„Egy szót se szólsz, legföljebb frázisokat mormolsz, és sejtelmesen mosolyogsz. Abban a percben, hogy mást teszel, megromlik az egészségi állapotod, és vissza kell vonulnod a közéletből.”
Szabó Magda: Az a szép, fényes nap - 1976
Mióta csak létezik és működik a „több mint kétharmad”, kérdés, hogy le lehet-e győzni majd – és ha igen, kik és hogyan győzik majd le? Eleinte, még 2010-ben, sokan elütötték ezt a kérdést azzal, hogy „még túl korai, még nem aktuális”, vagy éppen beleláttak egyes ellenzéki pártokba olyan perspektívákat, amelyeket azóta nem igazolt az élet. Sem az MSZP nem volt képes visszaerősödni, elfogadhatóbbá tenni magát, sem az LMP nem nőtte ki magát váltópárttá, sem a Jobbikból nem lett a jobboldal vezető ereje. Most ott tartunk, hogy ha még elvégeznénk is azt a képtelen matematikai műveletet, hogy összeadjuk az összes ellenzéki párt támogatottságát, még az egyáltalán nem összeadhatókat is, akkor sem jönne ki nagyobb szám, mint a Fideszé. Azé a Fideszé, amelyet pedig a választók háromnegyede le szeretne váltani. Bő egy évvel a választás előtt úgy néz ki, hogy vagy egy, az ország háromnegyede által elutasított párt fogja vezetni az országot legalább újabb négy évig, vagy senki.
De fel lehet tenni a Fidesz leválthatóságának kérdését másképpen is: vajon leváltható-e az a párt, amely az ország legtöbb elérhető és bevethető erőforrása felett rendelkezik? Az a párt, amelynek háttértámogatói évente többszáz milliárdos, a költségvetésből jövő bevétellel rendelkeznek. Az a párt, amely így vagy úgy döntő médiafölénnyel indul neki bármiféle kommunikációnak. Az a párt, amely rövidebb távon gyakorlatilag szinte korlátozhatatlanul bírja a törvényhozó hatalmat. És az a párt, amely jól tudja, hogy ha veszít, akkor örökre veszít, ezért szinte majdnem mindent megér neki a győzelem. És az a párt, amely tudja, hogy ha nyer 2014-ben, akkor egy olyan útra kényszerül, amely minden eddigi kihívásánál nehezebb és (hogy úgy mondjam) „meredekebb” is lesz. Az a párt, amelynek hosszabb távon immár egyszerűen nincs jó lépése, amely csak húzhatja az időt. Az a párt, amelyet több mint két évtizede gyakorlatilag ugyanaz a pár ember vezet – és birtokol. És az a párt, amelynek minden ereje a hatalomra van ráépítve: ha az elvész, összeomlik minden!
Összefoglalva az eddigieket: egy olyan párt birtokolja a hatalmat, amelyet az ország zöme nem akar és nem támogat és ezt a pártot csak az tarthatja a víz felett, ha birtokolja a hatalmat, továbbá az is tény, hogy ez a párt nem képes megújulni. Mindez pedig azt jelenti, hogy a Fidesz nagyon sérülékeny.
…És vannak is szép számmal aspiránsok a „Fidesz-medve” megverésére, ám ezek az ajánlkozók rendre olyanok, mint amikor a viccben a nyúl és az egérke szövetkeznek arra, hogy „Verjük meg a medvét!”… Sem erő, sem szervezettség, sem végrehajtható, részleteiben is kidolgozott stratégia nincs hozzá.
Hogy kell „megverni a Medvét”?
Itt rögtön elő szokott jönni a választási törvény (ami egyébként még nincs is készen és ugye bármikor át is írható!). Jön a szokásos szöveg az összefogáskényszerről – és persze ennek szokásos ellenérveiről is. De arról nemigen esik szó, hogy a („demokratikus”) ellenzék, mint írtam, még egyesült erővel is sokkal gyengébb, mint a Fidesz és esélye sincs, ha nem mobilizál még másfél millió választót! Ezt az „apró problémát” diszkrét hallgatás veszi körül.
Mára világossá vált: sem az MSZP, sem az új Bajnai-párt nem lesz képes komoly mozgósításra ebben a közegben. A hallgatás oka is az, hogy ezt az érintett pártok nem akarják beismerni – mert abból komoly pozícionálódási kérdések adódnának számukra. Be kellene ismerniük továbbá azt is, hogy ők nem alkalmasak erre a feladatra – kell még valaki, aki ezt megteheti és akinek van annyi hitelessége, hogy az általa bevonzott szavazótömeg még abba is belemenjen, hogy „ezekkel” kell majd együttműködni. És el kellene fogadnia az MSZP-Bajnai kombónak még valamit, ami talán még az előzőnél is fájdalmasabb lenne: az általuk elérhetetlen, megmozdíthatatlan szavazókat bevonzó politikai erőnek át kellene adniuk a vezetést. És pedig azért, mert ők, ketten, éppen azért nem vonzóak ennek a ma még párttalan közegnek, mert nem képesek az országot új, dinamikus és sikeres pályára állítani. Azért nem alkalmasak ők, ketten a vezetésre, mert „nincs bennük” az, ami ehhez a dinamizáláshoz kell: ötlettelenek, régi rutinok rabjai és nem látják a sikeres Magyarország útjában álló igazi akadályokat. Vezetni pedig annak célszerű egy új úton, aki ismeri azt az utat.
Bizony, nehéz a „létező (demokratikus) ellenzék” dolga: egyszerre kell elismernie, hogy a saját győzelméhez nálánál erősebb szövetségesre van szüksége, és hogy át kell adnia a vezetést ennek a szövetségesnek. Olyan ez, mint amikor a II. világháború elején Nagy-Britanniának el kellett ismernie a másodrendű hatalommá válását: egy régi, számára abszolút kedvező világnak egyszer s mindenkorra vége. Ha ebben az újrafogalmazott demokratikus egységben verik meg a Fideszt, akkor az a győzelem – és az azt követő kormányzás is - nagyon különbözni fog a 2002-es és 2006-os győzelmektől és az utánuk következő „(szabad-)rablóvilágtól”.
Azért is kínos amúgy a „létező ellenzék” helyzete, mert ha lesz egy erős, új politikai erő, akkor attól marginalizálódik, ha pedig nem, akkor a maradó Fidesz-túlhatalom miatt. Alapvetően az ő helyzetük is a Fideszéhez hasonló: nincs már igazán jó lépésük. Bizony: ma ott tartunk, hogy a meglévő magyar politikai erőkkel gyakorlatilag elképzelhetetlen a kibontakozás. Ha ki akarunk kerülni a csávából, akkor új megoldásokra és új megoldókra van-lesz szükségünk!
…De jelenleg semmi sem utal arra, hogy lesz ilyen új megoldó – és senki sem hisz ebben, senki sem tudja elképzelni ezt! Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy a „hivatalosan legalaposabban mérlegelők”, azaz a bankárok sem számítanak arra, hogy 2014-ben megszabadulnak a nekik annyi kárt, kellemetlenséget okozó és őket annyiszor bolonddá tévő Fidesz-hatalomtól. Mert mi történt ma a Nemzeti Bank és a kereskedelmi bankok (többségének – mert nem volt ott mind!) találkozóján: a Bankszövetség régi-új elnöke ezt találta mondani: „Aki gúnyolódik Matolcsyn, Magyarország ellen dolgozik. A jegybank független, a bankoknak ezt tiszteletben kell tartaniuk, jó volna, ha a sajtó abbahagyná ezt a "gyűlölködést". Aki ezt teszi, az ország mellett a "saját pénztárcája ellen dolgozik".”
Hát igen: ez a totális lefekvés stratégiája! Kezdjük a vége felől felfejteni: nyilvánvaló, hogy a bankárok (egy része legalábbis) úgy érzi, hogy „a saját pénztárcája ellen dolgozik”, ha megpróbál „gyűlölködni” az általa „reálisan” leválthatatlannak tartott Fidesz-hatalommal. Hiszen az eddig minden ellenségét eltaposta – így a neki ellenálló bankok-bankszféra is úgy gondolja: jobb kollaborálni és akkor talán kevesebb veszteséggel megússzák… Ami pedig a „független” magyar jegybankot illeti: nyilvánvaló, hogy az éppen hogy nem független – mármint a kormánytól. Itt a „függetlenség” bankárszempontból azt jelenti, hogy a Magyar nemzeti Bank, a kormánytól való abszolút függőségéből következően, immár függetlenítette magát a gazdasági racionalitástól, így ezzel kell számolniuk a bankoknak is. Fentebb az angolok II. világháborús példáját hoztam fel – most szintén e háborúból hozok példát a magyar bankok (többségének) viselkedésére: ez a nácik által megszállt országok kollaboránsaival rokon, akik ezzel próbáltál túlélni a megszállás éveit.
Ez, természetesen, a történelem tanulságai szerint, hibás stratégia. Régi magyar közmondás, hogy a lejtőn nincs megállás: ha egyszer elkezd valaki engedni a hatalomnak és nem keres ellene azonos érdekű szövetségeseket, akkor elveszett: be fogják darálni! Egy hosszú távon nyilvánvalóan és „forint-fillérre kiszámíthatóan” fenntarthatatlan, mert az erőforrásokat még csak szinten tartani sem képes hatalommal nem érdemes és nem racionális kollaborálni.
Amikor Magyarországon a ’80-as évek végén létrejött a kétszintű bankrendszer, azaz: a Nemzeti Bank kivonult a vállalati szféra finanszírozásából, ez nem véletlenül történt, hiszen egy piacgazdaságban egészen más egy központi bank és a kereskedelmi bankok feladata. És ha e kettőt összevegyítik, akkor a végén egyszerűen kezelhetetlenné válnak az üzleti kockázatok. Nem lehet elhatárolni a magánveszteségeket a közpénzektől – vagy legalábbis nagy lesz erre a kísértése egy sikertelen hatalomnak, mint ahogy ezt a mostani „unortodox” MNB-s vállalkozásfinanszírozási ötlettel is bizonyították! És: ismét közelebb került egy lépéssel az ország a 23 éve odahagyott tiszta államszocialista modellhez. Meglássátok: eljön még az idő, amikor ismét nem lesz szektorsemleges a magyar gazdasági szféra: lesznek (vagy már vannak is) „kegyelt” és veszíteni nem tudó „állampárti vállalatok” és lesznek a többiek, akikkel lesz, ami lesz… Sokaknak még talán tetszeni is fog ez, hiszen sok magyar vállalkozó kedvenc szava mai is az állami támogatás – ugye, ismerős ez a kifejezés, még a szocializmus korszakából? … Csakhogy annak mi lett a vége? A felélésre felvett hitelek összedöntötték a rendszert. Most is csak ez lehet…
…Na, van még kedvetek tovább játszani azt a játékot, amelyben csak a Fidesz nyerhet 2014-ben? Nekünk nincs – és ebből teendők következnek!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Az utolsó 100 komment: