„Aki Magyarországon törvénytelenséget követ el, annak előbb-utóbb a hatóságokkal szembe kell néznie!”
Rogán Antal mondata a tapolcai frakcióülés előtt – 2014. szeptember 10.
Az a baj a mai népekkel, hogy azt hiszik: ők nem lehetnek elnyomott, kisemmizett páriák. Pedig ha a jónép belegondolna abba, hogy ha az emberi történelem egészét vesszük, akkor abból csupán piciny szakasz a „jogállami demokrácia”, akkor ez akár szorongással is eltölthetné…
Ki hinné 25 évvel a kádárista állam összeomlása és az egyetlen állami ideológiára való felfűzöttség elmúlta után, hogy jöhet egy államhatalom, amely rendőri erővel támadhat békés emberi közösségekre1 – és ki hinné, hogy ezt a támadást ez a hatalom túlélheti?
…A civilszervezetekre mért minapi „pártököl-csapásnak” bizony vannak szükségszerűen levonandó tanulságai.
Ma délután talán ha négyszázan mentek el egy tüntetés-féleségre, amelyen a kormány független társadalmi szervezetek elleni erőszakos fellépései miatt protestáltak. Ez azt jelenti, hogy:
Mindhárom tényező benne van abban, hogy a tiltakozás csupán elenyésző erőt mozgósít. Önmagában a szabadság, a demokrácia, a civilkedés egyáltalán nem bír mozgósító erővel a magyar társadalomban. Ez egy olyan nép, amelynek soha a történelmében nem volt arra lehetősége, hogy zavartalanul kísérletezzen az önálló kezdeményezésekkel és megtapasztalhassa azt, hogy ez mennyivel eredményesebb, mintha a felsőbb hatalmak jóindulatát keresi. A szabadság leglényegét tekintve nem más, mint hogy önállóan cselekszünk az érdekeink szerint, átgondolva a tetteink hatásait és így teremtünk erőforrásokat. Persze sok egyebet is a „szabadság” szóval szokás leírni – alkotói, intellektuális, identitásbeli, stb. -, ám ezek a gyakorlatban nem érnek sokat az erőforrás-teremtésbeli [vállalkozási] szabadság nélkül. Egy olyan társadalomban, amely az állampolgári cselekvések szabadságát általában nem tartja értéknek és nem az értékteremtés legcélszerűbb formájának, az említett „speciális szabadságok” csupán szigetszerű, idegen elemek lehetnek – más világokból származó „ágensek”, akiket a nem-szabadságalapú társadalomban értékelt hatalmi és gazdasági tényezők [a kontraszelekciót üzemeltetők és a kontraszelektívek, az „etatisták”] szükségképpen (önvédelemből, pozícióikat, prioritásaikat védendő) üldöznek. A cselekvési önállóságot [szabadságot] értékként és legjobb társadalomszervezési módszerként nem ismerő népnek pedig szintén szükségképpen van önállóságellenes kormányzata.
Ez az önállóságellenes kormányzás nem csupán 2010-ben jelent meg: valójában gyakorlatilag nincs is példa a magyar történelemben arra, hogy az aktuális hatalom valóban, a hatalmat gyakorlók lelkében is értékként jelenlévő módon lett volna az állampolgárok tekintetében önállóság-[szabadság-]párti!
Az egész nem ezzel a minapi rendőrségi attakkal kezdődött - de még csak nem is a Fidesz 2010-es abszolút hatalomhoz jutásával. A baj akkor és azzal kezdődött, hogy 1989-’90-ben egy, a demokráciával mint mentalitással egyáltalán nem ismerős néppel kezdett demokráciásdit játszani egy olyan szellemi-politikai elit, amelynek tagjai szintén nem voltak a szó igaz értelmében demokraták – csak legfeljebb annak hitték, vagy hirdették magukat. Nem tudtak, vagy nem is akartak példát mutatni demokrataságból – ehelyett (demokratához nem illő módon) a saját vízióikat, hiteiket, ambícióikat akarták „megcsináltatni, vagy a saját anyagi igényeiket kifizettetni az országgal, kiélve és kompenzálva ezzel az előéletük során felszedett frusztrációkat és pszichózisokat is. Nem abból indultak ki, hogy mire van szüksége az országnak és hogy mire képes – mentalitása, szocializáltsága és értékorientációi alapján – a magyar nép, hanem saját magukból: a vágyaikból és az érdekeikből. És bár létrehozták a demokrácia formális intézményrendszerét, ám még a legjobbjaik sem gondoltak-számoltak azzal, hogy a népet és a politikusokat átható demokrata közmentalitás híján mit is fognak „termelni” ezek a formálisan demokratikus intézmények. Pedig ott voltak azok a történelmi tapasztalatok, amelyek során demokratikus keretek között szerzett hatalmat és működött autokrácia – elég lett volna az éppen kimúlt pártállamra gondolniuk. Elfeledkeztek arról az alapigazságról, hogy ha ellentét van intézményrendszer és népmentalitás között, akkor az történik, hogy a mentalitás kitölti, belakja és a maga képére formálja ezeket az intézményeket.
…Így „a szabadság kis körei” helyett ezek az intézmények, pozíciók és önkormányzatok az önkény ördögi köreit alakították ki és működtették. Bár formálisan megvoltak és többnyire még ma is léteznek a demokratikus keretek és lehetőségek, ám a gyakorlatban rendszerszinten ezek autokratikus, kontraszelektív módon üzemelnek.
Mindez azért lehet így, mert a nép többsége az állampártság kimúltával is ugyanúgy viszonyult államhoz és közösséghez, mint annak előtte ezer évig: alattvalóként, aki legfeljebb jóltartást vár el. Az, hogy „önálló közösségi-társadalmi kezdeményezés” (mint fentebb írtam már), semmit sem jelentett a magyarság zömének. A mindenkori hatalommal kapcsolatnak sosem gondolkodott ez a zöm konstruktív módon: passzív volt vele kapcsolatban és legfeljebb a négyévenkénti választásokkor „büntetett”, de azt is csak akkor, ha valaki az elégedetlenségek élére állt és megmondta neki, hogy mit is gondoljon az aktuális hatalomról. Ez a nép csak addig volt képes leváltani az inkompetenciáját és korruptságát bizonyított kormányokat-pártokat, ha volt legalább egy másik olyan politikai hatalomaspiráns, akiről el tudta azt hitetni önmagával, hogy „alatta jobb lesz!”.
Legutóbb 2010-ben volt ilyen jobbnak hihető kínálat – azóta nincs!
…És emiatt a 2010-ben nyertes csapat gyakorlatilag minden sötét akciója társadalmilag büntetlen maradhat. Hatalomra kerülésük óta már csupán egyvalamire kell folyamatosan ügyelniük: hogy ne jöhessen létre az a bizonyos jobbnak hihető ajánlat. Ennek érdekében van az, hogy a hatalom minden eszközével élnek a potenciális ellenfelek gyengén tartása2 és társadalmi ellehetetlenítése, elszigetelése érdekében.
A magyar társadalom és annak szerveződései képtelenek ezzel a helyzettel mit kezdeni, mert ahhoz, hogy hatékonyan lehessen fellépni ellene, az kellene, hogy a magyar emberekben ott legyen a készség és a késztetés a hatékony együttműködésre és szerveződésre. Ehhez pedig két dolog kellene:
1. Általánosan szokásos legyen a magyar társadalomban elismerni a teljesítményt, annak pozícionáló voltát.
2. Legyen egymás jószándékai és kompetenciái irányt kölcsönös bizalom.
Sajnos a magyarság sohasem szerezhetett tapasztalatokat arról sem, hogy mennyire jó az, ha a teljesítmény pozícionál – viszont megszokta, hogy a hatalom a maga kontraszelektív módján azt és úgy pozícionál, akit és ahogy csak akar. Mivel emiatt gyakorlatilag mindenki pozíciója megingatható (mivel annak alapját nem a saját teljesítőképesség adja), így akkor is pozícióféltő/pozícióféltékeny módon reálnak a magyarok, amikor pedig célszerű lenne a személyes pozícióigényeiket a közös siker érdekében a saját, személyes teljesítményükhöz igazítani. Így az 1. pont nem teljesül.
A 2., azaz a jószándék és a bizalom pedig azért nem működik, mert a magyarságnak folyamatos, koherens és sokszázados tapasztalata az, hogy a bizalmával inkompetens hatalmak éltek és élnek vissza. Újra és újra bizalmat szavaz ugyan valakiknek – legutóbb a Fidesznek -, ám a lelke mélyén van egy tompa, homályos sejtése arról, hogy ezúttal sem a „Megváltó” jött el - mivel a bizalmat inkább csak az addig beteljesületlen vágyaitól és reményeitől ösztökélve helyezte valakibe (mert emberként ösztönös igényünk van a bizalomra!), nem pedig úgy, hogy előzetesen és alaposan meggyőződött-meggyőződhetett volna a bizalmára aspirálók valóságos kompetenciáiról. Nem felelős és a közügyekben járatos polgárokként, hanem csodaváró hívőkként bíznak meg valakiben – ez pedig ingatag bizalom: nem ad magabiztosságot és nem erősíti meg az egyes emberekben a cselekvés biztonságát. Ne feledjük: a legtöbb emberrel nem „születik vele” a magabiztosság és a cselekvésbiztosság: a legtöbb ember önbizalma az addig a saját kompetenciái alapján meghozott és (mivel kompetens módon hozta azokat) helyesnek bizonyuló döntéseinek utóhatásaként erősödik meg. Ezek szerint, ha nincsenek meg a helyesnek bizonyuló, az elvárt eredményt hozó döntések (, mivel azokat csupán „hitre alapozva” hozták meg), akkor nem születik meg az önbizalom, az önálló döntések és cselekedetek magabiztossága sem. Megmarad egyfajta „infantilis szinten” a bízás és a cselekvés is: nem tapasztalati alapon fognak bízni és elvárják, hogy irányítsák a cselekvéseiket.
Ez pedig (már megint!) egy ördögi körhöz vezet: alaptalanul bíznak, önállótlanul lépnek, a várt eredmény persze elmarad – így az emberek egyre bizonytalanabbak, egyre frusztráltabbak lesznek és egyre hibásabb döntéseket hoznak. Ezért egyre kiszolgáltatottabbak és védtelenebbek lesznek – a hatalom ezért tetszése és érdekei szerint bánhat a társadalommal. Ha az emberek elbizonytalanodnak, ha nem bíznak saját mindennapi tapasztalataikban és megérzéseikben, akkor képtelenné válnak arra, hogy kiszámítsák akár a saját döntéseiknek, akár a hatalom lépéseinek a következményeit. Így ha ma kapnak némi rezsicsökkentést, akkor nem csupán a kapott kevéske pénzt használják apróságok megvásárlására, hanem lelki téren is felhasználják „az általuk választott hatalom ajándékét” - arra, hogy az önbizalmukat táplálják: „Lám mégiscsak jól döntöttünk, amikor ezekre szavaztunk!” Egy ép magabiztosságú és az összefüggések mérlegelésére kész polgár persze elrémül egy ilyen hatalomtól – mint ahogy attól is elrémül, ha olyasmiket mond neki a miniszterelnök, hogy ő bizony a bankokkal, majd pedig e bankok külföldi tulajdonosaival fizetteti ki a saját „népbolondító osztogatásai” költségeit. De egyrészt jóval kevesebb ilyen polgár van Magyarországon, mint ahány zavart identitású, szorongó és bizonytalankodó ember, másrészt pedig még e kevesek sem rendelkeznek a meritokrata politikai érdekközösséggé rendeződéshez szükséges szociális ösztönökkel, tapasztalatokkal és eszközökkel.
…Na, ezért nincs Magyarországon hatékony polgári demokrata politikai erő! És: ezért tüntet csak négyszáz ember a szabadságért…
Aki egy ilyen önállótlan, önbizalom-hiányos és elbizonytalanodott társadalomban elszánja magát az erőszak alkalmazására és a kapott felhatalmazással való módszeres, rendszerszerű visszaélésre, az mindenkor előnyben van és lesz azokkal szemben, akik még „a nyilvánvaló bitorlás”3 viszonyai között is „békés és civil” eszközökkel, a mindenkori-bármilyen jogot betartva akarják a saját érdekeiket-akaratukat érvényesíteni. Ezek a „békepárti civilek” elfelejtik azt az egyszerű igazságot, hogy a jog érvényességének – és abból követező betartási kötelezettségének – nem csupán a jogot megalkotó hatalom létrejöttének/megszerzésének formálisan szabályos mivolta az előfeltétele, hanem a hatalom gyakorlásának a célja és módja is, amely összhangban kell legyen azzal a szándékkal és céllal, amellyel a nép a jogalkotás és a jogalkalmazás lehetőségét – időlegesen - a hatalmat aktuálisan gyakorló adott politikai közösségre bízta.
Akik a rendszerépítés és a hatalmi harc logikáját nem képesek alkalmazni, azok egy, a magyarhoz hasonló lelkületű társadalomban sohasem lesznek képesek az elképzeléseiket megvalósítani – mivel képtelenek hatalmat szerezni ehhez. Sokan e békés civilek közül abban bíznak, hogy majd lassacskán siketül (valahogy- ki tudja, hogy?) áthatni a magyarokat a demokráciával – és így egy idő után meglesz a „kritikus tömeg” a rendszer átalakításához. Ám ez tévedés: a fentebb leírt, nem az önálló cselekvésre alapozó közösségi mentalitás és társadalmi stratégiák közepette nem változnak meg az emberek az attitűdjeiket illetően – ugyanis nincs jelen olyan (át-)szocializáló közeg és hatás, amely gondolkodás- és viselkedésváltozást eredményezne a tömegeknél.
Néhánytucat belterjes civilaktivista biztosan nem képes ezt a társadalmi hatást kiváltani!
A fejezetcímet nyilván sokan félreértik: azt hiszik, itt arról lesz szó, hogy le lehet-e váltani Orbánt, van-e esély erre – de most nem ezzel foglalkozom. A fejezet azért született, hogy tisztázzuk: tüntetésekkel – akciókkal - el lehet-e tüntetni, meg lehet-e változtatni Magyarországon egy rendszert azzal, hogy tüntetéseket szerveznek ezzel a céllal?
…Mert egyre többen ebben bíznak, egyre több, ezzel a céllal szerveződő társaság, mozgalom alakul – persze többnyire a Facebookon és a már egy ideje létező civil/demokrata szerveződések is egyre-másra szerveznek akciókat, tüntetéseket.
Sokan hivatkoznak arra, hogy lám, néhány hónapja az ukránok is elérték a tüntetéseikkel, hogy egy Orbánhoz többé-kevésbé hasonló vezető a rendszerével együtt eltűnt. Emlegetik is e szubkultúrákban a „magyar Majdan” lehetőségét… Ám nagyot tévednek, akik ebben bíznak, mert Ukrajnában ukránok tüntettek, milliós számban, Magyarországon pedig magyarokkal kellene elérni ugyanezt. A különbség abban áll, hogy amíg az ukránok hittek a maguk erejében és az összefogásban, addig ez csak nagyon korlátozottan jellemző a magyarokra.
Az összefogás képessége az együttműködés-készségen alapszik – az meg a „különvélemények” és a kivagyiság félretételén, a közös cél érdekében. Ez – az eredmények alapján úgy látszik – megvan az ukránokban, a magyarokban viszont – az eredménytelenségből láthatóan – nincs meg.
Talán itt is az ideje, hogy pontosítsak a fejezetcímben feltett kérdésen: lehet-e úgy „eltüntetni” (azaz: tüntetéssorozattal lemondásra kényszeríteni) egy rezsimet, hogy a számos kis csoport, mozgalmacska, véleményközösségecske és pártocska (akik szavakban szinte semmi másra nem vágynak, csak az Orbán röppályáját jelző kondenzcsík látványára), ha valami gyakorlati és hatékony együttműködésről lenne szó, csak végtelen marakodást, arcoskodást, áskálódást és elkülönülést tud egymással produkálni. Nem bíznak egymásban – mert nem, bíznak a saját elképzeléseikben és saját magukban sem. Csak „próbálkoznak”, hogy a politikai színpadon maradhassanak, hogy „tényezők” lehessenek, vagy azzá válhassanak. Egyszóval: a mutatványuk nem a közérdekről, a közösnek mondott célról szól, hanem valójában önmagukról.
…Van egy régi dokumentum: még a XV. század közepén egyszer levelet váltott a német-római császár, III. Frigyes titkára a Velencei Köztársaság bécsi követével. A téma a magyarok voltak: azt tudakolta a velencei követ, hogy vajon miért nem választanak Zsigmond, Ulászló és V. László után végre maguk közül királyt? A császári titkár, bizonyos Enea Silvio Piccolomini válasza pedig az volt erre, hogy „mert úgysem tudnának megegyezni!”… Öt és fél évszázad távlatában is abszolút igaza volt – nem véletlenül lett belőle kiváló pápa később, II. Piusz néven4… A mai ellenzékben – politikusokban és „szellemi holdudvarban” egyaránt – mintha a XV. századi Garák és Cilleik élnének tovább.
Egyesek (sokan, budapesti értelmiségiek) azt hiszik/azt akarják hinni, hogy „az egyszerű emberek” arra vágynak, hogy egyenlő jogú és felelő polgárok módjára szólhassanak bele szűkebb-tágabb pátriájuk dolgaiba, hogy meghallgassák őket is a közügyekben… Igen, arra valóban vágynak, hogy nem nézzék le őket, és hogy ne nézzenek keresztül rajtuk és a bajaikon. Hogy meghallgassák őket: a panaszaikat, a problémáikat – de azért, hogy azokról „tudjon a felsőbbség és oldja is meg azokat!” Szó sincs itt (általában, a nagy többségnél) az önálló, a saját és közössége problémáit megoldó polgár státusa utáni vágyról (ahogy erről fentebb volt szó). Persze, vannak ilyenek is – kevesen. Őket, e keveseket meg kell találni, hiszen ők azok, akik a maguk közegében „csomóponti személyek” lehetnek: akik köré odagyűlnek a jószándékú, jó vezetésre vágyó emberek, akik jó megoldásokat szeretnének kapni a problémáikra.
Tüntetésekkel, kis létszámú és egymással – meg általában a hierarchiában való fegyelmezett-szervezett és visszaellenőrzött munkával – szemben ellenséges csoportocskák által egy egész társadalmi és hatalmi berendezkedés nem változtatható meg. Ehhez szervezett politikai erő kell!
Az „erő” politikai értelemben egy szervezett közösség. Van közös elképzelése a helyes és helytelen dolgokról és azokról a módszerekről is, amelyekkel a helyesnek ítélt céljainkat elérhetjük. Vannak közös céljai – méghozzá pozitív célok, nem csupán annyi, hogy ezt vagy azt nem akarjuk, ez vagy az ellen tiltakozunk. Van programja, amely program elemei egymással szerves és jól működő egységet képeznek. Egy erő tagjai hosszú távon is kitartanak céljaik és egymás mellett és nem gondolják meg folyvást magukat.
Itt az ideje, hogy ne csak akciókban és negatívumokban éljünk, itt az ideje, hogy pozitív programmal rendelkező dinamikus erővé alakuljunk, amely megkerülhetetlen és amely – ellentétben a jelenlegi kormányerőkkel – képes konstruktív kormányzásra is.
A jelenlegi uralmi elit szemmel láthatóan mindent megtesz, hogy biztosítsa a hatalma fenntartáshoz szükséges feltételeket – és nyilvánvaló, hogy emiatt nem érdeke és eszében sincs mindazt nekünk megadni, amit kérünk tőle. Ugyan miért is adná meg, hiszen a szabadsággal és a nyilvánossággal a saját maga sírját ásná meg - mivel nem képes hatékony kormányzásra.
El kell döntenünk, mit akarunk! Beszélni, tiltakozni – és várni, hogy a hatalom majdcsak megváltozik? Ezt is lehet éppen: jól kidemonstrálgatjuk magunkat – aztán eljön a következő választás is, meg az azutáni is, és a Fidesz megint meg fogja nyerni, mert egyszerűen nem lesz hatékony ellenerő, amely a társadalom számára a jobb, célszerűbb kormányzás alternatívája lehetne.
Orbán ereje a mi gyengeségünkben van, a gyengeségünk pedig a szervezetlenségünkben rejlik. Szervezettség nélkül nincs erő, amely ellenálljon és győzzön. Ha győzni akarunk, akkor meg kell tennünk mindazt, ami a győzelem előfeltétele: program, egység, szervezettség – mert ezek nélkül esélyünk sem lesz a belátható időben leváltani Orbánt!
…De mi a konkrét teendő: hogyan kell „erőt szervezni”? És: milyennek kell lennie ennek az új erőnek?
Sokan erre ma azt mondják, hogy „civilnek”… Ha tréfálkozni akarnék, akkor azt mondhatnám, hogy Magyarországon a világ legbékeszeretőbb országa: itt mindenki csak civil akar lenni!
Nem árt tisztázni néhány dolgot a civilpolitizálással kapcsolatban, mivel egyre többen gondolnak arra, hogy a magyar politika jövőjét ezek a civil szerveződések fogják megváltoztatni, jobbá tenni.
Mindenek előtt: onnantól kezdve, hogy egy civil szervezet bekapcsolódik a politikába, vagy pláne ha eleve politizálási szándékkal jön létre, már tulajdonképpen nem is lehet „civil”6. Civilként lehet kritizálni, de ha valakik aktívan akarnak politizálni, azt már csak rendszeres tevékenységként lehet – és csak megfelelő felkészültség birtokában, a kellő átgondoltsággal érdemes.
„Rendszeres tevékenység”: ez nem csupán azt jelenti, hogy rendszeres időbeosztással végezni valamit, hanem azt is, hogy működő, komplex és hatékony rendszerként. És ezzel ott is vagyunk a civilpolitizálás legalapvetőbb problémájánál: a dilettantizmusnál.
Gyakran elhangzik, hogy a jó kormányzat feltétele az, hogy a „civilek” a kormányzás minden részletét ellenőrzésük és befolyásuk alatt tartsák… Csakhogy: egy modern állam kormányzása korántsem egyszerű feladat és nem elég hozzá a tisztesség, hanem tudást, áttekintést és rengeteg időt is igényel.
Kik is a „civilek”: olyan emberek, akik főhivatásszerűen nem a politikával, nem a társadalom működésével és az azt meghatározó törvényszerűségek tanulmányozásával foglalkoznak – ebből következően teljes áttekintésük sincs a társadalom irányításához szükséges tudnivalókról és azok összefüggéseiről. Ezek hiányában pedig csakis „katasztrófapolitikát” lehet csinálni.
A „civilek” szerepe, feladata egy jól működő és jól kormányzott társadalomban nem az, hogy „mindenbe beleszóljanak”, hanem az, hogy egészséges emberi ösztöneik, tapasztalataik révén azok kezébe helyezzék a hatalmat, akik azt a társadalom érdekében bölcsen és nagyvonalúan fogják gyakorolni. A „civil kontroll” tehát elsősorban önmagunk kontrolját kell, hogy jelentse, „vágyaink, szükségleteink és lehetőségeink” összehangolásának képességét, hogy megtegyük, amit tenni módunkban áll, de ne tegyünk és ne várjunk el olyasmit, ami hosszú távon csak ellenünk fordulhat. Mások kontrolljához tehát az út önmagunk kontrollálásának képességén át vezet. Ehhez higgadtság, türelem és bizalom szükséges. „Civil kontroll” előtt tehát, ami a hatalmon lévők kontrollálását jelenti, „civil önmagunk” kontrollja kell. Hogyan is várhatnánk el másoktól önkontrollt, ha magunk erre nem vagyunk képesek?
A civilség jó és hasznos, mert az ad „szövetet” a társadalomban – de mit is jelent politikai tekintetben „civilnek lenni”? Azt, hogy nem alakítóként, hanem kritikusként veszünk részt a politikában. Ez jól működik, ott, ahol a hatalom gyakorlói általában tisztában vannak a társadalommal, annak igényeivel és a szerint is politizálnak. Ott működik jól a civilvilág és a civilkontroll, ahol „kisiklásokat” és anomáliákat kell kordában tartani, de alapvetően az irányok jók.
Nálunk, most, Magyarországon nem ez a helyzet – és ezért nem csupán kontrollálni kell a hatalmat, hanem helyette újat állítani! Ez pedig nem lehetséges kívülállóként – ez csak résztvevőként lehetséges. Nem elég csak figyelmeztetni és visszaterelni, hanem pozitív programot kell megalkotni, majd azt végre is kell hajtani!
A pozitív program végrehajtása pedig csak a politikai hatalom birtokában lehetséges. Ez – demokratikus viszonyok közepette – parlamenti többséggel képzelhető el. A parlamentben pedig pártok vannak, pártok, még akkor is, ha elnevezésükben esetleg nem ez a szó áll. Funkciójukban és működésükben mindenképpen azoknak kell lenniük…
Sok honfitársunk viszonyul fenntartásokkal a pártokkal-pártosodással és az e keretek között való politizálással szemben. Ez demokratizmusunk/demokrataságunk gyengeségének és korábbi siralmas tapasztalataink egyenes és szükségszerű következménye – hiszen a létező pártok „imázsa” nem valami „fényes”…
Amikor „civiljeink” és polgáraink „a pártpolitikát” utasítják el, akkor igazából a korábbi éveinkben megtapasztalt és ma is dívó (párt-)politikai stílust, gyakorlatot utasítják el. De ez nem ok arra, hogy a parlamentáris demokrácia „alapegységeit”, a pártokat elvessük és ne hozzunk létre új, érdekeinket képviselő, modern pártot.
Igen: Magyarország dolgain csak a hatalom birtokában lehet változtatni. Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat is – ha úgy vesszük – egy „civildokumentum”, mégsem a kívülállást és a passzív kritikát testesíti meg. Azt mondja ki, hogy a nép joga és kötelessége is egyben az alkalmatlan vezetőket alkalmasabbakra cserélni – és az eredmény őket igazolta!
Az elmúlt évek-évtizedek "civil akciói" bebizonyították, hogy kívülállóként semmit sem lehet elérni: nem lehet rendszerszintű változást "ajándékba kapni". Nyilvánvaló, hogy sokakban él fenntartás az aktív politizálással szemben – de gondoljuk meg, hogy szervezett politikai aktivitás nélkül hogyan tudjuk akaratunkat és érdekeinket érvényre juttatni? Majd megkérjük szépen a „hatalmat”, vagy azt várjuk, hogy „jobb belátásra térnek”? ...Ugyan már!
Ami itt ma folyik, az egy tervszerű hatalommonopólium-építés és épp az a célja, hogy kívülállók („civilek”) ne szólhassanak bele a hatalom dolgaiba. Mindenki, aki ódzkodik attól, hogy szervezett erővé váljanak a ma még „civilek”, az valójában ezt a hatalmat segíti fennmaradni…
Erővel és szervezettel szemben csak szervezett erő képes sikeresen fellépni. Erő, amelynek reális, koherens és pozitív programja van és amely erőt a legrátermettebbek vezetik – azok, akik tenni is készek, nem csak szépen beszél(get)ni. Itt most „harc” lesz – erre kell készülnötök, ha valóban meg akarjátok őrizni a szabadságot…
Ez a valóság – minden más csupán ábrándozás lehet. Nincs immár mire, tovább várni: akik valóban változást és ésszerű politikát akarnak, azoknak saját maguknak kell ezt megteremteniük!
…„Пора!”7
1 Akinek esetleg erről a „rendőri erővel békés emberi közösségekre való támadásról” a 2006-os őszi események – és persze a „szemkilövető” Gyurcsány Ferenc – jutna eszébe, azt figyelmeztetem: 2006 őszén a rendőrség – törvényes kötelezettséginek megfelelően - erőszakos utcai rendbontó csürhe ellen lépett fel, a közrendet és a vagyonbiztonságot védendő. Ezzel szemben hétfőn olyan akcióban vett részt a rendőrség – törvényes kötelezettségeit feledve -, amelyben a maffiózók érdekeit védte a maffiózókat leleplező és ellenük némi csekély hatékonyságú kritikát megfogalmazó és vérszegény társadalmi önállóságot mutató ártatlan, csupán alkotmányos jogaikat gyakorló emberekkel és az általuk alkotott szervezetekkel szemben. Aki ezt az ordító különbséget nem tudja, vagy inkább nem akarja észrevenni, az ugyanakkora gazember, mint az említett maffiózók – csak még hülye is, mivel amíg a maffiózók milliárdokat tesznek zsebre, addig az illető akár éhen is halhat…
2 Persze az ellenzéki szervezetek önmaguktól belső – alapvetően személyi – okok következtében képtelenek megerősödni.
3 Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat szavai – 1776
4 Életrajza: http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Piusz_p%C3%A1pa
5 „Katonák, bajtársak…”: a hannoveri 15. ezred Ein Schifflein sah ich fahren (Egy hajót láttam haladni) c. indulójából - 1781
6 Arról, hogy a civilség és a civilek fogalmát szűken és helytelenül értelmezi és használja a magyar közgondolkodás, Tamás Gáspár Miklós is írt nemrég: „A közkeletű publicisztikában még a szakszervezeteket se (!) számítják a civil társadalomhoz, csak az NGO-kat, nem szólva a civil (polgári) társadalom olyan fontos, nem az államhoz tartozó alkatrészeiről, mint a politikai pártok és mozgalmak vagy a piac.” Forrás: Rohadt fasiszták - http://hvg.hu/velemeny/20140909_TGM_okotars
7 Пора! (Pará! - oroszul): (Itt az) ideje! – a Vadászat a Vörös Októberre c. filmből, ld. itt: https://www.youtube.com/watch?v=AWPBr4L1eyE
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek