HTML doboz
2013.05.26. 12:46 Szerző: Cincinnatus
Kiút a Pokolból
„Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.”
Dante Alighieri: Isteni színjáték (ford. Babits Mihály, 1913) – 1307-1321
A magyar társadalom, pontosabban: a magyar emberek orbániumussal és Fidesz-rezsimmel szembeni cselekvésképtelensége kódolva volt az elmúlt magyar évszázadokban – mint ahogy az is, hogy egyénenként még csak-csak képesek vagyunk érdekeink megfogalmazására, de alig-alig gondolkodunk olyan, számunkra valójában semmit sem jelentő fogalmakban, mint a közérdek. Így közösen, közös, jól definiált érdeke(in)k mentén eleve lehetetlen cselekednünk. Ezrét van az, hogy ha egy kicsi, de elszánt csapat elhatározza, hogy megszerzi ezt az országot, akkor ezt igen könnyen meg is teheti.
Alapvető parancs a mindenkori politika számára: ne várj el olyasmit az emberektől, a társadalomtól, amire azok nem képesek! Ha megszeged ezt az aranyszabályt, akkor nem érhetsz el semmit sem.
A mai magyar ellenzék elkövette és elköveti ezt a hibát – meg is látszik az eredményen. Szabadságot, több demokratizmust, több beleszólási és állampolgári aktivitási lehetőséget ígérgetnek, ha hatalomra kerülnek – pedig az emberek csak nyugalmat szeretnének. Nem azt várják, hogy ők találhassák ki, mit tegyen a politika és azt hogyan tegye – mert ugye a szabadság és a demokratizmus a gyakorlatban ezt jelentené és ezt várná el tőlük. A politikát „szakmunkának” tekintik és ők csak „jó mesterembereket” akarnak. Néhány egyszerű kérdésre ugyan képesek válaszolni, ám semmi sem garantálja azt, hogy ezek a válaszok adekvát válaszok lesznek, ahhoz ugyanis adekvát tudással kellene rendelkezniük az ország, a gazdaság és a világ dolgaiban – és legyünk őszinték: jó, ha van 100 ilyen emberünk! De lehet, hogy csak 10 van, lehet, hogy csak 3 – de az is lehet, hogy egy sincs…
A mai világ egy nagyon komplex dolog: megértése-átlátása, mondhatni, „rendkívüli képességeket” igényel, mellé pedig hatalmas tudást is, de még csupán ahhoz is, hogy az alapvető irányokat tisztán lássuk, higgadt, nyugodt mérlegelés kellene – nos, hol van ilyen nálunk manapság? Sokan és sokféleképpen próbálkoztak és próbálkoznak itt a politikát a népakaratra, a nép véleményére alapozni… Azonban ez téves út. Egyrészt: nem „a nép” fog részt venni és beleszólni, hanem csupán néhány izgága, csőlátású, esetleg mániás, a világról holisztikus tudással még csak megközelítőleg sem rendelkező figura, így a tisztelt népinterjúztató úgy fog járni, mint ahogy a régi hindu mesében, amikor a vakok mondják el, milyen egy elefánt1… Másrészt, még ha valamiképpen sokkal szélesebb kört sikerülne is megkérdeznie, hogy „milyen legyen a politika?”, akkor is vágyakat kapna válaszul, nem pedig valóban reális, követhető célokat, amelyek „fedezetoldala” is rendben lenne. Igen: aki a mai magyar közegben akar politikát csinálni, annak magának kell kijelölni világosan és érthetően a célt és meghatározni az odavezető utat is. Ráadásul: „politika” alatt Magyarországon szinte mindenki a pártpolitikára gondol, holott maga a politika – legalábbis elvben - ennél sokkal szélesebb és mélyebb valami. A Magyarországon folyó politikával épp az az egyik legnagyobb baj és éppen azért nem képes betölteni a szerepét (azaz: a közérdek megfogalmazását és minél teljesebb képviseletét), mert az „szinte csak pártpolitika” és semmi más. Orbánék ezt a rendszert fejlesztették tökélyre, ez sikerük titka: hogy t. i. nincsenek olyan erők, mozgalmak a magyar közéletben, amelyek képesek és készek lennének a közérdek konkrét megfogalmazására és annak a „szűkített”, azaz pártpolitikával szembeni, a „teljes körű politika” eszköztárával való hatékony képviseletére. Mondhatni, Magyarországon csak „vertikális” politika van: a pártpolitika felülről jövő és a társadalmon kívül álló „hatalmi politikája” - és nem létezik, nincs megszervezve az állampolgárok és kisközösségek közötti „horizontális” politika.
Ha le akarjuk győzni Orbánt, akkor mindenképpen pótolnunk kell e hiányosságot!
Megjegyzem: az, hogy a létrehozandó új politikafajta és politikai közösség „horizontális”, nem azt jelenti, hogy annak nincs legalább szellemi és szervezési „központja”. Igenis: profi szervezésre és professzionális – azaz: holisztikus, a társadalomra és abban a részérdekekre a teljes egészben gondolkodva odafigyelő – szellemi konstrukcióra (és szaktudásra is) nagyon nagy szükség van. Ha nem értenék sokan féle, akár azt is írhatnám, hogy ez az új politikai közösség nem lehet „bázisdemokrata” – mert egy szinte már „mániákusan” képviselt részérdek és részigazság-halmazból sohasem áll össze komplex konstrukció; egy efféle közösség csak „vakok által leírt elefánt” lehetne, annak meg semmi gyakorlati haszna! Ebben az új közösségben a közérdek felől „lebontva” találhatják meg a szerepüket a kisközösségek és az egyes ember. Meg kell érteni, hogy egy teljes társadalom jóval több és minőségileg is más, mint a személyes és részérdekek egyszerű „összeadása” – mint ahogy egy motor is más és több, mint az alkatrészek halmaza. Ahogy ott a „rendszert” a motorblokk adja, úgy a „horizontális politikában” ez a „blokk” a megfelelően definiált közérdek. Ebben találják meg a maguk funkcióját a civilszervezetek „dugattyúi”, a szaktudás „vezérmű-tengelye”, vagy a holisztikus szemlélet „motorvezérlő elektronikája”.
Orbán és rendszere ma párpolitikai eszközökkel legyőzhetetlen – egyszerűen azért, mert mára elfoglalt és magáévá tett minden olyan terepet és erőforrást, amely egy joggal-alkotmánnyal szabályozott államban egy párt számára elérhető volt. Ezt az új (többek között tulajdoni) rendet védi a parlamentáris rendszer – amely ezáltal önmaga leválthatatlanságát is képes megvédelmezni. Nyilvánvaló: amíg ők hozhatják a törvényeket, éspedig formálisan legitim módon, addig mindenkor képesek olyan „törvényes rendszert” létrehozni, amely a konkurens pártokat ellehetetleníti. Például: elég egy váratlan önálló képviselői indítvány és néhány óra, hogy egy egész párt anyagi alapjait elsöpörje…
Amit viszont nem söpörhetnek el, az a társadalom (hiszen abból élnek) és mivel Magyarország nemzetközi kötelezettségei miatt kénytelenek egy „minimális állampolgári eszközrendszert” fenntartani, így van még legitim eszköz a parlamenti politika feletti kontrollra is. Igaz: ezzel az eszközzel csak akkor élhetünk eredményesen, ha azt a fentebb leírt módon kialakított és működő horizontális szervezet használja, alkalmazza. Ne feledjük: „monolit” hatalmak ellen nem lehet parciális eredményeket elérni, nem lehet „lokális győzelmet” kivívni, hiszen a monolitikus rendszer lényege és létalapja, hogy mindent ural, hogy minden részletet az ő érdekei szerint rendez el. A Fidesz-rezsim ellen nem értek el semmit sem a szakszervezetek, nem értek el eredményt a diákok, nem sikerült a pedagógusok, vagy a felsőoktatási rendszer legalapvetőbb és legszakmaibb érdekeinek és érveinek „átpasszírozása” sem. Így akik abban gondolkodnak, hogy majd egy-egy részletben sikerül „értelmesen egyezkedni” a hatalommal és ezért akár engedményeket is tesznek, azok hamarosan átverve és az út szélére dobva, eszközeiktől megfosztva találják magukat – nincs ellenpélda a Nemzeti Együttműködés Rendszerének eddigi történetében!
Aki győzni akar a Fidesz-rezsim felett, annak az egész „felülről jövő nyomás” rendszerét kell kiiktatnia, bebizonyítva, hogy amíg csak a rendszer nem fordul nyílt diktatúrába, addig működésbe hozhatók az állampolgári alapjogok. Ismétlem: nem az a feladat, hogy beszéljünk e jogokról, hogy e jogokat „védelmezgessük”, hanem az, hogy kihasználjuk őket a Fidesz ellen! Nem „a szabadságért”, vagy „a demokráciáért” kell harcolni, hanem a minőségi oktatásért, vagy az átlátható és keményen ellenőrzött-számonkért államért. Azt kell célul kitűzni, hogy mi szabhassuk meg az adónk felhasználásának módjait és ne a pártalapú hatalom használhassa fel azokat a saját pozíciói fenntartására.
…Ha belegondolunk a polgári forradalmak történetébe, azok tulajdonképpen mindig az adók öncélú felhasználása ellen indultak… Jó, ha tudatosítjuk magunkban és egymásban: ma is éppen öncélúan használják fel Orbánék a tőlünk közvetlenül vagy közvetve beszedett forintjainkat! Ezért a kiút a mai „magyar Pokolból” a közpénzek ellenőrzése feletti jog visszaszerzésével kezdődhet. Nincs még egy csapás, amely súlyosabb lenne az Orbán-rendszernek, mintha a nép elveszi tőle lehetőséget arra, hogy a közpénzeket a saját érdekében használhassa!
1 A történet pl. itt olvasható: http://www.ferfihang.hu/2012/08/04/a-vakok-es-az-elefant-hindu-mese/
2013.05.24. 13:03 Szerző: Spászmaher
Párt – vagy valami más?
„Elnyomatásunk minden újabb állomásánál a legalázatosabban folyamodtunk orvoslásért; megismételt kérelmeinkre, megismételt sértés volt a válasz. Az a fejedelem, akit minden tettében ilyen vonások jellemeznek, zsarnok, és nem méltó arra, hogy egy szabad nép uralkodója legyen.”
Részlet az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatából – 1776 július 4.
Egy év múlva itt a választás. Egy olyan választás, ahol, ha így maradnak a dolgok, nem is lesz választás, hiszen van egy, a választók háromnegyede által elutasított kormánypárt és vannak 1,2, 5, 12%-kon álló ellenzéki pártok. (És van egy kb. 10%-os szélsőjobb.) Nincs kit választani, mert nincsenek olyan programok sem, amelyek egyszerre hitelesek szakmailag és az őket képviselő személyeket illetően. El is indult a párkeletkezés: nyitott az Együtt, aztán jött Bokros, meg Fodor, kicsin csapataikkal… Kormányoldalról pedig beindult az ellenzék eszközeinek további megnyirbálása: kampányeszköz-korlátozások, külföldi adományok tilalma. (Érdekes: ezekkel korábban a Fidesz is bőven élt, a Konrad Adenauer Alapítvány jóvoltából… Akkor ez nem jelentett egy külső hatalom jármába hajolást? Hm…) Jött az a trükk is, hogy az egyéni választói körzetek jelöltjeit támogatják meg a költségvetésből, így ösztönözve a (főként kis-)pártokat arra, hogy leszalámizzák magukat és (anyagi megfontolásból) ne egységesüljenek… (Nem mintha az egységnek önmagában sok haszna lenne a majdani sikeres kormányzás szempontjából…)
Szóval, úgy néz ki: nem lesz igazi kihívója a Fidesznek. Hiszen alig 11 hónap lenne arra, hogy:
- berobbanjanak a közéletbe, felkeltsék maguk iránt előbb a figyelmet, majd a szimpátiát, éspedig tömegesen,
- kiépítsék a „menedzsmentjüket” – éspedig nem akárkikkel, nem akármilyen minőségű emberekkel-szakemberekkel,
- megtalálják a 106 egyéni körzetben a megfelelő, a körzetek legalább ötvenvalahány százalékában nyerni képes jelöltjeiket,
- 11 hónapon át folyamatosan és érdekesen nyomják a kommunikációt, átvéve ezzel a közélet tematizálását a Fidesztől,
- megszer(v)ezzék a kampányhoz szükséges anyagi hátteret, anélkül, hogy ezzel súlyos és a pártfinanszírozás eddigi átkos szokásaihoz hasonló „holdudvart” vennének a nyakukba, amely azután ellehetetlenítené a tiszta közélet érdekében teendő intézkedéseket.
…Kár is folyatatni! A projekt lehetetlen. A maximum, amit egy új pártkezdeményezés elérhetne, az csupán egy 5-10%-os támogatottság – ezzel persze le lehetne ülni koalíciós tárgyalásokra az MSZP-vel, az Együttel, ám ez az így esetleg létrejövő „összlet” sem lenne képes a választásokon győzni, éspedig azért, mert mindenki csak félszívvel lenne benne, több erő menne el a belső harcokra, mint a tényleges, közös cselekvésre. Ráadásul egy ilyen „Frankenstein teremtményét” a választók sem támogatnák feltétlenül: akik ugyanis a szocikat eddig is elutasították, kétséges, hogy egy ilyen „salátakoalíciót” vajon lenyelnének-e? Kérdés, hogy van-e nekik olyan fontos a Fidesz leváltása, mint az, hogy a szocik ne kerüljenek újra kormányra?
Pártként tehát nem lehet legyőzni 2014-ben a Fideszt – de ez nem jelenti azt, hogy másképpen ne lehetne! Nem kell ahhoz feltétlenül „direkt parlamenti erő”, hogy valaki megszabja egy országban a politika menetét, sarokpontjait – feltéve, hogy azt, amit akar és célul tűz ki a társadalom elé, a társadalom kellő hányada támogatja. Nem kell feltétlenül komplett és komplex pártszervezetet létrehozni a semmiből, hatalmas anyagi ráfordítással és nem kell 106 kipróbált, visszaellenőrzött egyéni képviselőjelöltet sem találni a semmiből… De még egy komplex pártprogram sem kell, és nem kell az annak kidolgozásához nélkülözhetetlen háttérszakértői had sem. Elég, ha bizonyos masszív irányokat és korlátokat fogalmaz meg és „önt betonba” a választói akarat.
Meg lehet úgy szabni egy országban a politika fősodrát, hogy a részletekkel ne kelljen bíbelődni: elég, ha szinte „tőmondatokban” deklarálja az állampolgárok elégségesen nagy hányada, hogy mit tehet és mit nem tehet meg a „konkrét politika”, akármekkora parlamenti többsége is van. Elég, ha pár mondatban megszabjuk, miféle elvek mentén akarunk itt közoktatást. Elég, ha rögzítjük: transzparens közpénz-felhasználási rendszert akarunk: olyat, amelyben automatizmusok garantálják, hogy az „aktuálpolitika” kis, mocskos mancsai nem babrálhatnak bele. Elég annyit kikötnünk, hogy csak olyan párt indulhat a választáson, amelyik pártfinanszírozása, beleértve az őt akár csak úgymond „eszmeileg támogató” szerveződéseket is, olyan kristálytisztán átlátható, mint az Adria a koversadai nudistrandnál. (Na, ja: lássuk a pártok „meztelen igazságát”!) És ha már a pártok indulásánál tartunk: azt is előírhatjuk nekik, hogy a választási programjukat költségeltessék be egy (pl., nemzetközi) szakértői testülettel – lássuk, mibe is kerül majd nekünk a végén pl. egy-egy „rezsicsökkentés”, vagy épp egy alapok nélkül odaajándékozott pedagógusi életpálya-modell, esetleg egy minimálbér-emelés közvetett hatásai!
…Megvannak az eszközök mindehhez – éspedig magában az Alaptörvényben. Ha már egyszer kaptunk egy ilyen ajándékot a Fidesztől, és ha már annyian utáljuk ezt a holmit: nosza, használjuk is fel a Fidesz – vagy bármely másik önérdekközpontú párt – ellenében! Megvan az eszköz arra, hogy alapvető kérdésekben „kötött pályára” kényszeríthessük a (mindenkori!) kormányt. Mi, állampolgárok úgy érezzük: eddig túlságosan nagy szabadságot engedtünk a politikának: jóformán csak annyit csináltunk, hogy mérgünkben (ún. „protesztszavazás”), vagy reményünkben (beúszván a populizmus ravaszul kifeszített hálójába) odaadtuk (reményeink szerint csak négy-négy évre) a hatalmat egy Gyurcsány, vagy egy Orbán nevű fickónak, mondván: „Ferikém, Viktorkám! Gondoskoggyál már lécci, nekünk erről-arról (modernizálásról - vagy éppen ellenkezőleg: arról, hogy maradjon minden úgy, ahogy most van, és ahogy nekünk speciel jó)!”… Mi, állampolgárok, eddig azt hittük, elég lehet ez – de lássuk be, tévedtünk!
Mindeddig a tőlünk kapott felhatalmazással rosszul sáfárkodott a magyar „mainstream politika”, ezért az állampolgárok közössége kénytelen az eddiginél szorosabbra vonni a gyeplőt és azt folyamatosan és erősebben kézben is tartani. Alapvető, az emberek életét és jelenünk-jövőnk esélyeit meghatározó kérdésekben vagyunk kénytelenek az eddigieknél sokkal pontosabban megfogalmazni a politikával kapcsolatos elvárásainkat, olyan módon nyomatékosítva ezeket, hogy az a politikára nézvést kötelező érvénnyel bírjon. Kötelezővé pedig úgy lehet tenni ezeket az alapvető érdekeket és elvárásokat, hogy népszavazások szisztematikus, a témák tekintetében összefüggő rendszerével alapozzuk meg és „vesszük körbe” a gyakorlati, parlamentáris politikát. Nem kérünk semmi olyat, ami az egyes kormányok alaptörvényben rögzített „aktuális kompetenciája”. Nem szólunk (pl.) bele folyó költségvetésekbe, nem akarjuk újraíratni a választási törvényt és nem akarunk „újraalkotmányozni” sem. Csak annyit teszünk, hogy az eddigieknél sokkal „rigidebben” szabjuk meg, hogy a megszerzett hatalom birtokában csak az alapvető állampolgári érdekek mentén szabadjon kormányozni!
…Ennyi, amit 2014-ig tehetünk, nem több és nem is más! Ha ebben sikeresek leszünk, mi, magyar állampolgárok, akkor tulajdonképpen nem számít sokat, ki nyer egy év múlva: úgysem fog tudni „gazdasági háttérbirodalmat kiszolgálni” a mi érdekeink szolgálata helyett – mert ebben megakadályozza a „svéd típusú” állami transzparencia. Nem fogja tudni az iskoláinkba és a gyerekeink fejébe visszacsempészni a Horthy-rendszert – mert nem lesz szabad mást tennie oktatásügyben, mint fogni és importálni a „finn modellt” (a „hit- és erkölcstan-oktatók” meg szépen visszafáradnak a parókiákra). Nemigen lehet majd „választási költségvetéseket” fabrikálni, elzálogosítva a választások utáni 2-3 évet – mert ott lesznek a „mi mibe kerül”-kalkulációk…
…Lehet, hogy mindez utópia (ha nem támogatják majd elegen ezeket az elképzeléseket) – de az biztos, hogy enélkül marad a mai rémálom!
„Bestaubt sind die Gesichter,
Doch froh ist unser Sinn,
Ist unser Sinn;
Es braust unser Panzer
Im Sturmwind dahin."
(Szabad, az alkalomhoz illő fordításban: „Mocskos a pofánk, de a lelkünk, a lelkünk vidám, robog a tankunk, bele a förgetegbe.")
Kurt Wiehle főhadnagy: Panzerlied (Páncélosdal) – 1933 június 25.
Amiről Miniszterelnökünk péntek reggel a rádióban vizionált, valójában már meg is történt: a német tankok elindultak, hogy legázolják a magyar szabadságot. De nyugi: nem jött össze nekik!
...Hogy miért, az kiderül az alábbi, blogunk által komoly áldozatok árán egy német páncélostiszttől megszerzett hadinapló-részletből. (3 trafikot adtunk érte a Rózsadombon, teljes jégkrémkészlettel!)
Nulladik bevetési nap:
Heil Merkel!
Az egész Panzerregiment tiszta izgalomba' van – de ahogy hallom, ugyanez van az egész hadosztálynál is: 69 év óta először lesz alkalmunk arra, hogy ismét legázoljuk a magyarokat és kiélhessük legvadabb teuton harci dühünket rajtuk!
Megvolt az utolsó eligazítás: a feladat a teljes megszállás – fizikailag is, nem csupán gazdaságilag, ahogy az elmúlt 23 évben (kivéve 1998-2002 között, mert akkor sajnos szabad volt Ungarn, mint mindig, ha a miniszterelnökét Orbán Viktornak hívják). A Tábornok Úr ugyan azt nem mondta meg világosan, hogy a hadmozdulatok közben ott talált esetleges izraeli megszállókkal mi legyen, de ezt minden öntevékenységre kiképzett német tiszt magától tudja: velük természetesen együttműködünk, hiszen Izrael is természetes szövetségesünk a magyarok ellen. (A felállás köztudottan: az egész világ – a magyarok ellen!)
Természetesen Orbánt is foglyul kell ejteni. További sorsáról majd Berlinben döntenek, de valószínűleg halálig tartó kényszermunkára megy majd a kecskeméti Mercedes-gyárba. Istenem, szegény: még az én kőkemény német katonaszívem is beleremeg! Borzasztó lesz neki – hiszen még sohasem dolgozott! De hát „Közarbeit macht focistadion!" – ahogy újabban a magyarok mondogatják...
Első bevetési nap:
Heil Merkel!
Terv szerint, hajnali 03:57:21-kor megindultunk! Hogy miért épp 03:57:21-kor, azt nem tudom, biztosan azért, hogy felvágjuk a szarházi, alacsonyabbrendű magyarok előtt a másodpercre pontos német precizitással!
A stratégiai előkészítő osztály igen alapos munkát végzett: beszerezték a lehető legautentikusabb Magyarország-térképet – ennek érdekében ügynökeink felderítették a legeslegmagyarabb forrást, a nagykörúti Szíriuszi Szittya-Hun Táltos Könyv- és Nyomtatványbolt térképosztályát és oda egy éjjel behatolva megszereztek egy General Koppány és Vidnyánszky Attila képmásával dekorált ún. „Nagy Magyarország térképet". Sajnos itt baj történt, ugyanis – kiindulva a Michelin Nagy Autóatlaszából, amivel a kézben annak idején Franciaországot rohantuk le – azt hitték, hogy a „Nagy" itt is a „lehető legrészletesebbet" jelenti... Hamarosan kiderült, mekkorát tévedtek... Ez a tévedés alapjaiban aknázta alá az egész haditervünket!
Második bevetési nap:
Heil Merkel!
A tervek szerint Sopronnál kellett volna átlépnünk a magyar határt, de a várost hiába kerestük. Ahol ui. a tegnap említett térkép már a magyar határt jelezte, még javában burgenländischül beszéltek az emberek (ez egy nagyon csúnya német tájszólás!) és hallani sem akartak arról, hogy ők magyarok lennének. Valahová messze, keletre mutogattak, hogy „Ott laknak a magyarok, de nem ajánljuk, hogy oda bemerészkedjetek, fiúk!" Volt még néhány öregember, aki inkább arra kérlelt minket, hogy ha már hozzájuk tévedtünk, nem csinálnánk-e megint Anschlusst, de ezt udvariasan elhárítottuk...
Harmadik bevetési nap:
Heil Merkel!
Megvan Sopron!
...Ugyan eleinte azt hittük, hogy a városka, amelybe szó szerint véletlenül botlottunk bele, nem lehet Sopron, ui. a határát jelző táblán ez állt:
Az USA hadseregétől („Biztos, ami biztos, egy német mindenre gondol!"-alapon) kölcsönkért navajo indián kódfejtők sem boldogultak a szöveggel... Aztán jött valaki és elmagyarázta, hogy ez bizony Sopron – csak az ősi magyar rovásírással, amihez 2010 óta minden hivatalos írás esetében visszatért az ország. Az illető szintén burgenländischül beszélt és elmondta, hogy amúgy a város már évek óta üres, ui. mindenki Ausztriában dolgozik. Csak azért nem szűnt még meg a város, mert a polgármester továbbra is felveszi az állami támogatást. (Amúgy állítólag ő is Ausztriában él, a pénzt is egy bécsi banknál nyitott számlájára utalják neki, mert mióta Matolcsy György átvette az MNB-t, már ő sem bízik a magyar bankrendszerben...)
Negyedik bevetési nap:
Heil Merkel!
Megindultunk Győr felé, hogy ott átvegyük az Audi titkos, föld alatti üzemeiben (természetesen a hagyományaink szellemében magyar kényszermunkásokkal) legyártott „Rechtsstaat"1 nevű csodafegyvert – ez elől felderítésünk szerint a Fidesz fejvesztetten menekül. Ám a várost soha nem értük el... Ugyanis, ahogy vonultunk tankjainkkal, hirtelen gazdák állták utunkat. Azt kiabálták, hogy ez az ő földjük, nemrég kapták magától Orbántól, az ún. „földmutyi" során... Nos, mi, mint minden német, áhítatosan tiszteljük és sérthetetlennek tartjuk a magántulajdont, így nem is mentük rá a földekre, gondolván, legfeljebb kerülünk egy kicsit – ám csalódnunk kellett, ui. (mint egykettőre kiderült) köröskörül mindenütt ilyen „mutyiföldek" vettek minket körül. A gazdák el is mondták nekünk, hogy az ország teljes 93.000 km2-es területét ezek alkotják, kivételt csak a „nemzeti dohányboltok" és az épülő stadionok jelentenek, valamint Budapesten a Közgép-telephely – és az Orbán ellen egyszemélyes gerillahadseregként küzdő Gyurcsány Ferenc talpa alatti területet. Bevallom, a tulajdon szentségébe vetett mélységesmély ősgermán hitünkön kívül azért sem törtünk át a földjeinken, mert kiderült, hogy ők maguk is osztják eszméinket és módszereinket: amíg beszélgettünk, aközben javában folyt a földeken a korábbi földhasználók hamvainak beszántása...
Ötödik bevetési nap:
Heil Merkel!
A győri csodafegyverhez végül légihíd bevetésével jutottunk hozzá – de hiába: addigra a jogállam ellen már komoly elhárítórendszer létesült, az ún. „Alaptörvény 4. módosítása". Pedig még az (egyébként köztudottan csupán az Összeurópai Negyedik Német Birodalom ideiglenes fedőszerveként működtetett) EU-tól is próbáltunk logisztikai támogatást kérni, azonban kiderült: ellenük bármikor bevetik a magyarok a „Tetszőlegesen Nyújtható Gumiígéret" nevű, igen hatásos elhárító rakétarendszerüket!
...A fiúk kezdenek aggódni!
Hatodik bevetési nap:
Heil Merkel!
...Egyre fáradtabban, lelkem mélyén egyre kevesebb hittel és átéléssel tudom csak kimondani, leírni a Kancellárasszonyhoz szóló szokásos üdvözlőformulát. A helyzetünk egyre kétségbeejtőbb: szó szerint azt sem tudjuk, hogy vagyunk! Ma általános rohamot kellett volna intéznünk az ország fővárosa, Budapest ellen, ám a már emlegetett „Nagy Magyarország térkép" ismét ellenünk fordult: azon ui. a magyarság fővárosaként más és máshol van feltüntetve, mint amit mi a stratégiai eligazításon hallottunk. Mi úgy tudtuk, hogy a főváros Budapest és a Duna mentén áll – a „Nagy Magyarország térkép" szerint viszont a Pilis hegység Dobogókő nevű pontján álló Ős-Budavár Szívcsakra a főváros!
Amikor odaértünk, csak két, furcsa apródfrizurát viselő, nyilvánvalóan bolond öregembert találtunk ott, akik épp a Magyarok Öregistenével kombinált Szűz Máriához és Orbán Viktorhoz imádkoztak. Maga a rítus rettentő volt: a magyar Alaptörvény gránitból készült díszkiadásából villámok pattantak ki (később kiderült: valójában csak a rendkívül szembántó és ízléstelen alaptörvény-illusztrációk csalták meg a szemünket), miközben a két vénember a nemzeti szellemiségű művészetről kiáltozott össze-vissza...
...Este alig bírtuk lenyelni a löncshúst!
Hetedik bevetési nap:
...Abcúg Merkel!
Kész, vége: legyőztek minket! Ilyen szégyen még Sztálingrád alatt sem érte a német hadsereget! Pedig már behatoltunk Budapestre és csak annyi lett volna hátra, hogy átkelünk a Duna vize alatt a város pesti oldalán álló Országházhoz, hogy ott rajtaüssünk Orbánon és ezzel végleg igánkba hajtsuk az országot és a teljes magyar népet! Árja ógermán istenek, milyen szép is lett volna: karnyújtásnyira voltunk a győzelemtől! Ám akkor a magyarok egyetlen kíméletlen csapással összezúzták csapatainkat: váratlanul lecsapolták a Duna vizét (mint kiderült, a Kossuth tér átépítése álcázta ennek előkészületeit) és a folyómedret a közszolgálati médiumok híreivel töltötték fel, amibe köztudottan még a közismerten karizmatikus Bajnai Gordon kommunikációja is belefullad! Mi, szegény, egyszerű németek mire juthattunk volna, ha még ő sem boldogul ezzel a gyilkos közeggel?!
A tankjaink beleragadtak ebbe a mocsokba – az itt-ott belőle kilátszó harckocsi-tornyokban később a Fidesz újabb trafikokat alakított ki a csókosainak. ...Minket kirángattak a tankokból a Békemenet és Szőke Feri emberei... Aki – mint én is – szerencsés volt, azt elvitték a Fidesz vidéki polgármesterei közmunkásnak, hogy a mutyiföldjeiken robotoljunk. A többieknek egyszerűen eltávolították az agyát – belőlük állítólag „külföldi magyar szavazók" lesznek 2014-ben...
...És hogy mi vár rám? Ha sikerül magamat magyar fiatal diplomásnak álcázni, akkor 5 röghözkötött év után talán kijutok Nyugatra, akár Németországba is. Ha így lesz, elmegyek Berlinbe, lekeverek egy frászt Merkelnek és megmondom neki, hogy inkább a lovasságot küldte volna, még idejében!
1 Rechtsstaat: jogállam
2013.05.20. 21:12 Szerző: Cincinnatus
Gátlástalanság és hit
„Erst wägen dann wagen!”
(„Előbb mérj, aztán merj!”)
Helmuth Karl Bernhard von Moltke – XIX. sz. második fele
Honnan jön az őserő?
Az ellenzéki oldalról hiányzik a hit és a gátlástalanság. Hiányzik a hit abban, hogy minőségileg jóval többre is képesek vagyunk, mint leváltani a Fideszt és aztán így-úgy elkormányozgatni. Az a helyzet az ellenzékkel, hogy már ez a kettő, a leváltás és az utána elkormányzás is igazából reménytelennek tűnik számukra, így pedig eleve tele vannak gátlásokkal, kételyekkel, meghasonlásokkal, törésvonalakkal – ehhez képest egy olyan elszánt és tehetős hatalmi monolit legyőzéséhez, mint a Fidesz, egy mértékében legalább olyan elszánt gátlástalanságra van szükség, mint amilyen a legyőzendő ellenségben működik.
Egy ilyen mértékű, ennyire „magabiztos” és kételyeket nem ismerő gátlástalanság alapja csak valamilyen erős hit lehet – vagy: egy olyan személyes helyzet, amikor az illetőnek nincs hová hátrálnia. Ezek egyike sem adott ellenzéki körökben. Hit? Ugyan miben? Hogy „szakértők” vagyunk? Hiszen a szakértőség nem egy erős belső hit, hanem csupán kognitív tudás és bizonyos technikák ismerete. A szakértőség nem a lélek mélyén él, nem onnan „tör fel vulkánként”, így motiváló ereje is jóval gyengébb. A szakértőség nem „őserő”.
Mér – de nem mer!
Az ellenzéknek „nincs lelke”, ezért nincs hite1, ami tűzön-vízen át motiválná, amely átsegítené, átlökdösné minden mellékes körülményen, minden anyagi és egyéb hiányon, fogyatékosságon. Az ellenzéki, akárhova néz, ott problémát lát, amin aztán azonnal elgondolkodik. Elgondolkodik – és a (jobbik esetben…) szakértelemmel összerakosgatott stratégiáját elkezdi átgondolni, helyette újat összerakni. Az ellenzék az örökös újrakezdés, visszafordulás, mást gondolás állapotában vegetál. Nem akar „hibázni” – és ezzel elcsesz mindent. „Mérlegel” – de nem azért, hogy utána gyorsan vágjon, hanem hogy ki ne hagyjon véletlenül „valami fontosat” a számításaiból. Mindezekért az ellenzék egy, a saját farkát kergető, körbe-körberohangáló macskára hasonlít, nem pedig egy sikeres seregre… És ugyan kit lelkesítene, kit töltene el hittel, bizakodással egy önmagával játszó macska? …A másikfajta ellenzéki pedig az, amelyik elképzel gyorsan valamit kínjában („Orbán rettenetes, le kell hát győzni!”) és ettől a belsőnek érzett, azonban abszolúte külső forrásból eredő2 motivációtól hajtva „mozgalmárkodik”: „meghirdet” – aztán persze nem tud beteljesíteni, nem tudja elérni az önmaga elé képzelt célt. És van néhány „harmadik típusú ellenzéki” is, akik „magányos harcosok”: ők ugyan belsőleg motiváltak, vannak ideáik, van akár még kompetens tudásuk is – velük viszont az a baj, hogy ők is „magyarosan” akarják elérni a céljukat: a saját fejük után menve, nem pedig a helyzetből kiindulva. Ráadásul (ha ugyan ismerik) egymást is gyanakodva méregetik… Így és ezért nincs ellenzéki tömegbázis!
Nem éri meg magyarnak maradni!?
Az világos, hogy Magyarország így esélytelen a sikerre. Orbánék bukni fognak, hiszen nem képesek igazi, belülről fakadó lendületbe hozni az országot – mert az emberek nagy részét nem képesek motiválni. Megy, megyeget még majd egy ideig az ország erőforrásainak „újraosztogatása”, kitart még egy ideig a „multiktól” elvont pénz, aztán még egy ideig azzal is el lehet majd szórakozni, hogy a lefosztott multikat átjátsszák „nemzeti nagytőkés kezekbe” – de aztán az egész rendszer benyújtja a számlát: valakinek ki kell fizetni az elmúlt éveket. A nemzeti tőkés is csak tőkés: hasznot akar – azt pedig csak a fogyasztó fizetheti, akit másképpen állampolgárnak neveznek. Ha az állampolgárok csak tessék-lássék, hit nélkül dolgoznak, akkor mind anyagi, mind szellemi erők terén szűkül az ország – szűkülő országban pedig még a „kivételezett” nemzeti nagytőke is csak ideig-óráig képes nyereséget elérni, azt is csak egyre növekvő hatalmi represszió révén. De ez a rendszer hamar összeomlik – és ha összeomlott, akkor vajon mi lesz, hogyan lesz tovább?
…Hogyan lesz ebből működő rendszer – hiszen, mint fentebb tisztáztuk, sem az ellenzék, sem a kormányoldal nem képes az embereket lelkileg motiváló világot teremteni, egyiküknek sincs ilyen imázsa. Nincs hit az ellenzék által kínált világban és immár csak a legfanatikusabbak és a legkorlátoltabbak hisznek az orbáni világban. Hosszú évek vegetálása, stagnálása, zsugorodása után honnan lesz lelki erő, hit és motiváció az embereinkben ahhoz, hogy újraindítsák az országot, a magyar társadalmat?
Hogyan, milyen minőségben, milyen odaadással dolgozik egy közalkalmazott, aki reggelente összeugró gyomorral lép be a munkahelyére, a nem a teljesítménye és tudása által pozíciójában lévő főnöke elé? Örül annak, hogy van munkája, befogja a száját, eszébe sem jut kezdeményezni, „ugrálni”, kitűnni – hiszen ezzel csak irigységet válthat ki, mert a rendszer valójában nem a minőséget, hanem az engedelmességet, a belesimulást akarja és honorálja. Hogyan képes nevelni – vagy akár csak tanítani is – az a pedagógus, akik közben azon morfondírozik, hogy Svájcba menjen-e bébiszitternek, vagy Angliába mosogatni, esetleg Finnországba takarítani? Hogyan növeli a várható és egészségben megérhető életkort az az egészségügy, amelyben az orvos vagy harácsoló disznóvá válik („hálapénz”), vagy ha nem, akkor havi 500 eurót visz haza – és közben németül tanul, mert hatszázvalahány kilométerre, Münchenben ennek a tizenkétszeresét kapja és még tisztelik is, meg is becsülik?
…Igen: az embereink zöme úgy érezni, hogy nincs már miért magyarnak lennie, nincs ennek értelme. Mondhatni: nem érni meg.
Kik legyünk?
Innen csak úgy lehet feltápászkodni, majd felemelkedni, ha legbelső, lelki motivációk terén leszünk képesek újrafogalmazni a létünk, az ittlétünk miértjét. Ez az újraértelmezés, ez a hit, ez a motiváció csak egy önmagában hívő és e hitét gátlástalanul képviselő, önmaga iránt tömeges érdeklődést, vonzalmat kelteni képes és így – első lépésként - a Fideszt legyőző ellenék felől jöhet-jöhetne. Viszont a fentebb leírt és három típusba sorolt ellenzék-ellenzékiek egyike sem képes erre. Kell egy negyedikfajta ellenzék. Egy olyan, amelyik újrafogalmazza, kik vagyunk és miért legyünk. Egy olyan ellenzék, amely (akár napról napra) megmondja, hogy mit tehetünk a saját érdekeinkért. Olyan ellenzék, amely nem arról beszél, hogy ő mit tenne a hatalomban, hanem arról, hogy mit tegyenek az emberek.
Mit is jelent magyarnak lenni, miért érdemes annak lenni? Amíg erre nem adunk érvényes és működőképes, XXI. századi, modernizációs választ, addig marad Orbán és a córesz – vagy a kivándorlás. Nem véletlenül használtam a córesz szót, ezt a jiddis kifejezést: ezzel utaltam arra, hogy ma „üldözött zsidóként” él a magyarok zöme Magyarországon – és nem azért, mert „mások” (pl. épp a zsidók, vagy a döglődő és dölyfös EU) elnyomják, ahogy ezt a többé-kevésbé radikális jobboldal magyarázza nekünk. Azért nem találják a helyüket a magyarok, mert az emberek és a normális emberi élet helyét elfoglalta a hatalom és ennek parasztvakító eszköze, az öncélú politika. Nem hiszem, hogy egy népnek, amely képes volt túlélni az elmúlt ezer, száz, huszonhárom, vagy épp három évet, ha elszánja rá magát, nehézséget okozna élhetővé tenni nyomorult 93.000 km2-t.
Az öndefiníció és a közérdek
Annak oka, hogy a magyar nép zöme zavart és bénult, emiatt pedig működésképtelené vált az ország, nem más, mint hogy itt a politika, a közélet sohasem a nép érdekeiről, céljairól szót, hanem a hatalom fenntarthatóságáról. Szerencsés népek persze meg tudják fogalmazni magukat érvényesen, nem csupán néhány hamis, önáltató történelmi sztereotípia mentén – de ezt nem várhatjuk a magyarságtól, amely legalábbis a török-kortól szisztematikusan van egymásra uszítva és amely emiatt szinte egyes embereire bomlott szét. (És: persze hogy utáljuk a magukat „jobban üzemeltető” népeket és féltjük tőlük a magunk világát!)
Ha meg akarjuk fogalmazni, hogy „Mi a magyar 2013-ban?”, akkor előbb azt kell megfogalmaznunk, hogy mi az érdeke ma? Nem arról kell folyjon a vita, hogy ki mit tett és tett rosszul 1-10-100 éve, hanem hogy ki mivel és hogyan járuljon hozzá az ország és a saját élete élhetővé tételéhez. Arról kell beszélnünk egymással, hogy milyen eszközök kellenek ehhez és hogy ismeri-e ez a nép ezeket az eszközöket? De mindenek előtt: meg kell tanítanunk újra egységes közösségként gondolni önmagára és ekként is cselekedni – mert mindaddig, amíg a magyar emberek készek lesznek vélt, beígért előnyökért alapvető – és értelmetlen – kérdésekben is egymásnak uszulni, addig meg sem lehet fogalmazni sem a közérdeket, sem azt, hogy „Kik vagyunk?” És nyilvánvaló, hogy egy önmagával – akár egy emberen belül is – marakodó, vitatkozó, kétkedő ellenzék képtelen erre a feladatara. Helyes definíciót csak egy önmagát jól definiáló erő kezdhet el terjeszteni.
Láthatjuk: a „Kik vagyunk?” valójában egyenlő azzal, hogy „Mik az értékeink és az érdekeink?” – ezért az érvényes, hiteles és sikeres ellenzéki tevékenység ezek megfogalmazásával („mérj!”) és képviseletével („merj!”) kezdődik.
…Fogalmazzuk hát meg mielőbb az érdekeinket és az értékeinket!
1 Itt természetesen nem valamiféle transzcendens értelemben vett lélekről és hitről van szó.
2 Kívülről, külső forrásból ered a motivációja, hiszen valami „hiány”, valami negatívum, valaminek a nemléte, elromlása, elárulása, lerombolása, stb. miatt érzi magát cselekvési kényszerben, nem pedig azért, mert a fejében ott van készen egy sokkal jobb világ.
2013.05.18. 22:26 Szerző: Moin Moin
Hagyomány, szembenézés és modernitás
„Auf hårt’m Fels håd sein Bluad ve’goß’n,
Am Bauche liegend fand man ihn,
Von hinter wår er ang’schoß’n,
Zerschmettert wår sein Unta’kinn.”
(„Kemény sziklára folyt ki a vére,/Hason fekve találtak rá,/Hátulról lőtték le,/Szétverték az állát.”)
Jennerwein, a vadorzó - bajor népdal, 1860 körül
A valamiben sikertelen emberek és népek szokása, hogy ezért valaki-valami mást hibáztatnak, ahelyett, hogy szembenéznének a valósággal, levonnák annak tanulságait és változtatnának, ha kell, magukon is. Népek esetében ilyenkor jönnek elő az összeesküvésekről, a „hátbatámadásról” szóló fantazmagóriák: a híres „tőrdöfés-elmélet”1, vagy haddal-pénzzel való „megszállásról” szólók – és persze jönnek a különféle „igazsághelyreállító” harcok is…
A magyarságra most váró és immár halaszthatatlan önmagán való változtatnivaló a modernizálás.
…Kezdjük egy kis gyurcsányozással: a rendszerváltozás óta Gyurcsány volt az egyetlen magyar miniszterelnök, aki nyíltan beszélt arról, hogy Magyarország és a magyarok problémái alapvetően egy konzekvens modernizációval oldhatók meg. Az persze más kérdés, hogy felfogta-e valójában, mekkora feladat ez (nem!), felkészült-e erre (nem!) – és az is más kérdés, hogy kikkel próbálta modernizálni az országot, hogy erre épp a változatlan viszonyokból élő MSZP élén tett tétova és felemás próbálkozást… Bele is bukott.
Most, két miniszterelnökkel később nemhogy nem téma a társadalom (és nem csak az állam, vagy egyes részterületek) modernizálása, hanem éppen hogy a legrosszabb magyar hagyományra alapozza hatalmát és annak fenntartását a kormányerő. Ez a rossz hagyomány a hárítás: a felelősség és a tények hárítása. Lám, mit mondott tegnapi rádióinterjújában a miniszterelnök is: miközben arról beszélt, hogy „mi, európai vezetők, nem tudunk szembenézni azzal, hogy nincs válság a világban, csak Európa van válságban” – tehát a szembenézésre való képtelenségről szólt (és itt nyilván nem a saját, hanem az EU és a „nagyhatalom”-tagállamok vezetőire gondolt), aközben Magyarország bajaiért „az EU-ból jött válság” –ot, Brüsszelt és a nemzetközi cégeket tesz felelőssé. Mi – értsd: ő és a kormány – természetesen semmiért sem vagyunk felelősek, mi magunk vagyunk a siker és „minden a terveink szerint halad”… Érthető, hogy Orbán másokat hibáztat – el is mondja erről, hogy „ez egy ismert lélektani jelenség, hogy külső okokat keresünk”. És valóban: ha bevallaná a saját hibáit, akkor annak egyetlen logikus következményeként le kellene mondani. Érthető az is, hogy annyi magyar osztozik vele ebben a „mások a hibásak!”-féle hárításban. Hiszen ha szembenéznének azzal, hogy kis és nagy, személyes és közös dolgaik azért állnak rosszul, mert rosszul, célszerűtlen módszerekkel, hibás és hamis világszemlélettel, elavult gondolkodásmód alapján csinálják azokat, akkor számukra sem maradna más logikus lépés, mint lemondani az idő és a teljesítmény által nem igazolt „hagyományaikról” – mert a magyar társadalom stratégiáit az elmúlt évszázad nem igazolta. A saját hagyományaiból, megszokásaiból kiindulva a magyar nép nem lehet sikeres…
Milyen is ez a magyar hagyomány, amely ma is aktív és működik?
A magyar nép gondolkodásmódjában és a társadalmi struktúrákról alkotott elképzeléseiben hierarchikus, ami azt jelenti, hogy a „fent lévők” hatalma független azok valós teljesítményétől. A pozíció és a kapcsolatok adják a kompetenciákat, nem pedig a teljesítmény. Ez pedig „nem kompatibilis” egy demokratikus társadalom- és intézményberendezkedéssel, így állandó és szükségszerű ellentét áll fenn a „mentalitás” és a „rendszer” között.
Amíg a magyar alapstruktúrában nem következik be a demokratikus viszonyokat „maguktól értetődé tévő” változás, addig ez a fajta (ösztönösen működő) hierarchiában-tekintélyelvűségben való gondolkodás újra és újra, óhatatlanul és szükségszerűen „tereli le” a magyar népet a demokratikus megoldások útjáról…
…De hogyan modernizálódhat egy egész nép?
Modernizálni – igen ritka és speciális kivételekkel nem számolva – nem az emberi akarat szokott egy társadalmat, hanem a körülmények megváltozása. Megjelennek új technológiák, megnyílnak új lehetőségek, vagy egy-egy közösség, nép új politikai struktúrába kerül. A modernizálódás nem a „jobblét” vagy stagnálás kérdése, hanem a lét vagy nemlété: ha egy közösség, struktúra, szerveződés, nép, kultúra nem modernizálódik, akkor nem képes új erőforrásokat teremteni – a régieknél maradás pedig egy idő után már nem elég ahhoz, hogy az adott „életforma” fenntartható legyen. Ami pedig nem tartható fenn anyagi és szellemi oldalról, attól érzelmileg és motivációs energiák tekintetében is elszakadnak a benne élő emberek, hiszen „élhetetlenné” válik: a benne létezés akkora áldozatokat követelne meg, amelyre egyre kevesebben és kevesebben lesznek hajlandók a „hagyomány változatlanságáért” cserébe. (Megjegyzem: ez áll a legaktívabb magyarok manapság tapasztalható külföldre települése hátterében is.)
…Ezt le lehet írni egyszerűbben is: ha a magyarság nem modernizálódik, akkor el fog tűnni!
No, nem egyik hétről a másikra, de az biztos, hogy így nem éri meg a nép a „második millenniumát”. Hangsúlyozom: itt nem az önálló magyar állam túléléséről van szó, hiszen az államok abban a formájukban, ahogyan ma léteznek, nem örökké létezők. Ha fentebb az új technológiák modernizáló hatásáról írtam, ez a „modernizáló hatás” nem csak a népekre és kultúrákra, hanem az általuk alkotott államokra is érvényes. A mai, XXI. századi technológia, amelyet az emberiség a szükségletei kielégítésére használ, egyértelműen sokkal jobban működnek (legalábbis) többszáz milliós közegekben, mint néhány- vagy tizenmilliós keretek között. Ezért a „nemzetállami fejlődés” következő – ismétlem: a technológiából következő – szakasza a „multinacionális” állam lesz. (Megjegyzendő, hogy ilyenek mindig is léteztek – sőt: ezek voltak az emberei közösségek megszokott államformái. A „tiszta etnicista” alapokon szervezett állam ideálja csupán kétszáz éves – és létrejöttének oka éppen az akkori technológia által a legtermészetesebben kiszolgálni képes méretekben, illetve az addigi, még kisebb körökbe szervezett feudális közösségek „technológiai túlhaladásában” volt keresendő. És: valójában a legsikeresebb és leggazdagabb „nemzetállamok” voltak a legmultietnikusabbak: ezek voltak a gyarmatbirodalmak. „Nemzeti keretek” között csak a vesztesek – éppen a nem modernizálódottak – tengődtek!)
Magyarország és a magyarok aktuális választása a következő: vagy – modernizálódva – alkalmassá válik a mi legtermészetesebb „multinacionális államunkba” az Európai Unióba való szerves és tökéletes betagozódásra, és ekkor sikeres és fejlődő „túlélő kultúra” lesz, vagy pedig aki teheti, elvándorol. Az elvándorlók 2-3 generáció után elveszítik „kulturális magyar” mivoltukat – hiszen ugyan miért kötnék magukat egy „lúzer kultúrához” és hogyan is őriznének magukban bármiféle „nemzeti büszkeséget” egy ilyen iránt? Akik pedig maradnak „a Kárpátok Ölén”, azok körülbelül olyan viszonyokra számíthatnak, mint amilyenek ma egy borsodi zsákfaluban, vagy Koszovóban vannak: egynéhány „helyzet ura”-bandavezér és sok-sok szegény. Ráadásul ez utóbbiak nem is fognak tudni kitörni, hiszen nem lesz piacképes, a szomszéd „multiállam”-EU-ban keresett tudásuk sem… Nem hinném azt, hogy bármelyik „nemzeti keretekben gondolkodó” polgártársuk létezésideálja ez lenne, és azt sem hiszem, hogy a fenti forgatókönyv valódisága ellen lennének érveik…
Aki valóban jót akar a magyaroknak, az most azon van, hogy ne „csak magyarok” maradjanak, hanem – képességek, tudás, mentalitás terén – legyenek és akarjanak lenni teljesítőképes polgárai a most formálódó „nem nemzetállami” EU-nak!
…És akik a sajátos magyar szellemi értékek és kultúra fennmaradásáért aggódnak egy nemzetállami önállóságát nagyobb részben elhagyó magyar világban, azok szíves figyelmét felhívom a nemzetállami önállóságát 1871-ben elveszített Bajorországra: hát úgy néz ki egy nemzeti és kulturális identitását elveszített „retardált és megalázott” közösség? Én egy olyan leendő magyarságban hiszek, amelynek kultúrájára legalább annyira felnéz majd a világ, mint a bajorokéra és teljesítményük legalább akkora elismerést vált majd ki!
…Ám mindaddig, amíg nem akarunk a fentiekkel szembenézni, bizony nem BMW-t fogunk gyártani, hanem újabb és újabb Orbán Viktorokat. És nagy szégyen lenne, ha éppen az évszázadok óta legjobb éveiben tűnne el a világból ez a nép!
1 Az I. világháborús vereséget követően a korabeli Németországban elterjedt-elterjesztett „tőrdöfés-elméletről” ld. itt: http://www.huszadikszazad.hu/cikk/a-tordofes-elmelet - további, részletes kifejtéséről és következményeiről ld. Sebastian Haffner: A Német Birodalom hét főbűne az első világháborúban c. könyvében.
2013.05.15. 21:52 Szerző: Fuorcontrasti
Mi lesz a falvainkkal?
Óh, nem fáj-é a szíve
Minden magyarnak, Hogy a magyar fiakkal
Gondolni nem akarnak?
De tán jő
Oly idő,
Melyben nékünk
A vidékünk
Új Hélikon lesz.
Csokonai Vitéz Mihály: Jövendölés az első oskoláról a Somogyban - 1799
Egy blog leginkább a művelt, dinamikus középosztálybeliek „műve”. A blog: városi műfaj. Városiak szervezik városiaknak – én most mégis falusi témát veszek elő. Mert Magyarország településeinek csak 11-12%-a város (szám szerint 328), a többi, 2826 falu. falvakban él minden harmadik magyar: összesen 2.994.790 emberünk1!
Ahogy haladunk befelé a magyar vidék mélyére, úgy csökken a fiatal, jól keresők száma és sűrűsödik a nyomor. Tudvalévő, hogy számos szimpatikus és hasznos tulajdonsága mellet a fiatal, jól képzett és viszonylag jól is kereső réteg viszonylag kevésbé érzékeny „mások nyomorára”: neki is keményen kellett dolgoznia mindenért, amit elért, hát tegye azt más is, aki élni akar! De mi is az a nyomor? A nyomor ma Magyarországon azt jelenti, hogy az illetőnek esélye sincs arra, hogy olyan képességeket, tudást és mentalitást szedjen magára, amellyel legalább önfenntartó lesz a modern világban. Minden más: pénztelenség, otthon tengődés, „megélhetési bűnözés”, túlságos gyerekszaporaság, évek-évtizedek óta a munka világán kívül kerülés – vagy oda soha be sem kerülés – mind erre megy vissza.
Igen: nem véletlenül határoztam meg a nyomort annak tulajdonképpeni okával és nem a „tünetek” leírásával. Mert ha rászánjuk magunkat a nyomor látható tüneteinek kezelésére, de annak okát nem számoljuk fel, akkor semmit sem érünk az egésszel. Amíg az ok „üzemel”, addig nagyüzemi méretekben és bővített újratermeléssel állítja elő a mélyszegénységet – talán egészen addig, amíg az már az „épek társadalmát” is felrobbantja.
Persze: lehet gondolni-mondani azt, hogy ha kell, „a Törvény szigorával”, tűzzel-vassal, rendőrséggel, miegymással igenis meg fogjuk óvni a társadalmat, a jólétünket, javainkat és önmagunkat ettől az egész „gusztustalan fajzattól” – de ez nem több, mint önámítás; kb. annyi igazság van benne, mint amikor pl. a közelmúltban még Mubarak mondogatja, hogy „Hatalmon maradok!”. Ahogy őt is a tömegek kilátástalansága kergeti el – és utána lesz, ami lesz – úgy nálunk is eljön a nap, amikor a „mi Mubarakjaink” sem lesznek képesek uralni a terepet. Jobb lenne ezt elkerülni, mert most még megtehetjük!
Ahogy megállapítottuk, a nyomor oka a modern világba való bekapcsolódásra való alkalmatlanság. A nyomorgó emberek olyan „minták” szerint nőttek fel és élnek, amelyekre az egyéni kezdeményezőkészség, az előre tervezés, a dolgok logikus és célszerű végiggondolása nem jellemzőek. És nem jellemző a tudás iránti vágy sem. Ha jobban belegondolunk, akkor ezek a képességek sosem voltak igazán általánosak a magyar falusi lakosság tekintélyes része körében. Hosszú generációk tapasztalata errefelé, hogy az állam az egyes emberrel bármit megtehet és az egyes ember ez ellen aligha tehet valamit is. Ha éppen az a heppjük az Uraknak odafent, hogy vissza kell térni az államiba, hát akkor visszatérünk! Elvégre Mikszáth már rég megírta az egyszerű magyar nép viszonyulását az Urak szeszélyeihez: „Nincs az urak eszén ablak, hogy abba mi belenézhetnénk.”
Igaz ugyan, hogy Mikszáth ezt egy háromszáz évvel ezelőtti Magyarországról írta, de vannak dolgok, amelyek igen-igen lassan változnak meg. Ilyen a nép mentalitása és önképe is.
Most pedig „meredek szakasz” következik: a mai magyarok közül azért viselkedtek (elnézést, de) „birkaként” az egyes választási helyzetben, mert egyáltalán nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy számukra is vannak választási helyzetek!
Nézzünk csak „magunk mögé” – úgy 70-80 évet, a nagy-és dédszülők korába. Mit találunk ott? Az ország egyharmada cseléd: azzal a „választási szabadságfokkal”, azokkal az életstratégiákkal, amit ez jelent… És azzal a kényszerű közönnyel. Olvassa el akárki Illyés Gyula Puszták népe c. szociográfiájának 8. fejezetét (http://mek.niif.hu/00600/00682/00682.htm#52) – és mindjárt megérti, hogy bizony: abban az „egyharmadban” kell keresnünk pl. a 2010 tavaszi „kétharmad” okát is. Ráadásul: az akkori magyar társadalom nemcseléd-tagjainak túlnyomó többsége sem élt „igazi polgárként”…
„…De hát az kurva régen volt! Azóta minden megváltozott körülöttünk.” – mondhatják. Na igen, „körülöttünk” valóban minden megváltozott – de vajon bennünk, a mentalitásunkban történt-e/történhetett-e akkora változás?
Ne feledjük: a mentalitás, a „társadalmi stratégiák” önmaguktól csak igen lassan változnak. 2-3-4 generáció még egyszerűen túl kevés volt ahhoz, hogy az egész magyar társadalom zöme eljuthasson az önállótlanságra kényszerített cseléd gondolkodásmódjától az öntudatos és felelősen, önállóan határozni képes polgáréig. A lényeg: a környezet sosem „várta el” - sőt: sokszor nem is engedte meg - , hogy „az egyszerű falusi nép” nagyon „önállós(k)odjon”.
Téved, aki azt mondja, hogy ebben csak a szocializmus alatti kollektivizálás a bűnös. Az igazi bűnös az a „rend”, amely évszázadokig meghatározta a magyar falut és amely önállótlanságra kárhoztatta az ottani népesség jelentős részét, amelynek napról napra szabtak feladatokat, mindenféle kezdeményezőkészséget eltüntetve belőle. Ugyanakkor nem jött létre Magyarországon egy olyan erős ipar sem, amely munkásként felszívta volna e tömegeket – mint pl. Németországban, vagy Csehországban - így dinamizálva a társadalmat.
A szocializmus évtizedei nem a kollektivizálással okozták a legnagyobb „veszélyt” a falunak. (Azzal tulajdonképpen és összhatásában még előbbre is lépett a vidéki Magyarország – de most nem a szocializmus a témánk…) Ami hosszabb távon és igen mélyen negatívan hatott a falusi lakosságra az egy első pillantásra és alapvetően jó dolog volt: az ingyenes és tömeges oktatás. Megmagyarázom mire gondolok – és itt meredek állítások” következnek.
A II. világháború után radikális változások történtek az oktatáshoz való hozzáférés terén Magyarországon: olyan rétegek is tanulhattak és továbbtanultak, amelyeknek ez a Horthy-rendszerben nem volt lehetséges. A népi kollégiumok állnak e sor elején, de a ’60-as évekre általánossá vált, hogy akinek csak egy kis esze is volt, az az általános iskola után továbbtanult: legalább szakmát szerzett, de a falusi gyerekek is tömegével mentek gimnáziumokba és onnan jó eséllyel a felsőoktatásba. A „pártállam”, mondhatni, „futószalagon” szállította el a falvakból a tehetséget – a városokba, ahol azok a munkahelyek voltak, amelyek a képzett munkaerőt foglalkoztathatták. Vissza, a falvakba a szakmát, diplomát szerzett fiataloknak csak csekély része ment dolgozni, azon egyszerű oknál fogva, hogy ott nem léteztek és nem is létesültek olyan számban magasabb képzettséget igénylő munkahelyek. Egy-két orvos, tucatnyi tanár, talán egy-két jogász és néhány agronómus: ennyi diplomást igényelt egy átlagos falu a ’60-as-’80-as években. Kivételek, persze, akadtak – de azok kivételek voltak…
A negatív hatások már a ’80-as évekre nyilvánvalóvá váltak: létrejött egy szegregáció az országon belül. A tehetség és a képzettség otthagyta a falvakat. Igen: a tehetség is. Ne feledjük, hogy a tehetség tulajdonképpen a génekben (és az otthoni szocializációt „elvégző” közeg mentalitásában és mintáiban – erről még később lesz szó) rejlik. Ha a tehetséges géneket (az őket hordozó emberekkel együtt) elvisszük valahonnan (az említett „futószalagon”), akkor az adott közeg tehetséges génekben szegényebbé válik – és azok a spontán mutáción alapuló mechanizmusok, amelyek idővel „kisimíthatják ezt a völgyet”, csak sokkal hosszabb távon képesek érvényesülni. Ellentétben azzal az igen gyors, nagyjából 2-3 évtizedes szivattyúzással, amely a tehetséget elvitte a közösségből. Gondoljunk csak bele: ha egy faluból elköltözne mindenki, akinek (mondjuk) kék szeme van, akkor egy-két generációval később abban a faluban az átlagos gyakorisághoz képest csak sokkal kevesebb kékszemű ember születne. Alapvetően ugyanez a helyzet a tehetséggel is – noha annak öröklődése és génekhez kötődése sokkal komplexebb dolog, mint a szemszín, de a „trendek” és az azokat működtető mechanizmusok azonosak.
Ugorjunk a történet végére: a rendszerváltás úgy érte a falvak egy jelentős részét, hogy előtte évtizedekig nem sok történt az előbb leírt mechanizmusok kompenzálása érdekében. Azelőtt, a szocializmus évtizedeiben ott voltak a TSZ-ek, amelyekben különösebb személyes önállóság és kezdeményezőkészség nélkül is egészen jól elboldogulhattak a sem nem önálló, sem nem képzett falusi tömegek – még a „háztáji” adta „magánvállalkozási lehetőséget” is felülről, állami ajándékként kapták, készen, azt sem nekik kellett kitalálniuk – és: az sem igényelt sem különösebb szaktudást, sem szervezőkészséget, sem önálló, polgári mentalitást. (Mint ahogy a szövetkezetek sem dán mintára, a közösség elhatározásából, a közös érdekek felismerésétől vezéreltetve alakultak meg, hanem a Pártállam akaratából – itt sem sok szerepet játszott a tagok egyéni kreativitása. A ”jól menő” TSZ-ek élén pedig rendre egy „erős ember”: tehetséges, ügyes, stb. elnök állt, a tagság zöme azokban is passzív elfogadó volt, tette, amit az elnök elhatározott…)
A rendszerváltással – és az első, az MDF vezette kormány ideológiai alapú TSZ-ellenességével – a magyar paraszt magára maradt és magukra maradtak a falvaink is: a megfelelő és szükséges ismeretek híján, tapasztalatok nélkül. Kaptak önkormányzatot, de azt is felülről, azt sem ők találták-harcolták ki maguknak. Az ország döntéshozói pedig úgy tettek, mintha a magyar falvakat is dánok laknák… Talán bele sem gondoltak, abba, hogy mi ott a valóságos helyzet, mi történt a falvak népességével az előző 3-4 évtizedben, annak miféle negatív hatásai lettek.
A falvak többségében a rendszerváltáskor nem volt jelen egy önálló és gyakorlatias parasztpolgárság, amely helyben vállalkozhatott volna, anyagi és igényességbeli alapokat teremtve ezzel a falu fejlődésének – valahogy úgy, mint Ausztriában, vagy Szlovéniában is láthatjuk.
Igen: szabad volt, lehetett önállóan vállalkozni – de erre ott csak igen kevesek voltak valóban képesek, alkalmasak. Mintha az Állam azt mondta volna nekik: „Vehettek repülőt, repülhettek vele!” Csakhogy a magyar faluban nem volt pénz repülővásárlásra és senki sem rendelkezett pilótaképesítéssel. A „fővárosi urak” nem voltak arra tekintettel, hogy képes-e a magyar paraszt és a magyar falu megállni a saját lábán? Ők azt akarták gondolni, hogy igen – mert „ideáljaik” a világháború előtti jól boldoguló egyéni gazda – a későbbi „kulák” – illetve a néhány ”mintagazdaságot” vezető Horthy-korszakbeli földbirtokos („ärisztokrätä”) voltak. Azok a típusok, akik mindig is viszonylag kevesen voltak, szemben a sem tudással, sem az önállóságban való jártassággal nem rendelkező tömegekkel…
Itt vannak a leszakadó falvak és vidékek mostani bajainak gyökerei. De mit tegyünk most?
Fél évszázados folyamatokat kellene visszafordítanunk. Mindennek az alapja az, hogy ismét megjelenjen a tehetség és a korszerű tudás a falvakban, éspedig nem csak „kivételként”. De mikor történhet ez meg? Csak akkor, ha van miért oda visszamenniük azoknak, akik – vagy akiknek a szülei – onnan elszármaztak. Ez pedig nem történhet meg abban az „egyéni gazdálkodói” rendszerben, amelyet a ’90-es évek elején alakítottak ott ki – ahogy már írtam: ideológiai alapokon.
Mindaddig, amíg nem lesznek helyben, vagy nagyon közel szaktudást igénylő munkahelyek, addig aki teheti, el fog menni a falvakból. A folyamat vége: sok-sok olyan település, amelyet vagy eltartunk, vagy felszámolunk. Az eltartás iszonyú anyagi terhetek fog jelenteni – bármiféle remélhető valamikori megtérülés nélkül. És még a társadalom igen nagy anyagi áldozatai árán is csak nagyon szerény, nyomorközeli élet lehetséges ott. Ez nem megoldás. A települések „elsorvasztásával”, felszámolásával (sok egyéb mellett) pedig az a gond, hogy nem a valódi bajt kezeli: nem a falvak a baj igazi okai, hanem az ott élők gyámoltatlansága. Ha pedig ők gyámoltalanok, akkor azok is azok maradnak, ha a megszűnő falvakból máshová költöznek majd.
A baj oka tehát az, hogy helyben többnyire nincsenek „szingularitások” – de mi is az a szingularitás?
Rákeresünk az „szingularitás” szó jelentésére a Wikipédián, ezt találjuk: egyedi, kivételes, különleges viselkedést vagy szabálytalanságot mutató.
Éppen erre van szükség a falvakban is: hogy megjeleljenek olyanok, akik képesek az ottaniakhoz képest „egyedi, kivételes, különleges viselkedést” mutatni. Tudásban, szervezőkészségben, mintaadási és közösségteremtési képességek terén. Ezeket a személyeket neveztem fentebb „szingularitásoknak”. Ők lehetnek azok, akik képesek összekötni a helyi lehetőségeket a külvilágban elérhető forrásokkal és piacokkal.
Kétféleképpen kerülhetnek a most tengődő falvainkba ilyen emberek: vagy odacsábítjuk őket, vagy a helyiek között keressük meg, képezzük ki, látjuk el eszközökkel azokat, akik alkalmasak erre a feladatkörre. Az első lépés tehát a leszakadó falvak és nyomorgó lakosságuk felfuttatására a megfelelő személyiségek bevitele, vagy megtalálása – ezután képesek a külső (állami, EU-s, stb.) források igazán hatékonyan ellátni a feladataikat Ha hatékony programokat akarunk kidolgozni és működtetni, akkor az „emberkeresésre” kell alapoznunk ezeket. Vagy a már „kész”, „alkalmas” embereket kell ellátnunk eszközökkel és anyagi alapokkal, azzal a feltétellel, hogy ők odamennek és megcsinálják, amiért kiválasztottuk és támogatjuk őket, vagy az adott helyen kell „átfésülni” a helybelieket alkalmas, de most tudás és eszközök híján lévő emberek után. Elvileg mindkét út járható – akár párhuzamosan is. (A program „mellékesen” még a sokak által kívánt „honi vállalkozói réteg” gyarapodását is magával hozza.)
…A többit pedig rájuk kell bízni.
1 Forrás: 2011. évi Országos Népszámlálás, országos adatok - http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/nepsz2011/nepsz_orsz_2011.pdf, 27. oldal
2013.05.12. 00:37 Szerző: piefke
Van-e nekünk ellenzékünk?
- Ők Anglia színe-java, igaz?
- A szemete. Válogatott gazemberek, egytől egyig! Hazaszeretetük alapja a gin.
- Azért elvárja tőlük, hogy meghaljanak Önért?
- Aha!
- De miért? Kötelességből?
- Aha!
(Részlet a Waterloo c. filmből, Wellington és Richmond hercegnő beszélgetése - 1970)
Érdekes ez a mi magyar „ellenzéki értelmiségünk”, a „civilek", „mozgalmárok” világa! Ott vannak ezek az emberek, akik állítólag szeretnének változtatni – és amikor jön valaki és lépésről lépésre elmondja neki, mit és hogyan kell tenni, akkor előjön belőlük az érzékenységük, amit a saját sikertelenségükkel és emiatti önmagukkal való elégedetlenségükkel való kényszerű szembesülés váltott ki belőlük. Nem képesek működő koncepcióval előjönni – viszont, hogy ne erről a fogyatékosságukról folyjék a szó, gúnyolódnak… Fontosabb nekik az, hogy ki ne derüljön róluk a korlátosságuk, a zavarosságuk, az, hogy a valóságban céltalan és értelmetlen „projektekkel” foglalkoznak, stb…
Mit tettek ezek az emberek eddig valójában, mit értek el, ami valóságos társadalmi hatással bírt volna? Semmit. Akik közülük részt vettek a rendszerváltást követő két évtized közéletének, a magyar társadalomnak a formálásában, azok közelebb vitték a magyar népet a sikerhez? Nem! És azok, akik 2010 után, látván, hogy mit tesz a Fidesz az országgal és emiatt elkezdtek ellene mozgolódni, mit értek el? Szintén semmit!
Ez önmagában még nem is lenne baj – feltéve, hogy szembenéznének azzal: éppen az ő hozzáállásukban, a gondolkodásmódjukban van a hiba, amely megakadályozza a sikert.
Nagy a baj: itt valójában (majdnem) mindeni úgy gondolkodik és viselkedik, mint az általa is utált és megvetett „politikai establishment”: korlátoltan, önzőn, csak a maga útját járni tudóan, a szlogeneken túl pedig, a gyakorlatban, ugyanúgy szarva a közérdekre. Ezekről a „véleményformáló értelmiségiekről” azt szokás mondani, hogy ők a társadalom legjobb erői – de valójában csak a társadalom szemete… A „közért való tenni akarásuk” nem több izgágaságnál, önmaguk örökös és sikertelen keresésénél. Azért akarnak „valami mást”, mert érzik, hogy valójában nekik (is) kellene mássá válniuk ahhoz, hogy itt valóban valami más, sokkal minőségibb élet folyhasson. Ezek az emberek ugyanúgy nem gondolkodnak sem távlatokban, sem folyamatokban, mint ahogy az általuk lenézett „egyszerű emberek” és politikusok. Személyes érdekeik követésében és módszereikben éppoly önzők, mint azok, akiket „le akarnak cserélni”, akiket örökösen kritizálnak. Ha tesznek is valamit, ami másoknak így-úgy segít, hasznos, azt is csupán „személyes mániából” csinálják, nem pedig azért, hogy ezek a tetteik összeálljanak egy szerves, működő rendszerré. A rendszer (mint működő egész) valójában nem is érdekli őket – mert az nem jelent nekik semmit, annyira távol áll az a gondolkodásmódjuktól. Nem él bennük a rend, nem is tudnak mit kezdeni vele…
…És az a legszebb, hogy nem is veszik észre mindezt magukban! Nincs képesség bennük az önreflexióra – ami nem véletlen, hiszen ha szembesülnének a maguk valóságával, többé nem tetszeleghetnének a „független értelmiségi” és a „közéleti/civil aktivista” szerepében.
Komolyan nem értem, nem látom és nem tudom, hogy miféle haszna van ennek a népségnek? Koloncok csak, akik örökösen előveszik a nagy, ám megalapozatlan önérzetüket… Soha nem láttam még komoly, fegyelmezett és szervezetszerű munkát ilyen mentalitású emberektől. Ők nem is akarnak hinni abban, amiről mi beszélünk: a társadalom teljesítmény- és tudásalapúvá tételéről – mert sejtik, hogy egy teljesítmény- és tudásalapú világban nekik éppúgy nem lesz helyük, nem lesznek meg a maguk kis (akár EU-s pályázati pénzekkel fedezett) mutyijaik, mint ahogy a mai politikusaink álla is felkopna egy ilyen rendszerben.
Röviden: be vannak zárva abba a magyar mentalitásba, amit épp most akarunk megváltoztatni. És ezt a bennük élő káros, haszontalan mentalitást éppúgy igyekeznek elhazudni, mint a Fidesz – csak épp más szlogenekkel leplezve. Ahogy igaz a régi, még 1946-ból származó mondás: „Kis nép vagyunk, nekünk csak egy csőcselékünk van.”, úgy igaz az is, hogy nincs két külön mentalitású szellemi elitünk se.
2013.05.10. 22:35 Szerző: Moin Moin
„Fel, bajtársak, lóra, lóra!”
„Csak egy szabad, egy nem fél: a vitéz,
Nem ijeszti a halál szeme sem, belenéz.”
Eddig minden, a posztjainkat felvezető idézet után közvetlenül ott állt a forrás – de most várjunk ezzel egy mondat erejéig! Aki azt hiszi, hogy a fenti harci dalt valami vérgőzös agyú militarista szerezte, bizony téved: az írója nem más, mint a kifejezetten érzékeny lelkületű és az emberi szabadság eszméje iránt abszolút elkötelezett Friedrich Schiller1. Nem véletlen, hogy a fenti két sort az alábbiak vezetik fel, mintegy megindokolván, miért is kell a vitézség és hogyan függ az össze a szabadsággal:
Korcs lett a világ; csupa szolga meg úr,
Odalett a drága szabadság,
A gyávaság szepegve, remegve lapul,
A sötétben győz a ravaszság.
Igen, „odalett a drága szabadság” – és nem hinném, hogy „a jelen urai” [Fidesz] csak úgy, harc nélkül visszaadnák. Az érdekeik merőben ellentétesek ezzel: ha visszakapná a nép a hatalom feletti kontrollt, akkor mind a teljesítmény és munka nélküli jólét, mind pedig a következmények nélkül elkövethető gazságok világa elveszne számukra. Se pénz, se hatalom, se büntetlenség nem lenne többé – így az érdekeik a végsőkig és mindenáron való kitartásra ösztönöznek.
Elvileg ott lennének még az erkölcsi és szakmai inspirációk is – ha lennének. Ám a trafikpályázat-ügy legújabb kacskaringójából, a szekszárdi polgármester ügyéből teljesen világos, hogy hiába minden szó és szakmai-erkölcsi érv, okfejtés: ezt a rendszert nem dönti meg! Ahogy ott kicsiben, úgy országosan nagyban működik ez így: ez a hatalom úgy és addig megy előre, tovább és tovább, amíg nem kerül elő olyan ellenfél, amely szinte „fizikailag” állítja meg. Hangsúlyozom: fizikailag, a léte és tevékenysége által – mert érvek, kérlelés, tények és az igazság ehhez messze nem elegendők.
Normális társadalmakban (megjegyzem: nem túl sok ilyen van!) nem szokás addig-addig facsarni-faragni a jogrendszert, amíg csak az nem kezdi el készségesen és engedelmesen szolgálni - "vak komondorként" - az erőszakos gazdáját. De ez, most, itt nem egy normális társadalom. Ezért mindenki, aki úgy tesz, úgy gondolkodik és úgy akarja leváltani a Fideszt, mintha az egyik szerencsés Normáliában élne, szükségképpen van vereségre ítélve.
Itt a hatalom jelenlegi birtokosai úgy mennek át a jogi és erkölcsi érveken, hogy nem is érzékelik azokat – hiszen azok az ő világukban és az ő lelkükben nem is léteznek. Valahogy úgy megy ez, mint az Erik a vikingben Haralddal, a hittérítővel, akinek az egész viking hitvilág egyszerűen nem létezett: míg Erikék ott toporogtak a Walhalla zárt kapuja előtt, addig ő, nem is látván-érzékelvén azt, simán jön-megy azon keresztül2.
Sok demokrata, liberális, civil, stb. ember képzeli itt átjárhatatlannak-áthághatatlannak a csupán a saját lelkükben, mentalitásukban élő demokrata, liberális, civil, stb. szabályokat. Nem tudom, hogy belegondolnak-e ezek az emberek, hogy mit csinálnak? Belegondolnak-e abba, hogy ők, a civilek, egy szervezett-felfegyverkezett hadsereggel állnak szemben. Ők erőltetik a civil szabályokat – egy háborúban.
Emlékeztetni szeretném mindazokat, akik nem és nem akarnak szervezett-elszánt seregként harcolni, hogy az ellen nem állás sohasem győzte le az agresszort és azt nem űzte el3.
Arra is szeretném felhívni a „civilkedők”, a „poroszos fegyelemmel szervezetett-vezetett” ellenzéki mozgalommal szemben ellenérzéseket táplálók figyelmét, hogy a Fidesz-rezsim gyakorlatilag semmi lényeges tulajdonságában nem tér el egy az országot megszálló idegen hadseregtől. Ugyanúgy a saját hasznára működteti a „meghódított tartományt”, ugyanúgy nem az ottani lakosság érdekei alapján hozza meg a döntéseit, ugyanúgy nem engedi a hatalom közelébe a „bennszülötteket”, stb. Az pedig ugye természetes még a legbékésebb civileknek, a megrögzött pacifistáknak is, hogy ebben a helyzetben csak két lehetőség van: vagy beletörődünk a szabadság elvesztésébe – vagy: harcolunk a „hódító” ellen! Még a legelméletiesebb alakoknak is be kell látniuk, hogy aki nem vállalja a (fegyelmezett stratégia szerinti) harcot, az legalábbis kollaboráns: az ellenség hatalmát segít prolongálni.
…Így a tétlensége és a „pacifizmusra” most nincs felmentés – ez nem érdem ebben a kivételes helyzetben, hanem csupán a gyávaság, vagy a konformizmus, esetleg a szabadságra, annak megteremtésére-kiharcolására való totális alkalmatlanság következménye lehet!
Igen: el lehet menni vendégelőadónak a Sorbonne-ra – néhány embernek. Vagy lehet választani a kibekkelést: majdcsak jobb lesz, majdcsak elmúlnak ezek az idők fölülünk és majdcsak lehet úgy továbbegzisztálni, mint eddig: visszahúzódva a magam kis, civil közegébe, elméleti népboldogító programjába – csak épp egy „ledominált” és egyre szűkülő anyagi forrásokkal rendelkező társadalomban ugyan hogyan tartja fenn magát egy-egy, a hatalom szemében egyáltalán nem kedves kisközeg, program, vagy „független értelmiségi”? …Ki tudja, mikor kapnak pl. a zöldmozgalmak is egy „Magyar Művészeti Akadémiát”? Tudom, tudom: a magyar társadalomban komoly hagyománya van az egyénileg, visszahúzódva túlélésnek – de hát ez lenne a civilközegekben/humánértelmiségi körökben oly sokat emlegetett szabadság?
Aligha! Higgyétek el: nem pálya „hazájában elnyomott szellememberének” lenni – kurvára égő! Lehet választani: a művelt, demokratikus Nyugat szimpátiamorzsáit akarjátok felszedegetni – vagy a saját országotokban alkotni jól működő társadalmat?
…Hogy egy „magyar Schillert” idézzek: „Ez a kérdés, válasszatok!”
1 Friedrich Schiller: Wallenstein tábora, "Fel, bajtársak, lóra!", a katonák kórusa (ford.: Áprily Lajos) - 1798 (https://www.youtube.com/watch?v=sArBMkLVHPs) A poszt címe a dal kezdő sora: „Wohlauf, Kameraden, aufs Pferd, aufs Pferd!”
2 A jelenetet ld. itt: https://www.youtube.com/watch?v=Se2-P3J8-m8 – 1:17:00-tól 1:17:46-ig
3 Aki itt most Gandhiékra hivatkozik, azt emlékeztetem az első világháborúnak a Brit Birodalom anyagi erejére gyakorolt pusztító hatására! Aki pedig Kutuzovot és az orosz kitérő stratégiát emlegetné példaképpen, azzal szívesen elbeszélgetek a korai XIX. század technikája, a korabeli logisztika és a távolságok összefüggésrendszeréről…
2013.05.09. 10:26 Szerző: Cincinnatus
Unalmas ellenzék
Az ellenzékre senki sem figyel, mert nem érdekes. Mi lett a Millából? Most még ott sem tart, mint két éve, már ami a társadalmi hatást (azaz: az események menetére gyakorolt befolyást) illeti. A benne együtt lévő szabad értelmiségiek képtelenek megvédeni még a maradék szabadságot is. Egymás közt beszélgetnek, szavuk nem hallik ki a körből és nem hat senkire rajtuk kívül. Hiába csatlakoztak az Együtthöz, nem lett teljesítmény a szándékból. Már érdektelenek…
Igen: az Együtt… Fél éve még sokan úgy hitték, majd a Bajnai… Mára Bajnai nincs a címlapon és nincs a fejekben sem. A nevét tudjuk, de hogy mit csinál és pláne, hogy miképpen lesz abból 2014-es kormányváltás, nemigen tudjuk, nem követjük és már nem is érdekel minket. Most majd országjár – és elmennek a rendezvényeire azok, akik már amúgy is megvannak neki (csak a neve, de nem a programja, pláne nem a karizmája okán) – de hogy ebből nem lesz, nem lehet új emberek tömeges meggyőzése, arra most nagy összegben merünk fogadni!
Az MSZP úgy őrzi a hibáit, hogy abból egyértelmű: mása nincs is neki! Egy csődtömeg, amelynek ugyan van több mint egymillió híve, de akiben nincs semmi megszerethető: semmi, amivel újabb támogatókat lehetne bevonzani, akik bennük látnák bárminek is a megoldását. és amíg úgy gondolkodnak és úgy kommunikálnak, mint Suchmann Tamás 1996-ban a somogyi tagszervezet hatvanpluszosaival, addig hullaszaguk van.
Lassan elhiszi az ország, hogy két lehetőség van: Orbán vagy elmenni Magyarországról.
Hogy van, hogy lehet az, hogy épp az a nép nem tud ezzel a helyzettel mit kezdeni, amelyik pedig magát „tehetségesnek”, kezdeményezőkésznek” és „innovatívnak” tartja? Hát úgy, hogy még ha meg is vannak benne mindezek a tulajdonságok, akkor is hiába, mert egyvalami hiányzik: az összefogás ösztöne és képessége.
Itt mindenki csak a maga módszerében hisz, csak a maga feje után akar menni – és még ha esetleg összeáll is másokkal, rögtön ott a kérdés: ki legyen a Főnök? Nem azon meg a töprengés, hogy objektíve mi a célszerű, hogy mi következik a realitásokból, hanem azon, hogy úgy legyenek, úgy menjenek, úgy történjenek a dolgok, ahogy azt mi kitaláltuk. A magyarok kerülik a valóságot, kerülik az objektivitást – talán azért, mert ezek kényszerűen szembesítenék őket azzal, hogy valamit nagyon nem jól szoktak csinálni. Szeretnének ugyan kikerülni a bajból – szeretnének megszabadulni az orbáni világtól – de ezt a vágyukat oly gyakran felülírja a „saját fejük után menésre” érzett késztetésük, hogy még a bajban is inkább maradnak, minthogy változtatnának a módszereiken és a szokásaikon.
Orbán ereje nem önmagában van, hanem abban a módszerben, amellyel a magyarok zöme a problémáit megközelíti, szemléli és kezelni szokta. Sokan kérdezgeti ma, hogy meddig marad a Fidesz és vajon ki fogja leváltani tudni? A válasz egyszerű: addig marad, amíg nem érti meg elegendő számú magyar, hogy a régi, magányos, saját feje után menő módszerrel csak vesztes lehet – ő, egyénileg is és a magyar társadalom is. Nincs példa a világon, se a történelemben arra, hogy egy ilyen módszerekkel-szemléletmóddal dolgozó nép sikeres lett volna. Leváltani a Fideszt pedig majd azoknak a magyaroknak a közössége fogja tudni, amely közösség a magukon és gondolkodásmódjukon változtató magyarokból állhat össze.
…Hogy ehhez mennyi idő kell? Szerintem meglepően kevés – mert más egyesével elég sokan vannak, akik a jobbik eszük szerint másképpen csinálnák. Kell egy üzenet, egy közösség, amelyhez ők csatlakozhatnak és amelyben elkezdhetik a másképp cselekvést. Igen: a Fideszt így 2014-ben le lehet váltani!
De másképpen nem – még 2114-ben sem!
2013.05.09. 09:54 Szerző: Moin Moin
Kezeket a kormányra!
„– Ugyan kit csaptunk be? …Magunkat? Mi úgyis tudjuk, hogy miről van szó... A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek.”
Bacsó Péter: A Tanú – 1969
Nekem már 1988-’89-ben gyanús volt ez a Fidesz nevű társaság: vajon miért választja egy társaság jelképéül a „magyar narancsot”, ami A Tanú c. filmben köztudottan egy átverésről, a narancsnak hazudott „nem narancsról”, a citromról szól? Hm… Csak nem valami átverésre készülnek ezek a fiatalok?
…Aztán kiderült: de igen! Átverés volt a liberalizmus, az állam és egyház konzekvens szétválasztása, a demokrácia, a nacionalizmus kritikája, az európaiság – a cél a hatalom volt pusztán, semmi más! Vagyis az, amit sokáig bérrettegésnek csúfoltak, és ami mára megvalósult és rendszerszerűen működik. És amit még a Médiatörvény elfogadásakor hallhattunk, hogy t. i. várjuk meg, hogyan működik majd a gyakorlatban ez az „új rend”, mára gyakorlattá vált. Látható: bizony a hatalom, amely az állam nevében jár el, kedve és érdekei szerint bármit megtesz.
- Úgy írtak és fogadtak el egy új alkotmányt, hogy abba érdemi, valóságos beleszólása a saját érdekkörükön és nézetrendszerükön kívül senkinek és semminek nem volt. Minden kritikát és szakmai észrevételt, minden, az etatista-etnicista államfelfogással ellentétes nézetet képviselő véleményt lesöpörtek – kizárva ezzel az alkotmányozásból számosságát tekintve is jelentős állampolgári csoportokat, értékközösségeket. Az új alaptörvény meg sem kísérelte az alapvető értékek tekintetében egy közösségben egyesíteni az ország polgárait, így ma vannak, akiknek érdekeivel és értékrendjével egybevág az országot alapvetően meghatározó alaptörvény (ők számbeli kisebbségben vannak) és vannak, akiknek sem az érdekeit, sem az értékrendjét nem képviseli az (ők jóval többen vannak).
- Az állami földek használati jogát a saját támogatóit helyzetbe hozva osztja el, teljesen átláthatatlan és szubjektív értékelési rendszer szerint.
- A közpénzből, ill. EU-s alapokból, az állami rendszeren keresztül elosztott pénzekből a saját gazdasági holdudvarát építi-támogatja, szintén átláthatatlan és szubjektív módon. (Megjegyzés: amíg a Matolcsy-féle MNB-hitelből 250 milliárd forint juthat az egész magyar KKV-szektornak, addig csupán a 2012-es év során mintegy 350 milliárdos megbízásállomány jutott egyetlen, kormányközeli cégnek, a Közgépnek.)
- Az oktatás rendszerét, intézményeit és a tananyagot a saját ízlése és a saját „szellemi holdudvarának” mindeddig kiéletlen ambíciói szerint alakítja át, bármiféle, a társadalommal, az érintettekkel, vagy a szakmai közösségekkel folytatott érdemi egyeztetés nélkül. Teszi ezt ráadásul függetlenül a korszerű, tudásalapú társadalom elvárásaitól, sőt, kifejezetten szembemenve azokkal!
- A kultúra világát feltölti a saját, avítt, etnicista, gyakran bigott, az erős államban és az irányított állampolgárban hívő világképével – szembemenve ezzel még a saját „kultúridolja”, a sokat emlegetett Klebelsberg Kunó szellemiségével is.
- Ha új szempontok merülnek fel a saját érdekköreiben, akkor a hatalom bármikor átírja még a saját alaptörvényét is.
- Nincs olyan fontosabb pozíció, amelyben ne a saját emberei ülnének, ráadásul e pozíciókat úgy alakította át, hogy az azokba kinevezettek mandátuma jóval túlnyúljon az aktuális kormány ciklusán. Ezzel párhuzamosan létrehozott-átalakított egy olyan, a választói akarattól teljesen független és „természetesen” a saját embereivel feltöltött testületet, a Költségvetési Tanácsot, amely bármikor megvétózhatja a költségvetést, ellehetetlenítve ezzel egy későbbi, más politikai erők alkotta kormányt.
- Amikor kirobban a botrány a trafikok újraelosztása körül és számos szervezet fordul közérdekű adatigényléssel az államhoz a pályázatokat és azok elbírálását illetően, akkor a hatalom azonnal nekilát sürgősséggel megváltoztatni az információszabadságról szóló törvényt – úgy, hogy az államot gyakorlatilag csak saját szatellitszervei „ellenőrizhessék”.
Most már nem csak szólam, hanem tények sora igazolja: az állam független az állampolgári akarattól és a hatalom függetlenítette magát a gyakorlatban a népfelség elvétől. Nem ellenőrizhető - viszont önjáró és a leváltását is tetszése szerint akadályozhatja a maga által önmagának kialakított új „alkotmányos rendszerben”. Ezzel pedig a saját érdekkörein kívül mindenki mást kizárt a tényleges hatalomgyakorlásból.
Vannak ugyan olyan társadalmi csoportok, amelyek e változás nyerteseinek érezhetik magukat, ezért így vagy úgy, ezért vagy azért (sokszor igen-igen szubjektív, érzelmi-indulati okokból1), de támogatják a rendszert. De ők, minden vizsgálat szerint mára csupán a választópolgárok legfeljebb egynegyedét teszik ki…
…Hogy mi, a többiek vagyunk számbeli túlsúlyban? Igen - de a puszta számbeli többség még nem jelent érdekérvényesítő képességet: azt csak a szervezett többség jelenthet. Ezért kell mozgalmat szervezni. Mozgalmat, amely megcsinálja a segítő és átlátható államot – mert ezt helyettünk senki sem fogja megcsinálni, ugyanis ez senki másnak nem érdeke.
Nem érdeke a politikusnak, hiszen akkor nem mehetne a saját feje-érdekei után és akkor folyamatosan ellenőrizve lenne a teljesítménye: az, hogy amit mond, elképzel, ígér, az hogyan működik a valóságban?
Nem érdeke (látszólag) az állami szervezeteknél dolgozóknak, hiszen akkor flott munkát kell végeznie, jól megszervezett rend szerint, naprakészen felkészülve. (Valójában persze neki is érdeke, hogy így működjenek az állami szervezetek, hiszen abban a pillanatban, hogy kilép hivatala kapuján, már ő is csak egy az állampolgárok közül: neki is van dolga más hivatalokkal és más állami alkalmazottakkal – és akkor ugye jólesik a flott munka?!)
…Igen ám, de van egy nagy baj a polgárai által ellenőrzött állam koncepciójával:
- A polgároknak rendelkezniük kell az ellenőrzéshez szükséges minimális kompetenciával (tudással, az államügyekben való jártassággal).
- Kell, hogy legyen igényük arra, hogy ellenőrizzék – és ha kell: más pályára tanácsolják – az államot, a politikát.
- Időt-energiát kell erre a tevékenységre szánniuk.
Mivel oly sok magyar polgárban ez a három előfeltétel még nem adott, így ők „visszamenekülnek a kályhához”: valamiféle etatista „megoldást” akarnak – egy őket „jóltartó” és tőlük semmiféle közéleti aktivitást nem igénylő államot. Látjuk azonban, hogy mivé fajul el törvényszerűen ez a „jó királyra várás”: nyilvánvalóan valami csaknem lehetetlent várunk, ha évtizedek alatt sem teljesült a vágyunk!
És mégis: milliók várnak ma is erre! Oldja meg az állam a munkahelyteremtést. Gondoskodjon az állam a gazdaságfejlesztésről, számolja fel Budapestről a tiszazugi és a hansági problémákat. Segítse ki a bajból az állam azokat is, akik netán e bajt akár maguknak, a saját meggondolatlanságuknak köszönhetik.
Most szólok: a világon nincs, nem lehet ilyen állam – minden ilyen állam létrehozására és fenntartására irányuló kísérlet csúfosan megbukott. Odalett a Szovjetunió – és vele a „szocialista államok közössége” is -, döglődnek a dél-amerikai „népboldogító kísérletek”, az afrikaiakról nem is beszélve. És ugye ott vannak az európai rossz példák: azok az államok, amelyek az EU adta előnyökre alapozták rövidre sikerült, nem a saját teljesítményükkel fenntartott jólétüket. Tudomásul kell venni: minden hosszú távon is sikeres, jólétben élő ország ezt a saját polgárai felelős, meggondolt és öntevékeny mivoltának köszönheti, nem pedig valami, a polgárai felett gyámkodó „szuperállamnak”.
Igen, az államnak nem dolga a munkahely-teremtés - mondjuk már ki végre ezt! Az államnak az a dolga e téren, hogy ne zavarja meg folyton a gazdaságot és a versenyszférát azzal, hogy a saját – sokszor populista és legtöbbször igen rövidtávú – érdekei szerint csavar azon egyet-egyet, újra és újra. Csak egy káros kádárista legenda az, hogy az állam tud munkahelyeket teremteni: az állam csak annyi és olyan munkahelyet tartson fenn, amennyi és amilyen a közfeladatok ellátásához szükséges. Minden más „állami munkahely” ugyanis csak az állami újraelosztást növeli – az meg az elvonást, ami egyenesen vezet a gazdaság forrásszegénységéhez és a belföldi vásárlóerő csökkenéséhez.
A vállalkozásfejlesztés sem az állam dolga – legalábbis nem úgy, hogy az állam beleszól a (helyi) gazdaságba. Az állam nem tudja a Kossuth térről, hogy mi lehet piacképes a Tiszazugban, vagy a Hanságban. Az állam feladata a vállalkozásfejlesztésben nem a „megmondás”, hanem az információadás. Ha a vállalkozó kérdez, legyen, aki időben válaszol. Ha az állam kérdez, akkor azt tegye úgy, hogy az állampolgár, vagy a vállalkozó értse a kérdést – és persze az állam ne kérdezzen feleslegesen.
A vállalkozás-finanszírozásba sem kell az államnak direkt (pénz-)eszközökkel beleavatkoznia – ez a bankok dolga. (Igen: akár még a nem banki forrásból származó támogatások felhasználását is a bankokra kell bízni – hiszen ők értenek a legjobban az üzleti, befektetési kockázatelemzéshez…) Az államnak-politikának mindössze három dolga van a hitelezés terén:
- Tartson fenn olyan gazdasági környezetet, valamint tulajdon- és jogbiztonságot, hogy a bankoknak legyen kedvük-merszük és tőkéjük hitelezni, természetesen tisztességes nyereség mellett.
- Működtessen/hagyjon működni olyan felügyeleti, illetve állampolgári és vállalkozói érdekképviseleti rendszereket, amelyek mellett a bankok is célszerűnek látják a maguk tevékenységét tisztes, korrekt („prudens”) feltételek mellett folytatni.
- Annak érdekében pedig, hogy a bankszféra ne kerülhessen „túl jó alkupozícióba” a politikával szemben, még csak eszébe se jusson a politikának magát a bankszférával finanszíroztatni, mint az meg-megesett korábban!
És ha már a bankok-hitelek világánál vagyunk: az államnak nem dolga az, hogy a régi, elrontott hitelek felvevőinek személyes felelősségét „szétterítse a társadalomra” – igen: a „devizahitelesek megmentése” nevű akcióra gondolok! Ez ugyanis egy olyan ügylet volt, amelyben egyrészről ott voltak a politikai téren túlságosan „jól fekvő” bankok, másrészről pedig a tájékozódni igazán nem is akaró, csak az ügylet azonnali előnyeire kíváncsi ügyfelek, akik a devizahitelt afféle újabb „jóléti rendszerváltásként”, későkádári „ajándékként” fogták fel. Rendezzék le egymás közt a dolgot – és tanuljon belőle a nép!
…Látható: az állam polgárok általi „kézbevételének” egyáltalán nem az a célja, hogy magunk fölé egy rólunk gondoskodó, a mi (személyes) problémáinkat helyettünk megoldó államot hozzunk létre. Azért kell ellenőriznünk az államot és a kormányzati hatalmat, hogy azok folyamatosan a mi kompetenciáink megerősítésén dolgozzanak, hogy segítség a mai és leendő állampolgárokat abban, hogy ők minél jobb személyes és közösségi döntéseket hozhassanak, minél nagyobb egyéni és közösségi felelősséggel. Ismétlem: hosszabb távon minden „népboldogító kísérlet” megbukott, hosszú távon csak az öngondoskodás és a közgondosság hoz jó eredményt.
1 Vannak olyanok, akik családi tradícióként örökölték meg azt a fajta „etnicista antibolsevizmust”, amely miatt számukra az az elsőrendű szempont a politikában, hogy „ne kegyen komcsi”. Ezek okai lehetnek a neveléssel „beléjük égett” minták és/vagy egyéni sorstragédiák.
Utolsó kommentek