„Nézed, hogy mi folyik itt,
Ami befolyik, az rögtön kifolyik,
A világos sörtől savanyú a szád,
Nem ígéri senki, jobb élet vár rád.”
Nagy Feró-Beatrice: Nyolc óra munka… - 1990
Mindenek előtt definiáljuk, mit is ért valójában Orbán „munkaalapú társadalmon” – mert ezt kristálytisztán - és legfőképpen őszintén – még sosem fejtette ki! Tett ugyan utalásokat arra, hogy az a munkaalapú, amikor nem „spekuláción” alapul a gazdaság, meg hasonlók, de a „nem spekuláción alapuló” (azon kívül, hogy bullshit) csupán egy negatív állítás: csak egyetlen utat zár ki, de nem határozza meg pontosan az „Egy Igaz Követendőt”…
…De mielőtt megadnánk a „munkaalapú „orbáni társadalomideál valódi tartalmát, jó, ha tudjuk, hogy minden emberi közösség alapja a „közösen” (közös elképzelések mentén) végzett munka. Az emberiség történelmében ez mindmáig nem változott – ami változott, az a munka jellege, valamint, hogy az emberi technológia fejlődése révén egyre bonyolultabb emberi szükségletek váltak egyre többek számára kielégíthetővé-kielégítendővé. (Hogy miért vágyunk egyre újabb és több dologra, arról írtunk már az Eukleidész intése az újbalosokhoz, illetve Az újbalosok esete Newtonnal c. posztjainkban.) Ez pedig egyre újabb munkafajtákat és ebből következően egyre komplexebb tevékenység- és gazdasági szerveződéseket eredményezett. Vagyis: mióta lemásztunk a fáról, munkaalapú társadalmakban élünk. Ami változott az egyes társadalmi-gazdasági formációk esetében, az a munkák (azaz: a közösség, a közösségi célok érdekében álló, hasznosnak elfogadott munkának tartott tevékenységek) jellege volt, továbbá az, hogy a munka végzője miképpen részesedett annak hasznából. Az tehát, hogy „munka”, hogy ez a kifejezés mi mindent takar – és: mit nem – társadalom- és kultúrafüggő volt minden időben. Spártában pl. nem volt „munka” a festészet – az újkori Rómában viszont vagyonokat kereshetett valaki festőként. A munka, mint fogalom „aktuális tartalmát” leginkább az adott társadalom által használt-ismert technológia adja meg – mivel ez a technológia határozta és határozza meg magát a kultúrát is a legalapvetőbben.
Ahhoz, hogy az orbánista „munkakalapú társadalom” valódi tartalmát megérthessük, előbb azt vizsgáljuk meg, mi is számít szerintük (hasznos, társadalmilag és ideológiailag is támogatandó és „erkölcsös”) munkának? Ha belegondolunk abba, hogy Orbánék miféle technológiákban mozognak-gondolkodnak otthonosan és miféle kultúrát érzenek-vallanak a magukénak, akkor ebből azonnal érthetővé válik, mi is jelenti nekik „A munkát”: azok a tevékenységek, amelyeket a XX. század elején-közepén annak tartott egy alsó-középosztálybeli keresztény magyar ember. Bár a „munkaalapú társadalmat” emlegetve sem Orbán, sem ideológus csapata nem adja meg precízen, mit is értenek ők „munka” alatt, azonban az orbáni eszmék és szövegek kontextusos elemzésével egyértelműen egy efféle „munkafogalom-tartalom” adódik!
Továbblépve most már a „munkaalapú társadalom” második eleme, azaz a társadalom milyensége felé, azaz a számukra „ideális” társadalom-változat felé, ismét az orbánizmus politikai ideáljait kell elemeznünk. Alapvetően két információt kell összeillesztenünk:
A két „halmaz” közös metszete adja meg a definíciót. Amiről Orbánék „munkaalapú társadalma” kapcsán valójában szó van, az nem más, mint a szegény tömegtársadalmak egyik fő jellegzetessége: keveseknek dolgozik igen sok ember, igen sokat és igen kevés bérért, azaz kevesen nagyon sokkal részesednek a megtermelt javakból, nagyon sokan pedig igen kevéssel. Továbbá: az így berendezett társadalmakban a társadalmi össztermék igen nagy korrelációt mutat a társadalom lélekszámával – amiből következőleg a kis létszámú társadalmak összterméke alacsony. Enne oka az, hogy e társadalmakban a termelés zömét az alacsony hozzáadott értékű tevékenységek adják – ennek oka, de következménye is, hogy kevés a magasan képzett, önálló munkavégzésre képes és kész (polgárosult) ember, a társadalom „urai” pedig nem is ambicionálják, hogy több legyen, hiszen az az ő pozícióikat veszélyeztetné.
Az így elképzelt „munkaalapú társadalom” igencsak megfelel az Orbán-féle uralmi elit érdekeinek – hiszen ők, kevesen, akkor is sokkal részesednek a megtermelt javakból, ráadásul a társadalom zöme olyan sokat kénytelen így dolgozni olyan kevésért, hogy sem ereje, sem ideje, sem pénze nem marad „szervezkedni”, felemelkedni. Így „az idők végezetéig” fenntarthatónak látszik ez a fajta, merőben önző és igazságtalan, a társadalom zömének totálisan perspektívátlan formáció – ám adódik a kérdés: ugyan miért tartana fenn a társadalom egy olyan berendezkedést, amely a szegénységet, az esélytelenséget, a reménytelenséget és az ország leszakadását „garantálja”? Érdeke-e egy egész népnek a saját csórósága árán fenntartani egy kis létszámú, önző hatalmi csoportot? Érdemes-e csak azért belenyugodni ebbe a rendszerbe, mert ez „nem igényel aktivitást” a társadalom tagjaitól?
…Érdemes-e szegény alattvalóknak maradi?
Bizony: az orbánista „munkaalapúság” pontos definíciója ez: „Dolgozz nekem ócsóért - és fog be a pofád!” Ez a mészároslőrincek társadalmi-szellemi közege – semmi köze a XXI. század technológiai, innovációs, társadalmi és kulturális viszonyaihoz, emiatt csak „zárt rendszerben”, azaz autokráciában lehet életképes. Nem bírja a nyílt teljesítményversenyt a világgal.
Ezzel a modellel – embertelenségén túl – az a baj, hogy azok, akik ezt ajánlgatják (mint látjuk: pusztán önös érdekeik miatt) vagy nem is tudják, vagy ha tudják, igyekeznek eltitkolni az általuk uralt társadalom elől, hogy manapság (és még inkább a jövőben) mi adja egy gazdaság erejét. Nem a „sok” munka, hanem a minőségi – és nem a „sok munkáskéz”, hanem a sok magasan képzett és önállóan gondolkodni képes emberfő. Ráadásul azt sem érik meg „munkaalapúság-prófétáink”, hogy manapság egy fejlett gazdaságban a „valamit fizikailag előállító” munka csupán az összes munka harmadát teszi ki. A többiek nem „vasakat kalapálnak”, vagy a földeken görnyednek (ez utóbbiak 2-5%-ot tesznek ki), hanem mások kényelméről, szórakozásáról, képzéséről, ügyeinek sima futásáról gondoskodnak. Ha ezeket az Orbánék által munkának kevésbé tartott tevékenységeket kivonnánk egy fejlett és sikeres ország (pl. az Orbán által emlegetett Szingapúr) gazdaságából, akkor az szó szerint másodpercek alatt összeomlana és a káoszba süllyedne!
…Hogy honnan veszem azt az állításomat, miszerint a nem fizikailag valamit előállító munkákat Orbánék lenézik és nem tartják „igazi munkának”? Nos: ha nem így lenne, akkor nem csupán a „klasszikus” nehéziparhoz kapcsolódó felsőoktatást támogatnák, hanem a szolgáltató és pénzügyis szféra, no meg a holisztikusan vett „egészségügy” szektorait is! Ha az ő ideáljuk nem egy, a XX. század első felére jellemző gazdasági és társadalmi struktúra1 lenne, akkor a XXI. század technológiáit és igényeit szolgáló oktatási rendszere lenne az országnak, nem pedig egy „kihoffmannizált”.
Van még egy „szent tehene” az orbánizmusnak a munka kapcsán: ez a „teljes”, vagy legalább is magas foglalkoztatottság. Hozzák is a példákat a fejlett európai államokból a (jóval) „több mint kétharmados” foglalkoztatottsági arányokra. Ám arról elfelejtenek beszélni, hogy e társadalmakban azért van sok és minőségi munkaalkalom, mert versenyképesek: innovatívak, hatékonyan szervezők, tudásalapúak és mindenek előtt meritokraták. Szóval: mindenben éppen ellentétei az „orbániádának”…
Vajon miért „izzadta ki” Orbán a „munkaalapú társadalom” ötletét, mint a Nagy Megoldást a magyar társadalom és gazdaság problémáira? A válasz egyszerű. Egyrészt mert – néhány, összeolvasott szólamon túl, a gyakorlatban - fogalma sincs arról, hogyan tehetné valóban versenyképessé a magyar gazdaságot. Másrészt mert ez nem is érdekli sem őt, sem a Fidesz-vezérkart és „holdudvart”: nekik elég a hatalom és az azzal megkaparintható vagyon… E másodikként említett komponens tehát a puszta cinizmus: a munkaalapúság-szlogen célja – amint fentebb írtam - a hatalmon maradás, melynek eszköze a társadalom és vele a gazdaság fejletlen állapotban való tartása… Annál érdekesebb és tanulságosabb az elsőként említett komponens, a tudáshiány: ez ugyanis azt jelenti, hogy egy olyan miniszterelnök és egy olyan uralmi elit áll az ország élén, amely nem ismeri a XXI. századot, az azt meghatározó technológiát, nem ért a hatékony gazdaság- és vállalatszervezéshez – vagy: ha (elméletben, csupán a jelszavak, a „fejezetcímek” szintjén) tudja is, mi a valódi hatékonyság és versenyképesség alapja (mint ahogy erre volt utalás az ominózus tusnádfürdői Orbán-beszédben is2), azt az érdekeivel éppen ellentétesnek találja. A helyzet az, hogy ha megfogadnák Orbánék a versenyképessé válásra vonatkozó tanácsokat, azzal engednék kinevelődni a saját magukat – a gazdasági érdekköreiket – leiskolázó versenyszférát, ráadásul egy úgy berendezett társadalomban és gazdaságban, amely kedvez a versenyképességnek, nemigen lenne terepe a pártholdudvar-kistafírozásnak sem…
…És ezzel egy fontos momentumhoz érkeztünk: Orbánék társasságában nincs egyetlen olyan vállalkozó sem, aki a(z akár nemzetközi) versenyképessége, az innovativitása, a hatékony vállalatszervezése révén nőtt volna naggyá: az úgynevezett „nemzeti nagytőkések” egytől egyig egy kifejezetten kontraszelektív, a politikával teljes szimbiózisban létező rendszerben lettek vagyonosak3 (és e rendszeren belül „sikeres vállalkozók”). Orbán körében nem találunk startup-karriereket! Ez a privilégium-bárók közege – ezért kell nekik az a társadalom, amelyet (a fentebb definiált értelemben és tartalommal) „munkaalapúnak” neveztek el.
A „munkaalapú társadalom” szlogenje mögött a versenyképtelen magyar politikai és gazdasági uralmi elit és annak önérdeke lapul. Ez az elit, kihasználva a magyar nép egy jelentős részére jellemző, a versenyalapúságtól való félelmet4, hamis biztonságot ígérve nekik, valójában éppenséggel kiirtja a magyar társadalomból a versenyképesség feltételeit és lehetőségét. Ez az egész „munkaalapú társadalom”-ötlet nem más és nem is több, mint a hatalomvágyában már minden gátlását levetkőzött fideszes politikai elit paktumajánlata a saját teljesítmény- és versenyképtelenségét felismerő, de sem fejlődni, sem innoválni nem képes és nem is akaró magyar vállalkozói körök részére: „Amíg mi vagyunk-leszünk hatalmon, addig nektek nem kell versenyeznetek a jólétért!”
…Az egészből csodálatos koncepcióból „csak” a magyar társadalom érdekei maradtak ki – és „csupán” azon vállalkozóink tudása-munkája megy veszendőbe emiatt, akik (a bolondok!) a nyugati értelemben vett hatékonyság- és versenyképesség-modellt követnék… Így az orbáni értelemben és célzattal „munkaalapúvá” tett társadalom végzetes következményekkel járna a magyarság XXI. századi esélyeire – már ha lenne ideje erre Orbánnak és valóban végigvihetné az elképzelését!
1 Itt meg kell jegyezzem, hogy a példaképül hivatkozott Kína, India és Törökország utóbbi évtizedeiben valójában az éppen a XX. századi iparágaknak az olcsó emberi erőre alapozó felfejlesztésével produkálták a nagy gazdasági növekedést. A XXI. századi technológiák részesedése ebből csupán töredéknyi. Ennek az is bizonyítéka, hogy a nehéziparra jellemző óriási környezetkárosítás kísérte e gazdasági növekedést. Nem állunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy ezek az országok most élik azon fejlődési fázisukat, amelyet pl. Anglia letudott már a XIX. században: nehézipar + textilipar, olcsó, magas fokon kizsákmányolt emberi munkaerő és nagy természeti erőforrás-lehasználás.
2 Idézet a beszédből: „Nagyjából meg tudjuk mondani, hogy egy nemzet vagy egy gazdasági érdekcsoport, akár egy több nemzetet magába foglaló közösség, mint az Európai Unió, mitől versenyképes a nemzetközi gazdaságban, vagy mitől veszíti el a versenyképességét.”
3 A jelenséggel – és általában a „magyar kapitalizmussal” – A versenyszféra „babiloni fogsága” c. posztunk foglalkozott.
4 Erről írtunk nemrég a Versenyképesség és gondolkodásmód c. posztban.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek