2014.11.09. 21:42 Szerző: Moin Moin

Miért nem buktatja meg Merkel Orbánt?

- Mi az, amit itt még tenni lehet, Bornemissza Gergely?

- Segítségért megyünk, Felséges Asszonyom. Elmegyünk a császárhoz!

- Jobb orvosságot nem tudtok, ti magyarok? Valakihez mindig el kell menni?

Izabella özvegy királyné szavai Várkonyi Zoltán Egri csillagok c. filmjéből - 1968

1. „Némely nagy emberek, nem tudom micsodás reménységeket csináltak magoknak”¹

Létezik már évek óta egy elvárás a magyar demokratikus ellenzéki közegben: avatkozzon be az EU/Merkel/az USA/Obama (tetszés szerint választva): lépjen(ek) fel Orbán és a Fidesz ellen – vagy konkrétan távolítsa/távolítsák el a hatalomból! Legutóbb a Polgári Konzervatív Párt szervezőjének-vezetőjének, Béndek Péternek a blogján jelent meg egy olyan írás, amely Merkelt vádolja azzal, hogy Orbánt "pártfogolja", Németországot pedig azzal, hogy a maga önös érdekeit követve még „használja is” a Fidesz-rezsimet. (A poszt itt olvasható: Meddig falaz még Merkel Orbánnak?)

Béndek Péter sejtéseit-sejttetéseit a posztjához írott kommentben elemeztem, kilenc pontba szedve az ellenérveket. Van viszont egy olyan általános kérdés is, amely a posztban – és az említett ellenzéki elvárásokban is – felvetődik és válaszra vár: miért nem vetnek be a jelenlegieknél sokkal hatékonyabb eszközöket a nyugati liberális demokráciák legpotensebb vezetői és hatalmai annak érdekében, hogy:

vagy alapjaiban változtassanak Orbánék az általuk ötödik éve űzött politikán,
vagy – ha az előbbi opció nem működik – távozni legyenek kénytelenek a hatalomból.

Mielőtt a konkrét választ megadnám, nézzük meg előbb, hogy lenne-e reális lehetőség, eszköz arra, hogy a Fideszt vagy politikája alapvető megváltoztatására késztessék, vagy pedig eltávolítsák az ország éléről?

2. A politika megváltoztatása

Írtunk régebben arról egy posztot, hogy mi is valójában a Fidesz, mik a céljai – ez itt olvasható: Mi a Fidesz? Aki az elolvassa, máris beláthatja, hogy ha a Fidesz politikát, politikai módszereket váltana, akkor éppen a saját legalapvetőbb hatalmi céljai kerülnének veszélybe. Ha valódi demokráciát üzemeltetne, ha ellenőrizhetővé tenné önmagát, ha nem építette volna ki a state capture komplex rendszerét, ha betartaná az Európai Unió formális és informális alapelveit, akkor egészen biztos, hogy nem nyerhette volna meg a 2014-es parlamenti választást. Hiszen működne a független és objektív közszolgálati média, léteznének erős és kormányfüggetlen intézmények, nem léphetett volna életbe az Alaptörvény, sem annak kiegészítései, létezne független igazságszolgáltatás, lenne nem eltorzított választási rendszer, stb. Mindezek egyidejű nemléte kellett az újabb kétharmadhoz és kell ahhoz is, hogy a Fidesz-világ kulcsfigurái és vezető végrehajtói közül számosan nm egyék a rabság keserű kenyerét…

Ezek után merő naivitás azt feltételezni, hogy alapvető hatalmi kérdésekben hajlandó lenne a Fidesz változtatni. Ha megtenné, azzal megásná a saját sírját. Ráadásul mivel szilárd és valóban működőképes anyagi alapok nélkül egy rendszert sem hosszabb távon fenntartani nem lehet, sem pedig konszolidálni, így arra sincs reális esély, hogy egy „Fidesz-hard”-korszak után jöhetne egy „Fidesz-light”-világ Magyarországon (Erről írtunk korábban a Fidesz-hard után Fidesz-light? c. posztban.) Így megállapítható, hogy a Fidesz sem nem képes hatalmi-politikai stílust váltani, sem nem teheti meg ezt anélkül, hogy „maga a Fidesz” ne veszítené el a létalapját.

3. A hatalomból való eltávolítás

Maradna az a lehetőség, hogy „a nyugat” eltávolítja Orbánt és a Fideszt az ország éléről. Elvileg erre vannak formális, eu-s lehetőségek is, de elképzelhető informális út is.

A formális lehetőség az Európai Unióról szóló szerződés² 7. cikke szerinti eljárás, mely szerint – az eu-s tagállamok négyötödének és az Európai Parlamentnek a támogatásával az Európai Tanács megállapíthatja, hogy az adott tagállam esetében „súlyosan és tartósan megsérti a szerződés 2. cikkben említett értékeket”. Ekkor a Tanács „minősített többséggel úgy határozhat, hogy a kérdéses tagállamnak a Szerződések alkalmazásából származó egyes jogait felfüggeszti, beleértve az e tagállam kormányának képviselőjét a Tanácsban megillető szavazati jogokat”. Ez egy hosszú, a tagállamok zömének támogatását feltételező folyamat lenne – ráadásul az említett 2. cikk „általánosabb elveket, kereteket fogalmaznak meg (mint szabadság, demokrácia, egyenlőség, jogállamiság stb.). Ezek – közösségi (például piacszabályozási) jogszabályokhoz hasonló – kibontására értelemszerűen és érthető módon nem kerül sor. Ez viszont az éppen a részkérdések kapcsán esetlegesen felmerülő konkrét ügyek megítélésébe nem kevés szubjektív elemet is belevihet, de legalábbis híján van a pontos „mérhetőség” és összevethetőség lehetőségének.”³

Így csak nehezen képzelhető az el, hogy a 7. cikkben foglalt szankciókat hatékonyan lehessen alkalmazni.

…Maradna az informális út. Ez az adott tagállamot vezető politikusra, vagy politikai erőre gyakorolt nyomást jelentené, amelynek hatására nem marad más választás, mint a hatalomból való távozás. Történt már ilyen: Görögország esteében is, de a legjobb példa Berlusconi esete, amikor a csőd szélére került Olaszországnak nyújtandó IMF-hitel informális előfeltétele volt a lemondása. A politikai legendáriumba ez az eset úgy került be, hogy „Merkel pár nap alatt lemondtatta Berlusconit” – ez az, amit most a magyar demokrata ellenzék várna el Merkeltől. Azonban a mai magyar és a 2011-es olasz (vagy görög) helyzet alapvető dolgokban térnek el egymástól, amely eltéréseknek komoly hatásuk van-lenne egy efféle vezetőcsere legitimációjára is.

2010-’11-ben mind Görög-, mind Olaszország súlyos gazdasági válsághelyzetben volt: az addigi gazdaságpolitika egyértelműen megbukott, így az azért felelős politikusok társadalmi támogatottsága is megingott. A változás szükségessége a társadalom többsége szemében egyértelművé vált, ráadásul a korábbi vezetők által működtetett rendszer korántsem hasonlított a Fidesz state capture-rendszerére: azokból ki lehetett hátrálni. Még Berlusconinak sem kellett „mindent vagy semmit”-játékot játszania: mint láttuk, végül is megúszta a bukást követő bírósági procedúrákat is – azokat a procedúrákat, amelyek ellene már évek óta folytak Olaszországban.

4. Legitimitás, szuverenitás, dossziék

Most nézzük, mi történne, ha Magyarországon akarna informális eszközökkel elérni hatalomváltást akár az EU, akár Németország, akár az USA. Vajon működne-e ez a módszer? Miféle reális eszközökkel lehetne rávenni a mai kormányfőt és kormánypártot a hatalomból való távozásra? Megvannak-e egy ilyen hatalomváltás belső feltételei Magyarországon és milyen következményekkel járna? Miképpen, honnan, kerülhetne új, sokkal jobb kormány és parlamenti többség az ország élére?

Nézzük először a lehetséges eszközöket! Egyáltalán: beavatkozhat-e legitimnek tekinthető módon egy külföldi entitás egy szuverén állam belügyeibe ilyen célzattal?

Ami a legitimitást és a szuverenitást illeti, érdekes a helyzet: ugyanis Magyarország az Európai Unió tagállama, ami nem jelent mást e tekintetben, mint hogy a csatlakozással Magyarország lemondott a klasszikus szuverenitás-attribútumok egy részéről. Nem folyhat az országban „tetszőleges” politika, nem alakulhat antidemokratikus hatalom és nem lehet megkérdőjelezni egy csomófajta szabadságjogot sem, kezdve az egyén szabadságjogaitól egészen a magántulajdon szentségéig. Tulajdonképpen az ezzel ellentétes politikai szándékok kordában tartásának eszköze a fentebb már emlegetett Európai Unióról szóló szerződés 7. cikke is. Így abszolút legitimnek tekinthető, ha az Európai Unió erre jogosult intézményei igenis, beavatkoznak és gátat szabnak a szerződés 2. pontjában definiált alapelveket szisztematikusan áthágó politikának. És bár - ahogy azt fentebb írtam -, nagyon nehézkes ezt a mechanizmust a gyakorlatban alkalmazni, annyit mégis mindenképp tudnunk kell, hogy van jogalap magára a beavatkozásra, azt (az Európai Unióról szóló szerződésből következően) éppenséggel nem lehet „önmagában illegitimnek” tekinteni! [Mindezt ki is mondta Michael Roth német külügyi államtitkár az október 27-én, a Közép-Európai Egyetemen tartott előadásában: „És hadd legyek nagyon világos: a szuverén államok belügyeibe való be nem avatkozás klasszikus elve nem érvényes az EU-ban.” („And let me be very clear here: the classic principle of non-intervention in the internal affairs of sovereign states does not apply in the EU.”)]

Nemzetközi – pontosabban eu-s – jogi alapon tehát legitim lenne a beavatkozás. Más kérdés, hogy annak tekintené-e a magyar társadalom is? Erről alább még lesz szó…

Ami pedig e beavatkozás eszközeit illeti, ha nem működik a gyakorlatban az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikkében megadott közvetlen módszer, akkor elvileg lehet próbálkozni:

a magyar kormánypárt, illetve a vezető politikai tisztségviselők viselt dolgainak felvetésével,
a magyar demokrata ellenzék megerősítésével.

A Fidesz, a vezetői és a „holdudvar” viselt dolgairól minden bizonnyal megfelelően informáltak a vezető nyugati demokráciák: erre vannak a titkosszolgálataik. Nyilván megvannak a maguk Orbán- és Fidesz-dossziéi, amelyek adott esetben akár nyilvánosságra is hozhatók, vagy amelyek nyilvánosságra hozatalát fel lehet vetni e dossziék „címszereplőinek”. Berlusconi esetében ugyanúgy működőképes volt e módszer, akárcsak egyes görög politikusoknál. Nyilvánvalóan támadási felületet jelenthetnek az eu-s pénzek magyarországi kezelésével, felhasználásával kapcsolatos anomáliák – ráadásul ezek arra is alkalmasak, hogy az esetleges eljárások ne Magyarországon, hanem uniós szinten induljanak el, kikerülve-hatástalanítva így a Fidesz által erősen kézben tartott magyar ellenőrzési és igazságszolgáltatási intézményrendszert. Fidesz-kulcsfigurákat lehet a klasszikus Petőfi-féle választás elé állítani: „Rabok legyünk vagy szabadok?” – és ezzel komolyan meg lehet ingatni akár a magyar választói tömegek előtt is magának a Fidesz-rendszernek az elfogadottságát. Persze, itt úgyis működne sokakban a „Külföldi hatalmak akarnak minket elnyomni!”, vagy a „Brüsszel ne mondja meg nekünk…!” lelki identitásvédő mechanizmusa, biztosan lenne „bérmenet” is! Ettől függetlenül ez egy hatékony módszer lehet – feltéve, ha az alkalmazásával komoly esély van egy sokkal jobb helyzet megteremtésére.

…Mert kérdéses, hogy jelenleg van-e erre tényleg esély?

„És aztán? Mi lesz Hitler után?”⁴

Az előző fejezetben az Orbán-bukatás második elvi módszerként említettem meg a demokratikus ellenzék külső erők általi megerősítését is, a fejezet elején pedig azt kérdeztem, hogy Orbán és a Fidesz esetleges külső megbuktatása esetén miképpen, honnan, kerülhetne új, sokkal jobb kormány és parlamenti többség az ország élére?

Ám a magyar demokrata ellenzék megerősítése problematikus.

A létező politikai formációk egy része – MSZP, DK, Együtt-PM – egyértelműen a 2002 és 2010 között regnáló lejáratódott, impotens baloldali-liberális társasághoz kötődik és bizony, mind a mai napig nem produkáltak e pártok semmi olyat, amely képes lett volna alapvetően megváltoztatni a velük kapcsolatos társadalmi-választói viszonyulást, a bizalomhiányt és a tehetetlenség képzetét. Ez persze elvileg megváltoztatható – ám csakis akkor, ha e szervezetek valamelyike maga kezd komoly belső paradigmaváltásba. Ez külföldi akcióként nem működik.
Szintén a demokrata ellenzéki szerveződések sorába tartozik az LMP is, azonban ez a pártocska hatékonyabban amortizálta a maga iránti választói bizalmat, mint a szocialista-liberális utódpártok: amíg azoknak ez nyolc évébe került, addig az LMP-nek elég volt az előző négy parlamentben töltött év is ahhoz, hogy bebizonyítsa a maga totális alkalmatlanságát⁵.
A fenti négy ellenzéki demokrata politikai csoportosuláson kívül még létező néhány párt és akciócsoport pedig olyan kicsi és a legtöbbjük annyira inkompetens és inadekvát politikai stratégiát folytat, hogy emiatt a társadalmi-választói és tematizáló potenciáljuk a nullával egyenlő. (Nem is említet azt, hogy ezek egy része kifejezetten „primitív-kisemberi”, vagy demagóg, vagy radikális balos, kapitalizmusellenes elképzeléseket képvisel, mint pl. a 4K! is.)

Látható: az ellenzéki szervezetek nem azért gyengék, mert szegények, nem azért kicsi a támogatottságuk, mert nincs médiájuk, hanem azért, mert sem a mondanivalójuk, sem a módszereik nem alkalmasak a közfigyelem tartós felkeltésére, sem pedig arra, hogy tömeges bizalmat ébresszenek önmaguk iránt. Az ellenzék koncepcionális, szellemi teremtőerő-béli és helyzetértékelési hiányosságai miatt alkalmatlan a külső támogatás fogadására és hasznosítására. Így kimondható az, hogy sem Brüsszel, sem Berlin, sem Washington nem képes komoly belső ellenzékiséget „teremteni”, tehát a Fidesz és Orbán nem válthatók le az ellenzék külső indíttatású megerősítésével.

…És ezzel el is érkeztünk e poszt leglényegéhez: azért sem nem „buktatják meg” Orbánt és a Fideszt az EU, az USA, vagy épp a német kancellárasszony, mert nem lenne kit a helyébe ültetni. Nem létezik az országban olyan politikai erő, amely:

a szó valódi értelmében kompetens lenne az ország vezetésére,
lenne akkora támogatottsága, hogy az össztársadalmi szinten eliminálhatná a Fidesz és támogatói bázisa (no meg a radikális jobboldal!) által kifejtett ellenállást és az „illegitim külföldi agresszió” szlogenjének mozgósító erejét. Nincs az országban olyan ellenzéki politikai erő, amely jelentős, azaz a Fideszével összemérhető szavazóbázissal rendelkezne és ezzel egyidejűleg a nyugati demokráciák szimpátiáját is bírná.

Ráadásul:

A jelenlegi Fidesz-rendszer még nem bukott meg nyilvánvalóan a gazdaságban, nincs államcsőd-veszély, ezért még mindig tömegek tartják azt a „legjobb opciónak”.
A Fidesz vezetői és a miniszterelnök ellen semmiféle vizsgálat sem folyik, nem is beszélve büntetőeljárásról. A NER-rendszerben ez egyszerűen elképzelhetetlen.
Nincs ma Magyarországon sem olyan államhatalom-független intézmény, amely hatékonyan lenne képes fellépni bármiféle a kormánypárt felső köreiben folyó machináció ellen.

Mindezek miatt egy „Orbán-buktatási akció” jelenleg nem működhetne:

a külső támogatást semmiféle szervezet nem hasznosíthatná,
ráadásul a „nemzeti szuverenitás sárba tiprása” még bizonyosan meg is erősítené a Fidesz pozícióit,
továbbá radikalizálná és hiszterizálná a frusztrált, jövőkép nélküli és önbizalom-hiányos magyar társadalom egy jelentős részét,
tovább rontva ezzel egy polgári demokrata politikai erő és kormányzás esélyeit.

5. „Segíts magadon és megsegít az isten is!”

Tudomásul kell venni, hogy a magyarok helyett senki sem fog – mert senki sem képes – hatékony, adekvát politikát folytató és erre támaszkodva jelenős tömegbázist kialakító magyar polgári demokrata politikai erőt létrehozni. Amíg a jelenlegi – részben lejáratódott, részben inkompetens-inadekvát- ellenzéki politikai formációk jelentik „a demokrata ellenzéket”, addig nincs kit támogatni és nem lehet senkit sem az ország élére állítani, mert ez nem érhetne el tartós eredményt.

Épp ezért a német, eu-s és amerikai döntéshozók realitásként kezelik Orbánt – mint ahogy realitásként kezeli a magyar demokrata ellenzékiség tehetetlenkedését is. Nem állnak Orbán mellé és nem amortizálják ezzel önnön hitelességüket-demokrataságukat, de fel sem lépnk ellene „élesben”, tudván, hogy (a fent felsorolt okok miatt) úgysem érnének el ezzel a fellépéssel igazi változást Magyarországon.

Németország, Merkel sem „küld tankokat” Orbán ellen, de nem is legitimálja őt. Működteti a magyar kapcsolatokat a lehetőségek határain belül, vigyázva arra, hogy bármikor változtathasson, ha a helyzet változik. Ami az adott Fidesz-szabta magyarországi keretek között lehetséges, az az eddigi gazdasági pozíciók biztosítása – ennek jó eszköze a bajor kapcsolat is: nem „Németország” fogadja Orbánt, hanem a „Bajor Szabadállam”, amely sok szempontból (még alkotmányosan is!) „külön cég” a német egységen belül. Seehofer a „bajor nacionalista” tartományi miniszterelnök pedig a maga teátrálisan katolikus, tekintélytisztelő konzervativizmusával nyilván sokkal kevesebb személyes ellenszenvvel viseltetik Orbán iránt, mint Merkel.

Addig marad ez a taktika, amíg nem jelenik meg a magyar közpolitikában az ellenzéki kezdeményezőképesség, új helyzetet teremtve, amelyben immár van perspektíva egy akár a Fideszénél, akár a „szoclibmúlt-bélinél” minőségibb, stabil kormányzásra.

¹ Idézet Zrínyi Miklós Az török áfium ellen való orvosság c. művéből - 1661

² A szerződés teljes szövegét ld. itt: http://europaialkotmanyjog.eu/?p=404

³ Idézet forrása: http://www.bruxinfo.hu/cikk/20130318-a-7-cikk-es-csatolt-reszei.html

⁴ Stauffenberg ezredes szavai A Valkűr-hadművelet c. filmből – 2008

⁵ Ennek részleteibe és okaiba most nincs értelme belemenni.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.09.24. 23:06 Szerző: Bársony és Selyem

A teremtés ideje

Kohn már hosszú évek óta imádkozik az Úrhoz, hogy legyen már végre egy lottóötöse. Amikor aztán Kohn ismét belekezd a fohászába, az Úr megelégeli a dolgot és leszól neki:

- O.K., Kohn, de legalább adj nekem is egy esélyt, hogy csodát tehessek veled: vegyél egy kibaszott lottószelvényt!

Helyzet van! Több ok miatt is:

Egyrészt kijöttek az új párttámogatottsági statisztikák. Ezek alapján a bal-balközép továbbra sem mutatja semmi jelét annak, hogy kezdeményezőképesebb és ezáltal sokkal vonzóbb lenne, mint az elmúlt időkben volt.
Másrészt pedig – egyre inkább úgy tűnik – megkaphatná a magyar demokrata politikai közösség azt a támogatást a szövetséges nagyhatalmaktól, amelyre annyira áhítozik. Hiszen egyazon napon mondta el mindennek Orbánt Obama és írt címlapcikket a Frankfurter Allgemeine Zeitung Paranoia Orbán Magyarországán címmel, a Fidesz politikáját úgy értékelve, hogy azáltal „olyan kár keletkezik, amely túlmutat Magyarországon”.

Mindkét hír arra utal, hogy itt az idő és az alkalom is arra, hogy a demokrata ellenzék a társdalom szemében vezetésre alkalmassá és így a demokrata nagyhatalmi szövetségesek által támogathatóvá váljon!

Ma ez nincs így!

A baloldali pártok láthatólag kifogytak az ötletekből. Évek óta ugyanazokat a köröket futják: egy olyan politikai világ és ajánlat köreit, amelyre politikai többség többé nem épülhet.

Ilyen helyzetben mi sem természetesebb, mint hogy az a szellemi elit lépjen színre, amely nem amortizálódott és nem korrumpálódott az elmúlt két „pártos” évtizedben.

Nem feltétlenül kell a párteliteknek, a párvezetőknek saját új gondolatokat előállítaniuk és ezekből új politikai rendszert felépíteniük. A pártelitek és vezetők feladata ugyanis alapvetően nem a rendszerek felépítése, hanem ezek üzemeltetése, akár a párt belső szervezetére, akár a társadalomban ható politikai koncepciókra és az ezek alapján előálló rendszerre gondolunk. Az logikus és természetes, hogy az üzemeltetés, a „menedzsment” másféle személyiségtípust és másmilyen képességeket igényel, mint a konstruálás. Ezért amiatt, hogy egy-egy párt vezetésének-menedzsmentjének és kádereinek nem kell amiatt magukat szégyellni, hogy nem képesek valami egészen új politikai termékkel (mondanivalóval, gondolatrendszerrel és társadalmi vízióval) előállni. Ez ugyanis nem menedzseri-üzemeltetői feladat. Szégyellniük akkor kell magukat, ha (a mostanihoz hasonló helyzetükben, amikor elfogyott a muníciójuk és emiatt a támogatottságuk is) képtelenek új gondolatokért a megfelelő – azaz: konstruálásra képes – szellemi közegekhez fordulni segítségért, és ha az innen származó új konstrukciót nem akarják, vagy nem képesek átvenni és integrálni.

Ez az utóbbi eset az, amelyben el szoktak tűnni a változtatásokra képtelennek bizonyuló pártok és politikusok! Ez vár a mai magyar baloldalra is, ha sem nem akar, sem nem tud új fejekből új gondolatokat és azok mellé új társadalmi és politikai módszereket, szellemiséget átvenni. Mondhatni: e pártok és politikusok utolsó esélye jött el most: vagy képesek rá és akarják is az idegen újdonságok integrálását, vagy pedig, ha ezt nem teszik, akkor marad nekik a Fidesz-állampárti rendszer legitimálóinak megalázó, perspektívátlan kukabúvár szerepe.

Ehetnek Orbán kezéből.

A legutóbbi posztunkban (Az állampárti viszonyok és az ellenzéki pártpolitizálás reménytelensége) világosan leírtuk, hogy miért reménytelen ma a pártpolitizálás eszköztárával való próbálkozás – és azt is leírtuk, hogy helyette mit és miért azt kell tenni. Ez az elkerülhetetlen jövő: aki képes ennek megfelelni, az túlél és felvirágzik, aki nem, az eltűnik, dicstelenül. Ma az állampolgárok szemével nézve a baloldali, magát demokratának hirdető ellenzékünk afféle korhadékzabálónak látszik: a demokrácia roncsai tartják életben és táplálják őket – azért, hogy a külvilág (EU, USA) elől valamennyire eltakarják a demokrácia roncsoltságát, mondván, „Van itt demokrácia – hiszen abból élünk mi is!” Egy politikusnak mindig az állampolgárok szemével kell néznie magát ahhoz, hogy tudhassa: amit tesz, abból lehet-e társadalmi bázis? Ha így nézik magukat, akkor maguk is láthatják, hogy jelenlegi tevékenységük mi is valójában, kinek használ és mik a perspektívái.

Az előbb azt írtam, hogy a baloldali ellenzéki pártok „magukat demokratáknak hirdetik”. Ám a demokrataságukat nemigen támasztja alá sem a szemléletmódjuk, sem a viselkedésük, sem a munkakultúrájuk:

Lehet-e az demokrata, akinek nem az a világ legtermészetesebb dolga, ha egy közösség (akár a pártja, akár a politikája) meritokrata? Hiszen a demokrácia – sokszor leírtuk már itt – alapvetően abban tér el az autokráciától, hogy a pozíciókat a teljesítményhez köti és azokat nem valamilyen kontraszelektív módon lehet megkaparintani. Ki merné azt állítani, hogy a mai baloldali ellenzéki pártokban kizárólag a teljesítmény pozícionál és hogy e pártok kitárják a kapukat a tehetségek előtt?
Lehet-e az demokrata, aki akkor is a saját pozícióit akarja őrizgetni, amikor az adott pozícióban nemhogy a társadalomnak, de már a saját pártjának és a pártja által képviselt eszme híveinek sem képes hasznára lenni? Hiszen egy demokrata közösségben csak addig a tiéd a pozíció, ameddig érdemes vagy arra és hasznos vagy benne.
Lehet-e az demokrata, aki nem teljesítőképes, aki nem tudja és talán nem is akarja elvégezni a pozíciójából adódó munkát, akinek nincs magas szintű munkakultúrája? A demokrataság nem arról szól, hogy szépen szónokolok a jogállamról és a szabadságról az enyéimnek –közben pedig csak azért akarok „a demokraták vezetője” lenni, hogy e posztból akkor is megéljek, ha valójában csak alibimunkákat végzet?

Ami most kell, hogy következzen, az a szándékok és képességek, valamint a teljesítőképesség próbája. Azok fogják tudni megszerezni a leendő plurális Magyarország politikai vezető pozícióit, és azok tudják majd az országot a jelenlegi külpolitikai elszigeteltségéből kivezetni és ismét integrálni természetes partnerei közé, akik az odavezető úton a legkreatívabbak, a legteljesítőképesebbek és a tömegbázis szemében a saját elveiket a gyakorlatban a legkövetkezetesebben megvalósítók lesznek majd.

A mai bal-balközép, úgy, ahogy most van, még egyáltalán nem alkalmas erre – és nagyon valószínű, hogy azok a baloldali pártok, amelyek megmaradnak a korábbi „vonalon”, alkalmatlanságuk miatt sohasem erősödnek már meg.

…Kedves baloldali nyereményért fohászkodók: ideje megvenni azt a „kibaszott lottószelvényt”!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

7 komment

Címkék: demokrácia ellenzék MSZP Fidesz Orbán USA Obama DK Eu Clinton Együtt Szigetvári Viktor Frankfurter Allgemeine Zeitung párttámogatottság

2014.09.20. 17:12 Szerző: Moin Moin

Az állampárti viszonyok és az ellenzéki pártpolitizálás reménytelensége

„Én az Együtt-PM szövetség kiteljesítéséről, megerősítéséről szeretek beszélni.”

Szigetvári Viktor szavai az Inforádió Aréna c. műsorában¹ – 2014. 09. 18.

Ma Magyarországon formálisan ugyan többpártrendszer van, ám a gyakorlatban – azaz a politikai érdekérvényesítő képesség terén – csupán a kormánypárt akarata érvényesülhet.

Az ellenzéki pártok – bármely ellenzéki párt – csak akkor lehet sikeres, csak akkor „épülhet”, csak akkor gyarapszik a híveinek tábora, ha folyamatosan képes a tematizálásra. Ám tematizálni nem az ellenzéki pártok közötti térben kell tudnia: az ottani tematizáló potenciál ugyanis csupán következménye lehet a társadalmi-közpolitikai térben való tematizáló potenciálnak. És amint írtam, maga a párt is csak attól erősödhet meg, ha képes jelentős tömegeket a permanens tematizáltság állapotában tartani

Amikor ezek a mai baloldali-balközép ellenzéki pártok önmaguk „kiteljesítésére, megerősítésére” koncentrálnak, akkor a tipikus többpártrendszerbeli logikát követik. Ez most súlyos stratégiai tévedés, mivel – mint írtam – Magyarországon jelenleg a valóságban nincs is többpártrendszer! Ide olyan stratégia kell, amellyel egypártrendszerbeli-állampárti viszonyok közepette lehet sikereket elérni. Ha egy, a társadalomban és a gazdaságban gyakorlatilag mindent a befolyása alatt tartó állampárt ellen a többi párt a klasszikus liberális demokrata többpártrendszerbeli módon egymással versengve igyekszik előnyös helyzetbe kerülni, akkor ezzel a módszerrel csak egészen kivételes feltételek együttes megléte esetében lehet sikeres. Akkor lehet sikeres így, ha:

kivételes képességű szellemi potenciállal rendelkezik,
nagyon hatékonyan szervezett,
karizmatikus vezetője van,
jelentős anyagi erőforrások birtokában van,
sikeres az „utcai”, intézményrendszeren kívüli politizálásban,
az állampárt által fenntartott rendszer ingataggá vált és általános a társadalmi igény a politikai változásra.

Azt hiszem, e tényezők együttesen egyetlen ma létező ellenzéki bal-balközép párt esetében sem adottak – inkább az a jellemző, hogy legfeljebb egy-két tényező adott a listáról náluk, vagy épp egy sem. Ezek alapján kijelenthetjük: a plurális pártpolitikai versenyre alapozó térnyerési stratégia kudarcra van ítélve!

Más megoldás kell – különben a sok, egymással versengő pártakarat csak e pártok erőforrásainak egymás közötti pozícióharcokban való elpazarlásához vezethet. A jelen állampárti helyzetben plurális pártverseny által egyetlen ellenzéki párt sem erősödhet meg igazán, mivel ennek sem a külső (azaz az országban folyó valóságos politikából és az országban működő valóságos rendszerből következő), sem a belső (belső erőforrásokbeli – ld. a fenti pontokat) feltételei nem adottak.

Át kell térnie az ellenzéknek, az ellenzéki szervezeteknek az „állampárt-rendszerbeli üzemmódra”!

A gyakorlatban azt jelenti az „állampártbeli üzemmódra” való áttérés, hogy létre kell hozni az új ellenzéki kerekasztalt! Azt a fórumot, amely nem csupán akciónként (pl. választások előtt) koordinálja az ellenzéki tevékenységet (és nem csupán a baloldali-balközép ellenzéki pártok politikai tevékenységét!), hanem egészen a Fidesz legyőzéséig és az új magyar köztársaság szilárd és megfelelő intézményes eszközökkel garantált alkotmányos rendszerének létrehozásáig. Tudomásul kell végre venni, hogy ami van, az nem a demokrácia rendes működési módja, így ami egy normális demokráciában a politikai versengésben egymás ellen megengedhető, az itt kontraproduktív, méghozzá oly módon, hogy az egymás elleni versenyben előnyben lévőt is amortizálja. Azért amortizálja, mert a fragmentált ellenzék győzelemre esélytelen és azért amortizálja, mert megerősíti abban a hitben, hogy jó politikai módszereket alkalmaz, hiszen „előnyben van a másik balos párttal szemben”. (Mint írtam fentebb, akkora előnyre szert tenni ezen a módon, hogy az állampárt kihívója lehessen, csak a fentebb hat pontban felsorolt és egyik ellenzéki pártnak sem meglévő valamennyi adottság birtokában lehetne.)

Ha egy bal-balközép ellenzéki politikai párt meg szeretne erősödni és komoly társadalmi támogatottságra akar szert tenni, akkor ne „önmaga építésével” – ne pártszervező munkával – foglalkozzon, mert ez csak üresjárat: nem termel és nem teremt valódi politikai erőt. Politikai erőt az ad, ha az egész ellenzéki demokratikus politikai szimpatizánsi közeg elfogadja az adott politikai párt társadalmi, gazdasági és államkoncepcióját² és emiatt ezt a pártot támogatja majd. Ez pedig sem nem „klasszikus” pártépítés (apparátusfejlesztés), sem nem klasszikus plurális térbeni pártpolitika. Ez az új ellenzéki demokrata közösségvízió előállítása és annak propagandája – és ennek révén nem a pártok közötti térben való pártépítés, hanem a köztérben való aktivitás. Az nyer az ellenzéki oldalon – annak a szava lesz a döntő – aki a leggyorsabban és a legmegalapozottabban képes AZ ELLENZÉKI PARADIGMÁT felállítani, úgy, hogy az „robbanjon is” a köztérben.

Nem szabad - és most nem is lehet - úgy pártot építeni akarni, mintha működne a pluralizmus és mintha nem működne a társadalomban az állampolgárokra nehezedő állampárti represszió³ és nem lehet úgy az ellenzék vezető erejévé fejlődni, hogy ezt a többi baloldali párttal és a Fidesszel egyszerre hadakozva akarjuk elérni.

…De tulajdonképpen nem is kell ahhoz „a legerősebb ellenzéken belüli pártnak” lenni, hogy egy politikai erő a maga koncepcióját érvényesíthesse a leendő állam milyenségé, struktúráját, alkotmányos és intézményes kereteit és azok működését illetően. Ehhez elegendő az, ha az adott politikai erő a legfelkészültebb, a legkoncepciózusabb, ha neki vannak a legjobb szellemi kapacitásai és a legjobb szervezési képességei. Magyarán: elég az, ha neki van kész terve és stratégiája, ami működik és aminél jobbat senki sem produkálhat az adott viszonyok között.

Jó példa erre az, ahogy - és amiért - az 1989-’90-es rendszerváltáskor egy erős alkotmányos intézményrendszerrel bíró liberális demokrata államként született meg a Magyar Köztársaság. Ezen erősen liberális és a hatalmi ágakat gondosan szétválasztó, azaz a magyar állam történetében semmiféle hagyománnyal és még csak különösebb társadalmi támogatással sem rendelkező államberendezkedés nem azért született meg, mert az adott időszakban éppen a liberális-alkotmányos elveket valló politikai erő – a Demokratikus Ellenzék, majd SZDSZ – lett volna az országban a legtámogatottabb. A legtámogatottabb („nyugodt”) erő egy nacionalista-tradicionalista társaság, az MDF volt. Ám hiába kapták ők a legtöbb szavazatot, ha gyakorlatilag semmiféle államelméleti és gyakorlati államszervezési koncepciójuk nem volt és nem volt olyan szakértőgárdájuk sem, amely képes lett volna egy ilyen koherens rendszert összeállítani. Ők az „érzelmi” (értsd: indulati-sérelmi) politizálásban voltak erősek – nem véletlenül értek el sikert egy önérzetében sérült nép körében. Ám az MDF akkori és későbbi sorsa jól mutatja, hogy aki nem képes adekvát politikai koncepciókban gondolkodni, az gyorsan elveszíti az érzelmi alapú politizálással megszerzett támogatottságát.

Az akkori liberális politikai közegnek (DE, majd SZDSZ) volt ilyen koncepciója, voltak felkészült szakértői, akik el tudták végezni az állam alapjainak részletes kidolgozásával járó aprómunkát is – és ennek birtokában be is tudott nyomulni az államszervezési vákuumba: a magyar köztársaság liberális szerkezetű állam lett. Íme, a példa, hogy tudással és koncepcióval lehet egy vélemény-, vagy politikai kisebbségnek is alapvetően szabályozni egy állam milyenségét és annak működését hosszú időre keretek közé helyezni.

…Így a mostani „egypártiasult” politikai helyzetben sem az a feladat, hogy „számszerűen”, a pillanatnyi támogatóbázis nagyságát illetően legyen „sikeres” egy bal-balközép párt. A feladat az, hogy az adekvát közpolitikai koncepció és stratégia megalkotására legyen alkalmas – mert e téren van igazi vákuum a baloldalon.

Ahhoz, hogy egy új politikai konstrukciót a maga teljességében előállíthasson az új ellenzéki kerekasztal, természetesen a legjobb és a leggyakorlatiasabb vezető-, tervező- és szervezőgárdára van szüksége – ami ma még nem adott. Emiatt pedig most a bal-balközép ellenzék elérkezett ahhoz a ponthoz, ahonnan tovább már nem lehet meg belső meritokrácia nélkül, mert ha tevékenységét nem a teljesítmények versenyére alapozza, hanem továbbra is a korábbi kontraszelektív MSZP-beli mechanizmusok folyományaként létrejött pártkáder-elitek kamarillapolitizálgatásaira, akkor képtelen lesz bármiféle valós politikai aktivitásra, képtelen lesz a társadalom tematizálására. Akkor pedig nem tudja átvenni a kezdeményezést a Fidesztől és nem fogja tudni maga mellé cselekvő tömegként odaállítani a politikailag aktívak többségét sem. Ez a vegetálás és az elsorvadás útja lenne.

Íme tehát, a sikeres növekedés kellékei:

meritokrácia,
szakítás a pártpolitizálással és a pártlogikával,
szakítás a kamarillapolitizálással,
paradigmaalkotás: az új magyar köztársaság, mint működő rendszer,
a politizálás terepe a társadalom (és nem a párton belüli, vagy a pártközi tér),
szellemi és koncepcióbeli erőfölény: „kész dolgok” stratégiája,
folyamatos cselekvés- és kezdeményezőkészség a valós politikai köztérben.

Az olyan párt pedig, amelyik kimarad az új ellenzéki kerekasztalból – vagy: amelyik ugyan formálisan ott ül, ám a valóságban továbbra is „pártpolitizál” és így akar az asztalnál vezető pozíciót szerezni -, az magára fog maradni és elveszíti az esélyét arra, hogy az állampárti viszonyok közös felszámolását követően a választók szemében (a közös ellenzéki tevékenysége okán) szimpatikus, támogatásra érdemes pártként állhasson majd a megmérettetés elé. Az így viselkedő pártot magányos, önző csapatnak fogják látni a választók, amely még a legnyilvánvalóbb közös cselekvési kényszerben is csak magára, a saját pártkáderei egzisztenciájára tudott gondolni és ekképpen méltatlan arra, hogy beleszólása lehessen az ország jövőjébe, továbbá (önzése okán) kockázatos dolog lenne őt az ország erőforrásai és a közpénzek közelébe engedni!

¹ Az adás itt hallható:

http://www.inforadio.hu/sound2.phtml?a=/audio/0004d/0004d362a.mp3&t=Szigetv%25E1ri%2BViktor%2B2.%2Br%25E9sz&l=

² Ehhez komoly politikai marketing is kell!

³ Erről Szigetvári is beszélt az idézett interjúban, amikor az állami alkalmazottak ellenzéki aktivitástól való tartózkodását és a hatalmi retorzióktól való félelmét említette. Ám nem vonta le az ebből szükségképpen adódó következtetést: hogy „pártot építeni”, direktben, nem lehet állampárti viszonyok közepette – előbb a politikai szimpátiát kell megszerezni.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.09.18. 18:23 Szerző: ROZ

„Fasiszták”-e?

Klar der Himmel, hell die Stern’, Und das Lager winkt von fern, |: Wenn wir so marschieren, :| Wenn wir so marschieren.

(Tiszta az ég, világosak a csillagok,/És távolról a tábor integet,/Ha mi menetelünk,/Ha mi menetelünk,)

Hermann Kretzschmann-Herms Niel: Wenn wir so marschieren (Ha mi menetelünk) – 1930-as évek

2009-2010 táján divat volt „bérrettegőnek” gúnyolni azt a néhány politikai közgondolkodót, akik arról írtak, hogy milyen lesz-lehet egy újabb Orbán-rendszer. Mind az idő megmutatta, ezek a kigúnyolt „jövendőmondók” nem tévedtek és nem is túloztak: pontos leírását adták a máig bekövetkezetteknek. Manapság pedig azokat szokás így kigúnyolni, akik „fasizmusként” jellemzi azt a politikát, amely Magyarországon folyik. Az ellenérvek ugyanazok, mint a 4-5 évvel korábbiak: „túloznak, rémítgetnek”…

…Kérdem én: mit szól majd a csupán néhány évvel későbbi utókor, ha a „bérrettegők” mai diagnózisa is helyesnek fog bizonyulni? Nem lenne-e okos dolog már ma odafigyelni arra, hogy ha ezek a szerzők, akik 4-5 évvel ezelőtt a később bekövetkezettekről pontos jóslatokat adtak, ma ugyanazokkal az elemzőmódszerekkel jutottak a mai következtetéseikre? Mert ezek szerint a módszerek helyesek és ebből következően az e módszerekkel adódó következtetések, megállapítások is helytállóak!

Bizony: ez lenne az okos dolog!

De a válaszhoz előbb azt kellene meghatározni, hogy mit jelent ma a fasizmus? Mert az nyilvánvaló, hogy nem ugyanazok a „tünetei”, mint a ’20-as-’40-es évek fasizmusának.

A fasizmus eszközei és egynémely „stíluseleme” természetesen megváltoztak az elmúlt 80-90 év alatt. Ma már más módszerekkel lehet a fasiszta hatalom tömegbázisát adó társadalmi rétegeket elérni, megragadni és a rendszer támogatóivá tenni. Ma a lelki azonosulást és a csoportidentitást már a médiaeszközök révén lehet elérni és nem egyenruhás osztagok marsíroztatásaival. Ráadásul a „nyíltan és köztudottan fasiszta” külsőségek diszkreditálnák a használóikat, hiszen a II. világháború után maga a fasizmus diszkreditálódott azokban a körökben és közegekben, amelyek Magyarország természetes és megkerülhetetlen kulturális és gazdasági közegét jelentik. Ám a fasiszta hatalom és politika nem elsősorban a „klasszikus” külsőségeitől lesz fasiszta, hanem a céljaitól és a gondolkodásmódjától – ezek pedig hasonlóak, mint a 80-90 évvel ezelőttiek.

Nyilvánvaló, hogy a fasizmus „klasszikus korában” a nemzetek sokkal kevésbé voltak egymással olyan szoros kapcsolatban és sokkal kevésbé működtek együtt (a gazdaságban, vagy épp politikai intézményrendszerekben), mint manapság. Így az egyes országokon belül sokkal tágabb és korlátozásmentesebb tér nyílt arra, hogy az egyes politikai koncepciókat megvalósíthassák – még akkor is, ha ezek a koncepciók sokak érdekeit, cselekvési szabadságát, netán életét veszélyeztették és ha ezekről más hatalmaknak rossz véleményük volt. A korszak egyetlen nemzetközi szervezete a Népszövetség volt, amely azonban gyakorlatilag tehetetlen volt: nem volt több a gyakorlati eredményesség terén, mint ma egy budapesti belvárosi liberális értelmiségi klubocska. És a fasiszta rendszerek már akkor is előszeretettel teremtettek „kész helyzeteket” – mint ma Oroszország, vagy épp a Fidesz –, amelyekre sem a Népszövetség, sem más, demokratikus hatalmak nem voltak felkészülve és eszközeik sem voltak e helyzetek megelőzésére, vagy adekvát és eredményes, a fasiszta rendszereket visszakozásra késztető kezelésére.¹ (Bizony: a történelem ismétli önmagát – ha más keretek között is -, de a ma demokratikus hatalmai sem tudnak igazán mit kezdeni az expanzív és agresszív antidemokratikus politikával. Ennek oka pedig alapvetően nem is „technikai”, hanem mentalitásbeli: a demokratikus hatalmak annyira félnek az Európán belüli totális háborútól, hogy ez lebénítja őket. Ezzel persze - ugyanúgy, mint a ’30-as években - „európai projektünk hitelességét²” veszélyeztetjük…)

Ma, ha a „nagy agresszorokat” nem is kezelik a nemzetközi együttműködési rendszerek látványosan hatékonyabban, mint a ’30-as években, de azért egy gazdasági téren gyenge és kényszerűen nyitott közepes európai országban „régi vágású fasizmust” annak klasszikus rekvizitumaival nem lehet csinálni – és persze (ahogy fentebb írtam) már nem is lenne célszerű ugyanazokat a módszereket alkalmazni. Nem lennének eredményesek, mert nem lennének a kellő hatással az adott társadalomra, hiszen annak megváltoztak az ideáljai, a vágyai és a szokásai. Ennyi eredménye mindenképpen volt a globalizációnak és a jóléti állam koncepciójának: a néptömegek fejében elmúlt a magas szárú csizmákban feszítő hadurak divatja. Elmúlt ennek a varázsa – ha ma valaki fasisztáskodni akar, akkor a mai tömegmágiát kell alkalmaznia. Ami mindenképpen megmaradt követelményként, az a nacionalista-karizmatikus népboldogító, aki leveszi az egyszerű emberek válláról a felelősséget és csak követést vár el. Ám ez az ember ma már a „mindentudó válságmenedzser” – vagy: a sikeres népfi - imázsát ölti magára és nem valami operett-egyenruhát. (Viszont a rendszer és a vezető giccs iráni vonzalma ugyanúgy fennáll – elég csak Orbán és társai magán- és állami kultúrabeli ízlését megnézni!)

…Tehát: az előadás stílusa ugyan megváltozott a fasizmus klasszikus évtizedei óta, de a mondanivaló és a rendező célja azonosak!

Ám van még egy olyan jellegzetessége a fasiszta rendszereknek, amely nélkül „nem fasizmus a fasizmus”: a „mi”-ként definiált csoport felsőbbrendűség-tudata. A fasizmus attribútumai között kiemelkedő helyen szokás emlegetni a felsőbbrendűség-tudatot: azt, hogy az adott „fasizáló” politikai mozgalom a saját népét a többiek fölé pozícionálja. Azonban ez a fasizmusok, a fasiszta szervezetek és rendszerek némelyikére egyáltalán nem volt igaz: például a Franco-féle falangista mozgalom sem volt lényegében több e téren a „szokásos” nacionalizmusoknál. Ettől még a francoizmus „hibátlan fasizmus” volt. Így, ha a mai magyar Fidesz-rendszerben sincs a náci Übermensch-ideológiához hasonló, hivatalosan is képviselt³ nézet, ez még nem zárja ki azt, hogy maga a Fidesz-rendszer fasiszta lehessen, ha egyéb ismérveiben nagyfokú egyezést mutat a fasizmussal.

Nézzük tehát, hogy célok és gondolkodásmód tekintetében hogy áll a Fidesz, összevetve a fasizmus céljaival és gondolkodásmódjával!

A fasizmus jellegzetességeit a jelenséggel foglalkozók körében kialakult konszenzus alapján lehet definiálni. Ezeket alább pontokba rendezve írjuk le, minden egyes pontnál felsorolva a Fidesz-hatalomra jellemző sajátosságokat is. Így azonnal és szemléletesen lehet látni, „hogyan is áll fasizmus terén” a Fidesz! Minden egyes, a Fideszre vonatkozó jellegzetességet közismert tényekkel, történésekkel, illetve Orbán Viktortól vett idézetekkel támasztjuk alá, elkerülendő a Fidesz-hívekkel folytatandó felesleges vitákat és eleve lehetetlenné és esélytelenné téve az esetleges félremagyarázási kísérleteiket is.

1. A fasiszták az adott nemzet totalitárius állammá történő egységesítésére törekedtek a nemzeti közösség tömegeinek mozgósítása révén, az élcsapat szerepét betöltő pártra támaszkodva.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének kimondott célja, hogy a magyarokat egy „centrális erőtér” akaratának rendelje alá, kizárva mindenféle „destruktív vitát”. Orbán Viktort idézem, a hírhedt 2009. szeptember 9-i kötcsei beszédéből: „Megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza - és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.” Ez nem más, mint az itt általa „nagy kormányzópártnak” és „centrális erőtérnek” elnevezett totális állam: mindenféle parlamenti alternatíva nélkül.

A totális állam egyben a jogállam ellenparadigmája is, azé a jogállamé, amelynek alapja az egyéni és közszabadság komplex és koherens jogrendszer általi garantálása. Ezzel szemben Orbán és a Fidesz-rendszer az „igazságosság” és a „közjó” homályos és képlékeny, ám kétség kívül népszerű fogalmával operál – ahogy ezt a mai parlamenti szónoklatában is tette: „Rossz az a gondolat, hogy a politika célja a szabadság maga, és ha ez megvan, akkor minden megvan. A szabadság nagyon fontos, de nem cél, csak előfeltétel. A politika célja a közjó keresése, kijelölése és elérése.” Amint látható, itt egyértelműen totalitárius módon értelmezi a közjót, melyet – úgymond – a politika „jelöl ki”, nem pedig az ország polgárainak szabad, konszenzusos érdekegyeztetései során fogalmazódik meg, melyet aztán ezen szabad polgárok szabadon a mindenkori politika feladatául. Nem, itt a sorrend fordított és tipikusam totalitárius: „a hatalom birtokában ÉN fogalmazom meg azt, hogy szerintem mi a közjó és ezt szintén a hatalmammal élve követtetem veletek!”

A nemzeti közösség tömegeinek mozgósítása is jellemző a Fideszre: akár a „Békemenetre” gondolunk, akár a már „politikai klasszikussá” vált „kétmillióan vagyunk”-ra – de a még 2002-ből való szlogen – „A haza nem lehet ellenzékben!” – is kifejezetten a saját politikai erőnek a nemzettel való totális azonosítását mutatja. De ide vehetjük a „külmagyaroknak” megadott állampolgárságot és az azzal járó szavazati jogot is: ismét egy olyan attribútum, amely az államot nem az együttműködő polgárok közösségeként definiálja, hanem – a fasizmusra jellemzően – „népi-vérségi” alapokon. (Erről írtunk korábban részletesen Az állam polgára c. posztunkban.) Így a „nemzeti együvé tartozás” érzését, a magyar kultúra iránti elkötelezettséget és a természetes szülőföld-szeretetet is a saját politikája propagandaeszközévé teszi, azonosságot hirdetve önmaga és a magyarság között. Ez persze egyben a – szintén fasiszta – kirekesztő attitűddel jár együtt: aki nem fogadja el a mi politikai és társadalmi koncepciónkat, aki nem része a mi politikai közösségünknek, akinek „különvéleménye van”, az „nem is magyar”, az nem része a mi nemzetünknek, az „idegen” és idegen érdekeket szolgál, „ellenséges külföldi hatalmak ágense”!

2. A fasizmus ellenséges a liberális demokráciával, a szocializmussal, a kommunizmussal szemben. A fasizmus fő ellenségének a szocializmust és a kommunizmust tekintette, de időnként kritikus volt a kapitalizmussal szemben is, egyfajta „harmadik utat” javasolva a kapitalizmus és a marxista szocializmus között. A fasizmus bizonyos elméleteket és terminológiát a szocializmustól kölcsönzött, de azzal ellentétben az emberi társadalmon belüli fő ellentéteket nem az osztályok között találta meg, hanem a nemzetek és az emberi „fajok” között.

A gazdasági életben a jelentős állami tulajdon és állami beavatkozás mellett nagy teret kapott a nemzeti tőke, beleértve a nagytőkét is: A „nemzeti nagytőke” fogalmát a Fidesz hosszú ideje és nyíltan (nem törődve a fogalom kifejezetten a fasizmushoz kötődő eredetével) használja – ez büszkén deklarált céljai közé tartozik.

A Fidesz szocializmus-eredetű (etatista) terminológiája és kezdeményezései mindennaposak. De megjelenik ez az eredet az állammonopolista gazdasági, kulturális, egészségügyi, szociális és oktatási keretek kialakításában is.

Az „illiberális állam” nyílt politikai és társadalmi programként való meghirdetése bizonyítja a Fidesz liberális demokrácia-ellenességét. Ez a fasizmus-kellék tehát „kipipálva”. De az „unortodox” gazdaságpolitika (amely kifejezetten szembemegy a liberális gazdaságpolitikával) szintén azt mutatja, hogy a Fidesz egész koncepciója tagadja a liberális demokráciát.

A szocializmussal az Fidesz-rendszernek az a baja, hogy az esélyegyenlőség, amely szocializmus alapelve, a Fidesz-rendszer kifejezetten szembemegy az esélyegyenlőséggel – elég csupán az oktatási rendszernek a szegényebbekkel szembeni represszív jellegét említeni. A magas szintű és esélyegyenlőség-alapú oktatás a társadalmi mobilitás leghatékonyabb eszköze, ám ha működhetne a társadalmi mobilitás – amely tulajdonképpen nem más, mint az egyéni teljesítmények és képességek nyílt, szabad versenye! –, akkor odalenne az elit fent említett primátusára alapozott Fidesz-féle társadalomkoncepció, amely az úgynevezett „munkaalapú társadalomban” fogalmazódik meg. Erről a „munkaalapú társadalomról” korábban részletesen is írtunk a Miért zsákutca a „munkaalapú társadalom”? című posztunkban. Ott olvasható e téma teljes kifejtése – most csak egy mondatot idézek, a „munkaalapú társadalom” lényegéről és valódi céljáról: „Dolgozz nekem ócsóért - és fog be a pofád!”

Ami az antikommunizmust illeti, ez alakulása óta jellemző a Fideszre – mind a vezetőire, mind a törzsszavazó-bázisára (amely szavazóbázis tekintélyes részét „örökölte” az MDF-től). Az MSZP „utódpártiságának” örökös mantrázása (holott a Fidesz-kormányban több volt MSZMP-tag ül, mint pl. a Gyurcsány-kormányban), a szólam-antikommunizmus/-antimarxizmus, a „nemzetközi baloldal aknamunkájára” való hivatkozások mindennaposak. Az antikommunizmus alapvetően szimbolikus aktusokat jelent: „nagy antikommunisták” kultuszát, „vén komcsi funkcionáriusok” vegzálását. Ugyanakkor az is kifejezetten a fasiszta politikai mozgalmakra jellemző, hogy e mozgalmaknál – akárcsak a Fidesznél – a kommunizmus általuk ajánlott ellenparadigmája nem a polgári demokratikus jogállam és a meritokrata, teljesítményverseny-alapú kapitalizmus, hanem a „nemzeti együttműködés”, ami gyakorlati politikai rendszerként éppen Mussolininál jelent meg.

Ami a Fidesz kapitalizmussal szembeni szkepticizmusát illeti, szintén Orbán kötcsei beszédében találhatni erre jó példát, íme: „A közvélemény úgy érzékeli, hogy… a viszonyrendszer megbillent az individuum irányába, aminek például mindennapi tapasztalata, hogy fölbomlott a közrend. De hasonlóképpen bukott meg a jelenlegi kormányzás szellemi alapjait jelentő tételrendszer másik pillére is. Ez pedig a tudományos kapitalizmus bukása, a piac mindenhatóságába vetett hit - amiről kiderült, hogy nem igaz, és szintén megbukott, itthon és világméretekben is. Ugyanakkor a világban zajló folyamatok is azt a benyomást keltik, hogy valami véget ért. Amit látunk tehát, az nem csupán egy kormányzat leszerepelése, hanem egy korszak vége is egyben. Máshonnan nézve pedig egy új kezdet lehetősége. Egy nagy lehetőségé, amely egyben óriási kockázat is.”

Ugyanakkor – hasonlóan a „klasszikus” fasiszta rendszereket jellemző kapitalizmussal kapcsolatos kettősséghez - Fidesz-rendszer gazdasági életében a jelentős állami tulajdon és állami beavatkozás mellett nagy teret kap a nemzeti tőke, beleértve a nagytőkét is. A „nemzeti nagytőke” fogalmát a Fidesz hosszú ideje és nyíltan (nem törődve a fogalom kifejezetten a fasizmushoz kötődő eredetével) használja – ez büszkén deklarált céljai közé tartozik.

A Fidesz-rendszer gazdaságpolitikája abban is hasonlít a fasiszta rendszerekére, hogy nemzetgazdaságban az önellátásra és a függetlenségre helyezik a hangsúlyt: „a nemzet újraiparosítását” kiemelt célként kezelik – így ebben is analóg a Fidesz rendszere a fasiszta modellel. A Fidesz világmagyarázatának egyik sarkalatos eleme a nemzeti iparukat feladó és az ipari termelést a Távol-Keletre áttelepítő nyugati modell kritikája: a Fidesz szerint ez okozta a nyugat elerőtlenedését és a kelet robbanásszerű gazdasági növekedését. Ez a diagnózis alapjaiban tartalmazza az igazságot – ám a gyógymód, amellyel a Fidesz a helyzetet kezelné, már téves, ugyanis a megoldást nem a nyugathoz versenyképesség és munkakultúra terén való felzárkózásban látja, hanem „en bloc” a nyugati szemléletmóddal való szakításban. Arról elfeledkezik ez a koncepció, hogy a kelet expanziója mögött nem csupán egy egyszerű ipar-áttelepítés áll, hanem éppenséggel a nyugati technológiák és hatékonyságmodellek, valamint menedzsment-rendszerek átvétele is. E területek fontosságáról viszont sem a Fidesz-vezetők, sem a szellemi holdudvaruk, sem a „nemzeti nagytőkések” nem beszélnek – hiszen e módszerek meritokraták, ellentétben a Fidesz-rendszer kontraszelekció-alapúságával.

A Fidesz-rendszer a saját gazdasági koncepciójának megvalósítása érdekében a fasiszta rendszerekhez hasonlóan, szintén alkalmazza a protekcionizmust is, megkülönböztetve a rendszer elképzelései és érdekei szerinti „értékteremtő-munkaalapú”, illetve „spekulatív” üzleti szférát. Az előbbihez sorolt cégekkel „stratégiai partnerségi” megállapodásokat köt, míg az utóbbiakat szektorális különadókkal és szelektív jogalkotással egyaránt sújtja (bank- és multiadók, reklámadó, stb.)

(A fasizmus e fejezet felvezetésében említett azon sajátosságáról, hogy az emberi társadalmon belüli fő ellentéteket - a szocializmustól-kommunizmustól eltérően - nem az osztályok között találta meg, hanem a nemzetek és az emberi „fajok” között, a poszt 5. a fasizmus szélsőségesen nacionalista vonásaival foglalkozó fejezetében lesz szó.)

3. A fasiszta mozgalmak közös vonásai az állam fontosságának messzemenő hangsúlyozása: a fasizmus ideológiája következetesen hangoztatja az állam elsődlegességének elvét.

2010 óta (de már 1998 és 2002 között is, a lehetőségekhez mérten) a Fidesz-hatalom igyekezett minden államhatalomtól független entitást kiszorítani. Nem csupán játéka szavakkal, hogy a centrális erőtér uralta állam mindent centralizálni igyekszik: ez valójában a Fidesz-állam legpontosabb leírása. Már-már mániákus, ahogy a Fidesz-hatalom semmiféle valódi, állam- és pártfüggetlen autonómiát nem képes elviselni. Természetesen érthető ez, hiszen maga a Fidesz-állam nem képes a jó teljesítményre - éppen a centralizáltsága, a szubszidiaritások kiiktatása, a mindent felülről vezérelni akarás miatt. Így – ideig-óráig – csak „a szálak kézbentartásával” és a fontosabb erőforrások feletti erős kontrollal lehet képes hatalmon maradni, mert az erőforrások kontrollja ad arra lehetőséget, hogy a hatalom megtartásához szükséges szavazóbázis anyagi igényeit kielégíthesse. (Természetesen más rétegek és általában a magyar társadalom és gazdaság hosszabb távú kárára!)

[A Fidesz-rendszer állammániája egyébként nem csupán céltalan és kontraproduktív, hanem abszurd is, hiszen létezik egy, a Fidesz-rendszer által a magyar állam szintjén nem uralható tényező: az, hogy az ország (szó szerinti) „létfenntartásához” évről évre elengedhetetlenül szükséges egy több ezermilliárdos nagyságrendű, külföldről (alapvetően az EU-tól, illetve annak tagállamaiból, legfőképpen Németországból, illetve a nemzetközi pénzpiacoktól, államkötvény-vásárlások formájában) érkező tőkeinjekció⁴. Így ha „mindent” utal is belföldön a Fidesz-rendszer, az sem lenne elegendő ahhoz, hogy biztonsággal megálljon enélkül is a saját lábán…]

Az állam az utóbbi években hihetetlenül túlterjeszkedett, akár tulajdonosként (MAL Zrt. „állami felügyelet” alá helyezése, MOL-részvénypakett megvásárlása, E.ON gáztározó-vásárlás, tervezett állami „nonprofit” közműszolgáltatók, a jelenlegi, versenyszféra-beli szolgáltatók hatalmi eszközökkel való kiszorítása, tulajdon-eladásra való kényszerítése által), akár koncesszió-adományozóként (állami földhasználati, illetve dohánykoncessziók hatalomközeli kezekbe adása), akár a szakmai szervezetek hatalomközeli jellegűvé történő átalakításával. De ide – az államhatalom túlterjeszkedéséhez és megerősítéséhez – sorolandók az igazságszolgáltatásban történt központosítások, vagy éppen az önkormányzati rendszer kiüresítése is.

4. Az erős vezető iránti rajongás.

A Fideszt – már a rendszerváltozást megelőző kezdetektől – Orbán Viktor személye nélkül egyszerűen lehetetlen értelmezni is, elképzelni is. Egészen biztos, hogy az ő vezetői karizmája és politikai-pszichológiai képességei nélkül a párt sem a ’90-es évek eleji jelentéktelenségből nem tudott volna a jobboldal vezető erejeként kiemelkedni, sem pedig a 2002-es és a 2006-os választási vereséget úgy túlélni, hogy egyetlen pillanatra sem kérdőjeleződött meg e nyolc évben az, hogy a Fidesz bármikor kormányképes (ami a politikai támogatottságát illeti). Orbánhoz hasonlóan tehetséges, koncepciózus és munkabíró, a szervezés, az „aprómunka” és a hosszú távú stratégia fontosságával⁵ (és az ezeket elvégző személyek és stábok jelentőségéve) is tisztában lévő politikus a rendszerváltás óta nem akadt.

Ez az alapja annak, hogy éppen ő lett a Fidesz (és a rendszerváltás utáni a magyar jobboldal) legtámogatottabb és leghosszabb ideig vezető szerepet betölteni képes vezetője. Annak oka pedig, hogy a magyar jobboldal általában igényli a karizmatikus vezetőt, nem másban keresendő, mint saját politikai, eszmei hagyományaiban és a jobboldal fő támogatói bázisának etatista, azaz polgári értelemben nem önálló (hanem járadékvadász – még nagytőkés tulajdonos is!) mivoltában. E bázis számára sokkal több „haszna” van annak, ha a kritikákat mellőző módon támogat egy „vezért”, aki ezért cserébe „eltartja” és (legalább szubjektíve) „kivételezik vele”, mintha önálló véleménnyel és a saját képességeire alapozott egzisztenciával pórbálna érvényesülni. Az így vagy úgy (akár szellemi, akár gazdasági, akár versenyképességi téren) önállótlan emberek szükségképpen vezérelvűek. Akár a „Békemenet” résztvevői, akár a „nemzeti nagytőkések” bizony „Viktor, Viktor!”-tól remélnek stabil egzisztenciát.

5. Szélsőséges nacionalizmus és a saját etnikum felsőbbrendűségébe vetett hit: A fasiszta hatalom álláspontja szerint a felsőbbrendű népeknek, „fajoknak” életteret kell szerezniük a gyengébbekkel és alsóbbrendűekkel szemben. A fasiszta mozgalmak a nacionalizmus harcias, szélsőséges, soviniszta, idegengyűlölő formáját képviselték.

Előzetesként csak néhány jellegzetesség:

„szabadságharc”,
verbális, kulturális, értékrendbeli, valamint stratégiai EU- és nyugatellenesség,
„Brüsszel-Moszkva párhuzam”,
„külföldi ügynökök” emlegetése,
a magyar kivételesség-tudat politikai tőkeként való kiaknázása,
a szokásos Fidesz-nagygyűléseken tömegével látható Árpád-sávos zászlók és „Nagy Magyarország”-transzparensek,
rovásírás-kultusz.

A Fidesz „ideológiája”, világlátása és- felosztása szerint a nyugati, liberális, individualista társadalmak „vesztesek” a keleti illiberális népekkel (mint amilyen a Fidesz-Magyarország is) szemben. Jó fajelmélethez illően ennek a nézetnek persze az alapja a túlkompenzálás vágya, hiszen az „illiberális” magyar Fidesz-rezsim képtelen a nyugati hatékonyságra, innovációra és versenyképességre, mivel képtelen annak szervezési és társadalmi módszereit követni, éspedig saját fogyatékossága okán. (Erről alább még esik szó!)

Ismét idézek Orbán kötcsei beszédéből. „Amikor Magyarországról beszélek és a kormányzás lényegéhez közelítek, akkor én ezt kisbetűvel és két szóban írom: magyar ország. Nézetem szerint ugyanis a mindenkori ideális magyar kormányzatot annak a felismerésnek kell vezetnie, hogy a magyarok közössége, s egyáltalán a létezés magyar minősége többek között abból ered, hogy rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot. Természetesen a maguk módján mások is leírják, értelmezik és kifejezik a világot, de mintha az valahogy mást jelentene. Ha úgy tetszik, az másfajta művekben ölt testet. De meggyőződésem, hogy így leírni, megérteni és kifejezni a világot rajtunk kívül más nem tudja.” Íme, a kivételesség-tudat!

Az nyilvánvaló, hogy a mai világban már nem operálhat egy eu-s tagállam miniszterelnöke ’30-as évekbeli felsőbbrendűség-tudatot sugárzó „fajelméletekkel” – ennek a durva, a mindennapok személyes tapasztalatival ütköző hazugságnak már a nagy tömegekre nem lenne pozitív hatása. Nem mondhatja azt Orbán, amit Szálasi (és egynémely mai, nyilvánvalóan súlyosan személyiségzavaros jobboldali, akár a Fidesz szellemi holdudvarában is). Ma már azzal lehet politikai haszonra – és táborra – szert tenni Magyarországon, ha ennek a gazdasági teljesítőképesség terén nyilvánvalóan komoly hiányosságokkal küzdő, és emiatt szegény népnek valamiféle a mindennapok világán kívüli önérzet-pótlékkal áll elő a politikus. Erre alkalmas az, ha azt hirdeti a népnek, hogy a magyarok gondolkodásmódja egyedi és (alapos csúsztatással a valósághoz képest) „minden egyedi egyben értékes is” (ami persze nem igaz), ezért a magyarok valóságos gazdasági, vagy személyes teljesítmény nélkül is kivételesek – tehát: kivételezettséget érdemelnek, csupán azért, mert egyediek. Kivételes és kivételezésre jogosult, csupán a magyarsága folytán is! Emlékszünk a szlogenre: „Tiszteletet a magyaroknak!” – amit persze a Fidesz és a célközönsége is úgy értett: „Kivételezést a magyarokkal!”

Ránk nem vonatkoztathatók azok az általános országértékelési standardok, amelyekkel minden már ország, gazdaság és kormány eredményességét mérik világszerte – mert nekünk egyedi a látásmódunk! Az egyedi pedig: értékes - mi, magyarok felsőbbrendűek vagyunk, mert nem vagyunk részei a ti érték- és látásmód-mátrixotoknak!

Ugyanakkor abban is megmutatkozik a magyar kivételesség és küldetéstudat, hogy – Orbán szerint – „a nyugat válságából” éppen a magyar „unortodox módszerek” mutatják a kiutat. Jellemző a fasiszta rendszerekre, hogy önmagukat „a jövő letéteményeseinek” hirdetik és saját társadalmi, politikai intézményeiket és gazdasági rendszerüket a liberális demokrata és piacgazdasági rendszereknél felsőbbrendűnek tekintik, a „következő fejlődési fokozatnak”. Mindezek hiánytalanul és karaktereses megvannak a Fidesz-rendszer esetében is – az elhíresült tusnádfürdői beszéd egy része is éppen erről szólt…

A magyarhoz hasonlóan sikertelen nemzetek nacionalizmusa minden esetben és szükségképpen válik „szélsőségessé”. Éppen ezért gyakorlatilag nincs valódi határ a Fidesz-törzshívek nacionalizmusának tartalma, illetve a magyar szélsőjobb híveinek „nemzeti érzései” között. A két szavazótábor valójában csupán abban különbözik, hogy a szélsőjobb hívei nem tartják elégségesnek az Orbán és a Fidesz által folytatott politikát ahhoz, hogy megvalósuljon itt „magyar ország”. Én sem véletlenül írom ezt a kifejezést két szóba: Orbán Viktor tette ezt a kötcsei beszédében, amikor azt mondta-írta, hogy „a kormányzás célja és feladata - nagybetűvel és egybeírva - Magyarország közjogi értelemben vett vezetése, tartalmilag pedig annak biztosítása, hogy a nagybetűs Magyarország kisbetűvel és két szóban írva: magyar ország maradjon.”

Amint írtam, a magyar jobboldal és szélsőjobb nem a magyarság érdekeiben és a magyarság „attribútumainak” mibenlétében tér el egymástól, hanem csupán abban, hogy milyen eszközökkel akarja érvényt szerezni ezeknek. Ám ebben – hogy érvényre juttassa a(z általa „magyarnak” tartott) magyarság (mint mondtuk, az egész magyar jobboldalon nagyjából azonosan elképzelt) érdekeit, valójában a „mérsékelt” Fidesz sikeresebb, mint a Jobbik. Míg az utóbbi csak eu-s zászlókat éget, addig a Fidesz-hatalom a saját maga által definiálta „magyarok közösségét” támogatja meg az eu-s támogatásokkal: a saját „gazdasági nacionalistáinál” landolnak ezek a pénzek és a saját „politikai nacionalistáinak” önkormányzati és országos potentátjai profitálnak, szereznek politikai tőkét e támogatások „látványos közprojektekbe” ölésével.

A mai „szélsőséges nacionalizmus” ugyanúgy mást jelent a „klasszikus fasizmus” korának szélsőséges nacionalizmusához képest, mint ahogy fentebb már ezt megállapítottuk a stiláris és eszközbeli elemeknél is. Ma a szélsőséges nacionalista nem az a néhány őrült, aki ki akar irtani más népeket, hanem az, aki a saját országában élvezett privilégiumai érdekében el akarja zárni a saját népét. Korunk szélsőséges nacionalistája már nem „előnyhöz” akarja juttatni a saját országát-nemzetét, mások kárára, hanem – érzékelvén, hogy más népek sokkal sikeresebbek, mert hatékonyabbak, mivel polgáriak – a saját maga kontraszelektáltságát, társadalmi és gazdasági téren való hatékonytalanságát és versenyképtelenségét érzékelve ki akarja zárni a nálánál teljesítményképesebbeket, és ennek érdekében tömegbázisul maga mellé állítja népének többi, a teljesítményversenytől tartó emberét is. Ezzel pedig immár nem előnyt szerez (hogy kizárja a konkurenseket és ezzel hagyja erősödni a sajátjait), hanem egy teljesen az együttműködésre alapozott világban a fejlődés és versenyképessé válás gyakorlati esélyét veszi el az így leszakadásra kárhoztatott népétől. Nagyon leegyszerűsítve: míg a „klasszikus fasizmus” korában a szélsőséges nacionalizmus „más népek gyilkosa” volt, addig a mai szélsőséges nacionalisták immár a saját fajtájukat pusztítgatják… Míg a „klasszikus” szélsőséges nacionalista elitek a saját népük élén győzedelmeskedve akarták a hatalmi pozícióikat fenntartani, addig a mai szélsőséges nacionalisták már a saját népük valódi érdekei ellenében akarnak uralmi pozícióban maradni.

Manapság egy, a valódi teljesítményversenyben nem boldoguló elit rövid időn belül elbukna, mivel a nemzetközi versenyben tenné a saját országát alulteljesítővé, ezért a ma teljesítményképtelen elitjei szükségképpen, jobb eszközük nem lévén válnak szélsőségesen nacionalistává, hogy nacionalista szlogenekkel kiszakíthassák országukat a teljesítményalapú nemzetközi kontextusból. Putyin szélsőséges nacionalizmusa (a külföldről támogatást kapó civilszervezetek „külföldi ágensekké” minősítése és a nagyorosz nacionalizmusnak lokális „piszkos háborúkkal” való kiélése) azért következett el, mert a kommunista-bizantinus mentalitású politikai elit egyszerűen nem képes gazdaság és munkakultúra terén hatékonnyá, jól teljesítővé és így nemzetközi téren is versenyképessé tenni Oroszországot. Az emiatt stagnáló, mert a gáz- és olajbevételeit nem fejlesztési tőkeként befektető (hanem részben felélő, részben az oligarchátus által egyszerűen elsikkasztó) országban a politikai hatalmat csak a nemzeti elzárkózással lehet ideig-óráig megtartani. Ismerős a képlet? Ez folyik Fidesz-Magyarországon is: ezért kényszerül a mai globalizált világban és különösen az EU-ban szélsőségesen nacionalistának számító politikára a Fidesz-hatalom!

Természetesen ennek megvannak a maga ízléstelen, erőszakos és egyértelműen a „klasszikus magyar szélsőséges nacionalizmustól” származó kellékei is:

a Szabadság-téri „Megszállottsági emlékmű”,
a turulkultusz,
a „népszerű” cigány-kitelepítések,
a Jobbik + a „gárdák” eltűrése,
a Horthy-kultusz.

Mindezek alapján a Fidesz-rendszert a mai EU-ban és a globalizált, azaz kooperáció-alapú világban szélsőségesen nacionalistának kell minősítenünk. Mert nem ahhoz kell mérnünk ezt a mai nacionalizmust, hogy „mit tettek a nácik!”, hanem ahhoz, hogy mit tesznek a mai fejlett és stabil polgári demokratikus nemzetek.

6. Militarizmus: A tipikus fasiszta állam militarista jellegű, a katonai fegyelem elemeit kiterjeszteti a társadalmi élet minden területére. Nagy hangsúlyt fektetett az egyenruhákra, díszszemlékre.

A militarizmus az egyik olyan karakterjegy, amely a mai Európában és egy Magyarország-méretű és gazdasági fejlettségű ország esetében csak korlátozottan, inkább csupán szimbolikus téren mutatkozhat meg – de a rendszer „vonzalma” minden kétséget kizáróan megvan. „Gyakorlati (fegyveres) militarizmusra” a jelen világban természetesen nincs lehetősége a Fidesz-vezette Magyarországnak, de ez nem a saját szándékaiból következik. Elég csak a TEK-re, amely egy jogállamban a mai formájában felesleges, hiszen a „hivatalos” funkcióit ellátó szervek a TEK alapítását megelőzően is léteztek és 2010 őszén semmivel sem emelkedett meg az ország terrorfenyegetettsége, hogy az új helyzet esetlegesen új szervezetet igényelt volna. A TEK létrehozásának egetlen lehetséges indokául így nem lehet jogállami indokokat felhozni. A TEK esetében egyébként az is a fasiszta erőszakszervezetekre emlékeztet, hogy mielőtt hivatalos állami szervezetté vált volna, a „magja” a párt magán-védereje volt.

A Fidesz-rendszer folytonosan „harcol”, katonai terminológiával írja le a világot és a társadalmat – azt a társadalmat, amelyet jó fasiszta módjára „gleichschaltolt”, létrehozva a pedagóguskart, mint szakmai korporációt, a felsőoktatási intézmények állami felügyeletét ellátó és anyagi autonómiájukat felszámoló kancellár-rendszert. De uniformizálta az oktatást is – fasizmusra jellemzően bevezetve a mindennapos testnevelést, hadd edződjön a felnövekvő generáció a jövendő harcokhoz! A „militarizált” és hatalomhű felsőoktatás a Nemzeti Közszolgálati Egyetem létrehozásában mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban. Egyfelől az intézmény deklarált gyakorlati célja az új és rendszerhű köztisztviselői és fegyveres testületi vezetői réteg kiképzése, másfelől pedig szimbolikusan is „militarista szimpátiákról” árulkodik, hogy az egyetem hol másutt kapna helyet, mint az egykori Ludovika épületében – mit sem törődve azzal, hogy az a Természettudományi Múzeum otthona volt.

A szellemi-kulturális „Gleichschaltung” is teljes gőzzel folyik, éspedig természetesen a hivatalos állami nézetrendszert képviselő, erősen nacionalista, globalizáció- és liberalizmusellenes, „udvarhű” – egyébként sokadrangú, sokuk esetében már a néhai államszocializmust is készséggel kiszolgáló - „alkotókat” és „műveiket” helyezve domináns pozíciókba és premizálva. Teljes pompájában virul a Mefisztó c. Szabó István-filmben ábrázolt fasiszta kultúrpolitika!

7. A fasizmus a politikai erőszak, a háború és a gyarmatosítás eszközeivel igyekszik sikeressé tenni a nemzetet.

Politikai erőszakból bőven kapott a magyar társadalom az elmúlt években, 2006 őszétől kezdve, kedve a Fidesz által soha el nem ítélt (mert valójában általuk szervezett – ld. USA felderítési adatok) randalírozóktól egészen a minapi civilellenes politikai-rendőri erőszakig. („Rohadt fasiszták” – írta ennek kapcsán, teljes joggal TGM.)

Mint már több itt áttekintett „fasizmus-attribútum” esetében is láttuk, a politikai erőszak, a háború és a gyarmatosítás esetében is az a helyzet, hogy e „kellékek” tartalma megváltozott, vagy ma már az adott módszer kivitelezhetetlen, vagy épp célszerűtlen, idejétmúlt. Ma már nem lehet és nem is lenne érdemes megszállással gyarmatosítani – lám, a tulajdonképpen „jogos”, mert orosz Krím Oroszország általi annexiója is csak azért nem járt brutális ellenreakciókkal, mert Oroszország atomnagyhatalom. Ha Magyarország annektálná fegyveres erővel Dunaszerdahelyt, annak egészen más vége lenne… A kormányzati-hatalmi szintű „magyar fasiszta gyarmatosítás” megmaradni kénytelen a székelyföldi autonómia melletti kiállásnál és a „külmagyaroknak” megadott állampolgárságnál. (Így legalább az emberanyag zsebébe dugott útlevelek – no meg az ezért az ottaniaktól, illetve a belföldi „nemzeti érzelműektől” kapott szavazatok! – szintjén „hódítják vissza” a trianoni területeket!) Ez is egyfajta „nemzeti megújulás a terjeszkedés által” („Drang nach Trianon!”), amely azonban egyértelműen viszi és nem gyarapítja az ország erőforrásait.

Összefoglalás

A Fidesz-rendszer a fentiek alapján egyértelműen mutatja a maga fasisztoid mivoltát. Természetesen ez a 2010-es évek fasizmusa, amely ráadásul (egyelőre) az Európai Unió és a NATO szabta-tolerálta határok között képes csak mozogni. Jogos a kérdés, hogy „fasizmusnak” nevezzük-e ez a valamit, vagy pedig a 20. század első felétől annyi minden külső tényezőben különböző körülmények és működési feltételek miatt ezt a céljaiban és szándékaiban (mint a fenti pontokban kimutattuk) virtigli fasiszta politikát mégiscsak valamely más fogalommal kellene illetnünk? Ha ez utóbbi mellett döntünk, akkor talán a „centralista” elnevezés lenne a legalkalmasabb.

Mármost, ez a Fidesz-féle „centralizmus” vajon azonosítható-e a fentiek alapján fasiszta rendszerként? Mint írtam és meg is okoltam, a „klasszikus fasizmus”, mint a totális állam modellje, mára már számos ok miatt életképtelen, ezért túlhaladott. A létező újfasizmus pedig, mivel a „klasszikus fasizmus” eszköztárát használja, és csupán az „aktuális ellenséget” cserélte le (pl. a zsidókról a bevándorlókra), szintén működésképtelen módszer lenne egy „modern totális államhatalom” kiépítésére és huzamos működtetésére. Ha ma, a 21. században és az EU-n belül valaki egy, a céljait és az államhatalmat átható gondolkodásmódot illetően totális államot akar, akkor azt valahogy a Fidesz módszerei szerint kell és lehet megtennie. Ekképpen a „centralista állam” a fasiszta jellegű totális állam mai reinkarnációja. Rövidtávon nem olyan életveszélyes, de perspektíváiban hasonlóan szánalmas – céljait tekintve pedig semmivel sem tisztességesebb. Ha valakit boldogít – vagy: megnyugtat – az, hogy ezt az államberendezkedést (mivel hiányoznak a csizmák és az utcai verőlegények) nem nevezi fasisztának, akkor lelke rajta!

…Mindezeket pedig azért írtam le, hogy lássuk-tudjuk: kikkel állunk szemben és mi is ez a Fidesz-modell. És hogy ha nem tér le az ország erről a nyomvonalról, hanem végigfut rajta, akkor utólagosan „nekem aztán ne jajgasson senki!”⁶

¹ A korszak egyetlen sikeres, egy készhelyzet-teremtési akció meghiúsításra tett válaszlépése sem valamely demokrata hatalomhoz kötődi, hanem épp a fasiszta Olaszországhoz: amikor Hitler első Anschluß-kísérletét azzal akadályozta meg Mussolini, hogy csapatainak a Brenner-hágón való felvonultatásával garantálta Ausztria függetlenségét.

² Idézet Guido Westerwelle volt német külügyminiszter 2013. március 7-i keltezésű leveléből, melyet három másik eu-s tagállam külügyminiszterével együtt írt José Manuel Barrosonak, az Európai Bizottság elnökének az EU-n belüli „illiberális”-antidemokratikus törekvések kezelésére szolgáló új és hatékony rendszer kidolgozásáról.

³ A Fidesz persze a gyakorlatban rasszista – hiszen a totális politikai hatalom birtokában eltűri mások agresszív, rendszerszerű és nyílt rasszizmusát, továbbá rasszista azért is, mert rendszeresen hoz intézkedéseket egyes társadalmi csoportok ellen. Itt elég csak a miskolci roma-kitelepítési programra, a hajléktalanokat kriminalizáló törvényre, vagy épp a „szociális kisebbségek”, azaz a szegények ellen szintén rendszerszerűen hozott törvényeket (mint a Munka Törvénykönyv szigorítását, vagy épp a szociális ellátás közmunkával való felváltását, és a munkanélküli segély időtartamának és összegének radikális csökkentését említeni.) Ne feledjük: nem csupán „vérségi”, „faji” alapon lehet diszkreditálni egy társadalomban egyes csoportokat, hanem szociális alapon is – és ez a társadalmi szegregáció és esélyelvétel semmiben sem „jobb”, elfogadhatóbb, mintha ezt faji alapokon tennék. Ma már komolyan kell foglalkoznunk a népcsoporton belüli „szociális rasszokkal” és szociális rasszizmussal is, hiszen ez a fajta elkülönülés minden sajátosságát mutatja a faji alapú rasszizmusnak. Pl. a mélyszegényekkel a felsőbb társadalmi rétegekbe tarozók nem keverednek sem személyes és magánkapcsolatok terén, sem lakóhelyüket illetően, őket minden szempontból „idegen elemnek” kezelik a társadalmon belül. Továbbá ugyanúgy jelen van az egymásétól erősen, akár alapvető vonásokban, szokásokban, társadalmi stratégiákban is eltérő kultúra is.

⁴ Ehhez a több ezermilliárdos tőkebefektetéshez képest eltörpül az Oroszországból (akár a Paks II. kapcsán, akár egy esetleges kedvezményes gázár formájában elképzelhető) évi legfeljebb néhány tíz-, de legfeljebb százmilliárdos tőkeimport. Így az eu-s forrásokat és a nemzetközi tőkepiacokat semmiképpen sem lehet lecserélni Oroszországra, mert ez a magyar állam finanszírozhatóságát alapjaiban rengetné meg. Erről bővebben itt: http://tldr.444.hu/2014/09/18/a-ner-elkerulhetetlen-bukasa/

⁵ A hosszú távú stratégiai koncepció itt a jobboldal – és azáltal a saját – hatalmát jelenti, az ehhez szükséges tömegtámogatottság folyamatos fenntartása által. Ez természetesen időről időre szédületes politikai fordulatokat is jelent és nem zárja ki a taktikai, eszközbeli és retorikai rögtönzéseket sem, hiszen Orbán kiváló debattőr is, aki mer improvizálni.

⁶ Teleki Pál miniszterelnök 1939-ben, kormányának programját ismertetve mondta ezt a mondatot, ez azonban nem került be a parlamenti napló által közölt, hivatalos szövegbe.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.09.13. 18:43 Szerző: Moin Moin

Vadászat

„Aki Magyarországon törvénytelenséget követ el, annak előbb-utóbb a hatóságokkal szembe kell néznie!”

Rogán Antal mondata a tapolcai frakcióülés előtt – 2014. szeptember 10.

Mi is az a szabadság?

Az a baj a mai népekkel, hogy azt hiszik: ők nem lehetnek elnyomott, kisemmizett páriák. Pedig ha a jónép belegondolna abba, hogy ha az emberi történelem egészét vesszük, akkor abból csupán piciny szakasz a „jogállami demokrácia”, akkor ez akár szorongással is eltölthetné…

Ki hinné 25 évvel a kádárista állam összeomlása és az egyetlen állami ideológiára való felfűzöttség elmúlta után, hogy jöhet egy államhatalom, amely rendőri erővel támadhat békés emberi közösségekre¹ – és ki hinné, hogy ezt a támadást ez a hatalom túlélheti?

…A civilszervezetekre mért minapi „pártököl-csapásnak” bizony vannak szükségszerűen levonandó tanulságai.

Ma délután talán ha négyszázan mentek el egy tüntetés-féleségre, amelyen a kormány független társadalmi szervezetek elleni erőszakos fellépései miatt protestáltak. Ez azt jelenti, hogy:

vagy nagyon belterjes gondolatok mentén szerveződnek a tiltakozók,
vagy nagyon rosszul szerveznek és kommunikálnak,
vagy pedig a magyarok döntő többsége úgy érzi, őt nem érinti a téma: ő nem „norvégcivil” – és általában azzal sincs tisztában, hogy vajon miért kellenek a társadalomban önszerveződő, nem az állami struktúrába betagozott csoportok.

Mindhárom tényező benne van abban, hogy a tiltakozás csupán elenyésző erőt mozgósít. Önmagában a szabadság, a demokrácia, a civilkedés egyáltalán nem bír mozgósító erővel a magyar társadalomban. Ez egy olyan nép, amelynek soha a történelmében nem volt arra lehetősége, hogy zavartalanul kísérletezzen az önálló kezdeményezésekkel és megtapasztalhassa azt, hogy ez mennyivel eredményesebb, mintha a felsőbb hatalmak jóindulatát keresi. A szabadság leglényegét tekintve nem más, mint hogy önállóan cselekszünk az érdekeink szerint, átgondolva a tetteink hatásait és így teremtünk erőforrásokat. Persze sok egyebet is a „szabadság” szóval szokás leírni – alkotói, intellektuális, identitásbeli, stb. -, ám ezek a gyakorlatban nem érnek sokat az erőforrás-teremtésbeli [vállalkozási] szabadság nélkül. Egy olyan társadalomban, amely az állampolgári cselekvések szabadságát általában nem tartja értéknek és nem az értékteremtés legcélszerűbb formájának, az említett „speciális szabadságok” csupán szigetszerű, idegen elemek lehetnek – más világokból származó „ágensek”, akiket a nem-szabadságalapú társadalomban értékelt hatalmi és gazdasági tényezők [a kontraszelekciót üzemeltetők és a kontraszelektívek, az „etatisták”] szükségképpen (önvédelemből, pozícióikat, prioritásaikat védendő) üldöznek. A cselekvési önállóságot [szabadságot] értékként és legjobb társadalomszervezési módszerként nem ismerő népnek pedig szintén szükségképpen van önállóságellenes kormányzata.

Az önkény ördögi körei

Ez az önállóságellenes kormányzás nem csupán 2010-ben jelent meg: valójában gyakorlatilag nincs is példa a magyar történelemben arra, hogy az aktuális hatalom valóban, a hatalmat gyakorlók lelkében is értékként jelenlévő módon lett volna az állampolgárok tekintetében önállóság-[szabadság-]párti!

Az egész nem ezzel a minapi rendőrségi attakkal kezdődött - de még csak nem is a Fidesz 2010-es abszolút hatalomhoz jutásával. A baj akkor és azzal kezdődött, hogy 1989-’90-ben egy, a demokráciával mint mentalitással egyáltalán nem ismerős néppel kezdett demokráciásdit játszani egy olyan szellemi-politikai elit, amelynek tagjai szintén nem voltak a szó igaz értelmében demokraták – csak legfeljebb annak hitték, vagy hirdették magukat. Nem tudtak, vagy nem is akartak példát mutatni demokrataságból – ehelyett (demokratához nem illő módon) a saját vízióikat, hiteiket, ambícióikat akarták „megcsináltatni, vagy a saját anyagi igényeiket kifizettetni az országgal, kiélve és kompenzálva ezzel az előéletük során felszedett frusztrációkat és pszichózisokat is. Nem abból indultak ki, hogy mire van szüksége az országnak és hogy mire képes – mentalitása, szocializáltsága és értékorientációi alapján – a magyar nép, hanem saját magukból: a vágyaikból és az érdekeikből. És bár létrehozták a demokrácia formális intézményrendszerét, ám még a legjobbjaik sem gondoltak-számoltak azzal, hogy a népet és a politikusokat átható demokrata közmentalitás híján mit is fognak „termelni” ezek a formálisan demokratikus intézmények. Pedig ott voltak azok a történelmi tapasztalatok, amelyek során demokratikus keretek között szerzett hatalmat és működött autokrácia – elég lett volna az éppen kimúlt pártállamra gondolniuk. Elfeledkeztek arról az alapigazságról, hogy ha ellentét van intézményrendszer és népmentalitás között, akkor az történik, hogy a mentalitás kitölti, belakja és a maga képére formálja ezeket az intézményeket.

…Így „a szabadság kis körei” helyett ezek az intézmények, pozíciók és önkormányzatok az önkény ördögi köreit alakították ki és működtették. Bár formálisan megvoltak és többnyire még ma is léteznek a demokratikus keretek és lehetőségek, ám a gyakorlatban rendszerszinten ezek autokratikus, kontraszelektív módon üzemelnek.

Mindez azért lehet így, mert a nép többsége az állampártság kimúltával is ugyanúgy viszonyult államhoz és közösséghez, mint annak előtte ezer évig: alattvalóként, aki legfeljebb jóltartást vár el. Az, hogy „önálló közösségi-társadalmi kezdeményezés” (mint fentebb írtam már), semmit sem jelentett a magyarság zömének. A mindenkori hatalommal kapcsolatnak sosem gondolkodott ez a zöm konstruktív módon: passzív volt vele kapcsolatban és legfeljebb a négyévenkénti választásokkor „büntetett”, de azt is csak akkor, ha valaki az elégedetlenségek élére állt és megmondta neki, hogy mit is gondoljon az aktuális hatalomról. Ez a nép csak addig volt képes leváltani az inkompetenciáját és korruptságát bizonyított kormányokat-pártokat, ha volt legalább egy másik olyan politikai hatalomaspiráns, akiről el tudta azt hitetni önmagával, hogy „alatta jobb lesz!”.

Legutóbb 2010-ben volt ilyen jobbnak hihető kínálat – azóta nincs!

…És emiatt a 2010-ben nyertes csapat gyakorlatilag minden sötét akciója társadalmilag büntetlen maradhat. Hatalomra kerülésük óta már csupán egyvalamire kell folyamatosan ügyelniük: hogy ne jöhessen létre az a bizonyos jobbnak hihető ajánlat. Ennek érdekében van az, hogy a hatalom minden eszközével élnek a potenciális ellenfelek gyengén tartása² és társadalmi ellehetetlenítése, elszigetelése érdekében.

Tudatosság, önállóság, önbizalom, együttműködés

A magyar társadalom és annak szerveződései képtelenek ezzel a helyzettel mit kezdeni, mert ahhoz, hogy hatékonyan lehessen fellépni ellene, az kellene, hogy a magyar emberekben ott legyen a készség és a késztetés a hatékony együttműködésre és szerveződésre. Ehhez pedig két dolog kellene:

1. Általánosan szokásos legyen a magyar társadalomban elismerni a teljesítményt, annak pozícionáló voltát.

2. Legyen egymás jószándékai és kompetenciái irányt kölcsönös bizalom.

Sajnos a magyarság sohasem szerezhetett tapasztalatokat arról sem, hogy mennyire jó az, ha a teljesítmény pozícionál – viszont megszokta, hogy a hatalom a maga kontraszelektív módján azt és úgy pozícionál, akit és ahogy csak akar. Mivel emiatt gyakorlatilag mindenki pozíciója megingatható (mivel annak alapját nem a saját teljesítőképesség adja), így akkor is pozícióféltő/pozícióféltékeny módon reálnak a magyarok, amikor pedig célszerű lenne a személyes pozícióigényeiket a közös siker érdekében a saját, személyes teljesítményükhöz igazítani. Így az 1. pont nem teljesül.

A 2., azaz a jószándék és a bizalom pedig azért nem működik, mert a magyarságnak folyamatos, koherens és sokszázados tapasztalata az, hogy a bizalmával inkompetens hatalmak éltek és élnek vissza. Újra és újra bizalmat szavaz ugyan valakiknek – legutóbb a Fidesznek -, ám a lelke mélyén van egy tompa, homályos sejtése arról, hogy ezúttal sem a „Megváltó” jött el - mivel a bizalmat inkább csak az addig beteljesületlen vágyaitól és reményeitől ösztökélve helyezte valakibe (mert emberként ösztönös igényünk van a bizalomra!), nem pedig úgy, hogy előzetesen és alaposan meggyőződött-meggyőződhetett volna a bizalmára aspirálók valóságos kompetenciáiról. Nem felelős és a közügyekben járatos polgárokként, hanem csodaváró hívőkként bíznak meg valakiben – ez pedig ingatag bizalom: nem ad magabiztosságot és nem erősíti meg az egyes emberekben a cselekvés biztonságát. Ne feledjük: a legtöbb emberrel nem „születik vele” a magabiztosság és a cselekvésbiztosság: a legtöbb ember önbizalma az addig a saját kompetenciái alapján meghozott és (mivel kompetens módon hozta azokat) helyesnek bizonyuló döntéseinek utóhatásaként erősödik meg. Ezek szerint, ha nincsenek meg a helyesnek bizonyuló, az elvárt eredményt hozó döntések (, mivel azokat csupán „hitre alapozva” hozták meg), akkor nem születik meg az önbizalom, az önálló döntések és cselekedetek magabiztossága sem. Megmarad egyfajta „infantilis szinten” a bízás és a cselekvés is: nem tapasztalati alapon fognak bízni és elvárják, hogy irányítsák a cselekvéseiket.

Ez pedig (már megint!) egy ördögi körhöz vezet: alaptalanul bíznak, önállótlanul lépnek, a várt eredmény persze elmarad – így az emberek egyre bizonytalanabbak, egyre frusztráltabbak lesznek és egyre hibásabb döntéseket hoznak. Ezért egyre kiszolgáltatottabbak és védtelenebbek lesznek – a hatalom ezért tetszése és érdekei szerint bánhat a társadalommal. Ha az emberek elbizonytalanodnak, ha nem bíznak saját mindennapi tapasztalataikban és megérzéseikben, akkor képtelenné válnak arra, hogy kiszámítsák akár a saját döntéseiknek, akár a hatalom lépéseinek a következményeit. Így ha ma kapnak némi rezsicsökkentést, akkor nem csupán a kapott kevéske pénzt használják apróságok megvásárlására, hanem lelki téren is felhasználják „az általuk választott hatalom ajándékét” - arra, hogy az önbizalmukat táplálják: „Lám mégiscsak jól döntöttünk, amikor ezekre szavaztunk!” Egy ép magabiztosságú és az összefüggések mérlegelésére kész polgár persze elrémül egy ilyen hatalomtól – mint ahogy attól is elrémül, ha olyasmiket mond neki a miniszterelnök, hogy ő bizony a bankokkal, majd pedig e bankok külföldi tulajdonosaival fizetteti ki a saját „népbolondító osztogatásai” költségeit. De egyrészt jóval kevesebb ilyen polgár van Magyarországon, mint ahány zavart identitású, szorongó és bizonytalankodó ember, másrészt pedig még e kevesek sem rendelkeznek a meritokrata politikai érdekközösséggé rendeződéshez szükséges szociális ösztönökkel, tapasztalatokkal és eszközökkel.

…Na, ezért nincs Magyarországon hatékony polgári demokrata politikai erő! És: ezért tüntet csak négyszáz ember a szabadságért…

Az erő előnyt ad!

Aki egy ilyen önállótlan, önbizalom-hiányos és elbizonytalanodott társadalomban elszánja magát az erőszak alkalmazására és a kapott felhatalmazással való módszeres, rendszerszerű visszaélésre, az mindenkor előnyben van és lesz azokkal szemben, akik még „a nyilvánvaló bitorlás”³ viszonyai között is „békés és civil” eszközökkel, a mindenkori-bármilyen jogot betartva akarják a saját érdekeiket-akaratukat érvényesíteni. Ezek a „békepárti civilek” elfelejtik azt az egyszerű igazságot, hogy a jog érvényességének – és abból követező betartási kötelezettségének – nem csupán a jogot megalkotó hatalom létrejöttének/megszerzésének formálisan szabályos mivolta az előfeltétele, hanem a hatalom gyakorlásának a célja és módja is, amely összhangban kell legyen azzal a szándékkal és céllal, amellyel a nép a jogalkotás és a jogalkalmazás lehetőségét – időlegesen - a hatalmat aktuálisan gyakorló adott politikai közösségre bízta.

Akik a rendszerépítés és a hatalmi harc logikáját nem képesek alkalmazni, azok egy, a magyarhoz hasonló lelkületű társadalomban sohasem lesznek képesek az elképzeléseiket megvalósítani – mivel képtelenek hatalmat szerezni ehhez. Sokan e békés civilek közül abban bíznak, hogy majd lassacskán siketül (valahogy- ki tudja, hogy?) áthatni a magyarokat a demokráciával – és így egy idő után meglesz a „kritikus tömeg” a rendszer átalakításához. Ám ez tévedés: a fentebb leírt, nem az önálló cselekvésre alapozó közösségi mentalitás és társadalmi stratégiák közepette nem változnak meg az emberek az attitűdjeiket illetően – ugyanis nincs jelen olyan (át-)szocializáló közeg és hatás, amely gondolkodás- és viselkedésváltozást eredményezne a tömegeknél.

Néhánytucat belterjes civilaktivista biztosan nem képes ezt a társadalmi hatást kiváltani!

El lehet-e tüntetni Orbánt?

A fejezetcímet nyilván sokan félreértik: azt hiszik, itt arról lesz szó, hogy le lehet-e váltani Orbánt, van-e esély erre – de most nem ezzel foglalkozom. A fejezet azért született, hogy tisztázzuk: tüntetésekkel – akciókkal - el lehet-e tüntetni, meg lehet-e változtatni Magyarországon egy rendszert azzal, hogy tüntetéseket szerveznek ezzel a céllal?

…Mert egyre többen ebben bíznak, egyre több, ezzel a céllal szerveződő társaság, mozgalom alakul – persze többnyire a Facebookon és a már egy ideje létező civil/demokrata szerveződések is egyre-másra szerveznek akciókat, tüntetéseket.

Sokan hivatkoznak arra, hogy lám, néhány hónapja az ukránok is elérték a tüntetéseikkel, hogy egy Orbánhoz többé-kevésbé hasonló vezető a rendszerével együtt eltűnt. Emlegetik is e szubkultúrákban a „magyar Majdan” lehetőségét… Ám nagyot tévednek, akik ebben bíznak, mert Ukrajnában ukránok tüntettek, milliós számban, Magyarországon pedig magyarokkal kellene elérni ugyanezt. A különbség abban áll, hogy amíg az ukránok hittek a maguk erejében és az összefogásban, addig ez csak nagyon korlátozottan jellemző a magyarokra.

Az összefogás képessége az együttműködés-készségen alapszik – az meg a „különvélemények” és a kivagyiság félretételén, a közös cél érdekében. Ez – az eredmények alapján úgy látszik – megvan az ukránokban, a magyarokban viszont – az eredménytelenségből láthatóan – nincs meg.

Talán itt is az ideje, hogy pontosítsak a fejezetcímben feltett kérdésen: lehet-e úgy „eltüntetni” (azaz: tüntetéssorozattal lemondásra kényszeríteni) egy rezsimet, hogy a számos kis csoport, mozgalmacska, véleményközösségecske és pártocska (akik szavakban szinte semmi másra nem vágynak, csak az Orbán röppályáját jelző kondenzcsík látványára), ha valami gyakorlati és hatékony együttműködésről lenne szó, csak végtelen marakodást, arcoskodást, áskálódást és elkülönülést tud egymással produkálni. Nem bíznak egymásban – mert nem, bíznak a saját elképzeléseikben és saját magukban sem. Csak „próbálkoznak”, hogy a politikai színpadon maradhassanak, hogy „tényezők” lehessenek, vagy azzá válhassanak. Egyszóval: a mutatványuk nem a közérdekről, a közösnek mondott célról szól, hanem valójában önmagukról.

…Van egy régi dokumentum: még a XV. század közepén egyszer levelet váltott a német-római császár, III. Frigyes titkára a Velencei Köztársaság bécsi követével. A téma a magyarok voltak: azt tudakolta a velencei követ, hogy vajon miért nem választanak Zsigmond, Ulászló és V. László után végre maguk közül királyt? A császári titkár, bizonyos Enea Silvio Piccolomini válasza pedig az volt erre, hogy „mert úgysem tudnának megegyezni!”… Öt és fél évszázad távlatában is abszolút igaza volt – nem véletlenül lett belőle kiváló pápa később, II. Piusz néven⁴… A mai ellenzékben – politikusokban és „szellemi holdudvarban” egyaránt – mintha a XV. századi Garák és Cilleik élnének tovább.

Egyesek (sokan, budapesti értelmiségiek) azt hiszik/azt akarják hinni, hogy „az egyszerű emberek” arra vágynak, hogy egyenlő jogú és felelő polgárok módjára szólhassanak bele szűkebb-tágabb pátriájuk dolgaiba, hogy meghallgassák őket is a közügyekben… Igen, arra valóban vágynak, hogy nem nézzék le őket, és hogy ne nézzenek keresztül rajtuk és a bajaikon. Hogy meghallgassák őket: a panaszaikat, a problémáikat – de azért, hogy azokról „tudjon a felsőbbség és oldja is meg azokat!” Szó sincs itt (általában, a nagy többségnél) az önálló, a saját és közössége problémáit megoldó polgár státusa utáni vágyról (ahogy erről fentebb volt szó). Persze, vannak ilyenek is – kevesen. Őket, e keveseket meg kell találni, hiszen ők azok, akik a maguk közegében „csomóponti személyek” lehetnek: akik köré odagyűlnek a jószándékú, jó vezetésre vágyó emberek, akik jó megoldásokat szeretnének kapni a problémáikra.

Tüntetésekkel, kis létszámú és egymással – meg általában a hierarchiában való fegyelmezett-szervezett és visszaellenőrzött munkával – szemben ellenséges csoportocskák által egy egész társadalmi és hatalmi berendezkedés nem változtatható meg. Ehhez szervezett politikai erő kell!

Mi az a politikai erő?

Az „erő” politikai értelemben egy szervezett közösség. Van közös elképzelése a helyes és helytelen dolgokról és azokról a módszerekről is, amelyekkel a helyesnek ítélt céljainkat elérhetjük. Vannak közös céljai – méghozzá pozitív célok, nem csupán annyi, hogy ezt vagy azt nem akarjuk, ez vagy az ellen tiltakozunk. Van programja, amely program elemei egymással szerves és jól működő egységet képeznek. Egy erő tagjai hosszú távon is kitartanak céljaik és egymás mellett és nem gondolják meg folyvást magukat.

Itt az ideje, hogy ne csak akciókban és negatívumokban éljünk, itt az ideje, hogy pozitív programmal rendelkező dinamikus erővé alakuljunk, amely megkerülhetetlen és amely – ellentétben a jelenlegi kormányerőkkel – képes konstruktív kormányzásra is.

A jelenlegi uralmi elit szemmel láthatóan mindent megtesz, hogy biztosítsa a hatalma fenntartáshoz szükséges feltételeket – és nyilvánvaló, hogy emiatt nem érdeke és eszében sincs mindazt nekünk megadni, amit kérünk tőle. Ugyan miért is adná meg, hiszen a szabadsággal és a nyilvánossággal a saját maga sírját ásná meg - mivel nem képes hatékony kormányzásra.

El kell döntenünk, mit akarunk! Beszélni, tiltakozni – és várni, hogy a hatalom majdcsak megváltozik? Ezt is lehet éppen: jól kidemonstrálgatjuk magunkat – aztán eljön a következő választás is, meg az azutáni is, és a Fidesz megint meg fogja nyerni, mert egyszerűen nem lesz hatékony ellenerő, amely a társadalom számára a jobb, célszerűbb kormányzás alternatívája lehetne.

Orbán ereje a mi gyengeségünkben van, a gyengeségünk pedig a szervezetlenségünkben rejlik. Szervezettség nélkül nincs erő, amely ellenálljon és győzzön. Ha győzni akarunk, akkor meg kell tennünk mindazt, ami a győzelem előfeltétele: program, egység, szervezettség – mert ezek nélkül esélyünk sem lesz a belátható időben leváltani Orbánt!

„Soldaten, Kameraden…”⁵

…De mi a konkrét teendő: hogyan kell „erőt szervezni”? És: milyennek kell lennie ennek az új erőnek?

Sokan erre ma azt mondják, hogy „civilnek”… Ha tréfálkozni akarnék, akkor azt mondhatnám, hogy Magyarországon a világ legbékeszeretőbb országa: itt mindenki csak civil akar lenni!

Nem árt tisztázni néhány dolgot a civilpolitizálással kapcsolatban, mivel egyre többen gondolnak arra, hogy a magyar politika jövőjét ezek a civil szerveződések fogják megváltoztatni, jobbá tenni.

Mindenek előtt: onnantól kezdve, hogy egy civil szervezet bekapcsolódik a politikába, vagy pláne ha eleve politizálási szándékkal jön létre, már tulajdonképpen nem is lehet „civil”⁶. Civilként lehet kritizálni, de ha valakik aktívan akarnak politizálni, azt már csak rendszeres tevékenységként lehet – és csak megfelelő felkészültség birtokában, a kellő átgondoltsággal érdemes.

„Rendszeres tevékenység”: ez nem csupán azt jelenti, hogy rendszeres időbeosztással végezni valamit, hanem azt is, hogy működő, komplex és hatékony rendszerként. És ezzel ott is vagyunk a civilpolitizálás legalapvetőbb problémájánál: a dilettantizmusnál.

Gyakran elhangzik, hogy a jó kormányzat feltétele az, hogy a „civilek” a kormányzás minden részletét ellenőrzésük és befolyásuk alatt tartsák… Csakhogy: egy modern állam kormányzása korántsem egyszerű feladat és nem elég hozzá a tisztesség, hanem tudást, áttekintést és rengeteg időt is igényel.

Kik is a „civilek”: olyan emberek, akik főhivatásszerűen nem a politikával, nem a társadalom működésével és az azt meghatározó törvényszerűségek tanulmányozásával foglalkoznak – ebből következően teljes áttekintésük sincs a társadalom irányításához szükséges tudnivalókról és azok összefüggéseiről. Ezek hiányában pedig csakis „katasztrófapolitikát” lehet csinálni.

A „civilek” szerepe, feladata egy jól működő és jól kormányzott társadalomban nem az, hogy „mindenbe beleszóljanak”, hanem az, hogy egészséges emberi ösztöneik, tapasztalataik révén azok kezébe helyezzék a hatalmat, akik azt a társadalom érdekében bölcsen és nagyvonalúan fogják gyakorolni. A „civil kontroll” tehát elsősorban önmagunk kontrolját kell, hogy jelentse, „vágyaink, szükségleteink és lehetőségeink” összehangolásának képességét, hogy megtegyük, amit tenni módunkban áll, de ne tegyünk és ne várjunk el olyasmit, ami hosszú távon csak ellenünk fordulhat. Mások kontrolljához tehát az út önmagunk kontrollálásának képességén át vezet. Ehhez higgadtság, türelem és bizalom szükséges. „Civil kontroll” előtt tehát, ami a hatalmon lévők kontrollálását jelenti, „civil önmagunk” kontrollja kell. Hogyan is várhatnánk el másoktól önkontrollt, ha magunk erre nem vagyunk képesek?

A civilség jó és hasznos, mert az ad „szövetet” a társadalomban – de mit is jelent politikai tekintetben „civilnek lenni”? Azt, hogy nem alakítóként, hanem kritikusként veszünk részt a politikában. Ez jól működik, ott, ahol a hatalom gyakorlói általában tisztában vannak a társadalommal, annak igényeivel és a szerint is politizálnak. Ott működik jól a civilvilág és a civilkontroll, ahol „kisiklásokat” és anomáliákat kell kordában tartani, de alapvetően az irányok jók.

Nálunk, most, Magyarországon nem ez a helyzet – és ezért nem csupán kontrollálni kell a hatalmat, hanem helyette újat állítani! Ez pedig nem lehetséges kívülállóként – ez csak résztvevőként lehetséges. Nem elég csak figyelmeztetni és visszaterelni, hanem pozitív programot kell megalkotni, majd azt végre is kell hajtani!

Változtatás a hatalom birtokában

A pozitív program végrehajtása pedig csak a politikai hatalom birtokában lehetséges. Ez – demokratikus viszonyok közepette – parlamenti többséggel képzelhető el. A parlamentben pedig pártok vannak, pártok, még akkor is, ha elnevezésükben esetleg nem ez a szó áll. Funkciójukban és működésükben mindenképpen azoknak kell lenniük…

Sok honfitársunk viszonyul fenntartásokkal a pártokkal-pártosodással és az e keretek között való politizálással szemben. Ez demokratizmusunk/demokrataságunk gyengeségének és korábbi siralmas tapasztalataink egyenes és szükségszerű következménye – hiszen a létező pártok „imázsa” nem valami „fényes”…

Amikor „civiljeink” és polgáraink „a pártpolitikát” utasítják el, akkor igazából a korábbi éveinkben megtapasztalt és ma is dívó (párt-)politikai stílust, gyakorlatot utasítják el. De ez nem ok arra, hogy a parlamentáris demokrácia „alapegységeit”, a pártokat elvessük és ne hozzunk létre új, érdekeinket képviselő, modern pártot.

Igen: Magyarország dolgain csak a hatalom birtokában lehet változtatni. Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat is – ha úgy vesszük – egy „civildokumentum”, mégsem a kívülállást és a passzív kritikát testesíti meg. Azt mondja ki, hogy a nép joga és kötelessége is egyben az alkalmatlan vezetőket alkalmasabbakra cserélni – és az eredmény őket igazolta!

Az elmúlt évek-évtizedek "civil akciói" bebizonyították, hogy kívülállóként semmit sem lehet elérni: nem lehet rendszerszintű változást "ajándékba kapni". Nyilvánvaló, hogy sokakban él fenntartás az aktív politizálással szemben – de gondoljuk meg, hogy szervezett politikai aktivitás nélkül hogyan tudjuk akaratunkat és érdekeinket érvényre juttatni? Majd megkérjük szépen a „hatalmat”, vagy azt várjuk, hogy „jobb belátásra térnek”? ...Ugyan már!

Ami itt ma folyik, az egy tervszerű hatalommonopólium-építés és épp az a célja, hogy kívülállók („civilek”) ne szólhassanak bele a hatalom dolgaiba. Mindenki, aki ódzkodik attól, hogy szervezett erővé váljanak a ma még „civilek”, az valójában ezt a hatalmat segíti fennmaradni…

Erővel és szervezettel szemben csak szervezett erő képes sikeresen fellépni. Erő, amelynek reális, koherens és pozitív programja van és amely erőt a legrátermettebbek vezetik – azok, akik tenni is készek, nem csak szépen beszél(get)ni. Itt most „harc” lesz – erre kell készülnötök, ha valóban meg akarjátok őrizni a szabadságot…

Ez a valóság – minden más csupán ábrándozás lehet. Nincs immár mire, tovább várni: akik valóban változást és ésszerű politikát akarnak, azoknak saját maguknak kell ezt megteremteniük!

…„Пора!”⁷

¹ Akinek esetleg erről a „rendőri erővel békés emberi közösségekre való támadásról” a 2006-os őszi események – és persze a „szemkilövető” Gyurcsány Ferenc – jutna eszébe, azt figyelmeztetem: 2006 őszén a rendőrség – törvényes kötelezettséginek megfelelően - erőszakos utcai rendbontó csürhe ellen lépett fel, a közrendet és a vagyonbiztonságot védendő. Ezzel szemben hétfőn olyan akcióban vett részt a rendőrség – törvényes kötelezettségeit feledve -, amelyben a maffiózók érdekeit védte a maffiózókat leleplező és ellenük némi csekély hatékonyságú kritikát megfogalmazó és vérszegény társadalmi önállóságot mutató ártatlan, csupán alkotmányos jogaikat gyakorló emberekkel és az általuk alkotott szervezetekkel szemben. Aki ezt az ordító különbséget nem tudja, vagy inkább nem akarja észrevenni, az ugyanakkora gazember, mint az említett maffiózók – csak még hülye is, mivel amíg a maffiózók milliárdokat tesznek zsebre, addig az illető akár éhen is halhat…

² Persze az ellenzéki szervezetek önmaguktól belső – alapvetően személyi – okok következtében képtelenek megerősödni.

³ Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat szavai – 1776

⁴ Életrajza: http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Piusz_p%C3%A1pa

⁵ „Katonák, bajtársak…”: a hannoveri 15. ezred Ein Schifflein sah ich fahren (Egy hajót láttam haladni) c. indulójából - 1781

⁶ Arról, hogy a civilség és a civilek fogalmát szűken és helytelenül értelmezi és használja a magyar közgondolkodás, Tamás Gáspár Miklós is írt nemrég: „A közkeletű publicisztikában még a szakszervezeteket se (!) számítják a civil társadalomhoz, csak az NGO-kat, nem szólva a civil (polgári) társadalom olyan fontos, nem az államhoz tartozó alkatrészeiről, mint a politikai pártok és mozgalmak vagy a piac.” Forrás: Rohadt fasiszták - http://hvg.hu/velemeny/20140909_TGM_okotars

⁷ Пора! (Pará! - oroszul): (Itt az) ideje! – a Vadászat a Vörös Októberre c. filmből, ld. itt: https://www.youtube.com/watch?v=AWPBr4L1eyE

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.09.05. 00:45 Szerző: Moin Moin

Élhetőség & Átláthatóság

Betöltés.jpg

Miről szól a választás?

Aki azt hiszi, hogy a 2014-es budapesti önkormányzati és főpolgármesteri kampány magáról a választásról szól és hogy a tét az azon való minél eredményesebb szereplés, bizony téved! Ez nem lehet a választás (és a kampány) célja – mivel ennek az adott választási rendszerben nincs esélye, így a feladat értelme sem lehet.

Ennek a kampánynak maga a kampány az értelme: be kell és be is lehet bizonyítani, hogy szellemi és szervezési tekintetben „az ellenzék”¹ vezetésképes!

Ebből kiindulva az alábbi 8 koncepcionális téma köré érdemes a demokratikus ellenzék közös 2014-es Budapest-programját és stratégiáját felépíteni. Ezen belül a város élhetőségének – itt 1. programpontként szereplő - „keretprogramját” külön érdemes kidolgozni, éspedig az élhetőségre ható fő szempont alapján.

1. Élhető Budapest

A városok élhetőségét a következő szempontok alapján szokták értékelni:

stabilitás
egészségügy
kultúra
környezet
oktatás
infrastruktúra

Nyilvánvaló, hogy ezek között vannak nagyon általános, többkomponensű dolgok, vannak elsősorban anyagi erőforrásoktól függő elemek és vannak „személyes”, az adott település lakóira jellemző tulajdonságok is. Ebből pedig az következik, hogy ha egy várost élhetőbbé akarunk tenni, akkor több irányból is elindulhatunk – ami lehetővé teszi azt, hogy ha bizonyos területeken objektív, vagy anyagi okokból nem is lehetséges az „azonnali” előrelépés, más, pl. kevésbé finanszírozásigényes pontokon mégiscsak érhessünk el eredményeket az élhetőbbé tétel terén.

A több tényezőtől függő élhetőségi szint azt is jelenti, hogy az egyes elemeket előre lehet tervezni: felmérni az adott területen való előrelépés előfeltételeit – és ennek megfelelően „gazdálkodni a jövővel”.

Az élhetőséget befolyásoló tényezők között természetesen vannak olyanok, amelyek szorosan kötődnek a várost körülvevő országhoz. Ezeknél pl. lényeges, hogy az ország politikai vezetése „mit gondol” az adott városról: mennyire tekinti annak fejlődését az ország egészének sikere, fejlődése szempontjából fontosnak, ill., hogy egyáltalán érdekének tartja-e a központi vezetés az erős, fejlődőképes város létét – vagy esetleg saját politikai szempontjai szerint inkább akár elerőtleníteni is kész azt.

Az utóbbi időszakban ugyanúgy, mint az előre belátható néhány évben az a helyzet, hogy Magyarország kormánya nem tekinti elsődleges érdekének Budapest fejlesztését. Ennek mindenek előtt politikai kalkulációk, azokon kívül pedig személyes ellenérzések az okai. A politikai számítás azt mutatja, hogy éppen Budapesten a legnépszerűtlenebb a kormányoldal és –párt és így éppen itt lehet azt egy korrekt, tisztességes, fair szabályok között lebonyolított választásban megverni. Ezért már a Vjt. kidolgozása során igyekeztek úgy szabni a választási kerületek határait, hogy csökkentsék az „ellenzéki fészkek” befolyásoló erejét. Most pedig éppen a legvadabb – és városszervezési okokkal egyáltalán nem magyarázható – elképzelések vannak kormányoldalon arra nézvést, hogy miképpen szabják át a fővárost, önkormányzati választási, igazgatási, hatásköri és adminisztratív szempontból úgy, hogy minél kisebb esélye legyen egy „politikai ellensúlyt” jelentő Budapestnek. A kormányerőnek mindössze annyi a Budapest-politikája, hogy a főváros ne lehessen „ellenzéki erőd”. A többi elvárás csupán annyi, hogy működjön a város legalább annyira, hogy az ne okozzon tömeges és aktív elégedetlenséget…

…Így most igen-igen nehéz olyan Budapest-programot meghatározni, amely hasznos, jövőbemutató, figyelembe veszi a városok fejlődéséről megismert általános és Budapest-specifikus tudást, az aktuális politikai-hatalmi helyzetet és amely erőforrás-oldalról is fedezhető. Nehéz a feladat azért is, mert – tekintettel a nem csupán „Budapest-ellenes”, hanem „országellenes” kormányzati hatalomra – szinte lehetetlen anélkül jó Budapest-programot összeállítani, hogy ne érintenénk országos társadalmi, gazdasági és politikai kérdéseket is és ne fogalmaznánk meg ezzel kapcsolatos, gondolatokat! Hiszen Budapest nem egy városállam, hanem Magyarország fővárosa. Budapest megítélése elválaszthatatlan Magyarország megítélésétől – most képzeljük el ennek a gazdasági-befektetői aspektusait!

E fejezet elején már egyszer felsoroltam az élhetőség-értékelés hat szempontját – most nézzük át ezeket kissé részletesebben is, és foglaljuk össze e hat szempontot egy táblázatban: ez az élhetőségi mátrix.

Egy város élhetőségének szintjét az alábbi tényezőkkel szokás meghatározni:

stabilitás
egészségügy
oktatás
infrastruktúra
kultúra
környezet

Ha egy táblázatban úgy szerkesztjük össze a fentiekben felsorolt élhetőségi tényezőket, hogy azokat a táblázatnak mind a vízszintes, mind a függőleges tengelyein szerepeltetjük, akkor megkapjuk azt az élhetőségi mátrixot, amely szemléletesen mutatja meg az egyes tényezők közötti kölcsönhatásokat és összefüggéseket. Egy ilyen mátrix nagy segítsége a városvezetésnek, hiszen minden szükséges és elképzelt lépésük összes fontosabb, a város élhetőségére gyakorolt hatását átláthatják. A mátrixban megjeleníthetők az egyes tényezők közötti erősebb, vagy gyengébb kapcsolatok is.

ökormányzat	kultúra	környezet	egészségügy	oktatás	infrastruktúra	stabilitás
kultúra
környezet
egészségügy
oktatás
infrastruktúra
stabilitás

Az egyes tényezők mezőszíne azt érzékelteti, hogy az adott tényezőt a város vezetés milyen erővel képes önállóan alakítani. Az önkormányzat, mint „origó” a pirossal jelölt két mező (a kultúra és a környezet) alakítására lehet a leginkább hatással: ezekre vannak meg leginkább a városvezetésnek a szuverén eszközei. A sárgával jelölt három tényező (az egészségügy, az oktatás és az infrastruktúra) esetében vagy a jelentős forrásigény, vagy a jelenlegi országos szabályozás jelentenek akadályt azok önkormányzat általi javíthatóságának útjában, de a városvezetés a maga eszközeivel, forrásaival és kompetenciáival mégis érhet el „saját hatáskörében” is fejlődést. A szürkével jelölt tényező (a stabilitás) biztosítása viszont csaknem teljesen a központi kormányzat feladata és csak annak vannak meg ehhez az eszközei. Így a Budapest-2014 stratégiában az alakíthatósági lehetőségek sorrendjében érdemes programelemeket kidolgozni az egyes tényezőknél.

Most pedig nézzük ezeket – nagyon vázlatosan - sorra abból a szempontból, hogy melyekre van-lehet ráhatása a főváros és a kerületek önkormányzatainak, illetve milyen eszközök vannak-lehetnek az élhetőségi tényezők terén való előrelépésre a főpolgármester kezében.

Stabilitás

Budapest stabilitása – azaz: az ott folyó élet² tervezhetősége, kiszámíthatósága, perspektívákat kínáló volta -, elválaszthatatlan Magyarország viszonyaitól, attól, hogy az ország milyen stabilitási jellemzőket mutat. A jogbiztonság, a tulajdon biztonsága, az igazságszolgáltatás objektivitása, a vállalkozási környezet, a közterhek túlnyomó többségének mértéke, a kormányzás szakszerűsége, a törvénykezés megalapozottsága mind-mind olyan elemei a stabilitásnak, amelyek túlmutatnak a főváros kompetenciáján.

Sajnos jelenleg Magyarországnak olyan kormánya és olyan országgyűlése van, amely – ha érdekei úgy kívánják – bármikor hozhat a budapesti viszonyokat (is) alapvető kérdésekben megváltoztató döntéseket. Bármiféle budapesti önkormányzati tervezés során ez a helyzet nem hagyható figyelmen kívül. (Mint ahogy nem hagyhatják ez figyelmen kívül az intézmények, szervezetek és gazdálkodó szervezetek sem.)

Ahhoz, hogy a Budapest, a fejlődés motorja c. fejezetében (ld. alább) leírt jövedelemteremtő képességbeli növekedés lehetséges legyen, szükséges, hogy Budapest – és tágabban Magyarország – vonzó befektetési terep lehessen. Ez nem csupán a főváros – és pláne nem csak az ellenzék – érdeke: ha nem tudunk szerves, együttműködő szereplői lenni a természetes gazdasági közegünknek (mindenek előtt az Európai Uniónak), akkor reálisan mérlegelve az ország adottságait képtelenség ezt az együttműködést helyettesítő megoldást és partnereket találni olyan volumenben, amelyek képesek a fejlesztésekhez szüksége erőforrásokat folyamatosan biztosítani.

Ez elsősorban központi kormányzati akarat kérdése – annak kérdése, hogy mit akar a jelenlegi politikai hatalom az országgal? Budapest stabilitása önmagában nem értelmezhető, az önkormányzat itt csak professzionális mikromenedzsment-módszerekkel élhet – amelyek önmagukban nem kompenzálnak egy elhibázott kormányzati stratégiát.

Egészségügy

A korszerű egészségügy elsősorban pénz kérdése, másodsorban szaktudásé – ám a szaktudás is csak befektetéssel szerezhető meg és csak a tudás megfelelő honorálásával tartható meg. A fővárosnak és kerületeinek jelenleg nincsenek meg ehhez a kellő forrásai. Ezeket a forrásokat csak egy átfogó egészségügyi finanszírozási átalakítás tudná biztosítani – de az is csupán abban az esetben, ha ennek anyagi alapjait egy sikeresen és stabilan bővülő magyar versenyszféra az ott előálló erőforrásokkal biztosítaná.

Budapest ebben lehet példaadó, amennyiben képes megvalósítani a Budapest, a fejlődés motorja c. fejezetben (ld. alább) ismertetett koncepciót. Az adottságai ehhez meglennének.

Olyan fővárosi (és azon belül kerületi) egészségügyi ellátórendszerre kell javaslatot kidolgozni, amely erőforrás-oldalról kapcsolódik a területén működő vállalkozásoknak a városi büdzsébe teljesített befizetéseihez.

Oktatás

Az oktatás a főváros esetében nem csupán az alap-, közép- és felsőfokú oktatási intézményeket jelenti: Budapesten van az ország legnagyobb tudáskoncentrációja. Ez a tudás természetesen nem csupán az oktatási rendszerben van jelen: a vállalatok, kutatóintézetek munkatársai ugyanúgy „elemei” ennek. Mivel a XXI. században egyértelműen azok a társadalmak – és azok a városok – lehetnek sikeresek, amelyek tudáslapúak, így a város „önérdeke” a benne lakó tudás maximális hasznosítása.

Budapesten (és Magyarországon is) az a jellemző, hogy az egyes tudások esetlegesen és véletlenszerűségek mentén kapcsolódnak csak egymáshoz (ha egyáltalán) és a tudásbázisok szintjén is működik az atomizáltság, az egyéni taktikákban való gondolkodás és a kölcsönös bizalmatlanság. Ezzel csökken az interdiszciplináris innovációk esélye, amely a versenyképesség és az erőforrás-teremtésbeli kapacitások terén okoz jelentős veszteségeket. Ráadásul pazarlást is jelent, hiszen párhuzamosságok épülnek ki a szellemi infrastruktúrában.

Természetesen a tudásbázis-szervezés nem „alapfeladata” egy önkormányzatnak, ám mindenképpen érdeke. Semmi akadálya annak, hogy a fővárosi önkormányzat a saját eszközeivel és a saját szervezésében sokat tegyen egy budapesti „tudásbázis-mátrix” megszervezéséért és (akár egy erre a célra létrehozott önkormányzati szervezet/vállalkozás által) üzemeltessen egy ilyet.

Mindennek nem csupán a gazdaságban, hanem az oktatásban is nagy haszna van, hiszen sokkal áttekinthetőbbé válnak a „tudásbirtokosok”, így az egyes oktatási intézmények közötti információáramlás és a közös témákban való együttműködés nagyságrenddel eredményesebbé válik. Mondhatni: akinek tudásra/tudósra van szüksége, azt egyszerűen „lehívhatja” e rendszeren belül.

Infrastruktúra

A városi infrastruktúra feladata az emberi élet kiszolgálása és „akadálymentesítése”. Az infrastruktúra egyszerre gazdasági, műszaki, kulturális és környezeti rendszer: a városon belül nincs még egy (ember alkotta) elem, amelynek ekkora hatása lenne a városban folyó mindennapokra.

Budapest – mint minden modern város – az infrastruktúrája tekintélyes részét az előző évtizedekből, adott esetekben évszázadokból örökölte, és az ezeket az infrastruktúrákat működtető technológiák is javarészben a XIX. és a XX. századból származnak. Ehhez képest egy korszerű városnak és lakóinak egy csomó „XXI. századi igénye” is van, melyeknek kiszolgálásra alig rendelkezik a város nyilvános infrastruktúra-elemekkel.

Ha ma egy budapesti főpolgármester-jelölti programban az szerepel, hogy ennyi-annyi kilométernyi metróvonal épül, vagy hogy új villamos szerelvényeket szerez be a város, akkor bízvást tudhatjuk, hogy sarlatánok írták azt a programot: hiszen mindezen beruházások forrásait bizony a magyar kormány tartja a markában. (Legújabban pedig még az eu-s forráselosztás feletti ellenőrzés is odakerült.) Így önálló nagyberuházásokra a főváros ma nem gondolhat. Így egy főpolgármester-jelölt két dolgot tehet saját hatáskörében az infrastruktúra-fejlesztés terén:

Átlátható pályáztatási rendszerekre és prudens beruházás-politikára tesz javaslatot és vállal kötelezettséget.
A XXI. századi infrastruktúra-szolgáltatókkal dolgoz ki olyan városi infrastruktúra-fejlesztési koncepciót, amely új lehetőségeket nyit meg a vállalkozások, a szolgáltatások és a foglalkoztatás területein, ezzel közvetve tehermentesítve a meglévő városi infrastruktúrát.

E második ponthoz illik hozzátenni valamit: a korábbi időszakban az infrastruktúra egyik legfontosabb feladata az emberek és termékek szállítása volt, mivel mind az emberi munkaerő, mind pedig a termék- és szolgáltatás-fogyasztás tényleges mozgatást igényelt. Ezzel szemben ma már sok esetben elegendő csupán a szaktudás, vagy épp a szolgáltatás (sőt, olykor a termék, pl. szoftverek, tervek) informatikai rendszereken át való mozgatása.

Kultúra

A város kultúrája két értelemben is megközelíthető, két jelentéstartalommal bír:

a városlakók szellemiség, a meghatározó közmentalitás
a város kulturális és szellemi élete

A kettő között nyilvánvaló az összefüggés. Ez pedig lehetőséget ad arra, hogy az egyiken keresztül hassunk a másikra is és fejlesszük azt. A városlakók szellemiségét pozitívan befolyásoló hatás a városvezetők személyes példamutatása: mindennapi viselkedésben, a teljesítmény tiszteletében és a tisztességben, amellyel feladataikat ellátják és a városlakók által a gondjaikra bízott értékeket, anyagi forrásokat és vagyontárgyakat kezelik. (Itt jön képbe a Budapest-2014 stratégiában szereplő Átlátható Budapest c. programpont – ld. alább!)

A városi kultúrának van egy sajátossága: alapvetően polgári, azaz az egyének autonómiájára alapozott. Egy valódi városi kultúra sosem „egységes” – egyszerűen azért nem az, mivel egy (nagy-)városban túl sok ember él együtt ahhoz, hogy azok kultúrája egységes, azonos lehessen (mint például a tradicionális falusi, vagy kisvárosi). Minden olyan központi indíttatású törekvés, amely a városi kultúra egységesítését tűzi ki céljául, valójában a város, mint olyan ellen van. A város lényegét ugyanis az ott lakók egyéni elképzelési, kreativitása adja – így volt ez már az ókorban is, hiszen a városok azért (is) jöttek létre, hogy teret adjanak a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt a sokféle dologgal foglalkozó és ezért sokféle gondolattal a fejében élő embernek, akik tevékenységüket már a kezdetektől egy összetett együttműködési rendszerben végezték. Mindezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy egy nagyváros mindig és szükségképpen „liberális”. Még ha egy „központi akarat” teremt is meg egy várost, valamiféle egységes szabályzat és terv szerint (mint pl. Szentpétervárt), akkor is igen hamar beindulnak a városi sokszínűség mechanizmusai – éspedig az elébb említett, sok és sokféle gondolattal-tudással a fejében élő és egymással sok dimenzióban együttműködő ember „kollektív eredőjének” kikerülhetetlen hatására.

Ez pedig természetes támogatást és alapot ad egy nyitott, liberális-demokrata városvezetésnek és főpolgármesternek.

Környezet

A környezet legmeghatározóbb eleme egy város esetében az épített környezet – azon egyszerű oknál fogva, hogy a város területének legnagyobb részét nem a természetes, hanem az épített elemek adják. (Ráadásul a városi zöldfelületek igen nagy hányada is mesterséges, azaz környezetépítési tervezés és tevékenység eredménye.)

Az építés nem csupán műszaki-technológiai kérdés. Az építés mindenkor alapvetően kulturális tevékenység: minden építtető legfeljebb olyan szinten képes építtetni, amilyen szintet az ő szellemi horizontja meghatároz. Ezért (is) elsőrendű kérdés, hogy milyen szellemiségű és képességű, magukban miféle kultúrértékeket hordozó személyek a város kulcsszereplői.

A környezetalakításban alapvető szerepe van az építésszabályozásnak – de azoknak a szakembereknek is, akik területen dolgoznak. Az építésszabályozás alapját a város koncepcionális fejlesztési elképzelései adják: mit akarunk kezdeni a várossal, milyen jövőkép él bennünk?

Ha belegondolunk az elmúlt évtizedekbe, akkor azt látjuk, hogy Budapesten nem a városi környezetalakítás és nem a célszerű várospolitika és terület-felhasználás szempontjai alakították a folyamatokat – és azok eredményeképpen a városi környezetet és a városképet -, hanem személyes, lokális, politikai és lobbiérdekek (na meg a hozzá nem értés). Történhetett ez annak ellenére, hogy a város tele volt és van kiváló szakemberekkel, urbanistákkal és építészekkel. Ehhez képest a környezet legfeljebb az épp csak elfogadható szintet hozza. Itt az ideje, hogy levonjuk az eddigi szokások negatív következményeiből a tanulságot és meginvitáljuk a tehetséget a város- és környezetfejlesztésbe - a korrupció és a kisszerű egyéni érdekek helyére!

2. A polgárok Budapestje

Kik-mik határozzák meg a város fejlődését és működését?

„Nincs Magyarország, csak Budapest!” – ez az azóta szállóigévé vált mondat még a ’60-as években fogalmazódott meg. Mára úgy tűnik, már Budapest sincs – legalábbis abban az értelemben, hogy tudnánk: voltaképpen mi is az, mit akarunk vele, mit akar önmagával?

Egy város milyenségét azok határozzák meg, akik létrehozzák és akik benne élnek, akik működtetik. Akkor „sikerül jól” egy város, ha van valamiféle konzisztens és koherens rendszer mögötte: egy elfogadott közjó-fogalom, egy következetesen képviselt és végigvitt akarat. A „jó város” persze nem azt jelenti, hogy ott minden „szuper és fasza”: nem (feltétlenül) attól jó egy város, hogy simák az utak és tiszták a villamosok (és hogy nem lopnak a városvezetők). Jó, ha mindezek megvannak (és még sok más is), de ezek megléte inkább következménye egy általános, a város lakóira és ebből következően vezetőire is jellemző pozitív mentalitásnak: a defetisták és frusztráltak városai rosszak, a valami pozitívban, reálisban és életszerűben hívőkéi pedig jól élhetők.

Lám, megint ott vagyunk, mint bármely más társadalmi kérdés esetében: a mentalitás határozza meg a körülményeket!

Budapestnek nincs mentalitása. Még rossz se. Ezért semmilyen a város, ezért nem tudunk vele kapcsolatban egyértelmű megállapításokat tenni – ezért is nem jellemezhető egyetlen kifejezéssel, nincs is „ragadványneve” (mint pl. az Örök város, az Arany Prága, a multikulti Berlin, a laza Koppenhága, vagy Hamburg a rideg szépség, New York, „aki” sosem alszik…) Budapest azért semmilyen, mert mi, budapestiek is semmilyenek vagyunk, mi sem tudjuk megfogalmazni magunkat! Csak itt élünk, dolgozunk, közlekedünk... Ezért nem „erény és büszkeség” budapesti polgárnak lenni, ezért húztak el többszázezren az agglomerációkba: mert ez a város nem rendelkezett sem személyes vonzerővel, sem presztízzsel a szemükben. Hiszen vannak nagyon kellemetlen, zajos, rossz levegőjű nagyvárosok – és mégsem alakul ki körülöttük a Budapest környékihez hasonló agglomeráció. És ami szintén érdekes: azok, akik kimentek a város környékére, ott sem hoztak létre semmilyen „új minőségű” közösséget: építettek maguknak egy házat, aminek a legtöbbször „semmi köze” az adott településhez, az lehetne az agglomerációs települések bármelyikében… De mi most koncentráljuk Budapestre – az agglomeráció bajai ugyanis innen erednek, mivel annak létrejötte is alapvetően Budapestre és a hiányzó Budapest-mentalitásra vezethető vissza. Éspedig azért arra, mert emiatt hiányoznak azok a tényezők a városból, amelyek megtartóerővel ruházhatnák fel.

Mégy egy fontos dolog: önmagában az sem tesz kivételessé, az sem emel fel egy várost, hogy történetesen az a főváros. Erre alapozva sem működik automatikusan a „jó várossá” válás – hiba lenne ebben reménykednünk és erre bízni a dolgok jobbra fordulását! Vannak nagyon „(jól)-menő” országok, amelyek megvannak egy vízfej-főváros nélkül: elég Svájcra (Bern), Hollandiára (Hága) – vagy épp az egykori NSZK-ra (Bonn) gondolnunk. A fővárosság ténye sem tehet tehát önmagától jobbá egy várost.

Marad a mentalitás, mint városalakító erő… Kíváncsi leszek, hogy a következő hónapok főpolgármesteri kampányában vajon ejtenek-e erről szót a jelöltek? Mert ha nem, akkor bizony – ahogy az a fentiekből egyértelműen következik – hiába beszélnek bármi más „szakkérdésről”: ha nincs egy általános koncepció, amely, láttuk, csak egy elfogad(tat)ott közjó-felfogáson alapulhat, amely mögött ott egy pozitív mentalitás, akkor az egyes szakkérdések nem alkothatnak egységes, együttműködő rendszert.

Nézzünk egy konkrét szakterületet: a városfejlesztést-városépítést. Mivel az elmúlt két évtizedben a város vezetői nem tudtak semmit sem mondani arról, hogy mit is akarnak a városból csinálni és hogyan akarják ezt elérni (maguk a budapestiek pedig nem fogalmaztak meg ezzel kapcsolatban semmit), ezért a várostervezők sem tudtak ehhez eszközöket ajánlani. Egy jó házat sem lehet előre átgondolt, egységes elképzelés és az azt megjelenítő terv nélkül megépíteni – akkor hogyan lehetne egy nagyvárost?

Budapest eddigi vezetői azért nem mondtak semmit a várossal és jövőjével kapcsolatos elképzeléseikről és szándékaikról, azért nem fogalmaztak meg egységes célrendszer, mert az ő mentalitásuk sem különbözött az általánostól: az nem volt közösségi szemléletű mentalitás, ugyanúgy egyéni utakat jártak, mint a lakók. Nem csoda, hogy idegen volt számukra a közösségben, közösségi célokban való gondolkodás…

3. A tehetségek Budapestje

Mit tehetünk akkor Budapesttel, ha – legalábbis egyenlőre – hiányzik az a budapesti mentalitás, amely képes lenne lendületet vinni a játékba?

Van egy másik elvi városfejlődési út is: elindulhat egy város fejlődése, újjáalakulása, megjobbulása úgy is, ha a város élén és a város fejlődéséhez szükséget erőforrások felett rendelkező pozíciókban kiemelkedő képességű személyek kerülnek. De honnan vegyünk ilyeneket, milyen „ismérveik” lehetnek, amelyek elősegíthetik a felkutatásukat?

Az ismérvek és a fellelhetőség: olyan ember alkalmas a feladatra, akinek átfogó koncepciója van nem csak a város, hanem általában az emberi lét tekintetében. Egy ilyen ember pedig sosem „szakember” - persze lehet saját „működési területe”, de mivel szellemi képességei, a terület, melyet képes átlátni, sokkal nagyobb, mint amit egy „specialitás” igényelne, ezért bármikor tud „váltani” is. A feladat és az előtte megnyíló lehetőség szabja meg az ilyen ember „aktuális tevékenységét”. És persze kellő magabiztossággal is kell, hogy rendelkezzen, ami ahhoz is elengedhetetlen, hogy „presztízsféltés” nélkül legyen képes tanácsokat kérni, mások jó gondolatait elfogadni, tudva, hogy mások kiválósága erőforrás, amely saját, a város érdekében végzet tevékenységét segíti és az ő pozícióját éppen a (közösen elért) sikerek tartják meg. Csak az ostoba emberek nyomják el mások tudását…

El kell kezdeni „tematizálni” a Budapesttel való foglalkozást! Ezt sem várhatjuk és kaphatjuk meg másoktól „készen, előemésztve”. Mert minden részlet: városépítés, területgazdálkodás, szabályozás, közlekedés, infrastruktúra, életminőség, finanszírozás, stb. csak akkor kerülhet a helyére és csak akkor lesz képes ellátni saját funkcióját az egész érdekében, ha az alapoknál kezdjük „újraépíteni a városunkat” – új mentalitással, új emberekkel, új gondolkodásmóddal. Csak így lehet egy valóban XXI. századi városunk, így lehet felkerülni a világtérképre – másképpen legfeljebb egy „helyiérdekű Budapest” vegetálhat itt.

4. Budapest, a fejlődés motorja

Budapest valódi fejlődéséhez a város helyzetével és alapproblémáival számoló, koherens célrendszert kitűző és a finanszírozáshoz új, épp a fejlesztési programból „szervesen következő” forrásokat adó program kell. Mindennek az alapja „a város, mint gazdasági egység” koncepciója: ha a fejlődés, az élhetőség javítása kiadásokkal fog járni, akkor olyan koncepció kell, amely épp a fejlesztés eszközével teremt a jelenlegihez képest jelentősen növekvő bevételi forrásokat és „adóalapot”. Ugyanis jelen kormányuktól aligha remélhet a város egy „minőségi ugráshoz” elegendő költségvetési támogatás-növekményt: azt magának Budapestnek – mindenek előtt leendő vezetőjének és „temajének”- kell biztosítania!

Növelni kell a város jövedelemtermelő képességét!

Hogyan növelhető egy nagyváros jövedelemtermelő képessége – és egyáltalán: mit jelent ez? Nos, nagyon leegyszerűsítve: azt, hogy egy aktív lakos átlagosan mekkora értéket állít elő időegység alatt. Ez függ az illető képzettségétől és az általa végzett tevékenység jellegétől, minőségétől és a körülmények szervezettségi fokától.

A képzettségi szint adott – bár hosszabb távon természetesen növelhető és javítható azok aránya, akik korszerű, jól hasznosuló tudással rendelkeznek. Itt azonnal megjegyezzük az oktatás minőségének és a tudásanyag korszerűsítésének fontosságát.

A „végzett tevékenység” már összetettebb dolog, de itt is egyszerűsíthetünk: minél inkább piacképes és magas jövedelmezőségi rátával dolgozó egy tevékenység, annál kívánatosabb a város jövedelemtermelő képessége szempontjából. (Itt persze nem a kábítószer-előállításra és –kereskedelemre, vagy a nő- és fegyvercsempészetre kell alapozunk városunk jövőjét és felvirágzását…) Továbbá: figyelembe kell venni azt is, hogy „mit bír el” a városi környezet; az adott tevékenység akkor „fogadható el és be”, ha csekély környezetterheléssel jár: nem célszerű pl. vegyi üzemet telepíteni a Körútra…

A fentiek alapján „látóterünkbe kerülnek” az információ-technológiai szolgáltató ágazatok (a gyártók kevésbé, mivel az ázsiai munkabérek jóval alacsonyabbak), a kutatás-fejlesztés, a rekreációs „iparágak” és szolgáltatások és a magas szintű felsőoktatás. Minden időben azok a városok tudtak lendületesen fejlődni, amelyeket koruk legkorszerűbb tevékenységeivel-technológiáival való foglalatoskodás jellemzett. Ha egy XXI. századi Budapestet akarunk, akkor ezt úgy tudjuk megvalósítani és finanszírozni, ha a városfejlesztésben kiemelt helyet biztosítunk a korszerű technológiáknak, akár a munkahelyek, akár az infrastruktúra-fejlesztések területén.

Ráadásul: mivel a felsorolt tevékenységek jól képzett és szervezetten tevékenykedni tudó embereket igényelnek, ezért „kultúrateremtő” hatásuk is jelentős: a munkakultúrából ugyanis természetesen alakul ki általános (városi) kultúra is!

A város szövetében jelenleg meglévő számos „lyukat” a fentiekből következően olyan beruházásokkal kell „kitölteni”, amelyeket „nagy hozzáadott érték” jellemez. Ez részben beruházás-szervezési, részben urbanisztikai feladat: párhuzamosan kell és lehet projekteket és beruházókat „vadászni” és számukra előkészített terepet, terveket és szabályozási környezetet biztosítani.

…Mindezek alapján egy valóban működőképes Budapesti Program alapvetően területfejlesztésekből származó erőforrás-növekmények „diagramja” kell, hogy legyen.

Mindehhez nem elegendő és (horribile dictu!) személyi állományában nem alkalmas a mai városigazgatási apparátus: ide kiváló elmék és a legjobb szakemberek kellenek – ráadásul igen széles jogkörrel felruházva!³

Van erre példa városunk múltjából: a Fővárosi Közmunkák Tanácsa.

5. Átjárható Budapest

Aki Budapesten rendszeresen közlekedik csúcsidőben, tudja, miről beszélek a címben, amikor azt állítom, hogy a budapestiek életét rontó egyik legfontosabb jelenség a város átjárhatatlansága. Ha igaz az a marxi tétel, hogy az ember a termelőerők egyik meghatározó eleme, akkor máris látjuk, hogy a frusztrált ember csak csökkent értékű tényező lehet a képletben. Amikor az átlagbudapesti beérkezik a munkahelyére, már átesett egy nagyjából egyórás túlélőtúrán: közlekedett. Idegeskedett, frusztrálódott, megtelt feszültségekkel – és amikor végre beérkezett a munkahelyére, máris úgy érzi, hogy „Vége lehetne már a napnak!”, pedig az még tulajdonképpen el sem kezdődött. Este ugyanez vár rá: úgy kell belekezdenie a tulajdonképpeni napi magánéletébe, hogy a munkanapon kívül még reggel óta kétszer meg is darálták…

Ezek alapján máris egyértelmű, hogy életünk minőségét és személyes állapotunkat, azt, hogy egyáltalán mire vagyunk-lehetünk képesek és alkalmasak, jelentős mértékben befolyásolja az, hogy a városban hogyan mozoghatunk. Ha bármiféle városfejlesztésről beszélünk, akkor városfejlesztés alatt mindenek előtt az ott zajló élet, az ott élő emberek mindennapi életének fejlesztést kell ez alatt értenünk; minden, amit teszünk, ennek érdekében kell, hogy történjék! És ha az átjárhatóság az egyik legkomolyabb életrontó, akkor nem beszélhetünk a szó valódi értelmében vett „városfejlesztési koncepcióról” anélkül, hogy ezzel ne kezdenénk valamit, ami VALÓBAN MŰKÖDNI FOG.

De hát tehetünk-e egyáltalán valamit? Miért szörnyű a budapesti közlekedés? A második kérdésre egyértelmű a válasz: mert lassú. Azért lassú, mert az adott közlekedési keresztmetszet átbocsátóképességéhez képest jóval nagyobb a forgalom. Nyilvánvalóan nem építhetünk százsávos utakat és nem közlekedtethetünk 1 km hosszú villamos-szerelvényeket sem. Mit kezdhetünk tehát az első kérdéssel?

Nos, ha mennyiségi oldalról próbálkozunk, akkor gyakorlatilag semmit. De talán pontosabb az a megfogalmazás, hogy ha csupán a XIX. és a XX. század infrastruktúrájában és technológiájában gondolkodunk, akkor a feladatot nem fogjuk tudni megoldani. A városban XXI. századi élet zajlik, XXI. századi igényekkel – nyilvánvaló, hogy ehhez nem lesz elég a korábbi technológia.

Tennünk kell itt egy fontos megállapítást: ha megnézzük, hogy a történelemben mikor „ugrott meg” a városok fejlődése, akkor azt vesszük észre, hogy akkor, amikor megjelentek új technológiák. Ezek szervezték újjá az addigi városi életet (és: általában az emberi életet). Mármost: mi is éppen egy ilyen, elvileg és a gyakorlatban is az emberi életet átszervező technológiai robbanás korában élünk: a XXI. század az információs technológiák kora - legalábbis az eleje, mert hogy mi lesz még ebben a században, annak a megjóslására nem vállalkoznék…

És mit látunk mi mindebből a város életében? Mondhatjuk: rengeteget. A legtöbb városi infrastruktúra mögött ott áll az informatikai irányítási rendszer. Azonban: ezek a bizonyos infrastruktúrák bizony XX. századiak! Hiába SEGÍTI a tömegközlekedés, vagy éppen a jelzőlámpák optimalizálását az informatika, ha egyáltalán közlekednünk kell. Attól, hogy jobban szervezzük a közlekedést, az még nem lesz kisebb. Valamit persze lehet bűvészkedni, némi átbocsátási kapacitástöbbletet ki tudunk sajtolni még, de ez érdemben nem oldja meg a közlekedést – mert nem csökkenti az arra való igényt! …Akkor pedig szinten marad a frusztráltságunk és annak összes velejárója is.

Az nyilvánvalóan irreális és finanszírozhatatlan, hogy akkora közlekedési infrastruktúra-fejlesztések történjelek, amelyekkel lazulhatna a közlekedési görcs – de mi van, ha olyan megoldással állunk elő, hogy sokaknak ne is kelljen közlekedniük? Lehetséges ez?

Természetesen!

És itt jön az új technológia: „dugók helyett plug-in” - ha az utakon nem növelhető a sebesség, növeljük azt az információs sztrádán! Ha nem épülhetnek új városi utak, építsünk informatikai csatornákat! Pár négyzetcentiméteres vezetéken elfér annyi ember, mint egy moszkvai szupersugárúton. Ja, hogy nem „személyesen”, csupán munkateljesítményében? És ez kit érdekel? Miért kell bemenni egy egyébként is baromi drága és energiapazarló irodaházba ahhoz, hogy könyveljen?

Ahhoz, hogy Budapest fizikai átjárhatósága és ezzel az élhetősége is jelentősen javuljon, alkalmaznunk és támogatnunk kell a XXI. századi technológiákat.

Ha én főpolgármester-jelölt lennék, egy ilyen, XXI. századi városról beszélnék kampányomban és ha megválasztanak, „tűzzel-vassal” keresztülvinném ezt a koncepciót. Persze, új alapokra kell ehhez helyezni a munkahelyteremtést, a lakókörnyezet-fejlesztési projektek támogatását… „Kicsiben” akadnak már ezzel a gondolatmenettel azonosuló (magán-)projektek, ahol lakó-és munkahely nem lenne „elérhetetlen messzeségben”, kötelezővé téve a ha akarom, ha nem közlekedést. Ezek a projektek számot vetnek azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy az emberi életnek nem a legideálisabb hasznosulása az, ha a napi 16 ébren töltött óra 10-15%-át közlekedési stresszben amortizálódva töltjük. Lehet helyette értéket termelni (hogy csak a leganyagiasabb lehetőséget említsem), lehet emberi kapcsolatokat ápolni – és ha már itt vagyunk: lehet valódi, jól működő emberi közösségeket kialakítani.

Az meg tulajdonképpen maga a jól működő város!

6. A fiatalok Budapestje

Apropó, szavazóbázis: Budapest „hivatalos” városvezetése gyakorlatilag a rendszerváltás óta (mióta önkormányzatiság létezik) nem foglalkozott a város jövőjét alapvetően meghatározó fiatalokkal. Nem „integrálta” őket és az elképzeléseiket a városfejlesztésbe – pedig ki mástól jöhetnének új gondolatok, mint a fiataloktól?

Ha én lennék „balliberális” főpolgármester-jelölt Budapesten, akkor mielőbb megkeresném a (politikailag egyébként vagy inaktív/nem érdeklődő, vagy pedig jobboldali-szélsőjobboldali beállítottságú) urbanisztikával illetve egy nagyváros létében nagyon fontos (város-)gazdasági foglalkozó fiatal szakembereket és az azt tanuló egyetemi ifjúságot. Hiszen mi más integrálhatná a leginkább a balliberális közegbe őket, ha nem az együtt végzett munka – amelynek az eredményei (a fiataloktól érkező javaslatok) szerepelnének is a választási és városfejlesztési programban. Akár még komoly fővárosi pozíciókat is fel lehet ajánlani az ebben az együttes munkában legjobban teljesítőknek – ezzel is segítve a város és a városvezetés szellemi megújulását.

7. Átlátható Budapest

Mióta létezik a fővárosi önkormányzatiság, azóta a korrupció és a pártfinanszírozás szinte szimbiózisban él vele. Ez egyrészt erőforrásokat von el e valódi városfejlesztéstől ( túlszámlázások), másrészt számos olyan fővárosi (és kerületi) projekt indult, amelyet a város érdekei nem indokoltak volna (vagy: nem úgy), harmadrészt pedig a főváros polgárait elidegeníti a városvezetéstől (és az abban résztvevő politikai erőktől).

Ha valaki – akár politikus, akár politikai szervezet – valóban új Budapest-stratégiát és –programot szeretne, amely ráadásul népszerű is, a legjobban teszi, ha tökéletesen átláthatóvá tenné a fővárost, mind döntés-előkészítési és döntéshozatali, mind gazdálkodási tekintetben. Komoly politikai hasznot jelentene, ha meghirdetné a „budapesti offentlighetsprincipet”, azaz a fővárosi (és kerületi) önkormányzatok önkéntesen vállalt és következetesen végig is vitt prudens struktúrába szervezését, amelyet ki lehet egészíteni a polgárok szabad betekintési jogával.

Mindez előbb érdeklődést, majd pedig közbizalmat teremthet az illető politikai szereplő és a mögötte álló politikai erők iránt – hiszen szakít az elmúlt negyedszázadban a politikához tapadó negatív képzetekkel.

8. Konstruktív Budapest

Az ország fővárosa és az ország viszonyában csak a konstruktivitásnak van helye. Ha az ország kormánya a nyilvánosan hirdetett elképzelései szerint (muhaha!) Magyarországot egy fejlett, sikeres országgá akarja tenni, akkor ebben kitüntetett szerepe kell legyen az ország GDP-jének 40%-át adó és a szellemi, innovatív kapacitást ilyen „sűrűségben” birtokló fővárosnak.

A Budapest, a fejlődés motorja c. fejezetben leírt koncepció csak akkor működik, ha a főváros, mind önkormányzatként, mind pedig mint vállalkozásoknak helyet adó területi egység, gazdasági entitásként partnerséget vállal az ország általános gazdasági fejlesztésében.

Bele kell „kényszeríteni” a kormányt abba, hogy (a saját maga által deklarált szándékok mentén és azok valóra váltása érdekében) elfogadja azt az egyszerű igazságot, hogy Budapest – ha akarjuk, ha nem, ha vidékmániásak vagyunk, ha nem – az ország gazdasági fejlődésének meghatározó tényezője és aktora. Ezért, ha a kormány „büntetni” akarja Budapestet, akkor azzal az elvi lehetőségét is megszünteti a gazdasági növekedésnek.

Budapesten áll rendelkezésre az a szellemi kapacitás, amely a legnagyobb hozzáadott értéket adni képes gazdasági és technológiai ágazatokban a beruházásokhoz kell. Ezeket a szellemi kapacitásokat ki nem használni – akármiféle politikai koncepció következtében is – nagyon komoly gazdasági hátrányokkal jár az egész ország és végső soron a kormány szempontjából is. Budapestnek – és a városvetésnek – fel kell ajánlania a város gazdasági kapacitását az ország gazdasági növekedése érdekében. Ne feledjük: a konstruktív és kooperatív hozzáállás pozitív hatással bír a politikai támogatottságra is! Így nem kell attól tartani, hogy a konstruktív és gazdasági téren jól teljesítő Budapest politikai hasznot nem a városvezetésnek, hanem a kormánynak hoz.

Megjegyzések:

¹ Amikor „az ellenzékről” írok, nem feltétlenül arra a furcsa „se veled, se nélküled”-összletre gondolok, amely végül is létrejött Budapesten (és persze sokfelé vidéken is) az MSZP-ből a DK-ból és az Együttből. Azért nem gondolok erre a csapatra, mert e csapatnak vannak olyan tagjai, akik személyes okokból következően perspektívátlanok. Itt szervezetekről és személyekről egyaránt szó van: sem az MSZP, sem a DK, sem pedig ezek „vezérkara” nem alkalmas arra, hogy szellemi és szervezési éren meggyőző lehessen az előtt a szavazóbázis előtt, amely egy jövendő ellenzéki demokrata győzelem bázisa lehet. Vegyük az MSZP-t: vajon miféle szellemi potenciál lehet abban a pártban, amelynek sem az országos, sem a fővárosi elnöke nem diplomás ember, amely szervezet képtelennek bizonyult arra, hogy e posztokra legalább megfelelő felkészültségű személyeket tudjon állítani? Miféle meritokrácia működhet ebben a pártban, ha ennyire hiányt szerved a kompetens emberekben? Vagy vegyük a DK-t: milyen lehet valójában az a párt, amely ugyan magát „nyugatosnak” hirdeti, ám vezetői mégis egy szűk, kontraszelektált csapatból kerültek ki, és amely párt vezetője (talán szereplésvágyától hajtva?) féltékenyebben őrzi a pozícióját, mint Harpagon az aranyát? Ki kell mondanunk: e két párt a jövő szempontjából semmiféle valós potenciállal nem rendelkezik! Marad az Együtt – de ez is csak PM-telenül, mivel egy a néhány fős „zöld-vörös farok” valójában semmiféle szavazóbázishoz nem kötődik, társadalmi, gazdasági és politikai elképzeléseik pedig ellentétesek mindazzal, amitől Északnyugat-Európa „bezzegországai” sikeresek. Az a társaság, amelynek deklarált célja a „demokratikus szocializmus”, vagy ijedelmet, vagy nevetést vált ki a már említett, a jövendő választási győzelem szempontjából döntő fontosságú szavazóbázisból. …Így amikor most budapesti kampányt szervezünk, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a kampány nem csupán a többi párt és jelöltjeik ellenében folyik, hanem a saját táboron belüli tehetségtelenség és kontraszelekció ellen is.

² Itt „élet" alatt mind a személyes, mind a közösségi életet, mind pedig az egyes intézmények, szervezetek és gazdálkodó egységek létezési- és működési lehetőségeit kell értenünk.

³ Az is nyilvánvaló, hogy koncentrálni kell a város vezetését, az ügyek intézését: teljesen feleslegesek a kerületek! Miért?

Az ott folyó tevékenység csak viszonylagosan „helyi”, hiszen pl. az igazgatási tevékenység egységes szabályok között folyik (természetesen az adott területre jellemző és ésszerű szabályozási tervek alapján). Sok esetben „határvonalakat” lép át egy-egy döntés, ebbe pedig csak „bekavarnak” a helyi, önérdekek mentén (is) mozgó döntéshozatali fórumok. Örökösek az illetékességi viták és lassú az ügymenet…
További érv a centralizálás mellet, hogy – mint fentebb említettük - kiváló elmékre és a legjobb szakemberekre van szükség. Az pedig nyilvánvaló, hogy EGY apparátusra való alkalmas embert könnyebb találni, mint HUSZONVALAHÁNYRA.
A lakosságnak a jelenlegi „ezerkerületes” rendszer semmi pluszt nem jelnet, így „lokálpatrióta érvekkel” támadni a „centrális Budapestet” alaptalan. Különben is: több százezer budapesti más kerületben lakik és másikban dolgozik – akkor most ők hol „lokálisak”: ahol napjaik nagyobb részét töltik, vagy ahová „aludni járnak”?

Nyilvánvaló, hogy a hatáskör-koncentrációhoz kormányzati döntés kell: módosítani kell a Főváros működését szabályozó törvényeket. De ezt csak akkor remélhetjük (ha egyáltalán van erre esély a jelenlegi kormány alatt), ha rendelkezünk „kész tervvel” erre nézvést… Így ezen az új Budapest-rendszeren egyáltalán nem felesleges már most gondolkodnunk!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.09.02. 21:13 Szerző: Bársony és Selyem

Megmérettél…

„To arms, to arms, no more delay! God and Cyrus lead the way.”

(„Fegyverbe, fegyverbe, ne késlekedj többé!/Isten és Kürosz¹ vezet az úton.”)

G. F. Händel és Charles Jennens: Beshazzar, a perzsák és médek kórusa - 1745

„Én vagyok a falu rossza egyedül./ Engem ugat minden kutya messziről.”²

Miért „ugatja minden kutya” Falus Ferencet, kifejezetten a Fidesz-rendszerrel szembenálló publicisták is, A-tól Z-ig, pontosabban B.-től W.-ig³?

Az ok egyszerű: mert annak a politikai pártnak, az Együttnek a jelöltje (és elődszervezetének alapító tagja), amely magát a szakszerűség, a „technokrácia” csapataként definiálta, még ezelőtt fél évvel is. Ehhez az öndefinícióhoz képest megdöbbentő az a kidolgozatlanság és felkészületlenség, amelyről az eddigiekben ő és csapata tanúságot tettek. Ez pedig arra enged rálátást, hogy a kifejezetten a kontraszelekcióra, mint társadalmi rendezőelvre alapozó magyar jobboldal mellett sajnos a balközép ellenzék sem teljesítményelvű. Ha az lenne, egyszerűen elképzelhetetlen lenne, hogy valaki, vagy egy szervezet ennyire „lazán” vegyen egy fővárosi önkormányzati választást – még akkor is, ha esetleg eleve vereségre számítanak.

Nyilvánvaló, hogy egy épkézláb, alapos, szakmai tudás birtokában készülő Budapest-program kidolgozásához a nulláról kiindulva jóval hosszabb idő kellett volna, mint amennyi idő Falus Ferenc főpolgármester-jelöltként való megnevezésétől az e hét végére tervezett programismertetőig eltelik. Egy ilyen program hónapokat igényel – és csak ennek birtokában érdemes megtervezni a főpolgármesteri kampányt. Ehhez képest most „pánikroham-program” íródik, attól a(z egyébként nem is létező⁴) kényszertől hajtva, hogy „Mégsem maradhatunk program nélkül!” darabra meg is lesz, biztosan…

„A fennálló tehetség nincs már meg”⁵

Ez az egész megmutatja, hogy az balközép ellenzék oldalán is hiányoznak azok a tehetségek, akik nélkül sem jó program, sem sikeres politizálás, sem pedig majdan jó kormányzás nem lehetséges. És hiányzik az a nyitottság is ezekből a politikai szereplőkből és magából a politikai közösségből is, amely természetesnek venné a tehetség integrálását, azaz a meritokrata káderpolitikát.

Amennyire látható, ez a baloldali és liberális közeg is csupán „önmagában gondolkodik”: csak önmaga köreiből szerveződik és próbál szakértői stábokat összehozni – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Már a 2000-es évek második felére, 2006-2007-re egyértelműen kiderült, hogy ez a módszer sikertelenné teszi a baloldali és liberális politikát: alapos és szerteágazó tudás, invenció, megfelelő munkakultúra és széles látókör híján elveszítette a társadalom tematizálásának képességét-esélyét.

…És most ott tartunk, hogy emiatt képtelen lesz igazi, éles küzdelemre Budapesten is ez az oldal, ahol pedig elvileg a lakosság a legkevésbé támogatja a Fideszt. Nem fogják fel a most kampányosdit játszók azt, hogy felelősséggel tartoz(ná)nak azért, hogy egy valóban jó Budapest-program birtokában legalább szellemi és szervezési képességek terén bizonyítsák a versenyképességüket. Mert csak erre – a szellemi erőkre és a szervezőképességre – támaszkodva lehetne elkezdeni majd felépíteni azt az új balközép politikai közösséget, amely a következő időszakban felnőhetne ahhoz a feladathoz, amit a Fidesz leváltása és azt követően a sikeres kormányzás jelent.

Alibikampány?

Lehet, persze, lehetséges, hogy ez a „bagázs” csupán alibizik: a több ok követeztében is biztos bukás tudatában nem is akarnak igazi, „mindent bele!”-kampányt csinálni, magukról pedig tudják, hogy képtelenek lennének egy épkézláb Budapest-programot összehozni - ezért csak „pr-eznek” és valami „programnak látszó tárggyal” állnak majd a publikum elé. (Ebben egyébként Gyurcsány Ferenc vitte el eddig a pálmát, amikor az MSZP 2006. február 18-i kongresszusán egy csupán PowerPoint-slide-okban létező, ám részleteiben és összefüggéseiben teljesen végiggondolatlan és kidolgozatlan programmal állt a küldöttek – és az ország! – elé, mondván: „Ez itt az új Magyarország terve!”⁶)

Ám ha azt nézzük, hogy milyen politikai attitűd kellene ahhoz, hogy a balközép megszerezhesse a maga számára a ma politikailag hontalan, azaz a Fideszre-Jobbikra semmiképp sem szavazó, ám a „létező baloldalban” hosszú évek óta csalódott szavazókat, akkor azt láthatjuk, hogy ehhez egy teljesítőképes és teljesítményalapú politikai alapállású balközép hozzáállás kellene – aminek e Budapest-kampányban nem találni a nyomát. Ezért egy ilyen átgondolatlan, felépítetlen, fantáziátlan, csak „darabra letudott” közszereplés csak még tovább távolítja a potenciális szavazókat. Mert e szavazók azt mondják, hogy ha csak ennyire képes jelen állapotaiban a baloldal, ha ennyire nyerésképtelennek érzi magát, akkor vajon miért csinál magából bohócot, őket, a szavazókat pedig miért nézi hülyének? Miért és mire fel nézi le őket, a szavazókat ez a brancs annyira, hogy „ezt a szart” tolja ki eléjük (az előzetes és immár szokásos marakodásokkal és bénázással körítve), a maga tákoltságában és értelmetlenségében?

…Miért szavaznának arra a jelöltre és azokra a pártokra, aki és amelyek csak ezt képesek produkálni?

Splendid isolation⁷

…Ám van itt a baloldal felelősségén túl egy másik felelősség is: van a baloldal el nem végzett munkáján túl egy másik elvégezni nem akart tennivaló is. A posztot azzal kezdtem, hogy számos független értelmiségi kritizálja – joggal – ezt a főpolgármesteri kampányt és ezt a (nyilvánosság által még nem is ismert, de már létező és nagyon gyenge minőségű) Budapest-programot. Igen ám, de hadd kérdezzem meg ezektől a független – és kétség kívül tehetséges – értelmiségiektől, hogy ők vajon megkeresték-e (minden erkölcsi-politikai fenntartásuk ellenére!) a Falust kiállító politikai pártot azzal, hogy – egy valóban jó program és kampány érdekében – felajánlják a maguk munkáját, tudását, tehetségét? Vagy legalább összehoztak-e a maguk soriból egy akcióközösséget, hogy együtt, az egyéni hangocskáknál sokkal erősebben követeljék a párttól azt, hogy vegyék komolyan a saját, a választópolgárokkal szembeni felelősségüket? Tette-e többet a puszta kritikánál és akarták-e (a saját tehetségükkel-tudásukkal) jobbá tenni, netán átformálni azt a politikai közösséget, amely ma egyedül jelenti a „demokrata ellenzéket” a Fidesz rendszerével és a Jobbik elmebajával szemben?

Mert ennek a gyenge és teljesítményképtelen, „balfasz” demokrata ellenzéknek éppen az okozta a mai állapotát, hogy elkerülték a tehetségek (akiket persze ott sokan nem is láttak volna szívesen). A tehetséges emberek immár lassan két évtizede „nemigen gondolkodnak politikában” Magyarországon: meghagyják azt azoknak, akik a középszerű képességeikkel és érdemi munka nélkül is jól akarnak élni…

Ennek a kialakult helyzetnek csak az alábbi megoldásai lehetnek:

Bevisszük a tehetséget, alulról-oldalról támadva a jelenlegi kontraszelektált balközép káderek alkotta falanxot, támaszkodva a tagság és a szimpatizánsok győzelemvágyára – és megújítjuk a baloldal létező politikai szervezeteit, harc- és győzelemképessé, továbbá a sikeres kormányzásra alkalmassá téve azokat.
Új, ma még nem létező politikai erőt hozunk létre – ám ehhez éppúgy az egységünk és az együttműködésünk kell, mint a létező pártok konzekvens átformálásához.
Befogjuk a szánkat – ha már egyszer úgyis csak azt tudjuk/akarjuk tépni!

Most, alig több mint öt héttel az önkormányzati választás előtt arra már nyilván nincs idő, hogy „az egész ellenzéket” meg lehessen újítani – vagy: új ellenzéket szervezni. Meglepetést azonban még lehet(ne) okozni a magát nyeregben érző Fidesznek és ezzel felkelteni a ma politikai hontalanok figyelmét, majd szimpátiáját. Ehhez, mint írtam, két dolog kell, két oldalról: be akarni vinni a tehetséget és be akarni engedni.

Ha e kettő közül bármelyik elmarad, akkor marad a silány ellenzéki teljesítmény, az újabb frusztrálódás és az erősödő apátia.

¹ II. (Nagy) Kürosz – óperzsa nyelven: Kūruš - perzsa király (i. e. VII. sz. eleje – i. e. 530), az Óperzsa Birodalom megalapítója.

² Pete Lajos: Én vagyok a falu rossza – 19. sz. 2. fele

³ B.: Béndek Péter - http://hafr.blog.hu/2014/08/27/a_falus-ugy_tanulsaga és W.: Tóta W. Árpád - http://hvg.hu/w/20140827_Tulajdonkeppen_nem_okos_allat

⁴ nem létezik a valóságban ez a kényszer, hiszen egyfelől a Fidesznek/tarlósnak sincs választási programja (a megszokott „Folytatjuk!”-on túl), másfelől pedig az egész bal-balközép ellenzék okosabban tette volna, ha kimarad az egész oktrojált budapesti önkormányzati választás legitimálásából. Erről ld. Időparadoxon c. korábbi posztunkat!

⁵ „Tetszik tudni, a fennálló tehetség nincs már meg, fiatalkoromban a kalapomra pisáltam, most már inkább a cipőmre.” (Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott – 1976)

⁶ A kongresszuson elhangzott Gyurcsány-beszédről itt lehet részleteket olvasni: http://www.origo.hu/itthon/20060218hivatalosan.html

⁷ „Nagyszerű elszigeteltség”: Nagy-Britannia által a XIX. század második harmadától a XX. század elejéig követett külpolitikai alapelv. Lényege, hogy Anglia a kontinentális szövetségektől távol maradva az európai egyensúlyt kívánta megőrizni. Ezt gyarmatbirodalma, flottája, gazdasági ereje, valamint szigetország mivolta tette lehetővé számára.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.08.26. 15:47 Szerző: Moin Moin

Lehetünk-e Szingapúr?

„Tanulni és nem gondolkodni: hiábavaló fáradság; gondolkodni és nem tanulni pedig: veszedelmes.”

Konfuciusz: Beszélgetések és mondások (Lun jü) II./15. - i.e. V. század vége-IV. század eleje

„Ma a slágertéma a gondolkodásban azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok, nem liberális demokráciák, talán még demokráciák sem, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket.” Ezt mondta Orbán Viktor a biliben és a fejekben vihart kavart tusnádfürdői mondókájában.

Abban többé-kevésbé egyetértés van a vadfideszes-vadjobbikos táboron kívül, hogy India, Kína, Oroszország és Törökország annyi mindenben különbözik Magyarországtól és annyiféle problémával terhelt a náluk tapasztalható, látszólag „fényes” növekedés, hogy ezek az országok és módszereik semmiképpen sem alkalmasak arra, hogy egy közepes méretű közép-európai EU-tagállam elé példaképül lennének állíthatók. Ám ott van Szingapúr: mit mondhatunk ennek az utóbbi évtizedekben valóban páratlan gazdasági növekedést produkáló miniállamról? Lehet-e, és ha igen, miben útmutató az ott alkalmazott metodika – és érdemes-e, kell-e az esetleges sikermásolás érdekében feladnunk a liberális demokráciát?

Szingapúr messze van, csak keveseknek vannak személyes tapasztalataik és kellően széles perspektívájú tudásuk erről a társadalomról. Mióta Orbán száját elhagyta Szingapúr neve, azóta minden félművelt alak azt cincálja, hogy mi a „szingapúri Wirtschaftswunder” alapja, és gyakran még az egyébként tájékozott olvasók sem tudják, hogyan foglaljanak állást ebben a kérdésben és esetleg miféle érvekkel védhetnék meg a szingapurizálástól szegény kétszáz éve haldokló liberális demokráciát? De még elemzéseket sem olvashattunk arról, hogy valóban a demokráciadeficit eredménye-e a siker – vagy valami egészen más áll annak hátterében és esetleg maga a nemdemokrácia is csupán következménye ennek a valaminek?

A konfucianizmus és a liberális demokrácia

Nem véletlenül idéztem felvezetésképpen Konfuciusz (Kung ce) egyik mondását – azét a Konfuciuszét, akinek a nevével fémjelzett szellemiség immár két és félezer év óta mind a mai napig áthatja gyakorlatilag egész Délkelet-Ázsiát. Mert az a szellemiség, amely a szingapúriakra jellemző, először írásos formában épp Konfuciusz tanításaiban jelent meg. Ennek lényege a fegyelem, a szorgalom, a kitartás és a hatalommal szembeni engedelmesség.

Nyilvánvaló, hogy ez a szellemiség, ez a mentalitás nem Konfuciusz „találmánya” volt: ő csupán az a gyűjtőlencse lehetett, amely koncentrálta az akkor, Konfuciusz idejében már csaknem háromezer éves kínai kultúra alapvető karakterjegyeit és e kultúra önmagáról, valamint a helyes emberi életről vallott nézeteit. Mindez pedig azt jelenti, hogy a felsorolt – ma konfuciánusnak nevezett – életelvek és közmentalitás a Szingapúr lakosságának háromnegyedét kitevő és a kultúra alapmodelljét meghatározó kínaiak immár több évezredes társadalmi stratégiája. Az indiai mellet talán ez a világ legrégebben folyamatos alapértékrendszere¹.

Ez az értékrend számos, ám valójában csupán felszínes hasonlóságot mutat a liberális demokráciát „megszülő” északnyugat-európaival²: ilyenek a tudás, a teljesítmény, a szorgalom, a meggondoltság, az együttműködés - ám ez az együttműködés a germánoknál önkéntes, míg a kínai kultúrában az állam állal szervezett. (Ezen tulajdonságok egy része ráadásul az általános (genetikusan kódolt) emberi viselkedési örökségen alapszik.) Azonban van egy alapvető és minden egyebet meghatározó eltérés az európai és a konfuciánus felfogás között: az előbbi individualista, amit az utóbbi, kollektivista felfogás tulajdonképpen „hibának” tart.

Az eltérések okai északnyugat-Európa és az ókori Kína eltérő környezeti feltételeiben gyökereznek és az e feltételek következtében célszerű gazdálkodási és társadalomszervezési módszerekben. Északnyugat-Európában a történelem során sohasem erősödhetett meg egy olyan súlyú és erejű hatalom, hogy a miatt az egyén egyetlen lehetséges túlélési stratégiája csak a hatalommal szembeni feltétlen és kritikátlan engedelmesség lehetett volna. Ez ugyanis nem lett volna célszerű, mivel a speciális életfeltételek következtében Európa nyugati és északi területein sokkal eredményesebb volt az egyéni és spontán közösségi kezdeményezőkészségre, a kreativitásra és a rugalmasságra alapozni, mint egy „mindent felülről-távolról eltervező és elrendező” központi akaratra. Mindezen tulajdonságok - az egyéni és spontán közösségi kezdeményezőkészség, a kreativitás és a rugalmasság - alapoztak meg a demokráciának és a kapitalizmusnak és a mindkettő alapját jelentő meritokrata társadalmi stratégiának.

Mondhatni, az európai meritokrataság „szubszidiaritás-alapú jellegű”, továbbá „lokális”: nem egy „felsőbb központi hatalom” döntötte el egészen a legalsóbb szerveződési szintekig bezáróan el az emberek közötti pozícióviszonyokat, a saját céljainak megfelelően, hanem számos esetben a helyi közösségek. Északnyugat-Európa még a középkorban is tele volt „önkormányzatisággal” – a közigazgatásban és a gazdaságszervezésben egyaránt – és nem létezett „mandarinrendszer”.

Kínában (ahonnan a konfuciánus felfogás ered) viszont mindez hiányzott: ott a táj, a természeti adottságok és a történelem konstellációja más irányt szabott az emberi közösségek létezésének és szerveződésének. Belemehetnénk itt a rizs, mint általános népélelmező kultúrnövény termesztésének feltételeibe: hogy ez sokkal nagyobb „homogenitást” és az „egyénieskedést” nemigen toleráló munkakultúrát, és nagyobb együttdolgozó embercsoportokat igényelt a társadalomtól, mint a sokkal diffúzabb európai táplálékbiztosítási technológiák. A lényeg: Ázsia – saját, belő társadalomtörténeti fejlődésének következményeként – igazából sosem alapozta társadalmát az innovációra, a legfeljebb gazdasági téren jelentkező (technikai) innovációk nem álltak össze rendszerré és nem változtatták meg sem a társadalmat, sem a gondolkodásmódot. Amikor pedig a XIX. század végén és főként a XX. században e kultúrákban is elterjedt és a termelés alapjává vált a nyugaton kifejlesztett ipari technológia, az - találkozva a kelet hagyományosan fegyelmezett, személyes téren anyagiak tekintetében kisigényű, szorgalmas és endelemes, a tanulást és az öntökéletesítést nagyra tartó tömegekkel – látványos fejlődést volt képes produkálni.

Ám bármiféle európai szellemi áramlat is érte el e társadalmakat, azok ezeket az eszméket – akár a demokráciát, akár a kommunizmust – a saját, konfuciánus mentalitásukhoz igazították. Például a demokrácia esetében még a ma legdemokratikusabbaknak számító kelet-ázsiai társadalmak „mélyén” is az euroatlantival egyszerűen összemérhetetlen „spontán engedelmesség” működik. (Ennek terepe elsősorban a munka világa, ahol erősek és jelenvalóak a személyes kapcsolatok főnök és beosztottak között.) Még a demokratizmus által leginkább átitatott Japán és Dél-Korea is hihetetlenül „engedelmes és könnyen kezelhető” a nyugati demokráciákban megszokott viszonyokhoz képest.

Mondhatni: azért fogadja el késséggel a felsőbb hatalom autoritását a konfuciánus társadalom, mert a hagyományai okán nem érzi azt „megalázónak”. Most vessük ezt össze akár az önállóságára, szabadságára és függetlenségére büszke európai polgári mentalitással, akár a magyar „Eb ura fakó…!”-hozzáállással!

Az eltérő adottságok, a betyárvirtus és a nem tisztelhető hatalom

Rátérve Szingapúrra és az ottanitól különböző magyar adottságokra: Szingapúrban találkozott egymással a hatalom iránt engedelmes népmentalitás és a tehetséges, konstruktív, karizmatikus, meritokrata és köztiszteletnek örvendő vezető, akinek ténykedését és politikai gyakorlatát az eredmények igazolták. Így adott volt az az együttműködés-készség és a vezetők iránti bizalom, amely lehetővé tette a vezetés (jól átgondolt és megalapozott) távlatos gazdaságfejlesztési elképzeléseinek mentén való, hosszú éveken át tartó össznépi munkálkodást. Ez volt a szingapúri csoda humánerőforrás-oldala.

Ehhez képest nyilvánvaló, hogy Magyarországon a nép mentalitására nem a szó konfuciánus értelmében vett, a hatalommal szembeni „konstruktív engedelmesség” a jellemző, hanem sokkal inkább egyfajta „meglapulás közbeni kitérő manőver” a gyakorlat. De baj van a vezetői konstruktivitással és meritokratasággal is: helyette célszerűtlen akarnokság és haverbiznisz dívik. (Megjegyzem: ez a hagyományos magyar vezetői attitűd!) E vezetői stílus szükségszerű következménye az eredménytelenség – ismét egy, a szingapúritól különböző „magyar elem”. Így nálunk semmi sem adott a fent leírt szingapúri humánerőforrás-oldalhoz.

Most pedig nézzük a szingapúri csoda anyagi forrásait – és vessük ezeket össze Magyarország adottságaival és lehetőségeivel!

A szingapúri gazdaság „motorja” eredetileg a kikötője volt: a világ sokáig legforgalmasabb kikötője³ – egy olyan elem/kellék, amely Magyarország jelenlegi helyzetében nem másolható. Az ebből felhalmozott tőkét fektette be a szingapúri vezetés a ’70-es évektől kezdődően az oktatásba és a pénzügyi-befektetési szektor felfejlesztésébe. Így az a gazdaság egészen más pályán haladt és halad ma is, mint amit Magyarország esetében az ország körülményei lehetővé tennének. Magyarországon egyszerűen nincs olyan, szinte „természeti erőforrásként” felfogható helyi adottság, mint a szingapúri kikötő volt, amelyet már a brit gyarmati időkben is igen intenzíven fejlesztettek. És nem adott az a (szintén a brit időkből eredő) pénzügyi szektor és kultúra sem, ami ott megvolt.

A fentiek tükrében bizton kijelenthető: akik egy alapvetően európai értékrendű és magyar szocializáltságú, a magyar társadalomra jellemző társadalmi stratégiákkal rendelkező népnek szingapúri módszereket ajánlgatnak a boldogulás útjaként, azok (Konfuciuszt idézve) vagy nem tanultak eleget, vagy nem gondolkodnak eleget – vagy mindkettő. Különösen igaz ez a magyarokra: az a „sajátos észjárás”⁴, amelyet maga Orbán is emlegetett 2009-es kötcsei, a „centrális erőtér” programját meghirdető beszédében, akadályozza meg Orbánt abban, hogy szingapúri módszerekkel élhessen el sikereket: ez az észjárás ugyanis nem tolerálja a hatalom önmagát megfellebbezhetetlennek, szabályait pedig áthághatatlanoknak, kicselezhetetleneknek hirdető viselkedését. A magyar, ha érdekét, elképzeléseit sértve érni, bizony, kikerül, betyárkodik, megold ügyesbe’ – és ezzel már vége is a szép, felülről dirigált-felügyelt szingapúri típusú csodának!

De van itt még valami fontos jellegzetessége a magyar társadalomnak (és különösen az északnyugat-európainak): a hatalommal szembeni engedelmességre épülő modellt éppen a társadalomnak az a része nem fogadná el, amelyik a GDP meghatározó részét állítja elő. Nélkülük és a nézeteik ellenében aligha lehetséges bármely erős (erőszakos) államhatalom is sikeres! Különösen nem fogadná el „megfellebbezhetetlen iránymutatóul” ez a réteg azt a vezetést, amely olyannyira nem a valóságos teljesítmény alapján osztja a vezető pozíciókat, mint a Fidesz. Azt a központi hatalmat, amelyben félműveltek és félbolondok, sokadrangú „szakemberek” lehetnek befolyásos posztok birtokosai, mélyen lenézik és megvetik azok, akik egész életüket a saját felkészültségükre és jólteljesítésükre alapozzák. Lenézik és megvetik – mert érdekeik ellen valónak tartják, éspedig jogosan! Míg a szingapúri modellben a társadalom eltartói és innovátorai mélyen azonosulnak az általuk (a tudása és teljesítménye alapján) tisztelt központi hatalmat, addig a magyar valóságban az értelmes és felkészült, kezdeményezőkész emberek a magyar kormányra az ország bajainak egyik fő forrásaként tekintenek.

Azért élsz, hogy dolgozz!

Orbán - szavai szerint - azért akarja a szingapúri modellt bevezetni, hogy az emberek munkáját az ország gazdasági sikereinek szolgálatába állítsa. Ennek eszköze lenne a „munkaalapú társadalom”. Ám ez a társadalomideál nem csupán a „gazdasági haszna” miatt vonzó Orbán szemében: van ennek a modellnek egy további előnye is számára. Rendszerint félreértik Orbánt (pontosabban: elképzeléseinek csak egy részét látják és fogják fel), amikor erről a „munkaalapú társadalomról” szónokol: azt hiszik, egy csupán annyit jelentene, hogy „mindenkinek dolgoznia kell”. Ám valójában ennél sokkal mélyebbre ható és alapvetőbb társadalmi rendszerelvről van itt szó: arról, hogy a társadalom – és ezzel az egyes emberek élete is - azért van, hogy dolgozzon, azaz az élet lényege és legfőbb célja a munka lenne egy ilyen „munkaalapú társadalomban”. Van erről egy német vicc, abból mindjárt világos, mire gondolok ezzel: „A svábok azért élnek, hogy dolgozzanak – a bajorok azért dolgoznak, hogy élhessenek.” Az orbáni „munkaalapú társadalom” tehát a „sváb modell” lenne – ellentétben a nyugat-európai modellel, amely a „bajor módit” követi. (Ez akkor is igaz, ha az északnyugat-európai protestáns munkaerkölcsben az „Istennek tetsző munkálkodás” fontos elem. Azonban csak a szélsőséges fundamentalista protestáns egyházak (pl. a kvékerek) hirdetik a „sváb – munkaalapú - modellt”, az Északnyugat-Európában „mainstreamnek” számító evangélikus (és pláne az anglikán!) Egyház már korántsem ilyen „svábos” életideált hirdet.⁵

Orbánnak nyilván azért is szimpatikus a fenti értelemben „munkaalapú” társadalommodell, mert ha az emberek beletemetkeznek a munkájukba és (csak) abban akarják megvalósítani magukat, akkor sokkal kevésbé lesznek aktívan közpolitikai téren és sokkal kevésbé alakítanak ki a hatalomtól független, annak alternatíváját képezhető politikai koncepciókat és szerveződéseket. A munkájába kényszerített emberek alkotta társadalmat sokkal könnyebb hosszú távon is uralni⁶.

„Százötven évig sem váltunk törökké!”

Amint a fentiek igazolják, Magyarországon semmi sem adott ahhoz, hogy ez az ország, ez a társadalom és ez a gazdaság másolhassa a szingapúri példát – így sem lehetősége, sem értelme nincs annak, hogy az államhatalomban és az államszervezésben átvegyük az ottani nemliberális-nemdemokrata modellt. Sem a teljesítménye és szándékai miatt tisztelhető hatalom nem adott ehhez, sem a konfuciánus népmentalitás. A „munkára kényszerítés” és a politikai elnyomás pedig – amelyeket a hatalom birtokában elvileg és időlegesen be lehetne vezetni – önmagukban semmiképp sem képesek „csodát tenni”, mivel nem ezek a szingapúri siker alaptényezői.

De akkor mit kellene tennünk a sikeressé válás érdekében?

Magyarország gazdasági és társadalmi felemelkedését sokkal reálisabb a népben eleve meglévő tulajdonságokra alapozni – és ezeket kiegészíteni a sikerhez szükséges, de most még tömegesen meg nem lévőkkel. Mik is ezek a tulajdonságok?

Megvan a kreativitás és az invenció. Nincs meg a komplex rendszerben és folyamatban való gondolkodás és a résztelekbe menő tervezés. Ez utóbbiak azonban elsajátíthatók, ha van erre szándék és kimunkált módszertan. Az északnyugat-európai „bezzegországok” sikerességét az adja, hogy a kezdeményezőkészségük mellett precízek, aprólékosak, átgondoltak és kitartók – és mindezek mellé az ottaniak jó iskolákban szerezetik meg a legalaposabb és legkorszerűbb tudást. Mármost, ha sikeres Magyarországot akarunk, akkor a kreativitást ki kell egészíteni tudással és átgondoltsággal: meg kell tanítanunk a felnövekvő generációt előre tervezni és a feladatait alaposan átgondolni és úgy elvégezni – és ezt az egészet egy, a kezdeményezőkészséget és a valódi teljesítőképességet támogató politikai, jogi és pénzügyi keretbe kell beilleszteni. Ez egy reális társadalmi és közpolitikai program, ellentétben az orbáni, a magyarságból „kis kínaiakat” faragni akaró elképzeléssel.

Válaszolva a címben feltett kérdése: nem, nem lehetünk Szingapúr – mert abból, ami ennek a városállamnak a felvirágzásához együttesen volt szükséges, szinte semmi sem adott Magyarországon! Az a politika és az a politikus, aki Szingapúrt követhető modellként állítja a magyarság elé, vagy szélhámos, vagy tudatlan. Vagy nem értette meg mindazt, amit Szingapúrról tudhatunk, vagy pedig úgy sugall gondolatokat a népnek, hogy ehhez hiányzik a tudása!

¹ Valójában van egy még régebbi eredetű, de az idők során óriási változásokon átesett, ám legalapvetőbb jellegzetességében és társadalmi stratégiájában változatlan alapértékrendszer is: a posztban is említett északnyugat-európai, meritokrata, az egyéni és közösségi szabadságra és kezdeményezésre épülő modell. Ez már az újkőkorban is jelen volt csíráiban, és ennek késői hajtása a liberális demokrácia.

² A konfuciánus emberi alapértékek a következők: a helyes útdao, az erényekde, a tradíciók, az igazság, a kötelességtudat, az empátia gyakorlata, a szavahihetőség, a bátorság, a gyermeki szeretet, az éberség, a harmónia, a boldogság, a tanulás, a műveltség, , a közép, a tettrekészség, az akaraterő , az elégedettség, a nemesb ember, a kisember, a megfelelő-ember, az írástudó, a kiváló-erényű ember, a tökéletes-bölcs. (Ezen jellemzők alatt azonban olykor a megnevezésükben hasonló európai alapértékektől gyökeresen eltérő tartalom értendő.)

³ Ma már a sanghaji kikötő forgalma megelőzi a szingapúrit, így az „csak” a második legnagyobb a világon. Jól érzékelhetjük, hogy mekkora gazdasági hajtóerő ez, ha belegondolunk, hogy Európa legnagyobb kikötője, a rotterdami csupán a tizedik ebben a sorban.

⁴ „…rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot” - Idézet Orbán Viktor 2009. szeptember 5-i, a kötcsei Polgári Pikniken elmondott beszédéből

⁵ Az egészben az a sajátos, hogy ezek a példámban emlegetett „munkaalapú svábok” valójában többségükben nem is protestánsok, hanem katolikusok. A vicc egyébként nem több a szokásos „szomszéd népeken” való élcelődésnél: a valóságban semmiféle eltérés nem tapasztalható a sváb és bajor munkakultúra között.

⁶ Így írtunk már erről a Beszéd az országról című posztunkban: „Ha… a társadalom jelentős többsége a napi megélhetésért kell, hogy fáradjon és nem lehet igazi perspektívája a változásra, akkor passzivitásba merevedik – ami valóságos istenáldása lesz a hatalmi elit számára! Ha egy gazdaságban nincs jelen az önnön erejéből életképes polgárság, akkor nemigen létezhet önálló, államfüggetlen társadalom sem: ezek híján pedig hosszú ideig csak „csend és hullaszag” lesz az országban!)”

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.08.25. 00:57 Szerző: ROZ

Rólunk, rólatok és a jövőről

Szereptévesztők.jpg

„Önök, uraim pontosan ugyanúgy vágynak a győzelemre, mint én; de könnyen, izzadság nélkül elérni, ahogy az istenek. Az önök értékei idejétmúlt, iskolás, cserkészfiú eszmények. De ezzel csak saját magukat csapják be. Én a tökéletesség ostromlásában hiszek. És a jövő mindenképp az enyém.”

Harold Abrahams szavai a Tűzszekerek c. filmből - 1981

1. MI és TI

Mióta Magyarország létezik, azóta tart két véleménycsoport küzdelme:

azoké, akik ismerik értik a világot és akik (nevezzük így) versenyképesek a világban, és akik azt kívánják, hogy a magyarok is versenyképesek legyenek és értsék, ismerjék a világot,
és azoké, akik tudatlanságukban, félelmükben, versenyképtelen mivoltuk tudatában, vagy éppen azért, mert „a fennálló viszonyok” nekik kedveznek, nem akarják modernizálni („nyugatosítani”) Magyarországot – mert ha ez megtörténne, akkor ők elveszítenék a privilegizált helyzetüket: kiütnék abból őket a versenyképesebbek.

Az előbbi csoportba tartozók - őket (magunkat) fogjuk itt „MI”-nek nevezni – egyre többen hagyják el az országot. Az utóbbiak pedig – ők lesznek itt a „TI” - jelenleg vagy a politikai hatalmat gyakorolják, vagy örülnek, hogy végre nem arról beszélnek nekik örökösen, hogy valami újat kell megszokniuk: nem arról, hogy „fel kell zárkóznunk a nyugathoz!”, hanem arról, hogy „mi, magyarok mutatunk utat a nyugatnak!” (amely persze „hanyatlik”). És ha nem is élnek jól – sőt: egyre többen élnek közülük egyre rosszabbul és egyre bizonytalanabbul -, de legalább nem várnak tőlük szokatlan dolgokat, hanem csupán a szokásos engedelmességet. Ráadásul még az eddig számukra arctalan szorongásaik okát-okozóit is felmutatják nekik: a saját hanyatlását az ő kizsákmányolásukkal lassítani akaró nyugatot és annak háttérhatalmait. Persze, e „felmutatás” során arról nem esik szó, hogy épp a mai „Főszabadságharcos” volt az a miniszterelnök, 1998 és 2002 között, aki végigtárgyalta ezzel az elnyomó nyugattal – az Európai Unióval – Magyarország önkéntes csatlakozását! Mint ahogy arról sem esik szó, hogy az országot jelenleg a markában tartó és azt egyre inkább szorító hatalmi érdekkör legfőbb gazdagítója éppen az Európai Unióból az országba érkező pénz…

Amíg TI azt várjátok, hogy valaki oldja már meg végre (és örökre!) a ti problémáitokat, addig MI jól tudjuk, hogy nem létezik, nem is létezhet egy bonyolult világban „A Megoldás”, amely „mindenkinek mindent és mindörökre” megoldana. Csak provizórikus megoldások lehetségesek, amelyek feladata nem más és nem is lehet több, mint hogy mindig biztosítsanak elegendő időt ahhoz, hogy majd megtaláljuk a következő problémára is a következő ideiglenes megoldást. És mi tudjuk azt is, hogy ezzel a helyzettel még mindig a miénk a messze legjobban és legbiztonságosabban élhető világ az összes többi, a történelemben létezett, vagy épp „alternatívok” és „radikálisok” által ajánlgatott világhoz képest.

Azt is írhatnám, hogy a két véleménycsoport küzdelme a valóság és az illúziók küzdelme – vagy: a lehetőségeké és a vágyaké. MI feltesszük azt a kérdést, hogy vajon tényleg lehet-e „nemzeti jólétet” teremteni úgy, hogy közben sem a hatalomban, sem a gazdaságban, sem a kultúrában, sem pedig az oktatásban nem a teljesítmény és a tudás, hanem az összefonódások és a lojalitás alapján lehet jó pozíciókat szerezni? TI pedig erre felháborodtok és vagy „magyar országról” és „a létezés magyar minőségéről”¹ kezdtek el beszélni, vagy csak sértődötten hallgattok, mint buta gyerek feleléskor a tábla előtt. És már önmagában azzal, MI hogy rákérdeztünk arra, hogy helyénvaló-e, eredményes-e ez a”magyar minőség”, már ki is iratkoztunk a TI rendszeretekből. Abból a rendszerből, amely a ti képetekre és hasonlatosságotokra teremttetett – és amely rendszer azért helyénvaló szerintetek, mert nektek teljesítmény híján is garantálja az eredményt.

Láthatjátok: tudjuk, kik vagytok és mennyit értek a világban! És MI azt is tudjuk, hogy közületek a legtöbbekre miféle közeljövő vár.

2. Magyarország: a kiégett csillag

Na, ja, a jövő! Jön majd néhány keserű (szörnyű?) év(tized?), amelyben közületek, Magyarországon maradottakból, egyre többen és egyre inkább gyűlölni fogjátok a liberalizmust is, a kapitalizmust is, persze túlkompenzálásképpen, mivel mindazok a népek, akiket ti (persze titokban, be évem vallottan) irigyeltek, éspedig az életszínvonaluk és az egzisztenciális biztonságuk miatt, bizony liberális kapitalista társadalmakban élnek. Magyarország egyre inkább leszakad majd az Európai Uniótól és egyre kevésbé lesz azzal képes bármiféle érdemi együttműködésre². Ha az EU-beli cégek úgy érzik, hogy nem szabad Magyarországon befektetniük, mert ott sem jog-, sem vagyonbiztonság nincs, kiszámítható és ésszerű gazdaságpolitikáról nem is beszélve³, akkor a magyar gazdaságot leginkább dinamizálni képes faktornak mondhat búcsút az ország. Hiszen sem a világpiacon nagy tömegben és jó áron értékesíthető magyar termékek/szolgáltatások nemigen léteznek, sem pedig akkora belső kereslet, amely alapja lehetne egy érdemleges és fenntartható gazdasági növekedésnek.

Ezek az évek majd úgy fognak bekerülni a magyarság történelmébe, mint az önnön alkalmatlansága következtében elszalasztott lehetőség korszaka: az a korszak, amelyben a magyar nép, nem értvén, mi az a demokrácia és mi az a kapitalizmus, képtelen volt demokrata társadalomként kapitalista piacgazdaságot létrehozni, holott erre – történelme során először – minden külső feltétel adott volt. Ezért a kihagyott lehetőségért súlyos árat kell fizetnie a magyar népnek: egy felerészben kivándorolt, felerészben elszegényedett generációt. A kivándoroltak nagy része soha többé nem lesz már alkotó és erőforrás-teremtő tagja a magyar társadalomnak: elviszi a tehetségét és a munkaerejét. Az elszegényedők pedig begubóznak – és ezért nem teremtenek semmit társadalmi és közéleti téren. Csak túlélnek: életük egyetlen hozadéka, hogy élnek. De nem innoválnak, nem vállalkoznak, nem teremtenek jó színvonalú, stabil munkahelyeket, mint ahogy nem gazdagítják a magyar kultúrát sem. Életük egy minimálprojekt lesz.

Mindezek következtében egy magára hagyott, jövőjét csupán a belső társadalmi erőkre bízó Magyarország sorsa egy kiégett, energiáit a világba szétsugárzott, összezsugorodott, lassan kihűlő és elsötétülő csillagmaradványéhoz lesz hasonlatos.

3. Szocdem párhuzam

Biztosan vannak most, akik mindezt olvasva azt mondják: baromság, hiszen itt az ellenzék! Majdcsak összeszedik magukat, majdcsak megerősödnek, és akkor egykettőre visszavehetik az országot a Fidesztől! …Lehet ezt mondani, lehet ebben reménykedni – azonban minden csupán illúzió. Van egy történelmi analógia, amely megmutatja, hogy miként viselkedik a magyar baloldal, ha egy, a Fideszéhez hasonló, a parlamentarizmus kulisszái mögött hegemón hatalmat üzemeltető kormányerővel van dolga. Ez a példa a Horthy-korszak szociáldemokráciájának példája: pontosan úgy marakodtak, pontosan úgy húztak szét, pontosan úgy szakadoztak-fogtak össze, ugyanúgy képtelenek voltak átvenni a közélet és a társadalom tematizálását a kormányerőtől, mint ahogy a mostani három baloldali párt. Sokat hallhattuk az utóbbi bő két évtizedben MSZP-s politikusoktól, hogy az egykori állampártból létrehozott MSZP-ből „egy korszer, a magyar szociáldemokrata hagyományokra alapozó pártot kell csinálni” – hát jelentem, ez a terv felerészben sikerült is! Korszerű ugyan nem lett, de az tuti, hogy sikerült „a magyar szocdem hagyományok” alapján a hegemón hatalommal szimbiózisban élő, a saját létéért a hegemón hatalmat legitimáló politikai képletet alkotnia a mai magyar mainstream baloldalnak! Peyer Károly büszke lenne – Kéthly Anna meg sírva fakadna…

…És ahogy a két világháború közti szocdem párt is impotens volt és valódi társadalmi változást (egy rövidéletű demokratizálódást) csupán a II. világháborús kataklizma tudott áterőltetni a magyar társadalmon, úgy ma sem lehet igazán reményünk arra, hogy „jelen szocdemjeink” többre lennének képesek, mint a mai hegemónnal, a Fidesz-hatalommal szubmisszív-követő viszonyban létezni.

4. „Levegőt!”⁴

Ha ezek az ellenzéki, demokrata, baloldali-balközép pártok valóban komolyan vennék azt a feladatukat és esélyüket, amelyet a helyzetből következik, és ha felismernék a jelenlegi csapdahelyzetükből az egyetlen kivezető utat-módszert, akkor persze változhatna a játék. Mindenek előtt el kell dönteniük (a vezetőiknek), hogy saját, céltalan kis homokozójukul kellenek nekik ezek a pártok, vagy pedig tényleg kormányozni akarják az országot. Ha a másodikat választják-akarják, akkor mindent abba kell hagyniuk, amit és ahogy eddig csináltak!

Erre nem csupán a mögöttük álló több mint négy év sikertelensége és a négy (már előre, borítékoltan) vesztes választás (meg az őszi önkormányzati, az ötödik) kellene, hogy ösztönözze őket, hanem éppen a Horthy-korszakbeli szociáldemokrata párt totális eredménytelensége is: az, hogy miközben a két évtized alatt, amelyben egyebet sem értek el, csak legitimálták a Horthy-rendszert, mint „parlamentarizmust”, aközben szépen el is veszítették a magyar társadalom változást akaró részének bizalmát. Ez aztán meg is bosszulta magát: amikor ’45 után sem álltak tömegével melléjük az emberek.

Nem tudok abban bízni, hogy a három bal-balközép pártunk közül akármelyiknek a vezetése is képes lenne gyökeresen szakítani azzal a politizálási-politikusi szokásrenddel és gondolkodásmóddal, amelyet az MSZP-ben szívtak magukba: nekik ugyanis csak ez az egyféle szokás- és gondolkodási modell van meg a fejükben-zsigereikben, másik nincs. Ez pedig csak annak a buta hadvezérnek a módjára engedi őket cselekedni, aki még a sokadik elveszített csata és a többedik visszavonulás után is csupán a régi, immár haszontalan stratégiát képes követni. mivel a kadétiskolában x évvel-évtizeddel korábban csak ezt ismertették meg vele. Aki még ma is „Kádár népének” akar politikát csinálni, az a büdös életben nem fogja megszerezni azt az új erőforrást, amelyet a már nem a Kádár-rendszerben szocializálódottak milliós tömege jelent. Aki a ’90-es évek politikai terepén akar majd 2014 után valamikor győzni, az végzetesen és véglegesen eltévedt.

5. A tehetetlen Szentháromság

Másfél évvel ezelőtt, az Így győzd le a Fideszt! című posztban így írtunk az akkor még bőven a 2014-es parlamenti választások előtt álló bal-balközép ellenzéki pártokról:

„Az ellenzék egyszerűen túl kevés erőforrással, túl kis kapacitással és túl gyenge szervezettséggel rendelkezik ahhoz, hogy megengedhesse magának a több, párhuzamos országos kampányszervezet felállítását, kiépítését és üzemeltetését. És különben is: a feladat (a választási rendszerből adódóan) egy szervezet szembeállítása a Fideszével, különben nincs esély. Ha pedig egyetlen szervezet fog küzdeni, akkor ugyan minek ehhez 2-3-4-5 hálózat? Ez csak koordinációs zavarokat, állandó kompetenciavitákat, pozícióharcokat, presztízsmarakodásokat fog okozni – csupa olyasmit, amik hazavágják a győzelmi esélyeket!”

Ma is csak ezt mondhatjuk: ezek a baloldali pártok azóta is legfőképpen egymás ellen küzdenek (értsd: szellemi erőik zömét az egymás kitaktikázására fordítják, úgy, hogy minden másra – programalkotásra, hálózatépítésre, személyzeti politikára – alig marad erejük). Ezzel pedig az elvi győzelmi esélyüket is elherdálják.

Tudjuk: azért küzdenek ilyen elánnal egymással, hogy „tisztázzák” (egymás közt – és nem a választók által), melyikük „a baloldal meghatározó ereje”. Arról viszont eközben elfeledkeznek, hogy meghatározó erővé a pártot támogató polgárok/szavazók tehetnek egy pártot, nem pedig az összesen egy tucatnyi balos párt-főember között dúló presztízsharc. Ez utóbbitól a derék választó hányingert kap: nem támogat olyan pártot, amelytől undorodik. A választók nem arra kíváncsiak, hogy Tóbiás József be tudja-e kényszeríteni az MSZP alá Gyurcsány Ferencet és nem is arra, hogy Szigetvári Viktor ki tud-e alkudni egy polgármester-jelöltséget Karácsony Gergelynek Zuglóban. Nem kíváncsiak rá – mert nem ettől lesz jobb, vagy rosszabb nekik, hanem attól (lenne), ha lenne egy koncepciózus, a magyar társadalom és gazdaság problémáit jól látó és kompetens módon kezelni képes, dinamikus és invenciózus ellenzék. Egy - és nem három, amely ráadásul a katolikus Szentháromság egynémely ezoterikus sajátosságát mutatja: három „személy” egy (a „Fidesz-teológia”) által összekényszerített testben.

A hasznot hozó politikai küzdelmek mindig a politikai aktor és a választók között zajlanak le – de ez a baloldali „Szentháromság-ellenzék” szinte képtelen megszólítani a választókat: már azelőtt elidegeníti jó részüket magától, mielőtt el akarna kezdeni feléjük kommunikálni. „Ja, ezek azok a marakodó seggfejek!” – kb. ez az adekvát választói reakció.

6. Vorsprung durch Talent⁵

Az egymás közötti küzdelemben egyébként az lehetne az egyik fél által a másik kettőre mért döntő csapás, ha az illető fél a közvélemény felé lenne képes egyértelmű (szellemi, tetterőbeli) fölényt prezentálni – ám ehhez le kellene térnie a fent már említett, a fejekben-zsigerekben továbbműködő, inadekvát „ős-MSZP-s” politizálási rutintól által kijelölt útról. És itt zárul be a kör és itt záródik el a győzelemhez vezető út is a mainstream baloldal előtt: nem képesek megújulni sem programban, sem stratégiában – mert képtelenek vállalni a személyek terén történő megújulást! Amíg ugyanaz a kör csinálja – hol együtt, hol három részre szakadva, mint a törökkori Magyarország – ugyanazt és ugyanúgy, addig ugyanaz lesz a következmény is: vereség.

…Így válik valóra a fentebb emlegetett „kiégett csillag-Magyarország” és így lesz igaz, amit ott írtam: „egy magára hagyott, jövőjét csupán a belső társadalmi erőkre bízó Magyarország sorsa egy kiégett, energiáit a világba szétsugárzott, összezsugorodott, lassan kihűlő és elsötétülő csillagmaradványéhoz lesz hasonlatos.” Ha csupán a már létező belső mechanizmusoktól, erőktől és szereplőktől várjuk Magyarország feltámadását, akkor hiába várunk!

Az első fejezetben a „MI”-ről írtam: a társadalmi csoportot ugyan a szó klasszikus értelmében nem alkotó, ám komoly egyéni tudás birtokában lévő, magukat a liberális demokrata és kapitalista, azaz teljesítményalapú világban otthon érző és mostanság hazájukat tömegével elhagyó magyarokról. Azokról a magyarokról, akik „nem lelék honjukat a hazában”. Ők lehetnének az ország jövője – de nem lesznek, mivel nincs egyetlen olyan politikai közösség sem az országban jelenleg, amely igazán számítana rájuk, és amely rájuk alapoznál a maga sikerességét. Mondhatni: egy mai 20-as-30-as magyar könnyebben lehet pártelnök majd az SPD-ben, vagy a Labourban, mint az MSZP-ben, a DK-ban, vagy az Együttben. Mert azok a pártok valóban kormányozni akarnak, mert azok jól szeretnének kormányozni és tudják, hogy ez csak akkor sikerülhet, ha a legjobb erőkkel és a legjobb fejekkel állnak neki!

…Hogy mit akarnak a mi balos pártjaink? Tudja a fene! Győzni és aztán jól kormányozni biztosan nem: mert akkor egészen másként csinálnának mindent!

Csak akkor minek hitegettek eddig minket ezzel? És: miért mondják azt most is, hogy „itthon akarjuk tartatni a tehetséget!”? Ugyan mihez? Mert ahhoz, hogy Magyarországon a tehetség megtalálhassa a helyét, előbb olyan politika kell(ne), amelyben a tehetség a központi elem – és persze ehhez az lenne az alap, hogy ez a politika a tehetség(esek) által, az ő befogadásukkal és az ő gondolataikkal induljon és működjön. Na, ez az, aminek a nyomát sem találjuk baloldali pártjaink káderpolitikájában!

Ennek híján viszont marad a baloldal pártjai számára az asszisztálás: némi stallumokért-baksisért legitimálni az orbánizmust! Tisztelettel megkérdem eme baloldali és persze demokrata pártokat és politikusokat, hogy vajon mekkora hitellel tudják majd az EU-ban elpanaszolni az Orbán-rendszer antidemokrata-autoriter mivoltát, ha eközben ők maguk ott ülnek e rendszer erősen megkérdőjelezendő módon összeállt parlamentjében és önkormányzataiban?

…Bizony, azt kell mondanunk: a poszt elején felvázolt „TI”-be a jelek szerint ti, balos magyar politikusok is vastagon beletartoztok – hiszen miként is jellemeztem ezt a „TI”-csoportot? Á, megvan: „a ’fennálló viszonyok’ nekik kedveznek, nem akarják modernizálni („nyugatosítani”) Magyarországot – mert ha ez megtörténne, akkor ők elveszítenék a privilegizált helyzetüket: kiütnék abból őket a versenyképesebbek.”

Hát ez az: ti is csak „TI” vagytok” – MI meg ELMEGYÜNK! Nincs két életünk, hogy az egyikben nektek szolgáljunk.

¹ Ez két kifejezés - a „magyar ország”, ill. „a létezés magyar minősége” - Orbán Viktor 2009. szeptember 9-én, a kötcsei Polgári Pikniken elhangzott hírhedt beszédéből származnak. Ld.: http://www.hirextra.hu/2010/02/18/megorizni-a-letezes-magyar-minoseget-orban-kotcsei-beszede-szorol-szora/

² Erről részletesebben így írtunk a blog egy korábbi írásában (Beszéd az országról): „A leszakadás/leszakítás és a nyugattól való (mint mondtam: frusztráció-alapú és ösztönös) elszakadás orbáni stratégiája miatt – annak szükségszerű következményeként – előbb-utóbb annyira eltávolodik majd a magyar gazdasági (és: vállalati gondolkodásmódbeli) modell az euroatlantitól, hogy ez együttműködési nehézségekhez fog vezeti a magyar cégek és európai partnereik között. Ide fog vezetni a nagy „nyugattagadás”: hiába szeretne majd egy „multi” Magyarországon magas műszaki színvonalú termékeket gyártani, ha hiányzik majd a beszállítói-alvállalkozói közeg, amely nyugati mércével mérve is teljesítményképes, hatékony és innovatív. Hiszen ha a magyar vállalkozó akkor boldogul, ha „kapcsolati alapokon” áll, ha az államhoz és a pártholdudvarhoz kötődik, akkor nem az önállóságban, az innovativitásban és hatékonyságnövelésben/versenyképesség-növelésben lesz érdekelt. E tulajdonságok híján pedig az általános magyar vállalati színvonal és munkakultúra ismét csak a szocializmus-korabeli szinten fog tudni teljesíteni – azoknak az időknek a vállalati és gazdasági tapasztalataiból pedig tudhatjuk, hogy az a magyar vállalati modell nem volt képes hatékonyan és korszerűen produkálni, sem pedig így kooperálni nyugati társaival. Ha pedig az az etatista gazdasági-vállalati modell olyan volt, akkor semmi okunk azt tételezni fel, hogy ez az újetatista modell majd minőségibb eredményeket hozhat.”

³ Ezt gyakorlatilag befejezett tényként kezelik a vezető nyugati gazdasági médiumok és a politikai döntéshozók is. Elég csupán két, eheti példát idéznem: Az egyik Michael Roth német külügyi államtitkár augusztus 17-i nyilatkozata, amelyben a jelenlegi magyar kormánynak az EU-ból való „kiközösítését” javasolta, éspedig az EU demokratikus alapelveinek semmibevétele okán (ld. itt: http://www.tagesspiegel.de/politik/spd-aussenpolitiker-michael-roth-im-interview-ungarn-geht-in-die-falsche-richtung/10344320.html). A másik példa pedig Thorsten Benner és Wolfgang H. Reinicke (a berlini Global Public Policy Institute igazgatója, ill. elnöke) által jegyzett cikk, amelyben „Európa Orbán-problémájára” eresnek megoldást (http://www.project-syndicate.org/commentary/thorsten-benner-and-wolfgang-h--reinicke-demand-that-eu-leaders-force-hungary-s-authoritarian-prime-minister-to-change-course)

⁴A fejezetcímet József Attila azonos című versétől kölcsönöztem.

⁵ A fejezetcím utalás az Audi egyik híres kampányszlogenjére: „Vorsprung durch Technik” – „Előny a technika által”. (A fejezetcímben: „Előny a tehetség által”) Ezzel a szlogennel indult az Audi nagy, ’90-es évekbeli felívelése, amikor immár a Mercedes és a BMW egyenrangú vetélytársává vált a márka.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.08.16. 15:15 Szerző: ROZ

Teremt-e jólétet az autoriter állam?

„Valahányszor… láttam az utcákon lézengő elkeseredett, végsőkig kimerült embereket, arra gondoltam: aki most valamilyen jövőképpel állna eléjük, aki a remény egy szikrácskáját is fellobbantaná bennük, annak nyert ügye volna”

Albert Speer börtönnapló-bejegyzése – 1954. március 27.

Erdogan török miniszterelnök - mostantól már államelnök - nagyarányú választási győzelmével újabb bizonyságot nyert, hogy mennyire veszélyes vége lehet annak, ha nem demokrata gondolkodású embercsoportok demokráciásdit játszanak.

Törökországban – úgy, amennyire – addig lehetett azt hinni, hogy működik a plurális értékrendre alapozott demokrácia, és hogy működik egy szekularizált, önmagát a vallási radikalizmussal szemben megvédelmezni képes társadalom és politikai intézményrendszer, ameddig a hadsereg mindenkit pofán vert, aki szembe akart szállni az Atatürk-féle (felemás) europanizálással-modernizálással-szekularizációval. Amikor a katonák visszahúzódtak a laktanyáikba, azonnal előmászott a társadalom mélyén, azaz a lelkekben ott élő „középkori török” – és megnyílt az út a demokráciával-európaisággal nyíltan leszámolni akaró Erdogan előtt…

…De említhetném Oroszországot is, ahol meg a rendkívül gyenge orosz munkakultúra és gazdaság miatt erőtlen gorbacsovi, majd jelcini állam – amely kénytelenségből, jobb lehetősége nem lévén, elkezdet feladni addigi autoriterségét -, abban a pillanatban dobta le, immár Putyin alatt, a demokrata álcahálót, amint ezt a négyszeresükre ugró olajárak tudták finanszírozni. Ma Oroszország gyakorlatilag ismét cárság: nem sok köze van a nyugati demokráciához – ezt a szintet az ország már a jobbágy-felszabadító II. Sándor alatt is elérte…

…Akárcsak Magyarországon: addig volt látszólag ép és funkcionáló a demokratikus intézményrendszer, ameddig nem kurvultak el olyannyira a szocialista és szabaddemokrata „magyar ifjútörök modernizálók” (akik – minden hibájuk dacára – egyvalamit jól tudtak: ők addig maradhatnak meg a hatalomban, amíg nem engedik elszabadulni a magyar nacionalizmust), hogy a parlamenti helyeik száma bőven a „kevesebb, mint egyharmad” alá zsugorodjon. Ahogy eltűnt a terepről ez a(már csak az önérdekei miatt is) az európai játékszabályok és intézményrendszerek mellett kitartó baloldali-liberális sereg, azonnal előjött a második világháború után sanyarú illegalitásba kényszerített és az 1990-es Antall, valamint az 1998-as első Orbán-érával is csak korábbi önmaga árnyékaként, az intézményrendszert szétzüllesztéséhez még nem elég erős nacionalista magyar jobboldal.

A lényeg: ha a demokrata mentalitás egy népnek nem sajátja, akkor csak valamely, a nép mentalitását annak természetes működésétől eltérítő erő hatására működik az adott társadalom demokráciaként. Amint ez megszűnik hatni, rövid időn belül a nép már nem demokráciában fog élni.

Sokkal könnyebb az ilyen, nem demokrata alapszoftverű népek körében autoriter hatalmat létrehozni, mint egy valódi, stabil, működő demokráciát. Azonban átlagos feltételek mellett az autoriter állam a történelem során még sosem volt képes olyan jól működtetni a társadalmat és abban a gazdaságot, hogy az versenyképes lehetett volna a demokrata-piacgazdasági modellre alapozottakkal. Ez tény, amin nincs is mit vitatkozni: senki sem tud felhozni olyan nem demokratikus és nem piacgazdasági példát, amelynél nincs valami „specialitás” (hatalmas és igénytelen munkavállaló tömeg¹, ásványkincsek/energiahordozók², vagy speciális történelem és geopolitikai helyzet³) és mégis magas színvonalú életnívót tud biztosítani a társadalom nagy többségének. Ebből következően: aki stabil jólétet, fejlődést és ezekre alapozott perspektívát akar biztosítani a magyar népnek, az egyszerűen nem választhat olyan utat-megoldást, amelyben alárendelt szerep jut az egyének és a szabadon, azaz az államtól-hatalomtól-politikától függetlenül szerveződő közösségek kezdeményezéseinek, innovativitásának és érdekeinek. Ugyanis ezek biztosítják a sikeres országok dinamizmusát – „állami dinamizmus” nem lehetséges, mert egy központ sosem reagálhat olyan érzékenyen, kreatívan, kockázatvállalóan és rugalmasan, mint egy, a szubszidiaritásra alapozott rendszer (ahol a különféle kérdéseket a keletkezési szinten kell megoldani, és egy magasabb döntési szint/fórum csupán akkor lép közbe, ha ezt a probléma komplexitása indokolja). Aki ezzel akar vitatkozni, azt tisztelettel felkérném a rendszerelmélet teljes egészének újraírására!

…Mármost, mit is mondhatunk ezek után mindazokról, akik nálunk (foglalkozzunk a magunk dolgaival!) autoriter, illiberális, állami beavatkozáson/tulajdonláson alapuló módszerekkel házalnak? Elsőként talán a „tudatlan bunkók” jut eszembe, mint őket leíró kifejezés. Akik egy társadalom és egy gazdaság problémáinak arkánumát a központi hatalom felerősítésében keresik, azok:

vagy nem ismerik a világot és annak tényeit,
vagy annyira frusztráltak, hogy emiatt nem bíznak sem magukban, sem a polgártársaikban,
vagy (tehetségtelenségük okán) szűklátókörűek,
vagy (lelki torzulásaik miatt) hajlamosak az erő(szak) alkalmazására.

Az a helyzet, hogy egyik esetben sem alkalmasak emberközösségek vezetésére – igazából még állatok felügyeletét sem lenne szabad rájuk bízni!

…Fentebb „könnyebbként” emlegettem a nem demokrata alapmentalitású társadalmakban az autokrácia bevezetését – nyilván ez a demokrata közmentalitás kifejlesztéséhez képest könnyebb. Ám amíg a demokratizálás az elején nehéz és később, ahogy jönnek az eredmények, már egyre inkább könnyebbé válik – hiszen igazolják a tények -, addig az autokrata út csak egyre nehezebb és bajosabb lesz, ahogy előrehaladunk. Ugyanis nem jönnek be az ígéretek, nem válnak valóra a jólétről hangoztatott jóslatok, hogy „Csak engem kövessetek – és akkor jól fogtok élni!”. Ahogy arról szó volt, nincs példa arra, hogy maga az autokrácia lenne bárhol is a jólét oka – és ahogy szintén volt róla szó, ennek rendszerelméleti okai vannak. Ha egy idő után még mindig nem jön el az ígért Kánaán, akkor az addigi „szófogadó alattvalók” türelme elfogy (általában amikor a pénzük és a reményeik!): ekkor pedig (szintén a tapasztalatokból láthatóan) ki szokták tessékelni a hatalomból a Vezért és kompániáját. Ezen akciók során persze már nemigen méricskélik patikamérlegen az igazságot, amit más néven „forradalmi igazságtételként” emlegetnek.

Bukott autokratának lenni rossz dolog!

…De még rosszabb, hogy ha a nép nem készül fel időben az autokrata rendszer utáni időkre, akkor – mivel semmi egyéb nem változott, minthogy X diktátor ment a levesbe – egy újabb autoriter kör következik az adott nép történelmében. És nincs arra semmiféle „maximumszabály”, hogy hány ilyen kört lehet futtatni egy néppel: van, amelyik más a sokadikat nyomja.

Mostanság már elég sokaknak kezd eléggé rossz lenni Magyarországon ahhoz, hogy elkezdjenek gondolkodni a fentiek igazságán és elkezdhessenek megbarátkozni a „Ha másképp szeretnénk élni, akkor másképp is kell gondolkodni!”-tétel igazságával. Ez a helyzet pedig esélyt teremt azoknak, akik – akár leendő politikai vezetőkként – kiutat képesek kínálni a jelen helyzetből, még mielőtt jön az újabb autoriter kanyar. A magyar nép nagy többségében már nem élnek illúziók sem a Fidesz-ígéretekkel, sem a „nemzeti radikalizmussal”, sem pedig a vegetáló baloldali erőkkel kapcsolatban és persze nem hisznek a zöld és ultrabalos csoportocskákban sem. A senki földjén lézengnek – jövőképre várnak. A legtisztességesebb jövőkép-ajánlat pedig ugyan mi más lehetne, mint azoknak a társadalmaknak a példája, amelyek a polgáraik társadalmi-gazdasági szabadságára alapoznak.

Ahhoz, hogy majd jól működjenek magyar közegben is ezek a példák, tanulni, tapasztalni kell – a tanuláshoz és tapasztalatszerzéshez pedig olyan társadalmi kereteket kell létrehozni, amelyek támogatják és honorálják is az önálló kezdeményezést és a közösség szabályainak betartását. Ilyen kereteket egy kivételezni önmagával sem akaró politikai elit képes hitelesen meghirdetni és fenntartani. Most ilyen politikai szereplőkre van szükség – ha előlépnek, övék az ország!

¹ Ez a helyzet a délkelet-ázsiai tömegtársadalmakkal – azonban ezek zöme a mai napig nem érte el az általános jólétet.

² Itt mindenek előtt az arab olajállamokra kell gondolnunk. Oroszország már csupán korlátosan lehet erre a típusra példa, hiszen az orosz lakosság életnívója meg sem közelíti a nyugatit.

³ Szingapúr – amelynek példája egy közép-európai ország számára egyszerűen másolhatatlan, éspedig a földrajzi fekvésbeli, a népmentalitás-béli és a kultúra-és tudásszint-beli eltérések okán.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Utolsó kommentek

ArriMedes: "Magyarországon sosem volt feudalizmus, familiaritás a magyar rendszer neve vs Magyarországon nem ... (2018.05.07. 12:12) Viktor, mi bajod a dédapámmal?
Pyrrhus: @Orkogo: Aha. Természetesen ismerem a koncepciót, és pont ezért ellenzem. Szóval akinek van jöved... (2017.06.17. 21:29) Alapjövedelem: tévedés, tudatlanság és felelőtlenség
screpes: a 2. vállalást problematikusnak látom, mivel ehhez, stratégikus elemként titoktartás társu... (2017.05.31. 21:27) Az ellenzéki politika anyagi alapjairól
Beer Monster: @gabiiii: A 2. pont egy hibás kritérium lenne, például a biológia legtöbb területe nem alkalmas po... (2017.04.08. 11:16) Diákmunka
gabiiii: @Moin Moin: 1. Ne vesszél el a részletekben, pontosan tudod mire gondoltam. 2. A CEU-n nem tanítan... (2017.04.06. 00:20) Diákmunka
Utolsó 20

HTML doboz

Keresés

Top 5

Utolsó kommentek

Címkék

Archívum

2014.11.09. 21:42 Szerző: Moin Moin

1. „Némely nagy emberek, nem tudom micsodás reménységeket csináltak magoknak”1

2. A politika megváltoztatása

3. A hatalomból való eltávolítás

4. Legitimitás, szuverenitás, dossziék

„És aztán? Mi lesz Hitler után?”4

5. „Segíts magadon és megsegít az isten is!”

· 2 trackback 72 komment

Címkék: korrupció ellenzék megbuktatás MSZP Fidesz Orbán USA EU Obama Németország DK Brüsszel Merkel Berlusconi Bajorország polgári demokrácia Együtt-PM kitiltási botrány Seehofer Európai Unióról szóló szerződés 7. cikk

2014.09.24. 23:06 Szerző: Bársony és Selyem

Címkék: demokrácia ellenzék MSZP Fidesz Orbán USA Obama DK Eu Clinton Együtt Szigetvári Viktor Frankfurter Allgemeine Zeitung párttámogatottság

2014.09.20. 17:12 Szerző: Moin Moin

Címkék: jogállam ellenzék pártok alkotmányosság egypártrendszer pluralizmus pártállam intézményrendszer állampárt liberális demokrácia MSZP Fidesz SZDSZ DK ellenzéki kerekasztal Szigetvári Viktor Együtt-PM Demokratikus Ellenzék

2014.09.18. 18:23 Szerző: ROZ

1. A fasiszták az adott nemzet totalitárius állammá történő egységesítésére törekedtek a nemzeti közösség tömegeinek mozgósítása révén, az élcsapat szerepét betöltő pártra támaszkodva.

3. A fasiszta mozgalmak közös vonásai az állam fontosságának messzemenő hangsúlyozása: a fasizmus ideológiája következetesen hangoztatja az állam elsődlegességének elvét.

4. Az erős vezető iránti rajongás.

6. Militarizmus: A tipikus fasiszta állam militarista jellegű, a katonai fegyelem elemeit kiterjeszteti a társadalmi élet minden területére. Nagy hangsúlyt fektetett az egyenruhákra, díszszemlékre.

7. A fasizmus a politikai erőszak, a háború és a gyarmatosítás eszközeivel igyekszik sikeressé tenni a nemzetet.

Összefoglalás

2014.09.13. 18:43 Szerző: Moin Moin

Mi is az a szabadság?

Az önkény ördögi körei

Tudatosság, önállóság, önbizalom, együttműködés

Az erő előnyt ad!

El lehet-e tüntetni Orbánt?

Mi az a politikai erő?

„Soldaten, Kameraden…”5

Változtatás a hatalom birtokában

Címkék: orbán erőszak tüntetés szabadság demokrácia rendszerváltás norvég alap hatalom ellenzék pártok civilek önkény önállóság szervezettség intézményrendszer Fidesz KEHI Ökotárs DemNet

2014.09.05. 00:45 Szerző: Moin Moin

Miről szól a választás?

1. Élhető Budapest

Stabilitás

Egészségügy

Oktatás

Infrastruktúra

Kultúra

Környezet

2. A polgárok Budapestje

3. A tehetségek Budapestje

4. Budapest, a fejlődés motorja

5. Átjárható Budapest

6. A fiatalok Budapestje

7. Átlátható Budapest

8. Konstruktív Budapest

Megjegyzések:

Címkék: oktatás mszp gazdaság kultúra kormány informatika infrastruktúra egészségügy baloldal környezet ellenzék urbanisztika városfejlesztés stabilitás átláthatóság önkormányzati választás dk balközép Budapest élhetőség Együtt Falus Ferenc

2014.09.02. 21:13 Szerző: Bársony és Selyem

„Én vagyok a falu rossza egyedül./ Engem ugat minden kutya messziről.”2

„A fennálló tehetség nincs már meg”5

Alibikampány?

Splendid isolation7

Címkék: kampány liberális baloldal ellenzék tehetség értelmiség választók szavazóbázis kontraszelekció önkormányzati választás balközép Jobbik MSZP Fidesz Budapest Gyurcsány DK Tóta W. Árpád Béndek Péter teljesítményalapúság együtt-PM Falus Ferenc Budapest-program

2014.08.26. 15:47 Szerző: Moin Moin

A konfucianizmus és a liberális demokrácia

Az eltérő adottságok, a betyárvirtus és a nem tisztelhető hatalom

Azért élsz, hogy dolgozz!

„Százötven évig sem váltunk törökké!”

Címkék: kína gazdaság orbán fidesz értékrend kollektivizmus mentalitás individualizmus germánok liberális demokrácia munkaalapú társadalom Japán Magyarország EU GDP Európa Dél-Korea Oroszország Ázsia India Szingapúr Törökország Konfuciusz Wirtschaftswunder

2014.08.25. 00:57 Szerző: ROZ

1. MI és TI

2. Magyarország: a kiégett csillag

3. Szocdem párhuzam

4. „Levegőt!”4

5. A tehetetlen Szentháromság

6. Vorsprung durch Talent5

Címkék: ballib baloldal illegitim legitimáció ellenzék tehetség szociáldemokrácia kontraszelekció horthy rendszer MSZP Fidesz Orbán EU Gyurcsány DK Tóbiás József Szigetvári Viktor teljesítményalapúság együtt-PM baklözép kollaborálás

2014.08.16. 15:15 Szerző: ROZ

Címkék: demokrácia piacgazdaság kapitalizmus jólét diktatúra autoriter autokrácia Orbán Magyarország Oroszország Kína Szingapúr Törökország arab emirátusok Putyin Atatürk Erdogan népmentalitás

1. „Némely nagy emberek, nem tudom micsodás reménységeket csináltak magoknak”¹

„És aztán? Mi lesz Hitler után?”⁴

„Soldaten, Kameraden…”⁵

„Én vagyok a falu rossza egyedül./ Engem ugat minden kutya messziről.”²

„A fennálló tehetség nincs már meg”⁵

Splendid isolation⁷

4. „Levegőt!”⁴

6. Vorsprung durch Talent⁵