2015.01.22. 15:31 Szerző: Moin Moin

„Mindent vagy semmit!”*

„Obliti privatorum publica curate”

(„Felejtsétek el a magánügyeket, törődjetek a közügyekkel!”)

Felirat a dubrovniki (ragusai) Nagytanács palotájának bejárata felett – XVI. század

1. Szabadidős politizálás?

Az egyetlen parciális probléma elleni tiltakozásul szerveződött tüntetésen szinte az első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy annak résztvevői (a tüntetők) egyáltalán nem csupán az adott problémára – a netadóra – reagáltak. Valójában kezdettől tudták a résztvevők és szimpatizánsok, hogy „az egész rendszer” a baj és hogy csupán e rendszer egyik logikus „terméke” a netadó.

Így a tiltakozók csupán „hordfelületként” kezelték és kezelik a konkrét apropód: a rendszer megváltoztatására vágynak – annak a rendszernek a megváltoztatására, amelyet NER-ként ismert meg a világ. Tudják jól, hogy „parciális” eredmény immár nem oldja meg az ország gondjait – és az ő személyes problémáikat sem. A netadóval sem az a bajuk, hogy havonta 700 Ft-tal többet kell a netért fizetni, ham az, hogy az országot egy olyan rezsim és olyan politikusok uralják, akik „így működnek”: akik nem értik a XXI. századot, akik nem értik a modern infokommunikációs technológia jelentőségét a modern társadalomban, gazdaságban és kultúrában, olyan politikusok, akik a maguk szempontjából a hatalmukra veszélyes és ellenőrizhetetlen, éppen ezért „visszanyesendő” dolgot látnak az internetben.

Ezért harsant fel a „Nem fizetünk netadót!” mellett azonnal az „Orbán, takarodj!” is. Az emberek tudják, hogy ebben a NER-rendszerben lehetetlen „lokális győzelmet” aratni és tudják azt is, hogy nem lehet biztonságot és háborítatlanságot vásárolni benne azzal, ha „kiegyeznek” vele. Tudják, hogy a NER-rendszer „Mindent vagy semmit”-játékot játszik a magyar társadalommal – emiatt pedig tudják azt is, hogy legyőzni és felszámolni is csak akkor lehet azt, ha vállaljuk ezt a játékot.

A tömeg tehát tudta mindezt – kérdés, hogy a szervezők tisztában vannak-e ezzel és az ezzel kapcsolatos (mondhatni: történelmi) felelősségükkel?

A kérdés nem indokolatlan – hiszen pl. az elmúlt években hasonló tömegeket az utcára kivivő Milla sem tudta ezt. Ők „csak” sajtószabadságot, demokráciát és jogállamot követeltek, pontosabban azt, hogy a NER-rendszert építő Fidesz ne bontsa le ezeket. Azonban ép ésszel reálisan nem lehetett azt a Fidesztől komolyan várni, hogy hagyja békén a demokráciát, a jogállamot és sajtószabadságot, amikor éppen abból él és csak akkor képes fennmaradni, ha ezeket eltünteti a maga útjából. A Milla ott veszített, hogy „követelt” a NER-rendszertől és nem kínált-képzett helyette kormányzóképes politikai-hatalmi alternatívát. A Milla „civil” és „bázisdemokrata” akart maradni, elfeledkezve arról az egyszerű igazságról, hogy egy szervezett erőt (Fidesz) csak egy még szervezettebb képes legyőzni – a szervezettség pedig a politikában nem megy civilként, mert a szervezettség azt jelenti, hogy folyamatban (stratégiában) gondolkodunk, nem pedig csupán akciókban, a szabadidőnkben.

…Jól értsük meg: az ellenzék soraiból nagyon sokan úgy hiszik, hogy a Fidesz legyőzéséhez elegendő, ha csak a szabadidejükben és alkalmanként foglalkoznak politikával. Ez képtelenség: profi politikusokat csak profi – azaz főállású, a politikai közösségük által eltartott – politikusok tudnak legyőzni!

De nem elég, ha profik politizálnak: az is fontos, hogy miféle paradigma mentén teszik azt…

2. Teljesítményalapúság: a demokrata paradigma lényege

A Fidesz mindaddig legyőzhetetlen marad, amíg az ellene fellépők nem definiálják-deklarálják célként magának a NER-rendszernek a teljes, akluktól mentes felszámolását és amíg nem alakítanak ki erre a feladatra (és: az utána való kormányzásra!) egy szervezett, koherens, a közélet tejes spektrumán a tematizálást átvevő politikai erőt. Ugyanis ez hiányzik a „magyar ellenzéki egyenletből”: jelenleg a magyar politika féloldalas, nem a Fidesz erős, hanem a politikai paradigma-kínálat hiányos! Hangsúlyozom: nem csupán azért féloldalas a magyar politika, mert az ellenzéki pártok gyengék, hanem elsősorban azért, mert igazi, nem kontraszelektív paradigmát hitelesen senki sem képvisel úgy, hogy az adekvát politikai módszerekkel párosulna.

Ebből a szempontból valójában a magukat „demokratikusnak” nevező ellenzéki pártok sem demokratikusak: hiszen jelenleg nem létezik olyan párt Magyarországon, amelyet a vezetői ne tartanának a saját hitbizományuknak és amelyet a teljesítményre való nyitottság jellemezne. Egyik párt sem úgy működik, hogy a személyes teljesítmény alapozza meg a bizalmat – és persze a pozíciót is: valójában ezek az egy akolból származók gittegyletei, ahol (a belső pozícióharcok ellenére is) „a kör megtartása-megvédése” az elsődleges cél. Ráadásul mindeme pártok kényesen kerülik a teljesítménykontrollt: például létezik olyan közöttük, amelynek a vezetése nemrégiben önmaga eddigi politikai tevékenységére „megszavazott magának egy négyes alát” – mindezt az után, hogy a szavazói támogatottságuk két éve képtelen elmozdulni a 2-3%-os mezőből és hogy ennek következtében fél éven belül három választáson is megbuktak!

…Igazán nem tudom ezek után, hogy e pártok vezetői mit gondolhatnak a maguk társadalommal szembeni felelősségéről? Azt viszont tudhatjuk, hogy így nem jelentenek valódi ellenparadigmát a Fidesszel szemben.

A Fidesz-paradigma a mindennek a központi hatalomtól való függését jelenti. Ebben a paradigmában nincs helye sem a személyes, sem a közösségi, sem a gazdasági önállóságnak, sem pedig a központi hatalom körein kívüli kezdeményezéseknek, véleményformálásnak és cselekvésnek. Azért ellenséges ezekkel a Fidesz-hatalom paradigmája, mert a Fidesz-rendszer (minden állításával ellentétben) nem a teremtésben, hanem a kisajátításban gondolkodik. Azért nem kedveli az önállóságot, mert ha a társadalomban és a gazdaságban önálló, azaz a hatalom befolyásától és gyámkodásától független entitások tömege létezik, akkor ez automatikusan versenyt szül: elképzelésekben, innovációban, teljesítményekben, hatékonyságban, piacképességben, értékteremtésben, és akár társadalmi-politikai tematizálóképességben is. És ha ez megvalósul, akkor a hatalomról könnyen kiderülhet, hogy a hatalom koncepciója, megoldásai és emberei egyáltalán nem a lehetséges legjobbak.

Ez pedig a lecserélésükre megjelenő tömeges igényt indukál!

3. Intézményesített bizalom

Amikor a nyolc éven át kormányzó baloldali-liberális politikai erőkről bebizonyosodott (mivel a politikai és információs pálya szabad és nyitott volt), hogy nem teljesítményképesek, akkor gyakorlatilag hónapok alatt veszítették el ezek a politikai erők az addigi társadalmi támogatottságukat. Ám az, hogy a regnáló politikai erő elveszíti a támogatottságát, önmagában még nem elegendő a hatalma elvesztéséhez: kell egy másik olyan politikai erő is, amely képes magáról a választók elegendően nagy tömegében kialakítani azt a véleményt, hogy őt érdemes megbízni a kormányzással. A Fidesz képes volt erre – a hiba ott volt, hogy miközben kiépítette a bizalmat maga iránt, aközben hazudott a valóságos céljait és képességeit illetően. Tehette ezt azért, mert a magyar választóknak csupán egy kis része volt abban a helyzetben, hogy valóban belásson a kulisszák mögé – az volt a helyzet, hogy a nagy többség igazából nem is igényelte ezt.

A választók többsége „csak bízni akart”, csak reménykedni szeretett volna abban, hogy jöhet egy politikai erő, amely „mindent megold”. A választók ezen többsége talán a lelke mélyén nem is akarta kontrollálni azt, hogy valóban bízhat-e a Fideszben – mert makacsul ragaszkodott ahhoz az illúziójához, hogy létezik „felülről levezényelt jó élet”… Azért kapaszkodott ebbe az illúzióba, azért kötötte magát és sorsát ehhez és azt ezt kínálgató-ígérgető politikai erőhöz (a Fideszhez), nem érzete magát felkészültnek a polgári önállóságra és az önmagunk dolgairól való kompetens döntésekre (az öngondoskodásra).

Ebből csak baj lehetett – a baj mára be is következett! A nagy választói tömegek azonban azért passzívak még mindig az orbánizmussal szemben, mert nem tudják, hogy mi és ki jönne az után. Ha tudnák erre a választ és ez a válasz szimpatikus lenne nekik, akkor Orbánt és az egész Fidesz-rezsimet napok alatt lecserélnék már…

Mivel a mostani politikai hatalom sem képes valóságos teljesítményre, ezért csak akkor és addig maradhat fenn, ha és ameddig nincs rajta kívül egy másik, nálánál reálisabb paradigmát képviselő politikai szerveződés – egy olyan szerveződés, amely képes önmagával kapcsolatban a visszaellenőrizhető bizalom rendszerét felépíteni. A visszaellenőrizhető bizalom azért fontos, mert a társadalom és a politika között akkorára nőtt a bizalomhiány, amely már a politikai intézményrendszer működését akadályozza. Magyarországon rengeteg ember nem bízik sem magában (abban, hogy kompetenciái révén képes boldogulni és önmagáról biztonsággal gondoskodni), sem másokban, sem a politikusokban, sem a politikai szervezetekben, sem az állam intézményrendszereinek a közérdeket szolgáló mivoltában. Ennek az általános bizalomhiánynak a következménye a társadalmi és gazdasági kooperáció leállása: a magyar társadalom nem működik társadalomként és a magyar gazdaság nem működik nemzetgazdaságként. Az egész ország egymásra gyanakodó, a túlélésért önállóan harcoló entitások halmazára esett szét. Aki tud, menekül – aki nem, az reménytelenségbe süpped, vagy éppenséggel megpróbál a hatalomközelisége révén mások és az ország kárára jól élni.

Növekedést és biztonságot viszont csak a társadalmi és gazdasági együttműködés produkálhat. Azért, hogy lehessen együttműködés a társadalomban és a gazdaságban, meg kell erősíteni a bizalmat – ezért van szükség a visszaellenőrizhető bizalom politikájára!

…De miképpen kell ilyen politikát csinálni? Erre három elképzelés is létezik:

1. Hit: „Ha XY kormányoz, akkor minden O.K.!”

- Ennek alapján működik az Orbán/Fidesz- vagy épp a Gyurcsány/DK-effektus is.

2. „Becsületes és felkészült emberek”:

- Nem számol a hatalom megrontó hatásával

3. Intézményes garanciák:

- A kormányzás közérdekűségét, az átláthatóságot és az antikorrupciót alkotmányos és intézményes alapokra és ezekkel rendszerbe szervezett automatizmusokra bízza.

Az állam tisztességét nem szabad az állam vezetésében és működtetésében résztvevők privát tisztességére alapozni. Minden olyan elképzelés, amely a „jóemberekre” szeretné azt bízni, hogy az államot a tisztesség hassa át, bizony, nem más, mint amatőr. A profi a jól eltervezett és felépített rendszerben bízik: mert a rendszer emberfüggetlenül működik. Minden olyan politikus, aki arról beszél, hogy ő és az övéi „szentek” és éppen ezért nincs is szükség az ő államában megváltoztathatatlan alkotmányos keretekre és intézményes rendszerekre, valamint automatikusan működő kontrollmechanizmusokra, bizony vagy gazember, aki éppen az állam elrablását tűzte ki céljául – vagy pedig végzetesen naiv, az emberi természetet nem ismerő fantaszta. Akinek a célja a közjót hosszú távon is szolgáló állam, az nagyon-nagyon hosszú távra megváltoztathatatlanná teszi az állam kereteit megszabó, mélyen demokratikus és liberális alkotmányt¹, az állam irányításában és üzemeltetésében résztvevőket pedig a politikai akaratoktól független korlátok és átláthatósági mechanizmusok közé tereli és ott is tartja.

Jól jegyezzük meg: a hatalom nem azért szerezhető meg adott időre és adott feltételekkel a demokráciában, hogy azzal visszaélve tetszésünk, ízlésünk, valamint adekvát, vagy épp hibás elképzeléseink, ideológiánk, stb. alapján magának a demokráciának az alapjait és intézményeit megváltoztathassuk. Ez nem foglaltatik benne a választások során kapott felhatalmazásban.

Ez egyszerűen azért van így, mert semmi sem bizonyítja azt, hogy másmilyen államberendezkedési alapok és másmilyen intézmények jobban szolgálnák a közjót, mint a demokrácia. Nincs olyan modernkori – azaz: a nagyon-nagyon bonyolulttá vált, technológiák és gazdaságok korából származó - példa, amely azt igazolná, hogy ha nem ellenőrzik és nem kérik számon a hatalmat, akkor az jobban teljesít. Csak ellenkező példák vannak. Maga az ellenőrizetlen hatalom sehol sem volt a modern korban a siker, a stabilitás és az általános társadalmi jólét alapjává. Az összes létező példa azt mutatja, hogy az ellenőrizetlen hatalom csak a társadalom nagy tömegeinek elnyomása és brutális mértékű kizsákmányolása árán tud növekedést produkálni – és az így teremtett jólét csupán a társadalom egy kis hányadára terjed ki². Jó – vagy pontosabban rossz - példa erre Kína. Akik – mint Orbánék is – az efféle hatalmakat hozzák fel követendő példákként, azok valójában nem társadalomban, hanem elitben gondolkodnak csupán.

A fentiekből világos, hogy:

a Fidesz csak olyan profikkal győzhető le, akik nem csupán egy-egy területen akarnak „engedményeket-eredményeket elérni”, hanem eleve a teljes Fidesz-paradigma és rendszer legyőzésében-leváltásában gondolkodnak, éspedig
egy igazán demokratikus, azaz meritokrata paradigma nevében,
képesek létrehozni az új közbizalom rendszerét, mégpedig szilárd alkotmányos intézményekre alapozva azt.

* „Mindent vagy semmit!” („Alles oder Nichts!”): II. (Nagy) Frigyes porosz király politikai vezérmotívuma.

¹ Hogy az államnak és az alkotmánynak miért kell liberálisnak lennie – és hogy pontosan mit is jelent ez a „liberalizmus” -, azt a hamarosan megjelenő A liberalizmus c. posztunkban írjuk le.

² Kína esetében ez a társadalom legfeljebb 20%-a. Oroszországban még ennél is jóval kisebb a „felülről szervezett jólétben” részesülők aránya.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

4 komment

Címkék: liberalizmus demokrácia ellenzék MSZP Fidesz Orbán DK Milla netadó NER Dubrovnik teljesítményalapúság Együtt - A Korszakváltók Pártja paradigmahiány alkotmányos intézményrendszer bizalomalapú politika intézményes garanciák

2015.01.13. 21:49 Szerző: Bársony és Selyem

Mi legitimálja a legitimálókat?

„…Az ő népek goromba, az ő hadakozások semmirekellő, vitézségek nevetséges, politikájok ostoba, birodalmok tyrannis; kinek kelljen hát az ő segitségek!”

Zrínyi Miklós: Az török áfium ellen való orvosság – 1661

Pápa Levente, az Együtt – A Korszakváltók Pártja elnökségi tagja mai blogbejegyzésében azt javasolta, hogy a „demokratikus pártok” a 2018-as országgyűlési választás előtt vegyenek részt egy előválasztási folyamatban, amelyet „a civilek” szerveznek – azok a civilek, akik ezáltal ismét hitelességhez juttatnák az előválasztáson résztvevő pártokat. A teljes javaslat itt olvasható: A civilek jövője: játékos vagy bíró? (A posztunk továbbolvasása előtt mindenképpen célszerű elolvasni, hiszen az alábbiakban az ezzel az elképzeléssel kapcsolatos véleményünket fogjuk kifejteni!)

Miután az elmúlt időszakban többször is foglalkoztunk itt az Együtt esélyeivel – legutóbb a Síneket vagy szárnyakat! című írásunkban, néhány pappal ezelőtt – ezért semmiképp sem mehetünk el szó nélkül Pápa Levente elképzelése mellett.

E javaslattal ugyanis olyan alapvető problémák vannak, amelyek arra késztetnek minket, hogy ismételten elgondolkodjunk azon: vajon a jelenlegi szellemi-politikai kapacitások mire lesznek elegendőek – illetve: mire nem…

Pápa Levente elképzelésével önmagát komolyan vevő politikusnak, vagy az áltata is reprezentált politikai szervezetnek nem lett volna szabad a nyilvánosság elé lépnie!

A javaslat egyetlen helyes megállapítása az, hogy a létező néhány, önmagát „demokratikusként” definiáló magyar párt hitelessége és az irántuk megnyilvánuló bizalom nagyon csekély és az elmúlt években ez a helyzet semmit sem javult… Abban azonban már téved a szerző, hogy „a civileknek” meglenne az általa feltételezett hitelességük és legitimációjuk. Ellenkezőleg: éppen azt tapasztalhatjuk az utóbbi hónapokban (mióta a netadó elleni tüntetéssekkel elindult valamiféle „újcivil” mozgolódás), hogy a széles választói tömegeket ezek a mozgalmak nem mobilizálták, sőt, még az elvileg a demokrata ellenzék legbiztosabb potenciális szavazóbázisának tekinthető, általunk korábbi írásainkban „GDP-termelőknek”¹ nevezett társadalmi csoportokban sem ébredt különösebb bizalom e „civilek” iránt! Ellenkezőleg: e „civilekről” határozottan az az imázs alakult ki, hogy sem a szándékaik, sem a képességeik nem terjednek túl a proteszten – és még ehhez a szűken definiált célhoz képest is nagyon szervezetlenek és ellentmondásosak. Ami pedig az általuk képviselt ideológiákat és társadalmi-gazdasági víziókat illeti, ezek olyan „vadbalosak” és annyira az általuk „bázis-, vagy részvételi demokráciaként” hirdetett ad hoc-jellegűek, hogy az kifejezetten elidegenítőleg hat a potenciális „demokrata szavazóbázisra”.

Ezek után az ő legitimáló hatásukat emlegetni egyszerűen értelmetlenség! – Így „kinek kelljen hát az ő segitségek”: mit érhetnénk velük és mit remélhetnénk hitelességnövekmény tekintetében általuk?

Megjegyzem, ezt az utat az Együtt már egyszer végigjárta, amikor a hasonlóan szervezetlen és önmagát definiálni képtelen Millával szövetkeztek Bajnaiék, éspedig azért, mert a Millától reméltek társadalmi hitelességet és persze szavazóbázist is. Akkor is az történt, ami most történne, ha az Együtt a hivatalos pártstratégia rangjára emelné Pápa Levente javaslatát: egy gyakorlatilag nem is létező „szervezettől” remélne hitelességet, legitimációt és tömegbázis-növekményt.

Borzasztó, hogy egy politikai szervezetben két éven belül kétszer merül fel ugyanannak az illuzórikus módszernek a bevetése!

…De van itt két további tisztázásra váró kérdés is – ugyanis a javaslat egyfelől a „demokratikus pártokra”, másfelől pedig „a civilekre” alapozódik. De pontosan melyek is lennének a „demokratikus” pártok és ki-mi definiálná őket? Mondhatni: kinek van erre legitimitása, azaz ki és miféle kritériumokat állít fel e tekintetben? És: kik azok a bizonyos „a civilek”? Azok-e, akik 2014 ősze óta tüntetéseket szervezte? Azok-e, akik a (többnyire radikális/ultrabalos) irányvonal képviselői (személyek és kis csoportocskák)? Ha igen, akkor vajon miért csak őket tekintenénk „civileknek”, akiknek „hatalom adatott” ahhoz, hogy legitimálják az elképzelt előválasztási folyamatban önként résztvevő pártokat? Mi van akkor, ha ezek a civilek nyilvánvalóan teljesen inadekvát, zavaros társadalmi elképzelésekkel bírnak? Mi van akkor, ha a „demokratikus pártok” elvi szavazóbázisa egyszerűen baromságnak tartja azt a politikai világképet, amit ezek a bizonyos „civilek” képviselnek? Márpedig annak tartja – hiszen láthatóan nem támogatja őket tömegesen, a legutóbbi Operaház-melletti tüntetés szónokait pedig finoman szólva is nagyon negatívan minősítették a saját szűk szubkultúrájukon kívül.

…Ki és mi legitimálja azokat, akiktől Pápa Levente a pártok legitimálását reméli?

És ha az elvileg a demokratikus értékrendre szavazni akaró bázis sem tekinti legitimációképeseknek azokat, akikre a legitimáló szerepe lenne itt kiosztva, akkor vajon remélhető-e olyan tömeges részvétel ezen az előválasztósdin, amely megkérdőjelezhetetlenné tenné az ott győztesek pozícióját?

De van további probléma is az elképzeléssel: éspedig az, hogy Pápa Levente szerint a pártok lennének „az egyetlen intézményi szereplő, amelyik legalább elméletileg meg tudja oldani a Magyarországot újratervező Nagy Egyenletet”. Nos, még „elméletileg” sem képesek erre – ha ugyanis azok lennének, akkor vajon mi akadályozta meg őket abban, hogy ezt a 2010 és 2014 közötti években megtegyék?

Elárulom mi: a tehetség és a munkakultúra hiánya, valamint az, hogy e pártok „vezérkarai” magától értetődő legitim célnak tartják azt, hogy személy szerint éppen ők legyenek e pártok vezetői. Ebből követezően pedig a gyakorlatban meg sem fordult a fejükben az, hogy a már 2006 óta nyilvánvalóan megtapasztalt program- és stratégiaalkotó-erőbéli hiányosságot a szervezeteiknek a tehetség felé való kinyitásával oldják fel. Nem: nekik egzisztenciális kérdés, hogy ők legyenek a vezető posztokon, még akkor is, ha legalább egy évtizede nem akadt közöttük olyan, aki valóban igazolta volna az alkalmasságát egy demokrata – azaz: meritokrata² – párt vezetésére!

…Mindezekhez a javaslattal kapcsolatos alapvető problémákhoz képest sokadrangú, hogy Pápa Levente ott ülnének a „legitimálók” sokaiba a „jogvédő szervezetek, szakpolitikai műhelyek, antikorrupciós intézetek, stb. Akik már letettek az asztalra valamit, akiknek súlya van.” Ez ugyanis a gyakorlatban semmit sem tenne hozzá a dolog hitelességéhez: nem e szervezetek képviselőinek személyes ottléte az, ami valójában hitelesíteni képes, hanem az, ha a világban egyébként is közismert és a szervezetépítésben és intézmény-működtetésben jól bevált döntésellenőrzési, nyilvánossági és antikorrupciós mechanizmusokat az érintett és „hitelességre vágyó” pártok alkotmányba és intézményrendszerbe foglalni vállalják és e vállalásuk mellé „beváltható személyes garanciákat” is odarendelnek.

Pápa Levente elképzelésében jól nyomon követhető az a jellegzetes magyar gondolkodásmód, amely „hitelesítő személyekben” – afféle „feddhetetlen szentekben” – látja és keresi a megoldást, ahelyett, hogy személyfüggetlen intézmények által oldaná meg a feladatot³.

…De ezzel még nincs vége a javaslatnak: az is szerepel benne, hogy mi lenne mindennek a haszna! Nem más, mint az, hogy „ez újra tudná tematizálni a közéletet és a médiát, hatalmas hírverés lenne a demokratikus oldalnak, újra erőt adhatna a passzív tömegeknek”.

Kérdem én, vajon miképpen „tematizálná újra” a közéletet egy ennyire átgondolatlan, a pártokra és civilekre vonatkozó, közismert és nyilvánvaló tényekkel nem számoló ötlet: mit mondana a Köznek a kiötlőiről? Nem mást, mint hogy „Ezek semmit sem változtak!”…

Aligha efféle újratematizálásra vágyik Pápa levente és pártja!

Az ötletről szerző maga is írja, hogy „sokkal könnyebb ezt leírni, mint részleteiben kitalálni és megvalósítani. Rengeteg nyitott és nehéz kérdésre kell válaszolni az előválasztás intézményének megalkotása során, nem is kezdem felsorolni ezeket. Ez grandiózus feladat lenne”. Bizony, így van! Már a 2014-es parlamenti választás előtt is, amikor először vetették fel ezt az előválasztósdit, ott volt a kérdés, hogy egyáltalán hogyan folyna le egy ilyen? Kik biztosítanák és miből finanszíroznák ennek az infrastruktúráját és a személyi hátterét? Egyáltalán: „valódi”, urnás szavazás lenne ez, vagy valamiféle internetes véleménynyilvánítás? És legfőképpen: mennyire lehetne az eredményt reprezentatívnak tekinteni? Kik és milyen kritériumok alapján vehetnének részt a demokratikus oldalon „mindent eldöntő” szavazásban? Csak a pártok tagjai? Vagy aki akar? Az előbbi nyilvánvalóan abszurd lenne, hiszen az egyes pártok tagjai jó eséllyel a saját jelöltjeikre szavaznának – akkor pedig ott lennénk, hogy a legnagyobb taglétszámú párt ledominálná a kisebb, ám esetleg jobb minőségű jelöltekkel-programmal bírókat, afféle „Mesterházy-módra”. Ha viszont bárki részt vehetne a szavazáson, akkor a Fidesz bolond lenne nem meghekkelni azt: a saját támogatóit, szavazóbázisát mobilizálva széttrollkodná az egészet, garantálva azt, hogy a számára legmegfelelőbb (azaz: a nyilvánvalóan esélytelen jelöltek-pártok) győzzenek az előválasztáson. (Esetleg – ha hinni lehet a városi legendáknak – azon pártokat segítve így győzelemre, amelyekkel amúgy is együttműködnek suba alatt…)

Nem tudom, hogy pontosan mi inspirálta Pápa Leventét az ötlet megfogalmazása és nyilvánosság elé tárása során? Talán az, hogy – egyébként helyesen – érzi: valamit most már mondani, tenni, kell, kezdeményezőleg kell fellépni a közpolitikai terepen, mielőtt az Együtt végképp érdektelenné válna. Lehetett az is az oka, hogy mint „kezdeményezőképes politikus” előbbre pozícionálja magát a párton belül, az általa (is?) „impotensnek” tartott jelenlegi vezetőkkel szemben is. Azt is elfogadom, hogy ezzel az előzetes megmérettetést célul tűző ötlettel be akarta vinni a demokrata oldalba a teljesítményelvűséget és az előzetesen deklarált objektív kritériumok szerint történő teljesítménymérést. Ezzel a két szándékkal természetesen egyet is lehet érteni, ezekre szükség van a hitelessé váláshoz – ám a választott módszer alkalmatlan erre. A teljesítményelv már azzal odalenne, hogy eleve két olyan körre (az ellenzéki pártora, illetve a civilekre) korlátozná a beleszólást, a minősítést és a versenyt, amely az elmúlt évek-hónapok során bizonyította, hogy önerejéből nem képes érdemleges politikai teljesítményre. Ebből követezően pedig a teljesítményértékelés sem lehetne objektív - hacsak nem tételezzük fel azt, hogy ez a két, jelen állapotaiban nem teljesítményképes csoport olyan példás objektivitást lenne képes tanúsítani önmagával szemben, amelynek eddig az írmagját sem láttuk náluk.⁴

A posztot Zrínyi egyik művéből vett idézet vezeti fel. Zárásképpen hadd adjak hát Pápa Leventének tanácsot egy ugyanabból a műből vett idézettel – hogy miképpen is kell adekvát, hatásos és valóban tematizálóképes politikát csinálni: „Nam dii laboribus omnia vendunt.” („Mert az istenek mindent munkáért adnak.”) – írja Zrínyi. Azaz: nem elég felvetni egy első pillantásra jónak tűnő és jól hangzó és népszerűséget ígérő ötletet. Ez még nem politika és természetesen nem is alkalmas arra, hogy ezzel tematizáljuk újra és állítsuk magunk mellé a közvéleményt. Ehhez a Zrínyi által emlegetett (és az istenek által elvárt) „munka” kell: rendszerbe állítani az ötleteket, amely által folyamatban leszünk lépesek gondolkodni és cselekedni! Sajnos mind az ötlet által érintett „demokratikus pártokra”, mind pedig a „civilekre” az jellemző, hogy ötletektől és akcióktól remélnek sikert, a kontextusba szervezett politikai folyamat pedig eszükbe sem jut. Mindez a posztban már említett munkakultúra-hiány jele és következménye: ezen kell változtatnia annak az ellenzéki erőnek (akár pártoknak, akár civileknek), amelyik valóban szert akar tenni az annyira vágyott újratematizáló képességre.

¹ A Síneket vagy szárnyakat! című posztban lehet róluk és értékpreferenciáikról részletesebben is olvasni.

² Hogy egy demokrata pártnak miért kell szükségszerűen meritokratának is lennie önmaga belső szervezetében, az egyértelmű: mert a demokrataság alapvetően nem más, mint az, hogy nem kontraszelektív, hanem teljesítményalapon akarjuk betöltve látni a pozíciókat, társadalomban, gazdaságban és pártokon belül egyaránt. Íme: egy lehetséges definíciója a demokrata pártoknak: ahol van intézményes nyitottság a tehetségre, az demokrata párt, ahol viszont pozícióféltő mamelukok csücsülnek a stallumokban, az semmiképpen sem az! Az még önmagában nem tesz demokratává egy pártot, hogy „köztársaságot, sajtószabadságot és szabad választásokat akar”…

³ Az intézményes megoldásról a Bekeríteni, legyőzni - és utána kormányozni! c. posztunk 5., A karaktergyilkos Fidesz és a „tiszta emberek” utáni sóvárgás alcímű fejezetében lehet részleteket olvasni. Itt jegyzem meg, hogy minden sikeres társadalom a jó intézményekre és a célszerű szabályozásra alapoz és nem a „jóemberekbe” veti a bizalmát. Ez utóbbi éppenséggel a fejletlen demokratikus mentalitás egyik jele!

⁴ Az érintett pártok – és e pártok vezetői -, valamint a „civilek” is mélyen meg vannak arról győződve, hogy ők tulajdonképpen az igazság letéteményesei és módszereik adekvát és eredményes módszerek. Ezért a kudarcaik után rendre és formálisan elvégzett önelemzések sohasem vezettek-vezetnek alapvető strukturális és szemléletmódbeli-módszerkebeli változtatásokra. Az újonnan a porodra lépett – mint írtam, leginkább újbalos – „civilek” pedig egyfajta „új idők élcsapata”-szerű küldetéstudattal él: mintha ők (már) valami olyat tudnának a jövőről, ami alkalmassá tenné őket az „új játékszabályok” meghirdetésére. Ezért fel sem merül bennük, hogy divatos, ám felszínes és abszolút papírszagú nézeteiket a valósággal vessék össze.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

5 komment

Címkék: tüntetés demokrácia hitelesség ellenzék intézmények civilek tematizálás MSZP Fidesz DK Milla Mesterházy Szigetvári Viktor Pápa Levente MostMi Együtt - A Korszakváltók Pártja legitimácó

2015.01.13. 00:53 Szerző: Moin Moin

Viktor, mi bajod a dédapámmal?

„Innsbruck ich muß dich laßen,

ich fahr dahin mein Straßen,

in fremde Land dahin,

Mein Freud ist mir genommen,

die ich nit weiß bekommen,

wo ich im Elend bin.”

(„Innsbruck, itt kell hagyjalak téged,/távozom az utamon,/tova, idegen országba,/oda, ahol elvész az örömöm,/ahol vissza sem kaphatom,/ahol ínségben vagyok.”)

Heinrich Isaac: Innbruck ich muß dich laßen, búcsúének – XVI. század eleje

Te Viktor, mondjad csak, van neked valami bajod a dédapámmal? Merthogy tegnap azt mondtad Párizsban, hogy „a gazdasági bevándorlás rossz dolog Európában, nem szabad úgy tekinteni rá, mintha annak bármi haszna is lenne, mert csak bajt és veszedelmet hoz az európai emberre”, ezért „a gazdasági okból hazájukat otthagyók számára nem tudunk ilyen menedéket nyújtani.” Meg azt is mondat, hogy „nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani”, ezért aztán „nagyon határozottan világossá kell tenni, hogy mi nem fogjuk megengedni, legalábbis amíg én vagyok a miniszterelnök addig biztosan nem, és amíg ez a kormány van, addig biztosan nem fog megtörténni, hogy a bevándorlók célpontjává váljon Magyarország” – zártad gondolatmenetedet.

Hát, Viktor, igazán meggondolhattad volna, hogy miket beszélsz – mert ha Magyarország minden egykori vezetője hozzád hasonlóan vélekedett volna, akkor bizony mára nem is lennének meg a magyarok, akiknek te most azzal akarod megtartani az országukat, hogy bereteszeled az „eltérő kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező” és „gazdasági okból” bevándorlók előtt a gyepűket!

Az ugye megvan neked is még töriből, hogy Géza fejedelem, meg Szent István is csináltak? Elmondom neked: az akkorra már egyértelműen bukásra ítélt sztyeppei nomád törzsszövetség helyébe létrehozták a feudális-keresztény királyságot. Tették pedig ezt a korabeli magyartól gyökeresen különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel és pusztán gazdasági okból a magyarok földjére érkező bajor, frank, szász, talján, vallon, stb. lovagok segítségével – akik földet és jobbágyokat akartak maguknak, mivel szülőföldjükön az nem jutott nekik. De a szintén különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel bíró német, olasz és szláv papok motivációi között is vastagon ott voltak a gazdasági okok – lásd még „egyházi birtokok” címszó alatt!

Bizony, Viktor: a Koppányt négybe vágó bajor Veczelin von Wasserburg és a velencei Gerardo di Sagredo, meg a többiek nélkül (tudod: ő az, akinek az a bazi nagy szobra van az Erzsébet-híd budai hídfője felett: akit a mai magyarokétól radikálisan különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező pogány magyarok letaszítottak a később róla elnevezett Gellért-hegyről) aligha lennél te most Magyarország miniszterelnök – egyszerűen azért nem, mert ma nem létezne ilyen nevű ország!

…Nota bene: István egy különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező nőt vett el feleségül: egy bizonyos Gisela von Bayernt. A kettőjük házasságából született Imre herceghez írott Intelmek 6. fejezetéből pedig most csak azért tartom feleslegesnek idézni neked a témánkba kőkeményen belevágó passzust, mert azt már megtette ma neked André Goodfriend…

Ezt szerintem minden magyar tudja, aki legalább valamelyest tud írni-olvasni! A sztorit még azok is ismerni fogják, akik épp neked köszönhetően majd csupán heti egy órában tanulhatnak történelmet a szakiskoláidban…

De menjünk csak tovább a magyar nép zivataros századaiban: egészen úgy a tizenharmadik századig, amikor újabb, a magyartól különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező és hazájukat gazdasági okból otthagyók vándoroltak be – és ahogy bevándoroltak, rögvest alapítottak is egy csomó várost: az „édes Erdélyben”, tudod, ahol te illiberálisozni szoktál, illetve a Felvidéken. Ezek olyan semmi kis helyek voltak, mint Brassó, Nagyszeben, Kolozsvár, vagy épp Lőcse, Késmárk, vagy Igló… Csupa-csupa gazdasági célzatú idegen kultúrhatás! Gondolj csak bele, Viktor, hogy mit adtak ezek a magyarság létéhez, kultúrájához! De még az össz-európaihoz is, lévén, hogy épp Brassóban áll Európa legkeletibb gótikus temploma, a híres Fekete templom (És ha már a szászok, akkor említsük meg Heltai Gáspárt is…)

…Most persze mondhatod, hogy O.K., talán igaz, hogy ezek a szászok valóban gazdasági okból vándoroltak Magyarországra, ám az már nem igaz, hogy a magyartól különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkeztek: hiszen keresztények voltak és nem iszlám-hívők – azonban egy XIII. századi szász, frank vagy vallon kereszténysége legalább annyira különbözött a korabeli átlagmagyarétól, mint Ferenc pápa kereszténysége a tiédtől… Kultúra tekintetében pedig semmiben sem volt kisebb az ellentét egy Mosel-vidéki iparos és egy Fejér vármegyei magyar paraszt között, mint amekkora manapság egy párizsi liberális zsurnaliszta és egy Magreb-országokbeli származású arab kamionsofőr között feszül.

És csak jöttek-jöttek a magyartól különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező és hazájukat gazdasági okból otthagyó bevándorlók: svábok a XVIII. században, akik bizony az úgynevezett „társadalmi stratégiáik” terén baromira különböztek a korabeli, a török- és kuruc kort éppen túlélt magyaroktól. Vajon mi lett volna, ha az akkori vezetők is hozzád hasonlóan úgy gondolták volna, hogy „a gazdasági bevándorlás rossz dolog Európában, nem szabad úgy tekinteni rá, mintha annak bármi haszna is lenne”? Maradt volna ugaron az Alföld?

…És vajon lett volna-e a XIX. század második felére-végére modern magyar ipar, kereskedelem, tudomány és pénzügyi szféra, ha nem vándorolnak be a szintén a magyartól különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező és hazájukat gazdasági okból otthagyó Abraham Ganz aus der Schweiz, vagy Andreas Mechwart aus Schweinfurt? És igen: éppen ebben a korszakban érkeztek Magyarországra a dédszüleim is, Landshutból, Bajorországból, szintén gépiparosokként.

Mondd, Viktor: mi bajod a dédapámmal???

És tudom, hogy közületek, úgynevezett „keresztény magyar úriember” közül sokaknak volt és van bajuk egy igazán a magyartól különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező és hazájukat gazdasági okból otthagyó bevándorló népséggel: a zsidókkal: az „élősködő”, „fajidegen”, „idegenszívű” „tudjukkikel”, akik ettől függetlenül megteremtették a XIX. század végére a komplett – és a korban világhírű – magyar malomipart, meg Magyarország mindenkor volt legnagyobb – igazán „munkaalapú” – ipartelepét a Weiss Manfréd Műveket. Ja, és a „galíciai jöttmentek” nélkül ma nem ihatnál Unicumot se!

…Írhatnék itt még az olyan bevándorló-ivadékokról, mint Semmelweis Ignác, Ybl Miklós, Schulek Frigyes, vagy Steindl Imre – aki a melóhelyedet, a magyar Országházat összetákolta -, vagy akár Lechner Ödön. Ja: az Erkel Ferit ki ne hagyjam, azzal a nyavalyás himnusz-megzenésítésével, amire ünnepnapokon feszíteni szoktál, mint pók a lucernásban!

Mondd, Viktor: mi bajod van velünk?

…Azt hiszem, hogy inkább nekünk kell, hogy bajunk egyen veled! No, nem azért, mintha „magyartalanítani” akarnánk Magyarországot – nem: éppen azért, mert mi tudjuk, hogy mitől lesz-lehet az igazi hazája a magyaroknak!

Elárulom, hogy csupa-csupa olyasmitől, amit te utálsz, mert nem ismersz és épp ezért frusztrál téged: polgáriság, piacgazdaság, liberális jogállamiság, demokrácia. Meg az olyasmiktől, amiket te és a haverok „országvédelmi akciótervekkel” akartok távol tartani Magyarországtól – hogy ti továbbra korlátlanul és számonkérhetetlenül szabadrabolhassatok.

Tudod, Viktor: manapság is folyik egy Magyarországot igen erősen érintő, gazdasági okból történő bevándorlás – csak most éppen Magyarországról vándorolnak be nyugatra azok, akik attól különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkeznek, mint amit ti „magyarként” látni szeretnétek az országban. Neked most nem az európaiságot kellene féltened az iszlámtól – Európa ugyanis nem az iszlámtól van fenyegetve, hanem sokkal inkább az olyan belső bomlasztóktól, mint amilyen te vagy: akiknek mindazok az értékek semmit sem jelentenek, amelyek létrehozták azt az Európát, amely többek között a te „holdudvarodat” is évente ezermilliárdokkal tömi… Neked most Magyarországot kellene féltened: önmagadtól!

Torgyán barátod, aki téged egykor kormányra segített, épp az ilyen esetekre mondta, hogy „Monnyon le!” Tudom-tudjuk: te nem fogsz – azt is jól tudjuk, hogy miért nem¹.

Pedig egy igazi európai igenis, lemondana. Lehet, hogy te veszélyesebb vagy, mint az iszlám?

¹ Az okokat leírtuk a Bekeríteni, legyőzni - és utána kormányozni! c. posztunk A csapda c. fejezetébe.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2015.01.09. 23:37 Szerző: Moin Moin

Bekeríteni, legyőzni - és utána kormányozni!

„Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,

Seregének seregünk nyomába’…”

Petőfi Sándor: A vén zászlótartó – 1848. október 17-22.

1. A csapda

- Minden ki fog derülni, ha Corleone meghal, kegyelmes uram!

- Húznunk kell az időt, Keinszig! Úgyis mind azt tesszük, amikor az Örökkévalóság elől menekülünk.

Így beszélget Keiszig bankár és a korrupt Gilday érsek Coppola A keresztapa c. filmtrilógiájának harmadik részének egyik híres jelenetében.

…Efféle beszélgetés elhangozhatna manapság bármely két Fidesz-korifeus között is!

A Fidesz vezetői csapdahelyzetben vannak – és emiatt tartják csapdában az országot is. Számukra az jelenti a csapdát, hogy szinte bármi áron meg kell tartaniuk a hatalmat – hiszen ha elveszítenék, akkor nagy valószínűséggel börtönbe kerülnének -, ám minél tovább tart a hatalmuk, annál több és több bűnt kell elkövetniük, hogy megtarthassák azt: ezért a dolog vége számukra annál kellemetlenebb lesz.

Napról napra növekszik a büntetési tétel!

…Kezdetben minden egyszerűnek és könnyűnek látszott: a 2006 után végzetesen meggyengült és lejáratódott baloldaltól 2010-ben megszerezni a hatalmat – aztán annak birtokában és azzal visszaélve olyan alkotmányos, intézményes és informális viszonyokat teremteni, hogy gyakorlatilag leválthatatlanok legyenek… A számításukba azonban csúszott egy hatalmas hiba: önmaguk képtelensége a jó kormányzásra. Minden kormány csak akkor maradhat tartósan hatalmon, ha képes jólétet, stabilitást teremteni – vagy pontosabban: ha engedni a gazdaságot és a társadalmat, hogy maga teremtsen jólétet és stabilitást. Azonban 2010-től mind a mai napig a Fidesz erre képtelennek bizonyult. Saját magának nem volt tudása-módszere arra, hogy miképpen hozzon növekedést. Egy ötletük volt: kisírni Barrosonál, hogy a magyar kormány elengedhesse a hiányt, túllépve a 3%-os maastrichti korlátot, ezzel teremtve belső keresletet-vásárlóerőt, amely aztán, legalábbis a Matolcsy-féle unortodox remények szerint, felpörgeti a gazdaságot. Ám amikor Barroso 2010 nyár végén Orbánnak kategorikus nemmel válaszolt, bizony üres maradt az ötletraktár – és jött a „szabadságharc”, meg a „nemmegszorítások”. A gazdaság azóta is gyengélkedik.¹

Mivel a gazdaság gyengélkedik, a kormány pedig pazarolja és lopja az erőforrásokat, ezért növekszik a szegénység és vele az elégedetlenség is. Alig van olyan társadalmi csoport, vagy gazdasági terület, amely ne sínylette volna meg az elmúlt négy és fél évet – ez pedig nagyon nehézzé teszi a hatalom megtartását. Tulajdonképpen már csak azért lehet kormányon a Fidesz, mert nincs ütőképes ellenzék.

Ha az is meglesz, akkor Orbánéknak kicsengettek…

A magyar társadalom kér dologban érdekelt a hatalomváltással kapcsolatban:

Legyen olyan politikai erő, amely képes kellő társadalmi támogatottságot felépíteni és arra támaszkodva végrehajtani a sima hatalomváltást.
A Fidesz leváltása után legyen olyan politikai erő, amely kompetens és stabil kormányzásra képes.

Ha a lényegre koncentrálunk, akkor az a kérdés, hogy miképpen lehet és kell megfogalmazni, a köztudatba bevinni, képviselni, majd pedig a kormányzás során érvényesíteni a magyar társadalom hosszú távú érdekeit?

Az internet-adó ötletére reagáló, majd a magánnyugdíj-pénzek maradékának költségvetésbe olvasztása ellen tiltakozó utcai megmozdulásokkal folytatódó, azóta pedig szinte hetente újabb és újabb okokkal-formákkal szerveződő tüntetések ismét felvetették azt a kérdést, hogy miképpen lehet itt érdekeket érvényesíteni? Általánosabban úgy is feltehetjük a kérdést, hogy „el lehet-e tüntetni Orbánt”: akciók és rész-érdeksérelmek mentén politizálva létrejöhet-e az a politikai tömeg, amely leválthatja a NER-t? És ha még el is lehetne így tüntetni, utána stabilan és sikeresen kormányozni már biztosan nem lehetne „ad hoc”-módszerekkel.

Addig rendben van, hogy valamiféle ellenzéki egység kell – pontosabban: akkora egységesen mozgó ellenzéki erő, tömeg, amely még az önmaga hatalmát minden eszközzel védeni akaró Fidesszel szemben is győzni tud. Ebben rengetegen egyetértenek. Azonban az már csak keveseknek „van meg fejben”, hogy ennek az új ellenzéki egységnek alapjaiban kell különböznie a több bukott választáshoz vezető ellenzéki pártegység(?)től: míg az a pártok érdekei felől közeledett az egységhez, addig az utóbbi a társadalom legitim érdekei² alapján hoz létre egységet és egyesíti ezeket egy átlátható és ellenőrizhető, garanciákkal körülbástyázott demokrata állam paradigmájában. Világos, hogy ehhez sokkal többeknek van-lehet köze majd, mind ahány embernek a pártok belügyei alapján kialkudott kétes szilárdságú egységhez volt, mivel a pártok – az ellenzéki pártok is – ma távol vannak a társadalomban jelenlévő legitim érdekektől. Egészen más a működési logikájuk, a motivációik és emiatt a politizálásuk is.

Ha valódi változást akarunk, akkor a politika – és abban a pártpolitika – alapjává a társadalmi érdekképviseletet kell helyezni, a pártvezetés-érdekek helyébe.

2. Ki vezessen?

Az nyilvánvaló, hogy a Fidesz ellen hadba induló politikai szerveződés nem lehet meg egységes és kompetens vezetés nélkül. Az elmúlt évben tapasztalt vezetési módszer, amikor is a választásokra összeszövetkezett pártok kamarillái próbáltak gyors és adekvát döntéseket hozni, szó szerint közröhejbe fulladtak. Az „egység” csak a propagandaszövegekben szerepelt – a gyakorlat a mindennapokban a totális kölcsönös bizalmatlanságról és a pozícióharcokról, a saját párt mindenáron való „pozícionálásáról” és saját identitás-képzéséről szólt.

Azt kell hinnem, hogy ez az alapvető kölcsönös bizalmatlanság és ez az elementáris késztetés arra, hogy az egyes politikai szereplők, pártok és személyek önmagukat másoktól mindenáron megkülönböztessék és el is határolják, végső soron arra vezethető vissza, hogy a lelkük mélyén érzik, hogy igazából nem is különböznek annyira egymástól. A sok kvázi-egyforma ember és szervezet így kénytelen önmagát folyamatosan pozícionálni a többiek és a tömeg szemében, ezzel remélve biztosítani önmagának menő helyet a hierarchiában. Jó példa erre az a görcsös-hisztérikus viselkedés, ahogyan az MSZP és annak vezetői az ellenzék központjának pozíciójára azzal az ostoba érveléssel tartott igényt, hogy „mi vagyunk a legnagyobb (értsd: a legtöbb támogatóval rendelkező) párt. Meg sem próbáltak azzal érvelni a saját vezető pozíciójuk jogossága mellett, hogy azt kiérdemelték, éspedig a saját teljesítményükkel, invenciójukkal, kezdeményezőkészségükkel, közéleti tematizáló képességükkel. Igaz, ezt meg sem próbálhatták, hiszen a felsoroltak egyike sem jellemző rájuk és nincsenek az ezekhez szükséges képességek birtokában sem. Ami pedig a „legtámogatottabb párt”-lét emlegetését illeti, ez egyszerűen nevetséges, hiszen ez egy, az utóbbi szűk évtizedben a támogatatói zömét elveszítő párt, amely az utóbbi fél évtizedben képtelen volt a padlóról felkelni – éspedig éppen az előbb említett hiányzó képességek következtében.

Ez lenne egy vezetésre jogosult párt?

Sokkal ésszerűbb lenne, ha a vezetés a tehetséggel párosulna! – ez az első dolog, amit biztosan kijelenthetünk arról, hogy ki is vezessen.

Ezzel pedig indirekt módon már azt is megmondtuk, hogy ki ne vezessen: azok a jelenlegi pártelitek, amelyek három választás során bizonyították a tökéletes ötlettelenségüket, erőtlenségüket, valamint képtelenségüket a sikeres koncepció- és stratégiaalkotásra. Azoknak kell majd vezetniük a Fidesz-hatalom ellen az ellenzéki támadást, akikben van ehhez tetterő, magabiztosság, dominanciaképesség, tudás és tehetség.

Ezek az emberek ma egyetlen létező politikai szervezetnek sem tagjai, még kevésbé a vezetői annak! Ha nem akarjuk végigszenvedtetni Magyarországgal a Fidesz-korszak hosszú haldoklását, aztán pedig egy talán még kínosabb-károsabb interregnumot, akkor bizony el kell szánniuk magukat az alkalmas embereknek a közéletbe való belépésre – sőt: a politikai vezető szerepre, végső soron pedig az ország kormányzására is!

3. Kapitalizmus és szocializmusok

…Attól nem kell félnünk, hogy ne lennének önmagukat a vezetésre és az új irányok kijelölésére „abszolút alkalmasnak” érzők – azonban van egy objektív mérce arra, hogy ki alkalmas erre ténylegesen és ki nem: az, hogy merrefelé vezetne az illető.

Ami a Fidesz irányát illeti, az egyértelmű – és egyértelműen káros. A Fidesz-rendszer a saját 2018-ig való túlélését a szegényebb, elesettebb, kiszolgáltatottabb társadalmi rétegektől megvont szociális ellátásokból tervezi finanszírozni. Más olyan forrás ugyanis – valódi növekedés és valódi, azaz versenyszféra-beli beruházások híján – nincs már az országban, ahonnan úgy lehetne pénzt szerezni, hogy az ne váltson ki azonnali, elementáris és tömeges felzúdulást.

A Fidesz módszere a rendszer fenntartására a társadalom további kizsákmányolása, az erőforrásoknak a hatalom köré és a hatalom érdekében való csoportosítása – végső soron pedig az erőforrások „elégetése” a hatalom megtartásának oltárán gyújtott „áldozati tűzben”.

Világos, hogy ez a módszer, ez az erőforrás-gazdálkodási paradigma nem a társadalom érdeke – nem is akad más olyan politikai erő, amely ezt a paradigmát akarná követni. Azonban vannak más olyan, az ellenzék különféle pártjai és informális szerveződései által javasolt utak, amelyek hasonló károkkal járnának, mint a Fideszé.

Itt a legkülönfélébb balos elképzelésekre gondolok, amelyek közül egyetlen egynek sincsenek valóban működő és folyamataiban, összefüggéseiben és következményeiben is végiggondolt anyagi, gazdasági és erőforrás-előállítási alapjai. A paletta széles és színes: a klasszikus szocdem-jóléti elképzelésektől ezek populizmussal kevert változatain át a legkülönfélébb „újbalos” és „radikálbalos” receptekig. Ki Tony Blairrel jön, ki a Syrizával. Ki az államszocialista módszereket vezetné be, ki a Podemost állítja példaképül. A lényeg, hogy egyiknél sincs „forintra-fillérre kiszámolt terv arról, hogyan jutunk A-ból B-be” – hogy Bajnai ikonikus szavait idézzem. Bajnaival sok baj volt, de ebben speciel igaza volt. Illúziók, ígérgetés és idealizmus tetszés szerinti keverékei ezek a baloldali-„népbarát” ajánlatok.

Persze, értem én: egy sokat nélkülözött és ma is nélkülöző népnek „adni kell”, pláne akkor, ha e nép nagy tömegei egyszerűen nincsenek abban a helyzetben, hogy a saját kezükben tarthassák a sorsukat: senki, sohasem tanította ennek módszereit meg nekik, sőt… Zsellérsortól államszocializmuson át a mai „unortodox nemzeti együttműködésig” alkalmatlan volt a közeg a polgári mentalitás felszedésére: a legtöbb rendszer és hatalom kvázi-ellenséget látott az öntevékenységre, öngondoskodásra és a másokkal való államfüggetlen együttműködésre képes polgárságot. Ez az oka, hogy oly sokan vevők ma is a hatalmi-állami ígérgetésekre és ez az oka annak is, hogy a hatalomra aspirálók többsége is a hatalmi gondoskodás valamilyen formájának beígérésében látják-láttatják „a magyar jövőt”… Azonban mára már csak a vak nem látja, hogy erre nem vezet tovább út: a stagnálás elkerülése és a nép felemelkedése csak akkor lehetséges, ha szakítunk az etatizmussal, politikában, gazdaságban és lélekben egyaránt!

Ehhez persze nagyon bátor, hiteles és magabiztos politika és politikusok kellenek… Olyan politikusokra van szükség, akik képesek megérttetni és átéreztetni a tömegekkel, vagy legalább is kellő számú választópolgárral azt, hogy ha a társadalom érdekei szerint való erőforrás-paradigmát szeretnénk, akkor - mindennek alapjaként - erősödő versenyszférára, ehhez pedig környezetként a hatalom torzításitól mentes piacgazdaságra van szükségünk: a rendelkezésre álló erőforrások felhasználása során ezt kell prioritásnak tekintenünk!

Röviden: csak akkor tudunk „szocializmust” finanszírozni, ha bazi erős kapitalizmusunk van!

…De miért a(z értelemszerűen a magántulajdonra alapozott) versenyszférát jelöljük meg az erőforrás-keletkezés forrásaként és miért nem az állami, vagy valamiféle közösségi tulajdont? Hiszen mind a politikusok egy része, mind pedig jelentős társadalmi és ideológiai csoportok ez utóbbiak üdvözítő voltában hisznek, a kapitalizmust pedig „átkozzák és kárhoztatják”.

A tapasztalatok azonban ezekkel az elképzelésekkel szemben egyértelműen azt igazolják, hogy sem az állami, sem a közösségi³ tulajdon nem képes valóban hatékony és innovatív vállalati szférát működtetni. Az állam azért nem, mert túlságosan „távol van” az egyes vállalatoktól, továbbá az állam által oda „delegált” menedzserek – mivel őket az állam, a hatalom, a politika választja ki – elsősorban a küldőiknek akarnak megfelelni, nem pedig a piacnak. Hiszen az állam alapvetően más elvárásokat támaszt a vállalataival szemben, mint amilyeneket a piac. Az állam sokat akar elvonni, hogy azt újraoszthassa a maga szempontjai szerint, a piac viszont azt honorálja, ha a vállalat sokat forgat vissza a fejlesztésbe. Az állam foglalkoztatottságot akar, munkahelyeket, a piac pedig hatékonyságot. Ráadásul az állam által kinevezett menedzser nincs igazi alkupozícióban az állammal szemben, így fel sem tud lépni az állam ésszerűtlen, a pillanatnyi államháztartási szempontokat előtérbe helyező döntései ellen. Egy állami menedzser nem viheti ki (végső esetben) az országból az állam által tulajdonolt céget – ellenben egy magántulajdonossal, aki a cég valódi értékét adó termelési kultúra megóvása érdekében akár ezt is megteheti. Mert ne feledjük: egy adott gazdaságban meglévő műszaki, termelési és munkakultúra sokkal-sokkal fontosabb, mint egy hektikus államhatalom és az abból eredő költségvetési igények! Új költségvetést gyorsan lehet írni, de a vállalati, technológiai és munkakultúra hosszú évek eredménye.

Elvileg, papíron lehet ugyan olyan állami menedzsment-kinevezési és- érdekeltségi rendszert elképzelni, amely az adott vállalat sikerességéhez, hatékonyságéhoz, versenyképességéhez, piaci innovativitásához, stb. köti a menedzser érdekeit. Ám a gyakorlatban ezeket a papíron szépen és jól mutató rendszereket rendre felülírták a politikai döntéshozók pillanatnyi érdekei és ötletei. Nem ismeretes a gazdaságtörténetben olyan példa, amikor egy állami tulajdonlású vállalati rendszerben hosszú távon működtek volna a piaci érdekek, és amelyben az állami vállalatok hatékonyak, versenyképesek és innovatívak maradtak volna. Ezek alapján semmi okunk azt feltételezni, hogy éppen a magyarországi politikusok lennének olyanok, akik kellő önmérséklettel viseltetnének egy ilyen helyzetben.

A közösségi tulajdonlás is kedvenc ötlete sokaknak. És valóban: vannak is jól működő közösségi tulajdonlási formák, például a szövetkezetek. Azonban az nyilvánvaló, hogy ez a tulajdonlási forma csak abban az esetben képes jól működtetni a vállalatot, ha a tulajdonosok hosszú távon gondolkodnak, a kellő gazdasági ismeretek és belátás birtokában, és ha nem avatkoznak bele lépten-nyomon a vállalat irányításába. Ez pedig olyan szintű polgári kompetenciákat tételez fel, amelyekkel a magyar társadalom zöme nem rendelkezik. Emiatt nem is érdemes (makrogazdasági szinten, azaz a magyar gazdaság tulajdonlási alapstruktúráját illetően) részletesen foglalkozni azokkal a „balos-romantikus” ötletekkel, mint amilyenek a munkás-önigazgatás, vagy az önkéntesen szövetkező magyar parasztok…

4. A „nemzeti tőke” legendája és a középosztály szerepe

…Miután bemutattuk, hogy miért nem alternatívái az erőforrás-teremtésben a tőkés tulajdonlásnak az állami és a közösségi tulajdonlási formák, foglalkozzunk a magyar magántulajdonú versenyszféra megerősítésével! Azonban amikor itt „magyar” versenyszféráról írok, akkor ez természetesen nem azt jelenti, hogy „(csak) magyar tulajdonlású”, azaz nem a „nemezit (nagy-) tőkéről” van szó. Tudom, hogy sokan hisznek abban, hogy a jól teljesítő magyar gazdasághoz és az erős, stabil középosztály létrejöttéhez elengedhetetlenek a magyar tulajdonú vállalatok, ám ez az állítólagos oksági kapcsolat sosem lett még bizonyítva.

A vállalat nemzetgazdasági „hasznossága” szempontjából ugyanis nem a tulajdonos állampolgársága a döntő, hanem az adófizetés helye. A középosztály megerősítése felől vizsgálva pedig két tényező döntő: a vállalat stabilitása és az ott folyó munka szaktudás-igénye. A bezzegországoknak tekintett nyugat-európai társadalmakban sem a kis- és középvállalatok tulajdonosai teszik ki a középosztály többségét, hanem (többek között) az e vállalatoknál foglalkoztatott technokraták és menedzserek.⁴

A széles középosztály szerepe nem az a gazdaságban, hogy vállalkozások tulajdonosa legyen, hanem az, hogy a magas jövedelméből származó megtakarításaival a bankrendszeren keresztül a vállalatok folyamatos finanszírozhatóságát biztosítsa. E szerep betöltésében lényegtelen az, hogy a jövedelmet tulajdonosként, vagy jólfizetett alkalmazottként szerezte-e. A „cégtulajdonos polgár” valójában egy XIX. századi jelenség volt, amelyen ma már túllépett a gazdaságszervezés - hiszen a gazdaságban alkalmazott technológiák már a legtöbb ágazatban nagyobb gazdasági szerveződési egységeket követelnek meg, mint a „családi vállalkozás”. A magyar gazdaság egyik strukturális baja éppen az, hogy a nemzetgazdaság méreteihez képest túlságosan sok és túlságosan kicsi, emiatt pedig a fejlett technológiához finanszírozási és tudásbeli hiányosságok miatt nem férő vállalkozás létezik, ami hatékonytalanná teszi mind e vállalkozásokat, mind pedig magát a magyar nemzetgazdaságot.

Éppen ezért a világ fejlett gazdaságaiban éppen az a jellemző trend, hogy a kisvállalkozások „klaszteresednek”: nagyobb gazdasági, termelési és innovációs integrációkba tömörülnek. A sok, önálló kis- és középvállalkozásra alapozni akaró gazdaság- és társadalompolitika csak egy romantikus és inkompetens ábránd, amelyet magyar közegben táplál a személyes függetlenség „eb ura fakó!”-szerű vágya és a csekély együttműködési készség is. Ezt tovább táplálni komoly károkat okozó politikai hiba!

5. A karaktergyilkos Fidesz és a „tiszta emberek” utáni sóvárgás

Amikor majd kormányt váltunk, akkor ez csak akkor lesz lehetséges, ha módszert is váltunk: ha piacgazdaságot teremtünk a mai és múltbeli rablógazdaság helyébe! E folyamat kapcsán természetes szövetségeseink lesznek azok, akik – egyszerű, adófizető állampolgárokként, vagy a maguk eszére, erejére alapozó, nem holdudvar-béli vállalkozókként – a rablógazdálkodás kényszerű vesztesei, sértettjei. Őket szoktuk GDP-termelőknek nevezni.

És természetesen az ellenségeink lesznek mindazok, akik a jólétüket és az azt garantáló hatalmunkat, befolyásukat és a hatalomhoz fűződő összeköttetéseiket egy csapásra el fogják veszíteni a piacgazdasági viszonyok és a transzparens kormányzás viszonyai között. Ne legyenek illúzióink: nekik semmi sem lesz drága és persze gátlásaik sem lesznek! Mert működik a poszt elején leírt csapda: hatalom, jólét és szabadság – vagy, hatalom híján, a harácsolt vagyon és a büntethetetlenség elvesztésének kockázata.

…Még szerencse, hogy a Fidesz által vezényelt karaktergyilkosság immár csupán a Fidesz-törzstáborban talál meghallgatásra – mindenki már hiteltelennek tartja! Persze, bevethetnek direktebb eszközöket is – bűnügyekbe keverést, vagy épp ügyek koholását -, de sokra ezzel sem mennek immár: mert oda a hitelességük, és mert minél dühödtebben és szélsőségesebben támadnak ők, annál inkább kiváltják a Fidesz-hatalom végét várók szimpátiáját és szolidaritását a támadottak iránt.

Itt, amikor a Fidesz felől várható karaktergyilkos akciókról ejtünk szót, foglalkoznunk kell egy, a magyar közgondolkodásban széles körben elterjedt elvárásról is, amit némi iróniával „a szentek parlamentjének” nevezhetünk. Ez az elvárás pedig nem más, mint hogy a mostani rendszert leváltó új politikai alakulatnak feltétlenül mindenféle közéleti múlt nélküli, továbbá tökéletesen feddhetetlen emberekből kellene állnia.

Ez az elvárás nem más, mint a magyar közéleti infantilizmus, valamint az oly sokszor az elnyomók, a politikai kalandorok és a gazemberek által átvert magyar kisember naiv vágya a „tiszta” hatalomra. Van ebben persze egy adag önhazugság is: „Ha már minket az élet olykor ügyeskedésre, önzésre és szabálykerülésre kényszerít, akkor nem szeretnénk önmagunk sötét oldalát viszontlátni sem a tükörben, sem a politikában!” Amikor a magyarok „szenteket” akarnak politikai vezetőikként és hatalomgyakorlókként, akkor valójában „megváltást” keresnek önmaguk múltja és jelene alól – és ezt a megváltást, csak úgy tudják elképzelni, ahogy a Bibliában áll: jön valaki, aki bűntelen és attól mi is azokká leszünk!

Amikor fentebb infantilizmust emelgettem ennek kapcsán, akkor ezt azért tehettem, mert meglehetősen gyermeki – azaz: nem a tapasztalt polgárok gondolkodásmódjára és problémakezelésére valló – ez a „megváltó-várás”. Ugyanis a dolgok nem így működnek.

A dolgok úgy működnek – pontosabban: úgy működnek hosszú távon is biztonságosan, azaz átlátható, közérdekű és alacsony korrupciós indexű politikát produkálva -, ha nem néhány „tiszta ember” tisztaságára bízzuk mindezt, hanem alkotmányos és intézményes automatizmusok összefüggő rendszerét alakítjuk ki. Egy olyan szerves rendszert, amely minden pontján és minden működésében:

átlátható,
nyilvános,
ellenőrizhető,
számonkérhető,
hosszabb távon is megváltoztathatatlan.

Valamivel korábban, A bukás című írásunkban arra tettünk ígéretet, hogy leírjuk, miképpen kell és lehetséges a Fidesz-rezsimben a végső ellehetetlenülésére jutott régi társadalmi paradigma helyébe lépő újat megfogalmazni, megszervezni és kialakítani – és hogy miféle szervezet alkalmas erre. Nos, így: nem „személyekben” és azok „tökéletességében” gondolkodva, hanem működőképes, jól átgondolt és bebiztosított intézményrendszert szervezve és garanciákkal bebiztosított demokráciára és piacgazdaságra alapozva.

6. A nemzeti érdekek (újra-)definiálása

A Fidesz-rezsin által propagált paradigmát a „nemzeti érdekek” tekintetében is felül kell írnunk – ugyanis nincs az állampolgárok érdekétől független „nemzeti érdek”: azok, akik ilyesmiket emlegetnek és erre hivatkoznak, valójában csak a saját önérdekükért elkövetett tetteiket akarják megkérdőjelezhetetlenné tenni. A nemzeti érdek egyenlő a legitim állampolgári érdekek összességével. Ha majd az új társadalmi és politikai paradigma, az „új magyar világ” iránt érdeklődők felteszik nekünk a kérdést, hogy „Mit akartok?”, akkor erre azzal kell felelnünk, hogy „amit te a lelked mélyén akarsz!” Tételesen:

Ellophatatlan államot.
Megdönthetetlen demokráciát (azaz: örökölhetetlen hatalmat).
Hatalmat és pozíciókat csak teljesítmény alapján!

Mind a rendszerváltás óta regnáló kormányok, mind pedig a mostanában fellépő protesztmozgalmak „az új Magyarország reményét” sugallták és sugallják, ám mindenféle konkrétum és alap nélkül: ez csupán egy „élmény”⁵, de semmiképp sem egy valóban élhető ország! Nekünk ezzel szemben a sikeres Magyarország ajánlatát kell letennünk az asztalra – erről írtam fentebb, amikor fentebb, a Kapitalizmus és szocializmusok című fejezetben a „valóban működő és folyamataiban, összefüggéseiben és következményeiben is végiggondolt anyagi, gazdasági és erőforrás-előállítási alapok” szükségességet emlegettem.

Ennek megfelelően az általunk szükségesnek tartott rendszerváltás valójában egy paradigmaváltás:

társadalomszerveződési,
értékorientációbeli,
politikai,
társadalmi és gazdasági érvényesülésbeli

téren egyaránt és egymással párhuzamosan.

Jelenleg már adott ehhez az a „hatalomkritikus” tömeg, amely „változást” akar, ám gyakorlatilag semmit sem tud mondani arról, hogy miképpen, milyen lépésekben és milyen eszközökkel lehetne egy, az elképzeléseinek megfelelő módon működő politikai hatalmat megvalósítani. Erre kell nekünk e hatalomkritikus emberek felé bemutatni a hatalomkorlátozó politikai, alkotmányos és államszervezeti paradigmát: ez nem más, mint a hatalomkritika „nem populista”, hanem konstruktív-progresszív, azaz szakszerűen felépített és biztonságossá tett intézmények által történő kiszolgálása. (Ez nem más, mint a ráció vezető-szervező pozícióba helyezése az érzelmek és indulatok helyébe.)

A hatalomkritikussághoz hasonlóan szükséges az „igazságosság” iránti „magyar igény” transzformálása-becsatornázása a jogállamiság (mint a lehető legigazságosabb, mert a „kivételezettséget” nem toleráló, nem engedő formáció) elfogadásába-óhajtásába. A hatalom túlkapásaival szembeni felháborodást és az abból faadó „bosszúvágyat” a jogállami elszámoltatási megoldások következetes működtetésével kielégítve győzhetők meg az állampolgárok arról, hogy mindenféle „rendkívüli hatalom” nélkül, magának a jogállammal is győzhet az igazság és megszűnik a hírhedt „következmények nélküliség”.

Mindehhez elegendő, ha szakítunk az eddig megtapasztalt „az állam a hatalomé” paradigmával és annak helyébe állítjuk „az állam az állampolgároké” rendszert, amelyet a más említett alkotmányos és intézményes garanciák fognak tudni biztosítani, éspedig a transzparencia és a hatalomfüggetlen ellenőrző mechanizmusok-automatizmusok által. Annak érdekében pedig, hogy semmiféle újabb „kétharmadok” ne farigcsálhassák át kedvükre és hatalmi érdekeik szerint a nagy nehezen felépített új alkotmányos és intézményrendszert, és hogy mindezek hosszú távon is megváltoztathatatlan keretek legyenek, bevezetünk egy úgynevezett alkotmányváltoztatási moratóriumot.

A legyőzendő Fidesz-hatalom a saját szilárdságát és leválthatatlanságát hatalom az állam elfoglalása által akarta elérni – ezzel szemben mi a mindenkori szilárd hatalom az alkotmányos és intézményes keretek által biztosított közbizalom és a kormányzati teljesítmény által kívánjuk biztosítani.

7. Mit mondjunk a Zembereknek?

A fentiek persze nyilvánvalóan szembemennek mind az eddigi magyar politikai-hatalmi gyakorlattal, mind pedig a magyar közgondolkodással. Éppen ezért, ha valóban stabillá akarjuk tenni az új paradigmát, akkor a fejekben-lelkekben kell azt kívánatossá és persze elképzelhetővé tennünk! Az persze illúzió lenne, ha „varázsütésre”, egy pillanat alatt és az egész társadalomban akarnánk gondolkodásmód-változást elérni: csak egy többlépcsős stratégia által lehetséges, ha nem is az egész társadalmat, de elegendő számú szavazót e paradigma mellé állítani.

Megfelelően célzatos és a különféle társadalmi csoportokra és értékközösségekre lebontott kommunikációs stratégia kell, amelynek az alapjai így néznek ki:

Első lépcsőben az elsődleges támogatói bázis felé: teljesítményalapúság, erős versenyszféra, kapitalizmus.
Második lépcsőbe a szociális biztonságot remélő másodlagos szavazóbázis felé: szociális biztonság, jól fizető munkahelyek az erős versenyszféra által. (A másodlagos szavazóbázist nem „maga a mondás” fogja meggyőzni és mellénk állítani, hanem a „tömeghatás”: a sikeres, az elsődleges szavazóbázis aktivizálásának köszönhetően dinamikusan növekvő párttámogatottság által kiváltott spontán lelki késztetés „a sikeres csapathoz tartozás vágya”.)
A kivételezettséget váró etatista szavazói csoportok (nacionalista, EU-ellenes jobboldal) felé NEM KOMMUNIKÁLUNK – úgyis hiába!
A szélsőjobboldal támogatói bázisából a stabil és sikeres Magyarországot kívánó szavazónak reális és biztonságos Magyarország-alternatívát kínálunk az irracionális szélsőjobboldali „megoldások” és illúziók helyett.

Így remélhető, hogy megszervezhető az a politikai tömeg, amellyel elérhetővé válik az 1. fejezetben alapkövetelményként leírt, a hatalomváltáshoz és a majdani kompetens és stabil kormányzáshoz kellő társadalmi támogatottság.

¹ A 2014-es első félévi növekedést egyszeri és/vagy fenntarthatatlan hatások okozták – azóta jelentősen lassul is a magyar gazdaság és ez várható a további években is minden megalapozott prognózis szerint.

² Legitim az az egyéni, vagy csoportérdek, amely úgy elégíthető ki, hogy az sem más egyéneknek, sem más csoportoknak, sem pedig össztársadalmi szinten nem okoz olyan érdeksérelmet, amely egyszerre jelentős és indokolatlan. Például:

Az antidemokratikus, vagy rasszista érdekek térnyerésének megakadályozása ugyan jelentős érdeksérelemként hat e nézetek képviselőinek körében - ám az ezek elleni államhatalmi fellépés egyáltalán nem indokolatlan, hiszen e nézetek képviselői a maguk elképzeléseit vagy mások (személyek és csoportok) legitim (lét-)érdekei ellenében akarják megvalósítani, vagy pedig valamiféle „nacionalista kontraszelekció” útján, amely viszont az egész társadalom érdekeit veszélyezteti, hiszen a 21. századi technológia világában csak vesztes lehet az az ország, amely valamiféle „kirekesztő autarchiát” vezet be. Ezért a rasszista törekvések nem legitimek.
Ezzel ellentétben pl. a nyugdíj-kifizetések annak ellenére jelentenek legitim érdeket, hogy a nyugdíjak kifizetéséhez jelentős összegeket kell elvonni az aktív dolgozók jövedelméből, ami nekik nyilvánvalóan kárt, azaz jelentős érdeksérelmet jelent. Ugyanakkor nem tekinthető indokoltatlannak ez az elvonás, hiszen egyrészt a ma már nyugdíjasok annak idején, aktív korukban többnyire szintén támogatták az akkori nyugdíjrendszert, másrészt (ezért cserébe) bírták a mindenkori társadalom ígéretét arra, hogy őket is el fogják majd tartani nyugdíjas korukban.

³ A(z ún. nyílt alapítású, vagy épp a részvényeit a tőzsdén szerepeltető) részvénytársaság nem közösségi tulajdonlási forma, hiszen annak tulajdonosa nem maga a részvényesek közössége, hanem az egyes részvényesek külön-külön.

⁴ A nyolc és félmilliós Ausztriában mindössze háromszázezer körüli vállalkozás működik (ráadásul ezek egy része nem osztrák tulajdonban van), míg a középosztályhoz tartozók száma ennek többszöröse, így nyilvánvaló, hogy a „nemzeti vállalatok” tulajdonosai csupán töredékét jelentik a középosztálynak.

⁵ Csak egy ilyen élmény, „feeling” volt a rendszerválás eufóriája, vagy „A haza nem lehet ellenzékben!” és az manapság a „békemenet” is, de csak ez és csak ennyi volt a Gyurcsány-féle „Húzzunk bele!” is…

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2015.01.08. 22:15 Szerző: Bársony és Selyem

Síneket vagy szárnyakat!

– Gyere velem, fiam, megmutatom neked, hogy merre megy majd a vonal, de aztán nehogy ide engedj majd egy mérnököt.

Bebrits Lajos közlekedési miniszter szavai – 1950 körül

1. Bénázások sorozata

A január 2-i, a MostMi nevű társaság által szervezett (?) tüntetés óta még nyilvánvalóbb, hogy ezektől az ilyen-olyan alapon felbukkanó, általában csak „körúton belüli humánértelmiségiként” emlegetett amatőr, civil, outsider, alternatív-idealista, merőben gyakorlat- és valóságidegen ellenzéki csoportoktól és a bennük összeverődött személyektől nem várható sem a Fidesz-rendszer megbuktatása, sem az azutáni kompetens, sikeres és pragmatikus kormányzás. így fel kell tennünk a kérdést: miképpen, ki és mi által kerülhet az ország élére a tudás és a kompetencia – és hogyan fogja szolgálni a jövőben a hatalom azokat, akik eltartják az országot?

Az elmúlt éveinkben legalább kétszer volt már vélhető, hogy az ország vezetése elkötelezi magát ez irányba. Ezt ígérte 2006 elején Gyurcsány – akiről azonban egykettőre kiderült, hogy nála ez csupán kampányfogás volt, amely bizton odasorolható a „trükkök százai” közé. Másodjára már ennél azért több történt: Bajnai Gordon 2009-2010 közötti válságkezelése legalábbis megalapozott azoknak a várakozásoknak, amelyek a 2012. október végén a porondra lépő Együtt-tel voltak kapcsolatosak. Sokan hittek abban, hogy ez lesz az a politikai erő, amely – miután leváltja Orbánékat – szakszerű és átlátható kormányzást hoz majd.

Azonban kezdettől fogva megvoltak ebben a politikai szerveződésben azok a működésbeli és személyi kockázatok és hiányosságok, amelyek kételyeket támasztottak bennünk mind az általánosan vett politikai-politizálási képességek, mind pedig a várható teljesítmény tekintetében. Többször és nyomatékosan adtunk hangot e kételyeinknek ezen a blogon.

A történtek sajnos igazolták a kételyeinket!

Az Együtt 2012 és 2014 közötti története bénázások sorozata volt. Ám az ennek ellenére létrejött közösség tagjai, ha akarják, és tudatosan, strukturáltan építkeznek, az Orbán-rendszer megbuktatói és a bukása utáni korszak meghatározói lehetnek. Ha van merszük, eszük, bátran, és másként cselekedni, mint ahogy eddig tették.

Ez a dolgozat azért született, hogy ebben irányt mutasson!

2. Haza és Haladás - és a GDP-termelők

Mióta az Együtt és annak „elődszervezete”, a Haza és Haladás a politikai porondon volt, mindig egyértelmű volt az, hogy a középosztály, azon belül is a GDP-termelők támogatása nélkül nem fog tudni az ország vezető politikai erejévé válni. Mind a Haza és Haladás, mind pedig az Együtt szellemisége, mondanivalója és kommunikációs stílusa ennek a közegnek volt címezve. Ez a közeg volt alkalmas annak befogadására - gondolkodásmódja, értékrendje, képzettsége és tapasztalatai révén. Meg is indult a közeledés: az említett rétegben 2011 és 2013 között nagyon elterjedt volt az a meggyőződés és remény, hogy 2014-től egy újabb Bajnai-kormány teheti rendbe az ország ügyeit és folytat majd szakszerű politizálást. E remények csúcspontja Bajnai Gordon 2012. október 23-i felszólalása volt a Milla-tüntetésen: akkor tömegek érezték úgy, hogy bekövetkezett az, amire vártak.

Ehhez képest szinte azonnal nagyon különös lépéseket tett a Bajnai-vezette Együtt:

ahelyett hogy a természetes szavazóbázisával lépett volna szövetségre,
ahelyett, hogy őket invitálta volna meg a maga szervezett köreibe,
ahelyett, hogy nyíltan felkérte volna őket, hogy állítsák e politika szolgálatába az erőiket, a tudásukat és a tapasztalataikat,
ezáltal építve saját, erős tömegbázist,

valami egészen más történt:

Egyfelől összebútorozott két (majd még egy harmadik) olyan politikai szerveződéssel, amelyek értékrendje és céljai igen távol álltak a sajátjától. Itt a Milláról és a Szolidaritásról van szó, amelyek mellé később az LMP-szakadárokból alakult PM is odakerült.
Másfelől azonnal, már megalakulása pillanatában azokkal a baloldali pártokkal szándékozott választási együttműködésre lépni, amelyeket az Együtt természetes szavazóbázisa már 2010-re joggal minősített kormányzásra alkalmatlanoknak.

Az első pontban említett mozgalmakkal, szervezetekkel való szövetkezés kára az volt, hogy az Együtt természetes elsődleges szavazóbázisa (a GDP-termelők) által helyesnek tartott és Bajnai Gordon által is a számára követendőnek hirdetett politikával szemben („…nekem bizony minden ígéret mögé fedezet is kell. Forintra-fillérre kiszámolt terv arról, hogyan jutunk A-ból B-be”) egy szociáldemagóg, eklatánsan baloldali szakszervezetnek és egy tulajdonképpen csupán protesztakciókra képes, informális, számos belső ellentéttől szenvedő Facebook-csoportnak engedett komoly beleszólást a kidolgozandó programba, stratégiába és politikai kommunikációba.

Ez megdöbbentette a potenciális elsődleges támogatói bázist, ami jól megmutatkozott az Együtt támogatottságán is: a kezdeti lelkesedést közömbösség, érdektelenség és támogatatlanság követte. A párt egészen a 2014-es választásokig képtelennek bizonyult arra, hogy növelje a támogatottságát.

Ezt a helyzetet és tendenciát csak tovább rontotta a második pontban említett szövetségi politika. Az alapkoncepció talán még helyes is volt: Bajnai azt tervezte, hogy az Együtt lesz az az ernyőszervezet, amely alá besorakoznak az ellenzéki pártok, vagyis az MSZP, a DK és természetesen az LMP is. Talán még működhetett is volna ez a terv, ha előbb az Együtt komoly, saját tömegbázist épít, éspedig azokból a pártonkívüliekből, akiknek az érdekei egybevágtak a Haza és Haladás elképzeléseivel. Rájuk támaszkodva, mint az addigra már a legnagyobbá vált és dinamikus növekedést produkáló ellenzéki demokrata párt, egészen más alapállásból tárgyalhatott volna az Együtt – valamikor 2013 őszén – az MSZP-vel és a DK-val. (Az LMP-vel eleve lehetetlen volt bármiféle szövetség, e párt sajátos érdekei következtében).

Ha egy erős és a saját tömegbázisában hiteles Együtt kezdeményezett volna össz-ellenzéki szövetségkötést (a Bajnai-féle ernyőszervezetként), éspedig úgy, hogy a szövetségben résztvevők egyértelmű garanciák mentén kötelezik el magukat a transzparens állam megvalósítása mellett (ezzel jelentősen mérsékelve a 2002 és 2009 közötti ciklusban tapasztalt korrupciót, a hagyományos szocialista mutyipolitika lehetőségét), akkor a saját támogatói bázis tagjai (a GDP-termelők) elfogadták volna a szövetségkötést. Belátták volna annak választásmatematikai szükségszerűségét. Az MSZP-vel és Gyurcsány Ferenccel szemben táplált (megalapozott) ellenérzésük nem amortizálta volna jelentősen a támogatói bázist. Ha az Együtt a politikai porondra lépése alkalmából azonnal meghirdette és meg is valósította volna önmaga megnyitását az elsődleges támogatói bázisból jövők előtt, nekik valós beleszólást, hatalmat adva a párt belső életében és döntéseiben, akkor a további ellenzéki pártokkal való szövetségkötési tárgyalások során az Együtt a kellő érdekérvényesítő erővel képviselhette volna a teljesítmény- és képességalapú jelöltállítás paradigmáját. Megelőzhette volna azt, hogy az MSZP és a DK végül sikerrel áterőltethesse a maga „pártnomenklatúra-alapú” képviselőjelölt-állítási módszerét. Mivel az ernyőszervezet jelöltjei valóban hiteles és felkészült személyek lettek volna, növekedett volna az ellenzéki választási szövetség győzelmi esélye.

Mindez sajnálatosan elmaradt.

Az Együtt olyan politikát-pártpolitikát vitt tovább 2012 és 2014 között, amely túlzottan is emlékeztette az elsődleges potenciális támogatói bázisát (a GDP-termelőket) arra a politikai stílusra és gondolkodásmódra, amely az MSZP korábbi kormányzati ciklusait és pártéletét jellemezte.

3. Nyitottságot, garanciákat, meritokráciát!

Le kell vonnunk az eset tanulságait:

Az Együtt sohasem válhat komoly, adott esetben kormányképes politikai erővé, ha folytatja eddigi, többszörösen is sikertelennek bizonyult belső káderpolitikáját. Sosem válhat kedvelt, tehát választható párttá a potenciális elsődleges szavazóbázisa számára, ha nem nyitja meg önmagát és kifejezetten nem invitálja meg e szavazóbázis tagjait a soraiba.
Saját, erős tömegbázis híján a párt el fog sorvadni 2018-ra, mert önmagában a Fidesz-kormányzás csapnivaló színvonala nem fog segíteni az Együtt támogatottságának növelésében. Éspedig azért nem, mert az elsődleges szavazóbázis kezdeményezőkészséget, dinamizmust, magabiztosságot és mindenekelőtt meritokráciát vár el az őt képviselni akaró párttól. Ebben nincs kompromisszum!
Az elmúlt két év bebizonyította, hogy a párt belső szellemi erőforrásai nem elégségesek.
A párt politikai módszerei elavultak, leginkább a 2000-es évek MSZP-jének szemléletmódját tükrözik. Ez teljességgel inadekvát a jelen helyzetben.
Az a fajta reagáló, adaptív-követő hozzáállás, amelyet a párt részéről gyakorlatilag kezdettől tapasztaltunk, nem mehet tovább. Követéssel nem lehet az élre kerülni!
A potenciális támogatók megnyeréséhez nem elegendő a szakpolitikaiság, hanem valódi politikát kell csinálni, amely hat az emberekre. Nem elegendő a támogatók megszerzéséhez az, ha szakmailag megalapozott programmal rendelkezik a párt: bizalmi politikát kell kínálnia, mert a magyar politikai élet teljességgel bizalom- és garanciahiányos.

A fentebb már többször említett GDP-termelők abban érdekeltek, hogy egy átlátható államban, kompetens kormányzás mellett innovatív, hatékony és ezáltal versenyképes, dinamikusan fejlődő gazdaság működjön. Ám ennek ma egyetlen eleme sem adott. Éppen ezért érdekük a GDP-termelőknek az is, hogy – más, erre képes szereplők híján – saját maguk tegyenek lépéseket egy jól élhető és jól teljesítő Magyarországért. Nyilvánvaló, hogy ez lehetetlen egyénileg, ez csak egy szervezett politikai közösségben lehetséges – hiszen a változáshoz éppen egy szervezett politikai közösséget (a Fideszt) kell legyőzni.

Mára nyilvánvalóvá vált, hogy az ország előtt csupán három lehetőség áll:

További stagnálás: ez az EU-hoz képest lecsúszást jelent, a jelenlegi politikai erő hatalmon maradása esetén.
A felgyülemlő, majd egy idő után elkerülhetetlenül kirobbanó, széles társadalmi rétegekre kiterjedő elégedetlenség, amely a bevett politizálás keretein túllépő, a jelenlegi hatalmat leváltó és a kormányzást – más, tematizálni és önmaga iránt bizalmat kelteni képes alternatíva híján – a szélsőjobboldal kezére juttató folyamatot indít el, s ezzel vakvágányra juttatja az országot.
Megszerveződik az a politikai erő, amely kompetenciái és bizalmi politikája révén képes a jelenlegi hatalom rendezett, alkotmányos leváltására, az ország adekvát politikai program szerinti kormányzására és új társadalmi alapkonszenzus létrehozására.

Egyértelmű, hogy a felsorolt első két lehetőség nem kívánatos – a harmadikhoz pedig nagyon sok teendőn keresztül vezet csak út. Ennek az útnak a bejárására – még az elmúlt két évben elkövetett stratégiai és módszertani hibák ellenére is – az Együtt tűnik a legalkalmasabbnak, mert e párthoz köthető a legkevesebb múltbéli politikai negatívum és negatív megítélésű politikus. Ez az a párt, amelynek kezdetei és kezdetekben meghirdetett-elképzelt politikája és programja a legközelebb áll a társadalom erőforrásainak zömét adó csoportok érdekeihez, elképzeléseihez és értékrendjéhez. Így az Együtt lehet a szükséges társadalmi változásokat levezénylő politikai erő. Ám csak akkor, ha a fentebb felsorolt tanulságokat levonja, és azok alapján átalakul! Ebben az esetben nyílik meg számára az a támogatói közeg, amely nélkül – mint írtuk - nem képes vezető politikai erővé válni.

Ha mégsem hajtja végre az Együtt tagsága és vezetése a szükséges változtatásokat, ha nem nyitja ki a pártot a potenciális támogatói bázis előtt, és nem hirdet önmagán belül teljesítményversenyt, a társadalom felé pedig garanciákon alapuló bizalmi politikát, akkor az Együtt el fog tűnni, mert érdektelenné válik azok szemében, akikre támaszkodva erős párttá fejlődhetne.

Ha nem integrálja a potenciális bázisát, ha nem képes a cselekedeteivel mobilizálni azt, akkor ez a szavazóbázis társadalmi defenzívába menekül (apatikussá válik, vagy elhagyja az országot) és ezzel az ország elveszíti az esélyét a sikerre és bekövetkezik a stagnálás vagy a radikalizálódás. Mivel még a legképzettebb, legnyitottabb társadalmi rétegekben is sajnálatosan szerény mértékű az önszerveződési készség, ezért belátható időn belül aligha lehet arra esély, hogy a társadalmat erőforrásokkal ellátók (a GDP-termelők) spontán módon (azaz a nulláról megszervezve-felépítve) képesek lesznek egy ütőképes politikai erő megszervezésére, ráadásul olyan gyorsan, hogy megelőzzék a negatív politikai, társadalmi és gazdasági forgatókönyvek megvalósulását.

Emiatt óriási az Együtt politikai és társadalmi felelőssége!

4. Amit nem szabad - és amit kell!

A következő konkrét lépéseket várjuk az Együtt vezetőitől:

Mindenek előtt – azaz: mielőtt rátérnénk a konkrét politikai teendőkre – hagyjanak fel a Fidesz tematizálást követő politizálással! Nem az az elsődleges feladatuk, hogy reagáljanak a Fidesz lépéseire és nem is az, hogy leleplezzék a Fidesz-vezetők korruptságát, piszkos ügyeit. Az előbbi ugyanis a politológusok, az utóbbi pedig az oknyomozó média dolga, nem pedig egy, a közélt vezető politikai tényezőjévé válni akaró párté. Hogyan akar az élre kerülni az, aki csak követi egy másik politikai erő lépéseit, miközben folyton csak a másik politikai erő viselt dolgairól beszél – ám ezenközben alig valamit tudhatunk a saját politikai elképzeléseiről?

Éppen ezért (rátérve immár a konkrét politikai feladatokra) tegyék e politika közösség céljait, létét közérthetővé!

Hirdessék meg a transzparens magyar állam programját!
Hozzák létre a politikai és alkotmányos garanciák rendszerét, amely rendszer automatizmusként működve, politikai akaratoktól és személyi ambícióktól függetlenül képes az átláthatóságot, a demokratizmust, valamint a mindenkori hatalom ellenőrizhetőségét és felelősségre vonhatóságát biztosítani!
Vállaljanak kötelezettséget arra, hogy hatalomra kerülésük esetén az ezeket garantáló teljes mechanizmust alkotmányos alapokra helyezik, létrehozva ennek komplex jogi és intézményes alapjait!

Mindezek mentén pedig induljon el az országos pártszervezés!

Induljon el egy komplex program a városi és vidéki szervezetek megalapításához, a megfogalmazott célok függvényében!

Ebben az esetben komoly esélyt látunk arra, hogy az Együtt rövid időn belül azzá a politikai közösséggé váljon, amely képes integrálni a politikai hatalom megszerzéséhez szükséges támogatói bázist és így a demokratikus ellenzék meghatározó, a közéletet és a folyamatokat tematizáló pártja lehet.

Ellenkező esetben ez a párt bizonyosan nem fogja elnyerni a potenciális szavazóbázis bizalmát és így a támogatását sem, majd rövid időn belül érdektelen és befolyás nélküli politikai kövületté válik!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

15 komment

Címkék: ellenzék tüntetések MSZP Fidesz Orbán Gyurcsány DK Bajnai Szolidaritás Milla Együtt 2014 Haza és Haladás Szigetvári Viktor GDP-termelők MostMi

2014.12.09. 16:26 Szerző: Bársony és Selyem

A bukás

„Nous ne sommes rien, soyons tout!”

(„Semmik vagyunk, s minden leszünk!”)

Eugène Pottier: Internacionálé - 1871

„I went down, down, down…”¹

Nem véletlenül vettem kölcsön a Hitler utolsó napjait bemutató híres német film, a Der Untergang címét: a Fidesz végéről lesz szó. Pedig, ha volt valaha Magyarország történelmében csoport, amely céljául tűzte ki, majd meg is valósította az Internacionálé felvezetésként idézett sorait, akik a semmiből indultak el negyedszázada, hogy megszerezzék a hatalmat, az a Fidesz volt…

Meg is szerezték, mely által „minden” ők lettek Magyarországon…

És most mégis: „mindenék” el fognak bukni – ezt ők is jól tudják! Elbuknak, mert valami olyasmit akartak, ami lehetetlen: a 21. században egy lebutítani szánt és megfélemlített társadalom képtelen a sikerre és képtelen a jóléte alapjait előállítani. Ma a nyitottan gondolkodó, a tudást fejlesztő és a spontánul alakuló horizontális kapcsolatokat használó társadalmak a sikeresek, nem pedig azok, amelyek élén egy önmagát „mindennek” tartó és ezért mindenre igényt is tartó zárt elit áll. Az ilyen társadalom előbb elszegényedik, éspedig gyorsan és a benne élők számára nyilvánvalóan – aztán pedig nekiáll valami újat keresni: új elveket és új vezetőket, amik-akik a társadalom és a hatalom egy egészen más szemléletmódját képviselik.

„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól”²

Ma Magyarországon általános a vágy, hogy ez így ne folyjék tovább! Bár legfeljebb csak nagyon kevesen tudják azt, hogy e helyett pontosan mit és hogyan kell majd csinálni, azt azonban az utca embere is érzi, hogy ami van, az nagyon különbözik attól, amire 1989-ben és azóta folyamatosan vágytunk. Még félnek a kormánytól-Fidesztől, de már egymás közt csak nevetségszámba emlegetik őket. Mára Orbán és társai a „hülye + gazember” egyértelmű szinonimái lettek. Akik még valami nagyon szubjektív ok miatt kitartanak mellettük, azok is egyre kétségbeesettebben és egyre inkább valódi érvek nélkül teszik ezt – „Berlin bleibt deutsch!”³: az oroszok már Marzahnban-Lichtenbergben-Pankowban⁴ vannak, de a Bunker környékén még görcsösen kapaszkodik párszázezer, a jövőtől rettegő ember a Nagy Semmibe! Abba a Nagy Semmibe, ami valójában mindig is egy nagy semmi volt, mert csupán nem működő, mert csak szakszerűtlen „receptek” és mohó szerzésvágy zagyva egyvelegéből állt: a „centrális erőtér” vezette „Nemzeti Együttműködés Rendszere”, a „nemzeti oligarchákkal” a háttérben.

Mostanra kiderült, hogy ez a „rendszer” sosem működött, mert nem is működhetett valódi rendszerként: vágyak, korrupt elköteleződések, politikai marketingötletek és rögtönzések kavalkádja volt az egész. Mint ahogy a náci rendszer sem volt precíz és olajozott: az is tele volt aljas vágyakkal, korrupcióval és ezek által ötletszerűen kialakított, keresztül-kasul hatáskörökkel.⁵ Igen: a tisztátalan célok tisztázatlan rendszereket szülnek! Ha nem mondhatod el a rendszeredet építő embereknek a valódi szándékaidat, akkor – mivel számukra így definiálatlanok a valódi célok és irányok – elkerülhetetlen a káoszba süllyedés.

A jólszervezett és teljesítményképes rendszerek mindig nagyon világos és egyértelműen kommunikált célok mentén jönnek létre.

Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert ezzel az írással nem az a célom, hogy leírjam és ezzel „jól leleplezzem” a Fidesz-rendszert. E poszt egy olyan sorozat első tagja, amelyben azt fogalmazzuk meg, hogy miképpen kell és lehetséges az annak helyébe lépő újat megfogalmazni, megszervezni és kialakítani – és hogy miféle szervezet alkalmas erre.

„Húsz év múlva senki sem fog emlékezni Orbán Viktorra!”⁶

Semmik és senkik voltatok, amikor 1988-ban összeálltatok a koleszben. Minden lettetek egy rövid időre – de mivel valójában sosem voltatok képesek a szó teljes értelmében „valakikké” fejlődni és ez nem is volt sosem a célotok és nem is élt szándék erre bennetek, így igen hamarosan ismét senkikké váltok majd és a csoportotok is semmivé foszlik.

…És ez ellen nem tehettek semmit! Mi vagyunk azok, akik tehetünk valamit: ti nem tudjátok, hogyan kellene az eseményeket irányítani – arra mi lehetünk képesek, akik egy egészen más paradigmát testesítünk meg magunkban.

Tőletek már csak annyi telik, hogy - visszaélve az információforrásaitokkal - a ma formálódó és majdan titeket a hatalomból eltávolító mozgalmak egyes tagjairól a sajtókutyáitokkal megírassátok, hogy volt egyszer náluk egy gyufafejnyi „növénymaradék”, vagy hogy elbasztak egy közlekedési manővert… Ti, éppen ti íratjátok ezeket meg, féltetekben, akik pedig nem gyufafejnyi, hanem Gellért-hegynyi pénzt loptatok ki az közösből a direkt erre kialakított hatalmatokkal, és akik elbasztátok egy egész nemzeték esélyeit. Ti egyszerűen nem vagytok abban a helyzetben, hogy bárkiről ítéletet mondhassatok, hogy bárkivel szemben az erkölcsi piedesztálon állva ítéletet mondhassatok. Ti már csak károghattok – és ezt a károgást már csak a maradék táborotok éljenzi meg, mert addig sem kell félnie, addig is még azt hazudhatja magának, hogy „Miénk az ország és miénk az igazság!”, pedig dehogy…

Az ország leginkább azoké, akik eltartják azt – őket meg úgy hívják, hogy a mi leendő elsődleges szavazóbázisunk! Rövid alakban: a GDP-termelők. Őket ti leszartátok, viszont ott fosztogattátok, ahol csak hozzáfértetek a javaikhoz: MANYUP-2010, forintárfolyam-zuhanás, gazdasági környezet kiszámíthatatlansága miatt ellehetetlenült vállalati tervezés, visszafordulási szándékok az infokommunikációs sztrádán, szembe a világforgalommal és sunyi kifarolási szándék az EU-ból - abból az EU-ból, amelynek a módszeres és bűnszövetkezetben történő fosztogatására tulajdonképpen kitaláltátok az egész centrális erőtereteket.

Nekik, a GDP-termelőknek ti semmit sem ígérhettek, mert minden, ami az ő érdeküket szolgálná, a ti hatalmatokat veszélyezteti: a nyílt teljesítményverseny, az információszabadság, a magas szintű és korszerű oktatás, az euró-bevezetés, a kiszámítható és a közgazdasági racionalitásnak megfelelő gazdaságpolitika, az erős bankrendszer, vagy épp az európaiság. Éppen velük nem kötöttetek „stratégiai partnerséget” – azok a trükkök pedig, mint például az egykulcsos adó, amellyel rájátszottatok az e társadalmi csoportoknál sajnos nyilvánvalóan meglévő társadalmi szolidaritáshiányra, hosszabb távon semmiképpen sem hoznak nekik annyit, hogy az kompenzálhatná a gazdasági, pénzügyi káoszból, vagy a lemaradó ország miatt őket ért sokkal nagyobb veszteségeket. Ők, a GDP-termelők már érzik, hogy ti nem arrafelé vezetitek ezt az országot, amerre felé ők a jövőjüket remélték még néhány éve – márpedig ők mindenképpen oda fognak menni, ha kell, rajtatok keresztül!

„A németek nem mennek el az olaszokhoz, akik nem mennek el a franciákhoz, akik ki nem állhatják az angolokat.”⁷

Fentebb azt írtam, hogy ennek az írásnak a célja az, hogy (az ezt követő posztokkal együtt) megfogalmazza, miképpen kell és lehetséges a Fidesz-rendszer helyébe lépő újat megfogalmazni, megszervezni és kialakítani. Ez ugyanis jelenleg még a halvány elképzelések szintjén sincsen megfogalmazva mindazon szervezetek közül egyben sem, amelyek a Fidesz leváltására törekszenek.

Ha körülnézünk, alapvetően öndefiniálási és ezzel párhuzamosan elkülönülési jelenségekkel találkozunk az ellenzék körében. Jobban félnek az önálló arculat elvesztésétől, mint amennyire le szeretnék váltani Orbánt.

Az arcvesztésétől csak az tart, akik nem fogalmaz meg pontos célokat és odavezető utakat és nem kommunikálja ezeket a társadalom felé egyértelműen. Ahol valami hiányzik a sikerhez, ott jelenik meg a kényszeres önazonosság-bizonygatás – hiszen a magabiztos és megalapozott cselekvés önmagában definiál és rajzolja meg az illető személy-szervezet határozott arcélét: „Én ez vagyok és ezt teszem!” De ahol egyórányi, zavarosba hajló beszédekkel megtűzdelt népharag-fellobbanás után a szervezők egyszerűen otthagyják a saját maguk által összegívott tömeget, vagy ahol mindennap el kell mondani önmaguknak azt, hogy ők kivel nem hajlandók kooperálni, még ha az ég szakad le, akkor sem, ott – jobb híján - azt kell sejtenünk, hogy valami hiányzik a képletből és ezzel a „szervezetgazdák” is tisztában vannak! Vagy nem fogalmazták meg világosan sem önmaguk, sem a szervezetük céljait, vagy pedig a cél valami ködös és szubjektív idea, ám az odavezető és a magyar társadalmi valóságban be is járható út nincs még „kitalálva”. Vagy: egyszerűen tudomásuk sincs arról, hogy mik egy politikai győzelem és egy társadalmi paradigmaváltás szükséges eszközei, mint ahogy arról sincs fogalmuk, hogy mik „bajaink alapvető okai”…

Megfogalmazatlan és meghirdetetlen célok, homályos ideák, indulatok, frusztráltság, végiggondolatlan algoritmusok, immár többszörösen sikertelen stratégiák és eszközismereti hiányosságok jellemzik a „demokrata ellenzéket” ma – ha el akarunk innen mozdulni, ha le akarjuk győzni a Fideszt és ha jobb Magyarországot akarunk szervezni, akkor e területeken kell felfejlődnünk! Mindezek természetesen pótolhatók, megismerhetők, megtanulhatók és megszerezhetők – csak adekvát forrásokhoz kell fordulni! Amikor mi valamikor 2010 tavaszán létrehoztuk a Progresszív Blogot, azt éppen azért tettük, hogy mindezeket „előállítsuk”, hogy amikor majd itt lesz az idő és az alkalom, akkor ezek mind, együtt rendelkezésre álljanak.

Az idő és az alkalom most van itt!

¹ „Mentem le, le, le…”: Johnny Cash The Ring of Fire c. számának refrénjéből – 1963. március 25. (https://www.youtube.com/watch?v=Hbo6WhbNRsc)

² Zsoltárok könyve, 23. rész – Károli Gáspár fordítása

³ „Berlin német marad!” – propaganda-falfeliratok szövege 1945 tavaszáról, Berlinből.

⁴ Berlini kerületek, az egykori Führer-bunkertől néhány kilométerre.

⁵ A náci rendszer és a náci Németország precizitása és szervezettsége csupán legenda – az igazság ott áll akár Ormos Mária Hitler c. könyvében, akár Albert Speer Spandaui börtönnaplójában…

⁶ Lengyel László szavai egy 2000-es évek eleji Napkelte TV-vitából.

⁷ James Burke: The Day the Universe Changed, Infinitely Reasonable (magyarul James Burke rendhagyó gondolatai a változásról címmel ismert, az említett epizód magyar címe Végtelen ésszerűség) – 1985

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

· 4 trackback 365 komment

Címkék: korrupció bukás rendszerváltás hatalom túlélés kormányváltás politikai pr centrális erőtér Fidesz Orbán EU GDP state capture NER drogteszet

2014.12.07. 18:10 Szerző: Moin Moin

Kamerát a seggükbe!

„A USA időnként borháborúkat vívna, hol Közép-Amerikában, hol Afganisztánban, légiereje szőlőhegyeket támadna, borpincéket és présházakat lőne rommá. Ez irányú tevékenysége a magyarországi polgári erők néma helyeslésével találkozna, miután ezen erők egy olyan bortörvényt támogatnának, melynek értelmében gimnazista gyerekeket egy korty kannás bor miatt börtönbe lehetne csukni.”

Váncsa István: Füvescikk – 2003 (Megjelent az Élet és Irodalom LVI/18, 2003. május 5-i számában)

Nem tudhatni, hogy a legújabb fideszes ötlet, Kocsis Máté 8. kerületi polgármester kötelező drogtesztelési javaslata (https://www.facebook.com/kocsismate?fref=nf)¹ része-e a Fidesz kétségbeesett és reménytelen próbálkozásának, hogy a saját korrupciós ügyeiről elterelje a közfigyelmet? De tegyük fel, hogy nem úgy született ez a felvetés, hogy Habony Árpi körbeemailezte az összes fideszest, hogy „Gyerekek, ki-ki dobjon már be minél nagyobb baromságot, hogy ne csak Vida Ildikóról szóljanak a hírek!”. Tegyük fel, hogy ez a fiatalember, aki még életében semmi mást nem csinált, mint hogy Fidesz-politikus volt², valóban komolyan gondolja, amit ír.

Mi lenne ebből?

Hát, lenne mindenek előtt egy évi tízmilliárdos tétel a központi költségvetésben: ebből 4,2 milliárd a közvetlen gyorstesztek költsége³, a többi pedig a kapcsolódó laboratóriumi tesztek anyag-, intézmény-, személyzeti és adminisztrációs költsége. Jó tudni ugyanis, hogy a drogfogyasztás, különösen a szintetikus drogoké, egy sima, évi egyszer készülő gyorsteszttel nem is mutatható ki: ahhoz vér- vagy még inkább szöveti (pl. haj) vizsgálatok kellene, laborban, komoly tárgyi és személyi infrastruktúrával.

…Valóban arra kell-e költenie a kormánynak tízmilliárdot évente, hogy iskolásokat vegzáljanak? És: valóban meggátolható-e, csökkenthető-e lényegesen a drogozás ezzel az évi egyszeri teszteléssel?

Akik ismerősek a kriminológia és a kriminálpszichológia tárgykörében, azok tudják a választ: nem!

Még inkább erre a következtetésre jutunk akkor, ha a drogozás – különösen a fiatalkori drogozás – valódi okait szemléljük. Azokat az okokat, amelyekről persze Kocsis és fideszes társai nem akarnak tudni és még kevésbé akarják arról a társadalmat felvilágosulva látni!

A drogozás legfőbb, leggyakoribb oka a perspektívátlanság – ami a legtöbb esetben egyenlő a szegénységgel. A „luxus-drogfogyasztás” (húznak egy csíkot a Képviselő úrék a zártkörű „klubban” a lányok és az „ismert és ellentmondásos megítélésű vállalkozók” társaságában…), vagy a kíváncsisából való kipróbálás korántsem a legjellemzőbb esetek, ráadásul az utóbbit csak akkor követi függővé válás, ha a (fiatalon) megtapasztalt pillanatnyi „élmény” sokkal jobb, mint bármi, amit addig az illető megtapasztalt, vagy bármi, ami előreláthatólag vár rá az életében.

Egy gyorsteszt nem változtat a szocializáltságon, a szocializációs mintákon. Ha a tesztelés „Damoklész-kardjával” csak tovább frusztrálják az amúgy is mióta az eszét tudja frusztrált fiatalokat, akkor – a növekvő frusztráltság következményeként [humánetológia!!!] csak a szerhez nyúlás esélyét növelik, hiszen a szerencsétlen fiatalnak éppen az az egyik baja, hogy nem ismer eszközöket a frusztráltsága feloldására!

Akkor mi a teendő?

Két dolgot kell-lehet tennünk. Az egyik teendőnk a drogfogyasztó és a drogozás által veszélyeztetett közeggel kapcsolatos.

Fentebb azt írtam, hogy a perspektívátlanság és az azt okozó szegénység a drogokhoz nyúlás leggyakoribb oka. Nos, a szegénység ok és okozat is egyben: az abból való kitöréshez kompetenciák kellenének – ezek megszerzését viszont akadályozza a determináló (ismeret- és kompetenciahiányos, alkalmatlan társadalmi stratégiák mentén élő) környezet, valamint az anyagiak hiánya. Így zárul a kör… Ha ezt a kört meg akarjuk törni, hogy csökkentsük a droghoz nyúlásra késztető okot, akkor bizony a veszélyeztetett társadalmi rétegek általános életesélyeit kell növelni: perspektívákat adni nekik, éspedig kompetenciáik fejlesztése által.

Ez persze szakmailag (és nem „indulat- és erőpolitikailag”!) alaposan kidolgozott oktatási-társadalmi programot tételez fel, ami sokba kerül és sokáig tart. De enélkül nincs megoldás, mert marad a kompetenciahiányos tömeg és marad a szegénység, ami perspektívátlanná teszi ezt a tömeget. Ha nem dolgozunk ki és nem viszünk végig következetesen egy ilyen társadalmi kompetenciafejlesztést, akkor ugyan hiába kameráztatná be az összes gyereket és fiatalt Kocsis úr, és hiába nézné őket 7/24-ben online, hogy mi megy be és mi megy ki, akkor sem érne el valós eredményt – legfeljebb (ahogy a szakértők egyértelműen leírják) csak a tesztekkel sokkal nehezebben és drágábban követhető dizájnerdrogok felé terelné őket.

…A másik dolog pedig, amit meg kellene gondolnunk és utána meg is kellene tennünk, az, hogy kiemeljük a drogozás ügyét a kriminalizációból. Hogy az miként lett „bűnüldözött” és hogy miért kellene felhagyni ezzel a módszerrel, már leírtuk évekkel ezelőtt a Mákony c. posztunkban, ezért most nem ismétlem meg: az okfejtés és az érvek ott megtalálhatók… (Érdemes megnézni az ott a poszt végén szereplő kis közvélemény-kutatás eredményeit is!)

Ha lenne „politikai tennivalója” a Kocsis-féléknek, akkor ez a két dolog lenne: amihez persze hozzáértés, belátás és bátorság szükségeltetne! Jó, ha tudja, kedves Kocsis úr, hogy a politikus igazi feladat nem az, hogy kihasználva a nép tájékozatlanságát, kiszolgálja a(z akár téves) közvélekedést, ezzel téve szert népszerűségre. A politikus (az ún. „államférfi”) szerepe ennél jóval több: adekvát módon informálnia kell a társadalmat, megismertetve vele az egyes jelenségek valódi okait és összefüggéseit, valamint az egyes alternatívák következményeit is. Aki csak annyit képes írni, hogy „drogellenes politikáról szeretnénk hallani”, az ezzel a félmondatával nyilvánvalóvá teszi, hogy semmit sem ért abból, amivel foglalkozik! Nyilvánvaló az ilyen „politikusról”, hogy semmi másra nem képes, mint hogy együtt ugasson a falkával, amely a saját félelmei, szorongásai miatt bármikor kész lenne egy megalapozatlan és bizonyosan eredménytelen „módszerrel” arra kötelezni az összes gyereket és fiatalt 12 és 18 éves kora között, hogy eltűrjön egy efféle erőszakos és értelmetlen beavatkozást…

Kocsis azért akarja az állami erőszak eszközét bevetni (teljesen inadekvát módon!), hogy ezzel „népszerű” lehessen – és persze vélhetőleg azért is, hogy az emberek a Fidesz-állam által „megvédve érezzék magukat a mindenféle veszélyes alakoktól” és így még akkor is elfogadják a Fidesz-állam hatalmát, ha az egyébként velejéig korrupt! „Igaz, lopnak – de legalább nem lesz a gyerekem drogos!” – gondolhatja sok naiv, szorongó magyar, olvasva Kocsis ötletéről. Dehogynem, kedves magyar, bizony, könnyen drogos lehet, ha egy nem csupán drogügyben, hanem általában véve is inkompetens és csupán a saját hatalmát féltő kormány vezeti az országot. Mert egy rosszul vezetett társadalom szegény lesz, a szegénység esélyrontó hatásáról pedig fentebb már írtam…

Ez a kormány az elmúlt négy és fél évében semmit sem tudott úgy elintézni, hogy az hosszú távon is működőképes lett volna, pozitív össztársadalmi hozadékot produkálva ezáltal. Ha „kezelt” egy problémát a Fidesz-hatalom, akkor azt rendre félrekezelte, nem ismervén a valós összefüggéseket és nem is lévén érdekelt abban, hogy megismerje és a társadalommal is felismertesse azokat. „A hatalom arra kell, hogy lophassunk!” – a Fidesz-képlet ilyen egyszerű. És ha a hatalommegtartásban segít az minket, hogy kiszolgálunk egy sajnálatos társadalmi tévedést, ha attól véli magát „megvédve” a tájékozatlan, viszont „a drogosoktól” és a saját gyereke drogossá válásától is félő választó, ha a saját gyerekét is állami kontroll alá engedi helyezni – mint írtam, teljesen értelmetlenül -, akkor hajrá: van még lejjebb is!

…De kérdem én: nem lenne jobb szembenézni a valóságos helyzettel? Nem lenne jobb, ha a Kocsis-félék által uralt (és, mint írtam-láttuk, semmi valóban hasznosat produkálni nem képes) állam helyett mi mutatnánk olyan példákat a fiataloknak, amelyek vonzóbbak a drognál?

Igen: itt az a kérdés, hogy mi, magyarok tudunk-e perspektívákat kínáló Magyarországot építeni? Hogy mik ennek az eszközei? Hogyan lehet megszerezni az ehhez szükséges ismereteket? Honnan indulhat el ez a (nagy részben önismereti) folyamat? Kik lehetnek a kezdeményezői – akik nyilván sokkal kompetensebbek, mint a Kocsisok? És ha ők sokkal kompetensebbek, akkor nem lenne célszerű, ha ők vezetnék az országot?

Sokszor leírtuk már itt, hogy Magyarországon az az abszurd helyzet áll fenn már jó ideje, hogy épp azoknak nincs politikai képviseletük, épp azokra nem támaszkodik a politikai hatalom, akik pedig tudásuk, felkészültségük és valóságismeretük révén eltartják az országot. Ha megkérdeznénk egy efféle „átlagos GDP-termelőt”, hogy mit szól Kocsis javaslatához, akkor valószínűleg azt válaszolná, amit a Facebookon kommentezett neki valaki: „Öreg, te beteg vagy!”

Én inkább megbízom egy GDP-termelő véleményében, mint egy olyan „politikuséban”, aki soha életében még egyetlen fillér GDP-t meg nem termelt! Szerintem, ti, magyarok, állampolgárok és szülők is akkor jártok el bölcsen, ha így tesztek – és nem engedtek hatalmat birtokolni Kocsi-féle „betegeknek”!

…Ja, és ha már rendszeres ellenőrzést emlegetünk: nem lenne sokkal hasznosabb a közélt és a politikai szféra kontrollja? Erre örömmel áldozunk évi tízmilliárdot – feltéve, ha nem a Kocsisok építik ki és működtetik ezt az ellenőrzőrendszert! Mert a saját „önkontrolljuk” éppoly kevés valós közhaszonnal jár, mint amennyivel a drogkontrolljuk járna!

Kamerázzuk be a Fideszt! És teszteljük mi, magyar választópolgárok, akár naponta, hogy melyikük aznap hány négyzetméterrel növelte az ingatlan-portfólióját és hogy a miből van annyi föld a családja nevén! Mert jelenleg olyan ez az egész magyar hatalmi szféra, mint egy drogos lázálom: tágulnak a lakások falai és négyzetméterei, vagyonokat látunk felpúposodni szerény állami jövedelmekből és közben sötét, alvilági figurák ugrálnak a szemünk előtt…

…Meg kéne szervezni már végre nekik egy jó kis hatalomelvonót!

(A kép Kowalsky Balázs Gyula A teknőc álma című, magántulajdonban lévő festményének felhasználásával készült.)

¹ A javaslat szövege: „Szinte minden nap olvasni droggal kapcsolatos híreket. A téma körül komoly viták bontakoznak ki, mert egyre több társadalmi réteget érint. Megdöbbenve olvasom sokszor, hogy számos "szakértő" drogpolitikát emleget, ugyanakkor sokan vagyunk, akik inkább drogellenes politikáról szeretnénk hallani. A drog ugyanis életveszélyes, féltjük tőle a gyermekeket és a jövőnket is. Szerintem érdemes lenne bevezetni a rendszeres drogkontrollt a legveszélyeztetettebbek, a döntéshozók és a közvélekedést formálók számára. Így a 12-18 év közöttiekre, a választott politikusokra és az újságírókra vonatkozhatna az évenkénti kötelező drogteszt. Javasolni fogom az országgyűlési frakciónak, hogy a közeljövőben tűzze napirendre a kérdést és a részletszabályok megvitatása után készítsen jogszabály-tervezetet.”

² Kocsis pályafutása a saját honlapjáról: http://www.kocsismate.hu/bemutatkozas - érdemes megnézni a saját maga által hozzá mellékelt fotót is, a kétgombos zakón begombolt mindkét gombbal és a zsebre vágott kezekkel! „Le style c'est l'homme même!” – mondaná erre a jó öreg Buffon gróf…

³ Forrás: http://index.hu/belfold/2014/12/06/kocsis_drogtesztre_kotelezne_a_12-18_eveseket/

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

· 1 trackback 35 komment

Címkék: oktatás drog korrupció rendőrállam szegénység prevenció ellenőrzés esélyteremtés drogteszt társadalompolitika kompetenciák Fidesz Facebook Kocsis Máté Habony Árpád GDP-termelők

2014.12.04. 00:14 Szerző: Moin Moin

Harrach, a fényevő

„Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az.”

A prédikátor Salamon könyve, 12. 16., Károli Gáspár fordítása – 1586

Két napon belül már másodszor vagyok kénytelen „harcos ateista” létemre véleményt írni egy, a kereszténységet érintő ügyben. Előbb a vasárnapi zárva tartás miatt, most pedig a Harrach Péterrel az úgynevezett „közszolgálati tévé” (tudják: amin az állampolgárok adóforintjaiból próbálják az állampolgárokat alattvalókká nevelni!) Ma reggel című úgynevezett „műsorában” készült úgynevezett „beszélgetés” során a reggeli nélkül iskolába (pontosabban: az úgynevezett „hoffmannizált iskolákba”) menő gyerekekkel kapcsolatban elhangzottak miatt.

Gondolom, a Kedves Olvasó már értesült az esetről – ha nem, akkor, íme: nézze meg/olvassa el, aztán folytatom.

http://comment.blog.hu/2014/12/03/a_kozteve_musorvezetoje_szerint_sok_gyerek_azert_nem_visz_reggelit_az_iskolaba_mert_nem_ehes

…Megvolt? Szóval.

Az nyilvánvaló, hogy a mai Magyarországon minden harmadik ember szegény és minden második gyermek is. Az is köztudott, hogy milliós számban van jelen a gyerekek körében a minőségi éhezés (amikor a szervezet nem kaphatja meg a számára az egészséges fejlődéshez-léthez szükséges tápanyag-összetevőket, a megfelelő minőségben és mennyiségben) és hogy százezres számban van jelen a mennyiségi éhezés is (amikor már a szüksége energiamennyiség sem kerül bevitelre). Hogy ennek miféle, az érintett gyerekek fejlődésére, későbbi fizikai és szellemi képességeire és azokon keresztül az életesélyeire és az egészséges életre való esélyükre kiható következményei vannak-lesznek, szintén könnyedén belátható…¹

Az sem kétséges, hogy mivel az utóbbi években ugrott meg a szegénység és ezzel együtt az így vagy úgy éhező gyerekek száma is, itt nem arról van szó, hogy az éhező, éhesen az iskolába (a hoffmannizált iskolába!) elinduló gyerekek számának a növekedése nem valami kulturális attitűd-változás miatt történt. Nem arról van szó, hogy az utóbbi években százezrekkel nőtt a fényevő családok száma az országban. Egyszerűen „csak” arról van szó, hogy ötödik éve vagy egy olyan politikai erő hatalmon, amely leszarja a szegényeket és amely leszarja azt is, hogy az érintett gyerekek képességei és egészsége ezzel véglegesen károsodhat – legalább is a tudomány jelen állása szerint! És leszarja azt is, hogy emiatt fel fog nőni egy képességhiányos és az úgynevezett állapotbetegségekre (cukorbaj, keringési problémák, stb.) hajlamosabb generáció – és leszarja azt is, hogy ebből a későbbiekben évente ezermilliárdokban mérhető kár fog származni: elmaradt GDP és megnövekvő egészségügyi és rokkantsági nyugdíj-kiadások formájában.

Mondjuk ki: erről a Fifesz-kormány tehet: annak „emberanyaga” lesz a felelős ezekért a károkért! Lenne ugyanis lehetőség arra, hogy csökkenjen a szegénység: ha növekedne a gazdaság. Az meg akkor képes tartósan növekedni, ha növekszik a versenyszféra – hiszen onnan jön a minden egyéb szférát eltartó pénz. A versenyszféra akkor képes stabilan növekedni, ha:

stabil és kiszámítható a gazdasági szabályozói környezet,
jog- és vagyonbiztonság van,
tisztességes versenyszabályok és – feltételek vannak az adott országban,
az ország politikai és gazdasági elitje ért ahhoz, ami a dolga.

Könnyedén belátható, hogy a fenti feltételek egyike sem adott a mai Magyarországon – és az is belátható, hogy a fenti négy alapfeltétel közül legalább három nagyrészt a politikai döntéshozókon múlik. (A negyedik pedig részben a szavazókon – hogy kiket juttatnak hatalomra -, részben pedig azon, hogy mennyire elterjedt az adott társadalomban az előre tervező polgári, üzleti és menedzseri szemléletmód és mennyire fejlett a munkakultúra. Ez utóbbi, ha hiányosságokat mutat, szintén nagyban fejleszthető politikai akarat és az amellé rendelt szakértelem által…)

A Fidesz-hatalom elmulasztotta a gazdaságfejlesztéssel kapcsolatos kötelességeit – volt fontosabb dolga is: a gazdagodás, éspedig a közvagyon magánvagyonná alakítása által, és mindehhez (hogy továbbra is ő dönthessen a közpénzekről, a saját érdekei szerint) a hatalom bebetonozása, a demokratikus intézményrendszer formálissá tételével. Sem akarat, sem érdeke, sem kultúrája nem volt és nincs is ennek az „elitnek” arra, hogy a valódi (azaz: versenyszférabeli) gazdasági fejlődést előmozdítsa…

…És ha már leírtam a „kultúra” szót, hadd írjak most arról a kultúráról, amit ez a hatalmi elit önképként magáról hirdet. Ez pedig nem más, mint a kereszténység. Még az Alaptörvényükbe is beleírták…

Van egy idézet a Szentírásban – ott is magától Jézus Krisztustól, a híres Hegyi beszédéből, ami így szól szó szerint: „Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.”² Hogy mi „Atyám akarata” – azaz, hogy miképpen kell éreznie, gondolkodnia, cselekednie és a köztévében beszélnie egy kereszténynek, az, gondolom, nem kíván bővebb kifejtést. Mindenesetre nem úgy, ahogy ez a Harrach nevű alak és a riporter funkcióját Fidesz-bérencként bitorló Fábián nevű lény érez, gondolkodik és (feltételezhetően és Harrach esetében az általa megszavazott törvényekből, illetve a parlamentben általa keresztényként el nem mondott beszédekből egyérzelműen) cselekszik is, abból következtethetően, ahogy a gyermekéhezésről beszéltek.

…És Itt most (ahogy Moldova írta egykor³) „kijön belőlem a két elemi”: Basszátok meg, egy kereszténynek, ha a gyermekéhezés, meg a reggeli nélkül iskolába menő gyerekek ügye szóba kerül, akkor nem „alternatív életmódot” folytató családokról, meg „reggel nem éhes gyerekekről” kell pofáznia, hanem a (Krisztus által is a Mennyeknek Országából igen jól látott) valódi problémáról: a mélyszegénységről. Arról, hogy a legtöbb, az iskolába (a hoffmannizált iskolába!) nem azért megy el ma Magyarországon reggeli nélkül, mert vagy nem éhes, vagy mert a szüleitől rossz mintákat kap a napi tápanyag-bevitel időbeni ütemezését illetően, hanem azért, mert a szülei jövedelme egyszerűen nem elég arra, hogy legyen mit enni.

Ezért a műsorban mellébeszélő ál- és megélhetési keresztény is felelős: hiszen egyetlen (keresztényi) szóval, vagy cselekedettel sem járult hozzá a tömeges elszegényedést okozó politika megakadályozásához. Harrach nem tett és nem mondott semmit a politika fő felelőseinek, amit azok rossz szemmel nézek volna: eszébe sem jutott követni az embertelen hatalomnak nemet mondani tudó/merő mártírok példáját. Harrach nem azonosul Krisztussal, csak él belőle.

…Azt nem tudom, hogy „odaát” mit fog ezért kapni – de lennének javaslataim arra nézvést, hogy mi, evilági magyarok, mit tegyünk vele. Kezdetnek pl. elég lenne minden nap éhesen elhajtani dogozni! Szép, marha ember – talán még jót is tesz az egészségének, ha beépítünk az étrendjébe némi fényevést…

És arra is vannak javaslataim, hogy mit tegyünk azzal a hatalommal, amelynek részese ő is: le kell váltani! Nem azért volt 1989, hogy tömeges gyermekéhezés legyen. Ez ugyanis – sok elkeseredett, csalódott és a világot kevéssé ismerő emberük vélekedésével ellenétben – nem következik a kapitalizmusból. Sokak véleményével ellentétben nem szükségszerű, hogy „a termelőeszközök magántulajdonlása” és a szegénység kéz a kézben járjanak – hiszen a legjobban élhető és a stabilan a legmagasabb életszínvonalat biztosítani tudó társadalmak kapitalista viszonyok között léteznek. Valójában a tömeges szegénység a mai Magyarországon alapvetően azon tényezők hiánya miatt létezik, amelyeket fentebb négy pontban foglaltam össze. Így, ha fel akarjuk számolni a tömeges szegénységet, akkor e négy pontban komoly előrelépésre képes kormányzatot kell létesítenünk a „fényevő gyerekekről” ugató, velünk pedig sötét maszlagot megetetni akaró Fidesz-faszok helyett!

¹ Erről bővebben is írtunk a „Nemzetpolitika” – vagy nemzetsorvasztás? c. posztunkban.

² A Máté írása szerint való Szent Evangéliom 7. 21., Károli Gáspár fordítása – 1586

³Moldova György: Nézz vissza haraggal?

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.12.02. 01:47 Szerző: Moin Moin

Vasárnap, erőből

„Megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia, a ki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, a mi Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát.”

Pál apostol a thessalonikabeliekhez írott második levele 2:3-4. Károli Gáspár fordítása – 1586

1. Alaptörvény-ellenesen

Ma Magyarországon – az összes egyház híveit egybevéve – mintegy 1,2-1,3 millió vallásos ember él¹. (Vallásosnak statisztikai értelemben azokat tekintik, akik havonta legalább egy alkalommal részt vesznek a hitük szerinti egyház szertartásain.) Ráadásul, ahogy azt az évtizedenként, legutóbb 2011-ben megrendezett népszámlálási adatok bizonyítják, a vallásosok aránya a teljes lakossághoz viszonyítva csaknem egyharmadával csökkent²…

…Ehhez képest most egy olyan törvényt készül elfogadni az országgyűlési többséget adó politikai erő, amely egy kifejezetten vallási indíttatású korlátozást akar bevezetni egy értékrendjében túlnyomó többségében és alapvetően szekularizált társadalomban – egy olyan országban, ahol az Alaptörvény szerint az állam és az egyházak egymástól függetlenül működnek³!

A nagyobb üzletek vasárnapi nyitvatartási tilalmáról beszélek.

…Azonban mielőtt elemeznénk magát a törvénytervezetet, nézzük csak meg, hogy mi is ez a „keresztény vasárnap”? Bizony, nagyon érdekes dolgokat tudhatunk meg ezzel kapcsolatban – többek között még annak a módszernek az ókori alkalmazásával is találkozni fogunk, amellyel manapság épp a Fidesz is olyan előszeretettel intézi a maga dolgait!

2. „Isten segedelmével? Az én segedelmemmel, ostoba! Ki az az Isten?”⁴

Akiben élnek valamiféle emlékek a Bibliából, azoknak beugrik rögtön, hogy sem az Ó-, sem az Újszövetségben nincs egyetlen szó sem a vasárnapról: ott mindenütt csak a szombatot emlegetik az Úr által megszentelt napként… Akkor meg hogyan lett a szombatra rendelt pihenőnapból vasárnapi láblógatás-templomjárás?

Nem akarom a Kedves Olvasót vallástörténésszé átképezni, ezért csak röviden: Konstantin, az első keresztény hitre tért római császár intézte úgy a dolgot, hogy a „zsidó” szombat a rómaiak által régóta megszokott vasárnapi napon tartassék meg. Az új vallások gyakran élnek azzal a trükkel önmaguk elfogadhatóvá tétele érdekében, hogy régi elképzeléseket, szokásokat és ünnepnapokat mázolnak-fazoníroznak át, az új hitbe illesztve azokat. Így lett a római „Sol invictus”, a „legyőzhetetlen Nap” kőkemény pogány ünnepéből a jól ismert Jézuskás karácson – és éppen így lett a római „venerabili die solis” („a Nap tiszteletreméltó napja”) a keresztények istene által megszentelt vasárnapi pihenőnek egy i. sz. 321-es császári rendelet által bevezetve-átnevezve.

Isten parancsolata így volt kénytelen engedni az evilági hatalomnak – annak az evilági hatalomnak, amely így gondolkodott: „Elég kellően kihívónak lenni, mindezt pedig aggályoskodás nélkül, magabiztosan művelni, s a cselekvő máris magas polcon találja magát.”⁵ Akárha Orbán Viktort hallanánk és látnánk cselekedni!

…Persze, Konstantin⁶ és az őt – nyilvánvalóan az evilági javakért és hatalomért – támogató püspökök ekképp való cselekedetének jogossága szinte a kezdetektől kétséges volt. Hiszen maga Jézus fogalmaz úgy, hogy „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.” – Azaz: a korábbi, nyilván az Ószövetség istenétől származó parancsolatok továbbra is érvényben vannak, azokat még az Isten Fia, Jézus sem változtatja meg, nemhogy erre holmi földi halandók vindikálhatnának jogot maguknak, praktikusan, hatalmi játszmáik érdekében. Éppen ezért fogalmazott úgy a híres Ágostai hitvallás II., úgynevezett torgaui része 1530-ban, hogy:

„Megemlítik a szombatnapot, amelyet nyilvánvaló módon a Tízparancsolat ellenére cseréltek fel a vasárnappal. Egyetlen példát sem hánytorgatnak annyit, mint a szombatnap megváltoztatását. Bizony, nagy az egyház hatalma - állítják -, hogy még a Tízparancsolat egyike alól is feloldott!”⁷

Ráadásul, hogy még mocskosabb legyen a sztori, akadt a korai keresztény egyház részéről egy afféle „antik antiszemita” inspiráció is: a szombat helyett a vasárnap megünneplésével meg kívánták különböztetni magukat a zsidóktól…

…A fentiekből kitűnik, hogy a „szent vasárnap” még szigorúan hitbéli megközelítésben sem valami szent: éppen úgy aktuális hatalmi manipulációk eredménye, mint ez a mostani vasárnapi zárva tartási törvény!

3. „Isten országa?" – fenét: a MIÉNK!

Térjünk is vissza ez utóbbihoz: Egy olyan szemléletmód és egy olyan politikai stílus áll a vasárnapi zárva tartás forszírozása mögött, amelynek semmi keresnivalója egy huszonegyedik századi társadalom közös ügyeinek intézésében. Semmi esetre sem szabad ezt a gondolkodásmódot a törvény szintjére emelni – vagy, ha ezt mégis megteszi egy, a hatalmára éppen az agresszivitásával és álságosságával szert tett politikai erő [a Fidesz], akkor nekünk, huszonegyedik századi polgároknak semmiképp sem szabad e törvényt legitimnek elismernünk azzal, hogy zárva tartjuk a „hamis vasárnapon” az üzleteket az országunkban – amely sokkal inkább a mi országunk, mintsem ezé az agresszív eszközökkel a maga rögeszméit ránk erőltetni akaró kisebbségé. Ha megszavaznának és kihirdetnének egy ilyen tartalmú törvényt, akkor azt csak hatalmi dölyfből és aljas, kisszerű haveri üzleti érdekekből teszik, a tőlünk az országunk kormányzására kapott ideiglenes felhatalmazással maximálisan visszaélve. Mind a hatalmi dölyf, mind az aljas hatalmi visszaélés elegendő ok a hatalom által hozott törvény negligálásra – ám nyilvánvaló, hogy ez az aljas hatalom nem fogja ezt annyiban hagyni. Azok az üzletek, akik vasárnap e „törvény” ellenére is nyitva lesznek, bizonyosan számíthatnak ilyen-olyan, akár a létüket is veszélyeztető hatalmi-hatósági vegzálásra: a hatalom egyenként fogja levadászni ezeket.

Persze, ez az „egyenként” csak akkor fog működni, ha csupán kevés ilyen bátor üzlettulajdonos lesz – mert ha ez lesz az üzlettulajdonosok jellemző viselkedése, akkor a hatalom és a bezárási törvény számára ott ér véget a dolog: nem lehet országosan többszáz-többezer üzletet folyamatosan bírságolni, mert az a kiskereskedelem összeomlásához vezet!

Bizony: ha az üzlettulajdonosok nem követik a bankok, az egykori trafiktulajdonosok, vagy a magánnyugdíj-pénztéri tagok zömének a hatalommal szembeni meghunyászkodó, az engedékenységgel a még nagyobb bajt naivul elhárítani remélő viselkedését, hanem összefognak és egységesen mondanak nemet erre az ésszerűtlen és káros törvényre, akkor a hatalom [a Fidesz] nem tehet mást, mint meghátrál… Persze, keménykedhet – de akkor jöhet a második lépés: az ellenálló üzletláncok bezárnak, mondjuk néhány napra! Ez még mindig összehasonlíthatatlanul kisebb veszteség lesz nekik, mint ha évente 52 napon át lennének kénytelek zárva tartani! …Képzelje csak el a Kedves Olvasó: ezek után Orbán mond majd az egyik péntek reggeli rádióinterjújában néhány zavaros, frusztrált és akárhogyan magyarázható mondatot – és ezzel végleg lekerül a napirendről az, hogy ez az Istennek éppenséggel biztosan nem tetsző hatalom homályos és zavaros isteni törvényeket meglovagolva hozzon haverokat helyzetbe, az egész magyar társadalom és gazdaság kárára!

4. Legyőzhető álszentek

Ez lehet a Fidesz-hatalom számára azt a töréspont, honnan már nem lehet visszakapaszkodni, mert az egész ország megérzi azt, hogy ez a hatalom is csak olyan, mint a többi: legyőzhető! Hogy bár ez a hatalom azt akarta, hogy vasárnap a magyarok ne vásárolhassanak és ne adhassanak el, ennek ellenére a magyarok ezt leszarják és ugyanúgy megy a „bót”, mint annak előtte.

Nem vagyunk naivak: jól tudjuk, hogy komoly elhatározást, szervezést, kitartást és áldozatvállalást követel meg tőlünk az a harc, amellyel visszakozásra kényszeríthetjük „napjaink Konstantinját” és az álszent egyházista lobbit. Amikor a vasárnap történetéről írtam fentebb, említettem az Ágostai hitvallás ún. „torgaui pontjait” emlegettem. Torgau, ez a szász kisváros egy másik alkalommal is belekerült az európai történelembe: az 1760-as torgaui csata révén, amely a hétéves háború legvéresebb csatája volt… Ne higgyük, hogy (reméljük, csupán átvitt értelemben) „véres harcok” nélkül fogja ez a mostani, az „erőből lenyomásra” alapozó hatalom a pozícióit feladni - abba azonban bele szokott bukni minden hatalom, ha az emberek addigi életét, értékrendjét erőszakkal akarja megváltoztatni. Mert itt ez a helyzet: ha a magyarok többsége még esetleg hisz is valamiféle felsőbb erőben-lényben, akkor sem olyan erős és nem olyan jellegű ez a hite, hogy annak a mindennapi vásárlási-életviteli szokásaira vonatkozó következményei lennének. Attól, hogy sokan „a maguk módján” - de semmiképp sem valami tételes vallás gyakorló, templomba járó követőiként - hívők, ezek az emberek nem éreznek arra belső késztetést, hogy a mindennapjaikban olyan életet éljenek és az életüket úgy rendezzék be, amint azt a Biblia előírja. Ők a saját életükbe és életfelfogásukba való durva beavatkozásként élnék meg azt, ha néhány álszent „Tartuffe” lobbiereje elegendő lenne ahhoz, hogy egy másik, a tényleges hatalmat kezében tartó társaság [a Fidesz], amely a disznóságait a naivabb lelkek előtt „a hit tiszteletreméltóságával” szeretné elleplezni, e lepel kedvéért szembemenne gyakorlatilag az egész magyar társadalom szokásaival, értékrendjével és nem mellesleg zsugorítaná a gazdaságot, valamint pár tízezer embert munkanélkülivé is tenne.

Persze, tudjuk mi jól, hogy az említett társaság, amely a tényleges hatalmat birtokolja [a Fidesz] jóval többet és a maga szempontjából fontosabbat is el akar érni a nagy üzletek vasárnapi bezártatásával: azt, hogy ezen üzletek profitja radikálisan csökkenjen – hátha ez, meg a (persze szelektíven!) több tízszeresére emelt adó együttesen már elég arra, hogy e külföldi cégek feladják a magyarországi állásaikat, amelyeket (és vele a piacot!) a hatalom számára „baráti nemzeti oligarchák” [CBA] szerzik meg aztán. Nekik, a nemzeti oligarchabarátoknak, persze érdekük lenne az, hogy ne minőség-, teljesítmény-, szervezési és árversenyben szerezzenek pozíciókat a konkurenciával szemben, hanem kapják meg a konkurencia piacát egy „havertörvénnyel” – de nekünk, magyar vásárlóknak, akik nem mellesleg állampolgárai és ekként urai is vagyunk ennek az országnak, egy ilyen törvény semmi jót nem hozna, kárt viszont igen!

Úgy lépjünk fel ellene!

¹ Forrás: http://hvg.hu/itthon/20100305_vallasos_magyarok_statisztika/

² Forrás: http://hvg.hu/itthon/201314_nepszamlalas_rejtozkodo_hivok_tukor_altal_e/, illetve: http://szamvarazs.blogspot.hu/2013/04/magyarok-es-vallas_9.html

³ Magyarország Alaptörvénye, Szabadság és felelősség, VII. cikk (3) „Az állam és a vallási közösségek különváltan működnek.” Ezt – vagyis az állam és az egyház különváltan való működését - azok a Nemzeti hitvallásban szereplő tételek sem írják felül, amelyek istent („Isten, áldd meg a magyart!”), egy, a katolikus egyház által szentként kanonizált uralkodót (I. István királyt), (aki Magyarországot az akkori, a keresztény állam- és társadalomszervezési elvek szerint berendezett Európa részévé tette)vagy épp „a kereszténység nemzetmegtartó szerepét” említik – netán a Szent Koronát, mint amely – ahogy a szöveg szerzői tartják/hirdetik – „megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét”. Ezek ui. nem az állam és a ma Magyarországon működő szervezett egyházak egymáshoz képesti jogi viszonyait rendezik/értelmezik/írják le, hanem csupán a magyar államiság történelmében szerepet játszó tényezőkként emlegetik az egyházat, a kereszténységet és a hitet.

⁴ Géza fejeledel szavai Szabó Magda Az a szép, fényes Nap c. drámájából - 1976

⁵ Az idézet forrása: www.szombat.hu: Hogyan lett a szombatból vasárnap? Nem azért idézek épp ettől a forrástól, mintha „fundamentalista szombatos” lennék, hanem azért, mert nagyon pontos és találó ez a megfogalmazás az efféle hatalmi stílusra.

⁶ Konstantin császár önmagát is püspökké nevezte ki.

⁷ Részlet az Ágostai hitvallás II., ún. torgaui részéből, 28. Az egyházi hatalomról – 1530

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2014.11.15. 22:50 Szerző: Moin Moin

A konzervatív módszer kritikája

„Az országot a régi

Sínre tereljük, s minden megjavul,

A bolondoktól zavartalanul.”

Pembroke grófjának zárómondatai Friedrich Dürrenmatt János király c. drámájából – 1963

Ez a poszt alapvetően arról fog szólni, hogy vajon alkalmas-e egy konzervatív politikai koncepció és stratégia arra, hogy azáltal Magyarországon belátható időn belül stabil demokrácia és jól teljesítő versenyszféra jöhessen létre benne? Azt a kérdést vizsgáljuk meg, hogy lehetséges-e ez egy úgynevezett „alkalmazkodó, reaktív, óvatosan proaktív”¹ – magyarán: konzervatív alapállású – politizálással, vagy valami egészen mást követel tőlünk a helyzet és a magyar társadalom állapota?

A poszt ekként a magyar konzervativizmus „politikai potenciáljával” foglalkozik – mivel sokan gondolnak arra, hogy a jelenlegi „rossz jobboldal” (Fidesz, Jobbik) helyébe egy „jó”, azaz európai értelemben vett konzervatív jobboldalt állítva lennének megoldhatók az ország bajai és lenne leváltható az Orbán-kormány is.

1. „Konzervatív” - vagy liberális?

Első hallásra akár még szimpatizálhatunk is ezzel az elképzeléssel, hiszen a magyar társadalom (pontosabban: az egyes társadalmi csoporti) értékorientációit feltáró kutatások szerint valóban vannak jelentős számban olyanok, akik a klasszikus politikai koordinátarendszerben a „jobboldali-konzervatív” mezőre jellemző vonásokat is mutatnak. Azonban az, hogy egyes vonásaik ilyenek (erről, ennek mibenlétéről három mondattal alább lesz szó!), még nem jelenti azt, hogy „valódi konzervatív” mentalitás jellemezné őket – hiszen a legfontosabb elem, az öngondoskodó és önszerveződő attitűd nincs jelen tömegesen! Emellett pedig éppen a gazdasági téren leginkább „klasszikusan jobboldali” társadalmi csoportjaink esetében az életfelfogás terén már nemigen van jelen semmiféle konzervatív attitűd: ők ugyanis itt kifejezetten liberális-individualista vonásokat mutatnak. Nincs „konzervatív tudatuk”, önképük, önmagukat nem definiálják „konzervatívokként”. Az egyetlen valóban konzervatív vonásuk nem más, mint az alacsony fokú társadalmi szolidaritás- és áldozatvállalás-készség – amit akár „önzésnek” is lehet nevezni.

…Ezek szerint társadalmi értékorientáció terén „nem áll jól” a konzervativizmus esélye – de mi van magával a konzervatív politikai módszerrel?

Hogy mi is ez a módszer, azt az újonnan szerveződő, identitását tekintve valóban „igazi” magyar konzervativizmus egyik legfontosabb „közterének” megszervezőjétől, Béndek Pétertől vett idézeteken keresztül fogjuk bemutatni – és értékelni is. Alapvetően két – meglehetősen friss - forrásra támaszkodunk:

Az első az október 23-án Béndek Péter által a Polgári Konzervatív Párt vezetőjeként tartott beszéd, amelynek írott formája Az október 23-i beszédem című blogposzt.
A második szintén a blogján valamivel korábban megjelent Orbán beszédéről baloldali barátaimnak című írása.

Az ezekben abban megjelenő politikai és politizálási koncepció fogjuk gyakorlatias szempontokat alapján megvizsgálni.

2. Mondatok a konzervativizmusról

Béndek Péter az említett beszédében fontos megállapításokat tett a konzervativizmus tartalmával kapcsolatban. Ezek voltak a konzervatív politikai módszer lehetséges eredményessége szempontjából a legfontosabbak (a beszédből idézett mondatokat pirossal emeltük ki):

„A missziónk adott, és nem éppen egyszerű: hirdetni és elterjeszteni az országban a szabadság iránti IGÉNYT. Aztán megteremteni és stabilizálni a szabadság fennmaradásának anyagi és szellemi FELTÉTELEIT. És csak amikor ez mind megvan, akkor várhatjuk, hogy a polgár képes lesz kiállni a jogállamért.” – Itt bizony komoly „technológiai sorrendbeli” probléma van! A szabadság igénye ugyanis nem úgy támad fel/támasztható fel az emberekben, hogy azt „hirdetjük”. A szabadság igénye akkor születik meg a tömegekben is, ha:

vagy olyan a nép történelme, hogy az adott nép hosszú és viszonylag zavartalan időszakokon át megtapasztalhatta a szabad cselekvések gyakorlati hasznát és ez (hosszú, évszázados-évezredes folyamatok révén) kialakította azt az szemléletmódot, amely a személyes és szövetkezési szabadságot az egyéni és közösségi siker egyik fontos eszközeként ismeri,
vagy ha egy tudatos politika olyan jogi és intézményes közeget alakít ki és tart fenn elegendően hosszú ideig, hogy a történelem által meg nem adott tapasztalatokat így, „szervezetten” szerezhessék meg az emberek.

Tehát: előbb az embereket körülvevő feltételeknek kell olyanoknak lenniük, amelyek:

vagy spontán módon, az adott feltételek mentén legjobb és lehetséges választásként vezették rá a társadalmat a szabadság „módszerére”,
vagy e hiányzó feltételeket a politikai hatalom teremti meg és „szolgáltatja”, össztársadalmi méretekben.

Amikor az emberek – így vagy úgy – megtapasztalhatták azt, hogy a szabadság minden más, az emberek közötti kapcsolati rendszernél jobban szolgálja mind az egyéni, mind a közösségi boldogulást, akkor kezdik el igényelni a szabadságot. Ez a megtapasztalás hosszú és nem mindig, nem mindenki számára koherens folyamat – emiatt minél inkább rábíznánk azt a spontán társadalmi folyamatokra, annál inkább esetleges mind tapasztalás lehetősége, mind pedig az, hogy a szabadsággal kapcsolatos tapasztalatok általánosságban jók lesznek. Hiszen ha egy olyan társadalomban „hirdetjük meg” a szabadságot, amelynek tagjai nem értik, mire is való az, hogyan is kell azt használni és hogyan kell azt össztársadalmi szinten fenntartani, akkor jöhetnek olyanok, akik csak kihasználják a szabadságot arra, hogy magunknak vezető pozíciót szerezzenek, hogy ezzel a saját jólétüket szolgálhassák, nem törődve a társadalom hasznával. És ezek az emberek aztán tesznek is arról, hogy megszüntessék a szabadságot, mint a velük való elégedetlenség esetén a leváltásukat lehetővé tévő eszközt.

Egy olyan társadalomban, amelynek történelme a szabadságellenes társadalmi stratégiákat rögzítette az adott társadalomban, nemigen lehet a szabadságigényt és a szabadsággal való adekvát bánásmód kialakulását spontán folyamatokra bízni – hiszen a spontán társadalmi folyamatok tömegtársadalmak esetén csupán a már meglévő társadalmi stratégia mentán való mozgásra képesek. Legfeljebb felszíni elemeket képesek hozzáadni, vagy megváltoztatni a társadalom eszközkészletéhez, de az alapstruktúrákat nem alakítják át.

Emiatt egy nem szabadságalapú társadalomban a jogállamért először az államnak kell kiállnia: csak az állam van-lehet kezdeményezőképes és szabályváltoztató pozícióban. Az emberek csak e megváltozott szabályokhoz való idomulás, majd az ennek eredményeként javuló életminőségük hatására képesek változtatni a társadalmi stratégiáikon – és akkor is csupán viszonylagosan és több generáció alatt.

A beszédben idézett Széchenyi tévedett, amikor arról írt, hogy „nem jöhet létre a szabadság stabil intézményrendszere polgárosodás, anyagi és szellemi gyarapodás nélkül”: valójában az anyagi gyarapodás és a polgárosodás a szabadság eredményeként áll elő. Ahogy fentebb írtam: a szabadság a jólét egyik eszköze, nem pedig a jólét következménye. A nem szabadságalapú társadalmakban a jólét valójában csak konzerválja a viszonyokat, azaz a nem szabadságalapúságot és csupán szűk körben teremthet – afféle privát passzióként – valódi szabadságvágyat. Bizony: az emberek többségénél a jólét elégedettséget vált ki – az elégedett emberek pedig ugyan minek változtatnának? (Megjegyzendő, hogy a nem szabadságalapú társadalmakban csupán nagy véletlenként, természeti erőforrások rendkívüli bősége esetén áll elő az általános jólét. És hogy e jólét mennyire nem változtat a mentalitáson, annak bizonyításához elég egy pillantást vetnünk az arab „olajtársadalmakra”!) Még csak az sem igaz, hogy az anyagi gyarapodás feltétlenül és spontán módon szellemi gyarapodást indukálna: nézzünk csak meg egy tipikus újgazdagot, vagy merüljünk el az amerikai felsőközéposztály kulturális szokásaiban!

Bizony: itt is azt látjuk, hogy ha magától, történelmi folyamatok eredményeként nem jött létre a polgárosodást és a gyarapodást, akkor ezeket csak egy nagyon tudatos és hosszú távú „központi társadalommérnökség” képes pótolni.

„A Polgári Konzervatív Párt közvetlen célja a szabadság mindenkire kiterjedő intézményrendszerének visszaállítása, megerősítése, és a demokráciának az autonómiák szolgálatába állítása.” – Magyarországon nem beszélhettünk a szó igaz értelmében véve arról, hogy létezett volna „a szabadság mindenkire kiterjedő intézményrendszere” – hiszen ez azt jelentette volna, hogy a szabadságot (helyesen: a demokratikus intézményrendszert) ha nem is „mindenki”, de a társadalom meghatározó hányada rendeltetésszerűen tudta volna használni és használta is volna. Közhely, hogy ez egyáltalán nem volt így – ezért is lehetett mindenféle valós, gyakorlati társadalmi reakció nélkül felszámolni az 1990 és 2010 között létező formális szabadságot [értsd: a demokratikus jog- és intézményrendszert]. Ekként pedig „visszaállítani” nem lehetséges azt, ami nem is létezett! A valódi politikai-politikusi feladat így nem a visszaállítás, hanem a létrehozás lesz, éspedig a fentiekben már említett „társadalommérnöki tevékenység”, mint egyetlen lehetséges módszer segítségével!

„A mienk ugyanis nem afféle tipikus program, amely valamilyen meghaladandó állapotból vezet valamilyen ideális állapotba, egy ideális – toleráns, felvilágosult – embertípussal a végén, és menet közben tökéletesíteni hivatott az embert és a társadalmat…” – Attól, hogy egy politikai erő törekszik meghaladni a jelen rossz viszonyokat, még nem feltétlenül akart „új embertípust” kinevelni. A politika, ha rossz viszonyokat tapasztal a társadalomban, akkor elsőként intézményrendszerbeli változásokat képes hozni, illetve (ezzel párhuzamosan és összefüggésben) az emberek és a társadalmon-gazdaságon belüli szerveződések közötti formális jogi viszonyokat képes alakítani. A társadalom „tökéletesedése” nem „új embertípust” igényel, hanem csupán azt, hogy minél többen szerezzenek olyan készségeket, amelyek által a társadalmi együttműködés javul és javul az egyéni kezdeményezőkészség hasznosulásának lehetősége is. Az ember alapvető működését „átalakítani” csak holdkórosok és elmebetegek szokták célul kitűzni.

Ennyiben rendben van az, amit Béndek Péter mond: „Mi nem hisszük ugyanis, hogy az ember nagy tömegekben javítható volna, azt sem hisszük, hogy egyenként tökéletesíteni őt politikai feladat volna.” – Az embert nem „javítani” kell, azaz nem az a politika feladata, hogy az embert „erkölcseiben” javítsa meg, tegye „jobb emberré”. Az embert a politikának – a politika által létrehozandó jogi és intézményes környezet hatására alapozva, a jelenlegi, embert frusztráló környezettel szemben – az emberben lévő racionális és kooperatív képességek és késztetések folyamatos és intenzív működtetésében kell „érdekeltté tennie”. Nem „változtatni, jobbítani” kell az embert, hanem a frusztráció következtében a felette az uralmat átvevő destruktív és önző késztetések ellenében működni engedni és működni segíteni a pozitív és konstruktív késztetéseit. Vagyis: nem „filozófia” és nem „értékek” felől kell a politikai feladathoz közelíteni, hanem gyakorlati humánetológiai irányból: mivel képes a szabályozási és intézményi környezet a normális stresszmentes emberi működést elősegíteni? (A sokszor, unalomig elismételt alapigazság az emberről: az embereknek ösztönös késztetésük van arra, hogy „közös hiedelmek mentén közös konstrukciókat hozzanak létre” – ahogy Csányi Vilmos fogalmaz.)

„Szerintünk minden embernek jól kell éreznie magát, hűnek kell lenni magához, magát kell adnia a társadalomban és szűkebb közegeiben a saját tehetségéhez mérten és a saját erkölcsi szintjén, miközben megkap minden lehetőséget önmaga szemlélésére és javítására.” – A szerző maga állapítja meg, hogy Magyarországon „a személyes szabadság nyelvét viszont kevesen értik és kevesen értékelik”. Ebből következően, ha ők „hűek maradnak önmagukhoz” [értsd: a szocializációjuk által determinált mentalitáshoz és társadalmi stratégiákhoz], akkor vajon miféle esélyei lehetnek Magyarországon a demokráciának és az egyéni szabadságra és kezdeményezésre alapozó kapitalizmusnak? Itt bizony ellentmondás van: attól tartok, hogy a beszéd szerzője automatikusan abból indul ki, hogy őt, személy szerint a mai „túlhatalmaskodó állam” akadályozza abban, hogy önmagához hűen élhessen – és ezt az állapotát extrapolálta általában a magyarokra. Mintha Magyarországon mindenkit-bárkit az akadályozna abban, hogy „jól érezze magát”, hogy – úgy mond – „nem lehet hű önmagához”. Ezzel szemben a valóság az, hogy a magyarok éppen azért nem érzik jól magukat, mert hűek önmaguk etatista és polgáriasulatlan mivoltához, ahhoz a mivoltukhoz, amellyel immár évszázadok óta egyszerre kollaborálnak a hatalommal és cselezik is ki azt. Ennek a gondolkodás- és viselkedésmódnak a következménye az, hogy a magyar társadalom gyakorlatilag nem működik társadalomként, azaz célszerűen szervezett és együttműködő közösségként – és ennek tudható be a gazdasági és politikai életet átható totális bizalmatlanság és a „mindenki mindenki ellen”- típusú, zéró összegű játszmákban való általános hit is.

„A politizálás – szemben az alkotó munkával, a családi élettel, az olvasással vagy éppen az álmodozással -- számunkra kényszer, de olyan kényszer, amelynek engedelmeskedünk, hogy elkerüljük az előbb említett élettől való megfosztatást. A társadalomért felelősséget érzünk, nem szenvedélyt.” – Van egy hírem: egy egészséges, jól működő társadalomban a politika is alkotó munka! Semmivel sem hitványabb elfoglaltság, mint bármely más alkotó munka – ráadásul a családi élettel sem „vagylagos” viszonyban áll: az a helyes, ha a családi élet szerves részét képezi az a kifejezetten politikai tevékenység is, amelynek során a szülők gyerekeiket felelős állampolgárokká nevelik. Ekként nyugodtan lehet akár a társadalommal, akár magával a politizálással kapcsolatban is „szenvedélyt érezni” – hiszen miért lenne baj akármely szakterületen azzal, ha valaki felkészülten és szenvedéllyel, azaz pozitív érzelmi viszonyulással viseltetik munkája tárgya iránt? Jobb- az az építész, akit nem vonz az épülettervezés? Jobb-e az az orvos, akinek nincsenek pozitív érzései a gyógyítással kapcsolatban? Jobb-e az a tanár, aki nem szeret tanítani? Ha nekik szabad, akkor vajon a társadalommal foglalkozó politikusoknak miért ne lenne? Csupán azért, mert ők nem csak egy-egy résszel, hanem az egész társadalommal foglalkoznak?

A politikusé az egyik legfontosabb munka a társadalomban – mert az ő munkájától függ az, hogy a többiek milyen viszonyok között végezhetik a magukét.

3. A módszerek

…De miképpen kell és lehet jól és sikeresen politizálni a mai magyar viszonyok között?

Egy politikus, vagy politikai szervezet sikerének az a titka, hogy képes-e a saját kezébe venni a közbeszéd és közgondolkodás tematizálását: hogy képes-e arra, hogy ő szabja meg azokat a témákat – és e témákkal kapcsolatos válaszokat is! -, amelyek mentén az emberek a politikáról, a társadalomról gondolkodnak.

(…Itt jó nem elfeledkezni arról, hogy ha nem mi tematizálunk, akkor majd tematizálnak a Kövérlacik és szépen kitematizálják az országot az EU-ból. És akkor majd megint lehet – jó konzervatívok módjára – könnyes szemellek csodálkozni, hogy „Hogyan történhetett meg ez?”, mint ahogy megkérdezte ezt a „alkalmazkodó, reaktív, óvatosan proaktív” módon politizáló konzervatív Teleki Pál is a búcsúlevelében a szintén „alkalmazkodó, reaktív, óvatosan proaktív” vitéz Nagybányaitól…)

Béndek Péter másodikként említett korábbi írásában (Orbán beszédéről baloldali barátaimnak) így jellemzi a konzervativizmust: „A konzervatív kormányzás nem technokrata, tervező-szervező jellegű, hanem alkalmazkodó, reaktív, óvatosan proaktív…” A „konzervatív” ebben az értelemben tehát lényegében nem mást jelent, mint hogy „defenzív”. A mai magyar társadalom és közpolitika viszonyai között egyszerűen lehetetlen defenzióval eredményt elérni – hiszen (mondhatni) az egész ország változásra vár: olyan változásra, amely új paradigma és új aktivitás révén áll majd elő. Defenzivitással ezzel szemben csupán „követni lehet az eseményeket” – azokat az eseményeket, amelyek pedig egyre rémületesebbek egyre több és több ember szemében.

Akkor szimpatizál valaki az „alkalmazkodó, reaktív, óvatosan proaktív” politikai (és általában viselkedési) stílussal, ha a személyisége inkább defenzív, szemlélődő és elelemző, inkább kerüli a „kreációt” és az abból adódó aktivizmust – amiből viszont az következik, hogy az ilyen ember, vagy az ilyen emberek alkotta politikai csoport egy, a mai magyarországihoz hasonló helyzetben nem képes a helyzet urává válni. Hiszen a defenzió itt most alkalmazkodást jelent – ám a politikai képlet-helyzet olyan gyorsan van változtatva a Fidesz által, hogy mire egy új, a Fidesz kreálta helyzetre kidolgozna egy adaptív-defenzív stratégiára alapozó reakciót egy ellenzéki közösség, addigra az újabb változtatások következtében ez a reakció már régen inadekváttá vált.

Akik a „követő”, „adaptív” politikai stratégiákban bíznak és ezekre akarják alapozni a polgári demokratikus ellenzéki erők megerősödését, bizony nem számolnak azzal, hogy a jelenlegi társadalmi és politikai folyamatok sokkal gyorsabbak annál, mintsem hogy azokat egy spontán mentalitás-fejlődéssel lehetne befolyásolni. Ehhez ugyanis éppen azok a mentalitáselemek kellenének, amelyekkel nem rendelkezik a magyar társadalom zöme.

A konzervativizmusnak nincs élő és tömeges hagyománya és hatóereje Magyarországon – konzervatívnak lenni ezért mindenek előtt azt jelenti, hogy az illető távol tartja magát az aktivizmustól, a progresszió eszközrendszerétől és nem hisz, nem bízik a gyors átalakulási/átalakítási folyamatokban. Aki konzervatív, attól áll távol az a fajta „aktivizmus”, az a társadalmi mérnökösködés, amely kezdeményezőleg és fejlesztőleg lép fel a közéletben és a politikában. Ezeket a „progresszív eszközöket” negatív hangulat lengi körül konzervatív körökben. Konzervatívnak lenni Magyarországon elsősorban lelki attitűd – és csupán másodlagos kérdés ennek a politikai eredményessége… Legitim dolog a lelki attitűdünknek megfelelő közösséget szervezni, akár párt formájában is, hiszen legitim szándék az, hogy a mi attitűdünk, világszemléletünk, akár ízlésünk képviselve legyen a politikában. Mindez belefér a liberális-plurális demokráciában. Belefér – csak éppen ennek így egy, a magyarhoz hasonló társadalomban nem lesz társadalmi haszna, mivel ez a politizálási módszer – azaz a puszta képviselet, a tényleges politikai hatalom nélkül - alkalmatlan arra, hogy valós társadalmi változást érjen el. Ráadásul ez a végső soron passzív, nem tematizáló alapállás nem is képes maga mellé állítani kellően sok embert ahhoz, hogy egy ilyen „attitűrpártnak” módja legyen „gyakorolni a közhatalmat”².

Ráadásul van még egy baj a konzervativizmussal. Tulajdonképpen nincs is „politikai késztermék” abban az értelemben, ahogy ez a közügyekben nagyon kevéssé önálló magyar társadalom azt elvárja: Az ilyen értelemben vett politikai termék helyett alkalmazott politikai szlogen, a „konzervatív” jelző nem kelt különösebb érdeklődést egy szubkultúrán kívül. Az világos, hogy társadalmi fordulatot csak politikai fordulat révén lehet elérni – a politikai fordulathoz viszont támogató tömegek kellenek. Tömegeket márpedig képtelenség egy „szubkultúra-termékkel” megszerezni, pláne, ha e termék a mai magyar valóságban nem is jelent semmi olyasmit, ami közérthető és amelynek legalább is egy vaskosabb társadalmi réteg fontosságot tulajdonít.

Az előbb azt írtam, hogy „a közügyekben nagyon kevéssé önálló magyar társadalom” – írhattam ezt azért, mert még a magyar társadalom egyébként legtudatosabb szegmensébe tartozók is komoly gyámoltalanságot és/vagy közönyösséget mutatnak közügyekben. (Mindennek társadalomfejlődési és szocializációs okai vannak, ezekkel most nem foglalkozom.) Így még az elsődleges célcsoportnak számító „20 és 45 közötti jólképzettek” is azt várják egy őket megszólító és mozgósítani akaró politikai szervezettől, hogy kész politikai termékkel és ne csupán néhány általános filozófiai elvvel álljon elébe. Már jóval korábban írtunk erről az elvárásról, a Tölts le pártot az internetről! c. posztban:

„Ezek az emberek arra várnak, hogy „készen kapjanak” egy, az ízlésüknek megfelelő pártot, amely képes határozottan, ésszerűen és magabiztosan politizálni, rendszerezett program mentén. Nekik az lenne a legjobb, ha az interneten rendelhetnék meg ezt a pártot, csomagban, lakcímükre leszállítva, garanciával, szavatossággal… Akár még a hitelkártyájukkal is kifizetnék azt, mint a letöltött zenét, vagy a hotelfoglalást.

…És az a vicc, hogy ez nem is lehetetlen – feltéve, hogy akad egy „gyártócég”. Azt pedig ugye tudjuk, hogy nem egy, szintén internetes vállalkozás éppen így, garázsból, a semmiből, igen rövid idő alatt nyerte meg a piacot!

A modern politika is egy piac, termékekkel, potenciális vásárlókkal. Algoritmusában semmiben sem különbözik egy szoftver, egy internetes szolgáltatás és egy politikai „programgyártó” egymástól: ugyanúgy kell kitalálni, átgondolni, megtervezni, összerakni, piacra dobni a portékát – és a piac reakciói is igen hasonlóak, feltéve, hogy a termék profi és jól pozícionált!”

Magyarország mai pályája megváltoztatásának kérdése a hatalom megszerzésének kérdése. Ameddig nem rendelkezünk alaposan kidolgozott, reális algoritmussal arra, hogy miképpen szerezzük meg az elképzeléseink megvalósításához nélkülözhetetlen közhatalmat, addig semmit sem végeztünk el a munkánkból. Jó kormányzati cselekvési programokat irkálni: semmi. A közhatalom megszerzésére alkalmas politikai programot és stratégiát összeállítani: minden. Nyilvánvaló, hogy aki az utóbbira képes, annak az előbbi sem lehet probléma.

4. „A Fidesz-rendszer nem is létezik!”

Fentebb már volt szó az adaptív-követő politikai stratégia eleve kudarcra ítélt voltáról. Emiatt az egyetlen működő ellenzéki stratégia a „Negligálás & Kreálás” stratégiája lehet. Úgy kell – és csak úgy lehet – eredményes ellenzéki politikát csinálni, ha:

az ellenzéki erő egyszerűen nemlétezőnek tekinti a Fidesz-rezsimet és (ebből következően) érvényetlennek annak összes közéleti ténykedését,
saját, a Fidesz-paradigmá(k)től független társadalmi paradigmát hirdet, amely paradigma megegyezik annak a társadalmi közegnek a (ma még csak érzéseiben létező, egzakt módon megfogalmazatlan) paradigmájával, amely közegre elsődleges célközönségeként támaszkodva ki akarja építeni a saját tömegbázisát.

Egy eredményt akaró politikai erőnek nem szabad a stratégiájában olyasmikre támaszkodnia, amik (még) nem is léteznek a magyar társadalomban és amik spontán módon valószínűleg soha kis sem tudnának alakulni.

Nem alapozhat a közös és alulról szerveződő közösségi aktivitásra és kreativitásra – bármennyire is szép, hasznos, szimpatikus és kívánatos dolgok lennének ezek. A magyar közgondolkodás atomizált – tessék erre tekintettel lenni! Az nem számít, ha van tíz-húsz, egymással egyetértő és együttműködő ember: ennyivel még nem lehet politikát csinálni, ahhoz százezrek kellenek!
Nem szabad teret engedni a saját szubjektumunknak és a személyes ízlésünknek, értékrendünknek abban az estben, ha ezek nem alkalmasak arra, hogy tömegekre legyenek hatással. Ami nekünk érdekes, ahogyan mi magunktól, a saját komfortzónánkban megmaradva csináljuk-csinálnánk a dolgokat, az nem biztos, hogy politikai téren is eredményes. Ami pedig politikailag eredménytelen, az biztosan nem segíti azt, hogy a nekünk fontos alapértékek köré épüljön a közpolitika és hogy a társadalomba-közgondolkodásba is beépüljenek ezek. A politika, a pártpolitika nem klubélet és nem hobbikör.

A következő évek nagy politikai kérdése az, hogy kik szabhatnak irányt az országban a dolgok folyásának? Azok-e, akik eltartják azt, azáltal hogy a GDP-termelés zöme hozzájuk kötődik, vagy pedig azok, akik élősködni akarnak rajtuk? Ebből következően a következő időszak nagy politikai feladata az, hogy a hatalom átkerüljön az előbbiek kezébe az utóbbiakéból. Ezt a paradigmát kell a politizálásunk középpontjába állítanunk és erre kell politikai programot és szervezetet létrehozni!

Ehhez képest minden más lényegtelen és minden más - akár egyéni - szempont mellőzendő!

¹ Az idézet – mint öndefiníció – Béndek Péter Orbán beszédéről baloldali barátaimnak c. posztjából való.

²A parlamentáris demokráciákban működő pártok alapvető célja, funkciója és létezésük tulajdonképpeni értelme nem más, mint a közhatalom gyakorlásában való részvétel. A legtöbb párt alapító okiratában szerepel is ez a formula – a Polgári Konzervatív Pártéból (elnöke közlése szerint) ez kimaradt-kifelejtődött.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

68 komment

Címkék: jobboldal szabadság demokrácia konzervativizmus liberális konzervatív autonómia Fidesz Orbán Széchenyi Béndek Péter polgáriság PKP Polgári Konzervatív Párt www.hafr.blog.hu

Utolsó kommentek

ArriMedes: "Magyarországon sosem volt feudalizmus, familiaritás a magyar rendszer neve vs Magyarországon nem ... (2018.05.07. 12:12) Viktor, mi bajod a dédapámmal?
Pyrrhus: @Orkogo: Aha. Természetesen ismerem a koncepciót, és pont ezért ellenzem. Szóval akinek van jöved... (2017.06.17. 21:29) Alapjövedelem: tévedés, tudatlanság és felelőtlenség
screpes: a 2. vállalást problematikusnak látom, mivel ehhez, stratégikus elemként titoktartás társu... (2017.05.31. 21:27) Az ellenzéki politika anyagi alapjairól
Beer Monster: @gabiiii: A 2. pont egy hibás kritérium lenne, például a biológia legtöbb területe nem alkalmas po... (2017.04.08. 11:16) Diákmunka
gabiiii: @Moin Moin: 1. Ne vesszél el a részletekben, pontosan tudod mire gondoltam. 2. A CEU-n nem tanítan... (2017.04.06. 00:20) Diákmunka
Utolsó 20

HTML doboz

Keresés

Top 5

Utolsó kommentek

Címkék

Archívum

2015.01.22. 15:31 Szerző: Moin Moin

1. Szabadidős politizálás?

2. Teljesítményalapúság: a demokrata paradigma lényege

3. Intézményesített bizalom

Címkék: liberalizmus demokrácia ellenzék MSZP Fidesz Orbán DK Milla netadó NER Dubrovnik teljesítményalapúság Együtt - A Korszakváltók Pártja paradigmahiány alkotmányos intézményrendszer bizalomalapú politika intézményes garanciák

2015.01.13. 21:49 Szerző: Bársony és Selyem

Címkék: tüntetés demokrácia hitelesség ellenzék intézmények civilek tematizálás MSZP Fidesz DK Milla Mesterházy Szigetvári Viktor Pápa Levente MostMi Együtt - A Korszakváltók Pártja legitimácó

2015.01.13. 00:53 Szerző: Moin Moin

Címkék: iszlám merénylet bevándorlók rasszizmus zsidók terrorizmus felvidék szászok Orbán Európa Párizs Erdély Mechwart Ganz Brassó Torgyán Weiss Manfréd Heltai Gáspár Charlie Hebdo Mgyarország svábok.

2015.01.09. 23:37 Szerző: Moin Moin

1. A csapda

2. Ki vezessen?

3. Kapitalizmus és szocializmusok

4. A „nemzeti tőke” legendája és a középosztály szerepe

5. A karaktergyilkos Fidesz és a „tiszta emberek” utáni sóvárgás

6. A nemzeti érdekek (újra-)definiálása

7. Mit mondjunk a Zembereknek?

· 1 trackback 140 komment

2015.01.08. 22:15 Szerző: Bársony és Selyem

1. Bénázások sorozata

2. Haza és Haladás - és a GDP-termelők

3. Nyitottságot, garanciákat, meritokráciát!

4. Amit nem szabad - és amit kell!

Címkék: ellenzék tüntetések MSZP Fidesz Orbán Gyurcsány DK Bajnai Szolidaritás Milla Együtt 2014 Haza és Haladás Szigetvári Viktor GDP-termelők MostMi

2014.12.09. 16:26 Szerző: Bársony és Selyem

„I went down, down, down…”1

„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól”2

„Húsz év múlva senki sem fog emlékezni Orbán Viktorra!”6

„A németek nem mennek el az olaszokhoz, akik nem mennek el a franciákhoz, akik ki nem állhatják az angolokat.”7

· 4 trackback 365 komment

Címkék: korrupció bukás rendszerváltás hatalom túlélés kormányváltás politikai pr centrális erőtér Fidesz Orbán EU GDP state capture NER drogteszet

2014.12.07. 18:10 Szerző: Moin Moin

· 1 trackback 35 komment

Címkék: oktatás drog korrupció rendőrállam szegénység prevenció ellenőrzés esélyteremtés drogteszt társadalompolitika kompetenciák Fidesz Facebook Kocsis Máté Habony Árpád GDP-termelők

2014.12.04. 00:14 Szerző: Moin Moin

· 2 trackback 40 komment

Címkék: gazdaság kormány elit iskola szegénység kapitalizmus kereszténység hatalom önzés gazdasági növekedés versenyszabályok versenyszféra álszentség gyermekszegénység köztv jogszabályi környezet Fidesz Jézus GDP szabályozók Harrach Péter gyermekéhezés vagyonbiztonság

2014.12.02. 01:47 Szerző: Moin Moin

1. Alaptörvény-ellenesen

2. „Isten segedelmével? Az én segedelmemmel, ostoba! Ki az az Isten?”4

3. „Isten országa?" – fenét: a MIÉNK!

4. Legyőzhető álszentek

Címkék: isten vasárnap szombat biblia kereszténység zsidók multik bevásárlóközpontok Fidesz KDNP Orbán Viktor Jézus Tesco Auchan METRO CBA Spar vasárnapi zárvatartás nemzeti oligarchák

2014.11.15. 22:50 Szerző: Moin Moin

1. „Konzervatív” - vagy liberális?

2. Mondatok a konzervativizmusról

3. A módszerek

4. „A Fidesz-rendszer nem is létezik!”

Címkék: jobboldal szabadság demokrácia konzervativizmus liberális konzervatív autonómia Fidesz Orbán Széchenyi Béndek Péter polgáriság PKP Polgári Konzervatív Párt www.hafr.blog.hu

„I went down, down, down…”¹

„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól”²

„Húsz év múlva senki sem fog emlékezni Orbán Viktorra!”⁶

„A németek nem mennek el az olaszokhoz, akik nem mennek el a franciákhoz, akik ki nem állhatják az angolokat.”⁷

2. „Isten segedelmével? Az én segedelmemmel, ostoba! Ki az az Isten?”⁴