„Amikor ama 36 igaz ember* egyike meghal, akiknek érdemei miatt Isten fenntartja a világot, s lelke a mennybe száll, a Mindenható tízezer éven át melengeti kezében, hogy a szenvedés jege leolvadjon róla.”
Jehuda Löw Ben Becaél prágai rabbi, a mondabeli Gólem alkotója – XVI. sz. második fele
Ha egy nép nem látja a jövőjét biztosítva és ha ettől frusztrált, akkor a nép jelentős tömegei képesek hinni a legképtelenebb politikában és társadalmi berendezkedésben és támogatni azt. Jó példa erre a németek „náci korszaka” – amikor Európa egyik kultúrnépe, amely egyébként olyan alaposan szereti átgondolni a dolgait, egy nyilvánvalóan esztelen személyben, eszmében és rendszerben vélte a maga útját meglátni. És sajnos jó példa erre a mai magyar társadalom is!
Azért az sokat elárul, hogy 22 évnyi demokrácia után nincs az országban olyan politikai erő, amelyre érdemes lenne rábízni a kormányzást. A Fidesz azért lop és azért lopott már előtte is minden magyar kormányerő, mert tudják magukról, hogy ha ebben az országban teljesítményverseny lenne, akkor nekik nemigen lenne esélyük – sem a hatalomra, sem a gyarapodásra. Ezért nincs a mai napig itt teljesítményre alapozott társadalom: ezért nem kezdeményezte eddig egyetlen kormányunk sem az elmúlt 22 évben az ilyen viszonyok felé történő elindulást – mert akkor önmagát távolította volna el a húsosfazék mellől.
Kapcsolatokkal és pozíciókkal sokkal kevésbé fárasztó érvényesülni és jólétre szert tenni, mint teljesítménnyel. Igaz: egy teljesítményalapú társadalomban összességében sokkal több erőforrás keletkezik, mint egy „kapcsolati alapúban” és ezért aztán az általános jólét is nagyobb lehet. De Magyarországon gyakorlatilag sohasem voltak olyan viszonyok, hogy felül a legjobban teljesítők lettek volna, itt mindig elvált egymástól a hatalom és a teljesítőképesség. (Egy kezünk elég azoknak az összeszámlálásához, akiknél a vak véletlen ezt a kettőt összehozta.)
A magyarokban nincs meg az az „ösztön”, hogy „Ha akarjuk, akkor sikerülni fog nekünk!” Rosszak a tapasztalataink: a „Recrudescunt…!” a nagymajtényi síkon végződött, „márczius tizenötödike” Világosnál. A szociáldemokrácia a Bethlen-Peyer paktumhoz jutott el, a Kisgazdapárt Torgyánig. Az őszirózsás forradalom a kommünön át a Horthy- és végül Szálasi-rendszerhez vitt el. Az 1945-ös újrakezdés Rákosihoz vezetett. Október 23-át november 4-e követte, a „Fiatal Demokraták” pedig Orbán Viktor féldiktatúrájához juttatták el az országot… Most akkor miért is tudnánk hinni abban, hogy egy ésszerű, átgondolt, a szubjektivitásoktól és a felesleges érzelmektől mentes program mentén összefogva a polgárok le tudnák váltani a Fidesz-rendszert és képesek lennének szakítani az elmúlt 22 évünket jellemző mutyizmussal? Miért hinnénk abban, hogy tudunk másként is országot vezetni? És: miért hinnénk ezt el azoknak, akik ezt állítják?
Értem én, hogy nem errefelé mutatnak a társadalmi-történelmi tapasztalataink, nem ebben szocializálódtunk és egyáltalán nem szokásunk az igazi összefogás sem. Azt is tudom, hogy nemigen szoktunk a problémákkal szembenézni és megvizsgálni, mi is okozza azokat. Legfeljebb részterületek részigazságain rágódunk… Ami miatt aztán nem is érünk el igazi, átütő sikereket, nem következik be igazán átélhető pozitív változás az itt folyó életben. Ez viszont rögzíti, mélyíti a pesszimizmusunkat…
Egyvalamiben azonban sántít a történelmi tapasztalataink sugallta pesszimizmus: most nincsenek Habsburgok, nincsen a Nagy- és Kisantant, nincs se a náci, se a szovjet rezsim, nincs tehát senki, aki akaratunk ellenére irracionális, antidemokratikus – ha úgy tetszik „magyarellenes”- rezsimeket kényszerítene ránk. (Az EU-ellenesek és a „világ-összeesküvés elméletek” hívei, kérem, maradjanak csendben a hülyeségeikkel…) Ha képesek lennének elhinni az igazán alkalmas embereink azt, hogy csak a saját pesszimizmusuk gátolja őket, akkor egykettőre lehetne itt ütőképes ellenzék. A Fidesz által most kiépített rendszer addig fog fennmaradni, amíg elegendően sok emberben érik meg ez a felismerés.
Onnantól lehet majd új rendszert építeni.
Ez a baj a régi és mostani rendszerekkel. Az „antidemokratizmus”, a mutyik, a korábbi Puchok és a mai Simicskák csak tünetek: egy erőforrás-szegénységtől szenvedő ország tünetei. Jelen társadalmi állapotaink mellett, jelen mentalitásunk mellett „az Isten pénze” sem lenne ahhoz elég, hogy stabil fejlődés, jólét és elégedett polgárok legyenek itt, mert nem tudjuk jól felhasználni a pénzt. Azt nem polgár, hanem „úr” módjára kezeljük – és ilyenek az intézményeink, a struktúráink is: elköltők, nem pedig befektetők. Például: mit is kér(ne) az IFM a magyar államtól és annak vezetőitől? Hát éppen ezt, hogy fektessék be a kapott pénzt és ne csak elköltsék. Ez azért (sem) nem tetszik Orbánéknak, mert éppen azt igényelné tőlük, amire képtelenek: (gazdasági) racionalitást, a valóságra alapozott, részleteikben is átgondolt-kidolgozott terveket.
Orbánék is csupán „jobb ötlet híján” lopnak és építenek egyeduralmat, mert ha a saját kormányzati és gazdasági teljesítményükkel is meg tudnák alapozni a hatalmukat, akkor nyilván azt tennék – hiszen az sokkal kevesebb frusztrációval és konfliktussal járna, valamint sokkal stabilabb alapokat adna a hosszabb távon való kormányon maradáshoz is. De nem tudják ezt az utat járni. Hiányzik a tehetség a rendszer(ük)ből – persze azért, mert személyesen belőlük hiányzik. Harmad-sokadrangú „szakemberek” vannak csak a csapatban – de ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen fentebb már volt arról szó, hogy Magyarországon pozíció és rátermettség szinte sohasem találkoznak. …Fentebb azt írtam, hogy „legfeljebb részterületek részigazságain rágódunk”. Amikor most sokan szeretnék az orbáni rendszert leváltani, azt látjuk, hogy ezek a leváltási elképzelések és módszerek megint csak részigazságok mentén mozognak. „Demokratikus deficit van!” – jó, de miért? „Meg kell őrizni a szociális vívmányokat!” – jó, de miből finanszírozzuk azokat? „Fejleszteni kell a leszakadó régiókat!” – rendben, de az a baj, hogy e régiók épp attól szakadtak (le), hogy az ott élők szellemisége áll igen távol a modern polgári-kapitalista gondolkodásmódtól és munkakultúrától. „Integrálni kell a cigányságot!” – de hát a magyar társadalom is dezintegrált!
Az a helyzet, hogy Magyarország – és a világ – sokkal összetettebb rendszer annál, hogysem „egyszerű (rész)igazságok” mentén lehetne eligazodni benne. A dolgok átlátása és megértése nem egyszerű: párhuzamosan kíván meg szintetizáló és analizáló képességet. Akik egy-egy szóval akarnak politizálni, azok csak hazudhatnak. „Hogyan ítéljük meg az EU és Magyarország kapcsolatát?” – ehhez számos adatot és összefüggést kell ismernünk és ezek zöme az egyszerű emberek számára nem csak átláthatatlan, de igazából fel sem fogható. Így képes hatni a „Brüsszel kizsákmányol minket!” szlogenje – mert akik ezt hallják és akik valamiféle magyarázatra várnak, hogy miért van az ország válságban és ez az egyszerű szlogen valami általuk is megérthető válasszal szolgál, ami persze hamis. Miért nem sikerült Orbánnak „csodát tennie”? Hát persze: mert összefogott ellenünk a világ! És mivel sokkal több ember nem képes bonyolult, ráadásul önmagunk hibáival is szembesítő igazságokat befogadni, mint ahányan képesek erre, ezért a „sikeres” politikus meg sem próbálkozik a valósággal – marad az egymondatos hazugságoknál.
A mai magyar társadalomból csupán egy kisebbség az, amely a valóság mentén akarja berendezni az életét és a valóságon alapuló politikát támogat(na). Velük szemben áll egy szám szerint nagyobb, ám meglehetősen heterogén tömeg, akik így vagy úgy valamiféle valóságkerülő személetmóddal próbálnak élni és érvényesülni – és ők azok, akik a politikusoktól is azt várják el, hogy védjék meg őket a valóság esetleg kellemetlen hatásaitól. Ők akartak „szociális rendszerváltást” Medgyessy alatt, tekintet nélkül arra, hogy megvannak-e már ennek a gazdasági alapjai. Ők támogatták a „szociális népszavazást” a vizitdíj ellen. Ők reménykedtek Orbánban 2010-ben, hogy ő majd a Bajnai-féle „Fájni fog!” nélkül lesz képes kormányozni. Közöttük vannak azok is, akik szerint ha szakítanánk az EU-val és kikergetnénk a „multikat”(-cigányokat-zsidókat?), akkor sokkal jobban és konfliktusmentesebben élhetnénk itt. És itt vannak az állami ellátást elvárók is – no meg azok, akik Gyurcsány „második eljövetelében” látják a „szebb jövő” zálogát. Csupa-csupa naiv ember… És ahogy az elmúlt 22 évünk megmutatta, ha az ő vágyaik és döntéseik adnak kormányt az országnak, akkor abból csak baj lehet!
…De ők a többség!
Akkor? Mit lehet tenni?
Először is le kell számolni egy ma ellenzéki körökben igen elterjedt és sokak által megváltásként várt dologgal: a különféle ma létező demokratikus ellenzéki erők összefogásának vágyával, elvárásával. Éspedig azért, mert ezen erők mindegyike, kivétel nélkül azt a régi mentalitást hordozza magában, amely éppenséggel felelős a magyar társadalom sikertelenségeiért! Tőlük, az ő összefogásuktól várni azt, hogy alapvetően más személettel fordulnak a problémáink és a hatalom felé nem más, mint súlyos és a jövőnkre nézvést veszélyes tévedés.
Nem szabad megengedni azt, hogy a „régi vágányokon közlekedni akaró” különféle jobb- és/vagy baloldali erők között létrejöhessen egy olyan tömörülés, amely képes lehet 2014-ben megszerezni az egyéni választókörzetek többségét. [Ilyen konglomerátum-variációk lehetnek: a Fidesz egyedül, a Fidesz+Jobbik, az MSZP+H&H(?)+DK(?)+LMP(?)+szakszervezetek(?)] Azért nem szabad hagyni ezeket a konstellációkat, mert ezek nem hoznának semmi minőségileg jobbat a politikában – hiszen vagy ugyanazok a személyek csinálnák, akik a múltban is, vagy ugyanazon gondolkodásmód mentén, mint eddig is. Így semmi hasznos változást nem remélhetnénk, ami a társadalom erőforrásokkal való bővebb ellátását illeti. (Az, hogy „ismét demokrácia lenne”, őszintén szólva igen keveset ér, ha nincs hozzá sem demokrata, sem öntevékeny polgári mentalitás, sem pedig ezeket a tulajdonságokat magában hordozó politikai elit. A különféle irreális politikai nézetek „gyakorlatba ültetése” pedig még inkább kerülendő!)
Azért él az ellenzéki összefogásban, mint megoldásban való hit, mert valamiben-valakikben csak kell bízniuk azoknak, akik nem akarnak Orbán „alattvalói rendszerében” élni. Kell a remény, hogy „Van megoldás!” – de mivel nincs az ugyan „létező”, ám a valóságban sokat nem érő ellenzéki erőkön kívül más, sokkal bizalomgerjesztőbb, tehetségesebb alternatíva, ezért nem akarnak sokan a létező ellenzék fogyatékosságaival, komoly hibáival szembenézni és ebből a szükséges következtetést levonni. Hogy ez a helyzet megváltozzon, a valóságra politikát alapozni akaróknak kell egy, minden eddig létezőtől különböző „platformú” politikai erőt létrehozniuk. Enélkül nem megy. Mert ha 2014-ben nem marad más választása a Fidesz-rendszert leváltani akaróknak, mint (pl.) Mesterházy Attila, vagy akár Bajnai Gordon „feltétlen támogatása”, akkor az eljövendő „új Magyarországot” nem az objektíve kívánatos, az ország érdekeire alapozó politika fogja uralni, hanem egy, a mentalitása miatt már többször is leszerepelt elit. Ebből pedig nem lesz sem gazdasági, sem társadalmi felemelkedés.
Értsük meg jól: nem elég a demokratikus intézményrendszert „helyreállítani”. Nem elég „elviekben” piacpártinak lenni. Mert mindezek mit sem érnek, ha közben a demokratikus hatalmat mutyisták gyakorolják, a piaci viszonyokat pedig folytonosan alávetik majd az épp a hatalmat birtoklók személyes és klikkérdekeinek. Nem elég az intézményrendszert „megerősíteni” – magát a polgári gondolkodásmódot kell dominánssá tenni és ehhez első lépésként ilyen gondolkodásmódú embereket a hatalomba juttatni. Ahogy azt már Dobó István szájába adva Gárdonyi is megírta: „a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők szívében”.
Ahhoz, hogy itt komoly, megalapozott és a versenyszféra zömére kiterjedő gazdasági növekedés legyen, nem elég csupán „fejben” verseny- és versenyszféra-pártinak lenni. A szabadverseny és szabadpiac hívei a világban és a gazdaságtörténetben általában vállalkozók („vasállkapcsú iparbárók”) voltak, nem pedig humánértelmiségiek, mint nálunk a rendszerváltó liberálisok. Nem papíron kell innovativitás ösztönző, piacserkentő gazdaságpolitikát folytatni, hanem ki kell iktatni minden piac- és teljesítményidegen „egyéb megfontolást” a gazdasági rendszerből. Az elmúlt két évtizedben rengeteg szó esett államháztartási reformról (hogy t. i. vissza kell bontani a túlfejlett jóléti rendszereket, csökkenteni kell a központosítást és az adminisztrációt, az elvonást-újraelosztást), de ezek a tervek sorra füstbe mentek „a zembekek” ellenállásától való félelem miatt.
…De ez csak az egyik, a kisebbik baj volt. A nagyobb baj az, hogy gazdaságpolitikai döntéshozóink nem értették meg, hogy mik a magyar gazdaság és versenyszféra növekedését igazán akadályozó tényezők. Mert igaz: a „nagy adóteher” nem kedvez annak, hogy a vállalkozó fejleszthessen, hogy minél többet forgasson vissza hasznából a cég építésébe. Ám ennél sokkal nagyobb akadálya a versenyszféra fejlődésének az, hogy számos vállalkozó nem is akar visszaforgatni, mert mások a céljai az egész vállalkozósdival. Jól példázza ezt az a hír, amely néhány napja a Közgépről jelent meg a HVG-ben: (http://hvg.hu/itthon/20120704_simicska_nyerges_milliardok), amelyben ilyen megállapítások találhatók: „a Fideszhez kötődő üzleti csoport vezetőinek… nem kenyere a hosszú távú, felelős üzleti gondolkodás”, illetve: „a tulajdonosok csak a pénz töredékét forgatják vissza, nagy többségét osztalék formájában kiveszik”. Hát, ez bizony igen távol áll a valódi, a cége jövőjét hosszú távon a fejlesztésre alapozó kapitalista mentalitástól – sokkal jobban emlékeztet a feudális hatalmasságok „szpáhibirtok-politikájára”. Ha az ország egyik legnagyobb magánvállalata ilyen példát mutat, és ha ez a vállalkozói gondolkodásmód szemmel láthatóan még mint „nemzeti nagytőkés”, példaként is van állítva az ország és a vállalkozóink elé, akkor ugyan miben reménykedhetünk?
Magyarországon állam és vállalkozók sajátos kapcsolatban állnak: mindkettő a másiktól várja, hogy eltartsa. Az állam, ha megszorul, bevezet néhány új adónemet – a vállalkozó pedig igyekszik a költségvetésből finanszírozott „túlszámlázható” munkához jutni, valamint támogatásokhoz is. Támogatáshoz a munkahely-teremtéshez, aztán támogatáshoz a munkahely-megőrzéshez. Támogatáshoz, hogy beruházhasson és aztán támogatáshoz, hogy a megtermelt áruját „garantált árakon” át is vegyék tőle. (Ez utóbbi leginkább a mezőgazdaságra jellemző felállás.) Szeretné azt is sok vállalkozás, hogy az állam „védje meg őt” a külföldi konkurenciától – ugyanakkor azt is várják, hogy az ország tele legyen külföldi működőtőkével, amelynek aztán a magyar cégek beszállítói lehetnek. Amint látjuk: ez a „vállalkozói hozzáállás” az államhoz valójában nem sokban tér el a szocializmus évtizedei alatt az állami vállalatoknál tapasztaltaktól. Igen kevés olyan magyar vállalkozás van, amely a saját tevékenységében, a saját szervezetében igyekszik jobb feltételeket teremteni és nem az államtól várja el a működési feltételei javítását. De még azok a vállalkozások és vállalkozók sem igyekeznek egységesen fellépni, akik már polgári attitűddel vezetik cégeiket – ők is egyénileg próbálják meg túlélni a „nehéz időket”. (A különféle kamarák ebből a szempontból semmit sem érnek, mert Magyarországon ezek nem úgy működnek és nem is úgy épültek-épülnek fel, mint nyugat-európai társaik. Ezek is „klikkérdek-csoportok”, erős politikai kötődésekkel - és amit az egyes vállalkozások állammal kapcsolatos hozzáállásáról írtam, ugyanúgy vonatkozik a kamarákra is. Továbbá: e szerveződéseket sem a teljesítményalapú és szakmailag megalapozott, meritokratikus belső demokratizmus, hanem a kölcsönös személyes függésekre alapozott kontraszelekció és „zárás” jellemzi…)
Talán az a legveszélyesebb fajta túlélése a szocialista gondolkodásnak, amely a gazdaság szereplőinek fejében van jelen. Emiatt csúsznak vissza örökösen a gazdaságfejlesztési koncepciók a „nagyobb mérvű állami beavatkozás” felé – mintha még mindig az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmust (http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%9Aj_gazdas%C3%A1gi_mechanizmus) akarnánk felszámolni, hogy kedvében járjunk Brezsnyevnek és a Szovjetuniónak… Egyszerűen erre jár rá az eszük mind a politikusainknak, mind a gazdaság számos szereplőjének – akiknek pedig másképp, azok mindeddig nem tudtak áttörést elérni és nem tudták a kezükbe venni a dolgok irányítását…
Az utóbbi két évtized közgondolkodását az határozta meg, hogy itt a „Nagy Váltás” 1989-’90-ben, a rendszerváltással történt meg – pedig valójában ez a nagy váltás még előttünk áll és épp mostanában lesz aktuális. Mert „rendszert” ugyan váltott Magyarország 1989. október 23-ával, de azon túl, hogy köztársaság és többpárti, parlamentáris demokrácia lettünk, még nem változott meg a dolgokat irányítók és azok menetére komolyabb befolyással bírók mentalitása, gondolkodásmódja. Rendszert váltottunk – mentalitás nem! Az országgyűlésben 1990 után ugyan már nem az MSZMP akarata érvényesült, utódpártja, az MSZP csupán 8,55 százalékkal volt jelen, ám a gondolkodási pályák gyakorlatilag ugyanazok maradtak – ennélfogva pedig a végeredmények is szükségképpen „pártállamiasra” sikeredtek. (Megjegyzendő, hogy a polgári mentalitás hiányának oka korántsem csupán a 40 évnyi szocializmus volt, hiszen pl. a Horthy-rendszer sem bővelkedett efféle erényekben – így az Antall-koraszakkal visszatérő „úri magyar”, „nemzeti” gondolkodásmód sem hozott változást, sőt… A nacionalizmus és az arisztokratizmus ugyanis sohasem teljesítménycentrikus, hanem mindenkor a pozíciót védi.) Még a volt szocialista rendszer legelszántabb – szabadelvű - ellenségei is jószerivel csupán a hatalomgyakorlás és az emberi szabadságjogok terén gondolták másképpen a dolgokat, de bennük is ösztönösen a „centralizált megoldások” éltek tovább. Valahogy úgy képzelték el a magyar jövőt a rendszerváltók, hogy a vállalkozások és a termőföld ugyan magánkezekben lesz, de mégis szinte mindent az állam szabályoz, oszt el, irányít és ural. Hiába: 40-50-60 évesen már nemigen lehet alapvetően megváltozni! Ahogy egykor Max Planck is megmondta: „Valamely új tudományos igazság nem úgy szokott győzelemre jutni, hogy az ellenfelek meggyőznek és kijelentik, hogy megtértek, hanem inkább úgy, hogy az ellenfelek lassanként kihalnak és a felnövekvő nemzedék már eleve hozzászokik az igazsághoz.” - és ez vonatkozik a „társadalmi igazságokra” és magára a társadalom mentalitására is.
A magyar mentalitás sajátossága a gyakorlati passzivitás is. Mert miben áll ma mindenfajta „ellenzéki/értelmiségi aktivitás”? Szövegekben, szlogenekben és kritikus írásokban. Sehol egy megalapozott és így megvalósítható program - és persze sehol az a társaság, amely alkalmas is lenne egy ilyen program megvalósítására. De vajon lehet-e abból változás a viszonyokban egy ennyire passzív és atomizálódott társadalomban, ha csupán újra és újra leírjuk, mi a helyzet? Elég-e az, ha leírjuk, hogy mekkora disznók vezették és vezetik az országot – vagy az is kell, hogy a disznókat lecseréljük olyanokra, akikben nem él a disznóvá válás hajlama? Az értelmiség örökös tévedése Magyarországon, hogy megmarad a gondolatoknál és azt hiszi, ezzel el is végezte a feladatát. „Felrázta a társadalmat”, mert „felnyitotta a szemét”… Csakhogy: felrázni (azaz: aktivitásra bírni), illetve csupán látóvá tenni (de: meghagyni a passzív, elszenvedő szemlélődésben) két, egymástól nagyon különböző dolog – mondhatni: ha csak látod a rosszat, de nem teszel ellene, akkor az semmit sem ér.
Ugyan hogyan akarunk más, jobb Magyarországot, ha nem határozzuk meg a célokat és a célok eléréséhez szükséges eszközöket? Az nem fog menni, hogy „Csak legyen meg a hatalom, aztán majd nekiállunk a tervezésnek!”, mert éppen ez volt a gyurcsányizmus – és azt tudjuk, hová vezetett? (Ennél még Orbánék is előrelátóbbak voltak, hiszen ők meglehetősen pontosan kidolgozott tervek birtokában láttak neki az állam elorbánosításának. Ami náluk – is – mellément, az a társadalmi és gazdasági tervezés volt, de ez most nem témánk.)
Igen: új hatalom kell, ahhoz új, valóban demokrata és teljesítményelvű vezetők. Erre kell ma szövetkezniük azoknak, akik „új Magyarországot” szeretnének.
*Egy régi zsidó legenda szerint harminchat igaz ember hordozza vállán a világ egész súlyát. Külsőleg semmiben sem különböznek, sokszor maguk sem tudják, hogy kiválasztottak. Ha csak egy is hiányozna közülük, az emberiség egy óriási kiáltással megfulladna.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek