„Velem számolj hát, Koppány, és én mondom itt,a hadnagyok tanácsában: Te parancsoltad a vérontást, s tagadd el, ha mered. Lásd, én vallom: a szalmát én gyújtattam fel. Hogy lássanak az emberek.”
Kós Károly: Az országépítő - 1934
Hogyan keletkeztek a politikai jogok az adott közösség-állam dolgaiba való beleszólásra? Úgy, hogy emberek, akik egy adott közösségben éltek és abban-azért dolgoztak, ezzel, erre alapozva megszerezték-kivívták (nálunk: megkapták) a jogot a közös ügyeikbe való beleszólásra. Megfordítva ezt: azok rendelkeznek egy adott közösség vonatkozásban politikai jogokkal, akik abban a közösségben élnek és abból így vagy úgy, de deklaráltan, életmódszerűen és hosszú távú céljaikat illetően nem szakadtak ki. Akik viszont helyzetüknél fogva már hosszú ideje, akár generációk óta nem cselekvő részesei egy politikai közösségnek, azok nem is aspirálhatnak arra, hogy az általuk „nem belakott” közösség döntéseiben részt vehessenek, csupán azért, mert leszármazás, vagy nemzettudat révén „közösséget éreznek” azzal a bizonyos politikai közösséggel. Mert nagyon különböző dolgok az érzések és az életvitelszerűség.
Életvitelszerűség az egy közösséghez tartozás esetében, ha „nap mint nap” abban a közegben élek, végzem a teendőimet, vagy ha az adott közeg szocializál (gyerekként, fiatalként, esetleg bevándorlóként). Ebbe a kategóriába azok is beletartoznak, akik rövidebb-hosszabb ideig ugyan nem az adott politikai közösségben élnek, ám stratégiai, távlatos szándékuk nem az adott közösség elhagyása – nem azért távoztak az adott közösségből, mert nem kívánnak, netán nem is tudnak annak működésében úgy részt venni, ahogy az az adott közösségben lehetséges lenne számukra.
Látjuk tehát, hogy egy politikai közösséghez való tartozás egyfelől az adott közösségben történő életvitelszerű cselekvést jelenti, másfelől pedig azt a szándékolt, hogy az illető része kíván maradni e közösségnek és nem választ magának egy másikat. De akár az egyik, akár a másik elem hiányzik a kettő közül, az illető nem tekinthető az adott közösség tagjának – legalábbis nem cselekvő és stratégiai életelemben.
Érezni érezhetünk együtt, de cselekedni akkor sem tudunk, ha egyszer az életünk stratégiai céljai nem arról a közösségről szólnak.
Mindebből pedig az következik, hogy egy közösség – nevezzük nevén: ország - dolgaiba politikai téren való beleszóláshoz nem teremt jogalapot a kulturális és/vagy leszármazási kötődés. Még akár állampolgárságot is kaphatnak/tarthatnak meg azok, akik így vagy úgy „deklarált kötődést” is akarnak az adott közösséghez, ám téves az a (nem minden sanda szándék nélkül hangoztatott) gondolatmenet, hogy „nem lehetnek első- és másodrendű állampolgárok”. Az állampolgárság ugyanis csupán azt jelenti, hogy jogomban áll minden további nélkül az adott országban élni, annak teljes jogú polgáraként, ám nem jelenti azt feltétlenül, hogy ott is élek, hogy részt is veszek tevékenyen az ország életében – és mint fentebb már tisztáztuk, ez utóbbi keletkeztet beleszólási (politikai) jogokat, nem pedig egy puszta elvi lehetőség a közösség életében való részvételre. A „teljes jogú”, tehát szavazati joggal is rendelkező polgár státusza akkor „áll be” egy állampolgár esetében, ha él is az állampolgár azon jogával, hogy ott élje az életét hosszabb-hosszú távon – de addig, amíg ez számára csupán egy „nyitott ajtó” az adott ország felé, nem jár az állampolgársággal szavazati jog is.
Így az „első-, vagy másodrendű állampolgárra” vonatkozó (mint fentebb írtam: sanda) kérdés helyett a cselekvő vagy kívülálló állampolgár státusza a helyes kérdés. Kívülálló pedig nem jogosult beleszólni azon közösség ügyeibe, amelyben ő gyakorlatilag és szándékai szerint nincsen benne. Ezzel szemben gyenge, tartalmatlan és demagóg érv az, amit a „trianonisták” szoktak mantrázni: „Nem mi hagytuk el a hazát – a haza hagyott el minket!” – hiszen aki cselekvő magyar akar lenni, az bármikor élhet (könnyedén megszerezhető) magyar állampolgári jogával és letelepülhet az országban. Ha azonban úgy érzi, hogy ezt nem szeretné választani, mert akár az egzisztenciája, akkor a megszokott élete, akár bármi más az új hazájához köti inkább, az a fentiekből következően nem lép be az állampolgársága által előtte kinyitott ajtón – és ez az ő szuverén választása, nem pedig a „trianoni átok” hatása, így ezzel a szuverén, személyes döntésével ő határoz úgy, hogy nem kíván a magyar állam területén élő közösség cselekvő tagjává válni.
Ma a magyarság zöme az Európai Unió keretein belül él, így aki a magyarság stratégiai érdekeiért kíván fellépni, az a leghelyesebben teszi, ha a – szükségszerűen - egyre egységesebbé váló Európai Unió keretein belül érvényesíti ezt az akaratát. És a heveny nacionalizmusok megregulázására is az a legkézenfekvőbb módszer, ha az EU-t erősítjük a duhajkodni kész nemzetállamok ellenében. (Nem valószínű ugyanis, hogy a „nagy EU” kifejezetten kipécézné magának a magyarokat – ellentétben némely nemzetállamo(cskák)kal, amelyek saját megoldatlanságukat a saját közegükben jól bejáratott „magyar ellenség” vegzálásával próbálják levezetni… Európában nincs hagyománya a magyarellenességnek, ellentétben egyes szomszédnemzetekkel.) Mivel pedig a magyarság egy tekintélyes része nem a magyar állam keretein belül él, így a fent nevezett magyar stratégiai érdekek megoldásának sem lehet terepe kizárólagosan a magyar állam. A magyar állam területén, annak politikai struktúrájában az ott élők dolgait kell (ésszerűen-célszerűen) elrendezni. Viszont: ha összekeverjük a cselekvő és „érzelmi” magyarságot és hagyjuk, hogy ez utóbbi is belevonódjon-beleavatkozzák a magyar állam vezetésébe, akkor nagy a veszélye annak, hogy leterelődjön az ország az ésszerű-célszerű útról. Ennek következménye egy gyengülő Magyarország lesz, amely a határain túlterjedő, azon belül és csak magyar-magyar relációban meg nem oldható magyar stratégiai érdekek érvényesítésében is szükségszerűen válik egyre gyengébbé és gyengébbé.
Mindezek alapján, ha egy kormányváltást követően olyan politikai erő kerül hatalomra, amely tömegbázisát nem egy eltúlzott, eltorzított és felhergelt magyarságtudat kihasználására alapozza (elorozva ezzel a valódi nemzetközösség-tudatot), meg kell majd beszélnünk a nem a magyar állam területén élni akaró magyarokkal, hogy – saját stratégiai céljaink érdekében – nem célszerű keverni az érzelmi kötődést a valóságossal. Ebből pedig az állampolgársághoz „automatikusan” kötődő (és amúgy ma is „csonka”!) választójog újrarendezése következik.
…Nem lesz könnyű – mint ahogy sohasem könnyű a butaság (vagy az aljasság által szándékosan) összekuszált, elrontott dolgok higgadt rendbetétele! …De addig is: döntse el mindenki, akinek jelenleg van beleszólási-szavazati joga, hogy mely közösségnek akar stratégiai távlatokban is cselekvő tagja lenni – és annak a közösségnek a dolgaiba avatkozzák bele! Ne akarjon olyanok dolgaiba beavatkozni, akikkel nem vállal cselekvő sorsközösséget: azt ugyanis, aki egy vele nem sorsközösségben élő népre akarja ráerőltetni a saját elképzeléseit agresszornak nevezik – és mégiscsak furcsa lenne, ha a mai Magyarország politikai agresszorai épp a nem benne élő magyarok lennének!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Az utolsó 100 komment: