„Tanulni és nem gondolkodni: hiábavaló fáradság; gondolkodni és nem tanulni pedig: veszedelmes.”
Konfuciusz: Beszélgetések és mondások (Lun jü) II./15. - i.e. V. század vége-IV. század eleje
„Ma a slágertéma a gondolkodásban azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok, nem liberális demokráciák, talán még demokráciák sem, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket.” Ezt mondta Orbán Viktor a biliben és a fejekben vihart kavart tusnádfürdői mondókájában.
Abban többé-kevésbé egyetértés van a vadfideszes-vadjobbikos táboron kívül, hogy India, Kína, Oroszország és Törökország annyi mindenben különbözik Magyarországtól és annyiféle problémával terhelt a náluk tapasztalható, látszólag „fényes” növekedés, hogy ezek az országok és módszereik semmiképpen sem alkalmasak arra, hogy egy közepes méretű közép-európai EU-tagállam elé példaképül lennének állíthatók. Ám ott van Szingapúr: mit mondhatunk ennek az utóbbi évtizedekben valóban páratlan gazdasági növekedést produkáló miniállamról? Lehet-e, és ha igen, miben útmutató az ott alkalmazott metodika – és érdemes-e, kell-e az esetleges sikermásolás érdekében feladnunk a liberális demokráciát?
Szingapúr messze van, csak keveseknek vannak személyes tapasztalataik és kellően széles perspektívájú tudásuk erről a társadalomról. Mióta Orbán száját elhagyta Szingapúr neve, azóta minden félművelt alak azt cincálja, hogy mi a „szingapúri Wirtschaftswunder” alapja, és gyakran még az egyébként tájékozott olvasók sem tudják, hogyan foglaljanak állást ebben a kérdésben és esetleg miféle érvekkel védhetnék meg a szingapurizálástól szegény kétszáz éve haldokló liberális demokráciát? De még elemzéseket sem olvashattunk arról, hogy valóban a demokráciadeficit eredménye-e a siker – vagy valami egészen más áll annak hátterében és esetleg maga a nemdemokrácia is csupán következménye ennek a valaminek?
Nem véletlenül idéztem felvezetésképpen Konfuciusz (Kung ce) egyik mondását – azét a Konfuciuszét, akinek a nevével fémjelzett szellemiség immár két és félezer év óta mind a mai napig áthatja gyakorlatilag egész Délkelet-Ázsiát. Mert az a szellemiség, amely a szingapúriakra jellemző, először írásos formában épp Konfuciusz tanításaiban jelent meg. Ennek lényege a fegyelem, a szorgalom, a kitartás és a hatalommal szembeni engedelmesség.
Nyilvánvaló, hogy ez a szellemiség, ez a mentalitás nem Konfuciusz „találmánya” volt: ő csupán az a gyűjtőlencse lehetett, amely koncentrálta az akkor, Konfuciusz idejében már csaknem háromezer éves kínai kultúra alapvető karakterjegyeit és e kultúra önmagáról, valamint a helyes emberi életről vallott nézeteit. Mindez pedig azt jelenti, hogy a felsorolt – ma konfuciánusnak nevezett – életelvek és közmentalitás a Szingapúr lakosságának háromnegyedét kitevő és a kultúra alapmodelljét meghatározó kínaiak immár több évezredes társadalmi stratégiája. Az indiai mellet talán ez a világ legrégebben folyamatos alapértékrendszere1.
Ez az értékrend számos, ám valójában csupán felszínes hasonlóságot mutat a liberális demokráciát „megszülő” északnyugat-európaival2: ilyenek a tudás, a teljesítmény, a szorgalom, a meggondoltság, az együttműködés - ám ez az együttműködés a germánoknál önkéntes, míg a kínai kultúrában az állam állal szervezett. (Ezen tulajdonságok egy része ráadásul az általános (genetikusan kódolt) emberi viselkedési örökségen alapszik.) Azonban van egy alapvető és minden egyebet meghatározó eltérés az európai és a konfuciánus felfogás között: az előbbi individualista, amit az utóbbi, kollektivista felfogás tulajdonképpen „hibának” tart.
Az eltérések okai északnyugat-Európa és az ókori Kína eltérő környezeti feltételeiben gyökereznek és az e feltételek következtében célszerű gazdálkodási és társadalomszervezési módszerekben. Északnyugat-Európában a történelem során sohasem erősödhetett meg egy olyan súlyú és erejű hatalom, hogy a miatt az egyén egyetlen lehetséges túlélési stratégiája csak a hatalommal szembeni feltétlen és kritikátlan engedelmesség lehetett volna. Ez ugyanis nem lett volna célszerű, mivel a speciális életfeltételek következtében Európa nyugati és északi területein sokkal eredményesebb volt az egyéni és spontán közösségi kezdeményezőkészségre, a kreativitásra és a rugalmasságra alapozni, mint egy „mindent felülről-távolról eltervező és elrendező” központi akaratra. Mindezen tulajdonságok - az egyéni és spontán közösségi kezdeményezőkészség, a kreativitás és a rugalmasság - alapoztak meg a demokráciának és a kapitalizmusnak és a mindkettő alapját jelentő meritokrata társadalmi stratégiának.
Mondhatni, az európai meritokrataság „szubszidiaritás-alapú jellegű”, továbbá „lokális”: nem egy „felsőbb központi hatalom” döntötte el egészen a legalsóbb szerveződési szintekig bezáróan el az emberek közötti pozícióviszonyokat, a saját céljainak megfelelően, hanem számos esetben a helyi közösségek. Északnyugat-Európa még a középkorban is tele volt „önkormányzatisággal” – a közigazgatásban és a gazdaságszervezésben egyaránt – és nem létezett „mandarinrendszer”.
Kínában (ahonnan a konfuciánus felfogás ered) viszont mindez hiányzott: ott a táj, a természeti adottságok és a történelem konstellációja más irányt szabott az emberi közösségek létezésének és szerveződésének. Belemehetnénk itt a rizs, mint általános népélelmező kultúrnövény termesztésének feltételeibe: hogy ez sokkal nagyobb „homogenitást” és az „egyénieskedést” nemigen toleráló munkakultúrát, és nagyobb együttdolgozó embercsoportokat igényelt a társadalomtól, mint a sokkal diffúzabb európai táplálékbiztosítási technológiák. A lényeg: Ázsia – saját, belő társadalomtörténeti fejlődésének következményeként – igazából sosem alapozta társadalmát az innovációra, a legfeljebb gazdasági téren jelentkező (technikai) innovációk nem álltak össze rendszerré és nem változtatták meg sem a társadalmat, sem a gondolkodásmódot. Amikor pedig a XIX. század végén és főként a XX. században e kultúrákban is elterjedt és a termelés alapjává vált a nyugaton kifejlesztett ipari technológia, az - találkozva a kelet hagyományosan fegyelmezett, személyes téren anyagiak tekintetében kisigényű, szorgalmas és endelemes, a tanulást és az öntökéletesítést nagyra tartó tömegekkel – látványos fejlődést volt képes produkálni.
Ám bármiféle európai szellemi áramlat is érte el e társadalmakat, azok ezeket az eszméket – akár a demokráciát, akár a kommunizmust – a saját, konfuciánus mentalitásukhoz igazították. Például a demokrácia esetében még a ma legdemokratikusabbaknak számító kelet-ázsiai társadalmak „mélyén” is az euroatlantival egyszerűen összemérhetetlen „spontán engedelmesség” működik. (Ennek terepe elsősorban a munka világa, ahol erősek és jelenvalóak a személyes kapcsolatok főnök és beosztottak között.) Még a demokratizmus által leginkább átitatott Japán és Dél-Korea is hihetetlenül „engedelmes és könnyen kezelhető” a nyugati demokráciákban megszokott viszonyokhoz képest.
Mondhatni: azért fogadja el késséggel a felsőbb hatalom autoritását a konfuciánus társadalom, mert a hagyományai okán nem érzi azt „megalázónak”. Most vessük ezt össze akár az önállóságára, szabadságára és függetlenségére büszke európai polgári mentalitással, akár a magyar „Eb ura fakó…!”-hozzáállással!
Rátérve Szingapúrra és az ottanitól különböző magyar adottságokra: Szingapúrban találkozott egymással a hatalom iránt engedelmes népmentalitás és a tehetséges, konstruktív, karizmatikus, meritokrata és köztiszteletnek örvendő vezető, akinek ténykedését és politikai gyakorlatát az eredmények igazolták. Így adott volt az az együttműködés-készség és a vezetők iránti bizalom, amely lehetővé tette a vezetés (jól átgondolt és megalapozott) távlatos gazdaságfejlesztési elképzeléseinek mentén való, hosszú éveken át tartó össznépi munkálkodást. Ez volt a szingapúri csoda humánerőforrás-oldala.
Ehhez képest nyilvánvaló, hogy Magyarországon a nép mentalitására nem a szó konfuciánus értelmében vett, a hatalommal szembeni „konstruktív engedelmesség” a jellemző, hanem sokkal inkább egyfajta „meglapulás közbeni kitérő manőver” a gyakorlat. De baj van a vezetői konstruktivitással és meritokratasággal is: helyette célszerűtlen akarnokság és haverbiznisz dívik. (Megjegyzem: ez a hagyományos magyar vezetői attitűd!) E vezetői stílus szükségszerű következménye az eredménytelenség – ismét egy, a szingapúritól különböző „magyar elem”. Így nálunk semmi sem adott a fent leírt szingapúri humánerőforrás-oldalhoz.
Most pedig nézzük a szingapúri csoda anyagi forrásait – és vessük ezeket össze Magyarország adottságaival és lehetőségeivel!
A szingapúri gazdaság „motorja” eredetileg a kikötője volt: a világ sokáig legforgalmasabb kikötője3 – egy olyan elem/kellék, amely Magyarország jelenlegi helyzetében nem másolható. Az ebből felhalmozott tőkét fektette be a szingapúri vezetés a ’70-es évektől kezdődően az oktatásba és a pénzügyi-befektetési szektor felfejlesztésébe. Így az a gazdaság egészen más pályán haladt és halad ma is, mint amit Magyarország esetében az ország körülményei lehetővé tennének. Magyarországon egyszerűen nincs olyan, szinte „természeti erőforrásként” felfogható helyi adottság, mint a szingapúri kikötő volt, amelyet már a brit gyarmati időkben is igen intenzíven fejlesztettek. És nem adott az a (szintén a brit időkből eredő) pénzügyi szektor és kultúra sem, ami ott megvolt.
A fentiek tükrében bizton kijelenthető: akik egy alapvetően európai értékrendű és magyar szocializáltságú, a magyar társadalomra jellemző társadalmi stratégiákkal rendelkező népnek szingapúri módszereket ajánlgatnak a boldogulás útjaként, azok (Konfuciuszt idézve) vagy nem tanultak eleget, vagy nem gondolkodnak eleget – vagy mindkettő. Különösen igaz ez a magyarokra: az a „sajátos észjárás”4, amelyet maga Orbán is emlegetett 2009-es kötcsei, a „centrális erőtér” programját meghirdető beszédében, akadályozza meg Orbánt abban, hogy szingapúri módszerekkel élhessen el sikereket: ez az észjárás ugyanis nem tolerálja a hatalom önmagát megfellebbezhetetlennek, szabályait pedig áthághatatlanoknak, kicselezhetetleneknek hirdető viselkedését. A magyar, ha érdekét, elképzeléseit sértve érni, bizony, kikerül, betyárkodik, megold ügyesbe’ – és ezzel már vége is a szép, felülről dirigált-felügyelt szingapúri típusú csodának!
De van itt még valami fontos jellegzetessége a magyar társadalomnak (és különösen az északnyugat-európainak): a hatalommal szembeni engedelmességre épülő modellt éppen a társadalomnak az a része nem fogadná el, amelyik a GDP meghatározó részét állítja elő. Nélkülük és a nézeteik ellenében aligha lehetséges bármely erős (erőszakos) államhatalom is sikeres! Különösen nem fogadná el „megfellebbezhetetlen iránymutatóul” ez a réteg azt a vezetést, amely olyannyira nem a valóságos teljesítmény alapján osztja a vezető pozíciókat, mint a Fidesz. Azt a központi hatalmat, amelyben félműveltek és félbolondok, sokadrangú „szakemberek” lehetnek befolyásos posztok birtokosai, mélyen lenézik és megvetik azok, akik egész életüket a saját felkészültségükre és jólteljesítésükre alapozzák. Lenézik és megvetik – mert érdekeik ellen valónak tartják, éspedig jogosan! Míg a szingapúri modellben a társadalom eltartói és innovátorai mélyen azonosulnak az általuk (a tudása és teljesítménye alapján) tisztelt központi hatalmat, addig a magyar valóságban az értelmes és felkészült, kezdeményezőkész emberek a magyar kormányra az ország bajainak egyik fő forrásaként tekintenek.
Orbán - szavai szerint - azért akarja a szingapúri modellt bevezetni, hogy az emberek munkáját az ország gazdasági sikereinek szolgálatába állítsa. Ennek eszköze lenne a „munkaalapú társadalom”. Ám ez a társadalomideál nem csupán a „gazdasági haszna” miatt vonzó Orbán szemében: van ennek a modellnek egy további előnye is számára. Rendszerint félreértik Orbánt (pontosabban: elképzeléseinek csak egy részét látják és fogják fel), amikor erről a „munkaalapú társadalomról” szónokol: azt hiszik, egy csupán annyit jelentene, hogy „mindenkinek dolgoznia kell”. Ám valójában ennél sokkal mélyebbre ható és alapvetőbb társadalmi rendszerelvről van itt szó: arról, hogy a társadalom – és ezzel az egyes emberek élete is - azért van, hogy dolgozzon, azaz az élet lényege és legfőbb célja a munka lenne egy ilyen „munkaalapú társadalomban”. Van erről egy német vicc, abból mindjárt világos, mire gondolok ezzel: „A svábok azért élnek, hogy dolgozzanak – a bajorok azért dolgoznak, hogy élhessenek.” Az orbáni „munkaalapú társadalom” tehát a „sváb modell” lenne – ellentétben a nyugat-európai modellel, amely a „bajor módit” követi. (Ez akkor is igaz, ha az északnyugat-európai protestáns munkaerkölcsben az „Istennek tetsző munkálkodás” fontos elem. Azonban csak a szélsőséges fundamentalista protestáns egyházak (pl. a kvékerek) hirdetik a „sváb – munkaalapú - modellt”, az Északnyugat-Európában „mainstreamnek” számító evangélikus (és pláne az anglikán!) Egyház már korántsem ilyen „svábos” életideált hirdet.5
Orbánnak nyilván azért is szimpatikus a fenti értelemben „munkaalapú” társadalommodell, mert ha az emberek beletemetkeznek a munkájukba és (csak) abban akarják megvalósítani magukat, akkor sokkal kevésbé lesznek aktívan közpolitikai téren és sokkal kevésbé alakítanak ki a hatalomtól független, annak alternatíváját képezhető politikai koncepciókat és szerveződéseket. A munkájába kényszerített emberek alkotta társadalmat sokkal könnyebb hosszú távon is uralni6.
Amint a fentiek igazolják, Magyarországon semmi sem adott ahhoz, hogy ez az ország, ez a társadalom és ez a gazdaság másolhassa a szingapúri példát – így sem lehetősége, sem értelme nincs annak, hogy az államhatalomban és az államszervezésben átvegyük az ottani nemliberális-nemdemokrata modellt. Sem a teljesítménye és szándékai miatt tisztelhető hatalom nem adott ehhez, sem a konfuciánus népmentalitás. A „munkára kényszerítés” és a politikai elnyomás pedig – amelyeket a hatalom birtokában elvileg és időlegesen be lehetne vezetni – önmagukban semmiképp sem képesek „csodát tenni”, mivel nem ezek a szingapúri siker alaptényezői.
De akkor mit kellene tennünk a sikeressé válás érdekében?
Magyarország gazdasági és társadalmi felemelkedését sokkal reálisabb a népben eleve meglévő tulajdonságokra alapozni – és ezeket kiegészíteni a sikerhez szükséges, de most még tömegesen meg nem lévőkkel. Mik is ezek a tulajdonságok?
Megvan a kreativitás és az invenció. Nincs meg a komplex rendszerben és folyamatban való gondolkodás és a résztelekbe menő tervezés. Ez utóbbiak azonban elsajátíthatók, ha van erre szándék és kimunkált módszertan. Az északnyugat-európai „bezzegországok” sikerességét az adja, hogy a kezdeményezőkészségük mellett precízek, aprólékosak, átgondoltak és kitartók – és mindezek mellé az ottaniak jó iskolákban szerezetik meg a legalaposabb és legkorszerűbb tudást. Mármost, ha sikeres Magyarországot akarunk, akkor a kreativitást ki kell egészíteni tudással és átgondoltsággal: meg kell tanítanunk a felnövekvő generációt előre tervezni és a feladatait alaposan átgondolni és úgy elvégezni – és ezt az egészet egy, a kezdeményezőkészséget és a valódi teljesítőképességet támogató politikai, jogi és pénzügyi keretbe kell beilleszteni. Ez egy reális társadalmi és közpolitikai program, ellentétben az orbáni, a magyarságból „kis kínaiakat” faragni akaró elképzeléssel.
Válaszolva a címben feltett kérdése: nem, nem lehetünk Szingapúr – mert abból, ami ennek a városállamnak a felvirágzásához együttesen volt szükséges, szinte semmi sem adott Magyarországon! Az a politika és az a politikus, aki Szingapúrt követhető modellként állítja a magyarság elé, vagy szélhámos, vagy tudatlan. Vagy nem értette meg mindazt, amit Szingapúrról tudhatunk, vagy pedig úgy sugall gondolatokat a népnek, hogy ehhez hiányzik a tudása!
1 Valójában van egy még régebbi eredetű, de az idők során óriási változásokon átesett, ám legalapvetőbb jellegzetességében és társadalmi stratégiájában változatlan alapértékrendszer is: a posztban is említett északnyugat-európai, meritokrata, az egyéni és közösségi szabadságra és kezdeményezésre épülő modell. Ez már az újkőkorban is jelen volt csíráiban, és ennek késői hajtása a liberális demokrácia.
2 A konfuciánus emberi alapértékek a következők: a helyes útdao, az erényekde, a tradíciók, az igazság, a kötelességtudat, az empátia gyakorlata, a szavahihetőség, a bátorság, a gyermeki szeretet, az éberség, a harmónia, a boldogság, a tanulás, a műveltség, , a közép, a tettrekészség, az akaraterő , az elégedettség, a nemesb ember, a kisember, a megfelelő-ember, az írástudó, a kiváló-erényű ember, a tökéletes-bölcs. (Ezen jellemzők alatt azonban olykor a megnevezésükben hasonló európai alapértékektől gyökeresen eltérő tartalom értendő.)
3 Ma már a sanghaji kikötő forgalma megelőzi a szingapúrit, így az „csak” a második legnagyobb a világon. Jól érzékelhetjük, hogy mekkora gazdasági hajtóerő ez, ha belegondolunk, hogy Európa legnagyobb kikötője, a rotterdami csupán a tizedik ebben a sorban.
4 „…rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot” - Idézet Orbán Viktor 2009. szeptember 5-i, a kötcsei Polgári Pikniken elmondott beszédéből
5 Az egészben az a sajátos, hogy ezek a példámban emlegetett „munkaalapú svábok” valójában többségükben nem is protestánsok, hanem katolikusok. A vicc egyébként nem több a szokásos „szomszéd népeken” való élcelődésnél: a valóságban semmiféle eltérés nem tapasztalható a sváb és bajor munkakultúra között.
6 Így írtunk már erről a Beszéd az országról című posztunkban: „Ha… a társadalom jelentős többsége a napi megélhetésért kell, hogy fáradjon és nem lehet igazi perspektívája a változásra, akkor passzivitásba merevedik – ami valóságos istenáldása lesz a hatalmi elit számára! Ha egy gazdaságban nincs jelen az önnön erejéből életképes polgárság, akkor nemigen létezhet önálló, államfüggetlen társadalom sem: ezek híján pedig hosszú ideig csak „csend és hullaszag” lesz az országban!)”
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek