HTML doboz
2013.05.02. 17:09 Szerző: Cincinnatus
Ki csináljon itt politikát?
„…Valami olyasféléket beszélt, hogy a jog és az igazság kéz a kézben haladnak; egyáltalán, ragyogó körmondatokat vágott ki az igazságos bíráskodásról, a justizmordokról, s általában minden elképzelhető dologról, ami a nyelvére jött, mert a tegnapi mulatság után iszonyatos kaccenjammerje volt, s ezért ki kellett beszélnie magát.”
Jaroslav Hašek: Švejk 1923
Magyarországon sokat és sokan beszélnek jogról, jogállamról, igazságról, szabadságról, jól teljesítő országról-kormányról, pro és kontra… De valahogy az istennek se akar megvalósulni semmi sem ebből a sok beszédből. Magyarországot sokan akarják vezetni – de nem akad igazából senki sem, aki tudná, hogy merre és hogyan kellene és lehetne haladnunk. Persze: sokan állítják azt magukról, hogy ők igenis, tudják – csak épp ha a részletekre kerül sor, akkor csupa zagyvasággal állnak elő. Versenyeznek abban, hogy ki, hogyan, mennyire csökkentsen államilag rezsit – de senki sem mondja ki azt az egyszerű igazságot, hogy egy piacgazdaságban ez így ostobaság és visszacsap. Vannak sokan, akik szerint a demokrácia és a polgároknak adott széleskörű jogok hozzák el a Kánaánt – csak épp arra nem gondolnak, hogy az elmúlt két évtizedben demokrácia volt ugyan, de a Kánaán csak nem közeledett pusztán ettől, továbbá, hogy a polgárjogokkal nem úgy van a dolog, hogy adják azokat felülről: azok akkor keletkeznek, ha a polgárok belátják, hogy meg kell szerezniük azokat a hatalomtól. Vannak sokan, akik „rendet” akarnak, szinte bármi áron – csak épp ezeknek az embereinknek a fejében dúl a legnagyobb rendetlenség, számos „téves kapcsolással”, összeesküvés-elmélettel súlyosbítva. A létüket a politizálásra építők mondják a magukét, függetlenül tényektől, összefüggésektől, valóságtól, társadalomtól – a társadalom pedig csak passzívan elszenvedi ezt. Mindenki hagyja, hogy jöjjön az épp a hatalmat birtokló politikai erő és lecsapolja azt a vérmennyiséget, amely a saját létéhez kell neki. És ezen a helyzeten csak ízlés- és nüanszbeli változást hoz, ha épp változik-változna a „vámpír” személye…
Ma Magyarországot a legerősebb, legelszántabb és legszervezettebb kisebbség vezeti. Ez talán rendben is lenne – hiszen plurális demokráciában az a szokás, hogy nem valamiféle „nemzeti egységkormány” gyakorolja a hatalmat, hanem (időről időre váltakozva) más és más „része” (ún. „pártja”) az adott társadalomnak. De korántsem mindegy, hogy mekkora része ez a társadalomnak. Ha megnézzük, kiknek, a társadalom mekkora és mely részének pártja a Fidesz, akkor azt látjuk, hogy jóformán csak e párt apparatcsikjainak és a „gazdasági holdudvarnak” érdekeit képviseli tartósan és konzekvensen.
Ez nem is lenne baj, ha lennének olyan politikai erők az országban, amelyek ennél sokkal nagyobb tömegeket képviselnének, éspedig úgy, hogy ezzel más, jelentős csoportok, vagy épp az ország hosszú távú érdekeit nem veszélyeztetik. Azonban azt kell látnunk, hogy bármelyik „futó” pártot vesszük is: vagy úgy állnak egy-egy vélemény-/érdekcsoport élén, hogy más csoportokkal súlyosan konfrontálódnak eközben. (Pl.: Jobbik kontra cigányság – de hozhatjuk azt a sajátos példát is, hogy a nyugdíjasokat nagyjából fele- fele arányban magáénak tudható Fidesz és MSZP a „nyuggerérdekeket”, szavazóbázis-megtartási okokból, más, produktív csoportok és pl. a beruházások, vagy az oktatás és innováció rovására preferálja…)
Ami az országban politika címén folyik, az valójában csak a politikai elitek önérdek-vezérelt játéka – hol egymás ellen, hogy egymással szövetkezve. Így ha le is cseréljük az egyik játékost a másikra, azzal nem növeltük a politika társadalmi hasznát, hanem csupán egy másik politikustársaságot segítettünk hozzá a privát haszonhoz. Ráadásul: mára annyira elromlottak a dolgok ebben az országban, hogy immár az sem elég, ha egy „nagyon kártékony” kormányt egy „kevésbé kártékonyra” cserélünk le. Nem elég az, ha egy minden területen abszolút sarlatánt egy szűklátókörű gazdasági technokratára váltunk. Olyan politikai vezetésre van szükség, amely úgy képes képviselni a társadalom legproduktívabb és (ha nem is politikai értelemben, de gazdasági és innovációs téren) „legprogresszívebb” hányadát képviselni, hogy ezzel „maga után húzza” a társadalom nagy többségét is!
Jelenleg azoknak van Magyarországon politikai képviseletük, akik vagy politikai, vagy gazdasági, vagy ideológiai értelemben „retrográdok”. Vagy egy rég túlhaladott etnicizmus bűvöletében élnek-gondolkodnak és választanak, vagy a szintén reménytelenül elavult etatizmustól várják a saját érdekeik érvényesülését, vagy ábrándos és/vagy rettenetes eszmék hívei, vagy pedig egy olyan társadalom-berendezkedést favorizálnak, amely kasztokkal és tekintélyelvűséggel szeretné biztosítani a „társadalmi békét” – és persze a saját privilegizált helyzetét. De: nincs olyan erő, amely azokat tömörítené, akik eltartják az országot: a középosztályt mindenki csak fel- és kihasználja, de a valóságban magára hagyja. Sőt: igazán annak örülnek a politikusok, ha a középosztály marad olyan, amilyen: atomizált, napi munkájába zárkózó, egzisztenciája megtartásáért küzdő és erre az összes energiáját rááldozni kénytelen. Ráadásul a jelenlegi hatalom mindent megtesz annak érdekében, hogy ez a társadalmi csoport minél nehezebben tudjon önszerveződni: se ereje, se késztetése, se ösztöne, se ideje ne legyen erre – és joga is minél korlátozottabban.
Pedig az a társadalom, amelynek nincs erősen önszerveződő középosztálya, az fejlődni sem képes – a fejlődés motorja ugyanis a középosztály és nem a kormány, az „oligarchák”, vagy akár a „tömegek”, sőt, még csak nem is a „szellemi elit”. A kormány, ha nem tevékeny partnere a társadalmi tudás és elvi kezdeményezőkészség többségét „fejben birtokló” középosztály, akkor csak egy lózunggyár, valós hatás nélkül. Az oligarchátus (magyarán: a nagytőke) bár „tulajdonosi pozícióban van”, ám a gazdasági-technológiai fejlődés és az innováció a nagyvállalatoknál sem a „Big Boss”, hanem a szintén a középosztályhoz tartozó „stáb” tevékenysége. Nélkülük, az ő aktivitásuk nélkül a Nagyfőnök éppoly magányos és tehetetlen, mint amilyennek a „középosztály nélküli” kormányt írtam le az előbb. A tömegek pedig csupán az indulataik, a rövidtávú szükségleteik után nyomulnak, igen kevés tudatossággal – így aki tőlük várja a társadalom és a gazdaság dinamizálását, vagy akár a szellemi megújhodást, az csak csalódhat. A „szellemi elit” pedig tulajdonképpen csak olyan, mint a „magányos kormány” és a „magányos Nagyfőnök”: hiába beszél és álmodik, a társadalom nem úgy fog működni.
Látható: tevékeny és az érdekeit a közéletben, össztársadalmi szinten is hatékonyan képviselni tudó középosztály nélkül „leáll a fejlődés” – és a társadalom is. Magyarország épp azért nem képes fejlődni, mert nincs ott a közéletben a középosztály – és pedig vezető, meghatározó pozícióban!
Persze, ehhez a középosztályt is szervezetté kell tenni – mert ma nem az. Azért nem, mert:
- ez nem hagyománya a magyar középosztálynak – akárcsak az egész magyar társadalomnak sem,
- eddig nem volt olyan politikai hatalmi csoportosulás, amelynek érdeke lett volna a hatalom teljesítmény- és versenyalapúvá tétele.
Mostanáig elbotorkált valahogy az ország, azonban ez a botorkálás egyre többeket sodor veszélybe. Rámegy az ország zöme arra, ha marad így továbbra így, elválva egymástól a politikai döntések és a társadalmi érdek.
Összefoglalva:
- Nem lesz elég az, ha egy teljesen önző és dilettáns hatalom helyére egy kevésbé arrogáns, nem annyira nyilvánvalóan pofátlan és gazdasági-szakmai csőlátásban szenvedőt ültetünk. Széles látókörű, tehetséges emberek alkotta politikai vezetésre van szükségünk.
- Most csak önző, vagy nem működő, vagy ostoba, vagy fantaszta elképzelések mentén van politika az országban. Egyiknek sem lehet haszna.
- Akik eltartják az országot és akik elvben képesek lennének azt fejleszteni is, ma mindenféle politikai képviselet nélkül vannak, illetve egyetlen politikai erő sem felel meg a hatékony, kompetens, dinamikus, szakszerű, összefüggésekben gondolkodó és cselekvő politikáról és politikusokról alkotott elképzeléseinek. Nincs senki, akiben megalapozottan és visszaellenőrizhetően bízhatnának és aki valóban képes lenne a gyakorlatban is érvényesíteni az érdekeiket, megszerezve és jól felhasználva a politikai hatalmat. A „létező politikai paletta” számukra bizalom-, tudás- és/vagy önbizalom-hiányos. Képtelenség, hogy épp azok ne szólhassanak bele az ország dolgaiba, irányításába, akik a legtöbbel járulnak hozzá annak eltartásához!
- A mára kiépült „alkotmányos rendszer” monopolizálja a hatalmat az egyik jelenlegi politikai érdekcsoport kezében – így a politikai hatalom megszerzéséhez nem elegendő a passzív várakozás. Közös, szerevezett cselekvéssel kell és lehet átvenni a közélet tematizálását.
- Sem egy kormány, sem a „gazdasági elit”, sem az értelmiség, sem „a szegények” nem képesek egy aktivizált középosztály nélkül eredményt elérni.
- Ha el akarjuk kerülni a gazdasági, szellemi és társadalmi csődöt, akkor eszközöket kell teremtenünk ahhoz, hogy azok csináljanak (igazi!) politikát Magyarországon, akik amúgy is a legtöbb dolgot csinálják.
2013.04.29. 21:37 Szerző: Cincinnatus
Offentlighetsprincipen
„Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.”
Vörösmarty Mihály: Országháza – 1846. június-augusztus
Tudjátok-e mit jelent a cím? Nem? Hát… Nem csodálom! Nem sok tapasztalatotok lehet benne, nektek, magyar állampolgároknak…
A szó jelentése: nyilvánossági elv – svédül, és azt a svéd alkotmányba foglalt alanyi állampolgári jogot jelenti, amely „garantálja, hogy a lakosság betekintést nyerjen a hivatalok tevékenységébe (pl. bíróságok, rendőrség, Kronofogden - adósságkezelő). Ezt bárki megteheti, anélkül, hogy megmondaná, ki ő, és miért akar információt. Ennek előnyei és hátrányai is vannak, de több az előny: az állampolgárok jogbiztonsága növekszik, mert a döntéseket kontrollálni lehet és a politikusok és egyéb állami alkalmazottak tudják, hogy "az állampolgárok szeme" rajtuk van, ezt a sajtó és más média a nyilvánosság erejével támogatja.”1
Érdekes, hogy amikor az új alaptörvény fogalmazódott – meg annak az eddigi négy módosítása – valahogy senkinek sem jutott eszébe beleírni ezt a passzust a szövegbe! Annyi minden (hülyeség, vagy célzatos jogkorlátozás) belekerült – ez nem. Mondjuk: nem lep meg, hiszen azt a szöveget, amely „a létezés magyar minőségét”2 van hivatva korlátozni szabályozni, éppen azzal a céllal írták, hogy minél korlátlanabbul és átláthatatlanabbul lehessen itt uralkodni.
Azaz: mit is írok – hiszen az alaptörvény 39. cikke így fogalmaz: „A közpénzekkel gazdálkodó minden szervezet köteles a nyilvánosság előtt elszámolni a közpénzekre vonatkozó gazdálkodásával. A közpénzeket és a nemzeti vagyont az átláthatóság és a közélet tisztaságának elve szerint kell kezelni. A közpénzekre és a nemzeti vagyonra vonatkozó adatok közérdekű adatok.” Tehát első pillantásra úgy gondolható, hogy minden rendben van: a közpénzekkel nyilvánosan el kell számolni! Aztán persze rájövünk, hogy itt, a magyar alaptörvényben nem az egész állam átláthatóságáról van szó, hanem csupán a közpénzkezeléséről, erről is csak egy deklaráció formájában. Hiányzik tehát az összes állami szerv teljes működéséhez való alkotmányos jog – de még a közpénzekkel való elszámolás mikéntjéről nem szól egy szót sem az alaptörvény. Erről - némi kacskaringóval - az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény rendelkezik – amit éppen most terveznek sürgősséggel úgy átfogalmazni, hogy innentől fogva „…a külön törvényben ellenőrzésre feljogosított ellenőrző szervek (pl. ÁSZ, KEHI) törvénynél fogva kötelesek ellenőrizni a közfeladatot ellátó szerveket, ezért az olyan visszaélésszerű, akár bizonylati szintű adatigénylés, mely keretében az igénylő általánosságban kér minden adatot, amelynek teljesítése az adatkezelő működését jelentős mértékben és hosszú időre akadályozná, nem teljesíthető. (Ld.: Törvényjavaslat az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény módosítására – 2013. április 28., dr. Cser-Palkovics Imre és dr. Vas Imre országgyűlési képviselőktől. Forrás: http://www.parlament.hu/irom39/10904/10904.pdf)
Magyarán: a svédek úgy gondolkodnak, hogy az állampolgári bizalom alapja az (is), ha az állam és szervei mindenek előtt és mindenek felett az állampolgárokért tevékenykednek és ezt bármikor, bárminek, minden további nélkül alanyi jogon készek is haladéktalanul prezentálni. Ezzel szemben a magyar államot uraló politikai elit úgy fogja fel a dolgot, hogy az állam és az államot vezetők érdekei, kényelme előrébb való, mint az állampolgár és az ő államba vetett bizalmát megalapozó transzparencia. A svéd álam a népé, a magyar nép az államé.
…Nem lep meg, hogy a címadó kifejezést nem és nem akarja ismerni és a magyar társadalommal megismertetni a magyar politikai elit – hiszen ez a magyar uralmi hagyomány: „Mi fent vagyunk, ti meg alul, értünk!” Hangsúlyozom: mind a jobb-, mind a baloldali uralmi hagyomány ez – noha részben eltérő okok következtében. A „részben” itt azt takarja, hogy a II. világháború után előbb teret, majd hatalmi monopóliumot nyerő baloldal politikai-gazdasági elitje számos „elitattitűdöt” vett át a magyar jobboldal „attribútumai” közül: stílust, önzést, fennhéjázást, erőszakosságot.
…Tegyünk itt egy kitérőt: ejtsünk pár szót erről a „jobboldali elithagyományról” – és arról is, hogy miért viselkedik úgy ez a mai magyar jobboldali elit, ahogyan.
Az 1990-ben a hatalomba visszatérő jobboldallal nem a polgári hagyomány került pozícióba, hanem a nemesi. És itt „nemes” alatt nem valami valóban nemes, felemelő és nagyszerű dolgot kell érteni, hanem az egyszerű, pökhendi és élősdi haszonlesést. Mert ez a magyar jobboldal igazi tradíciója.
A magyar jobboldaliság igazából sohasem volt „polgári”. A polgár: felhalmoz és befektet. Ezzel ellentétben a nemes: elvesz és fogyaszt.
Szokás hivatkozni a magyar jobboldal „erényeit” emlegetve annak kultúrateremtő és –megtartó sajátosságára – ezzel szemben az igazság az, hogy a magyar jobboldaliság semmi lényegeset nem teremtett a magyar kultúrában, „megtartani” pedig csupán a privilégiumait akarta. Akadtak ugyan egyesek, akik „jobbról jöttek” és valóban sokkal járultak hozzá személy szerint a magyar fejlődéshez, ám ők „kasztjuk ellenében” és nem annak mentalitását, szokásait követve tették ezt – nem ritkán ezért a saját „gyökereikkel” is szembekerülve…
…E kis kitérő után nézzük, miféle hatalmi filozófiák mentén alakult a magyar politika az elmúlt bő két évtizedben – és ebből következően miért nem vált a magyar állam központi elemévé a címbeli „offentlighetsprincipen”!
A magyar jobboldal 1990-ben nagy várakozással lépett ismét hatalomba (hiszen mint „működő politikai elit”, gyakorlatilag 1944-től már nem volt ott). Azt hitte, minden az ölébe fog hullni – és kvázi a Horthy-korszakban élvezett kivételezett uralmi és gazdasági pozícióiban folytathatja majd „országlását”. Nem így történt, hiszen a gazdaság számos erőforrását, immár tulajdonosként, a baloldali (volt) establishment birtokolt. Így a jobboldal hatalma korántsem volt olyan „korlátlan és felhőtlen”, mint amilyenről álmodott. Kialakult egy sajátos – és az elmúlt két évtizedben „hullámzó” – kettős hatalom: a jobboldal és a baloldal folyamatosan felosztotta, mert felosztani volt kénytelen a hatalmat. „Te a gazdaságban vagy felül – én a politikában. Te a médiában vagy előnyben – én az utcán. Tiéd a kormányzati hatalom, az enyém az önkormányzatok többsége.”…
Azonban: amíg a baloldal sosem volt elszánt egy (újabb) hatalommonopólium létrehozásában, ahol mind a politikai hatalmat, mind a gazdasági erőforrásokat, mind pedig a médiát uralja, addig a jobboldal „semmit sem felejtett”: mindig is erős nosztalgiával gondolt vissza a II. világháború előtti időkre – egészen a Vérszerződésig – amikor nem kellett osztoznia a hatalmán és nem is lehetett a hatalom birtokában elkövetett tetteiért tetemre hívni. Ezért célja mindig is ez a fajta „történelmi visszarendeződés” volt: Antallék persze ezt bénán, némileg rossz lelkiismerettel próbálták megcsinálni (talán mert közülük egyeseknek, így legfőképpen éppen Antallnak, voltak még erkölcsi skrupulusaik…). Aztán jött egy teljesen új egyezségen létrejött magyar jobboldali hatalom: az 1998-ban kormányra kerülő Fidesz-MDF-Kisgazdapárt szövetségben ott voltak a „régi, úri jobboldal” képviselői, ott voltak a lelkükben-mentalitásukban szintén az „úri osztályhoz” orientálódó kispolgári származású-hagyományú rétegek és persze – a Fidesz-vezérkarban – az „ifjútörökök” is, akik levonták addigi sikertelen politikai szereplésük alapvető tanulságát: „Ha hatalmat akarsz és nem vagy szoci, akkor a jobboldal vezetését kell megkaparintanod és az „úri osztállyal” kell konkordátumot kötnöd!” És akkor, a megszerzett hatalom birtokában, megtehetsz szinte bármit, mert „erkölcsileg támadhatatlannak” állíthatod be magad a jobber-szimpatizánsok közegében (hiszen nem vagy „komcsi”). Szinte bármit le fognak neked nyelni – csak vissza ne ereszd a hatalomba a komcsikat!
A „klasszikus jobboldal” azért akart korlátlan és ellenőrizetlen hatalmat, mert (mint fentebb írtam) ez volt a szellemi hagyománya, a Fidesz-vezetők (akik személyükben „egyszerű népfiak” voltak) pedig azért, mert a hatalommonopólium a legpraktikusabb azoknak, akik rá akarják tenni mindenre a kezüket. Ráadásul: a „nem úri” néphagyomány is az volt, hogy „Ha egyszer sikerül kivakaróznod a pórnép soraiból, akkor kapaszkodj meg minden erőddel, hogy vissza ne csússz!” – ez a „kapari paraszti logika” dolgozott Orbánékban, amikor elkezdték tervezgetni a 2010 utáni jövőt… Amikor Orbán Viktor a 2009. szeptember 5-i kötcsei beszédében azt mondta, hogy „Azért alakítunk kormányt, mert így nagyobb jólétet és biztonságot lehet elérni…”3, akkor erre gondolt: a „kaszt” jólétére és e jólét bármi áron való „alkotmányos bebiztosítására”…
…És ezért nincs benne a mi „gránitszilárdságú” gumirugalmasságú szép, új alaptörvényünkben az a bizonyos svéd típusú offentlighetsprincipen… Mi, magyar állampolgárok azonban tanuljuk meg – jegyezzük meg ezt a fontos svéd szót és kezdjük el együttesen és következetesen kikövetelni, megvalósítani a Nyilvánosság Elvét!
1 Szó szerinti idézet a Svédasztal blogtól: http://svedasztal.blogspot.hu/search?q=%C3%A1llam
2 és 3 Megőrizni a létezés magyar minőségét – a két idézet Orbán Viktornak a kötcsei Polgári Pikniken 2009. szeptember 5-én elmondott beszédéből származik. (Ld.: http://orbanviktor.hu/cikk/megorizni_a_letezes_magyar_minoseget)
2013.04.27. 21:56 Szerző: piefke
Anonymus: az ismeretlen diktátor?
„Tegnap éjjel az angolok bombákat dobtak Berlinre. Hát legyen így! Ezt a játékot játszhatják ketten is! És ha a brit légierő két-, vagy három, vagy négyezer kilogramm bombát dob le, akkor mi egyetlen éjszakán százötven-, száznyolcvan-, kétszázharminc-, háromszázötven-, vagy négyszázezer kilogrammot dobunk le!”2
Részlet Adolf Hitler London bombázását bejelentő beszédéből – 1940. augusztus vége
Illő posztomat a legdiktátorabb diktátor fenti szavaival felvezetnem, ugyanis itt most egy bizonyosfajta újmódi diktatúráról fog szó esni – ráadásul egy olyan diktatúráról, mely épp legdemokratábbjaink körében igen népszerű! Ebből következően nyilván lesznek, akik vitatni fogják az alábbiakat – éspedig a demokrácia és a szabadság nevében és védelmében.
…De mindenek előtt: az alábbi posztban nincs semmi személyes – itt kizárólag elvekről és az elvekből következő lehetséges gyakorlatról lesz szó!
Van ugye most az az eset, hogy a Nemzeti Érzelmű Motorosok vezetőjéről az Anonymus nyilvánosságra hozott ezt-azt… Ezzel tartották célszerűnek őt a közéletből eltávolítani…
…Hát. Ami azt illeti, vannak itt ezzel bizonyos bajok!
Anonymusék: az akcióitok alapján attól kell tartanom, hogy valójában ugyanolyan személyiségű emberek vagytok, mint az általatok kritizált „mindenható hatalom” birtokosai – világbankárok, Orbánok, stb. – csak nektek (még?) nincs formális hatalmatok. Azonban éppúgy tojtok a jogra, arra, hogy egy szabad társadalmat csakis arra és nem a „népítéletre” alapozva lehet fenntartani. Éppúgy nem bíztok a saját érveitek, érvelésetek erejében, társadalmi hatásában, mint „diktátor ellenfeleitek” és ezért éppúgy kerülitek a vitát, amelyben esetleg alulmaradnátok és kiderülne: nem is a ti álláspontotok az igazság. Éppen ezért („diktátorékhoz” szintén hasonlóan) ti is „megfellebbezhetetlen”, „autoriter” – azaz: totalitárius – döntéseket hoztok – és éppúgy nem választjátok egy egymástól a törvényhozást és az igazságszolgáltatást, ahogy Orbán forrasztotta eggyé a „több mint kétharmadot” és Handó Tündét/Polt Pétert.
Anonymusék: hát tényleg nem látjátok, mit csináltok? Hogy UGYANAZT CSINÁLJÁTOK? És azt is valószínűnek tartom, hogy közben ugyanúgy élvezitek is a hatalmatokat és a hatalmatok következményeit: az „általatok uraltak” a ti akaratotoknak – nektek - való alávetettségét, mint „diktátortársaitok”. Van nem? Dehogynem…
…És ti, kedves népítélet-pártiak: hát nem látjátok, hogy az egyik, a formális diktatúra helyett egy másik, ráadásul még arctalanabbat éljeneztek meg? Simicskát legalább ismerjük – de Anonymusék még a nevüket sem vállalják fel. Forradalmároknak képzelik magukat… De hát Orbán, Pol Pot, Lenin, Sztálin is mind annak tartják-tartották magukat!
Lehet, persze, lehet forradalmat hirdetni – de a forradalom: nyílt dolog. Ebben különbözik a terrorizmustól. A forradalom megtartja a formális jogot – még ha új jogelveket hoz is szükségképpen. A formális jogot – a védekezés és fellebbezés jogával egyetemben – csak a terroristák iktatják ki.
A közszereplőnek is vannak személyiségi jogai – még akkor is, ha „közellenségeknek” tartják őket egyesek - és ezeknek a személyiségi jogoknak semmi közük az illető közéleti tevékenységéhez. Egy szabad társadalomban még ahhoz is van joga valakinek/bárkinek, hogy álságos, a saját életével nem igazolt, Tartuffe-féle nézeteket hirdessen a közéletben. Ez ugyan szemét dolog, az efféle ember egy halom trágya – de joga van hozzá! Van, hogy én is megtettem/megteszem – szégyellem is magam utána és remélem, hogy a szégyenérzet legközelebb már visszatart ettől. De: a bennem lévő rosszérzés tartson vissza, ne pedig a külső félelem – vagy ti, Anonymusok a félelem társadalmát akarjátok?
Anonymusék, képzeljétek csak el a következőket: ha ti jogot formáltok arra, hogy behatoljatok bárki számítógépébe (azaz: az otthonába és a személyes életébe is), aki nem tetszik nektek, akkor – gondolom, viszonossági alapon – nektek sem lenne kifogásotok az ellen, ha valaki a ti kis titkaitokat-takargatnivalótokat ismerné meg. Hiszen – ahogy a bevezető idézetben is áll - „Ezt a játékot játszhatják ketten is!”… És ha másoknak éppen a ti viselt dolgaitokkal szemben vannak averzióik, akár politikai, akár nézetbeli, akár általánosan vett „emberi minőség” terén, akkor majd ők is szépen kiposztolják ezeket… Nem tudom, mit fogtok szólni, ha mindenki megtudja (például) azt, hogy valaki közületek a való életben esetleg csupán egy gyáva, nyeszlett kispöcs, aki nem mer a lányokhoz közeledni, ezért a „magányos örömök hódolója”… Vagy: álnaivul elhívlak vitorlázni és szépen felveszem-kiposztolom, ahogy behánysz-beszarsz-behugyozol, amikor többméteres hullámok „ringatják” a hajót egy szép, átlagos nyári éjszakán – az Északi-tengeren…
…Szerencsétek, hogy nekünk az efféle dolgokhoz sem kedvünk, sem a világfelfogásunkkal nem vágnak össze. Mi a közszabadságban és a köznyilvánosságban, valamit a szellem és az érvek erejében hiszünk – ezért most szépen meginvitálunk titeket egy nyilvános vitára - amelyet, természetesen, az internetek élőben is közvetítünk, továbbá feltöltünk a világhálóra is! Ott megbeszélhetünk mindent, amit e posztban említettem: a formális és az informális hatalom, a jog, az igazság (benne a társadalmi igazság) dolgait. Persze, vitában meggyőzően és megalapozottan érvelni nehéz: komoly tudást és bizony személyes kiállást is megkövetelő dolog. Jóval több kell hozzá, mint szellemi divatokat követni és titokban dönteni mások dolgairól. De aki valódi társadalmi hatásra törekszik, aki valóban jobbítani akar a világon, a közéleten és az embereken, akkor annak nem a legjobb módja, ha terrorista módszerekkel él, legyen bármilyen frusztrált is a világ és a maga dolgai miatt! Mert a jó és szabad közélet, bizony, nem a saját frusztráltságunkról szól – ez kifejezetten a zavart lelkű diktátorok szokása… A közélet nem a saját komplexusaink kiélésére való – arra ott van például a rúdtánc a swingerklubban!
Megértem, hogy sokan indulatosak és kétségbeesettek és sokan érzik magukat eszköztelennek, kiszolgáltatottnak – és emiatt sokan hajlamosak arra, hogy a saját álláspontjukat, érdekeiket ne csak a jogállam eszközeivel próbálják meg képviselni. Sokan gondolják azt is, hogy „Ha a hatalomnak/az ellenségemnek szabad, akkor szabad nekem is!” – azonban ez a diktátorok és terroristák logikája. Ebből közszabadság és sikeres társadalom még sohasem származott, ilyenre nincs példa a történelemben!
…Mindenki gondolkodjon el a fentieken, Anonymusok, Anonymus-fanok - és minden polgár, aki szabadságot és tisztességes közviszonyokat akar! A hatalom gyakorlóit – vagy azokat, akik aspirálnak a hatalomra – nem a magánéletükkel kell „sakkban tartani”, hanem létre kell hozni és fenn kell tartani egy átlátható államot. Akkor látjuk, ki mit tesz, és hogyan teljesít a pozíciójában – de ahhoz semmi közünk, hogy szabadidejében mit csinál, amíg az törvényt nem sért.
Ti pedig, Anonymusok, ha élni szeretnétek az általunk felajánlott lehetőséggel és megvitatnátok „közös dolgainkat”, csak küldjetek nekünk egy (természetesen anonim) e-mailt! A többit megbeszéljük – de ha nem vagytok benne a vitában, hát… Az is egy válasz!
1 A képen szereplő szöveg a Hobo Blues Band Hajtók dala c. dalából származik.
2 Az eredeti német szöveg: „Gestern Nacht haben die Engländer bomben auf Berlin geworfen. So sei es! Dieses Spiel können auch zwei spielen! Und wenn die britische Luftwaffe zwei-, oder drei-, oder viertausend Kilogramm Bomben wirft, dann werfen wir in einer Nacht einhundert fünfzig-, einhundert achtzig-, zweihundert dreißig- dreihundert fünfzig-, oder vierhunderttausend Kilogramm!“
2013.04.27. 15:53 Szerző: Đđ
Elszámolást, mester!
„Minden jó állampolgár kötelessége szolgálni a hazáját és tudatában lenni annak, hogy ő nem egyedül önmagáért van a világon, hanem, hogy hozzájáruljon annak társadalomnak a jólétéhez, amelybe őt a természet helyezte."
II. (Nagy) Frigyes – 1768
Úgy néz ki, lejárt az az óra, amelyet még a rendszerváltáskor húztak fel az akkori régi-új és új, de a mélyben még szintén a régi mentalitást továbbvivő pártok. Közülük ugyanis végül egyik sem volt képes válaszokkal szolgálni a XXI. század követelményeire. Voltak, amelyek nem is kerestek új, érvényes válaszokat, hanem megpróbáltak a régiekkel boldogulni. Ezek úgy gondolkodtak: ha a nép a régi, akkor működniük kell a régi megoldásoknak, módszereknek is. És egy ideig úgy tűnt, igazuk is van. Ám a dolog úgy néz ki, hogy nem csak egy adott népre kell válaszokat, megoldásokat szabni, hanem a népet körülvevő világra is – és ez utóbbi radikálisan megváltozott. Eltűnt belőle (legalábbis a világ ránk ható részéből) a szocializmus, mindenek előtt a ránk 40 évig „átsugárzó" Szovjetunió. 1989. október 23-án egyszerre a kapitalizmusban találtuk magunkat, ráadásul úgy, hogy az addigi „halálos ellenségeink" - akik amúgy már vagy két évtizede fenntartottak minket, a hiteleikkel -, hivatalosan is a legnagyobb támogatóink lettek. A langyos pocsolyából, amibe negyven évig bele voltunk ragasztva, átkerültünk a világversenybe – aztán pedig hamarosan az Európai Unióba is. És jöttek, jöttek az új, számunkra két generáció óta ismeretlen kihívások, amelyekre nem tudtuk, mit lépjünk? A politikai elitünk pedig képtelen volt (és legtöbbnyire nem is akart) egy atomizált, önállótlan, etatista elvárásrendszerű „szolganépből" modern tőkés társadalmat kovácsolni – ez nem is meglepő, hiszen ők sem értettek ehhez: sem a tőkés világhoz, sem pedig a „kovácsoláshoz"...
...Jöttek a pótmegoldások: makrogazdasági mutatók, szabályozók tologatása, állami támogatások. (Ez a szép szocialista eszköz gyakorlatilag simán, működ(tet)ve élte túl a „rendszerváltást" – ugyan miféle rendszerváltás is volt az, amely sem új mentalitást, sem pedig új gazdasági eszközrendszert nem teremtett?) De mivel a magyar gazdaság – és: a magyar társadalom – problémái csak sokadsorban voltak makrogazdasági jellegűek, ezért ezek az ide-oda változtatgatások legfeljebb időszakos és látszólagos „egyensúlyjavulást" hoztak, amelyeket szükségképpen még nagyobb lejtmenet követett, mint amilyet épp kezelni akartak velük.
Így jutottunk el a 2000-es évek második felébe, amikor a nemzetközi válság elérte ezt a felkészületlen – mert önmaga valóságával tisztában nem lévő – országot. Romlott a helyzet – és ettől felerősödött a válaszkeresés igénye is. Egyre több teret nyertek olyan „válaszok", amelyek szintén nem voltak újak (sőt: mondhatni „ősiek") és amelyek egyetlen „bája" az volt, hogy a „hivatalos" politikai legfeljebb akkor említett ilyesmiket, ha egyes „mainstream jobber" politikusok jól berúgtak és zsidózni-cigányozni kezdtek a haveri körökben. Igen, a radikáljobber „válaszokra gondolok" – azokra, amelyek még soha, sehol és semmit sem oldottak meg, viszonyt remekül „harmonizálnak" az emberi elmének a bajban aktivizálódó agresszív ösztöneivel. A radikális jobboldal „ötletei" gyakorlatilag a már a sarokba szorított és onnan kitámadó-kiharapó patkányban is bekapcsoló „genetikus vészforgatókönyv" tagolt emberi beszédre konvertált változata. (Megjegyzem: nem minden emberi-társadalmi tanulság nélkül van az a tény, hogy általában az ezzel próbálkozó patkány is el szokott pusztulni...)
Szóval: a radikális válaszok sem válaszolják meg helyesen (azaz: hosszú távon is működőképesen) a mai világunk kérdéseit – sőt: a kérdéseket sem teszik fel helyesen. Úgy kérdeznek, hogy arra a kérdésre már csak azt a választ lehessen adni, amit ők akarnak... Függetlenül a valóságtól. És persze a másmilyen radikális válaszok sem működnek: nem működik a radikális („kommunista"?) baloldali válasz sem – mert az meg „csupán" azt hagyja ki az elméleteiből, hogy az ember hierarchikus csoportokat alkot, mióta csak ősei elkülönültek a félmajmoktól. Így a „vertikális tagoltságot" tagadó/megszüntetni vágyó „keménybalos" elképzelések csupán az emberi faj genetikus örökségével akarnak szembemenni. Hasonló a helyzet az zöld/öko-alternatív válaszokkal is: ezek egy másik, még sokkal-sokkal régibb ösztönnel nem számolnak. Azzal a minden élő szervezetben immár 3,5 milliárd éve benne működő „programmal", hogy az illető lény/faj lehetőleg hasznosítson minden, számára elérhető és felhasználható erőforrást a saját fenntartására és szaporodására. Ez a genetikus akadálya a lemondó önkorlátozásnak – legalábbis össz-emberiségi méretekben. (Hogy mi erre a valóban működő megoldás, azt most ne nyissuk ki, kérem...)
Az ellenzékre senki sem figyel, mert nem érdekes. Mi lett a Millából? Most még ott sem tart, mint két éve, már ami a társadalmi hatást (azaz: az események menetére gyakorolt befolyást) illeti. A benne együtt lévő szabad értelmiségiek képtelenek megvédeni még a maradék szabadságot is. Egymás közt beszélgetnek, szavuk nem hallik ki a körből és nem hat senkire rajtuk kívül. Hiába csatlakoztak az Együtthöz, nem lett teljesítmény a szándékból. Már érdektelenek...
Igen: az Együtt... Fél éve még sokan úgy hitték: „Majd a Bajnai!" Mára el múlt ez az eufória. A nevét tudjuk, de hogy mit csinál és pláne, hogy miképpen lesz abból 2014-es kormányváltás, nem tudunk semmit és már nem is érdekel minket. Most majd országjár – és elmennek a rendezvényeire azok, akik már amúgy is megvannak neki (csak a neve, de nem a programja, pláne nem a karizmája okán) – de hogy ebből nem lesz, nem lehet új emberek tömeges meggyőzése, arra most nagy összegben merünk fogadni! És most, hogy összefogott az MSZP-vel (róluk lásd alább), még inkább eltávolodott azoktól, akiket pedig eredetileg magához akart vonzani: a tudatosan választó bizonytalanokat, ezt a nagyjából bő egymilliós tömeget. Hiszen ők „akármikor" választhatták volna már eddig is Bajnait – nem valószínű, hogy most sokkal vonzóbb lenne a szemükben egy, a szocikkal most, népszerűsége lejtőjén csúszva összefogó Bajnai, mint ezelőtt fél évvel (a „maximumon"), amikor szintén nem álltak mellé.
Az MSZP pedig eközben úgy őrzi a hibáit, hogy abból egyértelmű: mása nincs is neki! Egy csődtömeg, amelynek ugyan van több mint egymillió híve, de akiben nincs semmi megszerethető: semmi, amivel újabb támogatókat lehetne bevonzani, akik bennük látnák bárminek is a megoldását. És amíg úgy gondolkodnak és úgy kommunikálnak, mint Suchmann Tamás 1996-ban a somogyi tagszervezet hatvanpluszosaival, addig hullaszaguk van.
...Összefoglalva: a régi establishmentnek nem akaródzott új válaszokat keresni-találni, mert jól elboldogultak (a hatalom birtokában) a régi közegben. A radikális jobb válasza ostobaság, a radikális balé és a zöldeké pedig legfeljebb kisközösségi-parciális válaszként működhet.
Itt áll a magyar társadalom válaszok nélkül, értelmes vezetők nélkül, magára hagyva Lassan el is hiszi az ország, hogy két lehetőség van: Orbán vagy elmenni Magyarországról...
Itt az ideje ezen változtatnunk: itt az ideje megadnunk a válaszokat – és az Orbánon és emigráláson kívüli választás lehetőségét!
A magára hagyott és a demokratikus választalálásban járatlan társadalom sajnos képtelen elvégezni ezt a feladatot. Mint láttuk, „raktáron lévő és bevetésre kész" politikai elit nem létezik. Így ha válaszokat akarunk, akkor ehhez új politikai válaszadókat kell összehoznunk!
De van itt egy kis probléma: a magyar közgondolkodásból hiányzik a közös, hosszú távú, konstruktív és kompetenciaalapú önkéntes munka. Vezetni – azt igen! Megmondónak lenni – azt igen! Finnyáskodni egymás szagától – azt igen! Bölcselkedve büszkén semmit tenni – azt igen! Feltételeket szabni a munkám felajánlásához – azt igen! A saját fejem után menni – azt igen! De a közös célt és a jól eltervezett-kiosztott munkát csendben elvégezni – azt nem!
Leírom most ide, hogy mi hiányzik a magyar közgondolkodásból – és hogy mi az oka annak, hogy huszonhárom év demokrácia nyílegyenesen vezetett oda, ahol az ország áll. Az hiányzik, hogy „köz"-ben gondolkodjunk, ne pedig csak a magunk parciális megoldásaiban. Itt nincsenek működő közügyek – ezek helyét a politikusi szlogenek foglalják el. A politikus mond valamit, amitől azt reméli, hogy neki, gyorsan népszerűség-növekedést hoz, de sem azt nem vizsgálja meg, hogy mi ennek a népre gyakorolt hosszabb távú hatása, sem azt, hogy beleillik-e valami ésszerű koncepcióba ez a lépés? Nincs igénye a politikának arra, hogy valódi politika legyen – valójában minden, ami a magyar politikát meghatározza (anyagi háttere, jogszabályi közege, a magányos egyénekből álló nép szükségszerű passzivitása és az ebből következő valódi ellenőrzési és beleszólási képesség hiánya) arra vezet, hogy a politikának nem is kell a közérdekről szólnia, ez simán megúszható.
Így lehetséges az, hogy néhányszáz elszánt és szervezett ember gyakorlatilag azt csinál politikusként, amit akar... Ám ennek nem csak negatív kimenete lehet – lehet elvben pozitív is, ha ezt a néhányszáz elszánt és szervezett embert nem egy újabb közgépezés, vagy trafiktörvény motiválja, hanem az, hogy jó politikát csináljanak. Ahogy néhányszáz ember elfoglalhatta az államot magának, úgy elfoglalhatja a nép számára is.
Az elfoglalt és saját haszonra működtetett állam ellenkoncepciója – demokráciahiányos mentalitású nép esetében – a közhaszonért működtetett állam lehet. Ezt az ajánlatot, alternatívát kell megfogalmazni és odakínálni a választóknak akkor, ha maguk a választók „passzivitásra szocializáltak". Ugyanakkor fontos, hogy ez a közhaszonért működtetett állam a mégoly atomizált társadalom polgárai számára transzparens és kontrollálható legyen – ebben is ellentétét képezve a mai mainstream politikai elit által kínált állammodelleknek. (Mert ne feledjük: a baloldal hatalma birtokában ugyanúgy nem csinálta meg a „skandináv típusú" transzparens államot, mint ma a Fidesz, viszonyt élvezte a mutyi összes kisipari előnyét. Ugyan miért hinnénk nekik most el azt, hogy ha még egyszer visszatérhetnek a hatalomba, akkor „Most aztán bizonyisten...!"? Á, dehogy: akik a politikaközeli mutyiban szocializálódtak és a politikaközeli mutyivilág nem-szabadpiaci vállalkozásaiban „lettek valakik", nem változtatni akarnak, csak újra pozícióban lenni...) Azért (is) kell a transzparencia és az ellenőrizhetőség, hogy ez az atomizált és passzív, magát a hatalom „kiszolgáltatott alattvalójának" érző polgár a mindennapjaiban tapasztalhassa, hogy az országát vezető új politikai erő valóban nem akarja monopolizálni a hatalmat, hanem azt csupán addig akarja birtokolni, amíg jól végzi a dolgát, amíg ő a legjobb, mert a leghasznosabb ajánlat a Köz számára erre a feladatra. Mert az atomizált és passzív polgár is jobbszereti a naprakészen elszámoló és szemmel láthatóan jól dolgozó mesterembereket, mint a „Nyugottlegyen, maj'megláttya!"-típusú, a klasszikus polestablishmenttel rokon fajtát.
„Ebben a pillanatban még én, és csak én vagyok a fejedelem, az történik, amit én akarok, és arra veszem rá a vár alatt élőket, amire akarom. Ha megparancsolom, hogy gyújtsák fel ezt a várat, irtsák ki az idegeneket… és éljünk a magunk ízlése és vallása és rögeszméi szerint addig a kevés ideig, míg az a művelt és finom Európa… úgy nem dönt, hogy nem állja már tovább a szagunkat, inkább nekünk ront, és megsemmisít, és haljunk meg, mint annyian már mielőttünk ezen a földrajzi egységen, síratlanul, hát megtörténnék. Csakhogy én életet szántam ennek a népnek, nem halált.”
Szabó Magda: Az a szép, fényes nap, Géza fejedelem szavai - 1976
Nem valószínű, hogy az EU hatékonyan és sikeresen fog-lesz képes fellépni a Fidesz-rezsim ellen, legyen bár ez utóbbi bármennyire is ízlése ellenére. Ennek oka csak részben a hiányzó gyors EU-s mechanizmusokban, vagy akár a brüsszeli nehézkes bürokráciában keresendő, de nem magyarázza önmagában az sem, hogy az egyes európai politikai erők nem egyformán súlyosan ítélik meg a magyarországi történéseket. Van egy nagyon gyakorlatias oka is az EU tétovázásának: a magyarországi valós és támogatható alternatíva hiánya!
Nincs nyugati értelemben vett demokratikus ellenzék Magyarországon: olyan, amely nem csupán beszélne a demokráciáról, hanem amely olyan embereket tömörít, akik élik is a demokrataságot, gondolkodásmódjukban, egyéni és közösségi – no meg politikai – szokásaikban és tetteikben. Hogy ez miért van-lehet így, mindenféle „Fidesz-rettenet” ellenére is, annak komoly, mélyreható okai vannak – ezeket fogjuk alább megvizsgálni!
Az EU semmi mástól nem tart jobban, mint egy destabilizálódott tagállamtól. Márpedig, ha egy országban (így vagy úgy) megbukna egy kormány és nem lenne képes utána egyetlen politikai erő-erőcsoport sem megteremteni a kormányzáshoz szükséges többséget, akkor az az ország káoszba süllyedhet. A mai Magyarországon (még) nem létezik olyan politikai kombináció, amely képes lenne maga mellé állítani a szavazók kellően nagy hányadát ahhoz, hogy stabil kormányzás következhessék, ha a Fidesz a hatalomból (ki tudja, miért, hogyan?) távozni kényszerülne. Egyáltalán: lenne-e olyan (reálisan várható) esemény, amely (idő előtt, a 2014-es választásnál korábban) távozásra késztethetné a jelenlegi kormányt és parlamenti többséget? Aligha!
Éppen ezért irreális minden olyan várakozás, hogy majd az EU megoldja azt, ami alapvetően és mindenek előtt a magyar választók dolga. Bár az EU-nak vannak bizonyos alapelvei, amelyek érvényesülését elvárják minden tagállamuktól, ám az már nem dolga az EU-nak, hogy ezeket az elveket akkor is betarttassák egy-egy országgal, ha az adott ország választóinak nem fontosak annyira ezek, hogy politikai preferenciáikban és döntéseik érvényre is jussanak ezek az elvek. Hiszen az EU olyan népek közössége-egyesülése, amelyek ezen elvek mentén rendezik be az életüket. És ha egy nép tartósan más értékrend mellett tart ki, akkor vajon mit is keres egy tőle idegen értékrendet valló közösségben?
…De mi is a helyzet a magyarság többségének „társadalmi értékrendjével”? Miféle értékek, elképzelések és viselkedésmód jellemzi a magyar közgondolkodást, miféle mechanizmusok működnek a magyar társadalomban? Itt szembe kell néznünk egy kemény – sokak által bizonnyal „nemzetgyalázónak” titulált – igazsággal!
A magyar: szolganép. No, nem „genetikusan”, ahogy egy szerencsétlen aggastyán a közelmúltban mondta, nem, dehogyis! Nincsenek „genetikusan szolga” népek – de igenis: vannak olyan történelmű népek, amelyeknél öröklődött és rögzült egyfajta „úr-szolga viszony” a közgondolkodásban. Magyarországon hosszú évszázadokig a szolgaság volt az egyetlen, széles körben elterjedt és „mindenkit elérő” modell, amely meghatározott mentalitást, viselkedést, szocializációt és értékrendet. Magyarországon hosszú századokig – gyakorlatilag mindmáig – az volt a helyzet, hogy ha az „úr” elkiáltotta magát, hogy „Nálam a hatalom!”, akkor a nép meggörbítette a hátát és befogta a száját. Mert tudta, történelmi tapasztalata volt, hogy ha nem ezt teszi, akkor megkapja a magáét és senki-semmi nincs, aki-ami megvédhetné. Ez a történelmi tapasztalat motiválja a mai magyar viselkedést is, az éppen aktuális „urakkal”, a Fidesz-hatalommal kapcsolatban. Gyakorlatilag ma is úgy viselkedik az ország lakosságának jelentős többsége, mint ahogy a múlt század húszas-harmincas éveibe (az „ideális” Horthy-korszakban) egy isten háta mögötti nagybirtokon a zsellérek: ha jön az uraság és akar valamit, akkor nincs ellenállás, nincs visszapofázás – és legfőképp: szervezkedés nincs az uraság ellen!
A mentalitás, ahogy egy adott közösség tagjai önmagukról és a lehetőségeikről, a rendelkezésükre álló érdekérvényesítő eszközrendszerről – vagy: annak hiányáról – gondolkodnak, nagyon szilárd, az időnek ellenálló képződmény. Azt az újabb tapasztalatok is csak lassan formálják át – hát még, ha a legújabb tapasztalatok is megerősítik a régi rendet és gondolkodásmódot! Ma azok, akiknek a kezében tényleges hatalom van, szintúgy bármit megtehetnek bárkivel, mint az említett Horthy-korszakbeli uraság a zselléreivel – legalábbis így gondolják az „urak” és az emberek is. Igen: az emberek – még az egyébként tanult emberek is – úgy érzik: lesöpörhető az ő akaratuk, hogy úgyis csak az az akarat érvényesül, amelyik mögött hatalom (a Hatalom) áll. Hiába voltak az elmúlt bő két évtizedben jogállami eszközök „az egyszerű nép” kezében is – és vannak még azért ma is – ezekkel az eszközökkel nem gondol a nép és az állampolgár, amikor a hatalom elkezd ellene működni. Vannak ugyan néha-néha kisebb „parasztlázadások”, ám mivel ezeket az ösztönök és érzelmek működtetik, nem pedig a racionális, polgár módra történő összefogás és konzekvens cselekvés, hamar kifulladnak – szervezőiket pedig ha nem is ültetik tüzes trónra, mint Dózsát, azért „korunk szellemében” épp elég vegzálás szokta érni.
Ebben mindaddig nem is lesz változás, amíg fel nem bukkan egy polgári értelemben vett módon együttcselekvő csoport, amely megkérdőjelezi a „fennálló viszonyokat” és képes elhitetni a nép egyre szélesebb köreivel, hogy ha velük együtt cselekszenek, akkor ki lehet szabadítani az országot a „Fidesz-szolgaságból”.
Annak idején, Géza fejedelem és I. István idejében az volt a kérdés, hogy megmarad-e a magyarság pogánynak, vagy keresztény-feudális útra tér. Ha az elsőt, a „magyar szabadságot” választotta volna, már bizonyosan nem létezne a magyarság. A történelem mechanizmusai ugyanis nem tolerálják a „sajátos észjárású” kisnépeket. Ez nem valami „direkt kiszúrás”: egyszerűen az az oka, hogy a fejlődik a környezetünk, de mi nem vagyunk erre képesek, akkor egyre szűkülnek az erőforrásaink és egy idő után a társadalom nem képes tovább fenntartani önmagát. Tagjai „önálló pályára állnak”, elvándorolnak, feloldódnak más közösségekben. Ez spontán folyamat – amely ráadásul nem „egy nagy pillanatban” történik meg, így sokáig nem is tűnik fel a kortársaknak az, hogy itten most ez egy „sír, hol nemzet sűlyed el”1 éppen… Egy nép sosem várja meg, hogy szépen, lassan élen haljon: elhúznak soraiból mindazok, akik mobilisek. És csak azt vesszük észre ilyenkor, hogy (pl.) „500.000 magyar vállalt már külföldön munkát!”.
Most az a kérdés, hogy a magyarság megmarad-e a fentebb leírt „szolganépnek”, szolgai-etatista társadalmi és közgondolkodásbeli-viselkedésbeli viszonyok közepette – és még húzza egy kicsit, egy-két-három generáción át, vagy képes átalakulni egy demokrata-kapitalista polgárnéppé és él tovább, az emberi történelem belátható-elképzelhető határaiig, mint egy az Európai Unióba integrálódott kultúrközösség. Igen, ez változásokat jelent majd ahhoz a nemzetképhez és népfelfogáshoz képest, amely a XIX. századból származik, ám amely éppúgy csupán „tranziens jelensége” a történelemnek és a közgondolkodásnak, mint volt egykor a „római polgár”, vagy a „szovjet polgártárs”. Az a nép-, nemzet- és hazafelfogás és -fogalom, amely a „klasszikus (értsd: XIX. századi) magyarságot” jelentette, nem tartható fenn tovább. Azért nem, mert – „szabadságharcoló” nemzetként – egyszerűen nem képes előteremteni a nemzetet alkotó lakosság és gazdaság fenntartásához szükséges erőforrásokat. A XXI. századi világban egyszerűen sokkal több eszközre van szükségünk, mint akár csak évtizedekkel ezelőtt – és még egy nagyhatalom sem képes ezeket „autarch módon” előteremteni, nemhogy egy kisnép. Az a „pávatánc” pedig nem megy/nem mehet sokáig, hogy „Kooperálunk veletek, de utálunk titeket – és különben is: mi mindent másként, a magunk módján akarunk csinálni!”. Mert ha „mindent másképp csinálunk”, akkor az nagyon megnehezít bármiféle együttműködést – az pedig nem különben, ha a nagy együttműködés közben rendszeresen sértegetjük a partnereinket… (Megj.: Kíváncsi vagyok, vajon meddig menne az, hogy Orbán Viktor ugyan egy csapatban focizna a játékostársaival, ám meccs közben nem alkalmazkodnak a csapattaktikához, viszont a csapat tagjait mindennek elmondaná és folyton arról beszélne, hogy azok „összeesküsznek ellene”? Alighanem kapna a zuhanyban a „kettős mércével”, utána pedig kipendítenék az öltözőből…)
Az, hogy „rabok legyünk vagy szabadok”2, a legszigorúbban vett belügyünk. Dönthet a magyar nép úgy, hogy megmarad (a saját maga által a régi rutinok alapján, azoknak engedelmeskedve rosszul választott) „urai hatalma alatt” – és választhatja a szabadság és siker útját, természetesen csak akkor, ha vállalja az ehhez szükséges változást is. A „régi, nemzeti keretek” és a „régi úri rend” hívei nyugodtak lehetnek: az EU nem fogja megakadályozni a magyarokat abban, hogy rosszul válasszanak. Nem küld tankokat, még csak a NATO sem fogja lebombázni a vörösiszap-tárolók gátjait3… Csak épp előbb-utóbb kitessékelik az országot az EU-ból, mondván: „Ha ti úgy akartok élni, hát tegyétek – de ne a mi kontónkra!” A játék – és a választás – tétje „csak” a magyarság jövője. Nem az EU-é és nem azoké, akik képesek Magyarországról még idejében elmenni.
(Javaslom, olvassátok el ezt a korábbi, szintén a témába vágó posztunkat is: A középosztály hallgatása - http://progressziv.blog.hu/2013/02/07/a_kozeposztaly_hallgatasa)
1 Vörösmarty Mihály: Szózat
2 Petőfi Sándor: Nemzeti dal
3 Szaniszló Ferenc egyik elhíresült összeesküvés-elméletében fejtegette, hogy a 2010 őszi vörösiszap-katasztrófát a NATO-gépek által ledobott bombák okozták – nyilván valami magyarságellenes összeesküvés egyik mozzanataként.
„Velem számolj hát, Koppány, és én mondom itt,a hadnagyok tanácsában: Te parancsoltad a vérontást, s tagadd el, ha mered. Lásd, én vallom: a szalmát én gyújtattam fel. Hogy lássanak az emberek.”
Kós Károly: Az országépítő - 1934
Hogyan keletkeztek a politikai jogok az adott közösség-állam dolgaiba való beleszólásra? Úgy, hogy emberek, akik egy adott közösségben éltek és abban-azért dolgoztak, ezzel, erre alapozva megszerezték-kivívták (nálunk: megkapták) a jogot a közös ügyeikbe való beleszólásra. Megfordítva ezt: azok rendelkeznek egy adott közösség vonatkozásban politikai jogokkal, akik abban a közösségben élnek és abból így vagy úgy, de deklaráltan, életmódszerűen és hosszú távú céljaikat illetően nem szakadtak ki. Akik viszont helyzetüknél fogva már hosszú ideje, akár generációk óta nem cselekvő részesei egy politikai közösségnek, azok nem is aspirálhatnak arra, hogy az általuk „nem belakott” közösség döntéseiben részt vehessenek, csupán azért, mert leszármazás, vagy nemzettudat révén „közösséget éreznek” azzal a bizonyos politikai közösséggel. Mert nagyon különböző dolgok az érzések és az életvitelszerűség.
Életvitelszerűség az egy közösséghez tartozás esetében, ha „nap mint nap” abban a közegben élek, végzem a teendőimet, vagy ha az adott közeg szocializál (gyerekként, fiatalként, esetleg bevándorlóként). Ebbe a kategóriába azok is beletartoznak, akik rövidebb-hosszabb ideig ugyan nem az adott politikai közösségben élnek, ám stratégiai, távlatos szándékuk nem az adott közösség elhagyása – nem azért távoztak az adott közösségből, mert nem kívánnak, netán nem is tudnak annak működésében úgy részt venni, ahogy az az adott közösségben lehetséges lenne számukra.
Látjuk tehát, hogy egy politikai közösséghez való tartozás egyfelől az adott közösségben történő életvitelszerű cselekvést jelenti, másfelől pedig azt a szándékolt, hogy az illető része kíván maradni e közösségnek és nem választ magának egy másikat. De akár az egyik, akár a másik elem hiányzik a kettő közül, az illető nem tekinthető az adott közösség tagjának – legalábbis nem cselekvő és stratégiai életelemben.
Érezni érezhetünk együtt, de cselekedni akkor sem tudunk, ha egyszer az életünk stratégiai céljai nem arról a közösségről szólnak.
Mindebből pedig az következik, hogy egy közösség – nevezzük nevén: ország - dolgaiba politikai téren való beleszóláshoz nem teremt jogalapot a kulturális és/vagy leszármazási kötődés. Még akár állampolgárságot is kaphatnak/tarthatnak meg azok, akik így vagy úgy „deklarált kötődést” is akarnak az adott közösséghez, ám téves az a (nem minden sanda szándék nélkül hangoztatott) gondolatmenet, hogy „nem lehetnek első- és másodrendű állampolgárok”. Az állampolgárság ugyanis csupán azt jelenti, hogy jogomban áll minden további nélkül az adott országban élni, annak teljes jogú polgáraként, ám nem jelenti azt feltétlenül, hogy ott is élek, hogy részt is veszek tevékenyen az ország életében – és mint fentebb már tisztáztuk, ez utóbbi keletkeztet beleszólási (politikai) jogokat, nem pedig egy puszta elvi lehetőség a közösség életében való részvételre. A „teljes jogú”, tehát szavazati joggal is rendelkező polgár státusza akkor „áll be” egy állampolgár esetében, ha él is az állampolgár azon jogával, hogy ott élje az életét hosszabb-hosszú távon – de addig, amíg ez számára csupán egy „nyitott ajtó” az adott ország felé, nem jár az állampolgársággal szavazati jog is.
Így az „első-, vagy másodrendű állampolgárra” vonatkozó (mint fentebb írtam: sanda) kérdés helyett a cselekvő vagy kívülálló állampolgár státusza a helyes kérdés. Kívülálló pedig nem jogosult beleszólni azon közösség ügyeibe, amelyben ő gyakorlatilag és szándékai szerint nincsen benne. Ezzel szemben gyenge, tartalmatlan és demagóg érv az, amit a „trianonisták” szoktak mantrázni: „Nem mi hagytuk el a hazát – a haza hagyott el minket!” – hiszen aki cselekvő magyar akar lenni, az bármikor élhet (könnyedén megszerezhető) magyar állampolgári jogával és letelepülhet az országban. Ha azonban úgy érzi, hogy ezt nem szeretné választani, mert akár az egzisztenciája, akkor a megszokott élete, akár bármi más az új hazájához köti inkább, az a fentiekből következően nem lép be az állampolgársága által előtte kinyitott ajtón – és ez az ő szuverén választása, nem pedig a „trianoni átok” hatása, így ezzel a szuverén, személyes döntésével ő határoz úgy, hogy nem kíván a magyar állam területén élő közösség cselekvő tagjává válni.
Ma a magyarság zöme az Európai Unió keretein belül él, így aki a magyarság stratégiai érdekeiért kíván fellépni, az a leghelyesebben teszi, ha a – szükségszerűen - egyre egységesebbé váló Európai Unió keretein belül érvényesíti ezt az akaratát. És a heveny nacionalizmusok megregulázására is az a legkézenfekvőbb módszer, ha az EU-t erősítjük a duhajkodni kész nemzetállamok ellenében. (Nem valószínű ugyanis, hogy a „nagy EU” kifejezetten kipécézné magának a magyarokat – ellentétben némely nemzetállamo(cskák)kal, amelyek saját megoldatlanságukat a saját közegükben jól bejáratott „magyar ellenség” vegzálásával próbálják levezetni… Európában nincs hagyománya a magyarellenességnek, ellentétben egyes szomszédnemzetekkel.) Mivel pedig a magyarság egy tekintélyes része nem a magyar állam keretein belül él, így a fent nevezett magyar stratégiai érdekek megoldásának sem lehet terepe kizárólagosan a magyar állam. A magyar állam területén, annak politikai struktúrájában az ott élők dolgait kell (ésszerűen-célszerűen) elrendezni. Viszont: ha összekeverjük a cselekvő és „érzelmi” magyarságot és hagyjuk, hogy ez utóbbi is belevonódjon-beleavatkozzák a magyar állam vezetésébe, akkor nagy a veszélye annak, hogy leterelődjön az ország az ésszerű-célszerű útról. Ennek következménye egy gyengülő Magyarország lesz, amely a határain túlterjedő, azon belül és csak magyar-magyar relációban meg nem oldható magyar stratégiai érdekek érvényesítésében is szükségszerűen válik egyre gyengébbé és gyengébbé.
Mindezek alapján, ha egy kormányváltást követően olyan politikai erő kerül hatalomra, amely tömegbázisát nem egy eltúlzott, eltorzított és felhergelt magyarságtudat kihasználására alapozza (elorozva ezzel a valódi nemzetközösség-tudatot), meg kell majd beszélnünk a nem a magyar állam területén élni akaró magyarokkal, hogy – saját stratégiai céljaink érdekében – nem célszerű keverni az érzelmi kötődést a valóságossal. Ebből pedig az állampolgársághoz „automatikusan” kötődő (és amúgy ma is „csonka”!) választójog újrarendezése következik.
…Nem lesz könnyű – mint ahogy sohasem könnyű a butaság (vagy az aljasság által szándékosan) összekuszált, elrontott dolgok higgadt rendbetétele! …De addig is: döntse el mindenki, akinek jelenleg van beleszólási-szavazati joga, hogy mely közösségnek akar stratégiai távlatokban is cselekvő tagja lenni – és annak a közösségnek a dolgaiba avatkozzák bele! Ne akarjon olyanok dolgaiba beavatkozni, akikkel nem vállal cselekvő sorsközösséget: azt ugyanis, aki egy vele nem sorsközösségben élő népre akarja ráerőltetni a saját elképzeléseit agresszornak nevezik – és mégiscsak furcsa lenne, ha a mai Magyarország politikai agresszorai épp a nem benne élő magyarok lennének!
2013.04.08. 23:07 Szerző: Cincinnatus
„Verjük meg a medvét!”
„Egy szót se szólsz, legföljebb frázisokat mormolsz, és sejtelmesen mosolyogsz. Abban a percben, hogy mást teszel, megromlik az egészségi állapotod, és vissza kell vonulnod a közéletből.”
Szabó Magda: Az a szép, fényes nap - 1976
Mióta csak létezik és működik a „több mint kétharmad”, kérdés, hogy le lehet-e győzni majd – és ha igen, kik és hogyan győzik majd le? Eleinte, még 2010-ben, sokan elütötték ezt a kérdést azzal, hogy „még túl korai, még nem aktuális”, vagy éppen beleláttak egyes ellenzéki pártokba olyan perspektívákat, amelyeket azóta nem igazolt az élet. Sem az MSZP nem volt képes visszaerősödni, elfogadhatóbbá tenni magát, sem az LMP nem nőtte ki magát váltópárttá, sem a Jobbikból nem lett a jobboldal vezető ereje. Most ott tartunk, hogy ha még elvégeznénk is azt a képtelen matematikai műveletet, hogy összeadjuk az összes ellenzéki párt támogatottságát, még az egyáltalán nem összeadhatókat is, akkor sem jönne ki nagyobb szám, mint a Fideszé. Azé a Fideszé, amelyet pedig a választók háromnegyede le szeretne váltani. Bő egy évvel a választás előtt úgy néz ki, hogy vagy egy, az ország háromnegyede által elutasított párt fogja vezetni az országot legalább újabb négy évig, vagy senki.
De fel lehet tenni a Fidesz leválthatóságának kérdését másképpen is: vajon leváltható-e az a párt, amely az ország legtöbb elérhető és bevethető erőforrása felett rendelkezik? Az a párt, amelynek háttértámogatói évente többszáz milliárdos, a költségvetésből jövő bevétellel rendelkeznek. Az a párt, amely így vagy úgy döntő médiafölénnyel indul neki bármiféle kommunikációnak. Az a párt, amely rövidebb távon gyakorlatilag szinte korlátozhatatlanul bírja a törvényhozó hatalmat. És az a párt, amely jól tudja, hogy ha veszít, akkor örökre veszít, ezért szinte majdnem mindent megér neki a győzelem. És az a párt, amely tudja, hogy ha nyer 2014-ben, akkor egy olyan útra kényszerül, amely minden eddigi kihívásánál nehezebb és (hogy úgy mondjam) „meredekebb” is lesz. Az a párt, amelynek hosszabb távon immár egyszerűen nincs jó lépése, amely csak húzhatja az időt. Az a párt, amelyet több mint két évtizede gyakorlatilag ugyanaz a pár ember vezet – és birtokol. És az a párt, amelynek minden ereje a hatalomra van ráépítve: ha az elvész, összeomlik minden!
Összefoglalva az eddigieket: egy olyan párt birtokolja a hatalmat, amelyet az ország zöme nem akar és nem támogat és ezt a pártot csak az tarthatja a víz felett, ha birtokolja a hatalmat, továbbá az is tény, hogy ez a párt nem képes megújulni. Mindez pedig azt jelenti, hogy a Fidesz nagyon sérülékeny.
…És vannak is szép számmal aspiránsok a „Fidesz-medve” megverésére, ám ezek az ajánlkozók rendre olyanok, mint amikor a viccben a nyúl és az egérke szövetkeznek arra, hogy „Verjük meg a medvét!”… Sem erő, sem szervezettség, sem végrehajtható, részleteiben is kidolgozott stratégia nincs hozzá.
Hogy kell „megverni a Medvét”?
Itt rögtön elő szokott jönni a választási törvény (ami egyébként még nincs is készen és ugye bármikor át is írható!). Jön a szokásos szöveg az összefogáskényszerről – és persze ennek szokásos ellenérveiről is. De arról nemigen esik szó, hogy a („demokratikus”) ellenzék, mint írtam, még egyesült erővel is sokkal gyengébb, mint a Fidesz és esélye sincs, ha nem mobilizál még másfél millió választót! Ezt az „apró problémát” diszkrét hallgatás veszi körül.
Mára világossá vált: sem az MSZP, sem az új Bajnai-párt nem lesz képes komoly mozgósításra ebben a közegben. A hallgatás oka is az, hogy ezt az érintett pártok nem akarják beismerni – mert abból komoly pozícionálódási kérdések adódnának számukra. Be kellene ismerniük továbbá azt is, hogy ők nem alkalmasak erre a feladatra – kell még valaki, aki ezt megteheti és akinek van annyi hitelessége, hogy az általa bevonzott szavazótömeg még abba is belemenjen, hogy „ezekkel” kell majd együttműködni. És el kellene fogadnia az MSZP-Bajnai kombónak még valamit, ami talán még az előzőnél is fájdalmasabb lenne: az általuk elérhetetlen, megmozdíthatatlan szavazókat bevonzó politikai erőnek át kellene adniuk a vezetést. És pedig azért, mert ők, ketten, éppen azért nem vonzóak ennek a ma még párttalan közegnek, mert nem képesek az országot új, dinamikus és sikeres pályára állítani. Azért nem alkalmasak ők, ketten a vezetésre, mert „nincs bennük” az, ami ehhez a dinamizáláshoz kell: ötlettelenek, régi rutinok rabjai és nem látják a sikeres Magyarország útjában álló igazi akadályokat. Vezetni pedig annak célszerű egy új úton, aki ismeri azt az utat.
Bizony, nehéz a „létező (demokratikus) ellenzék” dolga: egyszerre kell elismernie, hogy a saját győzelméhez nálánál erősebb szövetségesre van szüksége, és hogy át kell adnia a vezetést ennek a szövetségesnek. Olyan ez, mint amikor a II. világháború elején Nagy-Britanniának el kellett ismernie a másodrendű hatalommá válását: egy régi, számára abszolút kedvező világnak egyszer s mindenkorra vége. Ha ebben az újrafogalmazott demokratikus egységben verik meg a Fideszt, akkor az a győzelem – és az azt követő kormányzás is - nagyon különbözni fog a 2002-es és 2006-os győzelmektől és az utánuk következő „(szabad-)rablóvilágtól”.
Azért is kínos amúgy a „létező ellenzék” helyzete, mert ha lesz egy erős, új politikai erő, akkor attól marginalizálódik, ha pedig nem, akkor a maradó Fidesz-túlhatalom miatt. Alapvetően az ő helyzetük is a Fideszéhez hasonló: nincs már igazán jó lépésük. Bizony: ma ott tartunk, hogy a meglévő magyar politikai erőkkel gyakorlatilag elképzelhetetlen a kibontakozás. Ha ki akarunk kerülni a csávából, akkor új megoldásokra és új megoldókra van-lesz szükségünk!
…De jelenleg semmi sem utal arra, hogy lesz ilyen új megoldó – és senki sem hisz ebben, senki sem tudja elképzelni ezt! Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy a „hivatalosan legalaposabban mérlegelők”, azaz a bankárok sem számítanak arra, hogy 2014-ben megszabadulnak a nekik annyi kárt, kellemetlenséget okozó és őket annyiszor bolonddá tévő Fidesz-hatalomtól. Mert mi történt ma a Nemzeti Bank és a kereskedelmi bankok (többségének – mert nem volt ott mind!) találkozóján: a Bankszövetség régi-új elnöke ezt találta mondani: „Aki gúnyolódik Matolcsyn, Magyarország ellen dolgozik. A jegybank független, a bankoknak ezt tiszteletben kell tartaniuk, jó volna, ha a sajtó abbahagyná ezt a "gyűlölködést". Aki ezt teszi, az ország mellett a "saját pénztárcája ellen dolgozik".”
Hát igen: ez a totális lefekvés stratégiája! Kezdjük a vége felől felfejteni: nyilvánvaló, hogy a bankárok (egy része legalábbis) úgy érzi, hogy „a saját pénztárcája ellen dolgozik”, ha megpróbál „gyűlölködni” az általa „reálisan” leválthatatlannak tartott Fidesz-hatalommal. Hiszen az eddig minden ellenségét eltaposta – így a neki ellenálló bankok-bankszféra is úgy gondolja: jobb kollaborálni és akkor talán kevesebb veszteséggel megússzák… Ami pedig a „független” magyar jegybankot illeti: nyilvánvaló, hogy az éppen hogy nem független – mármint a kormánytól. Itt a „függetlenség” bankárszempontból azt jelenti, hogy a Magyar nemzeti Bank, a kormánytól való abszolút függőségéből következően, immár függetlenítette magát a gazdasági racionalitástól, így ezzel kell számolniuk a bankoknak is. Fentebb az angolok II. világháborús példáját hoztam fel – most szintén e háborúból hozok példát a magyar bankok (többségének) viselkedésére: ez a nácik által megszállt országok kollaboránsaival rokon, akik ezzel próbáltál túlélni a megszállás éveit.
Ez, természetesen, a történelem tanulságai szerint, hibás stratégia. Régi magyar közmondás, hogy a lejtőn nincs megállás: ha egyszer elkezd valaki engedni a hatalomnak és nem keres ellene azonos érdekű szövetségeseket, akkor elveszett: be fogják darálni! Egy hosszú távon nyilvánvalóan és „forint-fillérre kiszámíthatóan” fenntarthatatlan, mert az erőforrásokat még csak szinten tartani sem képes hatalommal nem érdemes és nem racionális kollaborálni.
Amikor Magyarországon a ’80-as évek végén létrejött a kétszintű bankrendszer, azaz: a Nemzeti Bank kivonult a vállalati szféra finanszírozásából, ez nem véletlenül történt, hiszen egy piacgazdaságban egészen más egy központi bank és a kereskedelmi bankok feladata. És ha e kettőt összevegyítik, akkor a végén egyszerűen kezelhetetlenné válnak az üzleti kockázatok. Nem lehet elhatárolni a magánveszteségeket a közpénzektől – vagy legalábbis nagy lesz erre a kísértése egy sikertelen hatalomnak, mint ahogy ezt a mostani „unortodox” MNB-s vállalkozásfinanszírozási ötlettel is bizonyították! És: ismét közelebb került egy lépéssel az ország a 23 éve odahagyott tiszta államszocialista modellhez. Meglássátok: eljön még az idő, amikor ismét nem lesz szektorsemleges a magyar gazdasági szféra: lesznek (vagy már vannak is) „kegyelt” és veszíteni nem tudó „állampárti vállalatok” és lesznek a többiek, akikkel lesz, ami lesz… Sokaknak még talán tetszeni is fog ez, hiszen sok magyar vállalkozó kedvenc szava mai is az állami támogatás – ugye, ismerős ez a kifejezés, még a szocializmus korszakából? … Csakhogy annak mi lett a vége? A felélésre felvett hitelek összedöntötték a rendszert. Most is csak ez lehet…
…Na, van még kedvetek tovább játszani azt a játékot, amelyben csak a Fidesz nyerhet 2014-ben? Nekünk nincs – és ebből teendők következnek!
2013.04.03. 14:06 Szerző: Đđ
Értelem és érzelem
Fenn a létrán áll két walesi,
hogy ott majd pár szivart elszí.
De a létra széjjelcsusszan,
s a két walesi végsőt szusszan.
Kék füst írja levegőbe,
ami széttör, nem forr össze!
Eörsi István - Szigetországi tragédia – 1980(?)
Nem vitás: a határon túli magyaroknak megadott állampolgárság és szavazati jog eltorzítja Magyarország politikai véleményviszonyait. Olyan új „attraktorokat” hoz be a játékba, amelyek érdekviszonyai és motivációi nem biztos, hogy egybeesnek az ország lakosságának valós érdekeivel.
Sok külhoni magyarnak fontos egyfajta etnicizmus. Felértékelődik bennük a nemzeti identitás – éppen azért, mert sérült. Úgy jártak ők, mint a sajátjuktól nevelőszülőkhöz adott gyerekek: érzik, hogy nem oda tartoznak és sokszor be sem fogadja őket az új család. Erre pedig alapvetően kétféle lelki válasz lehetséges: vagy letagadja az illető az eredeti mivoltát és belebújik, belerejtezkedik az újba, vagy pedig kifejleszti magában (és közösségeiben is) a „…de én MAGYAR vagyok!”-féle túlkompenzáló attitűdöt. Így és ezáltal válik természetellenesen fontossá a nemzeti hovatartozás: mert az nem válik természetesen, feszengések nélkül megélhetővé a mindennapokban. Hiába: nehéz is úgy egy ország egyenlő polgárának éreznie magát, ha a hivatalban egy másik, őt bizony nem egyszer lenéző szocializációs minta fogadja…
…Érthető tehát, ha egy külhoni magyar szuperszenzibilis mindenféle, Magyarországról hozzá szálló „nemzeti szlogen” iránt – érthető, de mégsem helyes, ha ezzel az eszközzel, mondhatni: „más nyomorát kihasználva” tesz szert a valós belföldi befolyásánál nagyobbra egy politikai erő. Nem helyes, mert onnantól már nem az számít, hogy vajon melyik politikai koncepció szolgálja inkább az ország érdekeit, hanem belejátszik a politikai hatalom megszerezhetőségébe valami tulajdonképpen nem reális, eltúlzott, szubjektív érzés is. Azok, akik belevonják a külhoni magyarokat a belpolitikai küzdelmekbe, ezt éppen azért teszik, mert ha hízelegnek egy kicsit a magyarságérzésüknek, akkor a belföldi magyaroknál sokkalta hajlamosabbak lesznek ezért politikai hálájukat szavazatokkal kifejezni. Teszik ezt annál is könnyebb lélekkel a külmagyarok, mivel döntésül magyarországi következményei - gondolják - nemigen érik el őket…
Azonban ez tévedés!
Mert valójában mi ér többet egy külmagyarnak? Az-e, ha a magyar kormány magyarkodik, folyton a külhoni nemzettestvérekről szónokol – ám közben képtelen sikeressé tenni Magyarországot, akár társadalmi, akár gazdasági, akár kulturális téren. Mert a jelenlegi kormány, amely oly nagy szívvel ölelte keblére az állampolgárság és a választójog odaajándékozásával a külmagyarokat, közben belföldön, de a külpolitikai és külgazdasági együttműködésben is oly sikertelennek és célszerűtlennek bizonyult, amely miatt az (anya-)ország folyamatosan gyengül. Márpedig egy gyenge anyaország vajon képes-e valódi, pozitív befolyást gyakorolni külhoni nemzettársai sorsára, boldogulására?
Nemigen van arra példa, hogy egy gyenge, erőtlen, ráadásul nemzetközi közröhej tárgyát képező ország hatékonyan tudott volna érvényesíteni bármiféle nemzeti érdeket!
Ha külhoni nemzettársaink jobban belegondolnak a saját érdekeikbe, akkor a sanda szándékkal nekik juttatott szavazati jogukkal olyan politikát támogatnak és olyan politikai erőt segítenek kormányra, amely aztán nem tartja tartós recesszióban az anyaországot, nem veri szét annak teljes oktatási rendszerét és nem fog saját hatalmának fenntartása érdekében szembepolitizálni azzal az Európai Unióval (és: annak értékrendjével), amelyben épp a külföldi magyarság jelentős többsége is él. Csak egy erős, fejlődő, sikeres anyaország képes komoly anyagi támogatást adni a nem magyarországi magyarok oktatási, kulturális infrastruktúrájának fejlesztéséhez és csak egy nemzetközi szinten is komolyan vett, korrektnek ismert kormány lehet képes arra a szomszédságpolitikában, hogy ezt a támogatást a szintén nem egészen „intakt” saját nemzetfelfogással rendelkező egynémely szomszéd országok ne érzékeljék saját létük elleni aknamunkának.
Ma Magyarország és minden magyar esélye nem egy önmagába zárkózó és sikertelenségét erőszakossággal, hangzatossággal túlkompenzáló, teljesítményképtelen politikában áll, hanem az önmagával és más népekkel való konstruktív együttműködésben. A sokat (és kissé tévesen) emlegetett Dél-Tiroli olasz-osztrák „kiegyezés” alapja is egy jól átgondolt, racionális osztrák „ajánlat” volt – továbbá egy nemzetközi téren és a gazdaságban egyre erősödő Ausztria: amíg csak a szólamnacionalizmus és a hergelés ment, semmire sem jutottak. A nemzeti identitás, a nemzeti egység és a nemzetpolitika nem arra való, hogy puszta hazugságokként egy nemzetellenes politikai hatalom továbbélését szolgálja. Éppen azok árulják el a magyar nemzeti egység ideáját, akik egy meggyötört nemzeti kötődést használnak fegyverül a választópolgári akarat érvényre jutása ellen. Magyarország történelmében mindig súlyos tragédiák következtek be akkor, ha egy politikai elit saját, rövidtávú érdekeit elérendő hangozatott „nemzeti” szlogeneket. És éppen a mai magyar határok közelében élő magyarok kapták a nyakukba ezeket a súlyos következményeket leginkább.
Jó lenne, ha 2014 tavaszán emlékeznének erre a tanulságra!
2013.03.30. 13:59 Szerző: Moin Moin
Gazpromisztán muzsikjai?
„Egyszer, a XIX. század közepén megkérdeztek egy Párizsba látogató híres orosz történészt, hogy miképpen jellemezné egy szóban Oroszországot. Az illető rövid gondolkodás után így felelt: - Lopnak!”
Egon Friedell: Az újkori kultúra története - 1927
A címbeli kérdés arra vonatkozik, hogy mi, magyarok polgárok legyünk-e, vagy maradjunk „muzsikok”, ami tudvalévőleg az orosz paraszt titulusa.
Ritka egy-egy nép történelmében az, hogy ha a Történelem kegyéből sikerül megszabadulnia egy tőle idegen mentalitású hatalom igájából, rá bő két évtizeddel önként adja ismét a kezére magát. Az is ritka, hogy egy nép, amely oly hosszú ideje vágyott egy közösség tagjává válni, amikor ezt eléri, fogja magát, visszafordul és szakít a vágyott közösséggel, annak értékeivel.
Magyarország most arra készül, hogy mindkét ritkaságot megvalósítsa. Pontosabban: erre készítik elő. Mert mint annyi mást történelme során, ezt sem a saját elhatározásából fogja megtenni a magyarság – legfeljebb a közismert passzivitásával vesz ebben „aktívan részt”. (Íme, egy újabb ritkaság: a passzivitás általi cselekvés!)
Fentebb tettem két – szinte önkéntelen – állítást:
- Hogy a magyarság mentalitásától távol áll az orosz mentalitás. (Hiszen a bevezető példabeszédet végig magyar-orosz, illetve magyar-európai relációban kell ugyebár értelmezni.)
- „A magyarokról” írtam, mintha valóban egységes és homogén lenne ez a nép, mentalitást, világszemléletet, stratégiákat illetően.
Vizsgáljuk meg, hogy vajon igazak-e ezek az állítások – és ha nem (mint ahogy nem), vajon miféle következményeik vannak e ténynek a lehetséges magyar jövőt illetően?
A népmentalitás valójában nagyon is hasonló. Fontosabb elemei a hatalommal való szembe nem szállás, a kötött és jórészt személyes teljesítményektől független hierarchia, a lojalitás többre tartása a tehetségnél és a kreativitásnál, az innovativitás afféle „izgágaságként” való értelmezése. Tulajdonképpen az azonosságok eredetében is van közös: mindkét nép tipikus „keleti termék”, társadalomszerkezetük szinte az „ősidőktől” kezdve igen kevéssé volt mobilis és ezt a jellemzőjét a kereszténység felvétele után is megtartotta. A „polgári elemek” mindkét társadalomban afféle „megtűrt, szükséges idegenek” voltak csupán. Mindkét társadalomban a népesség töredék százaléka birtokolta az erőforrásokat és a jogot – és ráadásul ez az „elit” is erősen függött a „Legfőbb Hatalomtól”. Emiatt mindkét társadalomban az vált a természetes állapottá, ha minden – de szó szerint minden – „odafent” dől el és a nép kilencvenvalahány százaléknak sem módja, sem joga nem volt abba beleavatkozni. Így a nép gyakorlatot sem szerezhetett a politikában, a felelős döntéshozatalban: sem itt, sem ott nem létezett olyasmi, mint a svájci Appenzellben, ahol hosszú századok óta működik a „bázisdemokrácia” és ahol az apák a fiaikat is magukkal vitték ezen alkalmakra demokráciát tanulni…
…De nem csupán a nép nem szerzett gyakorlatot a politikában: az elitek sem, nem lévén rákényszerítve arra, hogy politikájukat ellenérvek vitájában védjék meg. Elég volt a nyers hatalom – valahogy úgy, mint manapság a „több mint kétharmad”. Mondhatni: ahogy Kövér László gondolkodik hatalomról, demokráciáról és népfelségről, az a „közös” magyar-orosz történelem és mentalitásfejlődés szükségszerű végkövetkezménye - mint ahogy Orbán és Putyin, az általuk kiépített rendszer, vagy a magyar és orosz „állami oligarchák” („nemzeti nagytőkések”) is…
A hatalomba való népi beleszólás lehetőségéről alapvető konszenzus volt mindkét nép vezetőinek körében: a cári udvar, vagy az SZKP Központi bizottsága, a Romanovok, vagy a bolsevik pártelit, illetve Ferenc József, vagy Rákosi Mátyás: mind-mind „nagy demokraták” voltak, ugyebár… Így nem csoda, hogy mindkét nép hozzászokott és azt veszi természetesnek, ha a hatalom a saját érdekeit képviseli – általában még olyankor is, amikor épp a nép boldogítását hirdeti meg céljaként. A muzsik bőrének mindegy volt, hogy Rettegett Iván szimpla cezaromániája miatt kapott-e a hátára a kancsukával, vagy Nagy Péter nagyralátó, Európára és nagyhatalmiságra nyitó tervei érdekében. És az is mindegy, hogy Sztálin vitette-e be a Butirkába, vagy azért kerül oda az illető, mert épp a putyini centralizációnak állt az útjában. …És ha a hatalomgyakorlók hatalomról alkotott személyes véleménye különbözött is ettől az autokratikus hagyománytól (Hruscsov/Kádár, Gorbacsov/Gyurcsány), ez a hatalomgyakorlásukon kevéssé tükröződött csupán: egyikük sem nyitotta ki a döntési pozíciókért való teljesítmény- és kompetenciaversenyt. Mi sem szemlélteti ezt az állapotot, hogy ma, amikor itt is-ott is megvolt a „rendszerváltás”, mégis mindkét országban a hatalom csúcsain olyan establishmentet találunk, amely vagy személyesen, vagy legalábbis felmenői által igen gyakran az előző rendszer elitjéhez kötődik…
Ekképpen kimondhatjuk: mindkét nép hatalomhoz-politikához való viszonya kétségtelenül „alattvalói” – és mindkét nép esetében maximálisan ki is aknázza e helyzetet az elit a saját hatalma érdekében.
…De vajon mi a helyzet a második „önkéntelen” állítással: jellemző-e a magyarokra egységesen ez a hozzáállás? Valóban minden magyar arra vágyik, hogy jóltartott, a felelősségvállalástól-döntéstől „megkímélt” kádári kisember legyen?
Erre akkor kapunk megalapozott választ, ha megnézzük a párttámogatási – és: a párt-nemtámogatási – adatokat. Azokból kiderül, hogy hányan lehetnek azok, akiknek egyik etatista, a hatalmat a megszokott zárt elit-alapon gyakorló vagy gyakorolni kívánó és a vezetőit a régi establishmentből kiállító párt (Fidesz, MSZP, DK, E14-PM) sem felel meg. (És persze az ilyen-olyan „alternatív” világboldogító társaságok – LMP, 4K! –, vagy épp a radikáljobberek sem.) Na: ők azok, akik nem úgy képzelik el a világot, ahogy az Magyarországon megszokott – és ugyanakkor (feltételezhetően, többé-kevésbé) realista és teljesítményalapú mentalitással élnek.
Ha jobban belegondolunk, a többségi, a hatalomra feltekintő és tőle „ajándék jólétet” váró mentalitás igen hosszú ideje verseng Magyarországon a kisebbségi, polgári, népfelségben gondolkodóval. És nagyobbrészt az előbbi vitte a prímet – és viszi most is. Ahogy pedig az ellenzék kinéz, ők is csak ebben gondolkodnak, erre a többségre szabják a választási, majd pedig a hatalmi stratégiáikat is. Egyszerű politikai képlet ez: ha a szavazatok többségét akarod megszerezni, akkor hangoztass e többségnek tetsző szlogeneket és – így vagy úgy – osztogass nekik. A baj ezzel csak az, hogy a számadatok szerinti kisebbség egy másik szempontból viszonyt „túlsúlyban” van: ők hozzák a GDP tekintélyes hányadát, messze többet, mint amit a számarányuk alapján „fajlagosan” várnánk. Ez pedig azt jelenti, hogy az ő mentalitásukkal egyszerűen hatékonyabban lehet dolgozni. Így, ha nem az ő mentalitásuk határozza meg a dolgok folyását, akkor ennek hatékonyságcsökkenés és erőforrás-elégtelenség a következménye.
Persze a „létező establishment” zöme kész bármikor beáldozni a hatalma érdekében a hatékonyságot – számára csak az a kérdés, hogy miképpen tartható a víz felett annyira az ország, hogy egy esetleges „süllyedés” (csőd) ne veszélyeztesse a saját hatalmi pozícióit…
És itt kapcsolódhat össze (ismét) a magyar és az orosz történelem: ha a mai hatalom európai-polgári-kapitalista módszerekkel nem képes egyfajta gazdasági stabilitást teremteni (mert: a nem polgári mentalitása erre nem is alkalmas), akkor keres egy, a mentalitásával sokkal inkább rokon „finanszírozót”. Eközben pedig az sem érdekli, ha a nép szempontjából ez az új finanszírozó sokkal inkább lehet jogfosztó.
Látszólag Orbánnak és mindenkinek, aki Oroszországban látja a megoldást, igaza is van: Oroszország – pontosabban: az orosz állam – erős. Az utóbbi évtizedben igen jelentős a fellendülés… Csakhogy: ezt az erőt nem a fejlett technológia, nem az innováció és nem is a jólszervezettség adja, hanem egyetlen tényező: a 2000-es évek közepétől felívelő kőolaj- és földgázár. Valami olyasféle történik ma Oroszországban, mint az arab olajállamokban.
Az efféle „gazdasági csoda” nagyon instabil, mivel alapja nem belülről, a saját társadalmából származik. Ráadásul mindez egy kifejezetten fejlődés- és innovációellenes társadalmi és hatalmi struktúrával párosul, így a természet és a világgazdaság jóvoltából előállt időleges gazdagság elsősorban nem hosszú távú technológia-, termék és munkakultúra-fejlesztésekben hasznosul, hanem az elit luxusára, a lakosság számára pedig elfogadható, a társadalmi békét biztosító életszínvonal fenntartására megy el. Ezen kívül finanszírozza még a nagyhatalmi ambíciókat is: a hadsereget – és persze a nagyhatalom alá betagozódó vazallusországok is kerülnek valamibe… Most épp az orbánista Magyarország. Itt bevásárolják magukat, legfőképpen az olajhoz és földgázhoz kapcsolódó ellátó-infrastruktúrába – ezzel betonozva be az adott ország tőlük való függését.
Kis túlzással azt is mondhatjuk: a tőlünk beszedett olaj- és gázárból vesznek meg minket! Talán fel is vehetjük a Gazpromisztán nevet…
…Hacsak nem lép fel ez ellen sikerrel a fent említett „kisebbségünk”.
[A posztban emlegettem az appenzellieket – íme, annak bizonyítéka, hogy a tradicionális appenzelli és a magyar kultúra is tartalmaz megdöbbentően hasonló elemeket: https://www.youtube.com/watch?v=CcaVc9nnaVs]
2013.03.28. 14:40 Szerző: Fuorcontrasti
Bögölystratégia
„Maga senki. A fattyú kölykei nem fogják örökölni a címeit. Nem! Mi, mi vagyunk minden. Halhatatlanok vagyunk!”
Ridley Scott: 1492 - A paradicsom meghódítása, Adrián de Moxica (1453–1499) spanyol arisztokrata szavai - 1992
Most úgy áll a helyzet, hogy ha egy politikai erő legalább kétharmadot tud összehozni az országgyűlésben, akkor gyakorlatilag azt tehet Magyarországon, amit akar – kivéve, ha esetleg nemzetközi szerződésekbe, kötelezettségvállalásokba ütközik a dolog. Az algoritmus a következő: A nép, amely minden hatalom forrása, az ő bölcsességében úgy döntött, hogy XY pártot alkotmányozó pozícióba juttatja. E hatalom – mint írtam, immár (majdnem) korlátlan. Amíg megvan az alkotmányozáshoz szükséges többsége, addig – ha megvan ehhez az elszántsága - kedve, érdeke, ízlése, stb. szerint gyakorlatilag nincs sem élő ember, sem pedig szervezet az országban, aki-ami bármiben is az alkotmányozó-törvénykező hatalom ellenébe állhatna. Az Alkotmánybíróság csupán azt vizsgálhatja, hogy az éppen aktuális alaptörvénynek megfelel-e akármely módosítás, vagy új jogszabály. A köztársasági elnök nem tagadhatja meg egy „alaptörvénnyel nem ellentétes” módosítás, törvény aláírását. …Elvileg lehet még valahogy az EU-hoz instanciázni, na, ja!
…De várjunk csak! Fentebb arról volt szó – és az egész alkotmányozósdi gondolatmenetét azzal indítottam – hogy „nép minden hatalom forrása”. Ebben az esetben pedig – elvileg – az általa időlegesen, csupán egyetlen választási ciklusra odaadott hatalmat vissza is veheti, ha úgy látja, hogy a hatalom időleges „használói” valami disznóságot művelnek vele. Mert az ugye nyilvánvaló, hogy a nép nem „bármire” adott hatalmat egy-egy parlamenti többségnek, hanem csakis a jó kormányzásra – és az is nyilvánvaló, hogy a jó kormányzásba nem fér bele semmiféle, a népfelséget és a hatalom visszavételét a korábbi, demokratikus és jogállami állapotokhoz képest korlátozó változtatás.
Igen ám, de hogyan gyakorolja, hogyan gyakorolhatja a nép e kontrollt az általa választott hatalom felett? Na, igen: ott vannak erre a választások, négyévente. Mit tegyen a nép, ha azt kell tapasztalnia, hogy ami történik, az éppen mutat, hogy a hatalom a következő választáson történő leválthatóságát nehezíti meg?
Az Alaptörvény úgy rendelkezik, hogy „nem lehet országos népszavazást tartani az Alaptörvény módosítására irányuló kérdésről, …az országgyűlési képviselők, a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek, valamint az európai parlamenti képviselők választásáról szóló törvények tartalmáról, …az Országgyűlés hatáskörébe tartozó személyi és szervezetalakítási kérdésről”1. E három klauzula gyakorlatilag akár véglegesen is ellenőrizhetetlenné teszi az aktuális, alkotmányozásra is képes többséggel bíró halamat és (a formális törvények-alaptörvény) szerint akár leválthatatlanná is. Hiszen, ha nem nyilváníthatunk (az alkotmányozó-törvényhozó hatalomra kötelező érvényű) véleményt, akkor:
- az a tetszése-érdekei szerinti tartalmú alkotmányt hozhat,
- erre építve akármilyen választási rendszert-törvényt alkothat,
- létrehozhat kedve szerinti hatalomgyakorló mechanizmusokat, intézményeket, eloszthatja és odaadhatja bárhogyan, bárkinek, bármiben a döntés jogát, kikapcsolva akár teljesen is az elméletileg ugyan létező, ám megvalósulni a gyakorlatban nem tudó néphatalmat.
…Jól van ez így?
Nyilván: nem!
Mit lehet tenni ilyen helyzetben? Az Alaptörvény-passzus világos – de vajon lehet-e legitim egy olyan Alaptörvény, amely egy demokráciában „nem csak ajtót, de kaput nyit”2 egy simán lefuttatható antidemokratizálási folyamatnak? És ha nem legitim, akkor lehet-e az abban foglalt alapszabályok alapján szabályos, érvényes választást tartani?
Nyilván: nem!
Ugyanakkor: a jogállam keretei között maradva és tartva magunkat a polgári, nem militáns eszközökhöz, a kormány és a mögötte álló parlamenti többség nem „váltható le”: erre nincsenek mechanizmusok – illetve, ahogy fentebb láttuk, a létező alkotmányos mechanizmusok kifejezetten ez ellen léteznek-dolgoznak.
Régi a vita a képviseleti és a részvételi demokrácia hívei között: vajon melyik a jobb? A mai Alaptörvény egyértelműen a képviseleti demokrácia alapján áll és így volt ez a rendszerváltás óta is. Most azonban, mint fentebb kimutattam, a képviseleti demokrácia jelenlegi változata és szabályai elkezdik akadályozni a nép részvételét.
Tegyünk itt egy elméleties ízű kitérőt! A valódi kérdés nem is az, hogy „Képviseleti vagy részvételi legyen-e a demokrácia?”, hanem az, hogy egy-egy nép vajon mennyire képes részt venni a hatalom gyakorlásában? Mennyire érett ehhez a demokratikus ösztöne és mennyire van felvértezve kompetenciákkal? Észreveszi-e, ha egy politikai erő egyeduralomra tör és ennek érdekében szédíti őt, a népet? Így, visszatérve a mai magyar helyzethez és néphez, azt a kérdést kell feltennünk, hogy van-e elég érett ez a nép (vagy annak egy tekintélyes része) ahhoz, hogy egy, a részvételi demokráciára alapozó módszerrel a képviseleti demokrácia rendszerét „sajátosan értelmező, átalakító és működtető” hatalmat rá lehessen kényszeríteni magatartása megváltoztatására?
Mit tehet a nép, ha „…a visszaélések és bitorlások hosszú sora mindig ugyanazt a célt szem előtt tartva azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani…”3? Vajon nem úgy van-e, hogy ebben az esetben „…a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új védelmezőkről gondoskodjék.”4
Ha már az Alaptörvény nem teszi/nem tette számára lehetővé azt, hogy a hatalom gyakorlóira nézvést kötelező erejű véleményt mondhasson magáról az Alaptörvényről, mielőtt még az életbe lépett volna (és annak összes újabb és újabb módosításairól úgyszintén), akkor is vannak a kezében polgári eszközök: például aláírhatnak az emberek ez ügyben egy olyan petíciót, amely bár elvileg semmire sem kötelezi az országgyűlést és a kormányt, ám erőteljesen figyelmezteti: ha figyelmen kívül hagyjátok ennyi és ennyi állampolgár véleményét, akkor abba így vagy úgy, előbb vagy utóbb, de okvetlenül belebuktok! Volt Gandhinak egy híres mondása: „Nem uralkodhat háromszázötvenmillió indiain százezer angol, ha az előbbiek nem működnek együtt az utóbbiakkal.” Ha állampolgárok egy jelentős – és egymás mellett konzekvensen kitartó – tömege nem működik együtt a hatalommal, akkor a hatalom sem tud működni. Jól bizonyította ezt a Gyurcsány-kormány sorsa – napjainkban pedig az a tény, hogy az MSZP egyszerűen nem tud kitörni a „támogatottsági gettójából”.
…”De ugyan kit érdekel egy alkotmányjogi kérdés?” – mondhatja erre sok emberünk. Igen – de ez az alkotmányjogi kérdés az, amely miatt akár évtizedekig is a nyakukon ülhet egy olyan hatalom, amely csak megy a saját érdekei és a saját ostoba, tehetségtelen, de erőszakos feje után, akkor is, ha már akár a választók 90%-a a pokolba kívánja! Ez az az „érdektelen alkotmányjogi kérdés”, amely bebetonozza a gazdasági stagnálást, a leépülő munkahelyeket, a fejlődésképtelen versenyszférát – egy szóval: a leszakadást, nemhogy a „mag-EU-tól”, de még a közvetlen ex-szocialista szomszédságtól is.
…Na, van már gyakorlati, a mindennapi életet befolyásoló hatása ennek az „érdektelen kérdésnek”? Ugye: van!
A magyar választópolgárok érettségének próbája lehet, hogy vajon képes-e a választók egy jelentős csoportja a részvételi demokrácia eszköztárát (is) alkalmazva folyamatosan „tűz alatt tartani” a hatalmat? Ez valami olyasféle, mint ahogy a bögölyök képesek elűzni a kafferbivalyt: örökös, szűnni nem akaró zaklatással. Hogy akármerre forduljon is a „hatalom-bivaly”, ott egy-egy újabb ellenzéki tematizálással kelljen szembesülnie.
Ha sikerül egy efféle (kezdetben nyilván informális) mozgalmat beindítani, akkor a ma oly tétova és ötlettelen ellenzékiség magára talál és megerősödik. Lesz valaki-valami, amiben ismét bízni lehet, mert tetterős. Ez – és csak ez – képes megmozdítani a nem Fideszt akaró, de ma inaktív választókat, csak egy ekképpen működő-politizáló ellenzék győzhet 2014-ben a Fidesz ellen.
A mai Fidesz-hatalom úgy tervez, hogy (a nép tehetetlensége miatt) hosszú távra tervezhet és nem lesz akadálya annak, hogy „a kölykei” örökölhessék ezt a monopolizált hatalmat. Azonban rosszul számol, mert a hatalom sosem „halhatatlan”: csak a nép az – és elegendő, ha a népből néhányan el tudják képzelni az aktuális hatalom nélküli világot és elég, ha nekik, néhányuknak van fogalmuk ennek „technikájáról”. Ők akkor minden további nélkül képesek belerobbanni abban a politikai vákuumba, amely ma ellenzéki oldalon még megvan…
1 Idézet Magyarország Alaptörvényéből: 8. cikk (3) a, c, és e pontok (ld.: http://www.complex.hu/kzldat/a1100425.htm/a1100425_5.htm
2 Luther szavai az 1521. április 18-i wormsi Birodalmi Gyűlés előtt elhangzott védőbeszédéből.
3 és 4 Részletek a Függetlenségi Nyilatkozatból - 1776
Utolsó kommentek