„Én az Együtt-PM szövetség kiteljesítéséről, megerősítéséről szeretek beszélni.”
Szigetvári Viktor szavai az Inforádió Aréna c. műsorában1 – 2014. 09. 18.
Ma Magyarországon formálisan ugyan többpártrendszer van, ám a gyakorlatban – azaz a politikai érdekérvényesítő képesség terén – csupán a kormánypárt akarata érvényesülhet.
Az ellenzéki pártok – bármely ellenzéki párt – csak akkor lehet sikeres, csak akkor „épülhet”, csak akkor gyarapszik a híveinek tábora, ha folyamatosan képes a tematizálásra. Ám tematizálni nem az ellenzéki pártok közötti térben kell tudnia: az ottani tematizáló potenciál ugyanis csupán következménye lehet a társadalmi-közpolitikai térben való tematizáló potenciálnak. És amint írtam, maga a párt is csak attól erősödhet meg, ha képes jelentős tömegeket a permanens tematizáltság állapotában tartani
Amikor ezek a mai baloldali-balközép ellenzéki pártok önmaguk „kiteljesítésére, megerősítésére” koncentrálnak, akkor a tipikus többpártrendszerbeli logikát követik. Ez most súlyos stratégiai tévedés, mivel – mint írtam – Magyarországon jelenleg a valóságban nincs is többpártrendszer! Ide olyan stratégia kell, amellyel egypártrendszerbeli-állampárti viszonyok közepette lehet sikereket elérni. Ha egy, a társadalomban és a gazdaságban gyakorlatilag mindent a befolyása alatt tartó állampárt ellen a többi párt a klasszikus liberális demokrata többpártrendszerbeli módon egymással versengve igyekszik előnyös helyzetbe kerülni, akkor ezzel a módszerrel csak egészen kivételes feltételek együttes megléte esetében lehet sikeres. Akkor lehet sikeres így, ha:
Azt hiszem, e tényezők együttesen egyetlen ma létező ellenzéki bal-balközép párt esetében sem adottak – inkább az a jellemző, hogy legfeljebb egy-két tényező adott a listáról náluk, vagy épp egy sem. Ezek alapján kijelenthetjük: a plurális pártpolitikai versenyre alapozó térnyerési stratégia kudarcra van ítélve!
Más megoldás kell – különben a sok, egymással versengő pártakarat csak e pártok erőforrásainak egymás közötti pozícióharcokban való elpazarlásához vezethet. A jelen állampárti helyzetben plurális pártverseny által egyetlen ellenzéki párt sem erősödhet meg igazán, mivel ennek sem a külső (azaz az országban folyó valóságos politikából és az országban működő valóságos rendszerből következő), sem a belső (belső erőforrásokbeli – ld. a fenti pontokat) feltételei nem adottak.
Át kell térnie az ellenzéknek, az ellenzéki szervezeteknek az „állampárt-rendszerbeli üzemmódra”!
A gyakorlatban azt jelenti az „állampártbeli üzemmódra” való áttérés, hogy létre kell hozni az új ellenzéki kerekasztalt! Azt a fórumot, amely nem csupán akciónként (pl. választások előtt) koordinálja az ellenzéki tevékenységet (és nem csupán a baloldali-balközép ellenzéki pártok politikai tevékenységét!), hanem egészen a Fidesz legyőzéséig és az új magyar köztársaság szilárd és megfelelő intézményes eszközökkel garantált alkotmányos rendszerének létrehozásáig. Tudomásul kell végre venni, hogy ami van, az nem a demokrácia rendes működési módja, így ami egy normális demokráciában a politikai versengésben egymás ellen megengedhető, az itt kontraproduktív, méghozzá oly módon, hogy az egymás elleni versenyben előnyben lévőt is amortizálja. Azért amortizálja, mert a fragmentált ellenzék győzelemre esélytelen és azért amortizálja, mert megerősíti abban a hitben, hogy jó politikai módszereket alkalmaz, hiszen „előnyben van a másik balos párttal szemben”. (Mint írtam fentebb, akkora előnyre szert tenni ezen a módon, hogy az állampárt kihívója lehessen, csak a fentebb hat pontban felsorolt és egyik ellenzéki pártnak sem meglévő valamennyi adottság birtokában lehetne.)
Ha egy bal-balközép ellenzéki politikai párt meg szeretne erősödni és komoly társadalmi támogatottságra akar szert tenni, akkor ne „önmaga építésével” – ne pártszervező munkával – foglalkozzon, mert ez csak üresjárat: nem termel és nem teremt valódi politikai erőt. Politikai erőt az ad, ha az egész ellenzéki demokratikus politikai szimpatizánsi közeg elfogadja az adott politikai párt társadalmi, gazdasági és államkoncepcióját2 és emiatt ezt a pártot támogatja majd. Ez pedig sem nem „klasszikus” pártépítés (apparátusfejlesztés), sem nem klasszikus plurális térbeni pártpolitika. Ez az új ellenzéki demokrata közösségvízió előállítása és annak propagandája – és ennek révén nem a pártok közötti térben való pártépítés, hanem a köztérben való aktivitás. Az nyer az ellenzéki oldalon – annak a szava lesz a döntő – aki a leggyorsabban és a legmegalapozottabban képes AZ ELLENZÉKI PARADIGMÁT felállítani, úgy, hogy az „robbanjon is” a köztérben.
Nem szabad - és most nem is lehet - úgy pártot építeni akarni, mintha működne a pluralizmus és mintha nem működne a társadalomban az állampolgárokra nehezedő állampárti represszió3 és nem lehet úgy az ellenzék vezető erejévé fejlődni, hogy ezt a többi baloldali párttal és a Fidesszel egyszerre hadakozva akarjuk elérni.
…De tulajdonképpen nem is kell ahhoz „a legerősebb ellenzéken belüli pártnak” lenni, hogy egy politikai erő a maga koncepcióját érvényesíthesse a leendő állam milyenségé, struktúráját, alkotmányos és intézményes kereteit és azok működését illetően. Ehhez elegendő az, ha az adott politikai erő a legfelkészültebb, a legkoncepciózusabb, ha neki vannak a legjobb szellemi kapacitásai és a legjobb szervezési képességei. Magyarán: elég az, ha neki van kész terve és stratégiája, ami működik és aminél jobbat senki sem produkálhat az adott viszonyok között.
Jó példa erre az, ahogy - és amiért - az 1989-’90-es rendszerváltáskor egy erős alkotmányos intézményrendszerrel bíró liberális demokrata államként született meg a Magyar Köztársaság. Ezen erősen liberális és a hatalmi ágakat gondosan szétválasztó, azaz a magyar állam történetében semmiféle hagyománnyal és még csak különösebb társadalmi támogatással sem rendelkező államberendezkedés nem azért született meg, mert az adott időszakban éppen a liberális-alkotmányos elveket valló politikai erő – a Demokratikus Ellenzék, majd SZDSZ – lett volna az országban a legtámogatottabb. A legtámogatottabb („nyugodt”) erő egy nacionalista-tradicionalista társaság, az MDF volt. Ám hiába kapták ők a legtöbb szavazatot, ha gyakorlatilag semmiféle államelméleti és gyakorlati államszervezési koncepciójuk nem volt és nem volt olyan szakértőgárdájuk sem, amely képes lett volna egy ilyen koherens rendszert összeállítani. Ők az „érzelmi” (értsd: indulati-sérelmi) politizálásban voltak erősek – nem véletlenül értek el sikert egy önérzetében sérült nép körében. Ám az MDF akkori és későbbi sorsa jól mutatja, hogy aki nem képes adekvát politikai koncepciókban gondolkodni, az gyorsan elveszíti az érzelmi alapú politizálással megszerzett támogatottságát.
Az akkori liberális politikai közegnek (DE, majd SZDSZ) volt ilyen koncepciója, voltak felkészült szakértői, akik el tudták végezni az állam alapjainak részletes kidolgozásával járó aprómunkát is – és ennek birtokában be is tudott nyomulni az államszervezési vákuumba: a magyar köztársaság liberális szerkezetű állam lett. Íme, a példa, hogy tudással és koncepcióval lehet egy vélemény-, vagy politikai kisebbségnek is alapvetően szabályozni egy állam milyenségét és annak működését hosszú időre keretek közé helyezni.
…Így a mostani „egypártiasult” politikai helyzetben sem az a feladat, hogy „számszerűen”, a pillanatnyi támogatóbázis nagyságát illetően legyen „sikeres” egy bal-balközép párt. A feladat az, hogy az adekvát közpolitikai koncepció és stratégia megalkotására legyen alkalmas – mert e téren van igazi vákuum a baloldalon.
Ahhoz, hogy egy új politikai konstrukciót a maga teljességében előállíthasson az új ellenzéki kerekasztal, természetesen a legjobb és a leggyakorlatiasabb vezető-, tervező- és szervezőgárdára van szüksége – ami ma még nem adott. Emiatt pedig most a bal-balközép ellenzék elérkezett ahhoz a ponthoz, ahonnan tovább már nem lehet meg belső meritokrácia nélkül, mert ha tevékenységét nem a teljesítmények versenyére alapozza, hanem továbbra is a korábbi kontraszelektív MSZP-beli mechanizmusok folyományaként létrejött pártkáder-elitek kamarillapolitizálgatásaira, akkor képtelen lesz bármiféle valós politikai aktivitásra, képtelen lesz a társadalom tematizálására. Akkor pedig nem tudja átvenni a kezdeményezést a Fidesztől és nem fogja tudni maga mellé cselekvő tömegként odaállítani a politikailag aktívak többségét sem. Ez a vegetálás és az elsorvadás útja lenne.
Íme tehát, a sikeres növekedés kellékei:
Az olyan párt pedig, amelyik kimarad az új ellenzéki kerekasztalból – vagy: amelyik ugyan formálisan ott ül, ám a valóságban továbbra is „pártpolitizál” és így akar az asztalnál vezető pozíciót szerezni -, az magára fog maradni és elveszíti az esélyét arra, hogy az állampárti viszonyok közös felszámolását követően a választók szemében (a közös ellenzéki tevékenysége okán) szimpatikus, támogatásra érdemes pártként állhasson majd a megmérettetés elé. Az így viselkedő pártot magányos, önző csapatnak fogják látni a választók, amely még a legnyilvánvalóbb közös cselekvési kényszerben is csak magára, a saját pártkáderei egzisztenciájára tudott gondolni és ekképpen méltatlan arra, hogy beleszólása lehessen az ország jövőjébe, továbbá (önzése okán) kockázatos dolog lenne őt az ország erőforrásai és a közpénzek közelébe engedni!
1 Az adás itt hallható:
2 Ehhez komoly politikai marketing is kell!
3 Erről Szigetvári is beszélt az idézett interjúban, amikor az állami alkalmazottak ellenzéki aktivitástól való tartózkodását és a hatalmi retorzióktól való félelmét említette. Ám nem vonta le az ebből szükségképpen adódó következtetést: hogy „pártot építeni”, direktben, nem lehet állampárti viszonyok közepette – előbb a politikai szimpátiát kell megszerezni.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek