HTML doboz
2011.05.17. 19:12 Szerző: Đđ
…De kire lőnek majd?
„Rendkívüli védelmi helyzetben a 18-40 éves korosztály számára visszaállítaná a honvédelmi tárca a fegyveres vagy fegyver nélküli hadkötelezettséget” – ez áll a Honvédelmi Minisztérium által a kormány számára készített törvénytervezetben.
Indoklás: "Az elmúlt több mint fél évtized alatt a haderő a törvény szerinti követelményeknek megfelelően átalakult, ugyanakkor felszínre kerültek a hadkötelezettség békeidőszaki hiányának problémái is, amely elsősorban a Magyar Honvédség kiegészítését biztosítandó kiképzett tartalékos erő fogyó aránya jelez…”
Na itt meg is állhatunk!
Egy profi hadsereg „kiegészítését” nem a tartalékosok vannak hivatva biztosítani, hanem a toborzás. Egy hivatásos hadsereg ugyanis lényegében megfelel egy „cégnek” – és ugye nyilvánvaló, hogy a vállalkozások munkaerő-szükségletét sem „tartalékos esztergályosok” biztosítják, hanem azok, akik ott akarnak dolgozni.
Tipikus példája az idézett mondat annak, ahogy a Fidesz-kormány össze szokta keverni az egyébként össze nem tartozó dolgokat, ahogy a szakmai hozzáértést frázisokkal szokták pótolni. Mert miért is akarná a kormány visszacsempészni a sorozott katonáskodást? Nyilvánvaló: valami történelmi romantikával kevert dilettáns ambíció áll a háttérben, amit esetleg kiegészít az az elképzelés, hogy a katonaságnak „nevelőereje” van…
Nem tudom, hogy a tisztelt honvédelmi miniszter úr, vagy e törvényjavaslat kigondolói valaha láttak-e már igazi, modern hadsereget? Feltételezem, hogy igen. Ha igen, akkor talán feltűnt nekik, hogy ma már nem a tömeges szuronyrohamok dívnak – az „orosz gőzhenger” – hanem az a haditechnika, amelynek elsajátítása ugyanúgy egész életet betöltő professzió, mint egy modern szerszámgépé, vagy egy mai informatikai rendszeré. Nem lehet gyorstalpalón „Audi-gyár-kompatibilis” szakmunkást képezni – katonát sem. Nem lehet évi néhány hetes „táborozásokon” szívsebésszé válni – a modern harcászkodást sem lehet úgy elsajátítani. „Semmi idő alatt” csak politikussá válhat valaki – de ott is csak rossz politikussá, aki azután majd efféle „előterjesztésekkel” áll elő.
És ez az előterjesztés világosan arról beszél, hogy (rendkívüli helyzetben) alapvetően fegyveres szolgálatot követel meg (csak lelkiismereti okból lehetséges a fegyvertelen szolgálat). Mármost, Tisztelt Miniszter úr és kedves előkészítők, ugyan miféle fegyvert nyomnátok a botcsinálta „katonák” kezébe? Egy-egy Kalasnyikovot? Az igen sokat ér a lézervezérlésű bombák ellen!
…Persze, az is jó kérdés, hogy ugyan ki lehetne az ellenség?
Itt három lehetőség van. Vagy valamely szomszédunk, vagy egy ellenséges nagyhatalom – vagy: belső ellenség (ami ellen a hadsereg elvileg be sem vethető), de erről később. Nézzük előbb az első két „lehetőséget”.
Igen kevéssé valószínű, hogy bármelyik szomszédunk a belátható időn belül „megőrülne” és háborút indítana egy NATO-és EU-tagállam ellen – már csak azért sem, mert szomszédaink többsége szintén tagja mindkét szervezetnek. A semleges Ausztriát kivéve csak két nem NATO-tagállam szomszédunk van: Szerbia és Ukrajna, de ez utóbbi is tagjelölt. Bármely szomszédunk számára egy ellenünk indított támadó háború egyenlő lenne az öngyilkossággal. Ha pedig esetleg kisebb, határ menti konfliktusra gondolnak a törvénytervezet Nagyívű Alkotói, akkor (ha feltesszük, hogy előfordulhat ilyen) ennek kivédésére legyen már képes a magyar hivatásos haderő – különben mi a francra tartjuk őket, az egész HM-mel az élen?
De nézzük a másodikként említett „nagyhatalmi támadás” fenyegető rémképét. Itt csak Oroszország jöhetne szóba – amely nem szomszédunk. (Erről talán a Szovjetunió idejében iskolázott nagyjaink is megfeledkeznek olykor-olykor?) Ahhoz, hogy támadás érjen minket, előbb át kellene gázolnia Oroszországnak Ukrajnán – de egy ilyen akciót nyilván nem kifejezetten és kizárólagosan Magyarország ellen indítana Moszkva és egy ilyen támadásban semmi hasznát nem vennénk nem profi katonáknak. (A várható „eredmény” kb. az lenne, amit a Magyar Katonai Dicsőség történelme „Don-kanyarként” tart nyilván…) De ha mégis egy ilyen „keleti vihar” ellen készülnének Haduraink, akkor legyenek szívesek kormányunknál kijárni a valóban hatékony gazdaságfejlesztést – hogy tudniillik legyen elég pénz egy valóban korszerű, a NATO-ban is „valamit érő” profi hadsereg felszerelésére és fenntartására. (…És még jobban tennék, ha az EU-ban lobbiznának egy közös európai hadseregért – mert az igazán hatékony megoldás az lenne!)
Kilőhetjük tehát a nagyhatalmi támadás veszélyét is, mint a hadkötelezettség visszaállításának valós okát.
…Akkor pedig marad a harmadik - mint írtuk, elvileg törvénytelen – indok: a „belső ellenség” elleni készület. Igen: ez valóban elképzelhető – ha a kormány a továbbiakban is azt tekinti a szegény- (és: roma-)kérdés „megoldásának”, hogy 3 hónapra csökkenti a munkanélküli segély időtartamát, vagy hogy „visszaterel a munkaerő-piacra” 150.000 (nyilván kiválóan képzett és fiatal) rokinyuggert… Akkor ugyanis valóban fennáll az esélye egy „szegénylázadásnak” – és akkor jól fog jönni, ha a pógárok értenek a fegyverhez… Legalább le tudják majd lőni azokat, akiknek már a lelövés is megváltás lesz.
2011.05.17. 15:49 Szerző: piefke
A legatyásodott gazda
A következő években Magyarországon tömegek fognak visszasüllyedni abba az állapotba, ahonnan a szocialista iparosítás és nagyüzemi mezőgazdaság ragadta ki őket az ’50-es-’60-as években. Azért süllyednek vissza, mert a „létező szocializmus” évei alatt ezek a tömegek nem változtattak az életstratégiáikon. Nem váltak önállóvá, sem társadalmi, sem közösségi, sem gazdasági téren – hiszen a szocializmus nem támogatta az önállóságot: „kollektív” társadalomideál volt. Ezek az emberek gyakorlatilag ma is egy „szolga” mentalitásával élnek. Így élték át az elmúlt évtizedeket is – csak éppen a szocializmus alatt „jobb gazdájuk” volt. Igaz, róla is kiderült, hogy a jövő kárára tudta csak jóltartani őket…
A szocialista gazda elment – és visszajött a kiszolgáltatottság, mert ezek a rétegek nem szereztek eszközöket arra, hogyan csökkenthessék függőségüket a „mindenkori uraságtól”. A mai uraság, a mai magyar állam pedig le van gatyásodva és azt üzeni, hogy nem képes továbbra is eltartani azokat, akik nem képesek „modern módra” termelni, részt venni a gazdaságban. Az uraság baja az, hogy a gazdasága nem képes kellően hatékonyan működni. Még ha – netán - tömegesen lennének is jól képzett munkavállalók, akkor is hiányozna nálunk a jólét „másik fele”: a dinamikusan fejlődni képes vállalkozások.
Már írtunk korábban annak okairól, hogy miért van ez így, miért nem hatékonyak a magyar magánvállalkozások (Újjászervezés - http://progressziv.blog.hu/2011/01/18/ujjaszervezes; jó hosszú, unalmas poszt, de ne sajnáljátok a fáradságot!) A lényeg: amíg nem állunk neki a vállalkozási képességeink komoly fejlesztésének, addig ez az ország szegény és kiszolgáltatott marad, népének jelentős része pedig semmiképp sem kerülheti el a szegénységet!
De mit tehet a politikai – és a politikus – amitől-akitől azt várjuk el, hogy rövid távon oldja meg a problémákat, hogy legyen „varázsereje”? Vajon a Jónép elé állhat-e mindazzal, amit az előbb hivatkozott poszt mond (mondom: ol-vas-sá-tok el, meg-é-ri!)? A kérdés lényege pedig: hatalomra juthat-e olyan politikai ebben az országban, amely előre elárulja, mi a teendő, hogy nincs „varázsütés”?
Sokan szokták válaszolni erre a kérdésre, hogy „Nem!”, mivel pl. Bokros is ezzel „kampányolt” 2010-ben és sehol sem végzett… De: Egyrészt egy tökre lejáratódott politikai kompánia (az MDF) színeiben tette ezt, másrészt ő (Bokros Lajos) tette – azaz: egy nagyon kevéssé „magával ragadó” személyiség, aki igazából nem is „politikus alkat”, hanem „szakértelmiségi”. (Hasonlattal élve: egy építtetőt a ház jóságáról az építész lendületes és látványos tervei szokták meggyőzni és nem pl. a statikus számításai, vagy az épületgépész csővezetési rajzai…) Mindebből következik, hogy még soha senki nem próbálta ki a „Kiterítem a lapokat!”-módszerét, párosítva egy magabiztos és jó értelemben véve „vonzó arccal”.
…Mert különben csak a csodát várhatjuk! Különben nincs semmi esély arra, hogy akikről most az állam leveszi a kezét, valaha is elfogadható életkörülmények közé kerülhessenek ismét. Munkával ellátni őket? Ugyan, miféle munkával? Pl. azt a 150.000 képzelten embert, akik most fognak kikerülni a rokkantsági ellátásból? Mihez értenek ők? Mire jó a szaktudásuk, miképpen lehet azt hasznosítani a piacon? Mondhatni: ki fog értük pénzt adni? Hiába mondja a Nemzetgazdasági Minisztérium, hogy 2013 végéig teremt majd nekik munkahelyeket - ahhoz, hogy ez a másfélszázezer ember mind-mind munkát kaphasson, 60 db kecskeméti Mercedes-gyárra lenne szükség. (Ui. a kecskeméti beruházás majdan 2.500 dolgozót foglalkoztat.)
Lehetséges ez? Vagy: egyáltalán lehetséges, elképzelhető az, hogy két és fél év alatt a Kormány és/vagy a vállalkozások, illetve a multik ennyi olyan munkahelyet teremtsenek az országban, hogy minden „visszaterelendő” rokkantnyugdíjasnak jusson olyan munka, amelyre alkalmas is lesz?
Igen, alkalmas, mert ezek az emberek többnyire az ötvenes éveikben járnak és nem épp a legkurrensebb szakmák képviselői. Igen kevés olyan ember van ugyanis, aki otthagy egy számára sokkal jobb egzisztenciát biztosító munkát és inkább választja a néhány tízezer forintos rokinyugdíjat. Ez csak azoknak pálya, akik így jönnek ki a legjobban, akiknek a rokinyuggerség az „optimumpont” a munka-jövedelem függvényben…
Szóval: honnan lesz 150.000 ilyen embernek munkahelye – és ha nem lesz, akkor miből fognak megélni?
Nem arról van szó, hogy támogatnám azt a fajta szociális hálót, amellyel viszonylag könnyű visszaélni. De nem az a megoldás, hogy egy demagóg mozdulattal azt mondjuk, hogy „Visszavezettünk a munkaerő-piacra másfélszázezer embert!” – mert nem az a kérdés, hogy a munkaerő-piacon vannak-e, hanem az, hogy miből élhetnek meg? Világos, hogy a társadalom számára fontos, hogy a teherbíró képességünk felett ne költekezzünk, de figyeljük csak meg ezt a mondatot: a hangsúly a teherbíró képességen van! Nem az a jó kérdés, hogy „Hány embert kell eltartanunk?”, hanem az, hogy „Hány embert vagyunk képesek eltartani?” – ez pedig az egy munkavállalóra eső fajlagos eltartóképességet firtatja. A fajlagos eltartóképesség pedig a munka hatékonyságától függ – az meg a szervezettségtől, a termékszerkezettől, a munkaerő képzettségétől és a technológiai színvonaltól. (És ismét csak a hivatkozott régebbi posztunkat ajánlom!)
Ha valódi megoldást keresünk az eltartottak problémájára, akkor ez utóbbi területeken kell (jó nagyot) előrelépnünk. Igaz, ez jóval nagyobb feladat, mint alkotmányt módosítani, hogy ne járjon a rokkantnyugdíj…
2011.05.16. 17:58 Szerző: Đđ
Nemzeti és modern
A mai Magyarországon alapvetően kétféle politikai orientáció létezik: a „nemzeti”, illetve a „modern”. Mindkettőnek vannak „jelmezei”: az előbbi konzervatívként, keresztényként, míg az utóbbi szocialistaként, liberálisként szokott megjelenni. És bármely politikust, vagy bármiféle politikai erőt e két kategória valamelyikébe szokás besorolni. Voltak ugyan kísérletek, hogy átmeneti formációk jöjjenek létre, de mivel e formációk kigondolói előzőleg valamelyik oldalhoz kötődtek, így a másik oldal eleve „odasorolta” őket, így esélyük sem volt életben maradni a köztes mezőn. Ilyen volt a Bokrossal próbálkozó MDF, illetve a „nemzeti” szoci Szili is. Egyikből sem lett énekes halott…
És ma is azt tapasztalhatjuk, hogy a legtöbben kétpólusúan gondolkodnak: vagy a sajátos nemzeti karakter és a nemzeti érdekek számítanak prioritásnak a szemükben, vagy a modernség, a nyugatosság. És leginkább az érzékelhető, hogy nem értik a másikat: a nemzetiek mintha nem lennének képesek modern és racionális módon gondolkodni az „államrezonról”, míg a modernek gátként, fékként látják a „saját közösségébe zárkózó” nemzetiességet.
Pillantsunk egy kissé magunk mögé az időben: a történelemben ugyanis találunk sikeres „nemzeti” és sikeres „modern” államalakulatokat is. Voltak államok, amelyek erejét az egységes nemzet adta és voltak, amelyek expanziójukat a modernségtől kapták. Amire azonban érdemes felfigyelnünk, hogy igazi és tartós sikerek a kettő „szerencsés elegyítése” révén szoktak előállni. A (nemzeti) közösségtudat adja az egységet és a modern, ésszerű „rendszerbe szervezettség” a dinamizmust, az erőforrásokat.
Magyarországon tömegesen létezik egy elég erős nemzeti közösségtudat – függetlenül attól, hogy az a nemzeti és történelmi önkép, ami e mögött van, mennyire megalapozott, vagy éppen mennyire „eredménye” egy túlkompenzálni igyekezett össz-nemzeti történelmi, vagy éppen egyéni sikertelenségnek. Lehet ezt „felülről kritizálni”, lehet „lenézni” és „retrográdnak tartani”, de ez kb. olyan, mintha a gravitációt, vagy az esős időt tekintené valaki nem létezőknek. „Meglehet a véleményük” azokról, akik saját önazonosságukat ebben a nemzeti közösségtudatban vélik fellelni, de „elvenni” tőlük ezt meglehetősen reménytelen: akiknek a saját életük kevés büszkélkedni valót ad, azok szükségét érik annak, hogy nyögje Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára… Ami hiányzik: a nemzeti büszkeséget hitelessé tévő siker.
De itt vannak „modernjeink” is: vajon az ő önképük reálisabb-e, mint a „nemzetieké”? Mitől is modern a modern? Attól, hogy nem gyökerezik régi megszokásokban – de hát modernjeink is éppen a régi, megszokott magyar módon klikkesednek! Attól is modern a modern, hogy racionálisabban és célszerűbben gondolkodik, szervez és cselekszik, mint a régi – de hát a magukat modernnek gondoló-hirdető politikai „aktorok” és erők gondolkodásmódjában, szervezőkészségében és cselekedeteiben olyan kevés a racionalitás, a valóságközeliség és a célszerűség, hogy az már szinte parodisztikus! Ott tartunk, hogy csupán azért nevezzük őket (jobb híján) „modernitás-pártiaknak”, mert ők nem a másik, a nem nemzeti oldalon állnak. Ez pedig csupán egy negatívum – holott a valódi modernitás mindenkor pozitív és konstruktív! Ahogy tehát a nemzeti gondolat mögül hiányzik a hitelesítő sikeresség, úgy hiányzik a modernitás esetében az, hogy azt a közösség, a magyarság zöme éppen mint sikerességet biztosító eszközt lássa és fogadja el.
Ha a modernség nevében nem vagyunk képesek másra, mint megpróbálni elvenni a nemzeti érzés erejét, de nem vagyunk képesek jobb jövőt megszervezni, mint amilyen a múltunk volt, akkor nem lehetünk sikeresek. És: hiába kiáltjuk ki magunkat a nemzeti történelem kizárólagos letéteményeseinek, ha az általunk fennen hirdetett nemzeti nagysághoz nem vagyunk képesek a jelenben és a jövőben felnőni, ha nem vagyunk képesek méltóvá válni az általunk propagált „ősi nagyság”-hoz.
Azé lehet a jövő a magyar politikában, aki képes lesz erőforrásként hasznosítani a „valahová tartozás” ősi igényét és a „sikeressé váló közösség” erejét, magabiztosságát.
De mi kell ehhez?
Kell egyrészt, hogy az illető – és az általa megtestesített politikai közösség – ne keltsen feloldhatatlan ellenérzéseket egyik „térfélen” sem, sőt: azok is elfogadják, akik jelenleg az inaktív, „..szomsetudja!”-kategóriában vannak. (Természeten lehetnek szélsőséges, marginális politikai táborok, ahonnan mindenkire „lőnek”, aki „más mint mi” – de ezeknek úgyis mindegy…)
Kell másrészt, hogy tudjon közösségteremtő célokat közösségteremtő módon kommunikálni. Mert hiába „karizmatikus hatású” valaki, ha közben ostobaságokat beszél és hiába „zseni”, ha csak motyogni tud: egyik sem lesz-lehet sikeres.
Kell harmadrészt, hogy se ne az irreális vágyai, se ne az irracionális indulatai miatt akarjon politizálni, hanem egyszerre érezze tevékenységét feladatnak, amellyel „tarozik” az országnak és lehetőségnek, amellyel jól élve megmutathatja, hogy van realitásérzéke és kreativitása is.
Kell negyedszer, hogy igazán tehetséges legyen és így ne zavarja mások, a vele együtt dolgozók kimagasló tehetsége – mert képességhiányos vezetők csak kontraszelektált munkatársakban képesek gondolkodni, ettől meg az Isten mentsen meg bennünket! (…Láttuk-tapasztaltuk, látjuk-tapasztaljuk, köszönjük, nem kérünk belőle!)
Bárki, aki nem felel meg egyszerre e kritériumok mindegyikének, nem lehet alkalmas a feladatra. Viszont bárki alkalmas rá, akinél egyik felsorolt tulajdonság sem hiányzik – függetlenül attól, hogy „ismert-e”, hogy van-e „politikai gyakorlata”. (Ez utóbbira – a politikai rutinra – azért sem tekinthetünk „abszolút elvárásként”, mert aki gyakorlott a ma létező magyar politikában, az vagy „kötődik már valahová”, vagy „rossz rutinokat szívott magába”, vagy éppenséggel mindkettő jellemző rá…)
De van még egy dolog: nem szabad mindent a civilek önszervező erejére bíznunk. A saját erőnk „civil módra” történő felajánlása közösségi-közösségépítési célra ugyanis nagyon fontos, de nem pótolja a vezetői képességeket: mindkettő másra való, nem egymás „alternatívái”. Mert az emberi közösségek – és így a politikai erők is – mindenkor „valami köré” alakulnak ki: vagy egy ideológia, vagy egy „célfeladat”, vagy egy személy a „kristályosodási pontjuk”. Az a legszerencsésebb, ha mindhárom egyszerre adott:
· egy eszme – ami esetünkben lehet a sikeressé és (ennek érdekében) modernné teendő magyarság,
· egy cél – például: véget vetni Magyarország célszerűtlen és önző kormányzásának, a magyarság sodródásának és a stagnálásnak,
· és egy vezető személy, aki „gyújtópontja” az egész mozgalomnak; abban az értelemben is, hogy képes „begyújtani a folyamatot” és abban is, hogy a siker érdekében képes fókuszálni a közösség erőit.
Most is azt kell mondanunk, mint az előző négy felsorolt kritérium kapcsán: az a szerencsés, ha mindhárom „tényezők” együtt áll.
2011.05.12. 11:14 Szerző: Đđ
Demokratikus Kamu
Az egyik tematikus csatornán megy egy sorozat: egy túlélési szakértő különböző helyek túlélhetőségét mutatja be. Van, hogy a sivatagban, vagy éppen a skót felföldön „dobják le” és ott prezentálja azt, hogy miképpen lehet megmaradása érdekében fel- és kihasználni a helyi lehetőségeket…
Ez folyik most szoci-körökben is. Ledobták őket: a hatalomból, jó mélyre. Keményen talajt fogtak – és most egyetlen céljuk, hogy kijussanak erről a barátságtalan vidékről.
Azt mutatják kifelé, hogy együtt menetelnek, de valójában már a zuhanás közben (legalább) kétfelé váltak és azóta is külön haladnak: a Csapat és Gyurcsány.
…Igen, már megint „gyurcsányozunk”. Tegnapi posztunk arról szólt, hogy feltámadhat-e még ő, hogy van-e számunkra értelme őt feltámasztani? A vélemények – ahogy a kommentek is mutatják, erősen megoszlanak: van, akinek „ikon” ő és van, akinek csak egy rossz példa a sok közül. És ez a kettősség még jó ideig meg is fog maradni!
Valami ahhoz hasonló folyik szociszimpatizáns körökben, mint amit a Fidesznél, Orbánnal kapcsolatban is láthatunk: sokaknak (főképpen egyszerű kisembereknek) kell az „idol”, akiben bízhatnak, akire – úgy értik – rábízhatják magukat, és akkor minden jó lesz.
…Tegnap „merülésen vettem részt”: elmentem a DemKol egyik tagszervezetésnek alakuló ülésére. Nem is tudom, mit mondjak az ott szerzett tapasztalataimról… Mert voltak értelmes felvetések (a hallgatóság részéről), pl. az, hogy semmire sem fognak jutni, ha nem sikerül bevonzaniuk valahogy a tehetséges, tetterős és kreatív fiatalokat (…manapság mindenki rájuk vadászik – mi is!). Arról azonban foggggalmukkk sem volt, hogy ezt hogyan kellene-lehetne elérni? A „vezetőség” meg…? Halálosan komolyan megkérdezte (egy felvetésre reagálva), hogy „Ugyan miért kellene pl. Kovács Lászlónak hátrébb lépnie az MSZP vezetéséből?” Hát… Innen nehéz lesz! Nem, bocs, nem „nehéz”: LEHETETLEN! Ezek az emberek – és vezetőik – egyszerűen nem értik, hogy miért „nem kellenek” ők a Jónépnek.
Nyilvánvaló, hogy a DemKol (egyik?) célja nem más, mint hogy a Gyurcsány Ferenchez kötődő MSZP-vezetők túléljenek. Ők „egymásban gondolkoznak”, amikor a DemKol vezető posztjairól van szó: bennük fel sem vetődik, hogy netán újak, jobbak kellenének helyettük, ha komolyan gondolják az ország modernizálását. (Pl. volt, aki Molnár Csabát ajánlotta az MSZP elnökéül, hogy ő majd megújítja és friss erővel, lendülettel tölti meg azt…) Fel sem vetődik bennük az, hogy egyszer már az övék volt a lehetőség: évekig éppen ők vezették az országot – és akkor nem mutattak különösebb alkalmasságot erre a feladatra.
Összefoglalva: olyat már láttunk, hogy valaki szarból akart várat építeni – de hogy „használt szarból” akarjanak, az valóban valami egészen új!
…Közben meg, amíg ezek a jobb sorsa érdemes kisemberek a gyűlésen voltak, mi is történt onnan pár háztömbnyire, a Jókai-utcai MSZP-székházban? Nem más, mint hogy Gyurcsány a kasszakulccsal zsarolgatta a párt vezetőit – hát kérdem én: mi ebben a „megújulás”?
Ez így minden, csak nem tiszta játék! Megint nem az történik, hogy valaki belevág valami újba, megint csak einstandolás folyik. Átvenni valami, ami már létezik és azt a magunk hasznára tovább üzemeltetni.
Belátható: nincs mit várnunk mást, újat ezektől az emberektől, bárhogyan is ígérgessék. Egyvalamiben igazat kell adnunk Kövér Lászlónak, ő ugyanis egyszer azt mondta: „Kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna!” Nos, valódi, a magyar társadalom demokratáit összefogni képes demokratikus koalíció sem…
Mikor értik vajon meg a kisszocik, ezek a jobb sorsban reménykedő, megfáradt kisemberek, hogy „demokratikus vezetőik” csak a saját életben maradásuk érdekében használják ki őket – mint a TV-túlélőmester a kézzel fogott halakat, vagy az elevenen felfalt békát? Hogyan hihetik el akár egyetlen pillanatig is azt, hogy jobb lesz itt az élet, ha ezekre az egyszer már levitézlett és a magyar társadalom alapvető dolgaiban tudatlan emberekre bízzák magukat és jövőjüket? Mert a vezetőknek mindig lesz néhány ezer – akár párszázezer – hívük, de nekik, a híveknek ugyan mikor lesznek valódi, rátermett vezetőik?
2011.05.11. 17:00 Szerző: Đđ
Gyurcsány: van-e élet a halál után?
(Az alábbi poszt nem azt jelzi, hogy a Progresszív Blog támogatná Gyurcsány Ferencet. Mi a modern, sikeresen fejlődő és célszerűen kormányzott Magyarországot támogatjuk és nem „személyekben gondolkodunk”, hanem feladatban és eszközökben!)
Egy év alatt a Fidesz lenullázta magát.
Persze, erősek ők még, azt csinálnak ma a hatalomban, amit csak akarnak – de már sanszos, hogy „alkotásaikból” 2014 után vajmi kevés fog állva maradni! A Fidesz ott követte el a hibát, hogy úgy valamikor 2008 vége felé nem tett ajánlatot Magyarország legjobb fejeinek: „Gyertek, súgjatok, csináljuk együtt: kormányozzuk mi Magyarországot!” Ők másban – és ebből következően másokban – gondolkodtak. Meg is lett az „eredménye”: a Fidesz-kormány minden fronton harcban áll. Minden lépésével újabb és újabb konfliktusokat generál. Ez most még nem baj, mert bírják erővel – de ha egyvalamit megtanulhattunk, akkor az az, hogy egy minden fronton harcoló hatalomnál a front egyszerre fog összeroppanni… És akkor – 2014-ben – nem lesz tovább.
A kérdés: nekünk hogyan lesz tovább? Lesz-e valaki, aki bemegy a Fidesz-romok közé, átveszi az ország irányítását, újjászervezi azt és sokkal jobban csinálja, mint bárki, Mátyás király óta?
Ahhoz, hogy a Fidesz-hatalom valóban összeroppanjon és eltűnjön, minden valódi demokratára szükség lesz: kell 2,7-2,8 millió szavazat. Kérdés, hogy „minden demokrata arcaként” Gyurcsány Ferenc elfogadható lesz-e? Mert jelenleg Gyurcsány az egyetlen olyan jelentkező a demokrata oldalon, akiben legalább elvileg benne lehetne a képesség a vezető pozícióra és ugyanakkor „ambicionálja” is azt…
A továbbiakban e posztban az ő jelenleg látható esélyeit boncolgatjuk, abból az apropóból, hogy a hírek szerint szerveznek neki egy vadiúj pártot.
Manapság (még mindig) sikk Gyurcsányt leszólni, utálni. Ez az újabb kori Magyarország talán legtartósabb politikai divatja. Még Orbán Viktor népszerűségének tartósságát is meghaladja… De lenne egy szerény felvetésem a Gyurcsányt a „nemfideszes” oldalról leszólók felé: ugyan, tessék már jönni és jobb, hitelesebb politikai alternatívát, „kristályosodási pontot” kínálni!
Ma ugyanaz megy, ami mindig is a magyar közéletben: valakit vagy istenítenek, vagy halottnak tekintenek. A magyar politikai közgondolkodás képtelen megújulásban gondolkodni – mert ehhez bizalom kellene, ami pedig a magyar társadalomban hiánycikk. Gyurcsány Ferenc politikai előélete és „pedigréje” vet fel kérdőjeleket. Kormányzati referenciája talán még inkább. Az a kérdés, hogy képes-e tanulni a hibáiból és képes lesz-e olyan csapatra bízni az új hatalomgyakorlás előkészítését és magát a hatalomgyakorlást is, amelynek tagjai radikálisan különböznek a 2004 és 2009 között körülötte vitézkedőktől? És az is kérdés, hogy azok, akik elvileg képesek lennének ennek az új csapatnak a vezetői és tagjai lenni, vajon hajlandók lennének-e „lenyelni a Gyurcsány-békát”, elfogadnák-e őt az emlegetett „kristályosodási pontjukként”?
Ma ezzel kapcsolatban komoly fenntartások vannak: „égő dolog” lenne, ha egy értelmes és hiteles ember Gyurcsány-támogatóvá válna. Igen ám, de Orbán-támogatónak lenni még kevésbé menő dolog – azzal pedig minden értelmes ember tisztában van, hogy ha 2012 körülre nem fog felállni egy ütőképes ellenerő a politikában, akkor Orbánnak komoly esélye lesz a maradásra…
Na, akkor most és a közeljövőben mi is a teendő? Megvetjük-e csendben továbbra is Gyurcsányt – vagy felhasználjuk őt a saját célunk érdekében? És ez a cél: a modern, „defeudalizált” ország. (Elég nagy szégyen, hogy 67 évvel Horthy Miklós és 21 évvel a rendszerváltás után még mindig egy – újabb – „hűbéri struktúrákban gondolkozó” kormányerő ellen kell küzdenünk, de hát ez van!) Szóval: használjuk-e Gyurcsányt – ez itt a kérdés? Az ugyanis nem kérdés, hogy ő hagyná-e magát használni a fent nevezett célra. Ő tudja, hogy egyetlen esélye van a visszatérésre: ha jönnek mellé a rátermett emberek – mert ha csak a jelenlegi D-F-kategóriás tökvakarók lesznek ott továbbra is, akkor abból semmi sem lesz…
De van itt egy további kérdés is: vajon mi, magyarok képesek vagyunk-e valami teljesen újat alkotni? Képesek vagyunk-e és merünk-e valami teljesen előzmények nélkülibe belevágni? Mert az az erő, amely leválthatja a mostani kormányt, a nulláról kell induljon! Nincs olyan párt, csoport, amely továbbfejleszthető lenne. Mindegyiknek rossz a struktúrája és egyiknek sincs sem alkalmas ideológiája, sem ütős programja, sem kellően merész, kreatív és dinamikus vezetői. Képzeljük csak el azt a „vihart”, amely Mesterházy Attila képében söpör végig a politikai pusztán! Röhej, ugye?
Gyurcsány legalább tud viharzani… Ha okosak vagyunk, lehet belőle használható és vitorlánkba fogható szél. Csak rajtunk múlik – mert neki egyszerűen nincs más politikai választása. Aztán amikor már majd fut a hajó, meglátjuk, ki is lesz a kapitány?!
2011.05.10. 18:00 Szerző: piefke
Isteni suli
Követeljük, hogy az Egyház építsen saját iskolákat!
Talán első olvasásra meglepő, hogy ez a felszólítás egy olyan blogon jelenik meg, amely eddigi léte során nem jeleskedett az egyházak melletti kiállásban és nem volt nevezhető a Hit Harcosának sem. És mégis: logikus a követelés – ugyanis az nem másra vonatkozik, mint arra, hogy ha az egyházak saját üzemeltetésű iskolákat szeretnének, akkor legyenek szívesek azt a saját pénzükből építeni, fenntartani és ne rekvirálhassanak már meglévő állami, vagy önkormányzati iskolákat!
…Ugyanis most ez folyik.
Még 2010. szeptemberében hozatott a jelentős tagságot és szavazóbázist maga mögött tudható KDNP nevű alakulat egy törvényt (a 2010. évi LI.-et), amely jelentősen megkönnyíti az állami-önkormányzati iskolák átadását az egyházak részére. És amikor úgy fogalmazok, hogy „jelentősen megkönnyíti”, akkor az a gyakorlatban „sugalmazzá”-t jelent!
Miért?
Hát azért, mert az ország legtöbb önkormányzata forráshiányos: azt sem tudja, melyik lyukat tömje azzal a kevéske pénzével, amije van… És ha az állam „nagylelkűen” kinyit egy kiskaput és rámutat, hogy „Íme, így megszabadulhattok egy jókora költségtől!”, akkor könnyű elképzelni, hogy hány önkormányzat „oldja meg” majd így a problémát… És az is érthető ugye, hogy az előző mondatban szereplő „nagylelkű” állam valójában a lélekhorgász KDNP-t és a mögötte ágaskodó „történelmi egyházakat” jelenti?
Szép is ez, jó is ez – csak éppen az vele a baj, hogy ezeket az iskolákat nem az egyház építette, azokat nem csupán a vallásos szülők finanszírozták önkéntes és/vagy 1%-os felajánlásaikból. Hanem az egész magyar társadalom! És most az „egész magyar társadalom” gyerekei között válogatni fog az új, egyházi gazda: aki meg van keresztelve, aki jár a szüleivel rendszeresen templomba, akinek a családja otthon is megvalósítja a keresztény hitelveket, az (sokkal-sokkal nagyobb eséllyel) jöhet – akik meg nem, azoknak esetleg jut néhány reszli-hely…
Én úgy tudtam, hogy egy modern állam nem válogat(hat) aszerint a polgárai, a családok és a gyerekek között, hogy kinél favorit otthon a Jóistenke. És úgy tudom, semmi szükség arra, hogy az állam (amely az egész társadalom érdekeit kell hogy megtestesítse) preferálja, pozitívan diszkriminálja az egyházakat és híveiket. Az egyházak, köszönik szépen, virágoznak. (A cég prosperál… Ha meggondoljuk, hogy az Alapító egy girhes szamárral kezdte…) Virágoznak – és bizony „virágaikat” nem mindig és nem kizárólagosan a világ elesettjeinek támogatására használják fel: futja abból flancra is, bőven! Na meg propagandára! Meg politikára is! (Pedig hát az előbb említett szamaras Alapító egészen másképpen rendelkezett…)
És nem szükséges preferálni és pozitívan diszkriminálni a híveket sem: senki sem üldözi őket, sehol, semmilyen hátrány nem éri őket hitükért – akár a Colosseumba is bemehetnek, legfeljebb fotó készül róluk, nem oroszlánvacsora belőlük.
Mi okunk lenne hát odaadni az egyháznak az általunk emelt és birtokolt iskoláinkat? Mert ne feledjük: az ami az állam, vagy az önkormányzatok tulajdonában van, valójában a miénk – ők csak a vagyonunk kezelői. Ha pedig a sáfár tulajként kezd viselkedni, akkor jó polgári szokás szerint elcsapandó!
A poszt elején azt írtuk: építsenek az egyházak a saját pénzükből iskolát, ha akarnak – de mi is az a „saját pénz”? Nem más, mint amit a hívek adnak – és semmiképp sem az állami! Amit az előbb a felesleges preferálásról és pozitív diszkriminációról írtunk, abból ugyanis az következik, hogy semmi okunk arra, hogy az egyház állami pénzekhez jusson hozzá. Ez a dolgok súlyos és bűnös összekeverése: ha az állam minden polgárt képvisel, akkor címkézetlen adópénzekből nincs joga egzakt módon nem bizonyított tényeket támogatni és/vagy e tények terjedését a társadalomban elősegíteni. (Az egyetlen, amire az állam egyházi tulajdon esetében pénz költhet a közösből, az a műemlékek és kulturális, történelmi értékek, műkincsek, stb. fenntartása, megőrzése.)
Az sem kifogás, hogy az egyházak – úgymond – „közfeladatokat látnak el az állam helyett”, ugyanis semmi sem igazolja azt, hogy e feladatok ellátását jobban, szakszerűbben, eredményesebben, hatékonyabban végeznék. Az egyházi iskolákban tanuló diákok tudása nem emelkedik ki a felmérések szerint az államiakban tanulóké közül. Az egyházi egészségügyi intézményekben szintén nem magasabb az áltagos szakmai, ellátási nívó, mint a nem egyháziakban (pl. Az Év Kórháza–2010 díjazottjai között egy sem akad…).
Akinek az a hobbija, hogy a gyereke a matek és a helyesírás mellett imádkozni is tanuljon, az írassa saját pénzből fenntartott-épített egyházi suliba! Azt pedig kikérjük magunknak, hogy önkormányzatok a spórolásra hivatkozva lélekhorgász papok vizslatásainak tegyenek ki minket és gyerekeinket (http://kep.index.hu/1/0/208/2082/20829/2082933_a12de17c95f78c6eb82cc2b66bf92c49_wm.jpg, illetve http://kep.index.hu/1/0/208/2082/20829/2082947_3e4504e5d77cbf36b8c73606143d52b4_wm.jpg) ! Ha egy önkormányzat ésszerűen szervezi a közbeszerzéseket, ha jól gazdálkodik a vagyonával, ha rátermett és hozzáértő emberek vezetik, akkor azzal sokkal több pénzt takaríthat meg, mint azzal, ha egyházasítja a szekuláris iskolákat.
A Tisztelt KDNP-s hölgyek és urak figyelmét pedig felhívjuk arra, hogy azoknak az embereknek a jókora többsége, akik őket eltartják, semmiféle „szervezett túlvilágban” nem hisz – ők azt várják el Önöktől, hogy ezen a világon teremtsenek jobb viszonyokat. Javasoljuk továbbá, hogy tanulmányozzák intenzíven, mi mindent tartott Jézus az evilági hatalmi mesterkedésekről és miféle perspektívákat vázolt fel az ezekben részvevőknek a Túlvilágon!
…Én az Önök helyében kurvára beszarnék!
2011.05.09. 19:22 Szerző: piefke
Normann hódítás
2011. május 6-án Magyarország lélekszáma körülbelül ezer főre csökkent. Nem történt semmiféle természeti katasztrófa és egy speciális, csak a magyarokat kiirtó járvány sem söpört végig a Kárpát-medencén – és mégis: nagyjából ezer magyar maradt!
Történt ugyanis, hogy a nevezett napon Lázár János kijelentette: az Alkotmánybíróság végkielégítésekkel kapcsolatos határozata „Magyarország érdekeivel ellentétes döntés”. Mivel Magyarország és a magyar állampolgárok érdeke a jog- és vagyonbiztonság és az Alkotmánybíróság ezzel a döntéssel ezt állította helyre, ebből következően ha valaki azt állítja felelős politikusként és az országot vezető politikai erő egyik meghatározó személyiségeként, amit Lázár, akkor az ő „Magyarországának” nyilván csak azok a tagjai, akiknek érdekükben áll a különadó-törvény. Ezek pedig: a Fidesz prominensei és a velük „szövetséges” potentátok. Nekik jó az, ha itt ők bármit megtehetnek – akkor is, ha az alkotmányellenes – ami a hatalmuk fenntartását szolgálja. Ők körülbelül ezren lehetnek…
Nemrégiben már megírtuk róluk, hogy ki-mik is ők (Mi a Fidesz? - http://progressziv.blog.hu/2011/04/21/mi_a_fidesz). És valóban: ők manapság úgy viselkednek, mintha ők lennének az ország. Mintha az ő érdekeik lennének az ország érdekei, mintha a törvényeknek semmi más feladatuk nem lehetne, mint az ő kiszolgálásuk…
Esküszöm, ahhoz hasonló a helyzet, mint volt majdnem ezer évvel ezelőtt Angliában, az 1066-os normann hódítás* után: minden az új normann uraké lett, a törvény az ő szolgájuk volt – és őket szolgálta minden alattvaló. És igen: ott sem tekintette ez az új uralkodó elit „nemzetalkotóknak” a szegény legyőzött angolszászokat, az ő érdekeik ott sem érdekeltek senkit sem a törvényeket meghozók magasságában…
Egyébként látszik már, hogy az Alkotmánybíróság sem „tényező” derék „normannjainknak”: igazából nem is az a fontos, hogy maga a végül majd életbe lépő törvény mit fog tartalmazni, hanem az, hogy megmutassák, nekik van erejük ahhoz, hogy igazuk legyen! És valóban: nincs jelenleg olyan erő ebben az országban, amely képes lenne szembeszállni a Fidesz-hatalommal. Ők pedig igyekeznek is ügyelni arra, hogy belátható időn belül ne is legyen-ne is lehessen ilyen. Igaz: nem is jelentkezik…
És mindaddig, amíg nem lesz, jó ha tudomásul veszi itt mindenki, hogy ugyan létezni fog a szavak demokráciája, létezni fog véleményszabadság is – de a gyakorlatban, a politikában és az üzleti szférában az fog történni, amit a „Lázár-Magyarországot” alkotó ezer ember akar. A kívülállók célja pedig általában itt a hatalomhoz dörgölőzés lesz, nem pedig a hatalom leváltása egy másik, sokkal „közcélúbb” hatalommal. Ilyenek vagyunk… Pedig lenne példa a magyarság jobbjai előtt arra, hogy miképpen kell viselkedni egy ilyen helyzetben: hogy miképpen kell viselkedni egy „hódító” uralma alatt…
Igen: mert egy évvel ezelőtt meghódították Magyarországot a Fidesz-elit és csatlósai! De mi inspirálta-inspirálja ezt a „hódító sereget”?
Én komolyan mondom: nem értem, miféle kényszer ösztökéli ezeket a Fidesz-fiúkat arra, hogy ebben az országban csak nekik lehessen igazuk? Mi űzi őket, hogy bárhogyan is, de bebizonyítsák: senki és semmi nem állhat ellen az akaratuknak és hatalmukban áll bármit megtenni - függetlenül attól, hogy van-e annak értelme, haszna? Micsoda lelki nyomor, mekkora kisebbrendűségi komplexusok kellenek ahhoz, hogy valaki egyszerűen ne tudjon elengedni bukott, buta dolgokat? Mennyire kell szűkölnie belül annak az illetőnek a hatalom – és azzal együtt MINDEN! – elvesztésétől, aki úgy kénytelen érezni: ha egyvalamiben enged és ha nem ő lesz a „mindenáron győztes”, akkor "örökre elveszett"?
Ezek a fiúk úgy érzik magukat és úgy is viselkednek, mint egy idegen hódító: senkiben sem bíznak, senkit sem tekintenek sem partnernek, sem velük egyenlőnek. Úgy viselkednek, mintha egy évvel ezelőtt csakis azért „hódították volna meg” Magyarországot, hogy azt a saját hasznukra és a saját lelkük igényeinek kielégítésére üzemeltessék tovább, afféle „magánbirtokukként”.
…Egy évezreddel ezelőtt a normannok legalább tudtak célszerűen kormányozni és gazdálkodni. Néhány évtizeddel Hastings után Anglia a kor egyik „legmenőbb” országa lett – de mi lett volna, ha annak idején, 1085-ben Hódtó Vilmos is egy Matolcsyval állíttatja össze a Domesday Book-ot (http://hu.wikipedia.org/wiki/Domesday_Book)?
A középkori Angliában legalább utólag igazolta a „kormányzati teljesítmény” a hatalomcentralizációt – de mi igazolhatná ezt nálunk, most? Itt most ugyanaz történik, mint ami a rendszerváltás idején a „spontán privatizáció” korában is oly sokszor esett meg: valaki megszerzi, amire vágyik, ám azt képtelennek bizonyul jól üzemeltetni. És lehet ugyan egy ideig a megszerzett vagyonból éldegélni és közben az „alkalmazottakat ugráltatni”, de a dolog vége bizonyos: a csőd.
*A normann hódításról ld.: http://mult-kor.hu/20100810_hastings_utan_dusgazdag_normannok_uraltak_angliat
2011.05.06. 17:53 Szerző: Đđ
Meddig él egy koncepció? – avagy: mit tehet az ifjúság?
A címben feltett első kérdésre lehet akár két szóban is válaszolni: 2 napig. Ennyi időt élt a tegnapelőtt napvilágot látott egyetem-összevonási koncepció.
…Vagy ki tudja?
Ugyanis tényleg senki sem tudja. Csak azt tudjuk, hogy lesz majd valami a felsőoktatással – de hogy mi, miért éppen az, mikor és hogyan, az még valahol a KDNP gomolygó tömjénfüstje és a Fidesz-agytörszt homályos érdekkörei között lebeg.
…De az is lehet, hogy nem!
Lehet, hogy már minden el van döntve, le van osztva, fel van darabolva és össze van újra fércelve – csak éppen még mi, magyar polgárok, a felsőoktatásban dolgozók és a magyar diákság nem érdemes arra, hogy ezt megtudhassa. Mert ez sem lenne meglepő.
Köztudott, hogy egy modern ország jövője attól függ, milyen tudást adnak a felsőoktatásban: innen kerülnek ki ugyanis azok a leendő szakemberek, akik egy-két évtized múlva átveszik az ország irányítását. Mármint: normális modern országok esetében – és lehet, hogy Magyarország nem az. Lehet, hogy itt az a terv, hogy az irányítást nem a legtehetségesebbekre, nem a legkorszerűbb tudást birtoklókra kell bízni, hanem azokra, akik a leginkább megfelelnek a hatalom jelenlegi birtokosai által felállított kritériumoknak: lojalitás és/vagy megfelelő körökből származás. Mindkettőre van példa.
Csak éppen ezt nem demokráciának hívják, hanem…
Ha egy társadalomban a politikai és gazdasági hatalom birtoklása nem a képességeken, hanem bármi máson múlik, akkor az a társadalom ezzel nagyjából meg is ásta a sírját. A középkorban még csak-csak ment valahogy ez a dolog: amikor évszázadok teltek el komoly változások nélkül, akkor egy-egy alkalmatlan vezetőt még ki lehetett bekkelni… De ma – és pláne holnap! – amikor mire megjelenik egy újdonság, már el is avul, halálosan veszélyes ez a játék.
Amióta az Orbán-kormány elkezdte működését, tevékenységében minden arra utal, hogy egy zárt uralmi elit kiépítése a „szent cél” – ebbe pedig nem fér bele a teljesítményverseny és az, hogy a tudás nyisson ki minden kaput. Mert mit látunk? Hol vannak a legjobb, legtehetségesebb magyar elmék ma? A kormányban? Á, dehogy! A bizalmas tanácsadók között? Ugyan már! Ott a harmad-ötödvonal szerepel. Egy Matolcsy felel a gazdaságért, egy Hoffmann az oktatásért, egy Pintér a közbiztonságért… Ha mást-másokat már nem is vennénk számításba, csupán ők hárman elegek lennének ahhoz, hogy akár el is kezdhessünk egy szép kis összeesküvés-elméletet koholni, hogy itt tulajdonképpen Magyarország esküdt ellenségeinek nemzetellenes szabotázsa az, amit „Orbán-kormányként” ismerünk.
Szinte már-már röhejes, hogy Magyarország legelemibb érdekeit éppen az a kormány veszi ennyire semmibe, amely minden mondatát a „nemzeti” szóval indítja.
Lassan egy év telt el, mióta megalakultak és ez az idő kevés volt – sok egyéb mellett – ahhoz, hogy megszülessen egy XXI. századi oktatási-felsőoktatási koncepció. Ennek pedig csak két oka lehet: vagy a tudás és a képesség hiányzik ehhez, vagy a szándék. Az első eset is komolyan sanszos, ha azt vesszük tekintetbe, hogy Hoffmann államtitkár asszony fejében miféle „ideális világ” él: az bizony „évszázadokra” van a XXI. századtól, éspedig visszafelé. De a második eshetőség, a valódi szándék hiánya sem zárható ki – amint azt a fenti, a zárt uralmi elit létrehozásával kapcsolatos célok valószínűsíthetősége mutatja.
…De hogyan reagáljon erre a helyzetre (akármelyikre a kettő közül) a magyar felsőoktatás, főképpen a magyar diákság? És ezzel ott is vagyunk a címben feltett második kérdésnél!
Csinálhatja azt, hogy megpróbál egyéni utakat találni. Kivár, taktikázik, aztán idomul… Ez lenne a hagyományos magyar út – de arról jól tudjuk, hová vezet. Ezen az úton a mai magyar diákok is csak oda fognak eljutni, mint a szüleik: egy önállótlanságban felnőtt, mindent felülről és mindig hiába váró társadalomhoz. A kisebb részük, akiknek vannak kapcsolataik, akik mögött befolyásos és tehetős család áll, boldogulhatnak: bekerülhetnek így-úgy az uralmi elitbe. Kiszolgálhatják és tovább éltethetik azt a rendszert. Megkötött kompromisszumaikat a rendszer bizonnyal honorálni is fogja. De egyéni karrierjük mellett ők lesznek a stagnáló Magyarország megtartói – ez pedig nem nagy dicsőség, nem szép pályavízió egy fiatalembernek. „Jólmenő szaralak leszek!” – ezzel a szlogennel nem érdemes nekivágni az életnek.
A magyar ifjúság 1956 óta nem tett arra tömegesen kísérletet, hogy új, jobb, modern világot rendezzen meg Magyarországon. ’56-ban is csupán lelkesedésből, de mindenféle valós szervezés, világos elképzelés nélkül cselekedtek az akkori fiatalok – ráadásul a létező valóság eleve nem sok esélyt adott volna egy új, jobb, modern ország megvalósítására. Most más a helyzet. Nincs a nyakunkon egy „ázsiai birodalom” – sőt: minden hatalom, amely befolyásolhatja Magyarországot, egy modern, nyitott, mélyen demokratikus és teljesítménycentrikus Magyarországban érdekelt. Ha a mostani fiatalok alkotta társaság odaállna eléjük, minden bizonnyal megadnának számára minden támogatást.
…Érdemes ezen elgondolkodni!
2011.05.06. 14:24 Szerző: Đđ
„Megfelelő képességekkel és magas munkabírással keresünk…”
Azt hiszem, mára minden értelmes ember számára világossá vált, hogy a Fidesz kormányzásához fűzött 2010-es remények nem teljesültek és teljesülésüket a ciklus hátralévő három évétől sem várhatjuk. Nem a tudás és a felkészültség került itt hatalomra, hanem csupán egy gátlástalan, zárt és érdekeit gyakorlatilag bármilyen eszközzel érvényesítő elit. Nem várható az sem, hogy ez a vezetés képes lenne az ország gazdaságába új erőt önteni. ha pedig a gazdaságban nem képződnek többlet-erőforrások, akkor az ország ugyanúgy finanszírozhatatlan marad, mint ahogy az volt az elmúlt évtizedekben, a ’60-as évek második felétől.
Mi volt jellemző erre az eltelt bő négy évtizedünkre? Az újra és újra, elkerülhetetlenül bekövetkező válságok, melyeknek gyakorisága ráadásul egyre növekedett. Ha ezen a pályán maradunk (ami, láthatja mindenki, „nem pálya”), akkor hamarosan, legfeljebb néhány éven belül le fog jutni az ország oda, hogy a válságok egymásba érnek: nem lesz közöttük immár „kiegyensúlyozottabb időszak”. Ez azért fog bekövetkezni, mert – ahogy fentebb írtuk – gazdaságunk nem képes olyan hatékonysággal működni, hogy az általa megtermelt erőforrások fedezetet nyújthatnának a magyar társadalom igényeire.
A jelenlegi kormány az elmúlt év végén bekebelezte a magán-nyugdíjalapokban 12 év alatt felhalmozott tartalékokat – az utolsó olyan forrást, amelyről még azt lehetett állítani, hogy nem „direkt magántulajdon” (noha, jól tudjuk, igenis az volt!). A Széll Kálmán tervnek nevezett szélhámosság semmire sem jó, csupán időnyerésre – de abban a tervben semmi sincs, ami valóban „felpörgetné a gazdaságot”. Éspedig azért nincs, mert nem is lehet: a magyar gazdaságnak ugyanis nem a forráshiány a legnagyobb baja, hanem az, hogy az elérhető források nem hasznosulnak hatékonyan. Nem lesznek belőlük korszerű termékek, mert rendkívül alacsony a vállalkozások által innovációra fordított összeg. Ennek oka pedig az, hogy a vállalkozások nem terveznek hosszú távra, ugyanis tulajdonosaik, menedzsereik mentalitása gyakran nem ilyen és sokszor nem is rendelkeznek a hosszú távú vállalatstratégia kidolgozásához szükséges tudással. E területeken pedig a Széll Kálmán terv semmit sem szándékszik tenni – csupán (legfeljebb) „kinyitja a pénzcsapokat”. Ám hiába „árasztjuk el éltető vízzel a mezőt”, ha a talaj nincs megművelve és nem tudván, mit is kellene termelnünk a földön, elmulasztottuk a palántanevelést…
Igen, ez a helyzet: a magyar vállalkozó „nem műveli a talajt”, „nem nevel palántát” – gyakran fogalma nem lehetvén arról, milyen „primőr” lesz jól eladható a piacon… Ő csak aratni szeretne. Így pedig objektív akadályai vannak a „felpörgésnek”. (Az egykulcsos adóval a magas jövedelműeknél hagyott pénz sem pörgeti a magyar gazdaságot, hiszen ők a pluszpénzüket nem a gyakran nem minőségi magyar termékekre költik, hanem magas minőségű import „luxusfogyasztásra”…)
…De mi várható, ha stagnálni fog a gazdaság?
Nyilvánvaló: egyre több és mélyebb társadalmi feszültség. Egyre többen lesznek, akiknek „bármi jobb lehet”, mint ami van. Gondolom, mindenki el tudja képzelni, hogy ez hová vezet – és gondolom, mindenki el szeretné kerülni azt a valamit!
Most ez még elkerülhető – de csak akkor, ha elkezdjük az országot célszerűen kormányozni.
De láttuk: a Fidesztől ez nem remélhető – és nincs a politikai palettán jelenleg másik, sokkal jobban kormányozni képes erő sem. Az MSZP? Ők azt sem tudják, kicsodák… Lehet, hogy átveszi őket Gyurcsány, de lehet, hogy nem… És ha átveszi, ha nem: ugyan honnan kerülne hozzájuk az a sokat emlegetett „erő a megújuláshoz”? Megújító erőt csak újítani képes emberek adhatnak – de azok az embereink, akikben meglenne ehhez a kellő tehetség és tudás, messze elkerülik a szocialistákat. Eszük ágában sincs „összefeküdni egy politikai és erkölcsi hulla-társasággal”! Egyszerűen nincs és nem is lehet számukra abban semmi vonzó. És azt is jól tudják, hogy elképzeléseik keresztülviteléhez ott, a szocik között, le kellene számolni azzal a „klasszikus” szoci-elittel, amely pedig foggal-körömmel ragaszkodik a hatalomhoz és a megmaradt gazdasági erőforrásokhoz is. Szó sem lehet ott arról, hogy utat engedjenek újaknak… (Megjegyzem: a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció-platform jelenleg elindított tisztújítása is nevetséges – hiszen ott is csak MSZP-tagok jelölhetők és válaszhatók vezető posztokra. De vajon a már bennlévők közül ki lenne képes a megújításra? Kinek vannak meg ehhez a szellemi erőforrásai – a mentalitásról már nem is beszélve?)
A szocikat tehát elfelejthetjük – illetve dehogyis: hiszen itt van még a Bajnai-Oszkó tandem, sokaknak reménye! Igen: ők amit csinálta, azt jól csinálták. Ám eddig semmi jelét nem adták annak, hogy vállalnák azt a kemény háborút, amit 2011 és 2014 között egy erős ellenzéki erő vezetése jelentene – egy olyan ellenzéki erővé, amelynek deklarált szándéka, hogy 2014-ben megszerezze a hatalmat. Egyikük sem „kihívó és harcos típus”: az ő erejük más területen mutatkozik meg, amelyre más viszonyok között lehet, kell számítani.
…Az LMP? Ugyan már, mit mutattak ők eddig az erejükből és a szervezőképességükből? Még saját elképzeléseik sincsenek, amelyek számot vetnének a magyar társadalom valóságával, nemhogy tettrekészségük ennek keresztülvitelére. Ők lehetnek nagyon jók bizonyos részproblémákban, ám most ide átfogó koncepcióval kell rendelkezni. Amit ők mondogatnak, az a társadalom számára csupán motyogás – nem remélhetjük, hogy az egész, a Fidesszel szembenálló tömeg egy emberként tódulna őket támogatni egy meggyőzően érvelő és gyújtó hangú, karizmatikus erejű Schiffer-beszéd hatására…
A Jobbikról ne beszéljünk… Akik csak arra képesek, hogy saját politikai fenntartásuk érdekében egymásra uszítsanak nyomorult, illetve frusztráltságukban komoly zavarokkal küszködő csoportokat, azoktól a Magyarok Istene őrizzen meg minket!
A civilek? Hát… Néhány hétig sokakban élt remény, hogy „…Majd ők…!” – de azután a lufi kipukkadt. Bizony: ezek a civilmozgalmak ahhoz az emberhez hasonlítanak, aki nagyonis érzi, hogy pisilnie kellene, de sajnos nem találja a farkát a nadrágjában… Tudják, hogy a Fidesz tönkreteszi az országot. Tudják, hogy tenni kell ez ellen. De azt nem tudják – vagy nem akarják megérteni – hogy ezt csak szervezett, jól vezetett erőként lehet, alkalmi bandaként, ahol mindenki mindenben „kompetenskedik”, ez lehetetlen. Nincs olyan sikeres sereg, amelyet hetvenen vezetnek… Nekik – talán – magával a szervezettséggel, az összefogottsággal szemben vannak fenntartásaik; igaz lehet a mondás: „Ki mint él, úgy ítél” – politikai szervezet-ügyben is! Ide fegyelmezet, egy egységes stratégia szerint hosszú távon is konzekvensen cselekvő erő kell – és bizony ezekről a civilmozgalmárokról nem igazán a „poroszos fegyelem” jut elsőként az eszünkbe… Kellenek ők, de nem elegek annak a feladatnak a végrehajtásához, amelyet Magyarország újjászervezése jelent…
…Ezek szerint nem számolhatunk komolyan egyetlen létező politikai szerveződéssel sem!
…De én nem azért írtam össze a fentieket, hogy végigsírjam a magyar politikai palettát: szándékom egészen más volt. Nyilvánvalóvá akarom tenni, hogy ha megoldást akarunk, akkor azt nekünk kell megszerveznünk – az ehhez szükséges „politikai-logisztikai háttérrel” együtt!
És itt válik el az olaj a víztől: sokan tudják ezt, de senki sem áll neki. Aki pedig csak tudja, az a puszta tudással és a „másokra várással” nem ér semmit!
Hallom, már hangzanak is az érvek: „Nem értek hozzá!”, „Rengeteg pénz kellene ehhez előbb…”, „Nincsenek meg a kapcsolataim.” „A magam dolgaival kell törődnöm.” – ezek a tipikus egyéni kibúvók. Nos, kérem, ezek tipikus „antidemokrata érvek”! Mert a hozzáértés: megszerezhető, ha megvan az akarat. A pénz: jön, ha sokan látják, hogy érdemes adni. A kapcsolatok: azokat nem a létező politikai elittel, hanem egymással kell kiépíteni. „A magam dolgai…”: egy demokrata, aki nem csupán a saját életét látja, jól tudja, hogy egy antidemokratikus hatalom éppolyan kevés esélyt fog adni neki, személy szerint is, mint amilyen kevés esély itt a korábbi évtizedekben adódott az akkor „egyénileg boldogulni akaróknak”. Tudja, hogy ez egy nagyon szűk pálya és hogy csak kevesek érvényesülnek, ők is kontraszelektív alapon, nem pedig az egyéni teljesítményükkel.
Ha nem vagyunk demokraták, ha nem is akarunk igazából demokrataként - tehát: nyugati polgárként – élni, akkor felejtsük el ezt az egészet. Akkor törődjünk bele, hogy sosem érjük utol, még csak meg sem fogjuk közelíteni a nyugati körülményeket. De ha szeretnénk úgy élni, mint „odaát”, akkor most szépen, lépésről lépésre el kell kezdeni megcsinálni.
Ehhez emberek kellenek. Emberek, akik alkalmasak egy ilyen erő megszervezésére, vezetésére - és emberek, akik részfeladatokat látnak el. Emberek, akik képesek kitartóan és magukat a feladatnak alávetve dolgozni. Emberek, akik nem kifogásokat keresnek. Emberek, akik hajlandók beletanulni a teendőkbe és emberek, akik képesek is a megszerzett, általuk már sajátjukként birtokolt tudást továbbadni másoknak is.
Ha nincsenek közöttünk kellő számban ilyen emberek, akkor esélyünk sincs nyugatiként élni. Mert úgy élni csak olyan emberként lehet! Olyan emberek kellenek, akik képesek egy nyugatos világot felépíteni és azt hosszú távon működtetni. Ezek az alkalmas emberek jelentkezzenek munkára!
…Akik pedig csak szép, de soha meg nem valósított szavakkal dobálóznak egymás közt, „keleti módra”, kérem, elégedjenek meg Orbán Viktorral!
2011.05.04. 17:01 Szerző: Đđ
Az érem másik oldala
Egyik előző posztunkban (http://progressziv.blog.hu/2011/04/27/ki_vedi_a_vederot) leszedtük a keresztvizet a radikális jobboldalról (rólunk meg a velük szimpatizáló kommentezők…) – most nézzük, mi van az érem másik, roma oldalán!
Először is: a cigányság sokkal heterogénebb, mint a radikális jobboldal (noha ott is vannak „törésvonalak”), ezt az elején le kell szögeznünk. Óriási különbségek vannak a cigány származásúak között: gyakorlatilag ugyanaz a helyzet, mint a „többségi magyar” társadalomban, legfeljebb az egyes rétegek, csoportok egymáshoz viszonyított arányai mások. Kevesebben vannak a piramis csúcsa közelében és sokkal többen az alapban… „En bloc” a cigányságról tehát nem beszélhetünk.
Amikor a „cigánykérdés” felvetődik, akkor alapvetően a roma közösség két csoportjáról van szó: a szegény, tanulatlan, segélyekből és esetleg „megélhetési bűnözésből” élőkről és a „cigánybűnözők”-ről, értve ez alatt a masszívan és szervezetten a bűnözésből, vagy annak környékén élőket. Nyilvánvaló, hogy egy híres cigányprímás, vagy éppen egy állatorvos, netán jogi doktor nemigen okoz „etnikai feszültséget”. Itt a „cigány” legfeljebb olyan jelző, mint ha a hentesemről lévén szó, elhangzik, hogy „sváb gyerek” – itt a ”roma csávó” kb. annyit tesz, mint a „Schwoabischa Purschi”… Baj a magyar társadalom általános kereteibe beilleszkedni nem képes (nem tudó, vagy nem akaró) „elemekkel” van – és ezzel máris eljutottunk az első fontos megállapításig:
A cigányprobléma: illeszkedési probléma.
Az illeszkedési probléma esetében azért „jönnek elő” a cigányok, mert (alább részletezendő okok következtében) az ő soraikban a „magyar átlagot meghaladóan” van ez jelen. Ez a nép hosszú századokig élt a szervezett magyar, feudális, majd iparosodó társadalom mellett, néhány „klasszikus” kapcsolódási ponton érintkezve csak azzal. Ezek a hagyományos cigánymesterségek voltak; velük nem célom most foglalkozni, elég az, hogy ezek mára gyakorlatilag eltűntek. Az, hogy kívül éltek a „magyar” közösségen, kultúrában, viselkedésben, kommunikációs szokásokban, célrendszerben, túlélési módszerekben, hitvilágban és még ezer másban is eltérést jelentett – és sokáig a keresztény valláson kívül a cigány kultúrára nem is igen hatott más a „többségtől”. (Meg persze az igazságszolgáltatás, a maga sajátos helyzeteiben és eszközeivel…) Az iskolarendszerrel alig-alig érintkeztek és egyéb, a modernitáshoz közelítő hatások is jószerivel csak a XX. század második felében érték őket tömegesen. Igen: a szocialista, nagyüzemi iparra és mezőgazdaságra gondolok, ahol leginkább a testi erejükre tartottak igényt. De mégis: azzal, hogy a korábbi, félnomád-közeli életmódot felváltotta egy heti 6 napon át, napi 8 órában, szervezett keretek között végzett munka, elindult egy (nem is lassú) közeledés a „normális” magyar-európai típusú életmód felé. A gyerekek jártak suliba, elvileg nyitva volt előttük az Élet – és sokan csatlakoztak is a többségi kultúrához…
Persze nem mindenki és sokan csak viszonylagosan – de hiszen ez nem is volt lehetséges 2-3 évtized alatt. Utána meg… Nos, a rendszerváltás a cigányság szempontjából általában katasztrófa lett. Elveszett a napi, szervezett keret, eltűnt a rend az életükből, miután összeomlott szocipar és ők kikerültek a munkából. Ez pedig az egyik legrombolóbb dolog, ami egy emberrel, vagy egy közösséggel megtörténhet: ha eltűnik a szervezett, ritmusos élet. A régi, „klasszikus” cigányélethez sem volt visszatérés: nem igényelte már a régi mesterségeket, tevékenységeket a társadalom, abból nem tudtak volna megélni tömegesen, hogy (pl.) szegkovácsok, teknővájók, vagy lókupecek lesznek ismét… És hát nem is akartak volna ismét ekhósszekéren és cigánytáborban élni - azt hiszem, ez érthető is! Mi sem szeretnénk (mondjuk) uradalmakban, cselédként élni – bár lehet, hogy ebben a manapság dívó Nagy Magyar Szellemi Hátraarcban még ez is eljön…
Nem hatottak tehát tovább tömegesen és folyamatosan az illeszkedésre inspiráló minták… Ugyanakkor a szociális támogatások rendszere valamennyire megengedett egy „dologtalan életstratégiát” – ez pedig kötéllel húzta vissza az embereket a nem rendszeres munka és a „szűkös semmittevés” világába. Olyan erős „polgári attitűd” pedig értelemszerűen nem volt a cigányság tömegeiben, hogy az megakadályozta volna ezt a leépülési, eltartottá válási folyamatot – honnan is lett volna?
Ezzel ott vagyunk a második fontos megállapításnál:
Az illeszkedés zavarát nem a gének, hanem a kulturális mintázat, az eltérő életstratégiák és hagyományok, valamint a külső, szervezett keretek hiánya okozzák. Polgári értelemben vett „belső keretekről” pedig a cigányság hagyományait, előéletét tekintve nem lehet szó…
Ha egy „rendezett”, „munkaorientált”, megélhetését napi, rendszeres, szervezett munkával biztosító társadalom együtt él egy (akár kényszerből, akár hagyományból) másmilyen életmódot folytató csoporttal, akkor a konfliktus kezelés nélkül csak erősödni fog. Akkor is így van ez, ha egyébként az adott csoport „fizikailag” nem lenne könnyen megkülönböztethető-elkülöníthető a többségi közösségtől. Ugyanakkor: ha fizikai, külsődleges, szokásokbeli jegyek alapján eleve „más” az adott csoport, akkor ősi „ellenség-barát-felismerő adottságunk” igen könnyen aktivizálódik. És ha az aktív, akkor egyre élesebben tűnnek fel egyébként a hozzánk hasonlóknál is meglévő rossz tulajdonságok, negatívumok. Ez erősíti a kiközösítést és „feleslegesnek” érezzük, hogy „támogassuk a galádokat”, hiszen ők erre „érdemtelenek”.
…De ha „mindent megtenne is” a többségi társadalom, akkor vajon a cigányság „problémás csoportjai” akár passzívak is maradhatnának? Nekik nem kellene törekedniük a (jó értelemben vett) „asszimilációra”?
Itt álljunk meg: mit jelent az asszimiláció? Kultúraelsorvadást? Életstílus-váltást? Önazonosság-feladást? Azt, hogy az asszimilálódó félnek „szégyellnie kell” a korábbi énjét? Vagy valami mást?
Állapítsuk meg: a cigányság szokásai, életstílusa ismeretei, viselkedése, mentalitása a modern, XXI. századi civilizációt működtető szokások, életstílus, ismeretei, viselkedés és mentalitás nézőpontjából „hibásak” – egyébként lehet bensőséges, emberi, közösségi, stb. Csak hát nem lehet vele hatékonyan termelni! Nem lehetséges vele egy modern, tudásalapú ipari társadalomban az önfenntartás – vagy ha igen, akkor nem legális utakon.
A cigányság ma úgy él az országban, mint Szent István alatt a pogányok – vagy később a kunok: belül, de kívül. És senki sem szeret megváltozni. Pláne akkor nem, ha hozzávetőleges fogalmai sincsenek az új életstílushoz szükséges eszközökről – no nem a plazmatévére gondolok, hanem általában a modernitásra. Belül a cigányságon gyakorlatilag nem léteznek minták a modernitásra. Nem léteznek arra minták és mintaadók sem, hogy miképpen kell polgár – vagy munkás – módjára élni. Kihasználni tudják esetleg a fejlett társadalom előnyeit, de hozzájárulni ahhoz nemigen képesek – és bizony: sokan nem is akarnak! (…De hát a „magyarok” sem: gondoljunk az „adóelkerülés”, vagy a „Számla nélkül, okosban…”-módszerére, amire egy nyugati pógár kb. úgy néz, mint az emberevésre…)
A cigányság ma is „nomadizál” egy modern társadalomban – és a nomádok beillesztése az ipari civilizációba a világon mindenütt nehéz mutatvány, tele kudarccal és sérelemmel, mindkét oldalon.
A „nomád”, aki „kimaradt az elmúlt 1000 évből”, nem tudja, miképpen lehet boldogulni úgy a modernitásban, hogy az ne öltse sem élősködés, sem fosztogatás képét. Ugyanakkor csábítják a „civilizált javak” – de képtelen azok előállításába bekapcsolódni. (És itt a korábbi tömeges munkaadó szoci nagyipar visszaállítása sem lehetne megoldás, lévén hogy az sem termelt modern javakat!)
Ahhoz, hogy a cigányság ma hihetetlenül „modernitástávoli” tömegei integrálódjanak, semmi sem adott – sem a cigányok között, sem pedig a „többségi társadalomban”. Ez a többségi társadalom amúgy is úgy gondolkodik (a maga dolgaiban is), hogy „Oldja meg mindenki a saját problémáját!” – a cigányok pedig fogják magukat és „megoldják”: a szociális ellátás kihasználásával, vagy éppen bűnözéssel, a kis, a meglopottakat bosszantó csenésektől a komoly, szervezett, vagy akár erőszakos bűnözésig. Számukra ez nem más, mint egy nomád nép természetes hozzáállása: „Élj meg abból, ami körülvesz, amit találsz!”. És ha ez a valami, ami körülveszi őket, egy szervezett társadalom, akkor annak lehetőségeiből kell-lehet megélni „nomádként” – különösen akkor, ha a többségi társadalom is eleve „nomádként kezeli” a cigányokat…
A nomád tudomásul veszi, hogy kívülálló. Rá ezért nem vonatkoznak azok a szabályok sem, amelyek a társadalmon belül élőkre érvényesek. Ugyan miért is tartana be szabályokat, amelyeket még ha betartana is, akkor is kívülálló maradna? Hiszen mindennapos tapasztalata, hogy nem tekintik a társadalom többi tagjával egyenértékűnek… A társadalom pedig azt mondja neki: „Azért nem vagy egyenértékű, mert képtelen vagy a szabályaink szerint élni!”
Ez pedig így csapda…
A cigányságot tehát mindenek előtt korszerű tudáshoz és társadalmi ismeretekhez kell juttatni ahhoz, hogy utána bármilyen más segítséggel, lehetőséggel hosszabb távon mindkét fél szempontjából hatékonyan tudjon majd élni. A tudás húzza a mentalitást is, pláne ha a tudás hasznosulhat a gyakorlatban: munkában is. …És semmi más nem változtat: sem szociális programok, sem segélyezés, sem jóemberkedés, sem művészeti táborok romagyerekeknek – ezek csak cseppek, vagy inkább molekulák egy óceánban. Jó ha vannak, de ezekkel áttörést nem lehet elérni!
…De hogyan „vegyük rá” a cigányokat arra, hogy „kooperáljanak velünk”? (…Jó kérdés: a „magyarok” se igen szeretnek egymással a gyakorlatban és hosszú távon kooperálni!) A politikai éleslátás még nem jutott el odáig, hogy egyáltalán a szükséges cselekvési sorrendet felállítsa (1. tudásátadás, 2. munka, 3. mentalitásalakítás), nemhogy addig, hogy kidolgozza a partnerré tétel gyakorlati módszereit. Mert ne feledjük: ezeket a többségi társadalomnak kell kidolgoznia, beindítania, ezt a cigányságtól hiába várjuk! Az „önmagát megreformáló cigányság” nem több liberális mítosznál…
A politika részéről kell a bátorság: odaállni mind a többség, mint a kisebbség elé és azt mondani: A cigányság „jelene” már menthetetlen: a most 30-40-50 évesekkel már lehetetlen mit kezdeni. Reális feladat az lehet, hogy a most felnövő generációnál érjünk el komoly változást. Ehhez kell a cigányság, a mostani szülők segítsége, mert nélkülük, ellenük ez nem fog menni – és akkor el fogunk jutni oda, hogy nagyon csúnya dolgok következnek, amelyeket az Úristen se fog tudni megakadályozni! Lesz egy csomó hulla – ne legyenek illúziók: mindkét oldalról…
Nincs, nem létezik olyan megoldás, amely lényeges változást hozhatna a ma, hosszú évek óta munkátlanságban élők sorsában – ezt is ki kell mondanunk, bármilyen nehéz is és bármilyen nehéz is elfogadniuk az érintetteknek. Mert ha kimondjuk, ha nem, ha elfogadják, ha nem, mindenképpen ez van, így lesz. Nincs olyan reális program, „munkaprogram”, amely tömegével állíthatna néhány éven belül munkába olyan embereket, akik gyakorlatilag semmihez sem értenek, amire egy modern gazdaságnak szüksége van. Illúzió – vagy populizmus – az is, hogy szervezzünk közmunka-programokat ennek a néhányszázezer embernek: ugyan mit tudnának csinálni és főképpen miből finanszíroznánk ennek költségeit? Értem én, hogy a munka nevelőereje fontos, egyet is értek vele – de ez csak akkor igaz, ha a munka értelmes, hasznos munka, melynek értelmét és hasznát a munkavégző is látja.
A kör ördögi: vannak a „középkorban ragadt” (vagy oda a rendszerváltással visszacsúszott) tömegek, akiknek nem tudunk sem munkát, sem elegendő segélyt adni. Van a gazdaság, amely egyrészt nem igényel ilyen tömegben képzetlen és munkafegyelemhez nem szokott munkaerőt, másrészt a magyar gazdaságnak megvannak a maga bajai és gyengeségei – tehát nem képes annyi „felesleget” termelni, hogy abból viszonylagosan jól eltartható lenne néhányszázezer ember (akiknek segélyezését esetleg bármilyen szigorú gyermeknevelési-taníttatási feltételekhez is kötnénk). A társadalom többsége (és nyomukban a politika) pedig azt mondja, hogy „felesleges emberekre” felesleges lenne költenünk… És emiatt nem csökken, sőt, nő a táv a cigányság és a társadalom között: egyszerűen semmi sincs, ami közelítse őket. Talán mára már hallgatólagosan tudomásul is vettük, hogy ez a különbözés és különállás belátható időn belül gyakorlatilag feloldhatatlan lesz.
Tudomásul kell vennünk, hogy csupán szép szóval, nagyvonalúsággal és türelemmel nem érjük el, hogy a cigányság „problémás tömegei” emberi léptékkel kezelhető időn belül polgárosodjanak. Hiába szerződik Orbán Viktor és Farkas Flórián (…miért éppen ő?) arra, hogy 2014-ig százezer „cigánymunkahely” és tízezer „cigányvállalkozás” fog az állam támogatásával megszületni: mert ennek egyszerűen nem lesznek meg a tudati, mentalitásbeli feltételei és hiányozni fognak ehhez a szükséges szakismeretek is. Az pedig nem valószínű, hogy az egész folyamat nyitánya és alapja egy „sorozás” lenne, amely során felmérnénk a teljes „problémás” cigányságot mint „humánerőforrást”, majd hatalmas, tíz- és százezreket érintő „kötelező oktatási program” indulna – éspedig szigorú számonkérés mellett. Erre (most) sem pénz, sem társadalmi, sem politikai akarat nincs – ráadásul valószínűleg a „jogvédők” is tiltakoznának a „poroszos kényszersorozó-módszer” ellen. …És akkor még szó sem esett arról, hogy vajon milyen eszközök állnának a rendelkezésünkre arra, hogy a cigányok „végig is menjenek a számukra nyitott úton”…
Ezzel fel is tettük az utolsó kérdést: jót teszünk-e a cigánysággal, ha úgy kezeljük őket és problémájukat, mintha ők egy fejlett demokratikus értékrenddel rendelkező polgári társadalom minden tudással és társadalmi képességgel felvértezett tagjai lennének? Ugyanis nem azok! Vegyük már végre tudomásul, hogy az a fajta humanista idealizmus, amely fel-feltűnik ez ügyben, alapvetően téves: ez a néhányszázezer emberünk a szabadon, önállóan és felelősen dönteni képes polgár attribútumai közül egyetleneggyel sem rendelkezik. Alapfogalmakkal nincs tisztában. Mentalitásában pedig (történelmi okok következtében és semmiképpen sem „faji okokból”, „génjeiből adódóan”!) szinte semmi „XXI. századi és européer” nincs. Ez nem „(elő-)ítélet”: ez tény.
Nincs más út és nincs más megoldás: oda kell állni a többségi társadalom elé és azt mondani: „Ha nem akarjátok, hogy kezelhetetlenné váljon a cigánykérdés, akkor nem kezelhetjük ezt a problémát sem „ideál-liberálhumanista”, sem „fajüldöző” módszerekkel. A valós helyzetből és annak valódi okaiból kell kiindulnunk és áldoznunk is kell a problémára. Különben hihetetlenül sokba fog ez nekünk kerülni!” És oda kell állni a cigányság elé is: „Ha továbbra is a magatok módján és a magatok szabályai szerint akartok élni, akkor ezt mi nem finanszírozzuk tovább és nem hagyjuk, hogy egy szervezettebb társadalmat romboljon egy szervezetlenebb. De ha úgy döntötök, hogy a gyerekeitek modernizálódjanak, akkor mi, a „többségi társadalom”, ezért mindent meg fogunk tenni, ami ehhez kell – Kössünk tehát egyességet!”
Ha a cigányság meg akar szabadulni a kirekesztettségtől, akkor meg kell szabadulnia azoktól a szokásoktól és attól a mentalitástól, amelyek akadályai a XXI. századi modernitásban való részvételének. A dalok és táncok maradhatnak – a nomád élet és a szabályaink leszarása nem!
Utolsó kommentek