„Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,
Seregének seregünk nyomába’…”
Petőfi Sándor: A vén zászlótartó – 1848. október 17-22.
- Minden ki fog derülni, ha Corleone meghal, kegyelmes uram!
- Húznunk kell az időt, Keinszig! Úgyis mind azt tesszük, amikor az Örökkévalóság elől menekülünk.
Így beszélget Keiszig bankár és a korrupt Gilday érsek Coppola A keresztapa c. filmtrilógiájának harmadik részének egyik híres jelenetében.
…Efféle beszélgetés elhangozhatna manapság bármely két Fidesz-korifeus között is!
A Fidesz vezetői csapdahelyzetben vannak – és emiatt tartják csapdában az országot is. Számukra az jelenti a csapdát, hogy szinte bármi áron meg kell tartaniuk a hatalmat – hiszen ha elveszítenék, akkor nagy valószínűséggel börtönbe kerülnének -, ám minél tovább tart a hatalmuk, annál több és több bűnt kell elkövetniük, hogy megtarthassák azt: ezért a dolog vége számukra annál kellemetlenebb lesz.
Napról napra növekszik a büntetési tétel!
…Kezdetben minden egyszerűnek és könnyűnek látszott: a 2006 után végzetesen meggyengült és lejáratódott baloldaltól 2010-ben megszerezni a hatalmat – aztán annak birtokában és azzal visszaélve olyan alkotmányos, intézményes és informális viszonyokat teremteni, hogy gyakorlatilag leválthatatlanok legyenek… A számításukba azonban csúszott egy hatalmas hiba: önmaguk képtelensége a jó kormányzásra. Minden kormány csak akkor maradhat tartósan hatalmon, ha képes jólétet, stabilitást teremteni – vagy pontosabban: ha engedni a gazdaságot és a társadalmat, hogy maga teremtsen jólétet és stabilitást. Azonban 2010-től mind a mai napig a Fidesz erre képtelennek bizonyult. Saját magának nem volt tudása-módszere arra, hogy miképpen hozzon növekedést. Egy ötletük volt: kisírni Barrosonál, hogy a magyar kormány elengedhesse a hiányt, túllépve a 3%-os maastrichti korlátot, ezzel teremtve belső keresletet-vásárlóerőt, amely aztán, legalábbis a Matolcsy-féle unortodox remények szerint, felpörgeti a gazdaságot. Ám amikor Barroso 2010 nyár végén Orbánnak kategorikus nemmel válaszolt, bizony üres maradt az ötletraktár – és jött a „szabadságharc”, meg a „nemmegszorítások”. A gazdaság azóta is gyengélkedik.1
Mivel a gazdaság gyengélkedik, a kormány pedig pazarolja és lopja az erőforrásokat, ezért növekszik a szegénység és vele az elégedetlenség is. Alig van olyan társadalmi csoport, vagy gazdasági terület, amely ne sínylette volna meg az elmúlt négy és fél évet – ez pedig nagyon nehézzé teszi a hatalom megtartását. Tulajdonképpen már csak azért lehet kormányon a Fidesz, mert nincs ütőképes ellenzék.
Ha az is meglesz, akkor Orbánéknak kicsengettek…
A magyar társadalom kér dologban érdekelt a hatalomváltással kapcsolatban:
Ha a lényegre koncentrálunk, akkor az a kérdés, hogy miképpen lehet és kell megfogalmazni, a köztudatba bevinni, képviselni, majd pedig a kormányzás során érvényesíteni a magyar társadalom hosszú távú érdekeit?
Az internet-adó ötletére reagáló, majd a magánnyugdíj-pénzek maradékának költségvetésbe olvasztása ellen tiltakozó utcai megmozdulásokkal folytatódó, azóta pedig szinte hetente újabb és újabb okokkal-formákkal szerveződő tüntetések ismét felvetették azt a kérdést, hogy miképpen lehet itt érdekeket érvényesíteni? Általánosabban úgy is feltehetjük a kérdést, hogy „el lehet-e tüntetni Orbánt”: akciók és rész-érdeksérelmek mentén politizálva létrejöhet-e az a politikai tömeg, amely leválthatja a NER-t? És ha még el is lehetne így tüntetni, utána stabilan és sikeresen kormányozni már biztosan nem lehetne „ad hoc”-módszerekkel.
Addig rendben van, hogy valamiféle ellenzéki egység kell – pontosabban: akkora egységesen mozgó ellenzéki erő, tömeg, amely még az önmaga hatalmát minden eszközzel védeni akaró Fidesszel szemben is győzni tud. Ebben rengetegen egyetértenek. Azonban az már csak keveseknek „van meg fejben”, hogy ennek az új ellenzéki egységnek alapjaiban kell különböznie a több bukott választáshoz vezető ellenzéki pártegység(?)től: míg az a pártok érdekei felől közeledett az egységhez, addig az utóbbi a társadalom legitim érdekei2 alapján hoz létre egységet és egyesíti ezeket egy átlátható és ellenőrizhető, garanciákkal körülbástyázott demokrata állam paradigmájában. Világos, hogy ehhez sokkal többeknek van-lehet köze majd, mind ahány embernek a pártok belügyei alapján kialkudott kétes szilárdságú egységhez volt, mivel a pártok – az ellenzéki pártok is – ma távol vannak a társadalomban jelenlévő legitim érdekektől. Egészen más a működési logikájuk, a motivációik és emiatt a politizálásuk is.
Ha valódi változást akarunk, akkor a politika – és abban a pártpolitika – alapjává a társadalmi érdekképviseletet kell helyezni, a pártvezetés-érdekek helyébe.
Az nyilvánvaló, hogy a Fidesz ellen hadba induló politikai szerveződés nem lehet meg egységes és kompetens vezetés nélkül. Az elmúlt évben tapasztalt vezetési módszer, amikor is a választásokra összeszövetkezett pártok kamarillái próbáltak gyors és adekvát döntéseket hozni, szó szerint közröhejbe fulladtak. Az „egység” csak a propagandaszövegekben szerepelt – a gyakorlat a mindennapokban a totális kölcsönös bizalmatlanságról és a pozícióharcokról, a saját párt mindenáron való „pozícionálásáról” és saját identitás-képzéséről szólt.
Azt kell hinnem, hogy ez az alapvető kölcsönös bizalmatlanság és ez az elementáris késztetés arra, hogy az egyes politikai szereplők, pártok és személyek önmagukat másoktól mindenáron megkülönböztessék és el is határolják, végső soron arra vezethető vissza, hogy a lelkük mélyén érzik, hogy igazából nem is különböznek annyira egymástól. A sok kvázi-egyforma ember és szervezet így kénytelen önmagát folyamatosan pozícionálni a többiek és a tömeg szemében, ezzel remélve biztosítani önmagának menő helyet a hierarchiában. Jó példa erre az a görcsös-hisztérikus viselkedés, ahogyan az MSZP és annak vezetői az ellenzék központjának pozíciójára azzal az ostoba érveléssel tartott igényt, hogy „mi vagyunk a legnagyobb (értsd: a legtöbb támogatóval rendelkező) párt. Meg sem próbáltak azzal érvelni a saját vezető pozíciójuk jogossága mellett, hogy azt kiérdemelték, éspedig a saját teljesítményükkel, invenciójukkal, kezdeményezőkészségükkel, közéleti tematizáló képességükkel. Igaz, ezt meg sem próbálhatták, hiszen a felsoroltak egyike sem jellemző rájuk és nincsenek az ezekhez szükséges képességek birtokában sem. Ami pedig a „legtámogatottabb párt”-lét emlegetését illeti, ez egyszerűen nevetséges, hiszen ez egy, az utóbbi szűk évtizedben a támogatatói zömét elveszítő párt, amely az utóbbi fél évtizedben képtelen volt a padlóról felkelni – éspedig éppen az előbb említett hiányzó képességek következtében.
Ez lenne egy vezetésre jogosult párt?
Sokkal ésszerűbb lenne, ha a vezetés a tehetséggel párosulna! – ez az első dolog, amit biztosan kijelenthetünk arról, hogy ki is vezessen.
Ezzel pedig indirekt módon már azt is megmondtuk, hogy ki ne vezessen: azok a jelenlegi pártelitek, amelyek három választás során bizonyították a tökéletes ötlettelenségüket, erőtlenségüket, valamint képtelenségüket a sikeres koncepció- és stratégiaalkotásra. Azoknak kell majd vezetniük a Fidesz-hatalom ellen az ellenzéki támadást, akikben van ehhez tetterő, magabiztosság, dominanciaképesség, tudás és tehetség.
Ezek az emberek ma egyetlen létező politikai szervezetnek sem tagjai, még kevésbé a vezetői annak! Ha nem akarjuk végigszenvedtetni Magyarországgal a Fidesz-korszak hosszú haldoklását, aztán pedig egy talán még kínosabb-károsabb interregnumot, akkor bizony el kell szánniuk magukat az alkalmas embereknek a közéletbe való belépésre – sőt: a politikai vezető szerepre, végső soron pedig az ország kormányzására is!
…Attól nem kell félnünk, hogy ne lennének önmagukat a vezetésre és az új irányok kijelölésére „abszolút alkalmasnak” érzők – azonban van egy objektív mérce arra, hogy ki alkalmas erre ténylegesen és ki nem: az, hogy merrefelé vezetne az illető.
Ami a Fidesz irányát illeti, az egyértelmű – és egyértelműen káros. A Fidesz-rendszer a saját 2018-ig való túlélését a szegényebb, elesettebb, kiszolgáltatottabb társadalmi rétegektől megvont szociális ellátásokból tervezi finanszírozni. Más olyan forrás ugyanis – valódi növekedés és valódi, azaz versenyszféra-beli beruházások híján – nincs már az országban, ahonnan úgy lehetne pénzt szerezni, hogy az ne váltson ki azonnali, elementáris és tömeges felzúdulást.
A Fidesz módszere a rendszer fenntartására a társadalom további kizsákmányolása, az erőforrásoknak a hatalom köré és a hatalom érdekében való csoportosítása – végső soron pedig az erőforrások „elégetése” a hatalom megtartásának oltárán gyújtott „áldozati tűzben”.
Világos, hogy ez a módszer, ez az erőforrás-gazdálkodási paradigma nem a társadalom érdeke – nem is akad más olyan politikai erő, amely ezt a paradigmát akarná követni. Azonban vannak más olyan, az ellenzék különféle pártjai és informális szerveződései által javasolt utak, amelyek hasonló károkkal járnának, mint a Fideszé.
Itt a legkülönfélébb balos elképzelésekre gondolok, amelyek közül egyetlen egynek sincsenek valóban működő és folyamataiban, összefüggéseiben és következményeiben is végiggondolt anyagi, gazdasági és erőforrás-előállítási alapjai. A paletta széles és színes: a klasszikus szocdem-jóléti elképzelésektől ezek populizmussal kevert változatain át a legkülönfélébb „újbalos” és „radikálbalos” receptekig. Ki Tony Blairrel jön, ki a Syrizával. Ki az államszocialista módszereket vezetné be, ki a Podemost állítja példaképül. A lényeg, hogy egyiknél sincs „forintra-fillérre kiszámolt terv arról, hogyan jutunk A-ból B-be” – hogy Bajnai ikonikus szavait idézzem. Bajnaival sok baj volt, de ebben speciel igaza volt. Illúziók, ígérgetés és idealizmus tetszés szerinti keverékei ezek a baloldali-„népbarát” ajánlatok.
Persze, értem én: egy sokat nélkülözött és ma is nélkülöző népnek „adni kell”, pláne akkor, ha e nép nagy tömegei egyszerűen nincsenek abban a helyzetben, hogy a saját kezükben tarthassák a sorsukat: senki, sohasem tanította ennek módszereit meg nekik, sőt… Zsellérsortól államszocializmuson át a mai „unortodox nemzeti együttműködésig” alkalmatlan volt a közeg a polgári mentalitás felszedésére: a legtöbb rendszer és hatalom kvázi-ellenséget látott az öntevékenységre, öngondoskodásra és a másokkal való államfüggetlen együttműködésre képes polgárságot. Ez az oka, hogy oly sokan vevők ma is a hatalmi-állami ígérgetésekre és ez az oka annak is, hogy a hatalomra aspirálók többsége is a hatalmi gondoskodás valamilyen formájának beígérésében látják-láttatják „a magyar jövőt”… Azonban mára már csak a vak nem látja, hogy erre nem vezet tovább út: a stagnálás elkerülése és a nép felemelkedése csak akkor lehetséges, ha szakítunk az etatizmussal, politikában, gazdaságban és lélekben egyaránt!
Ehhez persze nagyon bátor, hiteles és magabiztos politika és politikusok kellenek… Olyan politikusokra van szükség, akik képesek megérttetni és átéreztetni a tömegekkel, vagy legalább is kellő számú választópolgárral azt, hogy ha a társadalom érdekei szerint való erőforrás-paradigmát szeretnénk, akkor - mindennek alapjaként - erősödő versenyszférára, ehhez pedig környezetként a hatalom torzításitól mentes piacgazdaságra van szükségünk: a rendelkezésre álló erőforrások felhasználása során ezt kell prioritásnak tekintenünk!
Röviden: csak akkor tudunk „szocializmust” finanszírozni, ha bazi erős kapitalizmusunk van!
…De miért a(z értelemszerűen a magántulajdonra alapozott) versenyszférát jelöljük meg az erőforrás-keletkezés forrásaként és miért nem az állami, vagy valamiféle közösségi tulajdont? Hiszen mind a politikusok egy része, mind pedig jelentős társadalmi és ideológiai csoportok ez utóbbiak üdvözítő voltában hisznek, a kapitalizmust pedig „átkozzák és kárhoztatják”.
A tapasztalatok azonban ezekkel az elképzelésekkel szemben egyértelműen azt igazolják, hogy sem az állami, sem a közösségi3 tulajdon nem képes valóban hatékony és innovatív vállalati szférát működtetni. Az állam azért nem, mert túlságosan „távol van” az egyes vállalatoktól, továbbá az állam által oda „delegált” menedzserek – mivel őket az állam, a hatalom, a politika választja ki – elsősorban a küldőiknek akarnak megfelelni, nem pedig a piacnak. Hiszen az állam alapvetően más elvárásokat támaszt a vállalataival szemben, mint amilyeneket a piac. Az állam sokat akar elvonni, hogy azt újraoszthassa a maga szempontjai szerint, a piac viszont azt honorálja, ha a vállalat sokat forgat vissza a fejlesztésbe. Az állam foglalkoztatottságot akar, munkahelyeket, a piac pedig hatékonyságot. Ráadásul az állam által kinevezett menedzser nincs igazi alkupozícióban az állammal szemben, így fel sem tud lépni az állam ésszerűtlen, a pillanatnyi államháztartási szempontokat előtérbe helyező döntései ellen. Egy állami menedzser nem viheti ki (végső esetben) az országból az állam által tulajdonolt céget – ellenben egy magántulajdonossal, aki a cég valódi értékét adó termelési kultúra megóvása érdekében akár ezt is megteheti. Mert ne feledjük: egy adott gazdaságban meglévő műszaki, termelési és munkakultúra sokkal-sokkal fontosabb, mint egy hektikus államhatalom és az abból eredő költségvetési igények! Új költségvetést gyorsan lehet írni, de a vállalati, technológiai és munkakultúra hosszú évek eredménye.
Elvileg, papíron lehet ugyan olyan állami menedzsment-kinevezési és- érdekeltségi rendszert elképzelni, amely az adott vállalat sikerességéhez, hatékonyságéhoz, versenyképességéhez, piaci innovativitásához, stb. köti a menedzser érdekeit. Ám a gyakorlatban ezeket a papíron szépen és jól mutató rendszereket rendre felülírták a politikai döntéshozók pillanatnyi érdekei és ötletei. Nem ismeretes a gazdaságtörténetben olyan példa, amikor egy állami tulajdonlású vállalati rendszerben hosszú távon működtek volna a piaci érdekek, és amelyben az állami vállalatok hatékonyak, versenyképesek és innovatívak maradtak volna. Ezek alapján semmi okunk azt feltételezni, hogy éppen a magyarországi politikusok lennének olyanok, akik kellő önmérséklettel viseltetnének egy ilyen helyzetben.
A közösségi tulajdonlás is kedvenc ötlete sokaknak. És valóban: vannak is jól működő közösségi tulajdonlási formák, például a szövetkezetek. Azonban az nyilvánvaló, hogy ez a tulajdonlási forma csak abban az esetben képes jól működtetni a vállalatot, ha a tulajdonosok hosszú távon gondolkodnak, a kellő gazdasági ismeretek és belátás birtokában, és ha nem avatkoznak bele lépten-nyomon a vállalat irányításába. Ez pedig olyan szintű polgári kompetenciákat tételez fel, amelyekkel a magyar társadalom zöme nem rendelkezik. Emiatt nem is érdemes (makrogazdasági szinten, azaz a magyar gazdaság tulajdonlási alapstruktúráját illetően) részletesen foglalkozni azokkal a „balos-romantikus” ötletekkel, mint amilyenek a munkás-önigazgatás, vagy az önkéntesen szövetkező magyar parasztok…
…Miután bemutattuk, hogy miért nem alternatívái az erőforrás-teremtésben a tőkés tulajdonlásnak az állami és a közösségi tulajdonlási formák, foglalkozzunk a magyar magántulajdonú versenyszféra megerősítésével! Azonban amikor itt „magyar” versenyszféráról írok, akkor ez természetesen nem azt jelenti, hogy „(csak) magyar tulajdonlású”, azaz nem a „nemezit (nagy-) tőkéről” van szó. Tudom, hogy sokan hisznek abban, hogy a jól teljesítő magyar gazdasághoz és az erős, stabil középosztály létrejöttéhez elengedhetetlenek a magyar tulajdonú vállalatok, ám ez az állítólagos oksági kapcsolat sosem lett még bizonyítva.
A vállalat nemzetgazdasági „hasznossága” szempontjából ugyanis nem a tulajdonos állampolgársága a döntő, hanem az adófizetés helye. A középosztály megerősítése felől vizsgálva pedig két tényező döntő: a vállalat stabilitása és az ott folyó munka szaktudás-igénye. A bezzegországoknak tekintett nyugat-európai társadalmakban sem a kis- és középvállalatok tulajdonosai teszik ki a középosztály többségét, hanem (többek között) az e vállalatoknál foglalkoztatott technokraták és menedzserek.4
A széles középosztály szerepe nem az a gazdaságban, hogy vállalkozások tulajdonosa legyen, hanem az, hogy a magas jövedelméből származó megtakarításaival a bankrendszeren keresztül a vállalatok folyamatos finanszírozhatóságát biztosítsa. E szerep betöltésében lényegtelen az, hogy a jövedelmet tulajdonosként, vagy jólfizetett alkalmazottként szerezte-e. A „cégtulajdonos polgár” valójában egy XIX. századi jelenség volt, amelyen ma már túllépett a gazdaságszervezés - hiszen a gazdaságban alkalmazott technológiák már a legtöbb ágazatban nagyobb gazdasági szerveződési egységeket követelnek meg, mint a „családi vállalkozás”. A magyar gazdaság egyik strukturális baja éppen az, hogy a nemzetgazdaság méreteihez képest túlságosan sok és túlságosan kicsi, emiatt pedig a fejlett technológiához finanszírozási és tudásbeli hiányosságok miatt nem férő vállalkozás létezik, ami hatékonytalanná teszi mind e vállalkozásokat, mind pedig magát a magyar nemzetgazdaságot.
Éppen ezért a világ fejlett gazdaságaiban éppen az a jellemző trend, hogy a kisvállalkozások „klaszteresednek”: nagyobb gazdasági, termelési és innovációs integrációkba tömörülnek. A sok, önálló kis- és középvállalkozásra alapozni akaró gazdaság- és társadalompolitika csak egy romantikus és inkompetens ábránd, amelyet magyar közegben táplál a személyes függetlenség „eb ura fakó!”-szerű vágya és a csekély együttműködési készség is. Ezt tovább táplálni komoly károkat okozó politikai hiba!
Amikor majd kormányt váltunk, akkor ez csak akkor lesz lehetséges, ha módszert is váltunk: ha piacgazdaságot teremtünk a mai és múltbeli rablógazdaság helyébe! E folyamat kapcsán természetes szövetségeseink lesznek azok, akik – egyszerű, adófizető állampolgárokként, vagy a maguk eszére, erejére alapozó, nem holdudvar-béli vállalkozókként – a rablógazdálkodás kényszerű vesztesei, sértettjei. Őket szoktuk GDP-termelőknek nevezni.
És természetesen az ellenségeink lesznek mindazok, akik a jólétüket és az azt garantáló hatalmunkat, befolyásukat és a hatalomhoz fűződő összeköttetéseiket egy csapásra el fogják veszíteni a piacgazdasági viszonyok és a transzparens kormányzás viszonyai között. Ne legyenek illúzióink: nekik semmi sem lesz drága és persze gátlásaik sem lesznek! Mert működik a poszt elején leírt csapda: hatalom, jólét és szabadság – vagy, hatalom híján, a harácsolt vagyon és a büntethetetlenség elvesztésének kockázata.
…Még szerencse, hogy a Fidesz által vezényelt karaktergyilkosság immár csupán a Fidesz-törzstáborban talál meghallgatásra – mindenki már hiteltelennek tartja! Persze, bevethetnek direktebb eszközöket is – bűnügyekbe keverést, vagy épp ügyek koholását -, de sokra ezzel sem mennek immár: mert oda a hitelességük, és mert minél dühödtebben és szélsőségesebben támadnak ők, annál inkább kiváltják a Fidesz-hatalom végét várók szimpátiáját és szolidaritását a támadottak iránt.
Itt, amikor a Fidesz felől várható karaktergyilkos akciókról ejtünk szót, foglalkoznunk kell egy, a magyar közgondolkodásban széles körben elterjedt elvárásról is, amit némi iróniával „a szentek parlamentjének” nevezhetünk. Ez az elvárás pedig nem más, mint hogy a mostani rendszert leváltó új politikai alakulatnak feltétlenül mindenféle közéleti múlt nélküli, továbbá tökéletesen feddhetetlen emberekből kellene állnia.
Ez az elvárás nem más, mint a magyar közéleti infantilizmus, valamint az oly sokszor az elnyomók, a politikai kalandorok és a gazemberek által átvert magyar kisember naiv vágya a „tiszta” hatalomra. Van ebben persze egy adag önhazugság is: „Ha már minket az élet olykor ügyeskedésre, önzésre és szabálykerülésre kényszerít, akkor nem szeretnénk önmagunk sötét oldalát viszontlátni sem a tükörben, sem a politikában!” Amikor a magyarok „szenteket” akarnak politikai vezetőikként és hatalomgyakorlókként, akkor valójában „megváltást” keresnek önmaguk múltja és jelene alól – és ezt a megváltást, csak úgy tudják elképzelni, ahogy a Bibliában áll: jön valaki, aki bűntelen és attól mi is azokká leszünk!
Amikor fentebb infantilizmust emelgettem ennek kapcsán, akkor ezt azért tehettem, mert meglehetősen gyermeki – azaz: nem a tapasztalt polgárok gondolkodásmódjára és problémakezelésére valló – ez a „megváltó-várás”. Ugyanis a dolgok nem így működnek.
A dolgok úgy működnek – pontosabban: úgy működnek hosszú távon is biztonságosan, azaz átlátható, közérdekű és alacsony korrupciós indexű politikát produkálva -, ha nem néhány „tiszta ember” tisztaságára bízzuk mindezt, hanem alkotmányos és intézményes automatizmusok összefüggő rendszerét alakítjuk ki. Egy olyan szerves rendszert, amely minden pontján és minden működésében:
Valamivel korábban, A bukás című írásunkban arra tettünk ígéretet, hogy leírjuk, miképpen kell és lehetséges a Fidesz-rezsimben a végső ellehetetlenülésére jutott régi társadalmi paradigma helyébe lépő újat megfogalmazni, megszervezni és kialakítani – és hogy miféle szervezet alkalmas erre. Nos, így: nem „személyekben” és azok „tökéletességében” gondolkodva, hanem működőképes, jól átgondolt és bebiztosított intézményrendszert szervezve és garanciákkal bebiztosított demokráciára és piacgazdaságra alapozva.
A Fidesz-rezsin által propagált paradigmát a „nemzeti érdekek” tekintetében is felül kell írnunk – ugyanis nincs az állampolgárok érdekétől független „nemzeti érdek”: azok, akik ilyesmiket emlegetnek és erre hivatkoznak, valójában csak a saját önérdekükért elkövetett tetteiket akarják megkérdőjelezhetetlenné tenni. A nemzeti érdek egyenlő a legitim állampolgári érdekek összességével. Ha majd az új társadalmi és politikai paradigma, az „új magyar világ” iránt érdeklődők felteszik nekünk a kérdést, hogy „Mit akartok?”, akkor erre azzal kell felelnünk, hogy „amit te a lelked mélyén akarsz!” Tételesen:
Mind a rendszerváltás óta regnáló kormányok, mind pedig a mostanában fellépő protesztmozgalmak „az új Magyarország reményét” sugallták és sugallják, ám mindenféle konkrétum és alap nélkül: ez csupán egy „élmény”5, de semmiképp sem egy valóban élhető ország! Nekünk ezzel szemben a sikeres Magyarország ajánlatát kell letennünk az asztalra – erről írtam fentebb, amikor fentebb, a Kapitalizmus és szocializmusok című fejezetben a „valóban működő és folyamataiban, összefüggéseiben és következményeiben is végiggondolt anyagi, gazdasági és erőforrás-előállítási alapok” szükségességet emlegettem.
Ennek megfelelően az általunk szükségesnek tartott rendszerváltás valójában egy paradigmaváltás:
téren egyaránt és egymással párhuzamosan.
Jelenleg már adott ehhez az a „hatalomkritikus” tömeg, amely „változást” akar, ám gyakorlatilag semmit sem tud mondani arról, hogy miképpen, milyen lépésekben és milyen eszközökkel lehetne egy, az elképzeléseinek megfelelő módon működő politikai hatalmat megvalósítani. Erre kell nekünk e hatalomkritikus emberek felé bemutatni a hatalomkorlátozó politikai, alkotmányos és államszervezeti paradigmát: ez nem más, mint a hatalomkritika „nem populista”, hanem konstruktív-progresszív, azaz szakszerűen felépített és biztonságossá tett intézmények által történő kiszolgálása. (Ez nem más, mint a ráció vezető-szervező pozícióba helyezése az érzelmek és indulatok helyébe.)
A hatalomkritikussághoz hasonlóan szükséges az „igazságosság” iránti „magyar igény” transzformálása-becsatornázása a jogállamiság (mint a lehető legigazságosabb, mert a „kivételezettséget” nem toleráló, nem engedő formáció) elfogadásába-óhajtásába. A hatalom túlkapásaival szembeni felháborodást és az abból faadó „bosszúvágyat” a jogállami elszámoltatási megoldások következetes működtetésével kielégítve győzhetők meg az állampolgárok arról, hogy mindenféle „rendkívüli hatalom” nélkül, magának a jogállammal is győzhet az igazság és megszűnik a hírhedt „következmények nélküliség”.
Mindehhez elegendő, ha szakítunk az eddig megtapasztalt „az állam a hatalomé” paradigmával és annak helyébe állítjuk „az állam az állampolgároké” rendszert, amelyet a más említett alkotmányos és intézményes garanciák fognak tudni biztosítani, éspedig a transzparencia és a hatalomfüggetlen ellenőrző mechanizmusok-automatizmusok által. Annak érdekében pedig, hogy semmiféle újabb „kétharmadok” ne farigcsálhassák át kedvükre és hatalmi érdekeik szerint a nagy nehezen felépített új alkotmányos és intézményrendszert, és hogy mindezek hosszú távon is megváltoztathatatlan keretek legyenek, bevezetünk egy úgynevezett alkotmányváltoztatási moratóriumot.
A legyőzendő Fidesz-hatalom a saját szilárdságát és leválthatatlanságát hatalom az állam elfoglalása által akarta elérni – ezzel szemben mi a mindenkori szilárd hatalom az alkotmányos és intézményes keretek által biztosított közbizalom és a kormányzati teljesítmény által kívánjuk biztosítani.
A fentiek persze nyilvánvalóan szembemennek mind az eddigi magyar politikai-hatalmi gyakorlattal, mind pedig a magyar közgondolkodással. Éppen ezért, ha valóban stabillá akarjuk tenni az új paradigmát, akkor a fejekben-lelkekben kell azt kívánatossá és persze elképzelhetővé tennünk! Az persze illúzió lenne, ha „varázsütésre”, egy pillanat alatt és az egész társadalomban akarnánk gondolkodásmód-változást elérni: csak egy többlépcsős stratégia által lehetséges, ha nem is az egész társadalmat, de elegendő számú szavazót e paradigma mellé állítani.
Megfelelően célzatos és a különféle társadalmi csoportokra és értékközösségekre lebontott kommunikációs stratégia kell, amelynek az alapjai így néznek ki:
Így remélhető, hogy megszervezhető az a politikai tömeg, amellyel elérhetővé válik az 1. fejezetben alapkövetelményként leírt, a hatalomváltáshoz és a majdani kompetens és stabil kormányzáshoz kellő társadalmi támogatottság.
1 A 2014-es első félévi növekedést egyszeri és/vagy fenntarthatatlan hatások okozták – azóta jelentősen lassul is a magyar gazdaság és ez várható a további években is minden megalapozott prognózis szerint.
2 Legitim az az egyéni, vagy csoportérdek, amely úgy elégíthető ki, hogy az sem más egyéneknek, sem más csoportoknak, sem pedig össztársadalmi szinten nem okoz olyan érdeksérelmet, amely egyszerre jelentős és indokolatlan. Például:
3 A(z ún. nyílt alapítású, vagy épp a részvényeit a tőzsdén szerepeltető) részvénytársaság nem közösségi tulajdonlási forma, hiszen annak tulajdonosa nem maga a részvényesek közössége, hanem az egyes részvényesek külön-külön.
4 A nyolc és félmilliós Ausztriában mindössze háromszázezer körüli vállalkozás működik (ráadásul ezek egy része nem osztrák tulajdonban van), míg a középosztályhoz tartozók száma ennek többszöröse, így nyilvánvaló, hogy a „nemzeti vállalatok” tulajdonosai csupán töredékét jelentik a középosztálynak.
5 Csak egy ilyen élmény, „feeling” volt a rendszerválás eufóriája, vagy „A haza nem lehet ellenzékben!” és az manapság a „békemenet” is, de csak ez és csak ennyi volt a Gyurcsány-féle „Húzzunk bele!” is…
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Az utolsó 100 komment: