elmúltnyolcévet”. Abszurditás az, hogy bennünk bármiféle nosztalgia, vágyódás élne az osztogató állam és a Kádár-korszak iránt. Nem: mi nem „a szocialisták” vagyunk – számunkra az a világ már „régen halott”. Mi modern, teljesítményalapú és éppen a jó teljesítményekre alapozva jólétet hozó viszonyokat akarunk – és ebből következően csak olyan politikát és politikusokat fogunk szavazatainkkal és esetleg mással-többel is támogatni, akiktől ezt várhatjuk. Nem igaz, hogy a szocik lennének-lehetnének a jövő Magyarországa: a jövő Magyarországa mi vagyunk – és ezt jól tudja a Fidesz is! Tudja, hogy ha mi egyszer egységes erőként lépünk a politika porondjára, akkor neki kicsengettek – és mellesleg a szociknak is. Éppen ezért igyekszik már most, jó előre „szociként kategorizálni” minket is: tőlünk való félelmében. Ám ez legfeljebb az elvakult Fidesz-hívere hathat, senki másra – így értelme sincs!
…De Mesterházy és Bajnai is jól tudja, hogy ha mi nem támogatjuk őket, akkor nem győznek 2014-ben. Ám azt is jól tudják, hogy ennek a támogatásnak olyan ára lenne, ami véglegesen, egyszer s mindenkorra lezárná a jól ismert szoci mutyiutakat – és ezt a helyzetet se lenyelni, se kiköpni nem tudják! Nem tudják elfogadni azt, ami a mi támogatásunk ára lenne – hiszen az a teljesítményalapúság, többek között a politikában és az ottani vezető pozíciókban is. És akkor hol lenne „Attila” és „stábja”? De elutasítani se merik nyíltan azt, amit mi kérnénk, cserébe a szavazatainkért – hiszen akkor nem lenne hatalom és ezért nem lehetne újból mutyizni sem!
Hadd segítsek a szociknak – és mellesleg Bajnaiéknak is – ugyanis a helyzet roppant egyszerű. Ha nem lesznek részesei a 2014 utáni hatalomnak, akkor nem fogják megérni 2018-at: véglegesen leépülnek. Tűntek már el erős, nagy pártok itt, jutottak „koldusbotra” egykor nagyhatalmú politikusok… Ha viszont valamilyen módon tagjai lesznek egy 2014-es győztes koalíciónak, akkor legalább a személyes egzisztenciájuk-pozícióik megőrizhetők lesznek – persze csak akkor, ha jól teljesítenek és ésszerűen kormányoznak. Ami viszont illúzió, az nem más, mint hogy akár az MSZP, akár a Bajnai-stáb „egy az egyben” (vagy akár a kettőjük alkotta kombó) vezetője lehet ennek a bizonyos 2014-ben győztes koalíciónak. Éspedig azért nem, mert ez a koalíció csak akkor fog győzni, ha mi, a millió, támogatjuk, ennek pedig az az ára, hogy ezt a koalíciót a mi szellemiségünk – és: a mi embereink – vezessék! Különben nincs alku! Ne feledjétek, kedves Attila és Gordon: mi vagyunk azok, akik a legkönnyebben mehetünk el innen (már akik közülünk eddig még nem mentek el!). Így, ha szarban hagyjátok az országot, a modernitást és a teljesítményelvűséget és valami ős-szoci osztogatós maszlaggal próbálkoztok (nota bene: a mi adóinkból, az általunk megtermelt javak terhére!), akkor ránk ne számítsatok! Se a szavazatainkra, se a GDP-nkre… Mi nem leszünk partnerek a további sodródásban!
Az ország ma válaszúton van: vagy visszamegyünk Sztálin örökségéhez és csatlakozik az ország Putyin holdudvarához, vagy végre hagyjuk azokat vezetni, akik értik, mi a kapitalizmus és tudják, hogy miért az a legjobb választás. Most Oroszország vagy Svédország között lehet választanunk. Nyilvánvaló, hogy sem egyik, sem másik nem egyik napról a másikra köszönt majd ránk, de az biztos, hogy a mostani „könnyebb választás”, az orosz út, nem kívánatos.
1 Sztálin eredeti neve grúzul Ioszeb Dzsugasvili, (იოსებ ჯუღაშვილი; oroszul, mozgalmi nevén: Joszif Visszarionovics Sztálin - Иосиф Виссарионович Сталин) volt, innen, a magyarul Józsefet jelentő keresztnevéből eredt az ’50-es években közkeletű „Sztalinjóska” név – talán az egykori „Ferencjóska” mintájára.
Utolsó kommentek