székház.jpg

„A kötelesség könnyű, vagy nehéz, de tenni kell! És egész nép bánja, ha egyvalaki elmulasztja, amit tenni engedett a lehetőség.”

Hegedűs Géza: István - 1974

 

 

Van Magyarországon több mint 600.000 vállalkozás, ezeknek talán több mint a fele működik is1. De ez is jóval több, mint 300.000 cég – és ezek között elenyésző számban vannak azok, amelyek a „Közgép-rendszer” haszonélvezői. A ma Magyarországon működő vállalkozások jelentős többségének érdeke lenne a stabil, kiszámítható gazdaságpolitika és érdeke lenne a nem államilag kézivezérelt, hanem valódi piaci viszonyok között működő vállalkozói szféra.

Magyarán: a cégek többsége jobban tudna működni, ha itt kapitalizmus és nem a ma létező, szocinosztalgiákkal összekevert katyvasz lenne. Mondom: százezer számra vannak ilyen cégeink!

Van ezen kívül nagyjából egymillió olyan állampolgárunk, akiknek akkor megy jól, ha a versenyszféra jól teljesít. (Na jó, tudom: mindenkinek akkor menne jól – ám ezt sokan, talán a többség még nem látja be!)  Az ő egyéni érdekeik egybeesnek az előbbi vállalkozásokéval.

…És sem ezeknek a vállalkozóknak, sem ezeknek az állampolgároknak nincs semmiféle biztosítékuk arra, hogy ez valaha is a közeljövőben így lehet! Nincs olyan párt, sem a parlamentben, sem azon kívül, amely komolyan vehető (és nem valamiféle népboldogító fantaszták asztaltársasága) és amely kész lenne garanciákat vállalni arra, hogy valóban kapitalizmust akar.

Idekívánkozik egy megjegyzés: a kapitalizmus (már) nem azt jelenti (itt, Európában), hogy kizsákmányoljuk és elnyomjuk a munkásságot – sőt, ha kell, még közéjük is lövetünk. A mai, modern kapitalizmus nem az a „fantom&rém”, amely ellen az alternatív-balos közösségek harcot hirdetnek. A mai, européer kapitalizmus ugyan (természetesen) hatékonyságpárti, ám ugyanakkor tisztában van azzal a ténnyel, hogy az igazi hatékonyság alapja dehogyis az elnyomás, hanem az együttműködés és a teljesítményverseny egyensúlya. A mai, európai kapitalizmus te vagy, ha van egy kisvállalkozásod. A mai, európai kapitalizmus te vagy, ha van bankbetéted, vagy életbiztosításod – mert a „rettenetes” pénzügyi szféra, tulajdonképpen a te és társaid pénzét forgatja. Te vagy akkor is ez a kapitalizmus, ha van OTP, vagy MOL-részvényed, vagy akár dolgozói résztulajdonod. Te vagy a kapitalizmus, ha menedzser vagy egy multinál. Te vagy ez a bizonyos tudásalapú kapitalizmus, ha az egyetemi tanszéked fejlesztőmunkát végez egy magáncégnek. …És még sok-sok egyéb esetben is te vagy a kapitalizmus – akkor is, ha magáncégnél vagy alkalmazott és felfogod azt, hogy csak ha ti, dolgozók és a kapitalistátok összedolgoztok, akkor lehet hosszú távon is jó életetek. Figyelem: azok a „válalkozók” (sic!), akik ezt nem fogják fel, ma már nem számítanak kapitalistának!

Miután tisztáztuk, hogy ki mindenki kapitalista, látnunk kell, hogy kell egy kapitalista párt is – méghozzá lehetőleg kormányzati szerepben, hiszen ez a társadalom zömének eminens érdeke!

De nincs – és sokan azt mondhatják, hogy reménytelen is egy efféle Magyar kapitalista Párt (MaKaP) megszervezése, nem is beszélve annak tartós finanszírozásáról.

Nekik üzenem: a szervezés nem lehetetlen – hiszen amire van „piaci igény”, az meg is teremthető és láttuk, hogy Magyarországon számos ember érdeke ez a „politikai termék”. A finanszírozás látszólag valóban probléma, hiszen azok az érdekkörök, amelyek az ország „nagy pénzei” felett gyámkodnak (akár tulajdonosokként, akár politikusokként), inkább érdekeltek a jelen, nemkapitalista viszonyok fenntartásában, így aligha adakoznának ezek megváltoztatására. Mások viszont adakozhatnak. Adakozhat(na) az a százezer vállalkozó – mondjuk havi ezer forintot, amit nemigen éreznek meg, viszont cserébe rendezett piaci viszonyokat és fejlődő gazdaságot, bővülő piaci lehetőségeket kapnak. És adakozhatn(án)ak a kapitalizmusban érdekelt állampolgárok is – szintén ilyen nagyságrendben, amit ők, a „középosztálybeliek”, szintén nemigen érzenek meg a havi családi kasszánál.

Ha van néhányezer vállalkozás és néhánytízezer adakozó állampolgár, akkor egy „üzleti éve” alatt ez a párt milliárdos nagyságrendű forrást fordíthat kampányra, céljai propagálására. Ezzel – és a létező társadalmi igénnyel – ellenzéki oldalon komoly politikai tényezővé lehet válni, éspedig igen gyorsan! De csak akkor, ha ez a párt képes olyan garanciákkal előállni mind a támogatói, mint a választói felé, amelyek biztosítják, hogy nem egy újabb „politikai légvár”, vagy szélhámosság történik csupán. Így a legelső fontos teendő egy megfelelő „üzleti ajánlat”, „üzleti modell” prezentálása.

Ne feledjük: ez a bizalmatlanság társadalma – és bizony: sok esetben meg is van minden okuk az embereknek, hogy bizalmatlanok legyenek! Ami itt már jó ideje „politikai ajánlatok” címén megy, az vagy komolytalan, vagy átgondolatlan, vagy megalapozatlan, vagy egyszerűen átverés a hatalomért. Ezért akik komolyan vehető politikusokként-politikai erőként akarnak „nevet szerezni” és bizalmat kiérdemelni, nem engedhetnek meg magunknak semmiféle „szokásos rutint”: nem működhet egy ilyen párt „klikk”-ként és az egész gazdálkodásnak, finanszírozásnak transzparensnek, nyilvánosnak és naprakésznek kell lennie – hiszen a támogatói felé ez teremtheti meg a tisztességességet.

Sokak vélekedésével ellentétben, akik a politika elválaszthatatlan velejárójának tekintik a piszkos pénzügyeket és a választók átverését, le kell szögezni, hogy ez Magyarországon csupán azért alakult így, mert a meghatározó erejű pártok érdeke ez volt, és mert a választói közösség végletes passzivitása, megosztottsága és csekély ereje nem volt képes kikényszeríteni az ezzel valós szakítást. A választók egyes csoportjai ugyanis sokkal nagyobb ellenséget láttak (és látnak ma is) az „ellenpárt” táborában, választóiban és politikusaiban egyaránt, mintsem hogy belátnák: nekik magyar választópolgároknak sokkal több közös érdekük van egymással, mint akár a saját pártjukkal. Félelmek, szorongások, szocializációs beállítottságok, „hitek” feszülnek egymásnak és ezek akadályozzák meg őket abban, hogy felismerjék: mindannyiuk alapvető érdeke lenne a tisztességes politika. Azt sem látják be, hogy a pártjaik csupán fel- és kihasználják őket és a bennük élő „elkötelezettséget” és/vagy reményt arra, hogy a saját céljaikat elérhessék.

Így nehéz ráébredniük az alapvető társadalmi értékek és célok azonos voltára! Amíg az egyes szekértáborok talpasainak fejében az él, hogy „Azért támogatom Orbánt, hogy ne Gyurcsány-Bajnai kormányozzon!” és megfordítva, addig ezek az emberek nemigen látják be, hogy az ő ellenségük nem Orbán vagy Gyurcsány, hanem a mögöttük álló és őket is mozgató, az ország erőforrásain élősködő „oligarchák”. Az igazi ellenség azok a nemkapitalista tőkések, akik nem járulnak hozzá az ország emeléséhez, akik nem törődnek az innovációval, akik „uralkodnak”, de nem fejlesztenek. Azok a nemkapitalista tőkések az igazi ellenségei a sikeres Magyarországnak, akik a saját, szinte feudális jellegű előjogaikért ugraszt(tat)ják össze az ország egyik harmadát a másikkal, miközben implicit módon azt engedik sugallni, hogy a harmadik harmadot talán jobb lenne „ottfelejteni valahol”…

Kell egy igazi polgári párt, amely nem oldalak, hanem erények és össztársadalmi célok mentén politizál és amely az állampolgárok és vállalkozók támogatását azért kéri, hogy őket képviselje. Ez az apró összegekből előálló finanszírozás az egyetlen útja-módja annak, hogy egy politikai erő hosszabb távon is a „kisrészvényesei” érdekei mentén politizáljon. Ha nem lesz egy ilyen párt, akkor nem lesz, aki képviselje azok érdekét, akik eltartják az országot – és ha ezek az eltartók nem érzik, hogy képviseli őket valaki, akkor elmennek, vagy teljes passzivitásba süllyednek. Akkor pedig megnyílik a társadalmi-gazdasági szakadék alattunk.

Most még lehet ez ellen tenni – de tenni kell. És ha nem teszi meg ki-ki a magáét és beüt majd a baj(a) „nekem aztán ne jajgasson senki2!

 

 

 

 

1 Ausztriában, amelynek lélekszáma nagyjából megegyezik Magyarországéval, gazdasága viszont értékben több mint négyszeresét termeli, kb. feleannyi cég működik, mint nálunk.

2 Teleki Pál miniszterelnök 1939-ben, kormányának programját ismertetve mondta ezt a mondatot, ez azonban nem került be a parlamenti napló által közölt, hivatalos szövegbe.

A bejegyzés trackback címe:

https://progressziv.blog.hu/api/trackback/id/tr215148338

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

explanatus 2013.03.19. 19:42:23

Az a mi legnagyobb bajunk, hogy nem bízunk magunkban, meg az, hogy akikben azt hittük bízhatunk visszaéltek ezzel. Az a mi legnagyobb bajunk, hogy évtizedek óta ugyanaz a fa, ugyanazok a verebek, vagy legalábbis egy fészekalja. A négyévenkénti mű-vihar lerázza a őket az ágakról, de aztán visszaülnek, ki ugyanarra, ki meg egy másikra. Az a mi bajunk, hogy sehol egy bölcs bagoly, se egy éleslátású rétisas. Csak verebek és csiripelnek, csiripelnek, mi meg le vagyunk tojva.

legeslegujabbkor 2013.03.19. 20:13:12

@explanatus: Úgy hittem, hogy a bukásból legalább tanulnak, ha másból nem is. Van-e arra remény, hogy egy következő generáció máshogy fogja fel a politikusi létet, ha most még azt látja, hogy nem lehet akkorát bukni, hogy valaki pirulás nélkül mondjon ellent pár évvel ezelőtti saját magának, és lesz aki megtapsolja? Mszpnél meg a Fidesznél is.
süti beállítások módosítása