HTML doboz
2012.08.02. 15:35 Szerző: Đđ
For Fidesz-people only!
„Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”
Petőfi Sándor: Nemzeti dal – 1848. március 13.
A Fidesz-kommunikáció az nyomja, hogy az új erősen korlátozó választási regisztrációs (op’pardon: „feliratkozásos”!) rendszerre azért lenne szükség, hogy ne a „sodródók” és „az utolsó pillanatban döntők” szabják meg a választások végeredményét, hanem az úgynevezett „elkötelezett szavazók”…
Csakhogy: az „elkötelezett” szavazó korántsem azonos a felelősen, megalapozottan, releváns információk alapján döntő, megfontolt szavazóval. Vannak – szép számmal – elvakult párthívek, akik akkor is a favoritjukra szavaznak, ha az nyilvánvalóan ostoba, kártékony gazemberek gyülekezete, és akik akkor sem szavaznának át más pártokra, ha ott csupa szentember lenne. Ugyanakkor ezek az „elkötelezettek” az elsők között fognak „feliratkozni”. Mennyivel lesz ez jobb, mint a manipulálatlan korlátozatlan szavazati jog? Mennyivel inkább remélhető ettől jobb, felelősebb kormányzás?
Semmivel!
A tervezett új rendszerben ugyanúgy – vagy még hatékonyabban - lehet „láncszavazni” és szavazatokat ellenszolgáltatásokért megvásárolni, mint eddig. (Megjegyzem: ez eddig egyáltalán nem volt jellemző, az ezzel kapcsolatos „városi legendák” leginkább csak a 2002-es és 2006-os Fidesz-vereség megokolására szolgáltak!) Ugyanis az új, feliratkozásos rendszerben az előző „szervezési feladathoz” képest csak annyi a különbség, hogy máskor lesz az a két alakalom, amikor a megvett szavazónak meg kell jelennie. Eddig ugye volt a szavazás első és második fordulója, most pedig lesz először a feliratkozás, másodszor pedig maga a(z egyfordulós) voksolás. Ráadásul, ha valóban bevezetik a feliratkozók későbbeni szavazási kötelezettségét is, valamiféle szankcióval, vagy akár kedvezménnyel összekötve azt, akkor ezzel máris legális eszközhöz jutnak azok, akik „garantált (lánc)szavazatokat” akarnak szervezni.
Azt hiszem, lassan odaérkeztünk, ahonnan már megkérdőjelezhető lesz az, hogy a 2014-es választás megfelel-e az EU elveinek, továbbá az is, hogy el lehet-e fogadni a népakaratot tükrözőnek és legitimnek egy ilyen szisztémában megszervezett szavazás során kialakult választási végeredményt.
Mit lehet és mit kell egy ilyen helyzetben tenni?
Alapvetően két dolgot – és persze ezek egyike sem az az őrültség, amit Debreczeni József ajánlgat: a bojkott.
Az első dolog, hogy Alkotmánybírósághoz, EU-hoz szaladgálunk, ám ennek eredménye körülbelül a kutya vacsorájának bizonyosságával mérhető össze – pláne az időtávlatokra való tekintettel. Az is egy további baj ezzel a szaladgálós, tiltakozós, beadványozgatós módszerrel, hogy nem ad megoldást arra a nagy kérdésre, hogy „Ha a Fidesz nem, akkor vajon ki?”. Ha erre is akarunk megoldást, akkor csak a másik dolgot választhatjuk, ami ebben a helyzetben megteendő: olyan ellenzéki erőt kell összehozni, amely „saját pályáján” is megveri a Fideszt. Ez persze jóval több tudást és aktivitást követel, mint az első, passzív, a megoldást másoktól váró ötlet – de csak ez működik!
A jelenlegi pártok csak tiltakozni tudnak – vagy: csak arra lesznek képesek, hogy kollaboráljanak a Fidesszel egyes, számukra is kedvezőnek gondolt kérdésekben, mint például az MSZP a részvétel kötelezővé tételében. Azonban ezeknek az emlékezetébe szeretném idézni azt, hogy mindazok a politikai erők, amelyek eddig vállalták a Fidesszel való kollaborációt (Kisgazdák, MDF), a politikatörténet szemétdombján végezték. A Fidesszel nem lehet kiegyezni – mert egyeduralomra törekszik. Ebben lehet támogatni – akár politikai pártként, akár „elkötelezett szavazóként” – ám arra semmi remény, hogy ezért cserébe a Fidesz majd „nagylelkű” lesz. Nem: a Fidesz egy szűk, zártkörű klub – és a klubon kívüliek és „nímandok” számára csak a szolgaszerep az, amit nekik a Fidesz szán.
Amit itt a Fidesz csinál, az a színtiszta politikai apartheid: vannak-lesznek első és másodrendű állampolgárok – és az a rendszer kodifikált célja, hogy ez utóbbiak ne szólhassanak bele érdemben a közéletbe: „For Fidesz-people only!” (Lásd erről például ezt itt: http://index.hu/belfold/2012/08/02/szazezrek_maradhatnak_le_2014-ben_az_egyeni_jeloltekrol/)
…Van egy kellemetlen hírünk fideszéknek: Magyarországon is vannak Mandelák és Martin Luther Kingek, akik elvégzik a kötelességüket, betöltik történelmi feladatukat és megszervezik a Fidesz-apartheid ellen hatékonyan fellépő, a közjót és a köztársaságot képviselő új politikai mozgalmat. …Az egyszerű, másodrendű magyarok pedig gondolkozzanak csak el Petőfi bevezetőben idézett szavain!
2012.07.28. 19:42 Szerző: Đđ
Kié lesz a jövő?
„Now, Fatherland, Fatherland,
Show us the sign
Your children have waited to see.
The morning will come
When the world is mine
Tomorrow belongs to me,
Tomorrow belongs to me.”
(“Nos, szülőföld, Szülőföld,
Mutasd nekünk a jelet
Melyre gyermekeid vártak.
Jő a reggel
És a világ az enyém.
A holnap az enyém,
A holnap az enyém.”)
Kabaré, a fiú dala - 1972
A jövő azé, akié a fiatalok – ez közhely. Ám olyan, hogy „a fiatalok”, nem létezik. Vannak huszonéves, jól képzett, nagyvárosiak és vannak tizenéves borsodi, második-harmadik generációs munkanélküliségbe beleszületett cigánygyerekek is... Mármost, ha politikai szempontbólakarjuk megtudni, kié is lesz leginkább a fiatalság és miért lesz az övé, akkor mindenek előtt két alapvetést kell tennünk:
- A politikailag aktív/aktivizálható fiatalokra kell koncentrálnunk – mert a többiek gyakorlatilag csak elszenvedik a politikát.
- Meg kell néznünk, hogy akik politikailag aktívak, mitől, miért azok - és akik aktivizálhatók, miképpen aktivizálhatók?
A fiatal, amikor kilép a társadalom színpadára, mint kvázi-önálló lény, előbb identitást keres magának, azután pedig jövőt. (Nyilvánvaló, hogy az utóbbi érdekében aztán sokan feláldozzák az előbbit…) Az identitás a kor és a környezet adja, a jövőt a politika.
A magyar politika, mióta választásokon dől el a sorsa, azóta felejti el azt a nyilvánvaló igazságot, hogy a jövendő társadalmi és gazdasági erőforrása a ma fiatalsága. A politika és a politikusaink az öregeket – a „nyuggereket” udvarolják körül és tőlük félnek. Tőlük féltik a hatalmukat: ha nem lesz meg a soros „nyugdíjreálérték-megőrzés”, akkor a következő választásokon lecsaphat rájuk a hárommillió görbebot!
Csakhogy: ha nem lesznek meg a fiatalok, akár politikai támogatókként, akár egyszerű, fizikai valójukban, mivel kivándoroltak, akkor immár hamarosan semmi sem lesz itt: többek között nyugdíjra való sem. Persze: készülnek ifjúsági programok a politika berkeiben… De egyre csak azt játjuk, hogy az ifjúság és a gyakorlati, aktív politizálás valami nagyon furcsa, bizarr és abszurd viszonyba keveredett itt egymással. A fiatalok részéről is valamiféle „öngyilkos hajlam” tombol: vagy nem is politizálnak, vagy ha mégis, akkor nem a saját érdekeiknek megfelelően. Az ifjúságból azok, akik politikailag aktívak, leginkább szélsőjobbosak – mintha még mindig identitást és nem jövőt keresnének. Mert hát az a bizonyos „Szebb jövőt!” identitásnak ugyan megteszi – na de jövőnek???
Igen: a politika mindenek előtt érzelmi és identitás-kérdés, hát még a fiataloknál, akiknél szinte minden így dől el: „Szeret - nem szeret”…
A magyar társadalom bajai láthatók abban is, ahogy a fiataljait szocializálja. A fiatal otthonról nagyjából azt az induló csomagot kapja, hogy „Csak magaddal törődj, ha érvényesülni akarsz!” – és ezzel gyakorlatilag már ki is van nevelve a társadalomból. Mert hát ugyan miféle társadalom lesz az, ahol mindeni csak magával…? Na, de azért működnek benne az ember közösségalkotó génjei – ezért aztán a fiatal keres is csoportot, amihez kötődhet. Ilyen, a fiatalok „megtapadására” alkalmas felületet ma Magyarországon a politikában csak a radikális jobb kínál egyszerű és tömegesen fogyasztható formában – a különféle alternatív, értelmiségi mozgalmacskák legfeljebb ezres számban kötlek meg fiatalokat, leginkább a humán egyetemi szakok környékéről. Túl specializáltak, túlságosan az önmaguknak ugyan érdekes és ezért számukra nagyon fontos kérdések boncolgatásával foglalkoznak – de éppen ezért nem alkalmasak a valódi, a fiatalok tömegeinek jövőjét alapvetően meghatározó dolgok kézbevételére. Ráadásul a fiatalok „alapból radikálisak”, sokkal inkább „fekete-fehérben” látják a világot, mint a felettük álló, tapasztaltabb és talán elfásultabb korosztályok. [Mondhatni: a politikai radikalizmus egyfajta „infantilizmus”, „retardáltság”: alapja általában valamiféle lezáratlan, megrekedt személyiségfejlődés, mely még mindig az identitáskereső, önmeghatározó fázisában tartja fogva az illetőt. Elég ehhez megnéznünk sok „nagy radikális” személyes élettörténetét… Ezért is „működik túl” bennük a „mi és ti” közötti különbségeket érzékelő rendszer és ezért is olyan fontos számukra ez a megkülönböztetősdi. Továbbá: az „ifjúi lélek” nem a kompromisszumot, a „belesimulást”, hanem az (önmeghatározó) eltérést célozza meg.]
Ha rábízzuk a társadalomban – és benne a politikai szervezetekben – már meglévő, működő rendszerekre, szokásokra és módszerekre az ifjúság formálását, akkor az eredmény nagyjából meg fog egyezni a jelenlegi állapotokkal, ez pedig nem kívánatos. Hiszen az állapotok és mechanizmusok újratermelésével a problémáinkat termelnénk újra. Ebben az esetben pedig nincs szükség semmiféle új ifjúságpolitikára – elég, ha ugyanazt csináljuk, mint eddig… De ha valami sokkal jobbat akarunk, akkor ehhez sokkal jobb, az egészséges és természetes emberi viselkedéshez és személyiségfejlődéshez jobban illeszkedő módszerek kellenek.
Itt rögtön van egy alapvető ellentmondás: a „klasszikus” politikai pártok önmagukat akarják fenntartani és újratermelni, függetlenül attól, hogy mindaz, amit ők képviselnek, éppen hogy felszámolásra szorulna. Ennek következtében az ő ifjúságpolitikájuk a saját politikai attitűdjük átörökítését szolgálhatja csupán…
Az „ifjúsági program” célja nem az, hogy legyenek a pártoknak fiatal támogatói is, hanem az, hogy legyenek, éspedig tömegével, önmagukért és a közösségeikért tenni kész állampolgárok. Nem az a cél, hogy „fent” meghozott döntések alapján látszatszerveződések létezzenek, hanem az, hogy a közös munka során képessé váljon minél több fiatal az önálló cselekvésre és ugyanakkor megszokottá váljon számra az, hogy nem csak egyéni, hanem közösségi célokban is magától értetődő természetességgel gondolkodjon. Az ember szívesen végez közös elképzelések mentén közösen munkát másokkal – de csak akkor, ha ennek értelmét látja és céljával azonosul. Ugyanakkor, a közösen végzett (hasznos) tevékenység összekovácsol, munkára és közösségi létre szoktat. A ma, a többi fiatallal együtt végzett munka eredménye ezek szerint nem csupán a konkrét, megvalósult lokális érték, hanem a megszokott munkakultúra.
Nem lehet „országos”, „központi” feladat-meghatározásban gondolkodni – ehhez ugyanis mind az ország, mind pedig maga az ifjúság túlságosan heterogén. Ráadásul: az önállóságra és az öntevékeny közösségformálásra és célkijelölésre hogyan is lehetne alkalmazni a „központi utasítás” rendszerét? Mindarra, ami ma értelmes és célszerű ifjúságmobilizálás lehet, alkalmatlanok az eddigi szervezeti keretek és döntéshozatali módszerek, fórumok. Ráadásul: az ifjúság identitáskereséséből egyenesen következik, hogy nem vállal közösséget rossz brandekkel. Ha valaki ma egy nagy, ám „lejáratott” párt, mozgalom nevében keresné meg és akarná tevékenységre ösztönözni a fiatalokat, biztosan sikertelen lenne. Igaz az a mondás, hogy minden generáció megalkotja a saját mozgalmait, a saját (nem biztos, hogy vadiúj) ideológiái és világképe alapján. Ezért nehéz csatlakozásra, aktivitásra bírni a mai magyar fiatalokat pl. a „klasszikus baloldalnak”: nem trendi, nem jó brand és az, amiről szól(t egykor), ma semmit sem mond és semmit sem ígér, ami szimpatikus és lelkesítő lehetne a ma ifjúságának. Akik pedig reprezentálják, a legkevésbé sem felelnek meg az ifjúságot lelkesíteni, mozgósítani képes vezető ideáljának. Nagyjából-egészéből róluk azt gondolják a fiatalok, hogy megtestesítik magukban mindazt, amitől ma rossz és perspektívátlan dolog magyar fiatalnak lenni. (Ne feledjük: bár az ifjúság nem feltétlenül objektív, azonban az ösztönei, a megérzései sokszor jól működnek! Hiszen azokat még nem befolyásolják nosztalgiák, régi sikerek és elköteleződések…)
…A sikeres ifjúságpolitikához olyan munkavezetők-közösségszervezők kellenek, akikben ott vannak a többiekben kialakítani kívánt tulajdonságok: a szervezőkészség, a az önálló , megfontolt döntésre és vezetésre való alkalmasság, a gyakorlatiasság és a szorgalom. Az hiszem, ezek az emberek – pontosabban a hiányuk – jelenti a legszűkebb keresztmetszetet.
Olyan helyi vezetők kellenek, akik reálisan látják a saját mikrorégiójuk problémáit és ezek közül képesek kiválasztani olyanokat, amelyek saját szervezésben, különösebb anyagi erőforrások nélkül, a helyi fiatalok mozgósításával is megoldhatók. Továbbá: e tevékenység fontosságáról – „perspektivikusságáról” – képesek is meggyőzni a helyi fiatalok közül elegendő számút.
A helyi, vezetésre alkalmas emberek „bevetése” más okból is szükséges: tőlük indulhat ki a magyar (tömeg-)politikai kultúra és szervezetek megújulása és belőlük kell kikerülnie az új politikai kultúrát megtestesítő új vezetőrétegnek is. A politika (vagy akár egy politikai erő, párt, irányultság) megújulását ugyanis nem lehet „felülről elrendelni”: ez a módszer ugyanis feloldhatatlan ellentmondáshoz vezet. Hiszen, ha a vezetés „megújulást tart szükségesnek”, az nem mást jelent, mint azt, hogy ők nem tudták addig a jó irányba vinni a dolgokat. Akkor pedig a megújulás az ő távozásukkal kezdődik… Ám ha nincsenek, akik a távozó vezetők helyébe lépjenek, akkor az egész folyamat elakad – és jelenleg nincsenek a porondon alkalmas jelöltek. Ha jelentős pozitív változást akarunk a politika stílusában, módszereiben és céljaiban, akkor a majdani vezetők kiválasztódását csakis egy meritokrata rendszerben lehetséges, mindenféle kontraszelekció nélkül. Ennek legegyszerűbb módszere az, ha „szamárlétra-rendszerben” lépnek elő a vezetők: aki kis, helyi dolgokban sikeres, jól teljesített, pályázhat meg magasabb funkciókat…
Miképpen lehet megtalálni ezeket az embereket? Ha nincsenek még „beszervezve”, akkor szinte reménytelen a meglévő „rossz brandhez” csalogatni őket – új brandet kell létrehozni! Mivel az első lépés a helyi kisközösségek létrehozása, ezért eleve lokális csoportok szövetségében kell-lehet csak gondolkodni. Az alapoknál kell kezdeni és „kivárni”, mire ebből egy országos szervezet felnő. A szervezőközpont feladata az ötletadás (hogy t. i. keressetek magatoknak öntevékenyen helyi feladatokat és hozzá alkalmas tagokat, vezetőket), továbbá az, hogy megfogalmazza a célokat, amelyeket egy ilyen módon felépülő szerveződés elérhet. Feladata az is a szervezőközpontnak, hogy képzést adjon a leendő helyi programvezetőknek – és csak akkor engedje rá őket a terepre, ha tanúbizonyságot tettek már az alkalmasságukról és a felkészültségükről.
A kezdet tehát egy „kiképzőközpont” megszervezése, a képzési program összeállítása, majd ezek birtokában az első leendő helyi vezetői kör verbuválása. Ebben segít, ha a kész programot – a célrendszerrel együtt – a szervezők nyilvánosan deklarálják. Így eljuthat a célzott információ abba a közegbe, ahonnan majd a jelentkezők jöhetnek. A szervezőközpontnak konzultációs és módszertani, tanácsadó fórumként is kell működnie.
Az egész „mozgalmat” élményszerűvé kell tenni – különben épeszű fiatal nem fog bekapcsolódni. Mivel a társadalomból hiányoznak a közösségi célok, de az ember, alaptermészetéből következően, igényelné ezeket, ezért közösen, de a vezetők irányításával létrehozott közösségi élményekre és a közösségi teljesítmények „automatikus”, „ösztönös” közösségerősítő hatására kell alapozni.
Fontos, hogy a fiatalok – akár általános iskolás koruk kezdetétől – megszokják, hogy a javak nem csak úgy „lesznek”. Ne „ellátásra várók”, hanem aktív, a tevékenység értelmét megtapasztaló emberek legyenek. És itt nem csak „elit” tevékenységekre kell-lehet gondolni, hiszen a fiatalok többségéből nem efféle munkákat végzők válnak majd, hanem „egyszerű kétkeziek”. [Lehet dolgozni pl. (vidéken, ahol erre van terület) a jobb iskolai kajáért: az előállított terményekkel – és nem csupán szidni a rossz kaját a menzán. (Figyelem: a gyerek szokja meg, hogy a munka nem büdös és nem csupán „a felnőttek dolga”!)]
A helyi (munka-)csoportok vezetésére akár helyi pedagógusok, akár vállalkozók, akár egyetemre-főiskolára járók alkalmasak lehetnek – a lényeg, hogy valamiképpen „példaadó személyek” legyenek. Ahol és amiben csak ez lehetséges, „ki kell kapcsolni” a szervezet működéséből a pénzt. Nem „őskommunisztikus”, vagy idealisztikus elvek miatt, hanem azért, hogy a benne közreműködők megtapasztalják a személyes és közösségi teljesítmények értékét, és azt, hogy egy közösséget nem a pénz, hanem a közös tevékenység és a közös célok működtetnek. („Tegyen boldoggá a munka!” - ahogy a Híd a Kwai folyón c. film japán munkatábor-parancsnoka mondta…)
…ha a közeljövőben nem jönnek létre az ifjúságot „áttematizálni képes” modem, progresszív szellemiségű ifjúsági szervezetek, akkor két dolog történhet – akár egymással párhuzamosan is. Az ifjúság (vagy legalábbis annak nagyobb része) „kihull” a közösségi gondolkodás világából: magányos harcosok lesznek, akiknek egyetlen célja az érvényesülés – vagy épp az elvegetálás. Egyik esetben sem épül a társadalom és nem válik hatékonyabbá, sem pedig erőforrásokban bővebbé. A másik dolog, ami megtörténhet, hogy az ifjúság soraiból sokan rátalálnak valamiféle „lejárt szavatosságú igazságra” és – mivel nemigen kaptak előzőleg mintákat – megpróbálják ezeket „bevezetni a társadalomban”. Annak pedig nem sok értelme lenne, hogy egy új generációt áldozzunk fel eleve reménytelen utakon.
2012.07.28. 13:11 Szerző: piefke
Választási Horthy-kultusz
„Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.”
József Attila: Hazám – 1937. május
Amikor most Orbán és társai a választójoggal machinálnak, akkor nem csinálnak mást, mint amit a mostanában Horthyval együtt annyira favorizált Bethlen István egykori miniszterelnök tett az 1922-es „lex Bethlennel”. Igen: a „magyar nemzeti történelmi jobboldal”, ez a sajátos és sajnálatos politikai képződmény, úgy látszik, alkalomról alkalomra ugyanazokat a hibákat követi el, hasonlóan bizonyítja a hatalomra való alkalmatlanságát és méltatlanságát – és hasonló módszerekkel igyekszik ennek rá nézve kellemetlen következményeitől szabadulni is! Nem jut más módszer az eszükbe Orbánéknak sem, mint annak idején Bethlennek: a szavazókat kell akadályozni abban, hogy szabadon véleményt nyilváníthassanak a kormány viselt dolgairól. Bethlen akkor az 1919. március 3-i, még a Károlyi-kormány által deklarált és (az immár „horthysta”) Friedrich István miniszterelnök által 1919. november 17-én (az Antant nyomására) újra megerősített általános és titkos választójogot korlátozta.
A híres Bethlen-konszolidáció nem mást „konszolidált” (garantált), mint a „történelmi uralkodó osztály” hatalmát. Azét a történelmi uralkodó osztályét, amely a korszakot megelőző fél évszázadban alaposan leszerepelt és képtelennek mutatkozott arra, hogy az országot és annak kormányzását teljesítményalapokra helyezze. Bethlen István úgy vélekedett az általános és titkos választójogiról, hogy az „a nyers tömegek uralmához” vezet, s „azok az országok, ahol a tömegek uralma válik urrá az egész nemzet felett, a pusztulásnak vannak kitéve”. Nem rímel ez azzal, amit fideszes politikusok indokként hoztak fel az előzetes regisztrációhoz kötött választójogi rendszer mellet: így inkább a tudatos választók szavaznak majd, és nem „a választási kampány finisében az ellenfelet démonizáló, lebutított kampányszövegekre vevő vadbarmok”?
Na, igen…, a politika járhatná azt az utat is, hogy a választói tudatosságot növelő programokat működtet, már az általános iskolától kezdve. Mert a tudatos választópolgár nem csak terem, mint a dudva: azt nevelni kell, ha lehet, a családban, de ha ez nem adott, akkor az oktatásban. Mert a felelősen gondolkodni képes és jó döntéseket hozó állampolgár kifizetődik nemzetgazdasági szinten is: egy tudatos, ésszel élő polgár több GDP-t termel. Inkább képes önmagáról gondoskodni és nem vár állami segélyezésre. Tudatos polgárokkal egyszerűbb és hatékonyabb állami-önkormányzati adminisztrációt lehet működtetni is – ja, és a tudatos polgárból jobb vállalkozó lesz, vagy éppen magasabb munkakultúrával rendelkező dolgozó.
Általában azt szokás hirdetni, hogy a képzelten rétegek politikába való beleszólása az „osztogató” (gazdaság-)politikának, a populizmusnak kedvez – azonban ez az igazság szándékolt elferdítése és a teljes kép egy jelentős részének említetlenül hagyása. Akik erről beszélnek (többnyire az aktív, dolgos közép-és felső rétegek képviselői), úgy állítják be, mintha ezek az „alsóbb tömegek” csupán „ingyentartást” akarnának, és csakis ezzel lennének szavazásra mobilizálhatók – pedig ez nem így igaz! Ők sokkal „komplexebb” politikai-társadalmi programmal lennének tartósan egy-egy politikai erő mellé állíthatók: nem csupán „segídet” kellene ígérgetni nekik, hanem a reális társadalmi emelkedés lehetőségét, éspedig képzés és a gazdaság és társadalom komplex szövetébe illeszkedő vállalkozásfejlesztési-munkahelyteremtési program által. Amit Bethlen és a „vadbarmozó” fideszes politikus állítanak, hogy a nyers tömegek uralma az ország pusztulásához vezet, csak akkor reális veszély, ha a tömegeket „nyersen hagyjuk” – márpedig ezt egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak. Nyers tömeggel ugyanis nem lehet hatékony, XXI. századi, tudásalapú gazdaságot üzemeltetni. A tömegek képzése, felemelése tehát nem csupán valami „liberális politikai hobby”, hanem kényszerítő gazdasági szükségszerűség.
Igen: azért (is) kell ragaszkodni az általános választójoghoz, hogy a (ma még részben) „nyers tömegek” kikényszeríthessék az őket a modernitásba beemelő politikát – és hogy csak ilyen politikát lehessen csinálni ebben az országban. A politikai populizmust már, nem a választójogot és a véleménynyilvánítást korlátozó módszerekkel kell és lehet kiiktatni: egyszerűen be kell vezetni az a (pl. Hollandiában már működő) rendszert, hogy a választások előtt minden, a választáson indulni kívánó politikai erő „beköltségezteti” a programját. (Hollandiában ezt az ottani számvevőszék végzi – nálunk, tekintettel az átpolitizált hazai intézményrendszerre, célszerű ezt kezdetben nemzetköz intézményekre bízni.) És akiknek a programja nem áll meg, ahol a beígért juttatásokra nem találhatni kellő megalapozottságú fedezetet, azok nem vehetők fel a választáson indulók listájára. A populizmus ellen a magyar választói tudatosság jelenlegi szintjén nem a választókkal szembeni korlátozás a helyes és kívánatos út – hiszen akkor sohasem szoknak hozzá a megalapozott mérlegeléshez -, hanem a pártok „ígérgetési képességeinek” korlátozása.
…Persze, jól tudjuk, hogy a Fidesz a választói feliratkozás bevezetését nem az ország és nem az állampolgárok, hanem a saját érdekében akarja – és ehhez a formális, „primer” jog szerint meg is van a hatalma. Ámde: az egész Európai Unióban alapvető az általános és titkos választójog, nem lehet valakit e jogai gyakorlásában akadályozni – pláne nem aktuális párthatalmi okokból. Ha egy, a formális törvényalkotás lehetőségét birtokló erő mégis ezt teszi, akkor ezzel megkérdőjelezi e változtatás törvényes mivoltát. Egy demokratikus választáson szerzett kormányzati hatalom nem használható fel arra, hogy demokratikus jogokat szűkítsenek vele. (Erre korábban már felhoztuk az egyik posztunkban azt a példát, amikor egy, a törvényesség fenntartására kapott szolgálati fegyverrel a rendőr „a körzet urává” akarja tenni magát – nyilván az ő hatalomgyakorlása sem legitim.) A kormánynak a demokratikus jogok védelme, lehetőség szerinti gyarapítása a feladata, valamit természetesen az is, hogy mindent megtegyen annak érdekében, hogy minél többen minél kompetensebb, felkészültebb módon használhassák e jogaikat… Ha egy kormány – mint most a Fideszé – nem így jár el, és önös érdekei miatt másmilyen választójogi helyzetet teremt, akkor joggal vethető fel két kérdés:
- Lehet-e legitim ez a hatalomgyakorlás és maga a kormány?
- Lehet-e érvényes egy efféle demokratizmusellenes választás eredménye?
Azt hiszem, a fentiek alapján mindkét kérdésre nemmel kell válaszolnunk!
…De maga a válasz nem elég, az ugyanis önmagában nem változtat a viszonyokon. A változáshoz a változást képviselő és azt társadalmi súlyával elérni is képes politikai szerveződés kell – és ilyen jelenleg nincs a porondon. Az a helyzet, hogy a meglévő ellenzéki politikai erők egyszerűen nem képesek átvenni a magyar közélet tematizálását, anélkül pedig ugyan mitől, miért változna a dolog? Mitől, kiktől fogja összeszedni magát az MSZP? Honnan lesz ehhez intellektuális erő ebben a kontraszelektált pártban? Miért, kik által válna rétegpártból országos tömegerővé az LMP? Avagy: mitől, kiknek a szellemi teljesítménye által telik meg tartalommal és tesz szert reális társadalmi és gazdasági programra bármelyik „alternatív szerveződés”? …Mert az nem lesz elég a változáshoz, hogy „egyre többen akarják Orbánt leváltani”. O. K., leváltjuk – és? Mi lesz utána, Mitől lesz lényegesen több erőforrásunk, mitől indul be a növekedés a gazdaságban – ha mindeddig egy szó sem hangzott el erről?
Ma, éppen 90 évvel a bethleni „választójogi ellenforradalom” után megint és még mindig ott tartunk, hogy olyan kormányunk van, amely (mint a poszt elején már írtuk) „képtelennek mutatkozott arra, hogy az országot és annak kormányzását teljesítményalapokra helyezze”. Csaknem egy évszázad kevés volt erre a magyar társadalomnak…, de mára talán lett már annyi teljesítményorientált emberünk, hogy belőlük kiteljen egy (relatív) többségi szavazóbázis. Csak rajtu(n)k múlik, hogy az „úri Magyarország” csak itt-ott elszórt Horthy-szobrokban jelenik-e meg, vagy az egész teljesítményképtelen társadalmi konstrukció talapzata lesz az ország?
2012.07.27. 14:11 Szerző: piefke
Papírhajók és szógolyók
- Berlinben csak azzal foglalkoznak, hogy újabb gúnyneveket találjanak. Mit is mondott? Szeszkazán, hordóhas és nyomorék… De azért egy részeges nyomorékhoz képest jól befűtött nekünk!
- Mégis: majd térdre kényszerítjük, szent meggyőződésem!
- Na, idehallgasson okostóni! Még meg se roggyant. Kíváncsi vagyok, hány hajója jut most át, pont most, míg mi itt ülünk és nézzük a plafont? Hol vannak a repülőink, a felderítés, Göring úr? Az ellenségnek mind megvan! Nálunk meg egyre inkább csak a szócsatákra jut pénz. Szájhősök, csupa szájhős, mindegyik!
Das Boot (A tengeralattjáró) - 1981
Igen: hol vannak a repülőink, a felderítés? Orbánnak mind megvan - és akár ebben az órában is bármikor átjuttathat a demokrácia védvonalán akármilyen, neki kedvező törvény-csatahajót… Mi pedig csak ülünk itt és újabbnál újabb gúnyneveket találunk ki neki…
Mik is vannak eddig? Felsorolni sem esik jól – mert mindezek csak szócsaták! Papírhajók vagyunk, mi, „ellenzéki értelmiségiek” egy, az orbánizmus által még nekünk egyelőre meghagyott lavórban és innen lövöldözünk szógolyókat rá.
…Ér ez valamit? Ér az valamit, ha nap mint nap leleplezzük őket és üzelmeiket? Van annak hatása a dolgok menetére, ha a blogketrecben napi tíz-húszezer ember elolvassa, hogy aznap Orbán épp meddig jutott el az egyeduralomban?
Akik a szó erejében bíznak, arra alapoznak, ami a nyugati, fejlett polgársággal rendelkező társadalmakban létezik, de itt nem. Példájukat a kritikus, tényfeltáró értelmiségi szerepkörre mind-mind onnan importálják – ide, erre a polgárt tömegesen sosem termett-sosem látott országba. És talán csodálkoznak, hogy itt ez a módszer nem működik: nem képes kifejteni azt a társadalmi-politikai hatást, amelyet például annak idején a Watergate-ügyben láthatott a világ. Igen: az amerikai választópolgárok felett nem elnökösködhetett tovább Nixon, mert az alapvető élő erkölcsi felfogásukba és több mint kétszáz éves szabad polgári önképükbe ütközött volna…
És nálunk? Mibe ütközik az, amit Orbánék tesznek és amit a kritikus (ellenzéki?) értelmiség nap mint nap szóvá tesz? Miben különbözik az, ahogy ők élnek a hatalommal megszerzett lehetőségben attól, amit oly sokan csinálnak itt? Igen: csupán a mértékben, a lehetőség nagyságában.
Amerikában nem lehet tartósan a polgárok demokrata meggyőződése és önképe ellen politizálni, Magyarországon viszont vígan lehet – mivel épp az ezt eleve képtelenséggé tévő demokrataság hiányzik. Ezért nem ér a gyakorlatban semmit csupán leírni, nyilvánosságra hozni azt, ami itt a hatalom birtokában a múltban és ma is folyik. Ezért nem következik a nyilvános tudásból a nyilvánosság ereje. Itt az emberek az egzisztenciájukat féltik vagy remélik ettől a hatalomtól, a dolog nem úgy működik, hogy van a hatalomtól mindenkor független polgárság és az tartja kordában a hatalmat. Itt úgy működik, hogy a hatalom mondja meg, hogy kiből lehet kegyenc egy-egy adott kurzusra – és mindig van sorállás a kegyenci státusokért! Ja, és a kegy nemigen mutat korrelációt a teljesítménnyel.
Tudomásul kell venni: itt nincs polgári aktivitás és nincs önszervező hajlam – így viszont, ezek híján a hatalom azt tesz, akit akar.
Külön gondot okoz az, hogy ha az embereknek hosszútávú perspektívákról beszélnek, azokra nemigen fogékonyak, ugyanis a Kárpát-medence legképlékenyebb anyaga a beígért jövő. Sosem az, és sosem úgy lesz, ahogy elképzeltük, ahogy számítottunk rá, ahogy ígérték nekünk.
Ellenzéket kell szervezni – csak az ér valamit! Írtunk már arról, hogyan, miképpen lehetséges ez és hogyan biztosítható hosszabb távon is ennek a még nem is létező erőnek a „klasszikus” hatalmi csoportoktól való függetlensége, az, hogy ez az erő a közjót keresse és annak érdekében politizáljon. Akit érdekel, itt elolvashatja: Köztársaság Rt. - avagy: hogyan vessünk véget a közgépezésnek? / http://progressziv.blog.hu/2012/07/17/koztarsasag_rt_avagy_hogyan_vessunk_veget_a_kozgepezesnek
Mi az akadálya annak, hogy a gyakorlatban is megvalósítsuk ezt a módszert, hogy a valóságban is legyőzzük az orbánizmust és ne csupán szócsatákban? Nos, az akadály az időhiány. Aki értelmes, önálló polgár, az dolgozik. Van teendője bőven. Van hivatása, esetleg vállalkozása – és ha ezt odahagyná, akár csak másfél-két évre is a számára ráadásul teljesen ismeretlen feladatot jelentő politizálásért, akkor fel kellene adnia ehhez szinte az egész addigi életét, a karrierjét, az anyagi biztonságát. És még az is lehetséges, hogy nem is lenne belőle jó, a feladatot ellátni képes politikus. Még az is lehet, hogy ha össze is állna egy csomó ilyen emberünk, akkor sem lennének képesek konzisztens, adekvát politikai, társadalmi és gazdasági programot összehozni – mert egyszerűen nem ehhez értenek…
…Viszont, ha a „Köztársaság Rt.-s módszert” követik/követjük, akkor nincs is arra szükség, hogy mi magunk álljunk le-be politizálni: elég, ha csupán az anyagi forrásokat biztosítjuk folyamatosan ahhoz, hogy maga az „Rt.” a piacon elérhető legjobb „szakembereket” szerződtesse a programalkotáshoz és magához a politizáláshoz is! Igen: jól képzett, rátermett – és persze jólfizetett – „zsoldosok” kellenek. A mi feladatunk, egyszerű polgároké, „fejben Orbánt leváltóké” csupán annyi, hogy „deklaráljuk” az „Rt.-t és fegyelmezetten összeadjuk a pénzt annak működéséhez. Ha valóban le akarunk számol(tat)ni az orbánizmussal, akkor csupán ezt és csupán ennyit kell tennünk – de ezt meg kell tennünk, mert helyettünk senki sem fogja megtenni!
Nem bízhatunk a „Majdcsak lesz valaki!”-ben és abban sem bízhatunk, hogy valahogy, valaki alá beállnak azok a politikai erők, amelyek persze szeretnének 2014 után kormánypártok lenni – de amelyektől mind a mai napig nem láttunk-hallottunk koherens programot, kidolgozott részletekkel. Mert az „El kell érni…”, „Meg kell valósítani…”-szerű lózungok nem program, hanem csupán a totális ötlettelenség, az alkalmatlanság és a munka el nem végzésének bizonyítéka! És az eddigi ellenzéki erők ennél többre sosem jutottak és nem is fognak. Ehhez ugyanis valóban a legkiválóbb és legrátermettebb embereket kellene megszerezniük, megbízniuk – nem pedig saját, eddig semmi érdemlegeset nem produkáló aktoraiknak erőlködniük. Régi fejektől új gondolatokat nem remélhetünk – alkossanak bár azok „olajfát”, szerződtessenek bárkit is miniszterelnök-jelöltjüknek, így remélvén „mozgósítani” tömegeket. (Igen: Bajnaira gondoltunk!) Mert a legalkalmasabb és legkiválóbb vezető sem képes eredményt produkálni teljesítményképtelen társaság élén…
Tegnap Orbán nyíltan elmondta, hogy kész akár a demokráciában is „unortodox módszerekkel” élni. A gazdaságban láttuk, hová vezetett ez – kíváncsiak vagyunk-e arra, hogy a politikában, a társadalomban milyen feeling, ha Unortodoxia polgárai alattvaló leszünk?
…Nos, ha nem, akkor: Rt.-re fel!
2012.07.26. 16:50 Szerző: Đđ
Félázsiai népség
„Moslék-ország, hajh, cudar ország,
Hajh, Hortobágy, zsír-szívű rém;
Hajh, Átok-város, Redves-ugar:
Piszok-hazám, mit kapaszkodsz belém?”
Karinthy Frigyes: Moslékország (az Így írtok ti-kötetből) - 1912
Nap mint nap új információkat árul el önmagáról Orbán Viktor. Tegnap kiderült róla, hogy a pénzügyi szektort gondolja olyan pénzcsapnak, amelyből az ő akarata szerinti mennyiségben kell dőlnie a lének – ez csak a tekergetés erősségétől függ. Ma pedig azt „szólta el”, hogy mit gondol a magyar népről, továbbá arról, hogy miképpen kell/lehet azzal bánni, ha egy vezető eredményt akar.
„Félázsiai népség” – mondta a Vállalkozók Országos Szövetségénél, de íme, a teljes, szó szerinti idézet:
„Az összefogás nem szándék kérdése, hanem erő kérdése. Lehet hogy vannak országok, ahol ez nem így működik, például a Skandinávoknál, de egy ilyen félázsiai népség, mint mi, akkor tud összefogni, ha erő van. Ez nem zárja ki a konzultációt, a vitát és a demokráciát, de kell egy központi összefogás, ami az ország történelmi tapasztalataiból is levonható.”
Továbbá, ennek logikus folytatásaként:
„Reméljük a demokrácia helyett nem kell új politikai rendszert bevezetni, de új gazdasági rendszerek, új elgondolások kellenek.”
Magyarán: ennek az ázsiai csürhének kancsuka és kolhoz kell! Lófaszt nekik önszerveződő demokrácia, meg piacgazdaság!
Szóval, kedves „Békemenetelők” és „kétmillióan vagyunk a Kossuth téren”-ek (á la Rákay Philip-2002), szóval, ti egy félázsiai népség vagytok, fényévekre elmaradva a skandinávoktól! Jó, ha tudjátok, hogy „idolotok és vezéretek”, Orbán Viktor, akibe minden bizodalmatokat fektettétek, ezt gondolja rólatok. Szomorú ez – különösen, ha belegondoltok, hogy ezt az ordináré lemaradást ti, magyarok csak magatoknak köszönhetitek. Mert hát bő ezer éve ugyanonnan startoltatok, mint a skandinávok (akkor még: vikingek): Európa fosztogatóiként. Úgy látszik, ők jobban fektették be a rabolt holmit – míg ti csak felzabáltátok…
De vannak további történelmi párhuzamok is: akik legutóbb az összefogást az erőre akarták alapozni, azok a nagy történelmi diktátor-páros voltak: Hitler és Sztálin. Ja, és amit ma Viktorunk mondott, hogy t. i. „Reméljük a demokrácia helyett nem kell új politikai rendszert bevezetni, de új gazdasági rendszerek, új elgondolások kellenek.”, megfogalmazódott a nevezett két vezetőben is. Meg is csinálták.
Nem azt állítom, hogy Orbán meg akarja szüntetni formálisan is a demokráciát itt – mert ez képtelenség lenne az EU közepén (na jó, a perifériáján). Egy „kodifikált” antidemokráciát talán ha órákkal élne túl ő és rendszere. Azt viszont állítom – nem is én, hanem a tények, amelyeket ő maga produkál, immár napról napra – hogy miniszterelnökünk nincs abban a helyzetben, hogy felelősséggel és sikerrel vezethetne egy EU-tagállamot. Ez nem csupán a „lemerült akkumulátorok” következménye, hanem egy egész olyan személyiségé és világfelfogásé, amelynek szabályai nem felelnek meg a realitásnak.
…Orbán igazat mondott ma: valóban „szörnyű helyzetben vagyunk” – csak hát nem azért, amire ő gondolt. Azért vagyunk szörnyű helyzetben, mert egy „mikrosztálint” választott vezetőjéül itt 2,7 millió ember – a többiek pedig mind a mai napig képtelenek voltak egy új, ezekkel az „erőpolitikai illúziókkal” végképpen szakító politikai ellensúlyt létrehozni maguk közül. Pedig közben az orbánista tábor alig 1,2-1,4 millióra zsugorodott.
Egy ilyen vezető sokat tud ártani, még viszonylag rövid idő alatt is. Készüljünk fel arra, hogy az előttünk álló húsz hónap rettenetes lesz. Éppen ezért ne is ezzel törődjünk – hanem azzal, amit utána csinálhatunk, ha idejében elkezdünk felkészülni arra a bizonyos „utánára”. Rá kellene cáfolnunk Orbánra, meg kell mutatnunk neki, hogy vannak közöttünk éppen elegen, akik nemhogy nem „félázsiaiak”, hanem egészen európaiak.
2012.07.25. 19:27 Szerző: Đđ
Viktor, ne segíts!
„…Szinte minden tetteinkben a természeti rendet mindég meg akarjuk előzni. A nagyobb rész előbb költi jövedelmét, mint zsebiben van; a serdülő úgy veszi ereje hasznát, mint a férfiú; a tanuló tanít…”
Széchenyi István: Hitel – 1829
Amikor ma Orbán „post-IMF” arról beszélt, hogy „a pénzügyi szektornak - ideértve a nemzeti bankot is - képesnek kell lennie arra, hogy előállítsa a munkahelyvédelmi akciótervhez szükséges forrásokat”, illetve hogy „az európai és a magyar válságkezelés között éppen az a különbség, hogy míg az EU a bankokat védi, addig a magyar kabinet a munkahelyeket”, egy pillanat alatt nyilvánvalóvá tette, hogy:
- vagy nem érti a kapitalizmust, a termelés folyamatát és a korszerű piacgazdaság működését,
- vagy direkt szembe akar menni ezekkel.
Miért is? Hát azért, mert a pénzügyi rendszer nem „előállítója” a forrásoknak, hanem közvetítője. Egyszerű leszek – mint Orbán szóképei: a bankrendszer funkciója az, hogy a gazdaságban keletkezett jövedelmeket akkumulálja és odajuttassa, ahol ez a pénz a lehető legjobban hasznosul. És: mint mindenki, aki részt vesz az értékteremtésben, a bankrendszer is elszámolja a költségeit és nyereségért végzi a dolgát. (Az „ingyen dolgozó bank” nálunk egyre szélesebb körökben favorizált "ideája" semmivel sem valóságközelibb és semmivel sem jogosabb, megalapozottabb elvárás, mint az ingyen dolgozó munkás – hiszen mind a bank, mind a munkás szerves és elengedhetetlen résztvevője a termelés folyamatának.) A bankrendszer olyan, mint a vasút: összegyűjti és a megfelelő célállomásokra juttatja el az utasokat – de nem szaporítja azokat.
Mármost, ami a munkahelyek védelmét illeti: ez nem a kormány dolga. A munkahelyeket az védi a leghatékonyabban – sőt: az képes növelni a számukat a versenyszférában, ahonnan ugye minden forrás jön – ha a gazdaságban van beruházás, amelyet természetesen a bankrendszer „pénzelosztó funkciója” segít. Továbbá az is védi a már meglévő munkahelyeket, ha a vállalkozások finanszírozása biztos lábakon áll – és a fene egye meg, ehhez is egy stabil bankrendszer kell!
Ehhez képest mit látunk Orbániában, ahol ugye annyira, de annyira védik a munkahelyeket? A beruházási ráta GDP-arányosan a legalacsonyabb az egész régióban (és EU-s szinten is csak két olyan „válságbajnok” marad le Magyarország mögött, mint Görögország és Írország). Míg a „tündérmese” Magyarországon ez az érték csupán 16%-os, addig a „balkáni” Romániában 26. (Forrás: http://index.hu/gazdasag/magyar/2012/07/25/magyarorszag_letoroltek_a_terkeprol/) Az pedig megvan ugye még Fidesz-fan körökben is, hogy beruházás kell a munkahelyek teremtéséhez és beruházás, fejlesztés kell ahhoz is, hogy a piacon lévő cégeink a jövőben is versenyképesek lehessenek és így megtarthassák a dolgozókat?
Ugyan ki ruházna be Magyarországon? A „multik”, akiket pellengérre állítanak (és kartelezésre kényszerítenek, ld. dinnye-ügy) és akikre különadókat vet ki egy ország, amely EU-tagállamként vállalta azt, hogy a tőke, az áru és a munkaerő szabad áramlását garantálja? Jó lenne már felfogni Orbánnak – és vele együtt még sokaknak – hogy egy kicsi, nyitott gazdaságban nagyjából-egészéből a gazdasági halállal egyenlő az, ha a „külföldi tőke” ellen ágálunk. (Ráadásul minden EU-tagállamból érkező cég „belföldi” is, hiszen mi is EU vagyunk!) …Vagy talán a „nemzeti tőkések” beruházásaira-fejlesztéseire, innovációjára lehetne alapoznunk? Nos, ehhez, vagy kevés a saját tőkéjük (és itt jönnének – ha jönnének – képbe a bankok!), vagy egyszerűen (finoman fogalmazva) nem a beruházásra, a hosszú távú fejlesztésre alapozzák cégük boldogulását, hanem a „közgépezésre”… A lényeg, hogy innen sem várható a beruházási ráta jelentős növelése. Vannak, akik állami beruházásokban gondolkodnának, afféle „magyar New Deal”-ként, ám jó, ha tudják, hogy az USA esetében sem maga a program, hanem a kirobbanó háború okozta konjunktúra és gazdasági súlypont-átrendeződés rántotta ki igazán a válságból a gazdaságot és szaporította fel a munkahelyeket. Ugyanis: az állam csak abból a pénzből gazdálkodhat és fektethet be, amit előzetesen már beszedett, ami előzetesen már megtermelődött a versenyszférában. Magyarán: csak az az állam képes nagy közberuházásokra, amelynek erős versenyszférája van (vagy aranya/olaja – de ez nekünk nincs). Itt sem működik a „Münchhausen-módszer – se a „saját hajunknál fogva kiemelés”, se az erről való hazudozás…)
…Amikor Orbán adókat vetett ki a bankszektorra, és árfolyamrögzítésre, végtörlesztésre kényszerítette azokat (aztán pedig még a velük erről kötött megállapodást is felrúgva, további extraterheket tett a pénzügyi szektorra), akkor ő maga, a saját (és a jobb-)kezével támadt rá a magyar munkahelyekre. Ezt pedig nem nevezhetjük „munkahely-védelemnek”. Mint ahogy azt sem, hogy addig-addig „szabadságharcolt és unortodoxkodott”, amíg nem maradt beruházásra képes erő az országban.
Innentől pedig már minden, ami elhagyja a száját, csak süketelés. El lehet ezzel még lenni úgy 20 hónapig és sok-sok pénzt elvermelni a „nemzeti tőkés” haveroknál a sanyarú időkre – de hogy aztán mi lesz, ahhoz, minden valószínűség szerint, Orbánnak már nem sok köze lesz!
2014 után vissza kell térni a politikai, társadalmi és gazdasági ésszerűség és szakszerűség útjára – vagy inkább: (akkor, 2014-ben immár) negyedszázaddal a rendszerváltás után rá kell térni arra!
Sok meló lesz – igaza van Orbánnak, aki tegnap azt mondta a Fidelitas előtt, hogy „a melós fiatalokkal törődni kell, mert Magyarország a melósok nélkül nem lesz nyertes”. Valóban melós, munkabíró fiatalokra van-lesz szükség a magyar politikában ahhoz is, hogy Orbán 2014 után távozzon a hatalomból és ahhoz is, hogy legyen olyan új politikai elitünk, amely azt a bizonyos ésszerű és szakszerű utat fogja járni. Törődjünk ezekkel a fiatalokkal – hogy aztán törődhessenek ők az országgal!
2012.07.24. 22:04 Szerző: Moin Moin
„Ellenforradalmi kísérletek”
„Ha egy mérnök óvatosan kifejtette ellenvéleményét, értelmiségi aggályoskodásnak bélyegezték. „A vasúthoz nem diploma kell, hanem józan paraszti ész!”– jelentette ki az egykori miniszter. Ugyancsak őróla mesélik, hogy a máriafürdői kisvasút vonalának kijelölésénél maga mellé vette a pályamestert, és azt mondta neki:
– Gyere velem, fiam, megmutatom neked, hogy merre megy majd a vonal, de aztán nehogy ide engedj majd egy mérnököt.”
Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott - 1976
Amikor Orbán Viktor 2010. április 11-én este, a Fidesz győzelemünnepén kijelentette, hogy „Életem legnagyobb feladata előtt állok”, akkor bizony igazat mondott – csak nem úgy, ahogy akkor ebben sokan reménykedtek. A „legnehezebb feladat” alatt ugyanis nem azt értette, hogy fel kell virágoztatnia az országot, hanem azt, hogy miképpen lehet egy nyílt gazdaságú EU-tagállamban megvalósítani a hatalom monopolizálását. Lássuk be: ez valóban reménytelenül nehéz feladat – kicsiben kb. annak felel meg, mint ha télen egy szilánkokra törött termoszban akarnánk forrón tartani a teánkat… Szegény Orbán! Komolyan: sajnálom őt.
Orbánra azt szokták mondani, hogy „ügyes politikus” – nos, egy valóban ügyes politikus sohasem vétene olyan hibát, hogy eleve lehetetlennel próbálkozik. És amit Orbán „bevállalt”, az bizony eleve lehetetlen volt – és ma is az!
Orbánnak értelmiségfóbiája van – pontosabban: jogász- és közgazdászfóbiája. Az él benne – és a rémálmaiban – hogy annak idején, a ’80-as évek második felében is főképpen jogászokból és közgazdászokból állt az a csapat, amely elkezdte megkérdőjelezni a pártállamot, az akkori hatalommonopóliumot. Tette pedig ezt észérvekkel. És mivel jött a Nagy Világpolitikai Történelmi Véletlen, Reagan és Gorbacsov képében, ezért alkalmuk adódott felszámolni is az akkori aktuális hatalommonopóliumot…
Mármost, mi lesz, ha ezrével tenyésztenek itt is közgazdákat és jogászokat – akik aztán, alkalmazva azt, amit az egyetemen (állampénzen) tanultak, szépen szembesítik a mostani hatalom-monopolistákat a tanult elvekkel és a józan célszerűség nevében szövetkeznek az ellen? Áh, jobb ezt megelőzni – úgy, hogy gyakorlatilag elzárjuk az „akárkik” gyerekei elől e „veszélyes tudást adó” pályákat, fenntartva azokat a „valakiknek”, vagyis a hatalommonopólium kivételezettjeinek-kedvezményezettjeinek, akik sarjaik számára ezt finanszírozni képesek. Orbán abban bízik, hogy ezek gyerekei, megszerezvén a tudást, azt „nemzeti tőkés” szüleik cégeiben fogják kamatoztatni és nem szítanak „ellenforradalmat” a saját családjuk és jólétük ellen… De Orbán téved, ha azt hiszi, hogy a rendszer kedvezményezettjeinek gyerekei örökre le vannak kötelezve a rendszernek. Gyakran épp közülük kerülnek ki azok, akik rálátnak a rendszer ésszerűtlen, pazarló, a fejlődést gátló mivoltára – és fellépnek ellene.
Orbán ma igazolta, mekkora különbség van „diplomás” és „értelmiségi” között. Ma a maga teljes valóságában megmutatkozott Orbán és rendszere: a Fidelitas tagjai előtt elmondott beszédében egyszerre mutatta meg tudás- és értelmiségellenességét, továbbá azt, hogy a tudásalapúság terén is szembemegy a világgal. De megmutatkozott az is, hogy egyszerűen nem értik, hogyan működik a piacgazdaság…
Kezdjük ez utóbbival – elvégre egy EU-s tagállam miniszterelnökétől talán ez a „legdirektebb módon durva”. Orbán azt hiszi, hogy ha egy országban elegendő mérnök és melós van, akkor eljő a Kánaán… Csakhogy ez nem így működik – mert hiába vannak mérnökök és munkások, ha nincsenek őket foglalkoztató, magas technológiai színvonalat képviselő vállalkozások, ha nincs jól teljesíteni képes, az innovativitást fontosnak tartó versenyszféra. Sok jól képzett műszaki szakemberre csak olyan gazdaságban van-lehet szükség, amely a sikerét a kiváló minőségre, a folyamatos fejlesztésre alapozza. De ahol a miniszterelnök szerint az ország fejlődését „nem XXI. századi technikákkal” kellene elérni, ott ugyan mit ér egy kiválóan képzett mérnök? És ahol az ország No.1-es „nemzeti vállalatára” az jellemző, hogy „a Fideszhez kötődő üzleti csoport vezetőinek… nem kenyere a hosszú távú, felelős üzleti gondolkodás”, illetve: „a tulajdonosok csak a pénz töredékét forgatják vissza, nagy többségét osztalék formájában kiveszik” (idézet innen: A Simicska–Nyerges-klán milliárdjai - http://hvg.hu/itthon/20120704_simicska_nyerges_milliardok), ott nem érdemes (immár saját zsebből, vagy önmagunkat évtizedekre eladósítva) beruházni a korszerű műszaki tudás megszerzésébe – mert úgysem lesznek vállalkozások, ahol ez a megszerzett tudás hasznosulhatna.
Aztán… Ha abból indul ki a kormány, hogy miképpen „szavaznak” a fiatalok a jelentkezésükkel arról, hogy melyik felsőoktatási intézmény „kurrens” – és a többinek „pusztulnia kell” – akkor alapvető dolgokat hagy figyelmen kívül. Nem gondol arra, hogy a ma aktuális pályaválasztást jobbára az határozza meg, hogy 5-10 évvel ezelőttről mi rögzült az emberekben „kurrens diplomaként”. Tehát: így a felsőoktatás jövőjét a múlt közhiedelmeire építjük. Továbbá: nem gondol arra az ekként „oktatáspolitizáló”, hogy sok fontos pálya azért nem vonzó, mert nehéz, vagy éppen annyira alacsony az ott elérhető jövedelem, hogy egyszerűen nem érdemes oda jelentkezniük az erre egyébként megfelelő képességekkel rendelkezőknek. …Nos, nem tudom, mennyire lesznek vonzóak a felvételi jelentkezések alapján a biológiai és genetikai kutatásokkal foglalkozó szakágak, vagy épp az elméleti fizika – de az tény, hogy ezek nélkül sem bio-, sem nanotechnológia nem létezhet.
Említettem fentebb a miniszterelnök tudás- és értelmiség-ellenességét is, valamint azt, hogy a tudásalapúság terén is szembemegy a világgal. Szerinte elegendő, ha kialakítanak egy önfenntartó (értsd: állami finanszírozást nélkülöző) felsőoktatást, ahol a diákok vagy a szülők zsebéből, vagy diákhitelből tanulhatnak, ahol nem költenek a drága közpénzekből „úri huncutságokra”. Szép gondolatok – illőek egy igazi, tőrőlmetszett bunkóhoz, aki a kocsmapultnál támaszkodva szemléli a felette álló világot. Ez egy olyan ember gondolkodásmódja, aki fel sem fogja, hogy mit is jelent a kultúra – és itt most nem a „lila művészetekre” gondolok, hanem arra a teljes tudásra, amely létrehozza, fenntartja és fejleszti a modern civilizációt. Orbán egy olyan ember világát szemlélteti, akinek fogalma sincs arról, hogy minden technikai fejlesztés mögött hosszú-hosszú évek – vagy akár generációk – folyamatos intellektuális tevékenysége áll. Ez a munka szellemi műhelyekben – egyetemeken, kutatóintézetekben – folyik, és ha ezeket nem tartjuk fontosnak, ha nem támogatjuk őket hosszú időn át, bőkezűen és folyamatosan, akkor ne is várjunk tőlük semmit. Ne várjuk azt, hogy lesz olyan tudás a magyar felsőoktatásban, amelyre tudásalapú társadalmat lehet felépíteni. És ha nem a tudással akarjuk működtetni és fejleszteni a gazdaságunkat, akkor igazán nem tudom, hogy mivel? Mink van nekünk a természettől, ami kiválthatná a tudást? Semmi! …És ha nincs, akkor miből is lesz – tudás híján, innovatív és intellektuális műhelyek híján – fellendülés?
Orbán a focipálya lelátójáról szemléli a világot. A fejében focimeccs zajlik. Egy focimeccs pedig nyers, egyszerű, erőszakos, cseles – de csak rövid ideig tart. Meccstaktikával nem lehet egy országot hosszú távon fejleszteni – mert ahhoz a durva finesznél jóval több kell: holisztikus kultúra. Műszaki kultúra, tudományos kultúra, az intellektuális kihívásokhoz „hozzáedző” művészeti élet, közéleti és politikai (vita-)kultúra. Csupa „liberális szemét” a meccs után a kocsmákban továbbjátszók szemében. De figyelem, miniszterelnök úr: vegye csak elő a történelmet és meglátja, hogy minden nagy fellendülés totális kulturális fellendülés volt, nem csupán valamiféle „szakbarbárok egészpályás letámadása”. Így ment ez a XII. században, így a XVIII. századi Angliában, vagy a XIX. századi Németországban – de még a dualista K.u.K. monarchiában is.
A modernkori autokráciák rendre értelmiség- és tudásellenesek; azt hiszik, hogy ha kézben tartják a tudást, akkor a társadalom is a markukban lesz. Olyan hülyeséget csak egy pánikba esett diktátor képes kinyögni, amit ma Orbán mondott, hogy „ellenforradalmi kísérletek zajlanak” a felsőoktatásban.
Orbánék azért szeretnének egy szinte csak műszaki szakértelmiséget termelő magyar felsőoktatást, mert azt hiszik, hogy az általuk képviselt „oligarchisztikus” politikai erőnek akkor van esélye a hatalomra, ha a társadalmi és gazdasági kérdésekre nyitott, ahhoz értő értelmiséget elsorvasztják. Az van a fejükben, hogy ha most, a még rendelkezésükre álló szűk két évben sikerül annyira szétverni a felsőoktatást, hogy az legalább egy évtizedig ne térhessen magához, akkor, ha 2014-ben ki is buknak a hatalomból, akkor lesz esélyük egy „leromlott értelmiségű” Magyarországon visszatérni oda. Ha a ma és a következő években egyetemi tanulmányokba fogó fiatalok e rombolás nyomán csapatostul hagyják el az országot és mennek külföldi egyetemekre, akkor ők nagy valószínűséggel örökre ott is ragadnak – csökken tehát az országban az orbánizmust átlátni képes szavazópolgárok relatív aránya a „masszához” képest. És: ha megfélemlítő taktikájuk és káderpolitikájuk révén sok tehetséges, de velük nem szimpatizáló oktató hagyja el a magyar felsőoktatást, akkor ugyebár sokkal nehézkesebb lesz a károk helyreállítása is – akkor pedig tovább maradhat a Fidesznek kedvező káosz és intellektuális mélyrepülés is. Orbán hazudik, amikor azt mondja, hogy „Öt-hat év múlva nagy tömegben jönnek majd vissza Magyarországra azok a fiatalok, akik korábban külföldre mentek pénzt keresni, vagy kalandvágyból.” – mert igazából éppen az kedvez neki, hogy ezek soha ne jöjjenek ide vissza.
…És meg is tesz ennek érdekében mindent – ez lenne a célja a nagy felsőoktatási átalakításnak is.
2012.07.17. 13:52 Szerző: piefke
Köztársaság Rt. - avagy: hogyan vessünk véget a közgépezésnek?
„Azok a politikusok, akik azt hiszik, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok rendben vannak és már csak össze kellene fogniuk, nem vesznek tudomást a valóságról. A választók a jelenlegi pártokat nem szívelik sem egyenként, sem összefogva, hanem valami minőségileg újat akarnak….Nem azt mondtam, hogy a korábbi Bajnai-kormány személyi állományából felálló alternatívának lenne itt csak létjogosultsága. Nagyon sok alternatívában lehet és kell gondolkodni… Új politikai elitre van szüksége az országnak. Nem egy-két új emberre, hanem egy új, feltörekvő politikai rétegre.”
Oszkó Péter volt pénzügyminiszter - 2012. július 8.
(Forrás: http://nol.hu/belfold/oszko_peter___bajnai_nem_halogathatja_sokaig_a_dontest__)
…Pontosabban nem is Rt. (részvénytársaság), hanem alapítvány – de erről majd később, a végén!
Egyre inkább úgy tűnik, hogy Orbánék ráéreztek: 2014 után nem ők fognak kormányozni. Tudom, tudom: „bebetonozások”, új választási rendszer, alaptörvényi védművek a hatalmuk körül… De mégis: vajon megterhelnék-e a saját következő négy évüket a ma a napi politikai túlélésükért felvállalt súlyokkal, a költségvetés drága piaci hitelezésével, a rendszerszerű, százmilliárdokban mérhető államipénz-kicsatornázás által kiváltott szavazóbázis-erózióval, a szinte totális nemzetközi kapcsolati háló leépülésével, stb.? Aligha! Orbán ugyanis jól tudja, hogy úgy, olyan körülmények között, azzal az örökséggel mit is jelentene kormányozni…
A cél ma már csupán annyi, hogy maradjon egy jókora, nagyjából másfél milliós tömegbázis, amely ellenzékben is „nagypártként” tarthatja meg a Fideszt, továbbá az, hogy legyen elegendő elrejtett zsírtartalékuk a következő „nyolc szűk esztendőre”… Nyilvánvaló: a Fidesz egy erős ellenzék szerepére készül 2014 után. A politikai szólamok és dühödt kirohanások senkit ne tévesszenek meg!
Nyilvánvalóan abban gondolkodnak, hogy utánuk majd valamiféle „MSZP-jellegű” alakulat fog kormányozni: akikkel azért a háttérben „lehet értelmesen beszélni”. És ha így lenne, akkor igazuk is lenne - mert vajon lett-e igazán baja a Fidesznek a híres „elmúltnyócévben”? Nem! Hát Orbán? Őt leváltotta talán a Párt? Dehogy! Sem Mesterházy Attila, de még igazán Bajnai sem gondolkodik olyan alapvető, a politika szószerinti létalapjait és az azokból következő motivációit megváltoztató dolgokban, amelyek keresztülhúzhatnák Orbánék fenti számításait.
…„Ha így lenne”… Mert lehet másképpen is! Van mód arra, hogy a magyar társadalom egy része olyan politikát alapozzon meg és valósítson meg a gyakorlatban, amely épp a nevezetes „létalapokat és motivációkat” alakítja át: le lehet és le is kell téríteni Magyarországot arról az útról, amelyen a közérdek helyett szűk hatalmi-gazdasági elitcsoport-érdekek mentén haladtunk. (Hogy miért járta a magyar társadalom az elmúlt 22 évében ezt az utat és hogy vajon elegendő-e „visszatérni a demokratikus rendszerhez”, erről szól a Rosszak a tapasztalataink c. posztunk - http://progressziv.blog.hu/2012/07/17/rosszak_a_tapasztalataink)
Sokat és sokan írtak mostanában a Közgép kapcsán a magyar politika elüzletiesedett mivoltáról – ám arról vajmi keveset, hogy miképpen lehet ennek véget vetni? Arról sokat írnak, hogy tulajdonképpen a rendszerváltozás óta nagy gazdasági érdekkörök uralják-irányítják a magyar politikát, nem pedig a közérdek. Igen: a szovjetek kimentek – és a helyükön maradt űrt elfoglalta az „oligarchavilág”… Annak, hogy a(z ajándékba kapott) demokratikus lehetőségből szűk érdekkörök hegemón rendszere született, igen egyszerű oka van: a magyar nép zöme közömbös mind a közügyek, mind általában a köz(össég) iránt. Csak a maga dolgával törődik, másnak nem látja értelmét – mert többszázados történelmi tapasztalata az, hogy a közügyekkel való „polgári foglalatosság” egyszerűen nem éri meg (és jobbára nem is volt lehetséges). Ezen az elmúlt 22 „demokratikus” évünk sem változtatott érdemben tömegesen, hiszen a demokrácia új urai is valahogy mindig úgy intézték a dolgokat, hogy megmaradjanak szűk és zárt kasztnak – soraik közé az igazi tehetség és a valóban közösségi gondolkodásmód be ne fészkelhessen. Nekik ez így volt jó és hasznos – a jónép pedig nem tudta sem azt, hogy mire megy ki a játék a demokrácia nevében, sem azt, hogy mit kellene ez ellen tennie.
…De ez a történelem – most azzal kell foglalkoznunk, hogy miképpen lehet ezen a helyzeten változtatni! A gyakorlatban is megvalósítható módszer kell a magyar politika „oligarchátlanítására”.
Azt láthatjuk, hogy amíg ez a belterjes politikai elit mozgatja a hatalom gépezetét, addig esély sincs a közérdek érvényesülésére – de még arra sem, hogy egyáltalán helyesen megfogalmazódjon a közérdek. Egyszerűen nincsenek a „szervezett politika” berkein belül olyan szellemi műhelyek, ahol épp ez a munka folyna.
Új politika kell, ahhoz pedig új politikai erő. A régiekkel – Fidesztől MSZP-n és LMP-n át a Jobbikig – nincs mit kezdeni: vagy önzők, vagy naivak, egyiktől sem várható jól működő Magyarország.
Vannak ugyan olyan politikai közösségek, amelyeket nem jár át a pártfinanszírozásból kiinduló „oligarchizmus”, ám ezek kivétel nélkül olyan erők, amelyek a kellő gyakorlatiasság híján nem képesek megszerezni a hatalmat – és ha meg is szereznék, akkor sem tudnák azt praktikusan használni, hiszen nem a magyar társadalomba „kódolt” valóság, hanem saját, szubjektív elgondolásaik alapján kezdenének politizálni. Csupán részletekben, részmegoldásokban gondolkodnak – és persze akciókban. Azonban a politikai doktrínaváltás nem akció, hanem folyamat. Az LMP hiába láncolja le magát a Közgép előtt, mert itt az egész magyar társadalom gondolkodása van odaláncolva ahhoz a nem közösségben gondolkodó és nem polgári mentalitáshoz, amiről az általános politikai-közösségi inaktivitás és egyfajta sajátos „közömbös csodavárás” származik…
Nem valószínű, hogy ez az általános társadalmi attitűd gyorsan (és pláne magától!) megváltozna. Erre tehát a politikai „rendszerszerűség” (zárt, önző, oligarchisztikus elitek hatalma) változását nem lehet alapozni. Nem remélhetjük azt sem, hogy a következő parlamenti választásokig még hátralévő 21 hónapban a Fidesz-kormánnyal szembeni ellenérzések annyira aktivizálják a választók többségét, hogy létrejön egy spontán „tömegmozgalom”, amely helyesen fogalmazva meg a közérdeket, képes lesz áttematizálni a közéletet és megszerezni a politikai hatalmat. Mindez illúzió. Évszázadok demokratikus deficitjét nem lehet 21 hónap alatt pótolni – márpedig a polgárok spontán, célszerű önszerveződéséhez igen erős demokratikus hagyományok és mentalitás lenne szükséges. Számítsunk arra, hogy megmarad a személyes passzivitás – legfeljebb arra lesz hajlandó a választók egy része, hogy odafigyeljen az új, értelmes hangokra és legközelebb az ezeket hangoztatókra szavazzon. Ez a maximum, amit a magyar választók produkálhatnak 2014-ig!
…Azonban van olyan módszer, amellyel csekély társadalmi aktivitás mellett is le lehet győzni a Fideszt 2014-ben – és vele az elmúlt két évtized nem közérdekű politizálását is.
Az eddigi rendszer azon alapult, hogy a politika és a gazdasági körök világa egy sajátos Laokoón-csoportot alkotott, ahol sosem lehetett tudni, éppen ki a kígyó és ki az áldozat. A politikát szorították az érdekkörök, a politika pedig csak akkor jutatott a közpénzből nekik, ha ők ebből visszatámogattak – de az egész rendszer alapja az volt, hogy az éppen hatalmon lévő politikai erőnek nem volt szabad a keze. Nem mondhatott le a holdudvarról – mert akkor elveszítette volna gazdasági alapjait.
Ha új rendszert akarunk, akkor az új politikának új, a gazdasági köröktől teljesen független forrást kell találnunk. Az nem lenne megoldás, hogy Simicskát lecseréljük Durvácskára (…vagy Puchot Piaggiora). Attól kell megszabadulni, hogy a politikának muszáj legyen szövetkeznie olyan „nagyágyúkkal”, akiknek nem vág húsba a közérdek meghágása.
Egyetlen olyan szövetséges és támogató van, amely szimbiózisban él a közérdekkel: maga a magyar társadalom. Ha a társadalom rossz instrukciókat ad a politikának, akkor önmaga jár pórul. Ha hozzá nem értőket, vagy épp lelkiismeretlen demagógokat választ meg vezetőinek, akkor ezek számláját önmaga kell, hogy kifizesse… Hát akkor már nem egyszerűbb, ha eleve önmaga fizeti a neki szolgáló politikát?
Mi lenne, ha a társadalom maga tartaná el a politikát? Ha sokan képesek adójuk 1%-ával a szegény kóborkutyák jólétét támogatni, akkor vajon nem lehetne hasonló adományokból feltáplálni 2014-re egy, az ország jólétét garantálni képes, profikból összeálló politikai erőt? Dehogynem!
Az orbánista rendszer fennmaradásának immár egyetlen esélye, ha nem lesz szervezett ellenzéke. Abban az esetben még akár a 2014-es választást is túlélheti.
Sokan mondhatják erre, hogy „21 hónap túl kevés már!”, ám erre azt felelem: a politikában 22 hónap borzasztóan hosszú idő! 21 hónappal Kadhafi, vagy Mubarak megbuktatása előtt senki sem gondolta, hogy ezek megtörténnek – mint ahogy azt is csak kevesen hitték 21 hónappal ezelőtt, hogy mára Orbánék a(z ellenzékben való) politikai túlélésükért fognak küzdeni…
Mára elegen lettek azok, akiknek elegük van – csak kell egy politika, amely mellé odaállhatnak, és amely megszervezi őket. És erre, látható, sem a szocialisták, sem a DK, sem az LMP nem lesz képes. Nem lesz elég a győzelmükhöz az, ha az emberek utálják Orbánt és le akarják váltani – éspedig azért nem lesz elég, mert a tökölés és a nagy semmi mellé nem állnak oda a tömegek. Az emberi lélek nem így működik. Azok, akik ma antiorbánisták, de nincs preferált pártjuk, épp a világos és reális programot hiányolják mindenütt – no meg a szervezettséget és a tetterőt. (És ez utóbbi miatt igen kétséges a Haza és Haladásos fiúk sikere is: 21 hónappal a választások előtt még mindig azon tökölnek, hogy „Talán majd ősszel…” Hát kell nekünk ilyen vezetés?)
Az emberek érezni akarják, hogy akit támogatnak, az egészen újat akar és egészen új, ráadásul a gyakorlatban is működő, ésszerű módszerekkel. A sajátjuknak akarják érezni az általuk támogatott politikát – de az csak akkor lesz az övék, ha ők is tartják azt fenn, „adójuk 1%-ából”.
Mennyi is ez a pénz? Elég-e arra, hogy ebből működhessen egy győzni képes politikai erő? És: miféle „biztosítékrendszer” kell az embereknek ahhoz, hogy valóban adakozzanak is?
Ha lenne (és ugyan miért ne lenne?) százezer magyar, aki havi egy ezrest ad, egy-másfél éven keresztül, akkor ez másfél milliárd forint. Legalábbis összemérhető a kampányfinanszírozási legendáriumokban szereplő „többmilliárdos” Fidesz és MSZP-kampányköltségekkel. Ha ebből nem lehet „változást építeni”, szakmai programot összeállítani, azt kommunikálni, stb., akkor igazán nem tudom, mi kellene még a sikerhez? Van úgy kétmillió szavazni akaró, de senkiben sem bízó szavazó. (Kis matek: negyvenvalahány százalékos bizonytalan választói kör van a nyolcmillió szavazásra jogosultból – ez több mint hárommillió fő. Ha az átlagos, hatvanvalahány százalékos szavazói aktivitással megszorozzuk ezt a számot, akkor csaknem kétmillió „pártkeresőt” kapunk.) Ez azt jelenti, hogy ha e kétmillió embernek csupán az 5%-a gondolja annyira komolyan az „új Magyarországot”, hogy ez megérjen neki havi egy ezrest 2014 tavaszáig, akkor a dolgot meg lehet csinálni!
Az egyetlen akadály az, ha mégsincs meg ez a néhány százalék – de akkor meg mit is beszélünk itt szabadságról meg demokráciáról?
…Szóval, kell egy alapítvány (na, ja: nem a címbeli Rt.), amely:
- deklarálja a célt
- kidolgozza a szervezeti és szabályzatbeli biztosítékait annak, hogy a támogatások valóban csak a deklarált célokra fordítódhassanak
- megszervezi a támogatókat
- megbízza a részletes program kidolgozásával az elérhető legjobb szakembereket
- őrködik afelett, hogy a szerveződés ne kerülhessen „oligarchák hálójába” (ennek mikéntjéről is a szabályzatban kell és lehet gondoskodni!)
- folyamatosan kommunikál, átvéve a közélet tematizálását (ne feledjük? 2 millió fülpár vár erre!)
- megszervezi a majdani vezetőgárdát (szigorúan meritokratikus alapon, akár nyilvános pályázatok útján is)
…Ennyi! Na, magyarok? Megvan az a bizonyos 5%?
2012.07.17. 13:04 Szerző: piefke
Rosszak a tapasztalataink
„Amikor ama 36 igaz ember* egyike meghal, akiknek érdemei miatt Isten fenntartja a világot, s lelke a mennybe száll, a Mindenható tízezer éven át melengeti kezében, hogy a szenvedés jege leolvadjon róla.”
Jehuda Löw Ben Becaél prágai rabbi, a mondabeli Gólem alkotója – XVI. sz. második fele
Ha egy nép nem látja a jövőjét biztosítva és ha ettől frusztrált, akkor a nép jelentős tömegei képesek hinni a legképtelenebb politikában és társadalmi berendezkedésben és támogatni azt. Jó példa erre a németek „náci korszaka” – amikor Európa egyik kultúrnépe, amely egyébként olyan alaposan szereti átgondolni a dolgait, egy nyilvánvalóan esztelen személyben, eszmében és rendszerben vélte a maga útját meglátni. És sajnos jó példa erre a mai magyar társadalom is!
Azért az sokat elárul, hogy 22 évnyi demokrácia után nincs az országban olyan politikai erő, amelyre érdemes lenne rábízni a kormányzást. A Fidesz azért lop és azért lopott már előtte is minden magyar kormányerő, mert tudják magukról, hogy ha ebben az országban teljesítményverseny lenne, akkor nekik nemigen lenne esélyük – sem a hatalomra, sem a gyarapodásra. Ezért nincs a mai napig itt teljesítményre alapozott társadalom: ezért nem kezdeményezte eddig egyetlen kormányunk sem az elmúlt 22 évben az ilyen viszonyok felé történő elindulást – mert akkor önmagát távolította volna el a húsosfazék mellől.
Kapcsolatokkal és pozíciókkal sokkal kevésbé fárasztó érvényesülni és jólétre szert tenni, mint teljesítménnyel. Igaz: egy teljesítményalapú társadalomban összességében sokkal több erőforrás keletkezik, mint egy „kapcsolati alapúban” és ezért aztán az általános jólét is nagyobb lehet. De Magyarországon gyakorlatilag sohasem voltak olyan viszonyok, hogy felül a legjobban teljesítők lettek volna, itt mindig elvált egymástól a hatalom és a teljesítőképesség. (Egy kezünk elég azoknak az összeszámlálásához, akiknél a vak véletlen ezt a kettőt összehozta.)
A magyarokban nincs meg az az „ösztön”, hogy „Ha akarjuk, akkor sikerülni fog nekünk!” Rosszak a tapasztalataink: a „Recrudescunt…!” a nagymajtényi síkon végződött, „márczius tizenötödike” Világosnál. A szociáldemokrácia a Bethlen-Peyer paktumhoz jutott el, a Kisgazdapárt Torgyánig. Az őszirózsás forradalom a kommünön át a Horthy- és végül Szálasi-rendszerhez vitt el. Az 1945-ös újrakezdés Rákosihoz vezetett. Október 23-át november 4-e követte, a „Fiatal Demokraták” pedig Orbán Viktor féldiktatúrájához juttatták el az országot… Most akkor miért is tudnánk hinni abban, hogy egy ésszerű, átgondolt, a szubjektivitásoktól és a felesleges érzelmektől mentes program mentén összefogva a polgárok le tudnák váltani a Fidesz-rendszert és képesek lennének szakítani az elmúlt 22 évünket jellemző mutyizmussal? Miért hinnénk abban, hogy tudunk másként is országot vezetni? És: miért hinnénk ezt el azoknak, akik ezt állítják?
Értem én, hogy nem errefelé mutatnak a társadalmi-történelmi tapasztalataink, nem ebben szocializálódtunk és egyáltalán nem szokásunk az igazi összefogás sem. Azt is tudom, hogy nemigen szoktunk a problémákkal szembenézni és megvizsgálni, mi is okozza azokat. Legfeljebb részterületek részigazságain rágódunk… Ami miatt aztán nem is érünk el igazi, átütő sikereket, nem következik be igazán átélhető pozitív változás az itt folyó életben. Ez viszont rögzíti, mélyíti a pesszimizmusunkat…
Egyvalamiben azonban sántít a történelmi tapasztalataink sugallta pesszimizmus: most nincsenek Habsburgok, nincsen a Nagy- és Kisantant, nincs se a náci, se a szovjet rezsim, nincs tehát senki, aki akaratunk ellenére irracionális, antidemokratikus – ha úgy tetszik „magyarellenes”- rezsimeket kényszerítene ránk. (Az EU-ellenesek és a „világ-összeesküvés elméletek” hívei, kérem, maradjanak csendben a hülyeségeikkel…) Ha képesek lennének elhinni az igazán alkalmas embereink azt, hogy csak a saját pesszimizmusuk gátolja őket, akkor egykettőre lehetne itt ütőképes ellenzék. A Fidesz által most kiépített rendszer addig fog fennmaradni, amíg elegendően sok emberben érik meg ez a felismerés.
Onnantól lehet majd új rendszert építeni.
Ez a baj a régi és mostani rendszerekkel. Az „antidemokratizmus”, a mutyik, a korábbi Puchok és a mai Simicskák csak tünetek: egy erőforrás-szegénységtől szenvedő ország tünetei. Jelen társadalmi állapotaink mellett, jelen mentalitásunk mellett „az Isten pénze” sem lenne ahhoz elég, hogy stabil fejlődés, jólét és elégedett polgárok legyenek itt, mert nem tudjuk jól felhasználni a pénzt. Azt nem polgár, hanem „úr” módjára kezeljük – és ilyenek az intézményeink, a struktúráink is: elköltők, nem pedig befektetők. Például: mit is kér(ne) az IFM a magyar államtól és annak vezetőitől? Hát éppen ezt, hogy fektessék be a kapott pénzt és ne csak elköltsék. Ez azért (sem) nem tetszik Orbánéknak, mert éppen azt igényelné tőlük, amire képtelenek: (gazdasági) racionalitást, a valóságra alapozott, részleteikben is átgondolt-kidolgozott terveket.
Orbánék is csupán „jobb ötlet híján” lopnak és építenek egyeduralmat, mert ha a saját kormányzati és gazdasági teljesítményükkel is meg tudnák alapozni a hatalmukat, akkor nyilván azt tennék – hiszen az sokkal kevesebb frusztrációval és konfliktussal járna, valamint sokkal stabilabb alapokat adna a hosszabb távon való kormányon maradáshoz is. De nem tudják ezt az utat járni. Hiányzik a tehetség a rendszer(ük)ből – persze azért, mert személyesen belőlük hiányzik. Harmad-sokadrangú „szakemberek” vannak csak a csapatban – de ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen fentebb már volt arról szó, hogy Magyarországon pozíció és rátermettség szinte sohasem találkoznak. …Fentebb azt írtam, hogy „legfeljebb részterületek részigazságain rágódunk”. Amikor most sokan szeretnék az orbáni rendszert leváltani, azt látjuk, hogy ezek a leváltási elképzelések és módszerek megint csak részigazságok mentén mozognak. „Demokratikus deficit van!” – jó, de miért? „Meg kell őrizni a szociális vívmányokat!” – jó, de miből finanszírozzuk azokat? „Fejleszteni kell a leszakadó régiókat!” – rendben, de az a baj, hogy e régiók épp attól szakadtak (le), hogy az ott élők szellemisége áll igen távol a modern polgári-kapitalista gondolkodásmódtól és munkakultúrától. „Integrálni kell a cigányságot!” – de hát a magyar társadalom is dezintegrált!
Az a helyzet, hogy Magyarország – és a világ – sokkal összetettebb rendszer annál, hogysem „egyszerű (rész)igazságok” mentén lehetne eligazodni benne. A dolgok átlátása és megértése nem egyszerű: párhuzamosan kíván meg szintetizáló és analizáló képességet. Akik egy-egy szóval akarnak politizálni, azok csak hazudhatnak. „Hogyan ítéljük meg az EU és Magyarország kapcsolatát?” – ehhez számos adatot és összefüggést kell ismernünk és ezek zöme az egyszerű emberek számára nem csak átláthatatlan, de igazából fel sem fogható. Így képes hatni a „Brüsszel kizsákmányol minket!” szlogenje – mert akik ezt hallják és akik valamiféle magyarázatra várnak, hogy miért van az ország válságban és ez az egyszerű szlogen valami általuk is megérthető válasszal szolgál, ami persze hamis. Miért nem sikerült Orbánnak „csodát tennie”? Hát persze: mert összefogott ellenünk a világ! És mivel sokkal több ember nem képes bonyolult, ráadásul önmagunk hibáival is szembesítő igazságokat befogadni, mint ahányan képesek erre, ezért a „sikeres” politikus meg sem próbálkozik a valósággal – marad az egymondatos hazugságoknál.
A mai magyar társadalomból csupán egy kisebbség az, amely a valóság mentén akarja berendezni az életét és a valóságon alapuló politikát támogat(na). Velük szemben áll egy szám szerint nagyobb, ám meglehetősen heterogén tömeg, akik így vagy úgy valamiféle valóságkerülő személetmóddal próbálnak élni és érvényesülni – és ők azok, akik a politikusoktól is azt várják el, hogy védjék meg őket a valóság esetleg kellemetlen hatásaitól. Ők akartak „szociális rendszerváltást” Medgyessy alatt, tekintet nélkül arra, hogy megvannak-e már ennek a gazdasági alapjai. Ők támogatták a „szociális népszavazást” a vizitdíj ellen. Ők reménykedtek Orbánban 2010-ben, hogy ő majd a Bajnai-féle „Fájni fog!” nélkül lesz képes kormányozni. Közöttük vannak azok is, akik szerint ha szakítanánk az EU-val és kikergetnénk a „multikat”(-cigányokat-zsidókat?), akkor sokkal jobban és konfliktusmentesebben élhetnénk itt. És itt vannak az állami ellátást elvárók is – no meg azok, akik Gyurcsány „második eljövetelében” látják a „szebb jövő” zálogát. Csupa-csupa naiv ember… És ahogy az elmúlt 22 évünk megmutatta, ha az ő vágyaik és döntéseik adnak kormányt az országnak, akkor abból csak baj lehet!
…De ők a többség!
Akkor? Mit lehet tenni?
Először is le kell számolni egy ma ellenzéki körökben igen elterjedt és sokak által megváltásként várt dologgal: a különféle ma létező demokratikus ellenzéki erők összefogásának vágyával, elvárásával. Éspedig azért, mert ezen erők mindegyike, kivétel nélkül azt a régi mentalitást hordozza magában, amely éppenséggel felelős a magyar társadalom sikertelenségeiért! Tőlük, az ő összefogásuktól várni azt, hogy alapvetően más személettel fordulnak a problémáink és a hatalom felé nem más, mint súlyos és a jövőnkre nézvést veszélyes tévedés.
Nem szabad megengedni azt, hogy a „régi vágányokon közlekedni akaró” különféle jobb- és/vagy baloldali erők között létrejöhessen egy olyan tömörülés, amely képes lehet 2014-ben megszerezni az egyéni választókörzetek többségét. [Ilyen konglomerátum-variációk lehetnek: a Fidesz egyedül, a Fidesz+Jobbik, az MSZP+H&H(?)+DK(?)+LMP(?)+szakszervezetek(?)] Azért nem szabad hagyni ezeket a konstellációkat, mert ezek nem hoznának semmi minőségileg jobbat a politikában – hiszen vagy ugyanazok a személyek csinálnák, akik a múltban is, vagy ugyanazon gondolkodásmód mentén, mint eddig is. Így semmi hasznos változást nem remélhetnénk, ami a társadalom erőforrásokkal való bővebb ellátását illeti. (Az, hogy „ismét demokrácia lenne”, őszintén szólva igen keveset ér, ha nincs hozzá sem demokrata, sem öntevékeny polgári mentalitás, sem pedig ezeket a tulajdonságokat magában hordozó politikai elit. A különféle irreális politikai nézetek „gyakorlatba ültetése” pedig még inkább kerülendő!)
Azért él az ellenzéki összefogásban, mint megoldásban való hit, mert valamiben-valakikben csak kell bízniuk azoknak, akik nem akarnak Orbán „alattvalói rendszerében” élni. Kell a remény, hogy „Van megoldás!” – de mivel nincs az ugyan „létező”, ám a valóságban sokat nem érő ellenzéki erőkön kívül más, sokkal bizalomgerjesztőbb, tehetségesebb alternatíva, ezért nem akarnak sokan a létező ellenzék fogyatékosságaival, komoly hibáival szembenézni és ebből a szükséges következtetést levonni. Hogy ez a helyzet megváltozzon, a valóságra politikát alapozni akaróknak kell egy, minden eddig létezőtől különböző „platformú” politikai erőt létrehozniuk. Enélkül nem megy. Mert ha 2014-ben nem marad más választása a Fidesz-rendszert leváltani akaróknak, mint (pl.) Mesterházy Attila, vagy akár Bajnai Gordon „feltétlen támogatása”, akkor az eljövendő „új Magyarországot” nem az objektíve kívánatos, az ország érdekeire alapozó politika fogja uralni, hanem egy, a mentalitása miatt már többször is leszerepelt elit. Ebből pedig nem lesz sem gazdasági, sem társadalmi felemelkedés.
Értsük meg jól: nem elég a demokratikus intézményrendszert „helyreállítani”. Nem elég „elviekben” piacpártinak lenni. Mert mindezek mit sem érnek, ha közben a demokratikus hatalmat mutyisták gyakorolják, a piaci viszonyokat pedig folytonosan alávetik majd az épp a hatalmat birtoklók személyes és klikkérdekeinek. Nem elég az intézményrendszert „megerősíteni” – magát a polgári gondolkodásmódot kell dominánssá tenni és ehhez első lépésként ilyen gondolkodásmódú embereket a hatalomba juttatni. Ahogy azt már Dobó István szájába adva Gárdonyi is megírta: „a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők szívében”.
Ahhoz, hogy itt komoly, megalapozott és a versenyszféra zömére kiterjedő gazdasági növekedés legyen, nem elég csupán „fejben” verseny- és versenyszféra-pártinak lenni. A szabadverseny és szabadpiac hívei a világban és a gazdaságtörténetben általában vállalkozók („vasállkapcsú iparbárók”) voltak, nem pedig humánértelmiségiek, mint nálunk a rendszerváltó liberálisok. Nem papíron kell innovativitás ösztönző, piacserkentő gazdaságpolitikát folytatni, hanem ki kell iktatni minden piac- és teljesítményidegen „egyéb megfontolást” a gazdasági rendszerből. Az elmúlt két évtizedben rengeteg szó esett államháztartási reformról (hogy t. i. vissza kell bontani a túlfejlett jóléti rendszereket, csökkenteni kell a központosítást és az adminisztrációt, az elvonást-újraelosztást), de ezek a tervek sorra füstbe mentek „a zembekek” ellenállásától való félelem miatt.
…De ez csak az egyik, a kisebbik baj volt. A nagyobb baj az, hogy gazdaságpolitikai döntéshozóink nem értették meg, hogy mik a magyar gazdaság és versenyszféra növekedését igazán akadályozó tényezők. Mert igaz: a „nagy adóteher” nem kedvez annak, hogy a vállalkozó fejleszthessen, hogy minél többet forgasson vissza hasznából a cég építésébe. Ám ennél sokkal nagyobb akadálya a versenyszféra fejlődésének az, hogy számos vállalkozó nem is akar visszaforgatni, mert mások a céljai az egész vállalkozósdival. Jól példázza ezt az a hír, amely néhány napja a Közgépről jelent meg a HVG-ben: (http://hvg.hu/itthon/20120704_simicska_nyerges_milliardok), amelyben ilyen megállapítások találhatók: „a Fideszhez kötődő üzleti csoport vezetőinek… nem kenyere a hosszú távú, felelős üzleti gondolkodás”, illetve: „a tulajdonosok csak a pénz töredékét forgatják vissza, nagy többségét osztalék formájában kiveszik”. Hát, ez bizony igen távol áll a valódi, a cége jövőjét hosszú távon a fejlesztésre alapozó kapitalista mentalitástól – sokkal jobban emlékeztet a feudális hatalmasságok „szpáhibirtok-politikájára”. Ha az ország egyik legnagyobb magánvállalata ilyen példát mutat, és ha ez a vállalkozói gondolkodásmód szemmel láthatóan még mint „nemzeti nagytőkés”, példaként is van állítva az ország és a vállalkozóink elé, akkor ugyan miben reménykedhetünk?
Magyarországon állam és vállalkozók sajátos kapcsolatban állnak: mindkettő a másiktól várja, hogy eltartsa. Az állam, ha megszorul, bevezet néhány új adónemet – a vállalkozó pedig igyekszik a költségvetésből finanszírozott „túlszámlázható” munkához jutni, valamint támogatásokhoz is. Támogatáshoz a munkahely-teremtéshez, aztán támogatáshoz a munkahely-megőrzéshez. Támogatáshoz, hogy beruházhasson és aztán támogatáshoz, hogy a megtermelt áruját „garantált árakon” át is vegyék tőle. (Ez utóbbi leginkább a mezőgazdaságra jellemző felállás.) Szeretné azt is sok vállalkozás, hogy az állam „védje meg őt” a külföldi konkurenciától – ugyanakkor azt is várják, hogy az ország tele legyen külföldi működőtőkével, amelynek aztán a magyar cégek beszállítói lehetnek. Amint látjuk: ez a „vállalkozói hozzáállás” az államhoz valójában nem sokban tér el a szocializmus évtizedei alatt az állami vállalatoknál tapasztaltaktól. Igen kevés olyan magyar vállalkozás van, amely a saját tevékenységében, a saját szervezetében igyekszik jobb feltételeket teremteni és nem az államtól várja el a működési feltételei javítását. De még azok a vállalkozások és vállalkozók sem igyekeznek egységesen fellépni, akik már polgári attitűddel vezetik cégeiket – ők is egyénileg próbálják meg túlélni a „nehéz időket”. (A különféle kamarák ebből a szempontból semmit sem érnek, mert Magyarországon ezek nem úgy működnek és nem is úgy épültek-épülnek fel, mint nyugat-európai társaik. Ezek is „klikkérdek-csoportok”, erős politikai kötődésekkel - és amit az egyes vállalkozások állammal kapcsolatos hozzáállásáról írtam, ugyanúgy vonatkozik a kamarákra is. Továbbá: e szerveződéseket sem a teljesítményalapú és szakmailag megalapozott, meritokratikus belső demokratizmus, hanem a kölcsönös személyes függésekre alapozott kontraszelekció és „zárás” jellemzi…)
Talán az a legveszélyesebb fajta túlélése a szocialista gondolkodásnak, amely a gazdaság szereplőinek fejében van jelen. Emiatt csúsznak vissza örökösen a gazdaságfejlesztési koncepciók a „nagyobb mérvű állami beavatkozás” felé – mintha még mindig az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmust (http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%9Aj_gazdas%C3%A1gi_mechanizmus) akarnánk felszámolni, hogy kedvében járjunk Brezsnyevnek és a Szovjetuniónak… Egyszerűen erre jár rá az eszük mind a politikusainknak, mind a gazdaság számos szereplőjének – akiknek pedig másképp, azok mindeddig nem tudtak áttörést elérni és nem tudták a kezükbe venni a dolgok irányítását…
Az utóbbi két évtized közgondolkodását az határozta meg, hogy itt a „Nagy Váltás” 1989-’90-ben, a rendszerváltással történt meg – pedig valójában ez a nagy váltás még előttünk áll és épp mostanában lesz aktuális. Mert „rendszert” ugyan váltott Magyarország 1989. október 23-ával, de azon túl, hogy köztársaság és többpárti, parlamentáris demokrácia lettünk, még nem változott meg a dolgokat irányítók és azok menetére komolyabb befolyással bírók mentalitása, gondolkodásmódja. Rendszert váltottunk – mentalitás nem! Az országgyűlésben 1990 után ugyan már nem az MSZMP akarata érvényesült, utódpártja, az MSZP csupán 8,55 százalékkal volt jelen, ám a gondolkodási pályák gyakorlatilag ugyanazok maradtak – ennélfogva pedig a végeredmények is szükségképpen „pártállamiasra” sikeredtek. (Megjegyzendő, hogy a polgári mentalitás hiányának oka korántsem csupán a 40 évnyi szocializmus volt, hiszen pl. a Horthy-rendszer sem bővelkedett efféle erényekben – így az Antall-koraszakkal visszatérő „úri magyar”, „nemzeti” gondolkodásmód sem hozott változást, sőt… A nacionalizmus és az arisztokratizmus ugyanis sohasem teljesítménycentrikus, hanem mindenkor a pozíciót védi.) Még a volt szocialista rendszer legelszántabb – szabadelvű - ellenségei is jószerivel csupán a hatalomgyakorlás és az emberi szabadságjogok terén gondolták másképpen a dolgokat, de bennük is ösztönösen a „centralizált megoldások” éltek tovább. Valahogy úgy képzelték el a magyar jövőt a rendszerváltók, hogy a vállalkozások és a termőföld ugyan magánkezekben lesz, de mégis szinte mindent az állam szabályoz, oszt el, irányít és ural. Hiába: 40-50-60 évesen már nemigen lehet alapvetően megváltozni! Ahogy egykor Max Planck is megmondta: „Valamely új tudományos igazság nem úgy szokott győzelemre jutni, hogy az ellenfelek meggyőznek és kijelentik, hogy megtértek, hanem inkább úgy, hogy az ellenfelek lassanként kihalnak és a felnövekvő nemzedék már eleve hozzászokik az igazsághoz.” - és ez vonatkozik a „társadalmi igazságokra” és magára a társadalom mentalitására is.
A magyar mentalitás sajátossága a gyakorlati passzivitás is. Mert miben áll ma mindenfajta „ellenzéki/értelmiségi aktivitás”? Szövegekben, szlogenekben és kritikus írásokban. Sehol egy megalapozott és így megvalósítható program - és persze sehol az a társaság, amely alkalmas is lenne egy ilyen program megvalósítására. De vajon lehet-e abból változás a viszonyokban egy ennyire passzív és atomizálódott társadalomban, ha csupán újra és újra leírjuk, mi a helyzet? Elég-e az, ha leírjuk, hogy mekkora disznók vezették és vezetik az országot – vagy az is kell, hogy a disznókat lecseréljük olyanokra, akikben nem él a disznóvá válás hajlama? Az értelmiség örökös tévedése Magyarországon, hogy megmarad a gondolatoknál és azt hiszi, ezzel el is végezte a feladatát. „Felrázta a társadalmat”, mert „felnyitotta a szemét”… Csakhogy: felrázni (azaz: aktivitásra bírni), illetve csupán látóvá tenni (de: meghagyni a passzív, elszenvedő szemlélődésben) két, egymástól nagyon különböző dolog – mondhatni: ha csak látod a rosszat, de nem teszel ellene, akkor az semmit sem ér.
Ugyan hogyan akarunk más, jobb Magyarországot, ha nem határozzuk meg a célokat és a célok eléréséhez szükséges eszközöket? Az nem fog menni, hogy „Csak legyen meg a hatalom, aztán majd nekiállunk a tervezésnek!”, mert éppen ez volt a gyurcsányizmus – és azt tudjuk, hová vezetett? (Ennél még Orbánék is előrelátóbbak voltak, hiszen ők meglehetősen pontosan kidolgozott tervek birtokában láttak neki az állam elorbánosításának. Ami náluk – is – mellément, az a társadalmi és gazdasági tervezés volt, de ez most nem témánk.)
Igen: új hatalom kell, ahhoz új, valóban demokrata és teljesítményelvű vezetők. Erre kell ma szövetkezniük azoknak, akik „új Magyarországot” szeretnének.
*Egy régi zsidó legenda szerint harminchat igaz ember hordozza vállán a világ egész súlyát. Külsőleg semmiben sem különböznek, sokszor maguk sem tudják, hogy kiválasztottak. Ha csak egy is hiányozna közülük, az emberiség egy óriási kiáltással megfulladna.
2012.06.23. 17:44 Szerző: piefke
Jóhiszemű államot!
„Erst wägen dann wagen” („Előbb mérlegelni, aztán merészelni”)
Helmuth Karl Bernhard von Moltke tábornagy (1800-1891) jelmondata
Amikor gazdaságélénkítésről esik szó és erre születnek tervek, rendre valamiféle makrogazdasági egyensúlyt javító intézkedés jön elő ötletként – vagy éppen az, hogy kerüljön több pénz (hitel, vagy központi költségvetési támogatás) a vállalkozói szférába. Azonban kérdéses, hogy csupán ezekkel megoldható-e a magyar gazdaság „felpörgetése” – és egyáltalán: kérdéses az is, hogy valóban csak a nem megfelelő szabályozás és a tőkehiány a bajok alapja, vagy netán ezek is csupán következményei valami másnak? Valami másnak, ami miatt arra érzünk késztetést, immár hosszú ideje, hogy össze-vissza szabályozzunk, és hogy valami másnak tudható-e be a forrásokhoz jutás nehézkessége is.
Igen: azért szabályozunk össze-vissza, mert ezzel egy már létező válságos helyeztet próbálunk kezelni. Azért hozunk egyre átláthatatlanabb szabályokat, mert rendet és biztonságot szeretnénk magunk körül. És forrást is azért nehéz találni vállalkozóként, mert az az általános közvélekedés, hogy komoly esélye van annak, hogy az egész „projekt” csupán átverés…
Magyarország bizalomhiányos hely.
Magyarországon általános a bizalmatlanság. Ezt mutatják a szociológiai vizsgálatok és ez az emberek személyes, mindennapi tapasztalata is. A jelenség nem új keletű: talán már Árpád magyarjai is gyanúsan méregették egymást, a Hét Vezér mindegyike pedig árgus szemekkel figyelte a többieket, hogy valóban vért csurgatnak-e a kupába, vagy csupán valami hollywoodi kellékfestéket, hogy aztán utólag, ha az érdek úgy kívánja, letagadhassák majd az egész vérszerződést…
Az állam és a társadalom is bizalmatlanok egymás iránt. Ez persze történetileg könnyen megmagyarázható: az állam évszázadokig valami idegen és ellenséges hatalomé volt és maga a puszta létezés kényszerítette rá a népet arra, hogy ott vágja át azt, ahol csak lehetséges. Az állam persze jól tudta ezt, ezért aztán nem éppen polgárbarát módon viszonyult az emberekhez. Ráadásul: az állam célja vajmi kevésszer volt az általános jólét és fejlődés, ez pedig tovább növelte az iránta érzett bizalmatlanságot. „Mi közünk az urak üzelmeihez? Miért adózzunk, miért támogassuk az államot, amikor az adók nem a mi javunkat szolgálják, hanem idegen, sőt ellenséges érdekeket. Ugyan ki az a bolond, aki szívesen fizeti az ellenségét?”
Az a baj, hogy erre az alapállásra az elmúlt huszonkét, demokráciában eltöltött év sem cáfolt rá. Egyszerűen nem sikerült az állam és polgárai között bizalmi viszonyt kiépíteni. Ez az egyik baj – de van másik is!
Maguk az állampolgárok is bizalmatlanok egymás iránt – ez pedig lehetetlenné teszi azt, hogy közösségként, netán társadalomként működjenek együtt. Itt is a „Nem bízhatsz senkiben!” magyar történelmi drillje működött és működik még máig is a mentalitásban, mert az (pláne magától) nagyon lassan változik meg.
Úgy még csak el lehetne éldegélni, ha az emberek a buszon húzódnának el egymás mellől és méregetnék egymást utálkozva, ám az már számokban-GDP-ben is kifejezhető, komoly károkat okoz, hogy a bizalmatlanság a gazdaságot is áthatja. Mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? Hogyan, miért kezdődött a gazdaságban a bizalmatlanság és/vagy az önzés? Talán ki lehet deríteni (az egymást kényszerűen ellenségekké tévő történelmi viszonyok környékén lapulnak az okok) – de ez talán nem is olyan fontos. Ami ma fontos, az nem más, mint hogy ha ez továbbra is változatlan marad, akkor ez lesz az egyik legfőbb akadálya a gazdaság fejlődésének. Ha pedig a gazdaság nem fejlődik és nem lesz képes többlet-erőforrásokkal ellátni a magyar társadalmat, akkor nem lesz itt semmi – a káoszt kivéve!
De hogyan lehet elkezdeni megváltozatni valamit, ami 1.) évszázadok óta tart 2.) áthatja az egész magyar társadalmat?
Lehet-e bizalmat állami szabályozással pótolni? Meg lehet-e oldani ezzel a helyzetet?
A magyar jogszabályok, a közigazgatás és a mindezekkel kapcsolatos ellenőrző mechanizmusok igyekeztek eddig pótolni a közbizalmat és a polgári tisztességet – ám ez az út nyilvánvalóan nem vezetett eredményre. Csak az jött ki belőle, hogy egy egyre átláthatatlanabb dzsungelben kell egyre csalafintább bennszülöttekként létezni, egy csomó ellenséges törzzsel egy erdőben… Bonyolultak és gyakran változók a törvényeink – ráadásul még szubjektívek, olykor pedig „személyre szabottak” is. De az a törvény, amit a polgárok egyszerűen nem képesek már követni, nagyon kontraproduktív. Hiába próbálja (látszólag) az állam „ezerrel ellenőrizni” a szabályok betartását, mert már külön „iparág” működik a kikerülésükre – és bizony, ennek az iparágnak gyakran szerves részét képezik állami, önkormányzati, vagy éppen ellenőrző funkciót betöltő személyek is. [Ez sem újdonság, így volt ez már évtizedekkel ezelőtt, az „elmúlt rendszer(ek)ben” is. Fél évszázada, még az átkos szocializmusban mondta épp az egyik „Nagy Szocialista” - Marosán György - hogy „még sohasem volt ennyi ellenőr a vasútnál – és még sohasem loptak ennyit” – a módszer és az erre alapozott rendszer tehát már legalább fél évszázada nem működik!] A szabályt ugyanis igen gyakran olyanok hozzák, akik az anyatejjel szívták magukba a szabálykerülést és a szabályok betartása felett őrködőkkel kapcsolatban is ezt lehet megállapítanunk. Így aztán marad minden a régiben – legfeljebb egyre magasabb és bonyolultabb szinten.
Így tehát nem sikerült javítani a helyzeten, nem lehet „pótszerekkel” helyettesíteni a közbizalmat. Valami mást kell megpróbálni.
Ha elkezd egy-két ember másképpen viszonyulni, mint ahogy a bizalmatlanság és az önzés diktálná, akkor egykettőre „becsapják, átverik, megkárosítják” (ahogy egykor Juszt László mondta) és rájön, hogy fel kell hagynia a kísérlettel. „Szigetszerűen” tehát nem megy a dolog – ráadásul az egyes ember automatikusan felveszi a környezete viselkedését: ha magányos ordasok vesznek körül, akkor neked is csak magányos ordasként van esélyed. „Alulról jövő állampolgári kezdeményezésként” gyakorlatilag lehetetlen közmentalitás-változást beindítani egy atomizálódott és bizalmatlan társadalomban – hiszen ahhoz, hogy hatása lehessen egy efféle, nyilván „egy pontból kiinduló” kezdeményezésnek, az kellene, ami nincs: hogy a többiek megbízzanak a kezdeményezőkben és készek legyenek jó ideig a saját napi érdekeik ellenében is cselekedni, ha kell… Ebben még a legvadabb idealista lelkek sem hisznek. Atomizált társadalomban egyszerűen nincsenek működő közösségek, működő közösségek nélkül pedig nem lehetséges közös cselekvés.
…Azaz: egy működő közösség mégiscsak van Magyarországon: maga a magyar állam! Igaz: ez sok tekintetben csupán pótléka egy szerves közösségnek, de arra alkalmas, hogy változtasson bizonyos formális társadalmi szabályokon. A kezében van a jogalkotás, a költségvetési erőforrások feletti rendelkezés – és ezekkel jelentős mértékben új viszonyokat lehet teremteni a gazdaságban is. A poszt elején írtam, hogy Magyarországon polgár és állam kölcsönösen bizalmatlanok. A polgár bizalomépítő kezdeményezése pedig aligha lenne sikeres, ha az állam ebben nem partner és a többi polgár is úgy néz a kísérletezőre, mint valami naiv idiótára – de mi van akkor, ha maga az állam a kezdeményező?
De miképpen kell elkezdeni állami részről egy általános bizalomépítő projektet?
Először is: ezt a szándékot deklarálni kell, a politikai program központi elemévé kell tenni. Éspedig azért ez kell, hogy a központban álljon, mert ezáltal lehet a gazdaságot lebénító egyik legerősebb hatást kiiktatni – és a gyakorlati cél ugye a gazdasági fejlődés. Ha nincs bizalom, akkor semmi sincs egy társadalomban – a társadalom ugyanis tulajdonképpen maga a működő közbizalom! Különösen igaz ez demokratikus berendezkedés esetében (de még egy monarchia sem működhet és nem teljesíthet jól akkor, ha az emberek nem bíznak a királyban).
A következő teendő egy társadalmi szerződés-ajánlat: az állam felajánlja (szintén a programjában), hogy leül és egyeztet a társadalom és a gazdaság szereplőivel, „tényezőivel”. Nem csupán „kihirdeti” az aktuális játékszabályokat, hanem (tényeken alapuló) ajánlattal ül le tárgyalni a társadalommal, egy rövid, tényszerű egyeztetésre – és ennek eredőjeként jön létre az új szabályozás. Az „alku” tárgya pedig nem más, mint a stabilitás és a kiszámíthatóság: az állam vállalja, hogy bizonyos elemeket „fixen tart” (adók mértéke, rendszere, ellenőrzési mechanizmusok, stb.), ezért cserébe elvárja, hogy „alkupartnerei” is viselkedjenek a saját dolgaikban úgy, hogy stabilitásra és kiszámíthatóságra játszanak. (Hiszen ha nem kell félni attól, hogy az állam kínjában akár holnap is kitalálhat új adónemeket, vagy éppen visszamenőlegesen törvénykezhet, akkor pl. egy vállalkozás is valamivel nyugodtabban tervezheti a saját jövőjét.)
Szintén a társadalommal kötendő alku egyik fontos eleme az állami és az önkormányzati költekezés teljes átláthatósága is. Itt nem lehet „üzleti titok” – mert ha van, az bizalmatlanná és gyanakvóvá teszi a jónépet. Ha viszont „forint-fillérre” elszámol neki az állam és az önkormányzat, hogy mire mennyit költött – és ezt ráadásul úgy teszi, hogy pl. (nemzetközi összehasonlításokat is tartalmazó) beruházási költségnormákkal is szolgál – akkor elkezdődik egy olyan folyamat, amelynek során egyre több állampolgár érzi úgy, hogy a közösbe beadott pénze is őt szolgálja, ha csupán távlatosan és közvetetten is. (Hiszen írtam fentebb, hogy több évszázados tapasztalata a magyarságnak az, hogy „az adók nem a mi javunkat szolgálják, hanem idegen, sőt ellenséges érdekeket”.)
Egy további, a vállalkozói szférával megkötendő alkupontot nevezhetünk akár „innovációs szerződésnek” is: mivel az innovációra fordítandó vállalati költségek növekedését az eddigi kiszámíthatatlan gazdasági-politikai környezet is akadályozta, ezért a stabil szabályozókért cserébe az állam azt várja el a versenyszférától, hogy jelentősen növelje az innovációt. Hiszen ez a növekedés és a versenyképesebb termékek, szolgáltatások alapja. Innováció alatt pedig nem csupán a „klasszikus” K+F-et, hanem az általános munkakultúra-fejlesztést, a vállalati szervezést is kell ez esetben éretni. Arra is érdemes ösztönözni a versenyszféra szereplőit, hogy közös fejlesztési projektetek indítsanak be – hiszen a közös célokért végzett eredményes munka is a bizalmat növeli.
Kényes kérdés, hogy ha vajon az állam megelőlegezi a bizalmat az állampolgárok és a vállalkozások felé, akkor vajon nem élnek-e ezzel vissza a kedvezményezettek? Bizony, ez lehetséges, hiszen – mondhatni – erre vannak szocializálva: szerezd meg, amit lehet! Azonban… Az alku valahogy úgy kell szóljon állam, polgárok és vállalkozások között, hogy a megelőlegezett állami bizalom hatásait folyamatosan teszteljük. Például: mennyi adó folyt be – mondjuk negyedévente, összevetve a „bizalom előtti” korszak bevételeivel. És ha úgy néz ki, hogy romlik a helyzet, akkor megnézzük, kik rontják azt le? Erre való az adóhivatal… És a „csalókkal” sem kell feltétlenül „elbánni” – elég, ha csupán azt tapasztalják, hogy behajtják az elcsalt adót… Nos, igen: „a bizalom alapja a sűrű ellenőrzés” – legalábbis a folyamat kezdetén, amíg egyre többen be nem látják, hogy igazából önmagukat vágják át, ha át akarják vágni a többieket. Mert az adócsalással, a járulékpotyázással és hasonlókkal az a helyzet, hogy „ma” ugyan pluszjövedelmet jelent, ám ez visszaüt:
- amikor szükségük lenne minőségi orvosi ellátásra – amire nem futja a nem fizetett járulékok miatt,
- amikor szeretnének a gyerekeiknek minőségi oktatást biztosítani – és nem lesznek jó iskolák, mert nem telik rá az elcsalt adók miatt,
- amikor szükségük lenne jó közszolgáltatásokra, szakszerű hivatali ügyintézésre – de nem tud sem az állam, sem az önkormányzatok megfizetni ezt megszervezni-nyújtani tudó szakembereket.
…És még sorolhatnánk!
El kell végre szánnia magát a magyar államnak – a magyar kormánynak – arra, hogy bizalmat teremt. Évszázados hiányt kell pótolnia ezzel. Óvatosan, megfontoltan és türelmesen kell eljárnia, mérlegelve a közbizalom érdekében tett lépések hatásait - de aztán mernie kell lépni! Ha változtatni akarunk a gazdaságunkat is megbénító bizalmatlan magyar attitűdön, akkor olyan államra és kormányzata van-lesz szükségünk, amely változtatást kezdeményez az állampolgárokhoz fűződő viszonyában. Erre pedig, sajnos, a jelenleg a placcon lévő politikai erők egyike sem látszik alkalmasnak: vagy azért nem, mert önző és (minden szólama ellenére) csupán a saját köreinek érdekeit követi, vagy pedig azért, mert (jó szándéka ellenére) ehhez egyszerűen nem eléggé gyakorlatias. Éppen ezért: szükséges egy kifejezetten ehhez a folyamathoz „összerakott”, kormányképes erő, egy „társadalmi-gazdasági célszerszám”.
Utolsó kommentek