„Az országot a régi
Sínre tereljük, s minden megjavul,
A bolondoktól zavartalanul.”
Pembroke grófjának zárómondatai Friedrich Dürrenmatt János király c. drámájából – 1963
Ez a poszt alapvetően arról fog szólni, hogy vajon alkalmas-e egy konzervatív politikai koncepció és stratégia arra, hogy azáltal Magyarországon belátható időn belül stabil demokrácia és jól teljesítő versenyszféra jöhessen létre benne? Azt a kérdést vizsgáljuk meg, hogy lehetséges-e ez egy úgynevezett „alkalmazkodó, reaktív, óvatosan proaktív”1 – magyarán: konzervatív alapállású – politizálással, vagy valami egészen mást követel tőlünk a helyzet és a magyar társadalom állapota?
A poszt ekként a magyar konzervativizmus „politikai potenciáljával” foglalkozik – mivel sokan gondolnak arra, hogy a jelenlegi „rossz jobboldal” (Fidesz, Jobbik) helyébe egy „jó”, azaz európai értelemben vett konzervatív jobboldalt állítva lennének megoldhatók az ország bajai és lenne leváltható az Orbán-kormány is.
Első hallásra akár még szimpatizálhatunk is ezzel az elképzeléssel, hiszen a magyar társadalom (pontosabban: az egyes társadalmi csoporti) értékorientációit feltáró kutatások szerint valóban vannak jelentős számban olyanok, akik a klasszikus politikai koordinátarendszerben a „jobboldali-konzervatív” mezőre jellemző vonásokat is mutatnak. Azonban az, hogy egyes vonásaik ilyenek (erről, ennek mibenlétéről három mondattal alább lesz szó!), még nem jelenti azt, hogy „valódi konzervatív” mentalitás jellemezné őket – hiszen a legfontosabb elem, az öngondoskodó és önszerveződő attitűd nincs jelen tömegesen! Emellett pedig éppen a gazdasági téren leginkább „klasszikusan jobboldali” társadalmi csoportjaink esetében az életfelfogás terén már nemigen van jelen semmiféle konzervatív attitűd: ők ugyanis itt kifejezetten liberális-individualista vonásokat mutatnak. Nincs „konzervatív tudatuk”, önképük, önmagukat nem definiálják „konzervatívokként”. Az egyetlen valóban konzervatív vonásuk nem más, mint az alacsony fokú társadalmi szolidaritás- és áldozatvállalás-készség – amit akár „önzésnek” is lehet nevezni.
…Ezek szerint társadalmi értékorientáció terén „nem áll jól” a konzervativizmus esélye – de mi van magával a konzervatív politikai módszerrel?
Hogy mi is ez a módszer, azt az újonnan szerveződő, identitását tekintve valóban „igazi” magyar konzervativizmus egyik legfontosabb „közterének” megszervezőjétől, Béndek Pétertől vett idézeteken keresztül fogjuk bemutatni – és értékelni is. Alapvetően két – meglehetősen friss - forrásra támaszkodunk:
Az ezekben abban megjelenő politikai és politizálási koncepció fogjuk gyakorlatias szempontokat alapján megvizsgálni.
Béndek Péter az említett beszédében fontos megállapításokat tett a konzervativizmus tartalmával kapcsolatban. Ezek voltak a konzervatív politikai módszer lehetséges eredményessége szempontjából a legfontosabbak (a beszédből idézett mondatokat pirossal emeltük ki):
„A missziónk adott, és nem éppen egyszerű: hirdetni és elterjeszteni az országban a szabadság iránti IGÉNYT. Aztán megteremteni és stabilizálni a szabadság fennmaradásának anyagi és szellemi FELTÉTELEIT. És csak amikor ez mind megvan, akkor várhatjuk, hogy a polgár képes lesz kiállni a jogállamért.” – Itt bizony komoly „technológiai sorrendbeli” probléma van! A szabadság igénye ugyanis nem úgy támad fel/támasztható fel az emberekben, hogy azt „hirdetjük”. A szabadság igénye akkor születik meg a tömegekben is, ha:
Tehát: előbb az embereket körülvevő feltételeknek kell olyanoknak lenniük, amelyek:
Amikor az emberek – így vagy úgy – megtapasztalhatták azt, hogy a szabadság minden más, az emberek közötti kapcsolati rendszernél jobban szolgálja mind az egyéni, mind a közösségi boldogulást, akkor kezdik el igényelni a szabadságot. Ez a megtapasztalás hosszú és nem mindig, nem mindenki számára koherens folyamat – emiatt minél inkább rábíznánk azt a spontán társadalmi folyamatokra, annál inkább esetleges mind tapasztalás lehetősége, mind pedig az, hogy a szabadsággal kapcsolatos tapasztalatok általánosságban jók lesznek. Hiszen ha egy olyan társadalomban „hirdetjük meg” a szabadságot, amelynek tagjai nem értik, mire is való az, hogyan is kell azt használni és hogyan kell azt össztársadalmi szinten fenntartani, akkor jöhetnek olyanok, akik csak kihasználják a szabadságot arra, hogy magunknak vezető pozíciót szerezzenek, hogy ezzel a saját jólétüket szolgálhassák, nem törődve a társadalom hasznával. És ezek az emberek aztán tesznek is arról, hogy megszüntessék a szabadságot, mint a velük való elégedetlenség esetén a leváltásukat lehetővé tévő eszközt.
Egy olyan társadalomban, amelynek történelme a szabadságellenes társadalmi stratégiákat rögzítette az adott társadalomban, nemigen lehet a szabadságigényt és a szabadsággal való adekvát bánásmód kialakulását spontán folyamatokra bízni – hiszen a spontán társadalmi folyamatok tömegtársadalmak esetén csupán a már meglévő társadalmi stratégia mentán való mozgásra képesek. Legfeljebb felszíni elemeket képesek hozzáadni, vagy megváltoztatni a társadalom eszközkészletéhez, de az alapstruktúrákat nem alakítják át.
Emiatt egy nem szabadságalapú társadalomban a jogállamért először az államnak kell kiállnia: csak az állam van-lehet kezdeményezőképes és szabályváltoztató pozícióban. Az emberek csak e megváltozott szabályokhoz való idomulás, majd az ennek eredményeként javuló életminőségük hatására képesek változtatni a társadalmi stratégiáikon – és akkor is csupán viszonylagosan és több generáció alatt.
A beszédben idézett Széchenyi tévedett, amikor arról írt, hogy „nem jöhet létre a szabadság stabil intézményrendszere polgárosodás, anyagi és szellemi gyarapodás nélkül”: valójában az anyagi gyarapodás és a polgárosodás a szabadság eredményeként áll elő. Ahogy fentebb írtam: a szabadság a jólét egyik eszköze, nem pedig a jólét következménye. A nem szabadságalapú társadalmakban a jólét valójában csak konzerválja a viszonyokat, azaz a nem szabadságalapúságot és csupán szűk körben teremthet – afféle privát passzióként – valódi szabadságvágyat. Bizony: az emberek többségénél a jólét elégedettséget vált ki – az elégedett emberek pedig ugyan minek változtatnának? (Megjegyzendő, hogy a nem szabadságalapú társadalmakban csupán nagy véletlenként, természeti erőforrások rendkívüli bősége esetén áll elő az általános jólét. És hogy e jólét mennyire nem változtat a mentalitáson, annak bizonyításához elég egy pillantást vetnünk az arab „olajtársadalmakra”!) Még csak az sem igaz, hogy az anyagi gyarapodás feltétlenül és spontán módon szellemi gyarapodást indukálna: nézzünk csak meg egy tipikus újgazdagot, vagy merüljünk el az amerikai felsőközéposztály kulturális szokásaiban!
Bizony: itt is azt látjuk, hogy ha magától, történelmi folyamatok eredményeként nem jött létre a polgárosodást és a gyarapodást, akkor ezeket csak egy nagyon tudatos és hosszú távú „központi társadalommérnökség” képes pótolni.
„A Polgári Konzervatív Párt közvetlen célja a szabadság mindenkire kiterjedő intézményrendszerének visszaállítása, megerősítése, és a demokráciának az autonómiák szolgálatába állítása.” – Magyarországon nem beszélhettünk a szó igaz értelmében véve arról, hogy létezett volna „a szabadság mindenkire kiterjedő intézményrendszere” – hiszen ez azt jelentette volna, hogy a szabadságot (helyesen: a demokratikus intézményrendszert) ha nem is „mindenki”, de a társadalom meghatározó hányada rendeltetésszerűen tudta volna használni és használta is volna. Közhely, hogy ez egyáltalán nem volt így – ezért is lehetett mindenféle valós, gyakorlati társadalmi reakció nélkül felszámolni az 1990 és 2010 között létező formális szabadságot [értsd: a demokratikus jog- és intézményrendszert]. Ekként pedig „visszaállítani” nem lehetséges azt, ami nem is létezett! A valódi politikai-politikusi feladat így nem a visszaállítás, hanem a létrehozás lesz, éspedig a fentiekben már említett „társadalommérnöki tevékenység”, mint egyetlen lehetséges módszer segítségével!
„A mienk ugyanis nem afféle tipikus program, amely valamilyen meghaladandó állapotból vezet valamilyen ideális állapotba, egy ideális – toleráns, felvilágosult – embertípussal a végén, és menet közben tökéletesíteni hivatott az embert és a társadalmat…” – Attól, hogy egy politikai erő törekszik meghaladni a jelen rossz viszonyokat, még nem feltétlenül akart „új embertípust” kinevelni. A politika, ha rossz viszonyokat tapasztal a társadalomban, akkor elsőként intézményrendszerbeli változásokat képes hozni, illetve (ezzel párhuzamosan és összefüggésben) az emberek és a társadalmon-gazdaságon belüli szerveződések közötti formális jogi viszonyokat képes alakítani. A társadalom „tökéletesedése” nem „új embertípust” igényel, hanem csupán azt, hogy minél többen szerezzenek olyan készségeket, amelyek által a társadalmi együttműködés javul és javul az egyéni kezdeményezőkészség hasznosulásának lehetősége is. Az ember alapvető működését „átalakítani” csak holdkórosok és elmebetegek szokták célul kitűzni.
Ennyiben rendben van az, amit Béndek Péter mond: „Mi nem hisszük ugyanis, hogy az ember nagy tömegekben javítható volna, azt sem hisszük, hogy egyenként tökéletesíteni őt politikai feladat volna.” – Az embert nem „javítani” kell, azaz nem az a politika feladata, hogy az embert „erkölcseiben” javítsa meg, tegye „jobb emberré”. Az embert a politikának – a politika által létrehozandó jogi és intézményes környezet hatására alapozva, a jelenlegi, embert frusztráló környezettel szemben – az emberben lévő racionális és kooperatív képességek és késztetések folyamatos és intenzív működtetésében kell „érdekeltté tennie”. Nem „változtatni, jobbítani” kell az embert, hanem a frusztráció következtében a felette az uralmat átvevő destruktív és önző késztetések ellenében működni engedni és működni segíteni a pozitív és konstruktív késztetéseit. Vagyis: nem „filozófia” és nem „értékek” felől kell a politikai feladathoz közelíteni, hanem gyakorlati humánetológiai irányból: mivel képes a szabályozási és intézményi környezet a normális stresszmentes emberi működést elősegíteni? (A sokszor, unalomig elismételt alapigazság az emberről: az embereknek ösztönös késztetésük van arra, hogy „közös hiedelmek mentén közös konstrukciókat hozzanak létre” – ahogy Csányi Vilmos fogalmaz.)
„Szerintünk minden embernek jól kell éreznie magát, hűnek kell lenni magához, magát kell adnia a társadalomban és szűkebb közegeiben a saját tehetségéhez mérten és a saját erkölcsi szintjén, miközben megkap minden lehetőséget önmaga szemlélésére és javítására.” – A szerző maga állapítja meg, hogy Magyarországon „a személyes szabadság nyelvét viszont kevesen értik és kevesen értékelik”. Ebből következően, ha ők „hűek maradnak önmagukhoz” [értsd: a szocializációjuk által determinált mentalitáshoz és társadalmi stratégiákhoz], akkor vajon miféle esélyei lehetnek Magyarországon a demokráciának és az egyéni szabadságra és kezdeményezésre alapozó kapitalizmusnak? Itt bizony ellentmondás van: attól tartok, hogy a beszéd szerzője automatikusan abból indul ki, hogy őt, személy szerint a mai „túlhatalmaskodó állam” akadályozza abban, hogy önmagához hűen élhessen – és ezt az állapotát extrapolálta általában a magyarokra. Mintha Magyarországon mindenkit-bárkit az akadályozna abban, hogy „jól érezze magát”, hogy – úgy mond – „nem lehet hű önmagához”. Ezzel szemben a valóság az, hogy a magyarok éppen azért nem érzik jól magukat, mert hűek önmaguk etatista és polgáriasulatlan mivoltához, ahhoz a mivoltukhoz, amellyel immár évszázadok óta egyszerre kollaborálnak a hatalommal és cselezik is ki azt. Ennek a gondolkodás- és viselkedésmódnak a következménye az, hogy a magyar társadalom gyakorlatilag nem működik társadalomként, azaz célszerűen szervezett és együttműködő közösségként – és ennek tudható be a gazdasági és politikai életet átható totális bizalmatlanság és a „mindenki mindenki ellen”- típusú, zéró összegű játszmákban való általános hit is.
„A politizálás – szemben az alkotó munkával, a családi élettel, az olvasással vagy éppen az álmodozással -- számunkra kényszer, de olyan kényszer, amelynek engedelmeskedünk, hogy elkerüljük az előbb említett élettől való megfosztatást. A társadalomért felelősséget érzünk, nem szenvedélyt.” – Van egy hírem: egy egészséges, jól működő társadalomban a politika is alkotó munka! Semmivel sem hitványabb elfoglaltság, mint bármely más alkotó munka – ráadásul a családi élettel sem „vagylagos” viszonyban áll: az a helyes, ha a családi élet szerves részét képezi az a kifejezetten politikai tevékenység is, amelynek során a szülők gyerekeiket felelős állampolgárokká nevelik. Ekként nyugodtan lehet akár a társadalommal, akár magával a politizálással kapcsolatban is „szenvedélyt érezni” – hiszen miért lenne baj akármely szakterületen azzal, ha valaki felkészülten és szenvedéllyel, azaz pozitív érzelmi viszonyulással viseltetik munkája tárgya iránt? Jobb- az az építész, akit nem vonz az épülettervezés? Jobb-e az az orvos, akinek nincsenek pozitív érzései a gyógyítással kapcsolatban? Jobb-e az a tanár, aki nem szeret tanítani? Ha nekik szabad, akkor vajon a társadalommal foglalkozó politikusoknak miért ne lenne? Csupán azért, mert ők nem csak egy-egy résszel, hanem az egész társadalommal foglalkoznak?
A politikusé az egyik legfontosabb munka a társadalomban – mert az ő munkájától függ az, hogy a többiek milyen viszonyok között végezhetik a magukét.
…De miképpen kell és lehet jól és sikeresen politizálni a mai magyar viszonyok között?
Egy politikus, vagy politikai szervezet sikerének az a titka, hogy képes-e a saját kezébe venni a közbeszéd és közgondolkodás tematizálását: hogy képes-e arra, hogy ő szabja meg azokat a témákat – és e témákkal kapcsolatos válaszokat is! -, amelyek mentén az emberek a politikáról, a társadalomról gondolkodnak.
(…Itt jó nem elfeledkezni arról, hogy ha nem mi tematizálunk, akkor majd tematizálnak a Kövérlacik és szépen kitematizálják az országot az EU-ból. És akkor majd megint lehet – jó konzervatívok módjára – könnyes szemellek csodálkozni, hogy „Hogyan történhetett meg ez?”, mint ahogy megkérdezte ezt a „alkalmazkodó, reaktív, óvatosan proaktív” módon politizáló konzervatív Teleki Pál is a búcsúlevelében a szintén „alkalmazkodó, reaktív, óvatosan proaktív” vitéz Nagybányaitól…)
Béndek Péter másodikként említett korábbi írásában (Orbán beszédéről baloldali barátaimnak) így jellemzi a konzervativizmust: „A konzervatív kormányzás nem technokrata, tervező-szervező jellegű, hanem alkalmazkodó, reaktív, óvatosan proaktív…” A „konzervatív” ebben az értelemben tehát lényegében nem mást jelent, mint hogy „defenzív”. A mai magyar társadalom és közpolitika viszonyai között egyszerűen lehetetlen defenzióval eredményt elérni – hiszen (mondhatni) az egész ország változásra vár: olyan változásra, amely új paradigma és új aktivitás révén áll majd elő. Defenzivitással ezzel szemben csupán „követni lehet az eseményeket” – azokat az eseményeket, amelyek pedig egyre rémületesebbek egyre több és több ember szemében.
Akkor szimpatizál valaki az „alkalmazkodó, reaktív, óvatosan proaktív” politikai (és általában viselkedési) stílussal, ha a személyisége inkább defenzív, szemlélődő és elelemző, inkább kerüli a „kreációt” és az abból adódó aktivizmust – amiből viszont az következik, hogy az ilyen ember, vagy az ilyen emberek alkotta politikai csoport egy, a mai magyarországihoz hasonló helyzetben nem képes a helyzet urává válni. Hiszen a defenzió itt most alkalmazkodást jelent – ám a politikai képlet-helyzet olyan gyorsan van változtatva a Fidesz által, hogy mire egy új, a Fidesz kreálta helyzetre kidolgozna egy adaptív-defenzív stratégiára alapozó reakciót egy ellenzéki közösség, addigra az újabb változtatások következtében ez a reakció már régen inadekváttá vált.
Akik a „követő”, „adaptív” politikai stratégiákban bíznak és ezekre akarják alapozni a polgári demokratikus ellenzéki erők megerősödését, bizony nem számolnak azzal, hogy a jelenlegi társadalmi és politikai folyamatok sokkal gyorsabbak annál, mintsem hogy azokat egy spontán mentalitás-fejlődéssel lehetne befolyásolni. Ehhez ugyanis éppen azok a mentalitáselemek kellenének, amelyekkel nem rendelkezik a magyar társadalom zöme.
A konzervativizmusnak nincs élő és tömeges hagyománya és hatóereje Magyarországon – konzervatívnak lenni ezért mindenek előtt azt jelenti, hogy az illető távol tartja magát az aktivizmustól, a progresszió eszközrendszerétől és nem hisz, nem bízik a gyors átalakulási/átalakítási folyamatokban. Aki konzervatív, attól áll távol az a fajta „aktivizmus”, az a társadalmi mérnökösködés, amely kezdeményezőleg és fejlesztőleg lép fel a közéletben és a politikában. Ezeket a „progresszív eszközöket” negatív hangulat lengi körül konzervatív körökben. Konzervatívnak lenni Magyarországon elsősorban lelki attitűd – és csupán másodlagos kérdés ennek a politikai eredményessége… Legitim dolog a lelki attitűdünknek megfelelő közösséget szervezni, akár párt formájában is, hiszen legitim szándék az, hogy a mi attitűdünk, világszemléletünk, akár ízlésünk képviselve legyen a politikában. Mindez belefér a liberális-plurális demokráciában. Belefér – csak éppen ennek így egy, a magyarhoz hasonló társadalomban nem lesz társadalmi haszna, mivel ez a politizálási módszer – azaz a puszta képviselet, a tényleges politikai hatalom nélkül - alkalmatlan arra, hogy valós társadalmi változást érjen el. Ráadásul ez a végső soron passzív, nem tematizáló alapállás nem is képes maga mellé állítani kellően sok embert ahhoz, hogy egy ilyen „attitűrpártnak” módja legyen „gyakorolni a közhatalmat”2.
Ráadásul van még egy baj a konzervativizmussal. Tulajdonképpen nincs is „politikai késztermék” abban az értelemben, ahogy ez a közügyekben nagyon kevéssé önálló magyar társadalom azt elvárja: Az ilyen értelemben vett politikai termék helyett alkalmazott politikai szlogen, a „konzervatív” jelző nem kelt különösebb érdeklődést egy szubkultúrán kívül. Az világos, hogy társadalmi fordulatot csak politikai fordulat révén lehet elérni – a politikai fordulathoz viszont támogató tömegek kellenek. Tömegeket márpedig képtelenség egy „szubkultúra-termékkel” megszerezni, pláne, ha e termék a mai magyar valóságban nem is jelent semmi olyasmit, ami közérthető és amelynek legalább is egy vaskosabb társadalmi réteg fontosságot tulajdonít.
Az előbb azt írtam, hogy „a közügyekben nagyon kevéssé önálló magyar társadalom” – írhattam ezt azért, mert még a magyar társadalom egyébként legtudatosabb szegmensébe tartozók is komoly gyámoltalanságot és/vagy közönyösséget mutatnak közügyekben. (Mindennek társadalomfejlődési és szocializációs okai vannak, ezekkel most nem foglalkozom.) Így még az elsődleges célcsoportnak számító „20 és 45 közötti jólképzettek” is azt várják egy őket megszólító és mozgósítani akaró politikai szervezettől, hogy kész politikai termékkel és ne csupán néhány általános filozófiai elvvel álljon elébe. Már jóval korábban írtunk erről az elvárásról, a Tölts le pártot az internetről! c. posztban:
„Ezek az emberek arra várnak, hogy „készen kapjanak” egy, az ízlésüknek megfelelő pártot, amely képes határozottan, ésszerűen és magabiztosan politizálni, rendszerezett program mentén. Nekik az lenne a legjobb, ha az interneten rendelhetnék meg ezt a pártot, csomagban, lakcímükre leszállítva, garanciával, szavatossággal… Akár még a hitelkártyájukkal is kifizetnék azt, mint a letöltött zenét, vagy a hotelfoglalást.
…És az a vicc, hogy ez nem is lehetetlen – feltéve, hogy akad egy „gyártócég”. Azt pedig ugye tudjuk, hogy nem egy, szintén internetes vállalkozás éppen így, garázsból, a semmiből, igen rövid idő alatt nyerte meg a piacot!
A modern politika is egy piac, termékekkel, potenciális vásárlókkal. Algoritmusában semmiben sem különbözik egy szoftver, egy internetes szolgáltatás és egy politikai „programgyártó” egymástól: ugyanúgy kell kitalálni, átgondolni, megtervezni, összerakni, piacra dobni a portékát – és a piac reakciói is igen hasonlóak, feltéve, hogy a termék profi és jól pozícionált!”
Magyarország mai pályája megváltoztatásának kérdése a hatalom megszerzésének kérdése. Ameddig nem rendelkezünk alaposan kidolgozott, reális algoritmussal arra, hogy miképpen szerezzük meg az elképzeléseink megvalósításához nélkülözhetetlen közhatalmat, addig semmit sem végeztünk el a munkánkból. Jó kormányzati cselekvési programokat irkálni: semmi. A közhatalom megszerzésére alkalmas politikai programot és stratégiát összeállítani: minden. Nyilvánvaló, hogy aki az utóbbira képes, annak az előbbi sem lehet probléma.
Fentebb már volt szó az adaptív-követő politikai stratégia eleve kudarcra ítélt voltáról. Emiatt az egyetlen működő ellenzéki stratégia a „Negligálás & Kreálás” stratégiája lehet. Úgy kell – és csak úgy lehet – eredményes ellenzéki politikát csinálni, ha:
Egy eredményt akaró politikai erőnek nem szabad a stratégiájában olyasmikre támaszkodnia, amik (még) nem is léteznek a magyar társadalomban és amik spontán módon valószínűleg soha kis sem tudnának alakulni.
A következő évek nagy politikai kérdése az, hogy kik szabhatnak irányt az országban a dolgok folyásának? Azok-e, akik eltartják azt, azáltal hogy a GDP-termelés zöme hozzájuk kötődik, vagy pedig azok, akik élősködni akarnak rajtuk? Ebből következően a következő időszak nagy politikai feladata az, hogy a hatalom átkerüljön az előbbiek kezébe az utóbbiakéból. Ezt a paradigmát kell a politizálásunk középpontjába állítanunk és erre kell politikai programot és szervezetet létrehozni!
Ehhez képest minden más lényegtelen és minden más - akár egyéni - szempont mellőzendő!
1 Az idézet – mint öndefiníció – Béndek Péter Orbán beszédéről baloldali barátaimnak c. posztjából való.
2 A parlamentáris demokráciákban működő pártok alapvető célja, funkciója és létezésük tulajdonképpeni értelme nem más, mint a közhatalom gyakorlásában való részvétel. A legtöbb párt alapító okiratában szerepel is ez a formula – a Polgári Konzervatív Pártéból (elnöke közlése szerint) ez kimaradt-kifelejtődött.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek