„És nem tértek meg az ő gyilkosságaikból, sem az ő ördöngösségeikből, sem paráználkodásaikból, sem lopásaikból.”
János Jelenések könyve, 9.21 (ford.: Károly Gáspár, 1589) – I. sz. 2. felei
Kedves magyar sorstársaim!
Van Napóleonnak egy mondása: „Ausztria egy vén szolgáló, aki megszokta, hogy mindenki erőszakot tesz rajta”. Azt én nem tudhatom, hogy Ausztria valóban ilyen volt-e Napóleon idején, de azt tudom, hogy Magyarország népe ilyen!
Állítólag vannak (voltak?) „jogaim”. Nem tudom: én sosem találkoztam velük. Ha bementem az önkormányzathoz, ugyanúgy éreztem magam, mint amikor annak idején a tanácshoz mentem be: éreztem, hogy a hatalommal állok szemben. Ezt a fílinget csak erősítette az, hogy amikor megtörtént itt nálunk a „rendszerváltás”, akkor sokáig a régi tanácselnök volt az új polgármester – aztán pedig a volt megyei párttitkár veje… Úgy olvasom, kb. ez van országos szinten is. Pl. az egyik alkotmánybírónk, akinek állítólag az lenne a dolga, hogy a jogainkon őrködjön (tudják: amiről írtam már, hogy állítólag vannak!), szóval ez a mostani alkotmánybíró annak az egykori belügyminiszternek a veje, akinek akkor az volt a dolga, hogy korlátozza a jogainkat – legalábbis ezt mondják róla a veje párttársai, maga a miniszterelnökünk is. Az a miniszterelnökünk, aki nemrégiben elmondta magáról, egy szoci képviselőnek visszavágva, hogy „én a nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam. Hanem azok ellen harcoltam, akik csinálták a diktatúrát” - most meg magas pozíciókat osztogat nekik és együtt dolgozik velük – éppen egy újabb magyar diktatúrán…
Szóval: a jogaim. Nem tudom, mire jók? Nem tudom, mire jó az nekem, ha négyévente választhatok a gazemberek és a pszichopaták között – és ha egyiket sem akarom, akkor vannak még fantaszták is? Nem értem, mire jó nekem a fékek és ellensúlyok rendszere, amikor az ország akkor is válságtól válságig, megszorító csomagtól nemmegszorító csomagig bukdácsolt, amikor épp azok voltak hatalmon, akik manapság annyit beszélnek az alkotmányosság és a jogállam lebontásáról? Mire jó az alkotmány és a jogállam, ha nem véd meg se a lecsúszástól, se attól, hogy itt mindig vagy osztogatás legyen, vagy válság?
…Mondjátok már meg: hogyan kell a jogokat használni? Mert adtatok ugyan – papíron – jogokat 1990-ben, meg néha még azóta is, de senki se vette a fáradságot ahhoz, hogy megtanítson minket jogállamban, annak polgáraiként élni. Arról már nem is szólva, hogy ránk hozták ezt a kapitalizmust is a langyos, unalmas, de biztonságos szocializmusunk helyett. Nekünk megfelelt a szocializmus: hosszászoktunk, mint az idézett mondás szerint Ausztria a nemi erőszakhoz. Nem tűnt fel, hogy elnyomtak minket – hiszen amióta megköttetett a Vérszerződés, azóta mindig is el voltunk nyomva, és a régebbi elnyomásokhoz képest a Kádár-féle elnyomás kifejezetten kényelmes volt! Nem tudtuk, hogyan kell szabadon élni és dönteni, hiszen addig csak abban döntettünk, hogy Ladát veszünk-e, vagy Škodát.
Szóval, senki sem tanított meg minket szabadnak, demokratának és kapitalistának lenni, de sokan, akik ott fent a politikát (most immár a nevünkben) csinálták, úgy gondolták, hogy ezt mi mind-mind tudjuk és a Honfoglalás óta egyéb vágyunk se volt, mint szabad, demokrata polgárként kapitalista országban élni! Ez az elképzelésük pedig kísértetiesen hasonlított arra, amikor az előző garnitúra, Rákosiék és Kádárék, azzal etettek minket, hogy már Vata is azért lázadt fel, mert valójában kommunizmust akart.
Lófaszt: mi nem szabadok, demokraták és kapitalisták, vagy éppen kommunisták akartunk lenni: mi jól akartunk élni, annyi szegénység után. Minden évben egy kicsit jobban – mert tetszett nekünk, hogy ezt ígérte Kádár, valamikor a ’60-as évek elején. Mi azt se bántuk volna, ha Maga Hitler vagy Sztálin áll az ország élén és azt se bántuk volna, ha Trianonnál az egész országot Albániához csatolják – csak élhessünk nyugodtan. A pofánkat ki nem nyitni megtanultuk, gyerekkorunktól „kettős nevelésben” részesültünk: volt egy duma munkába-iskolába és egy másik otthonra, és voltak dolgok, amiről még otthon, egymás közt se beszéltünk - és így neveltük a gyerekeinket mi is…
A kapitalizmussal voltunk-vagyunk talán a legnagyobb bajban. Egészen ’45-ig (vagy ’49-ig?) nem is tudtuk, nem tudták a szüleink-nagyszüleink se, hogy amiben ők élnek az „kapitalizmus”. Ők Ferencjóska, majd Hortimiklós alatt éltek – ahogy épp lehetett. Tudták, hogy a föld az „úré”, a gyárban pedig a „Főnök úr” parancsol, de nem gondolkodtak arról, hogy ők most tulajdonképpen a munkaerejüket adják el, mással nem rendelkezvén a marxizmus szerint. Aztán, „a fordulat évét” követően, megtudták, hogy ők ezer évig ki voltak zsákmányolva, legutóbb épp a kapitalisták által és azt is mondták nekik, hogy vannak még a világban olyan népek, amelyek korántsem olyan szerencsések, mint ők és őket továbbra is kizsákmányolják a kapitalisták. …Persze érezték, hogy itt nem stimmel valaki, mert amíg nekik a lódenkabát is luxus volt, addig Bécsből, vagy Kanadából másféle hírek szállingóztak át a Vasfüggönyön. De mivel működött bennü(n)k a kettős nevelés, hát nem kérdeztek-kérdeztünk rá a dologra…
’88-’89-től aztán járhattunk mi is Bécsbe és már a kutya se kérdezte, honnan van a valutánk – és ott láttuk, hogy „kapitalizmus=gazdagság”. Azt hittük, hogy ha nálunk is kapitalizmus lesz – mert már mondták, hogy az lesz, meg persze demokrácia és szabadság is, meg jogaink -, akkor mi is úgy fogunk élni, mint a burgenlandiak. És senki se mondta, hogy ahhoz, hogy úgy élhessünk, mint a burgenlandiak, úgy is kellene gondolkodnunk! Mert a burgenlandiak nem vitték haza a munkahelyükről a cerkát a gyereknek és a vállalat teherautójával se csináltak maszek fuvarokat. És ha a házuk előtt, az utcájukban feliszapolódott az árok, akkor nem azt mondták, hogy „csinájja meg a Zállam!”, hanem fogták a lapátot, meg persze szóltak az utcabelieknek is, és megcsinálták maguk. Mi meg nem értettük, hogy ott miért rendezettek az udvarok, csak láttuk, hogy rendezettek és eszünkbe se jutott, hogy mindezt: a nagyobb jólétet, a nyugodtabb viszonyokat, a rendben tartott árkokat-utakat a miénknél jóval fejlettebb munkakultúrájuk adja meg nekik. Azt se tudtuk, hogy minden azért van rendben, mert minden valakié és az övé már régóta és még sokáig az is fog maradni biztosan. És azt se tudtuk, hogy ott a polgármester vajon miért nem építtet a község-város pénzén utat-házat magának? Nem tudtuk, hogy azért nem, mert akkor a polgárok nem engednék, hogy ő – egy „ilyen” ember – lehessen a polgármester. Azt se fogtuk fel, hogy miért azt az embert tisztelik a városban, aki a legtöbb adót fizeti – nálunk az volt a menő, ha valaki minél többet el tudott tüntetni a török, a labanc, az állam, a muszka, a padlássöprők, vagy az APEH elől. (Mostanában úgy hallom, NAV a neve, de szerintem még mindig a szpáhi-birtokok defterdárjainak egyenes ági leszármazottai ülnek ott.)
…Lett aztán itthon is kapitalizmus és lett demokrácia is. A kapitalistáink közül sokan azelőtt szocialista vállalatokat vezettek – derék pártemberekként. Valahol vicces azért, hogy akik egy évvel azelőtt még beszédet mondtak a „válalati kolektíva” előtt november 7-én, azok rá egy évre már „managerek” voltak a (spontánul privatizált) vállalkozás élén. Aztán az is vicces volt, ahogy az egykori párt-főkáderek magukat és egymást törve alakultak át az új, tőkés elitté. Csoda-e, hogy ilyen lett a mi kapitalizmusunk?
Értsétek már meg végre ott fenn: nem mi akartunk demokráciát – nem is tudtuk, mi az. Nem mi építettünk itt kapitalizmust: úgy döntött az Állampárt, hogy legyen – mert a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút és senkinek-semminek nem kellettek többé a szocialista módra készülő, a világ minőség és hatékonyságversenyében elvérző termékeink, és az államnak már sehonnan sem volt pénze arra, hogy tovább dotálja a veszteséges vállalatait. (Egy megjegyzés: most, hogy immár huszonharmadik éve kapitalizmus van, továbbra is dotálja az állam a – neki kedves – vállalatait. Ki érti ezt? Hát mégis van rá pénz? Honnan?) Nem mi szerveztük meg a jogállamot sem, alkotmányostól, fékestől és ellensúlyostól. Az „alkotmány” addig vagy egy utcanév volt a faluban, vagy a tákolmány vicces szinonimája. (Hm… Most fordult a helyzet: a tákolmány lett az alkotmány-alaptörvény vicces szinonimája…) „Fék” a bringán volt, „ellensúly” pedig a toronydarun. Azt pedig végképpen nem szoktuk meg és nem is fogtuk fel, hogy ezentúl mi vagyunk a hatalom főnökei és ellenőrei. Aki addig főnök akart lenni, az eleve beépült a hatalomba, aki pedig ellenőrizni próbálta a hatalmat, az gyorsan egy erősen ellenőrzött helyen találta magát: vagy börtönben, vagy diliházban.
…És ezek után várták tőlünk, hogy alkossunk magunknak a közérdeket képviselő pártokat, válasszunk magunk közül a közérdeket képviselő vezetőket és ellenőrizzük, hogy valóban a közérdeket képviselik-e? De hát mit tudtuk mi, hogy mi az a „közérdek”! Erre azt mondják: az, ami a népnek jó – hát nekünk az olcsó sör, a 3,60-as kenyér, a munkahelyi lógás, a fusiban megkereshető pénz, a számlanélkülokosba’, a bliccelés a jó, meg ha nincsenek a környéken cigányok. Újabban meg a rezsicsökkentés… Jó-jó: mondják, hogy ennek ára van, hogy utólag meg kell fizetnünk kamatostól azt, ha „olcsón”, „ingyen” lát el minket ezzel-azzal a Zállam. De hát mi nem értjük azt se, mi az a „kamat” – fel is vettük a CHF-hiteleket! Mi azt szoktuk meg – azt szokatták meg velünk – hogy csak azzal törődjünk, ami most van, ami most jó, ami most megszerezhető… Utána úgyis jön mindig egy ’56, vagy egy Bokros-csomag, vagy egy őszödi beszéd, vagy egy fülkeforradalom: mi lenullázódunk és kulloghatunk vissza a startkockára, mint szerencsétlen dobó a társasjátékban.
Értsétek már meg: mi nem tudjuk magunkat jól kormányozni: mi felülről várjuk a megváltást! Mi magunktól csak „több mint kétharmadot” tudunk adni az ország leggátlástalanabb gazembereinek – mert mi azt akarjuk, hogy ne nekünk kelljen átgondolni, megérteni és megcsinálni a „jó (magyar?) életet”. Mi azt akarjuk, hogy jelentkezzen valaki erre a feladatra és mondja azt nekünk, amit hallani akar a lelkünk! Ha a vágyainkat, mint igazságokat halljuk valakitől, ha az illető úgy ígér megoldást nekünk, hogy nem kér tőlünk melót, áldozatokat ehhez, akkor megnyugszik a mi lelkünk és már hajtjuk is a jármába a fejünket.
Ő meg aztán úgy tesz erőszakot rajtunk, ahogy kedve diktálja. Közben pedig, amikor már kezdjük megint azt látni, hogy ez se jött össze, mondhatja, hogy nem ő – és persze nem is mi, a magyar nép – vagyunk a sikertelenség okozói, a magunk tehetetlenségével és értetlenségével, hanem az előzőleg kormányzók, vagy az EU, vagy a „tudjukkik”… Csak mi nem! Akik pedig azzal állnak elénk, hogy de igenis: mi vagyunk a magunk bajainak legfőbb okai, azzal hogy nem értjük a kapitalizmust és azt sem, hogy mire is jó a jogállam, hogy mi nem értjük a világot (…és nem az a baj, hogy a világ nem ért meg minket, a mi „saját, csak ránk jellemző látásmódunkat”, „a létezés magyar minőségét”!), arra úgy nézünk, mit valami ellenségre.
Mi nem akarunk felelősséget vállalni. Mi nem akarunk tanulni. Mi nem akarjuk jobban, sokkal jobban – és közösen! – előre átgondolni és megszervezni a (közös és magán-)dolgainkat: mi csak egy jó vezérre vágyunk, értsetek már meg minket, magyarokat! Mi nem akarjuk belátni, hogy mitől lop a cigány, mi nem akarjuk megérteni, hogy mitől gazdag a zsidó, mi nem akarunk a némettel termékminőségben, az olasszal innovációban, a dél-koreaival precizitásban versenyezni. Mi persze bosszankodunk, ha a hatalom emberei új autócsodákon járnak a mi pénzünkön: bosszankodunk, mert irigykedünk és szeretnénk a helyükben lenni! És nem érdekel minket az, hogy ez a mentalitásunk cseppet sem polgári. Nem látjuk az összefüggést a svéd jólét és a mindösszesen 11 db(!) svéd állami autó között…
„Jobbágyok vagytok és azok is maradtok!”, mondta II. Richárd angol király 1381-ben az elébe járuló és „szerzett jogaikat” felemlegető parasztoknak, miután leverte a Wat Tyler-féle parasztlázadást. Most már mi, mai magyar jobbágyok és szolgálók is csak abban reménykedhetünk, hogy valahogyan-valahonnan lesz egy jó királyunk, aki – valahogy – majd jobbágyból polgárrá varázsol minket!
…Lehet, hogy ’14-ben Merlinre fogok szavazni!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek