„Die Kaiserin hat sich mit den Franzosen alliiert,/Und das römische Reich gegen mich revoltiert;/Die Russen sind gefallen in Preußen ein;/Auf, laßt uns zeigen, dass wir Preußen sein.”
(„A császárné szövetkezett a franciákkal,/És a római birodalom fellázadt ellenem;/Az oroszok betörtek Poroszországban;/Fel hát, mutassátok meg,hogy mi poroszok vagyunk!”)
Willibald Alexis1 Fridericus Rex-Lied (Frigyes király-dal)
Ez a poszt azért születik, hogy rendet tegyen azokban a fejekben, amelyek a párizsi merényletek kapcsán most úgy gondolják, hogy valaki „vagy liberális, vagy tradicionalista” – és hogy az előbbieknek szükségképpen kell „Charlie-knak” lenniük. Nem akartam eredetileg ezzel a „Charlie vagy nem Charlie?”-témával foglalkozni, ám megjelent a Mandineren egy ostoba írás (Farkasokról, bárányokról és az európai önfelszámolásról), amely miatt kénytelen vagyok néhány igazán alapvető dolgot tisztázni!
Mindenek előtt: én nem vagyok liberális (ún. „libsi”) a szó „ideológiai” értelemében. Mint ahogy nem vagyok „tradicionalista” sem. Ideológiamentes vagyok, ami annyit jelent, hogy az embert a maga természetes adottságaiban tekintem, akár egyénként, akár közösségeiben. Az a véleményem – és nem mellesleg: az emberiség tapasztalata – az ideológiákról, hogy azok a teljes emberi létezés és természet egy-egy aspektusát és megnyilvánulási formáját teszik „abszolútummá”, ezzel pedig eleve elszakadnak a „teljes embertől” és elkerülhetetlenül erőszakot is tesznek azon. Kijelentem: nincs humánus ideológia: még a „legemberibb” és legjobb szándékú is csupán egy-egy részigazság és egyetlen létezési forma „prioritását” hirdeti, ezzel alacsonyabbrendűnek és tökéletlennek deklarálva minden más ideológiát, azokkal együtt, akik azok szerint élnek.
…Amikor például nemrég Ferenc pápa Manilában arra kérte hallgatóit, hogy „legyenek "misszionáriusok" a földrészen, ahol a katolikusok aránya csupán 3,2 százalék”, akkor ezzel tulajdonképpen éppen úgy egy ideológiát – a kereszténység pápista válfaját – igyekszik kizárólagossá tenni az egész világon, mint azok az iszlám dzsihádisták, aki Szíriában keresztényeket öldösnek:csak az eszközök különböznek, de a cél, azaz a saját világlátás terjesztése, bizony, ugyanaz! Azt pedig megtanulhattuk már a történelemből, hogy egy eszme képviselői milyen könnyedén váltanak eszközt, ha akár egy véletlen (pl. egy személy porondra lépése az adott ideológia köntösében) úgy hozza… Látszólag persze sokkal veszélytelenebb Ferenc pápa módszere, mint az ISIS-é, ám ha a „hatás-ellenhatás” elvét alkalmazzuk a valódi veszélyesség vizsgálatára, akkor azt tapasztaljuk, hogy mindkét módszer komoly ellenérzéseket aktivál a „célszemélyekben” és célkultúrákban – és azok, ha a saját kultúrájuk „harciasabb”, könnyen visszalőhetnek, éspedig szó szerint. Mert ne feledjük: aki beleszocializálódott egy világképbe, egy felfogásba, egy viselkedésminta-rendszerbe, abban nagyon komoly stresszhatást válthat ki az, ha valaki egy tőle idegen kultúra nevében, tőle idegen célok érdekében át akarja benne rendezni a korai szocializáció során kialakult normarendszert. Minél inkább homogén kultúrközegben nőtt fel az illető, annál nagyobb a stresszhatás, hiszen annál nagyobb bizonytalanságot és dezorientációt okoz az, ha ki akarjuk venni az ismerős közegéből. Továbbá: ha az illető kénytelen azzal szembesülni, hogy az ő kultúrája nem képes produkálni azokat a dolgokat, amelyeket a másik kultúrkör igen, és amelyeket ő is birtokolni szeretne, akkor ez frusztrációt okoz: „az én kedves kultúrám képtelen valamire, amire egy másik igen!” Valami olyasmi ez, mintha a gyerek rájön, hogy az apja egy semmirekellő, jelentéktelen alak, ám nem szeretné, ha a haverok előtt ez kiderülne róla és ezért beindulnak a védő mechanizmusok…
A liberalizmus lényege, hogy senkinek sem „kell” liberális elveket vallania. A liberalizmus ennek alapján nem is „ideológia”, vagy „hit”, hanem csupán egy módszer. Így mindazok, akik a liberalizmust „ideológia mivoltában” kritizálják, fantommal hadakoznak. A liberalizmus annak módszere, hogy miképpen lehet egy olyan világban elkerülni a fizikai agressziót, amelyben a különféle ideológiák, hitek és szocializációs minták gyakorlatilag kikerülhetetlenül és minden pillanatban érintkeznek és igen gyakran együtt is kell működniük egymással. A liberalizmus tehát valójában egy módszer- és eszköztár. Lényeges eleme a sokoldalúság, az alaposság, az összefüggések helyes felismerése, a hamis, vagy látszólagos összefüggések elvetése, az embereknek, a dolgoknak és társadalmi jelenségeknek a maguk komplexitásában való vizsgálata.
Idemásolok egy idézetet egy, a XX. század elején megjelent kultúrtörténeti műből2, hogy számomra mit jelent a „liberális”, íme (a szöveg egy XVIII. századi uralkodóról szól – nyilván adaptálandóak a leírtak a XXI. századra):
„Nagy Frigyes igazi filozófusnak mutatkozott már pusztán toleranciája révén is. Ezen nem szabadgondolkodást értünk, és nem is szabadelvűséget. Lehet valaki szabad szellem, s szelleme eközben egyáltalán nem szabad, mert – mint ez a legtöbb szabadgondolkodó esteében történik – nincs benne helye a más öntetű világnézetek megértésének. Az effajta felvilágosítók éppúgy a saját, korlátolt és egyoldalú doktrínájuk foglyai, mint az általuk megvetett reakciósok. Ugyanez áll a közösségi liberalizmusra is, amely csak a szabadelvűekkel szabadelvű, minden más embert megátalkodott eretneknek és elvakult bolondnak tart, olyannak, akire ha akarja, ha nem rá kell kényszeríteni a jobbik világnézetet. Amiként Nagy Frigyes korában is ez volt a felvilágosodás tipikus módszere. A tizennyolcadik században a haladás effajta diktátorai ültek a trónokon, akik mindenütt abban látták hivatásukat, hogy a visszamaradt emberiséget kényszerítsék, úgymond, saját boldogulására. Nagy Pétert és XII. Károlyt, II. Katalint és II. Józsefet, Fleury bíborost és Robespierre-t s még sokan másokat ez a rögeszme vezérelt: elhatolt egészen Portugáliáig, ahol Pombal márki a felvilágosodás valóságos rémuralmát intézményesítette. Vagyis e hatalmasok nem voltak egyebek, mint kifordult reakciósok, akik újra megerősítik azt a lélektani tényt, miszerint a tolerancia teljesen idegen az emberség legnagyobb részétől. Nagy Frigyes azonban nem szabadgondolkodóként, hanem mint lángelme volt toleráns. A lángelme megtűr mindent, mert látensen magában hordja az ember valamennyi elgondolható példányát és a lélek valamennyi késztetését; alkalmazkodni tud mindehhez, mert van teremtő fantáziája. Nagy Frigyes a valódi türelmességet gyakorolta – ez egyszerűen annyi, hogy elismerünk minden idegen egyéniséget annak törvényeivel együtt. Ezért tűrte meg a reakciót is. Németország legfőbb protestáns hatalmának fejeként sokkal türelmesebb volt a jezsuitákkal szemben, mint a római császár3. Míg emez kolostorokat záratott be, Nagy Frigyes újra felépítette a leégett katolikus templomokat. [Ezek a hétéves háborúban pusztultak el.] Nem mintha hiányoztak volna belőle a személyes elfogultságok, sőt; mégis dacára e nagyon határozott, nagyon szubjektív, nagyon egyoldalú meggyőződéseknek – személyiségének éppen ezek adták meg oly tiszta vonalú és oly ragyogó arcélét – volt benne kellő megértés minden más szempont iránt, és engedte érvényesülni őket a gyakorlatban is. Nem kétséges, hogy „spiritualista” és „ideológus” volt, mert mindig absztrakt elvekből, közvetlen lelki alapélményekből indult ki. De ezt ellensúlyozta magasan fejlett szellemi rugalmassága, ama képessége, hogy mindenkor igazodjon – idomuljon azokhoz a „kísérleti feltételekhez”, melyeket a valóság kísérletei során rászabott. Rendkívül szívós és maradi volt elmélet dolgában, és éppily mozgékony és haladásra képes, amikor elméleteit az életre alkalmazta; s e kettős tulajdonság csakugyan alapfeltétele minden termékeny gondolkodásnak és cselekvésnek.”
Mindezt azzal egészíteném ki, hogy a tolerancia és az elfogadás nem jelent sem önfeladást, sem a saját világunk – és elképzeléseink – szubmisszív feladását. Nem jelenti azt sem, hogy minden további nélkül engedünk teret azoknak az elképzeléseknek és politikai mozgalmaknak, amelyek alapja az önzés, vagy a másoktól való szerzés vágya… A liberális módszerhez épp ezért hozzátartozik az önvédelem is: a liberális ember ebben az értelemben nem lehet „doktriner pacifista”. Éppen a liberális módszer további alkalmazhatósága érdekében fel kell lépnie azokkal a törekvésekkel – és törekvőkkel – szemben, akik a saját világképüket akarják abszolúttá tenni, e világkép bármely fogyatékossága, elfogult és parciális volta ellenére is. A liberalizmus, mint módszer nem követeli meg senkitől azt, hogy „Charlie legyen”: lehet akár „anticharlieista”, egészen addig, amíg hagy másokat charliezni. Az ugyanis nem megy egy globalizált világban, hogy ha sértve értem a magam világképét, akkor ezt úgy pórbálom megoldani, hogy kinyírom a sértegetőmet.
…És ha már itt tartunk: az, ha valaki bármely őt érő „akcióra” eltúlzott reakcióval válaszol, minden esetben felveti a válaszoló személyiségzavarát – hiszen az emberi fajban, intakt személyiség esetében igen erős gátlás alatt van az agresszív viselkedés és ez a gátlás vagy csak rendkívüli, az illető személyt nagyon komolyan veszélyeztető helyzetben szűnik meg (és csak addig, amíg a helyzet fennáll). Ezért, ha objektíven nézve nem áll fenn „életveszélyes” helyzet, akkor – ha valaki mégis agressziót alkalmaz – nagyon valószínű, hogy az illető személyiségproblémája4 áll ennek hátterében.
Ha „a liberalizmusról” van szó, akkor foglalkoznunk kell még valamivel: a gazdasági (neo-)liberalizmussal – azzal a makrogazdasági szemléletmóddal, melyet manapság annyi kritika ér, mind bal-, mind jobboldalról. E kritikák arra hivatkoznak, hogy – úgymond – a liberális-neoliberális módszerek általában nem működnek azon társadalmak és gazdaságok esteében, ahol ezeket „a dolgok rendbetételére” (pl. az államadósság ellen) vetik be. Hivatkozni szokás arra is, hogy „a (neo-)liberális” - azaz (többek között) az állami kontrollt elvető – politika juttatta a 2008-as válságba a világot. De vajon igazak ezek az állítások?
Az a helyzet, hogy ha valaki „a liberalizmus” káros/haszontalan voltáról ír általában (azaz: mindenféle-bármiféle gazdasági és társadalmi közegben), az bizony módszertani hibát vét: nem elég alapos, nem veszi tekintetbe az adott, konkrét társadalmak belső szokásrendszerét. És persze: módszertani hibát vétettek és vétenek azok a gazdasági szakértők is, akik szintén a konkrét társadalom specialitásaira való tekintet nélkül húzták-húzzák elő a neoliberális gazdaság-rendbetételi módszereket.
Ugyanis: a liberalizmus csak azokban a társadalmakban (és az azokban működő gazdaságokban) működik jól, amelyeket nagyfokú polgárosodás és polgári autonómia-alkalmasság jellemez. Ilyenek az északnyugat-európai és észak-amerikai társadalmak, illetve a világ „angolszász eredetű” országai: Ausztrália, Új-Zéland, valamint néhány, a saját – általában konfuciánus - hagyományait az európai-amerikai modernitással és a demokráciával sikeresen és célszerűen kombináló ázsiai társadalom5.
Ezért ahhoz, hogy a permanensen gazdasági problémákkal küzdő gazdaságok valóban „megmenthetők” legyenek, előbb az érintett társadalmakkal kell valamit kezdeni: a puszta gazdasági liberalizálás semmit sem fog érni mentalitás-formálás és az egész társadalom intézményrendszerét és kapcsolati struktúráit érintő reformok nélkül. A „csak a gazdaságra” koncentráló, ám az adott nép társadalmi stratégiáit tekintetbe nem vevő „vadneoliberális”programok ahhoz hasonlítanak, mint amikor valaki egy felhőkarcolót akar mocsárra építeni: ha nem szilárdítja meg előzetesen az altalajt, akkor kárba vész az acél és a beton… Ha nem kezdünk valamit az érintett társadalom tudati struktúráival és évszázadok alatt kialakult viselkedésmintáival, akkor oda jutunk, hogy a liberális programot felőrli az azzal ellentétes mentalitás – és aztán lehet mantrázni, hogy „A liberalizmus káros!” és hogy „Jöjjön az unortodoxia – vagy a Syriza!”
…És adott esetben még az sem elég a gazdasági liberalizmus jó működéséhez, ha egy társadalom polgárosult: mert éppen a liberalizmus „liberális mivolta”, megengedő és sok mindent az állampolgárok és üzletemberek ésszerű belátására bízó attitűdje miatt egy ideig vissza lehet élni ezzel a megengedő és nem mindent államhatalmilag kontrollal alatt tartani akaró attitűdjével. Ez történt az Egyesült Államokban is a 2000-es évek elején: ebből lett a világgazdasági válság. Ebből, azaz a liberális módszerrel és alapállással való „szisztematikus visszaélésből”: az amerikai neokon (tehát nem liberális!) gazdasági és politikai köröknek a liberális szabadságot kihasználó viselkedéséből. Visszaéltek azzal, hogy módjukban állt időlegesen kikapcsolni néhány visszacsatoló-visszaellenőrző mechanizmust és erre alapozva dezinformálni a társadalmat és a gazdasági szereplőket.
Mindennel vissza lehet élni, így a liberális módszerekkel is, a demokráciával is, a konyhakéssel is – ám ez nem ok arra, hogy ne alkalmazzuk ezeket, mivel (adekvát és felkészült használatuk esetén) ezen eszközök előnyei messze meghaladják a hátrányaikat. Nem lehet az véletlen, hogy a legélhetőbb társadalmak és a legstabilabban teljesítő gazdaságok liberális demokrata módszerekkel üzemelnek. Így nem a liberalizmus kidobása a helyes és követendő tett, hanem a módszertan elsajátít(tat)ása!
1 Willibald Alexis (eredeti nevén Georg Wilhelm Heinrich Häring) XIX. század eleji német liberális író, a német realista történelmi regény műfajának megalapítója.
2 Egon Friedell: Az újkori kultúra története. Az idézett részlet II. (Nagy) Frigyes porosz királyról – „unser König und Held” - szól.
3 Itt II. József császárra – a magyar történelem „kalapos királyára” - utal a szerző, aki német-római császár volt.
4 A személyiségzavar oka lehet örökletes agyszerkezeti-agyműködésbeni defektus, lehet rossz szocializáció, vagy akár trauma, illetve tartósan fennálló, erős stresszhelyzet. Terroristák esetében a vizsgálatok mindezen okokra mutattak példákat.
5 Kína nem tartozik ezek közé, mivel nem alkalmazza a demokratizmust. Japán viszont annak ellenére e csoport tagja, hogy saját hagyományaiban a (buddhista hatással átkerült) konfucianizmus mellet még hangsúlyosabb a shinto „perfekcionizmusa”, amely igen jól illik az északnyugati meritokrata gondolkodásmódhoz.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek