HTML doboz
2012.09.02. 15:14 Szerző: Moin Moin
Bíbor – vagy égővörös?
„Ember létünkre, keresztény létünkre nem lehetünk közömbösek!”
„Szerintem az Úr azt mondja: legyünk bátrak!”
Idézetek Richard Attenborough Gandhi c. filmjéből - 1982
A Magyar Katolikus Egyház a magyar társadalom egyik nagy és fontos szervező ereje. Nagyjából 1.3 millió ember alkotja azt a nyájat, melynek főpásztora, Erdő Péter bíboros szükségét érezte, hogy megfogalmazza az „azeri baltás” fogságból való szabadulásával kapcsolatos közlendőjét, szó szerint az alábbiakat:
„Értesülve az elmúlt napok eseményeiről a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia teljes szolidaritásáról biztosítja az örmény keresztényeket és a sokat szenvedett örmény népet. A leghatározottabban elutasítunk minden etnikai erőszakot és gyűlölködést. Kérjük a Mindenhatót, hogy a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására kísérje pártfogásával az egész örmény népet és részesítsen bennünket az igazságosság és a béke ajándékában.” (Forrás: a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia honlapja - http://uj.katolikus.hu/cikk.php?h=1845)
Igen: ennyit volt képes magából a bíboros úr kipréselni... Szép szöveg – mondhatni: érződik rajta a mindenkori földi hatalom seggét immár Nagy Konstantin óta fényesre nyaló egyházi nyelv simasága. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha E. P. éppen nem egy olyan egyház prominense lenne, amely egyház (az emberi történelemben talán elsőként) alapértékeivé tette a mások bajával való törődést és az áldozatok melletti nyílt kiállást, meg ilyesmiket. És akkor sem lenne a szövegen mit kritizálni, ha E. P. úr magánemberként, mondjuk a blogján írogatna így. De nem: E. P. a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökeként írta alá a szöveget, így íráson és íróján számon kérhető a nevezett egyház minden szép, magasztos elve.
Miféle elvekre gondolunk? Hát erre például:
„Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” (Jelenések Könyve, 3:15-16)
Igen: aki katolikus keresztény, az nem lehet „langyos”. Annak kötelessége odaállni az áldozat mellé és kötelessége szembeszállni az igazságtalansággal – kövesse bár el azt maga a „császár”. (Figyelem: az „Adjátok meg a császárnak...”-szöveg NEM a hatalommal való kollaborálásra szólít fel!) Ha mindezt nem teszi, akkor nem keresztény. Mi lett volna vajon az egykor szintén az igazságtalan hatalom áldozatának szerepében élő korai egyházzal, ha hitvalló mártírok sora járt volna el „E. P.-módra”? Emlékezne itt valaki egyáltalán a Megváltó Krisztusra és arra, hogy ő (a benne hívők hite szerint) miért is küldetett erre a földre?
...Persze, értjük mi, hogy a „hőskor” már messze van, ma „mások a realitások”: ma az a realitás, hogy az egyház a ma regnáló hatalom dédelgetett kedvence és kiszemeltje a lelki pányva szerepére... Megkapja még a kompenzáció kompenzációjának a kompenzációját is - http://index.hu/belfold/2011/07/12/tobb_penz_kapnak_az_egyhazak_de_elszamolni_nem_kell_vele/ -, ha kéri. (Ó, hol van már a „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön...” - Máté 6:19 - elve és gyakorlata!)
...Mivel azonban a földi hatalom korántsem valamely túlvilági cél érdekében szokott bárkivel is bőkezűsködni (természetesen a polgároktól beszedett adóbevételek terhére), hanem ezzel mindenkor nagyonis evilági céljai vannak (jelen esetben a saját hatalmi bázisának erősítése), így a támogatásért az orbánista államhatalom elvárja, hogy az egyház mindenkor készségesen nyalja a kezet, amely táplálja. Ezt – az idézett szöveg tanúsága szerint – az egyház meg is teszi neki. Csakhogy ezzel megint szembemegy alapítója Szentírásban kinyilatkoztatott akaratával, amely így szól:
„Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Máté evangéliuma, 6:24)
Látjuk, kit szeret és kihez ragaszkodik az egyház és E. P.: a hatalomhoz, Orbánhoz, a Fidesz(KDNP – mi is az???)-kormányhoz és a világért se menne szembe „urával”! E. P. már megint a mammont választotta...
...De akkor mi lesz azzal a másik úrral – tudjátok: a Mesterrel? Mert azt jól tudjuk, E. P. miben mesterkedik – csakhogy ez nem „bíbor”, ez égő!
„A kemény viaskodás végén az elrabolt lány László bárdjával elvágta a kun inát és végzett ellenfelével.”
Részlet Szent László legendájából – XII. század
A cím nem valami krikszkrasz, hanem egy norvég viking király becsületes neve. Blóðøx ónorvégul annyit jelent: Vérbárdos... Valódi neve Erik (Eiríkr) Haraldsson volt, a történelem és a norvég népemlékezet mégis „Vérbárdos Erikként” tartja nyilván - ez utóbbi egyértelműen a „nemzeti hős” kategóriában...*
Mindez csak arra bizonyíték, hogy Európa egyik legcivilizáltabb nemzeténél is megesik, hogy egy baltás gyilkos bekerül a nemzeti panteonba!
...Akkor meg mit bántjuk mi az azerieket? Nekik is megvan a maguk Vérbárdosuk – miért ne imádhatnák? Nyilván a X. századi „aktuális örmények”, az angolszászok is „kegyetlen, pszichopata gyilkosként” határozták volna meg Eriket, egynémely, Northumbriában elkövezett gyilkosságaiért – ki tudja: talán Angolszászia is megszakította diplomáciai kapcsolatait a Blóðøx Eriket támogató külföldi hatalmakkal... Talán még a zászlójukat is letépték!
Azon kívül: mi, a Progresszív Blog, mindig is ellene voltunk a túl szigorú büntetéspolitikának. Ezért kifejezetten örülünk, hogy a (saját szavai szerint) baltás bűnét megbánt azeri férfi lehetőséget kapott arra, hogy visszatérjen a normális életbe. Továbbá: a Progresszív Blog mindig is komoly ellenszenvvel nézte azt, ahogy a jelenlegi magyar kormány kivételezik a keresztényekkel. Most megnyugvással tapasztaljuk, hogy nem volt részrehajló a világ legelső keresztény országa, Örményország irányában, hanem az eltérő kultúrák közötti tolerancia jegyében tudott azonosulni egy iszlám társadalom igazságfelfogásával is! Bizony, nagy előrelépés ez ahhoz képest, hogy idehaza az első körben, 2011-ben, nem lehetett államilag elismert egyház a Magyarországi Muszlimok Egyháza (és csupán 2012-ben történt e téren változás).
Bízunk abban is, hogy a kormány gyilkosokkal szembeni újabb keletű kegyessége a Kúriára is átragad majd, amikor az újratárgyalja a Cozma-gyilkosságot és így annak vádlottjai talán hamarosan együtt örülhetnek az azerivel... És ki tudja, talán egyszer még Breivik is új hazára lelhet nálunk – különösen, ha belegondolunk abba: eszméi nem is állnak távol oly sok magyarétól.
Az is egyértelmű, hogy a magyar nép elsöprő többsége is támogatja az Azerbajdzsánnal kötött alkut: gyilkost – kétmilliárd dollárért cserébe. Hiszen ugyan kinek lenne kedve pluszadókat vállalni akkor, ha netán nem teljesülne a tervezett magyar államkötvény-értékesítés és ekkora lyukat kellene sebtében befoltozni a költségvetésen? Lehet, hogy a szívünk vérzik szegény agyonvert-majdnem lefejezett örmény katonatisztért, de azért az empátiánknál léteznek nyomósabb (értsd: gazdasági) érvek is! Az örmények pedig már igazán megszokhatták azt, hogy a történelem nem az ő elképzeléseik szerint alakul – elég, ha arra a genocídiumra utalunk, amely ugye török (és azeri) hivatalos források szerint meg sem történt velük. Ott több mint félmillió örmény vesztette életét, ehhez már igazán hozzáírhatják szegény Gurgen Margarjan hadnagyot is...
...Komolyra fordítva a szót:
A létező legaljasabb dolog a bajtárs megölése – nem véletlenül ez az egyik legjobban „megmért” katonai bűncselekmény minden hadseregben. Gurgen Margarjan örmény hadnagy pedig a NATO Békepartnerségi programjában részt véve, az adott szituációban a bajtárséhoz igen hasonló viszonyban állt az azerivel (akinek a nevét nem írjuk le!) Azáltal, hogy a magyar kormány – és személyesen Orbán Viktor miniszterelnök – kétmilliárd dollárnyi ígéretért lehetővé tette az azeri szabadulását, joggal lehet megvetés tárgya.
A kormány ezzel a lépésével deklarálta ország-világ előtt, hogy „van az a pénz...”: van az a pénz, amiért Magyarországon hajlítható a jogrend. Immár nem csupán kormányközeli oligarchák, hanem közönséges baltás gyilkosok is kikerülhetik az egyenlő mércét – feltéve, hogy a hatalom érdekei így kívánják.
A kormány azért engedte el az azerit, mert szüksége van kétmilliárd dollárra – de miért is? Csak nem a két éve folyó „unortodox gazdaságpolitika” miatt? Csak nem azért, mert nemigen veszik a világban egy ilyen ország papírjait?
Igen: az a hatalom, amely saját továbbélése érdekében képes alkotmányt és választási törvényt „sajátossá tenni”, aki képes néhány „oligarcha-haver” helyzetbe hozása érdekében folyamatos konfliktust vállalni és felesleges „szabadságharcot”folytatni, amely hatalom a saját elitjét és annak „örökletességét” biztosítandó, képes szétverni az egész oktatási rendszert, annak igazán nem nehéz ügy magát hülyének téve lelépni hagyni egy (valószínűleg „nem százas”) gyilkost sem.
Ilyen kormányunk van... Ennél már csak az a rettenetesebb, hogy mi, magyarok, semmit sem teszünk annak érdekében, hogy jobb kormányunk lehessen. Csak várjuk, hogy majdcsak elintézi ezt valaki, majdcsak megteszi nekünk azt a szívességet, hogy legközelebb legalább legyen kit ezek helyett választani. ...De ha jobban belegondolok, mégiscsak jó, hogy léteznek olyan belenyugvó és béketűrő népek, mint a magyar: ha az azeriek és az örmények is ilyenek lennének, akkor Gurgen Margarjan hadnagy ma is élne!
* Vérbárdos Erik királyról részletesen itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Eric_Bloodaxe
2012.08.28. 10:52 Szerző: Đđ
„Cigány-e Orbán?”
„Lopni, megyünk lopni
A Pityinger, meg a Váradi
És lopni, megyünk lopni
(senki nem szól ránk)”
Dopeman: Lopni, Az országház fantomja c. albumról - 2002
Mióta néhány nappal ezelőtt megjelent Orbán Viktor Facebook-oldalán az a bizonyos sapkás-napszemüveges képe, egyre-másra születnek a fotó khm... „változatai” – és ezek némelyikén cigányvajdaként ábrázolják a miniszterelnököt. Ismét felcsapott a vita, hogy Orbán vajon tényleg cigány származású-e, vagy sem? Ez a városi legenda hosszú évek óta él és most az új apropó új lendületet adott neki.
Ez a poszt nem azért született, hogy belemenjen ebbe az egyébként értelmetlen és ízléstelen vitába. A legszilárdabb meggyőződésünk, hogy:
1.) Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke, magyar állampolgár – tehát magyar ember. (Még a Magyarok Világszövetsége által megalkotott definíció szerint is magyar! – A valóban „fantasztikus” definíciót ld. itt: http://egipatrona.hu/mvsz/index.php/2012-08-07-14-36-54/a-magyar-nemzet-uj-meghatarozasa)
2.) Egy miniszterelnököt a kormányzati teljesítménye alapján kell minősíteni, mert minden „egyéb szempontú” minősítés csak az objektív értékelés ellen hat.
...Az egészben az a sajátos, ahogy a „többségi magyar társadalom” egy jelentős része éppen olyan jellegű dolgok miatt ítéli el „a cigányokat”, amelyektől maga sem mentes. Egyébként pedig: azért azon elgondolkodhatnánk, hogy vajon miért van az, hogy 93%-nyi magyar nem képes pozitív, követhető, koherens mintákat adni 7%-nyi cigánynak?
…Csak nem azért, mert a magyarság sem tudja, mik is a követendő céljai, azok a sikerre vivő „társadalmi receptek”, amelyeket jó lenne követnie? Sokat ugatunk a cigányság integrációjáró…, de könyörgöm: hová is kellene integrálódniuk, amikor a magyarság maga is rettenetesen dezintegrált???
Az atomizálódott, egyéni, napi taktikákkal túlélni próbálkozó magyarság milyen példát is mutat a cigányságnak? Hm… csak nem az egyéni taktikákkal napról napra való túlélés receptjét?:-) Hát nem vicces? Benne van-e vajon a magyar közgondolkodásban a hosszú távra történő előre tervezés? Nincs! Benne van-e a közös, pozitív, reális célok megkeresése és követése? Nincs!
A magyar társadalomból gyakran éppannyira hiányzik a jövő tervezhetősége, mint a „lumpen cigányok” életéből – és mégis csak ez utóbbiakat átkozzuk el emiatt. Lássuk be: a magyar választópolgárok többsége pl. a legutóbbi, 2010-es választásokkor is éppen úgy várta azt, hogy majd jön Orbán és „csodát tesz”, anélkül, hogy a társadalomnak bármivel is foglalkoznia kellene, mint ahogy a „lumpen cigányok” a „segídet” várják...
…Akkor? Mit is vetünk a cigányok szemére és milyen alapon? Hiszen mi sem tartjuk rendben a „portánkat”, ezt a szép Magyarországot, jó polgárok módjára, ahogy a közbeszéd szerint a romák nem tartják rendben az udvaraikat... Elhordjuk-e a gazt, ültetünk-e jobb gyümölcsöket hozó fákat a mi politikai kiskertünkben?
Mondom: nézzünk elébb magunkba!
A cigányok (már akikkel „probléma van”) éppen úgy „szabályokon kívüli” életet élnek, mint a magyarság – csak mivel szegényebbek és képzetlenebbek, ezért (fizikai értelemben véve) durvább és erőszakosabb eszközöket „vetnek be” a küzdelemben. A társadalmat a szabályok tartják össze, és ha rendszerszerűvé válik a szabályszegés, akkor felbomlik a társadalom.
Te, a magyar nem kábelt lopsz, hanem megvesztegeted az önkormányzati tisztviselőt, hogy boldogulhass – de mindkettő szabályszegés! Te, a magyar politikus nem karóval versz agyon neked mit sem vétő embert a kocsmában a társaiddal, hanem visszaélve a kapott demokratikus felhatalmazásoddal a parlamentben vered szét a demokráciát és a jogállamot – ez is mindkettő bűncselekmény!
Még Tonhauser László, az egykori híres rendőri vezető mondta valamikor a ’80-as évek végén a „cigánybűnözőkről”, hogy "...a cigány bűnöző mindenekfölött tiszteli az erőt és az elszántságot."* - és itt térnék vissza Orbánra: ő, a magyar miniszterelnök vajon nem ilyen? Kérdés, hogy be lehet-e rendezni egy modern, európai országot ilyen „ókori” elvek alapján és hogy mi lesz ennek a következménye? Ha erőből akarjuk megoldani a problémáinkat – ahelyett, hogy ezt ésszel és a szükséges tudás birtokában tennénk – és ha a végsőkig el vagyunk szánva mindannak a véghezvitelére, ami zavaros gondolatainkban él, és amely már eddig is annyi kárt okozott, akkor annak mi lesz a vége?
Tisztelt magyarok, le kéne már térni a „cigányútról”!
*Az idézett mondat Moldova György Bűn az élet c. könyvéből származik. Jellemző, hogy Tonhauser még tudott disztingválni és két szóba írta az inkriminált kifejezést... Aki otthon van a magyar nyelvben, érzi ennek a jelentőségét!
2012.08.26. 22:39 Szerző: piefke
Ilyen legyen a politika!
„A szombat végén pedig, a hét első napjára virradólag, kiméne Mária Magdaléna és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt. És ímé nagy földindulás lőn; mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből, és oda menvén, elhengeríté a követ a sír szájáról, és reá üle arra. A tekintete pedig olyan volt, mint a villámlás, és a ruhája fehér, mint a hó. Az őrizők pedig tőle való féltökben megrettenének, és olyanokká lőnek mint a holtak.
Az angyal pedig megszólalván, monda az asszonyoknak: Ti ne féljetek!”
Máté evangéliuma, 28. rész - Károli Gáspár fordítása, 1586-’90
Már a „terrorparancsnokot” (Hajdú János – TEK) kell felvonultatnia Orbánéknak a nemzeti-keresztén-konzervatív ifjúság előtt ahhoz, hogy némi magabiztosságot sugározzanak a hallgatók felé: „A kormány a helyén van...” (Nem mellesleg: az meg milyen már, hogy a párt-titkosszolgálat nagyfőnökét hívom meg egy párt-ifjúsági rendezvényre? Ilyen csak a legőrültebb, létüket az „állandó fenyegetettséggel”, háborús pszichózissal igazolni próbáló diktatúrákban szokás! Azokban, ahol ez azt is „üzeni” a jelenlévő ifjúságnak: „Kussoljatok és igazodjatok – mert mi a sajátjainkat is árgus szemekkel vizslatjuk ám!”. Kész téboly...)
Négy évvel ezelőtt még elég volt azt mondani, hogy „Legyen (már végre) más a (magyar) politika!”, ám most már az is kell a sikerhez, hogy pontosan megmondjuk: ilyen és ilyen legyen a politika!
A Progresszív Blog annak idején tulajdonképpen néhány igen egyszerű, ám korábban így és összefüggéseikben meg nem fogalmazott tény köztudatba vitelére jött létre. Ezek a következők:
- A magyar közmentalitás nem polgári és nem alkalmas egy kapitalista-piacgazdasági alapú társadalom működtetésére, ezért el kell indítani egy általános társadalmi stratégiaváltó folyamatot.
- A magyar versenyszféra gyenge teljesítménye az oka a magyar gazdaság növekedésképtelenségének. A versenyszféra gyengesége pedig a nyugati értelemben vett vállalkozói mentalitás, vállalkozói tudás és vállalkozói cél-és eszközrendszer hiányosságaiból következik.
- A magyar munkakultúra és szervezőkészség nem megfelelő színvonala akadályozza a gazdaság megerősödését.
- A rendszerváltás óta politikai hatalomhoz jutott pártok és elitek kivétel nélkül az 1. pontban leírt nem polgári és nem kapitalizmus-kompatibilis mentalitás „termékei” voltak – így e pártoktól és az onnan kikerülő politikai vezetőinktől eleve reménytelen volt várni a szükséges változást.
- A magyar társadalom atomizált, nem kooperatív, a közjó nem definiált – ezért a társadalom nem képes (belátható időn belül) a helyes társadalmi-gazdasági program mentén való önszerveződésre, ennek hiányában pedig a magyar politikában szükséges korrekciókat sem lesz képes a társadalom önszervező módon elvégezni.
Mindebből következően pedig megfogalmaztunk szintén igen egyszerű, ám igen fontos, halaszthatatlan teendőket is, válaszokként a fenti társadalmi problémáinkra, azokat megoldandó:
- A magyar társadalom, a gazdaság és a politika működését modern, pragmatikus, piackompatibilis társadalmi stratégia mentén kell újrarendezni.
- Ez a feladat csupán felülről, a politikai hatalom birtokában indítható be.
- Az országnak hatékony, szakszerű, a magyar történelemben felhalmozódott érzelmi-indulati töltetektől mentes vezetésre van szüksége – különben erőforrásaink egyre szűkülni fognak és ez hamarosan társadalmi robbanáshoz vezet. Ezért elkerülhetetlen az, hogy országunk vezetését az arra legfelkészültebbek kezébe helyezzük – és hogy e vezetés előnyeit az ország hosszabb távon is élvezhesse. A vezető-kiválasztás csakis meritokratikus úton történhet.
- Ki kell kapcsolni mindazokat a mechanizmusokat, amelyeket a korábbi kormányok a „régi út” fenntartása érdekében építettek ki, legyenek ezek intézmények, jogszabályok, szokások, vagy pozíciók. Ezek helyett az objektív teljesítményértékelésre alkalmas automatizmusokra kell áttérni, mint a kormányzati tervezés, mint a közpénz-kezelés terén.
- A vállalkozás-támogatási rendszert össze kell kötni egy vállalkozóképzési rendszerrel, amely rendszer nem csupán szakmai, pénzügyi ismereteket oktat, hanem az általánosabban vett vállalkozói képességeket is fejleszti. Az ország „legnagyobb hiánya” a felkészült és polgári mentalitású, hosszú távra tervezni kész vállalkozók és vállalkozások terén mutatkozik, ezért tartós, gazdasági növekedéssel megalapozott fejlődés bármely területen csak az „alaphiány” csökkentése útján képzelhető el.
- A kormánynak kezdeményezőleg kell fellépnie a fent felsorolt teendőkben, stabil szabályozói környezetet és partnerséget ajánlva fel. Ugyanakkor azt is világossá kell tennie, hogy kormányzati együttműködésre csak azok tarthatnak igényt, akik maguk is készek részt venni az új társadalmi mentalitás és az új gazdasági környezet létrehozásában.
A fenti teendőket le kel bontani az összes, az állam, a társadalom és a gazdaság működése szempontjából meghatározó szakterületre. Ez óriási feladat, amelyhez szükségünk van-lesz a legképzettebb szakembereink munkájára. Ha ezt a munkán nem végezzük-végeztetjük el, jórészt még a kormányváltás előtt, akkor maga a kormányváltás, önmagában, program nélkül semmit sem fog megoldani. Nem Orbánnal és a Fidesszel van baj (nem ők bajaink „primer okai”), hanem a bennük (is) megtestesülő, egy modern ország irányítására alkalmatlan hozzáállással.
Az is világos, hogy az egyes szakterületek legjobbjainak bevonása egy ilyen komplex program kidolgozásába nem lehetséges „ingyenmunka-alapon”, hiszen itt hosszú hónapokig kell (együtt-)dolgoznia a szakértői gárdának. Ehhez tehát erőforrások kellenek – amelyeket, ha nem akarunk egy újabb „oligarchátust” felemelkedni segíteni, akkor nem szerezhetünk meg a hagyományos politikafinanszírozás eszközeivel. A közérdek programját a köznek kell finanszíroznia – ez a közösség polgárainak legelemibb érdeke. Azonban amikor itt közösséget emlegetünk, akkor ennek határait nem Magyarország földrajzi határainál kell és lehet meghúznunk. Ennek több oka is van. Egyrészt ma sok magyar állampolgár nem e területen belül él – viszont evidens, hogy ők is a politikai közösség tagjai. Másrészt a határokon kívül élő, magyar identitású emberek érdeke is egy stabil, dinamikusan fejlődni képes Magyarország. Harmadrészt pedig Magyarország az Európai Unió tagállama, ekként politikai közösségünk igazi határai: az Unió határai. Ahogy a magyar gazdaság is rég integrálódott az Unióban (mind tulajdonosi téren, mint munkaerő, mint pedig piacok tekintetében), akként a magyar gazdaság megerősítéséhez szükséges feladatokban is kell és lehet uniós partnereinkkel számolnunk. Amiképpen mai kormányunk törekvései bajaink konzerválására (saját hatalmuk érdekében) komoly ellenérzéseket szülnek a partnereink körében (nehezítve ezzel a közös problémák kezelését és gyengítve az Unió össz-teljesítőképességét is), akképpen egy új, konstruktív társadalmi és gazdasági programot meghirdető politikai erő bízvást számíthat uniós szimpátiára és támogatásra.
Mindezekből világosan rajzolódik ki a teendő:
- Létrehozandó az a politikai közösség, amely megbízást ad a fenti komplex társadalmi és gazdasági program kidolgozására. E közösségnek fel kell kutatnia a feladat elvégzésére legalkalmasabbakat, de e közösség létrehozóinak nem feladatuk az, hogy ők maguk vállaljanak bármiféle „direkt” politikai szerepet, vagy funkciót. A leendő politikai szereplők kiválasztódása éppen a közös programalkotó tevékenység során lehetséges.
- A létrejövő új politikai közösség feladata a szükséges erőforrások biztosítása, egyfelől úgy, hogy a magyar polgárokhoz, illetve a magyar gazdaság hosszú távú dinamizmusában érdekeltekhez fordul ezzel, másfelől pedig úgy, hogy az Európai Unió felé is deklarálja létrejöttének célját.
...De vajon veszélytelen foglalatosság-e manapság, az „orbáni Magyarországon” mindez? Erre a kérdésre általános és konkrét válasz is adható. Általánosságban: már csupán 2-3 éves időtávlatban is az a legveszélyesebb a személyes egzisztenciákra és pozíciónkra nézvést, ha nem teszünk semmit és hagyjuk Orbánékat 2014 után is továbbdolgozni. A gazdasági „fantasztizmussal” összekapcsolódott társadalmi-hatalmi akarnokságuk elkerülhetetlenül vezet egyre gyorsuló „lefelé húzó spirálhoz”. És egy összeomló országban nincsenek egyéni békeszigetek... Vannak, akik azzal okolják meg a passzivitásukat, hogy „Nyugalmat akarok!” – ezt mondják sokan, akik bár a pokolba kívánják az orbánizmust, ám aggódnak, hogy ha esetleg személyesen is csatlakoznának valamiféle ellenzéki erőhöz, akkor „vegzálásnak” lennének kitéve. Kirúgnák őket a munkahelyükről, eltávolítanák őket a vezető pozícióból, vagy ha vállalkozók, akkor a NAV költözne be hozzájuk – és esetleg a TEK-nek is „látókörébe kerülnének”. Élnek ezek az aggodalmak, függetlenül attól, hogy mi ennek a realitása...
Mert mi is a valós helyzet – mik azok az előbb emlegetett „konkrétumok” ez ügyben? Mire képesek Orbánék és segítőik ténylegesen az ellenzékkel szemben?
Az a helyzet hogy az állami és önkormányzati cégeknél a „fejcserék” már 2010 közepén lezajlottak. Politikailag-hatalmilag „kényes”/fontos poszton már aligha találnunk másokat, mint vagy hű pártkatonákat, vagy harcra amúgy se jó „nyuszikat”... Így az általunk most tárgyalt, az új politikai közösséget létrehozni képes személyek közül nagy valószínűséggel senki sincs „prompt kirúgásveszélyes” pozícióban. Ráadásul: a szerveződés kezdeti szakaszában aligha számít „veszélyes ellenségnek” az illető. A későbbiekben pedig (amikor már „jó híre lesz” az új politikai szerveződésnek mind az itthoni „bizonytalanok”, mind pedig EU-s partnereink szemében) Orbán abban a pillanatban manőverezné be magát a diktátor és rendszerét a diktatúra kategóriába, amint megtörténne az első politikai célzatú vegzálás.
Másfelől pedig, ami a tényleges „megrendszabályozási képességet” illeti:
-
- A TEK nem találja a gárdahelyszínt – viszont levelet ír nem létező rádió-főszerkesztőnek.
- A nyugdíjas bírók pert nyertek a kirúgásuk ügyében.
- A Millásokkal sem történt baj – pedig ők tízezreket vittek utcára.
- „Ősellenség-Gyurcsányt” sem sikerült vád alá helyeztetni.
...Ezek alapján mi is bízvást mondhatjuk a Máté evangéliumából idézett angyallal: „Ne féljetek!” – viszont: cselekedjetek!
Mert tévedés az, hogy „az ellenzéknek kell összefognia” – ez úgysem működőképes, ismervén a „létező ellenzéket”. Nem: a magyar polgárok egy csoportjának kell összefognia ahhoz, hogy létrehozhassák a fentebb leírt új politikai erőt, amely azután betölti a választható ellenzéki opció szerepét.
2012.08.20. 22:16 Szerző: Đđ
Fanyar bor
„Itt az idő, hogy többé ne puha kásával étessenek, az téged csak puhánnyá s finnyássá tehet, ez pedig a férfiasság elvesztegetése s a bűnök csiholója és a törvények megvetése; hanem itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi. Ezeket előrebocsátván térjünk a tárgyra.”
Szent István király intelmei fiához, Imre herceghez – 1027 (Ford. Kurcz Ágnes – 1973)
...Az megvan még töriből ugye, hogy I. (katolikus változatban: Szent) István királyunk eredetileg Vajk névre hallgatott? És hogy eredetileg nem is királynak indult...
Mindez (a név és a királyság) a magyarságtól teljességgel idegen elem. Továbbá: ez az István, hogy király lehessen, derekasan nekiállt a magyarokat gyilkolni. A gyilkoláshoz (történettudományi kifejezéssel élve: győzelméhez) idegen „know-how”-t használt: „a létezés hadakozás magyar minőségét” őrző nomád lovasíjász harcmodor helyett az idegenszívű germán lovagi stratégiát „ültette át” a véráztatta magyar földre (amely épp ennek következtében lett vérázott). Győztes seregeinek a győzelmet összehozó vezére is full idegen volt: bizonyos Veczelin (von Wasserburg – a helység Bajorországban, Rosenheimtől északra fekszik).
És ebből az idegenszívű, a magyarság hagyományait lábbal tipró magyargyilkolásból lett a Szent Korona (a tanával együtt) és Mária országa. A magyar létet már önmagában, mindenféle teljesítmény-igazolás nélkül is minden(ki) másnál többre tartó nemzeti ügyek kormánya ezt az alakot ünnepeltette ma egész álló nap, országszerte (+ az ideiglenesen határainkon túl állomásozó nemzettestek). Ennek a jobbkezét hordozza körül az államegyház, ezt tisztelik meg tűzijátékkal (amely tűzijátékot általában arról a Gerardo Sagredoról elnevezett budai dombon Kaiser Franz Joseph der Erste által, szegény magyar hadirabok sáncmunkájával emeltetett Citadelláról szokás fellövöldözni, aki ennek az Istvánnak a társául szegődött, Gellért néven). Ha nem lett volna ez a „magyarellenes” István, akkor most sem Magyarország, sem pedig magyarok nem lennének – és értelemszerűen: (nagy-)magyarkodni se lehetne! Orbán Viktor sem beszélhetne „a létezés magyar minőségé”-ről és nem vezethetett volna be annak nevében antidemokratikus reformokat...
...Ugye, mekkora káosz van itt – pedig ez nem is a teljes magyar valóság, csupán a kora-középkori magyar történelem 30-40 éve!
Nos, az a káosz sem kisebb, amely ma van itt – ha meg kellene tervezni Magyarország címerét, hogy az kifejezze az ország karakterét, akkor az lenne a legjobb, ha a címer a nagy ködben egymást bunkóval kergető ősembereket ábrázolna. Ráadásul ezek a hordatagok nem is nagyon akarják tudni, merre lehetne a ködből kitörni...
Szent István (akit egyébként e poszt szerzője a magyar történelem egyik legfaszább csávójának tart, faterjával, Géza – eredetileg valszeg Gyeücsa - bácsival együtt!) világosan fogalmaz fiához írott intelmeiben: „...itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi”. Ez pedig nem mást akar jelenteni, mint hogy „Szembesítsenek a valósággal, amely körülvesz téged és amelyben boldogulnod kell!”
Ez az: ha boldogulni akarunk – és a valóságban akarunk boldogulni, nem pedig a legendás, hazudott múltban – akkor ideje a valósággal szembenéznünk: a saját, magyar valóságunkkal.
Mi ez a valóság? És miért félünk szembenézni vele?
A valóság az, hogy többre vágyunk, mint amit finanszírozni tudunk – és ez már régóta így van. A valóság az, hogy nem tudunk egy jól működő országot magunk köré szervezni – és nemigen tudunk jól működő vállalkozásokat felépíteni, megszervezni sem. Nem tudjuk, hogyan kell minőséget termelni, amit honorál a piac. Azt sem tudjuk, hogyan célszerű másokkal együttműködést kialakítani és mi az, amit kifejezetten kontraproduktív belevinni a közös üzletbe. Nem tudunk elvonatkoztatni a saját sérelmeinktől – és emiatt felül sem tudunk azokon emelkedni. Ezért aztán olyan csatákat vívunk fejben-szívben tovább, amelyek utolsó túlélői is régen halottak már. Olyan társadalmi-ideológiai fantomoktól akarjuk magunkat megvédetni, amelyek immár csupán a világ egy-két egzotikus pontján léteznek – és ezért a „védelemért” képesek vagyunk lemondani szabad polgár mivoltunkról is, noha „egyébként” meg a világ legszabadságszeretőbb, maga felett elnyomót el nem viselő „hősnépének” tartjuk magunkat.
Szembenézni pedig azért félünk mindezzel, mert fogalmunk sincs, hogy miképpen létezhetnénk másképpen, hogy miképpen lehetnénk sikeresebbek. Azért nem akarjuk a szembenézést, mert bizonytalanok vagyunk – és attól tartunk, hogy a szembenézés „megsemmisít” minket, a hitünket, a maradék kis összehazudott önbecsülésünket. Félünk a valóság súlyától – mert rosszak a tapasztalataink a valósággal. A valóság itt majdnem szinonimája a szívásnak...
Mivel pedig jó módszerekbe nem helyezhetjük a bizalmunkat – nem ismervén ezeket a módszereket – és nem is építhetjük magabiztosságunkat e jó módszerek által elért sikerekre, ezért helyezzük (jobb ötletünk nem lévén) bizalmunkat újra és újra „(csak) jót ígérő vezetőkbe”. Ez még nem is lenne baj, még akár működhetne is a dolog – feltéve, hogy mielőtt bízni kezdünk ezekben a vezetőkben, megnézzük, hogy amit mondanak, az milyen viszonyban áll a valósággal, hogy működhet-e ott az, amivel elénk állnak? De mivel a valóságot kerüljük (mint hitében megátalkodott pogány ősmagyar a német lovagokkal portyázgató talján térítőpapokat), ezért eleve meg sem próbáljuk ezt a tesztet lefuttatni...
Eddig a rendszerváltás óta eltelt 22 „szabad & demokratikus” évben alig akadt politikusunk, aki a saját valóságunk fanyar borával próbált volna megitatni. Ez a kísérlet egyenlő volt a politikai öngyilkossággal – emlékszünk Bokros Lajosra, vagy Bajnai „fájni fog”-szavaira és az azok által a magyarok többségéből kiváltott zsigeri gyűlöletre. Igen: a reakció zsigeri volt – mert a zsigerekben él a félelem a valóságtól és a nevezett urak nem tettek mást, mint ránk rontottak a valósággal, mint Veczelin vasas németjei szegény lengemagyar Koppányra.
Koppányt felnégyelte a realitáskerülő attitűdje, István viszonyt győzött a valóság elfogadása által. A „Koppány-magyarok” hitekben élnek – és ez a vesztüket okozhatja „nemzetközi relációban”. Ha elhisszük – mert el akarjuk hinni, hogy elkerülhessük a valóságot – azt, hogy „szabadságharcot kell vívnunk” a nyugat, az EU, a németek, vagy a zsidók ellen és hogy mindezek (kiegészülve a cigányokkal) arra törnek, hogy „belőlünk éljenek” és mi, magyarok ezért vagyunk szegények és gyengék, akkor végünk van! Ha nem látjuk be azt az egyszerű igazságot, hogy minden nép, amelynek nálunknál jobban megy, azt a saját, a miénkénél jobb szervezőkészségének, munkakultúrájának, valóságismeretének köszönheti, akkor legalább olyan veszélyes helyzetben fogjuk magunkat találni, mint Géza és Vajk, amikor kézbesítette nekik a Bundespost a „Nincs tovább kalandozás!” szövegű, a Lech-mezőn feladott táviratot. Ők, akkor tudtak társadalmi stratégiát váltani - és válttatni a néppel. Most, ha sikeres országot akarunk, azt kell tennünk, amit őseink tettek (ki önként, belátva, ki nógatásra – a kor eszközeivel). Ehhez pedig el kell szakadnunk az izocukorral/glikollal édesített, vakságot és hülyeséget okozó „színtiszta magyar nedűvel” minket kínálgató „politikai kocsmárosoktól” és – bármilyen rémisztő is a gondolat elsőre – István-szerű politikusokat kell a helyükbe tennünk.
A valóság nem „rém”, hanem lehetőség. (...A fanyar borok között pedig igen kiválók is akadnak, szép számmal!)
2012.08.19. 18:42 Szerző: Đđ
Lipót császár hibája
„Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendő királyok közül valaki ezen mi szerzésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtelenség szégyenvallása nélkül ellentállhassanak és ellentmondhassanak mind örökké.”
II. András Aranybullája, XXXI. törvénycikk 2.§ - 1222
Az 1660-as évekre világossá vált Zrínyi Miklós előtt, hogy a török birodalom már nem a régi: meggyengült – tehát: támadható és legyőzhető. Ő, aki „napi munkakapcsolatban” állt a török hadsereggel, jól érzékelte ezt: az erőforrások szűkülését, az elbizonytalanodást... És tájékoztatta is erről a tényről és a lehetőségről a bécsi udvart, mondván: eljött a pillanat, amikor a török kiűzhető Magyarország területéről (és talán a Balkánról is).
I. Lipót, az éppen regnáló császár és az udvar nem élt a lehetőséggel – nekik „más szempontjaik” voltak és ez a döntésük később, a majdan meginduló felszabadító háborúk során, jelentős többletnehézségekhez vezetett...
Miért írom ide ez az ósdi sztorit? Hát csak azért, mert némiképp hasonló helyzetben vagyunk mi is, „nemfideszes” magyarok. A Fidesz már nem az, ami korábban volt: meggyengült. Meggyengült, minden „közgépezése”, minden hatalmi bűvészkedése, minden pöffeszkedése ellenére. Elbizonytalanodott, kapkod, rögtönöz, „lemerülnek az akkumulátorai”... Szorong, félti a hatalmát – és ezért válik egyre értelmetlenebbül és átgondolatlanabbul agresszívvá. Nem sikerült neki a Nagy Ugrás: a gazdaság recesszióban és semmi jele, semmi alapja annak, hogy ez a maradék 20 hónapjukban megváltozhatna. Nincsenek barátaik – a Kurultájon kívül, persze. A rendőrség szanaszét zavarva – mintha annak idején a Nagyvezír szélnek eresztette volna a janicsárok, vagy a szpáhik főtisztjeit...
A Fideszben már mindenki, akinek egy csöpp esze van, a túlélésre vermel. Orbánt pedig kétségtelenül meglévő politikai ösztönei folytonosan a hatalma elvesztésének valós lehetőségével riogatják...
Mondom: az ellenség meggyengült, tudja is magától, fél is a vereségtől – és annak következményeitől – márpedig a félő ellenség hibát hibára fog halmozni, ergo: megverhető!
Most kell hadat állítani, most kell stratégiát felépíteni – és mostantól kell és lehet majd mindazoknak, akik nem szeretnék tovább a Fidesz célszerűtlen-elvszerűtlen hatalmát, befektetni egy új, racionális politikába.
Mert az, ha támogatják (anyagilag) a Fideszt valóba leváltani képes (és azt nem csak fejben lejátszó) erőt, az befektetés a saját jövőjükbe. Egyfelől, ha ezt nem teszik és marad a Fidesz, akkor fizethetnek Matolcsynak, Közgépnek, ki tudja mikor és mennyit. Másfelől viszonyt, ha megteszik, akkor ezzel egy olyan politikát segítenek a hatalomba, amely – ésszerű döntései és megalapozott, átgondolt gazdaságpolitikája révén – hamarosan olyan többlet-erőforrásokat tud biztosítani, amelyek a polgárok mai „politikai befektetéseinek” többszörösét hozzák.
...A Fidesz mostantól megverhető, ha vannak-lesznek, akik „beleállnak a dologba” – akár aktivistaként, akár támogatókként. Félni pedig az egyszerű polgárnak immár nem a Fidesztől, annak „bosszújától” kell, hanem annak következményeitől, ha kihagyja a magyar társadalom a kínálkozó lehetőséget, hogy visszavegye a saját jövőjét.
Ne kövessük el Lipót császár hibáját!
...De mit kezdjünk, mit kezdhetünk a Fidesz törvényekből tákolt védvonalaival: az Alaptörvénnyel, az új választási törvénnyel – és még ki tudja, mivel fognak félelmükben előállni? Mekkora akadályt képeznek ezek akár a hatalomváltás, akár utána a Fidesz érdekeivel ellentétes kormányzás útjában?
Semekkorát – mert nem is léteznek!
Mi is áll az új Alaptörvényt bevezető (és annak deklaráltan szerves részét képező) Nemzeti Hitvallásban?
„Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait…”
Viktor, ezt elkúrtátok! „Nem kicsit, nagyon…” Mert ugyan mi más lehetne történeti alkotmányunk legstabilabb eleme, mint az Aranybulla? Abban pedig ott áll a 31. fejezet 2. §-a, a híres „ellenállási jog”1. Bizony: kár volt ezt a történeti alkotmány-dolgot becikkelyezni az Alaptörvénybe, ha egyszer az volt a feltett szándékotok, hogy itt stabil egyeduralmat vezessetek be – mert így saját magatok ütöttétek le magatokat attól, hogy „jogszabályi környezettel” tarthassátok magatokat hatalomban a nép érdeke és akarat ellenében is!
Igen, az ellenállás joga. Ez a jogtörténetben egyáltalán nem egyedülálló, tulajdonképpen természetjogi jellegű kitétel megakadályozza a hatalommal visszaélőket abban, hogy hatalmukat jogszerűnek tüntethessék fel, és hogy a hatalmuk ellen fellépőkkel szemben jogosan alkalmazhassanak retorziókat. Csoda, hogy ennyi jogász van a Fideszben és egyiküknek sem tűnt ez fel…
Egy szó mint száz, a magyar népnek joga van az immár hatalmával nyilvánvalóan és öncélúan visszaélő Fidesz-hatalmat leváltani, továbbá e hatalomnak a saját túlélését biztosítani akaró törvényeit egyszerűen érvénytelennek deklarálni és azokat a hatalomváltás útjából félretolni.
Az utóbbi két évben a Fidesz-hatalom azért, hogy saját magát kiakolbólíthatatlanná tegye, totális jogbizonytalanságot idézett elő. Ha érdekei úgy kívánják, bármikor bármiféle törvényt meghozhat, hivatkozva a „több mint kétharmadára”. (Látjuk, mit művelt ez a hatalom legutóbb épp a saját túlélése szempontjából rendkívül fontos választójogi törvénnyel…) Márpedig állam, társadalom és gazdaság jogbiztonság nélkül nem képes jól működni. Akik tehát azzal jönnek, hogy „Ha érvénytelennek tekintjük a Fidesz-kormány törvénykezését, akkor ezzel Magyarországot a jogbizonytalanságba taszítjuk!”, bizony, tévednek: a helyzet éppen fordított! Semekkora parlamenti többség nem elegendő ahhoz, hogy egy demokratikus választásokon és demokratikus hatalomgyakorlásra kapott felhatalmazást legitim módon lehessen hatalommonopólium kiépítésére és bebetonozására használni. Nem fér bele a demokratikus hatalomgyakorlásba az, ha addig-addig farigcsálunk a „jogszabályi környezeten”, amíg a sok törvénymanipulálás együttes hatásaként a saját hatalmunk leválthatatlanná nem válik. Így van ez abban az esetben is, ha nem hozunk de jure hatalomváltást tiltó törvényeket, csupán de facto lehetetlenítjük ez azt, hogy a váltás megtörténjen akkor is, ha ez a nép többségének óhaja. Ami pedig kívül esik a demokratikus hatalomgyakorláson, az onnantól kezdve illegitim hatalomgyakorlásnak számít – tehát „történeti alkotmányunk” alapján érvénytelennek tekinthető.
Viktorékat (pontosabban: a hatalmukat) innentől kezdve immár nem védi a törvény – mert ők maguk helyezték törvényen kívül magukat. Nem védheti meg őket és hatalmukat a TEK sem. (Na, jó, az amúgy sem lenne erre képes – hiszen mint láthattuk, még arra sem képesek profi terrorelhárítóink, hogy azt kiderítsék, ki is a Szentkorona Rádió főszerkesztője…)
…Mindezt pedig azért írom le, hogy nyilvánvaló legyen: hiába fognak még változtatgatni akár a választójogi törvényen, akár bármi máson – mert mindez immár nincs, nem létezik, annyit se ér és annyit se véd, mint a papír, amit elrondítanak vele.
„Az magyar népnek, ki ezt olvassa”2 pedig álljanak itt egy másik, a mi Aranybullánkhoz hasonló okmány, az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatának szavai:
„Ha… a visszaélések és bitorlások hosszú sora mindig ugyanazt a célt szem előtt tartva azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új védelmezőkről gondoskodjék.”
…Igen, Kedves Jónép: nem csupán jog, hanem kifejezett kötelesség. Persze nem úgy, hogy odamennek tízmillióan az Országházhoz és kidobálják őket az ablakon (ez a cseheknél szokás…), hanem úgy, hogy elkezdik támogatni maguk közül azokat, akiket felkészültségük, teljesítményük, meghirdetendő programjuk alapján alkalmasaknak ítélnek arra, hogy belőlük a nép (szintén a Nyilatkozat szavait idézve ide) „új kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi biztonságát, és jobban elősegíti boldogulását.”
1 Bár a magyar rendek 1687. novemberében a pozsonyi országgyűlésen lemondtak (a szabad királyválasztás jogával együtt) az ellenállási jogról, kvázi cserébe a Habsburg-ház által ígért törökellenes védelemért, ám mivel a későbbiekben a Habsburgok – úgymond – „nem tartották magukat a szerződéshez”, így a jogról való lemondás is érvényét vesztette.
2 Az magyar népnek, ki ezt olvassa: Sylvester János disztichonjai - 1539
A posztot kísérő kép Ilja Repin: A zaporozsjei kozákok levelet írnak a török szultánnak (Запорожцы пишут письмо турецкому султану - 1880) c. képének felhasználásával készült.
2012.08.18. 20:53 Szerző: piefke
…De hol a sereg?
„…Nem sereg, nem hadakozáshoz való készület s becsület volt ez, nem szegény hazánkhoz s jó lélekből származott igyekezet, hanem farsangolás, bordély és ha még mi rosszabb nevet is tudnánk találni ennyi megfeslett erkölcsnek.”
Zrínyi Miklós: Az török áfium ellen való orvosság - 1663
A fenti Zrínyi-idézet meglehetősen jól írja le azt, ami ma az „ellenzéki egység” körül az érintett politikai erőknél folyik. Sem koncepció, sem stratégia, se jó kérdések, se jó válaszok. Csak magamutogatás, szereplési vágy és pozícióharcok – és húzódozás az igazi feladatokra való felkészülés, az igazi munka elvégzése elől, talán azért, mert sejtik, hogy ők, a pályán lévők, erre kevésnek bizonyulnának, képességek és elszántság terén.. Közben pedig folyik a vad önáltatás, hogy mindez elég lesz.
Nem lesz elég!
Mondhatni: immár „közveszélyes munkakerülés” folyik ellenzéki köreinkben…
Másodszor születik poszt itt, a Progresszív Blogon a csütörtökön megjelent, Átbillenteni, visszaszerezni, meghódítani című, Szigetvári Viktor és Vető Balázs által jegyzett tanulmány kapcsán. (Első posztunk itt olvasható: http://progressziv.blog.hu/2012/08/16/vagyni_vagy_gyozni - jelen írásunk ezzel együtt adhat teljes képet a szükséges ellenzékről.) Ezúttal tágabb összefüggésben vizsgáljuk meg, mi is a baj a sokat emlegetett „ellenzéki összefogással” és hogy miféle „módszertani problémák” vannak ekörül.
A szerzőpáros fontos munkát végzett el azzal, hogy világossá tette immár matematikailag is az „egyetlen ellenzék” szükségességét. Ám azzal, hogy részletesen, körzetekre lebontva mutatta ezt ki, a valódi győzelemhez szükséges munka javarészét nem hogy nem végezte el, de teljességgel említetlenül hagyta. Ez pedig nem más, mint hogy a stratégia mellé kell egy sereg is, amely a stratégiát a gyakorlatban is megvalósítja. Kell továbbá egy program is, amelyért a sereg harcolhat és amelynek jegyében/érdekében győz. Ezek nélkül nincs „orbánváltás”.
Az ellenzéki egység ma úgy néz ki, hogy az pártok, mozgalmak és személyek alkuja lesz (ha lesz) – és ez hiba. Ez arra enged következtetni, hogy mindez „presztízskérdés” és presztízsharc az ellenzéki szereplők számára: ki kit győz le és meg, ki kit olvaszt be a saját vezetésével elképzelt „olajfába”, ki lesz e fa törzse és kik lesznek legfeljebb levelek rajta? Szó sem esik azokról az objektív szükségszerűségekről, amelyek miatt és amelyek mentén Magyarországnak új kormányra van szüksége – mert ne essünk tévedésbe: a primer ok erre nem Orbán, hanem az ország hosszú évek óta tartó képtelensége arra, hogy magát a szükséges erőforrásokkal ellássa. Az, hogy ma Orbán kormányozhat, csupán következménye annak, hogy Magyarország mit állam, mint társadalom és mint gazdasági egység, gyengén teljesít. Az erőforrás-szegénység és az erőforrások előállításához szükséges általános tudás hiányának következménye a társadalom egy jó részének frusztrált és csodaváró állapota – és ez szavazta be Orbánt a hatalomba. Ha nem tud a következő kormányzat érdemben változtatni ezen a szegénységen, akkor tulajdonképpen legfeljebb kozmetikai jellegű lesz a változás: egy arcátlan és önző kormányt egy kevésbé arrogáns és kevésbé szemtelen fog követni – de marad a stagnáló, tehát frusztráló Magyarország… Az igazi változáshoz jóval több kell, mint stílusváltás és a papíron létező demokrácia restaurálása.
Ehhez programok kellenek, hogy az ellenzéki diskurzus középpontjában álljanak – ám ilyenek igazából nincsenek, ezekről senki sem beszél, amikor az egység útját latolgatja. Mert az nem program, ha valaki a kívánságait, esetleg a szándékait írja össze. A program: jól megválasztott és objektív érvrendszerrel alátámasztott célok, módszerek és részletek koherens, kidolgozott, működőképes összessége. Egy ilyen értelemben vett programnak még az alapkérdéseiig sem jutottak el az ellenzéki paletta szereplői – holott az egész programkidolgozásra, aztán annak az egymás közötti vitájára, köztudatba vitelére alig egy év maradt. Ugyanis, ha ez az egész nem lesz meg úgy jövő év közepére, akkor már nemigen lehet arra idő, hogy felsorakoztassák majd mellé az „átbillentéshez, visszaszerzéshez és meghódításhoz” szükséges szavazókat. Borzasztóan kevés idő – ráadásul úgy, hogy még csak nem is sejlik fel a győzelmet kivívni képes, egységes vezényleti elvekkel élő sereg.
De miért lehet ez így? Miért nem azzal kezdi egyik erő sem a maga pozícionálását, hogy felrajzol egy jövőképet és megjelöl egy odavezető, pontosan, részletesen kitűzött utat?
Erre nem elégséges az a válasz, hogy taktikáznak, mert nem akarják, hogy mások ellopják a programjukat. Erre csak két válasz adható: vagy azért nincs program sehol, mert nem képesek azt megcsinálni – vagy mert azt hiszik, hogy annak híján is majdcsak valahogy összejön az „átbillentés” és a többség. Azért nincs program sehol, mert a létező ellenzék politikusai nem képesek megoldással szolgálni a posztban már említett erőforrás-hiányra. Ennek híján pedig minden más valóban csak óhaj és légvár lehet.
Még azok is, akik érzékelik ezt, csupán gazdasági kérdésként közelítenek hozzá. Azon polemizálnak, hogy ennyi vagy annyi százalékos és ilyen vagy olyan összetételű adórendszer lesz-e az igazán ösztönző. Arról beszélnek, hogy gyorsítani kell a gazdaságfejlesztésre szánt támogatások odaítélését, folyósítást. Ám egy szó sem hangzik el arról, hogy meg kell tanítani a kapitalizmusra a magyart, mert nem ért ahhoz. Nem ért hozzá, sem vállalkozói, sem pedig munkavállalói oldalról. A legtöbben úgy vannak ezzel, hogy a kapitalizmus alapvető jellemzőit és elvárásait valami majdcsak elmúló „válságjelenségnek” tartják. Azt gondolják és azt akarják hinni, hogy csak egy ideig kell kibekkelni – és utána megint lesz piaca a nem versenyképes terméknek, megint lesz „állami támogatás”, megint lesz munka akkor is, ha a tudásunk nem piacképes…
Nos, nem lesz – de a „létező ellenzék” ezt nem akarja, nem meri a maga brutalitásában elmondani a jónépnek, mert arra gondol, hogy akkor a kutya se szavazna rájuk. Ehelyett beszélnek olyasminket, hogy „meg kell találni a módját…”, meg hogy „állami segítséggel…”.
Az ellenzéki összefogás legnagyobb akadálya a tanácstalanság és az abból fakadó önbizalom-hiány. Ha lennének az ellenzék soraiban olyanok, akik a maga teljességében látnák át a problémát és nem csupán egy-egy részletét ragadnák meg, arra építve az egész politikájukat, akkor már régen nem lenne kérdés, hogy ki vezesse az ellenzéket és ki köré szerveződjön az: az vezesse, aki tudja, hogy merre, hová kell menni és aki tudja a helyes választ.
Orbánnak és a Fidesznek (no meg a szélsőjobbnak) nem kell válaszokkal, működőképes megoldásokkal szolgálnia. Nekik elég az, hogy van az országban két-két és félmillió szavazó, akik azt akarják csak hallani, hogy ők kivételesek és kivételezést érdemelnek, mert magyarok. Nekik elég az, ha a saját politikusaik megígérik nekik: rajtuk kívül mindenki mást „féken tartanak”, a véleményével együtt. Nekik csak az kell, hogy ne szembesítsék őket sem a teljesítményképtelenségükkel, sem pedig azzal, hogy ez ellen elsősorban nekik kellene tenniük. Nekik elég az, ha megígérik nekik a vezetőik azt, hogy nem engednek olyanokat a hatalomba, akik számunkra valamiért nem szimpatikusak – vagy azért, mert „komcsik-libsik”, vagy azért, mert „ők nem is magyarok!”.
Az ellenzéket vezeti akaró politikai erőnek nem lesz ennyi elég. Ahhoz, hogy maguk mellé állítsanak két-két és félmillió szavazót, az nem lesz az elegendő, hogy „Leváltjuk a Zorbánt!” – mert őket a ma egyetlen pártot sem támogató, ám politikai téren mégis aktív polgáraink csak akkor fogják támogatni, ha kellő felkészültséget éreznek az ajánlkozók részéről az Orbán leváltása utáni munka elvégzéséhez is. Ezek a legtudatosabb választók – és nélkülük nincs, nem lehet ellenzéki többség. Ahhoz ui. nem elegendőek az öreg szocinyuggerek, a szuperzöldek, a „szerzett jogok védelmezői”. Illúzió abban bízni, hogy a legtudatosabb választók majdcsak odaállnak egy „összetákolt olajfát” támogatni – mert mivel ők a legtudatosabbak, jól tudják, hogy egy tákolt olajfa semmire sem lenne jó. Akkor inkább otthon fognak maradni és nem mennek el „feliratkozni” sem.
Program kell, programmal (pontosabban: a kidolgozott és jól kommunikált program meglétével) lehet aktivizálni a szavazókat. Aztán meg kell szervezni a sereget, amely elvégzi majd a „terepen” az aprómunkát. Ezzel párhuzamosan lehet anyagi támogatást kapni a szimpatizánsoktól is – de ők is csak egységes és részletes programra és le nem járatódott, egységes, céltudatos szerveződésre fognak áldozni.
Meg kell köszönnünk Szigetvári és Vető uraknak a valóban alapos és részletes elméleti munkát. Amit ők összeraktak, az a csatatér térképe – ez fontos, de győzni a valódi terepen kell majd és valódi „katonákkal”.
…Már ha akarunk!
2012.08.16. 13:07 Szerző: Moin Moin
Vágyni vagy győzni?
„A harctérre kimenő seregtesteket összevissza keverték. Még véletlenül sem fordult elő, hogy egy hadosztálynak vagy egy ezrednek minden zászlóalja első vonalbeli lett volna. A különböző értékű alakulatok ilyetén vegyítése rendkívül problematikussá tette a hadosztályok harci értékét."
Vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszter visszaemlékezései - 1947
Minden hosszú távon is sikeres politika az adott társadalom valóságából kell, hogy kiinduljon, nem pedig a politizálók lelkéből és kötődéseiből. Ez evidencia – és mégis le kell írnom, mert ma jelent meg Szigetvári Viktor és Vető Balázs Átbillenteni, visszaszerezni, meghódítani című tanulmánya (https://www.dropbox.com/s/ymv3fv7g5kesvxn/HesH_EVK%20elemzes_tanulmany.pdf), amely egy 2014-es baloldali centrumú választási győzelem esélyeit és feltételeit elemzi.
Az egész tanulmány ugyanis abból az alapvetésből indul ki, hogy 2014-ben a baloldalnak, ill. a baloldal vezette-megszervezte demokratikus ellenzéknek kell győzedelmeskednie Orbán felett – holott ez az elképzelés nem több szubjektivitásnál. A szerzők saját kötődéseikből indulnak ki, nem pedig abból, amire a magyar aktív/aktivizálható választók mindent eldönteni képes többsége vágyik. Mert ma Magyarországnak nem egy baloldali/szocdem/ballib (dominanciájú) stb. kormányerőre van szüksége, hanem egy olyan politikai erőre, amely egyfelől vállalkozás- és tudásfejlesztő programmal bír, másfelől pedig erősíti (a saját példájával is) az egymás iránti szolidaritást, a közjó iránti elkötelezettséget és azt, hogy mi, itt, Magyarországon egy működő közösség kell, hogy legyünk.
Egy új politikai erő, amely 2014-ben át akarja venni az ország kormányzását, pragmatikus kell legyen és nem baloldali (vezetésű/szervezésű). Hiszen eleve sok szavazót lehetetlen elérnie és maga mellé állítania egy olyan erőnek, amely „balos imázsú”. Itt szinte-szinte „atavisztikus” politikai beállítódások léteznek. Valójában sokan épp azért „elvakult” Fidesz-támogatók és éppen azért kapaszkodnak a totális sikertelensége ellenére is ebbe a pártba, mert benne látják számukra a két legfontosabb dolognak az egyetlen biztosítékát: egyfelől, hogy nem jönnek vissza a hatalomba a „komcsik”, másfelől pedig, hogy nem szabadul rá az országra a radikalizmus káosza. Ezek az „elkötelezett” Fidesz-hívek nem akarnak mást, mint kispolgári biztonságot, ahol nem jöhet senki sem, hogy megzavarja az életüket – és ezt egy „oldalmentes”, pragmatikus, a polgári mentalitást „ezerrel sugárzó” új erő képes megadni nekik. Nem mondom, hogy minden egyes Orbán-fant le lehet választani a Fideszről ezzel - mert nem lehet – de azt igenis mondom, hogy százezres létszámban lehet eddigi (jobb híján) Fidesz-szavazókat megszerezni, akik magukat (főképpen ideológiai, de életstratégiai téren is) jobboldaliaknak tartják.
…És ez sok, ma Fidesz-támogató körzetben elég lesz a győzelemhez.
Ha ezek elé az emberek elé Bajnai Gordon áll oda, ha ezek az emberek olvassák a ma megjelent Átbillenteni, visszaszerezni, meghódítani-tanulmányt, akkor Petőfi szavaival válaszolnak: „Foglalod a kurvaanyádat…!” Akkor ösztönből reagálnak – és mind a maguk, mind az ország szempontjából rosszul reagálnak, mert (zsigeri félelemből) oda fognak tömörülni Orbán köré. Így viszont nem lehet majd legyőzni a Fideszt.
A tanulmány amikor egy egységes erőről ír, akkor nem hangsúlyozza azt, hogy egy egységes erő koherens programjának is vannak, kellenek legyenek olyan elemei, amelyek más-más elérhető, mobilizálható szavazói rétegre hatnak. Az „egységes párt” más-más képet, oldalt mutat és más miatt szerethető az egyes eltérő élethelyzetekben élő rétegek és régiók számára – és ne feledjük: e rétegek nemigen kommunikálnak egymással. Ez pedig a „játék” fontos, el nem hanyagolható eleme! Hogy csak egy durván leegyszerűsített példát említsek, a polgárosodottabb Nyugat-Dunántúlon, vagy a fővárosban a program vállalkozásokat tudatosan fejlesztő és az állami szabályozásokat átláthatóvá és hosszabb távon is szilárddá, kiszámíthatóvá tévő elemei fognak tudni „hódítani”, míg a szegénység sújtotta északkelet-magyarországi térségekben azzal lehet szavazókat szerezni, hogy világosan és határozottan kifejtjük, miért és miképpen „nem hagyunk senkit az út szélén” (id.: Orbán Viktor!) és hogy ez nem valamiféle „szociális demagógia”, hanem annak az egyszerű ténynek a politikai gyakorlatba ültetése, miszerint minden egyes ember potenciális erőforrás az egész társadalom számára.
…Vagy hogyan akarják „szocik” maguk mellé állítani a békési egyéni gazdákat? Azokat a famíliákat, akik negyven évig várták a TSZ végét (akár minden, egyébként a szövetkezés mellett szóló észérv ellenére is). Oda olyan politikai program kell, amely a helyieknek világosan képes elmagyarázni, mit is jelent a programjában az, hogy a mezőgazdaságban „teljes termékpályákban” gondolkodik. Hogyan akarnak dunántúli kisvárosok kispolgáraira hatni? Ide egy olyan új erő kell, amely stabil partnere lehet a hosszabb távra is tervező vállalkozásoknak – és a vállalkozásokban munkát találó polgároknak is. Hogyan akarják „átbillenteni” a kelet-magyarországi jobbikos körzeteket, ahol az utolsó „szoci évek” a nép szemében egyértelműen a „cigányok okozta rendetlenséggel” voltak azonosak? Ide egy olyan új erő kell, amely a rendezettség és a magabiztosság imázsával bír, és amely fel meri vállalni a „Suum cuique”* elvét, és akinek el is hiszik, hogy a napi gyakorlatát is ehhez az elvhez igazítja.
…Egy olyan politikai erőre van szüksége azoknak a választóknak ma, akik el fogják tudni dönteni (Orbán ellen) a 2014-es választást, amely a megvalósítható sikerességet, a dinamizmust testesíti meg – nem pedig egy „viszonylag…”-erőre, amilyennek a baloldalt ismerhette meg ez a választói közeg. Itt nem lesz elég az, hogy Bajnai jófej – mert ezek a választók pontosan érzik azt, hogy kik jönnek majd (vissza?) Bajnai mögött, hiszen Bajnaitól (és esetleg Oszkótól) nem várható, hogy „one man show”-ként győzze le a Fideszt. Márpedig a szocikhoz épp az az imázs kapcsolódott, hogy nem képesek megalapozott programokat sem kidolgozni, sem pedig végigvinni. Ha egy efféle „balbandával” ugrik neki az ellenzék a 2014-es akadálynak, akkor csak elvérezhet. El fog vérezni, mert megoszlik majd az Orbán-ellenes tábor: lesznek, akik bízni fognak majd Bajnai személyében és lesznek, akiknek nem kellenek majd a hátára kapaszkodó szocik. …És ez a megoszlás már elég is lesz Orbánnak és rendszerének ahhoz, hogy a markába röhögve éljen túl…
Ráadásul: az az „egységes baloldal”, amire a tanulmány premisszaként alapoz, még sehol sincs: éppúgy nem létezik még, mint ahogy semmiféle ütőképes ellenzék nem látható ez idő szerint. És: igen komoly személyes akadályai is vannak a baloldali egység útjában: pl. az, hogy az LMP ideológiájában nem is baloldali, az MSZP pedig gazdasági elképzeléseiben nem az. Ezek szerint könnyebb a semmiből egy új, nem oldalelkötelezett erőt felállítani és melléállítani a szavazókat, mintsem egy szétszaladó, riadt nyúlcsapathoz hasonló „baloldali ellenzékből” harckész oroszláncsaládot létrehozni.
Az sem igaz, hogy „a jobboldalt csak a baloldal győzheti le”. Ezt ugyan így, szó szerint ki nem mondja a tanulmány, ám erre a gondolatra építi egész számítását és stratégiáját. Két okból is téves a Fideszt „balról előző” ellenzék elképzelése. Egyfelől a Fidesz nem jobboldali, hanem populista-hegemonista politikai erő. Jobboldalisága kimerül abban, hogy kivételezik egyesekkel – ám ez ma már egyáltalán nem „modern” és nem menő az európai jobboldali pártok között. Másfelől pedig éppen az a helyzet (ahogy már fentebb is írtam), hogy a magyar társadalom ma politikai pártot magának nemigen találó része éppen egy modern jobboldaliságot hiányol a pártpalettáról. Bízvást elmondható, hogy ma Magyarországon épp ez a választói tömeg (lenne) a legnagyobb erő, ezzel lehetne megszólítani „a legnagyobb kisebbséget” – így pedig egy igazi, teljesítménycentrikus jobbközép párt verheti meg az állítólag szintén jobbközép Fideszt!
A baloldali politikai gondolkodók Magyarországon szinte ösztönszerűen kacsintgatnak az „inaktívakra” és aspirálnak az ő szavazataikra. Ám nekik, az „eltartottjainknak” is el lehet mondani azt az egyszerű igazságot, hogy minél jobban teljesít az aktívak közössége, annál biztosabb lesz az inaktívak létalapja is – és ez sem épp „klasszikus szoci szöveg és stílus”. Az inaktívak egy tekintélyes része nem hülye és nem is azt várja, hogy szépeket mondjanak neki. Reális jövőképet várnak, nem mást és nem többet… (Egyre kevesebb „nyuggert” lehet már aktivizálni a tizenvalahányadik havi nyugdíj ígérgetésével – a legtöbben már letettek erről.) Ezeknek a rétegeknek legalább 3-4 választás előtt permanensen hazudtak – és azután permanensen átverték. Szeretnék végre az igazságot hallani – és azt érezni, hogy aki beszél nekik, abban bízni lehet…
Szigetvárinak és Vetőnek igaza van abban, hogy csak egyetlen erő egyetlen rohamának van esélye – de abban már nincs igazuk, hogy ennek az erőnek baloldali szervezésűnek/orientációjúnak kell lennie. Ráadásul egy koalíció szükségképpen lassabban reagál, lassabban cselekszik, határozatlanabb, kevésbé következetes és nehezebben vezethető, mint egy új, eleve egységesre „tervezett” erő. Igazuk van a 106 egyéni választókörzetre kiterjedő gondos-pontos mérlegelés szükséges voltában is – de abban már nincs igazuk, hogy egy új, dinamikus és magabiztos erő ne rendezhetné át akár hónapok alatt is a magyar politikai állóvizet. Az is tény, hogy ha egy új erő kezdi átvenni a közbeszéd, a politika tematizálását a kormánytól, akkor ezzel még a sokak által áhított ellenzéki koalíció is könnyebbé válik, hiszen az ellenzéki oldal megkapja az eddig fájóan hiányzó „kristályosodási pontot”. Lesz egy erő ott, „amelyhez képest” a többieknek igazodniuk kell… Ez csak emberek és magabiztosság kérdése – „igény lenne rá!”
* „Suum cuique” – „Kinek-kinek érdemei szerint”: a porosz királyok jelmondata. Jelentése: ki-ki teljesítménye szerint válhat a közösség elismert tagjává.
2012.08.15. 21:52 Szerző: Đđ
Matula bácsi igazsága
Matula nézte, Gyula pirult, a csónak pedig kedélyesen forogni kezdett.
– Nem ringlispíl ez, hallja.
– Mindjárt, Matula bácsi.
Gyula most a másik oldalon vágta bele az evezőt, mire a csónak éppen csak hogy a fejét nem rázta meg, mint egy jókedvű csikó, ugrott egyet, és visszafelé kezdett forogni.
– Én két evezővel szoktam…
– Kettővel? Iszen eggyel sem bír…
Fekete István: Tüskevár - 1957
Azért van annak valami perverz bája, ha valaki úgy akar magának új feladatot, hogy a régivel sem bír el. Márpedig a Fidesz egyik képviselője, bizonyos Kőszegi Zoltán épp ezt tette, amikor a mai, 93.000 km2-es Magyarország mellé további területeket is „elkívánt” más országoktól, amikor a trianoni békeszerződés 8 év múlva szerinte esedékes felülvizsgálatáról értekezett. „Két evezővel” is szeretne evezni, holott – ahogy a legújabb recesszió-adatok bizonyítják – ő és társai, akiket mindközönségesen csak „Fidesz-kormányként” nevezünk, eggyel se bírnak el!
Vannak ebben az országban számosan, akik egyszerűen képtelenek túltenni magukat egy ezelőtt 92 évvel történt eseményen: azon, hogy az azelőtt a Magyar Királyság területén élő nemzetiségek mindegyikével szemben méltánytalan politikai és területi berendezkedést egy a magyar népesség egy kisebb hányadával szemben méltánytalan váltotta fel. Ez matematikai tény: Trianon előtt az ország lakosságának több mint fele élt „idegen uralom” alatt (10.840.086 fő a 20.886.487 fős összlakosságból) – utána pedig „csak” 3.325.000. Ezek tükrében az „idegen nemzet általi elnyomás” a korábbi érték mindössze 30%-ára esett vissza a Kárpát-medencében. Ha így nézzük, akkor Trianon kifejezett előrelépés volt a nemzeti önrendelkezési jog érvényesülése terén…
Tanulságos és a magyar politikai paletta összefüggéseit jól felfedő az, hogy kiknek a társaságában és kikkel egyetértésben tette a képviselő úr ezt a kijelentést Trianon közelgő lehetséges revíziójáról: a Jobbik prominenseinek körében. Ez bizonyítja, hogy a két „tábor” között csupán a nacionalizmus kinyilvánításának mértékében és stílusában van eltérés, ám a gondolatvilág azonos…
…De mi is ez a nacionalizmus – és egyáltalán: mikor lehet „indokolt” a nacionalizmus egy társadalom életében? Mikor lehet célszerű egy nemzetnek a saját nacionalizmusa mentén berendeznie a világát?
A nacionalizmus nem más, mint önmagunkkal való kivételezés mindenki mással szemben a saját territóriumunkon. A nacionalizmus abban való hit, hogy mi nemzetiségünknél fogva bírunk előjogokkal és ezeket nem kell napról napra és esetről esetre a teljesítményünkkel alátámasztanunk. Ez pedig veszélyes, mert ezzel a módszerrel elszakadunk a valóságos teljesítmény elvárásától, amikor javakat, jogokat és pozíciókat osztunk. Így a nacionalista módszer csak abban a kivételes és véletlenszerű esetben nem vezet katasztrófához, ha egy adott társadalom „séróból teljesítményorientált”.
Ebből a nézőpontból szemlélve a magyar nacionalizmust, azt mindenképpen önveszélyesnek kell mondanunk. A magyar társadalmi stratégiák (ahogy egy társadalom és annak egyes tagjai önmagukról gondolkodnak, azok a célok, amelyeket maguk elé állítanak és azok a módszerek, készségek, amelyekkel megpróbálják a célokat megvalósítani) kifejezetten olyanok, amelyek nem segítik és sokszor nem is várják el az objektív és kollektív teljesítményt. Emiatt, ha teret engedünk a „magyar típusú” nacionalizmusnak, akkor szinte garantált a baj…
Visszatérve a trianoni békeszerződés revíziójához, volt már Magyarországon olyan rendszer, amely részleges területi revíziót ért el, és amely revíziót az érintett területek magyar lakossága is társadalmi-kulturális visszalépésként élt meg: ez a Horthy-rendszer végén történt. Akkor sok, az elcsatolt területeken élő magyar számára a visszatérés feletti kezdeti eufóriát hamarosan követte a ráeszmélés, hogy az anyaországhoz való visszatéréssel visszatértek a nem polgári viszonyok is. (Ezt főképpen a korábban a polgári demokratikus Csehszlovákiában élők érezték így.) És most, az „unortodox” orbánizmussal vajon mit nyernének a „visszatérők”? 16%-os beruházási rátát a huszonvalahány százalékos helyett? Recessziót a növekedés helyett? (A szlovákiaiaknál) forintot az euró helyett? …Vagy az lenne a nagy nyereség, hogy lehetne ismét „uralkodó nemzethez” tartozni? Mit jelent ez az „uralkodás”? Hogy lehetünk a magunk módján, a „saját, csak ránk jellemző látásmóddal” (ahogy „leírni, megérteni és kifejezni a világot rajtunk kívül más nem tudja”) hülyék és ennek következtében sikertelenek és szerencsétlenek?
Ha már magunkat, ezen a 93.000 km2-es „csonka Magyarországon” nem vagyunk képesen sikeressé tenni (legalábbis a jelenlegi kormány által), akkor vajon miért akarnánk nemzettestvéreinket is tönkretenni?
Az a véleményem, hogy vonzóvá bármit csak a siker és az azt megalapozó teljesítmény tehet. Ez így van a nemzeti hovatartozással is: hosszabb távon csak akkor jó magyarnak vallani magunkat, ha a „magyar” jelzőhöz nem társul kötelezően sem a „szerencsétlen”, sem a „hülye”! Ehhez viszont, a jelek szerint, kormányváltás kell – ahhoz meg egy sokkal jobban kormányozni képes, a világot és saját magunkat is jól értő új politikai erő!
2012.08.09. 17:06 Szerző: Đđ
Ne solymásszunk!
„Wo sind sie, die vom breiten Stein
Nicht wankten und nicht wichen…?”
(„Hol vannak ők, akik a kikövezett útról
Nem tértek le és nem hátráltak meg…?”)
Régi diáknóta – XIX. sz. eleje
Napok óta csócsálja a közvélemény Sólyom László minapi beszédét, elemezgetik pro és kontra: mennyi volt benne az Orbán-ellenesség és mennyit lök ez a demokrácia ügyén?
A lényeg: most épp egy hetvenéves embertől várja a magyar nem-orbánista társadalom azt, hogy rendbe tegye a dolgokat! Komolyan mondom, kész vicc… Ráadásul ez az az ember, aki 2006 és 2010 között a saját, egyébként jól kikövezett alkotmányos útjáról le-lelépegetve gyakorlatilag lehetővé tette, hogy a Fidesz átvehesse a magyar közélet informális irányítását.
Tulajdonképpen az is furcsa a Sólyom-sztoriban, ahogy elnöksége alatt Gyurcsány Ferenchez, illetve a szocialista kormányhoz viszonyult. Mert mit akart – már a ’80-as évektől – Sólyom? Leszámolni a pártállammal, a „régivonalas komcsikkal”. Aztán, a ’90-es és 2000-es években, amikor látta ennek a garnitúrának a reneszánszát, immár az MSZP korifeusaiként, úgy érezte: továbbra is ők és ez a szellemiség a főellenség – és tulajdonképpen ebben sok igazság volt!
…És mit akart Gyurcsány 2006-tól? Hát leszámolni az MSZP „régivonalasaival”, mert ösztönösen megérezte, hogy az ő politikai jövője nem vezethet arrafelé. (Noha azt nem tudta, merrefelé és hogyan is kellene a jövőt alakítani – de ezt most ne nyissuk ki!)
Láthatjuk tehát: bármilyen meglepő is a következtetés, Sólyom és Gyurcsány érdekei és céljai nem is álltak olyan távol egymástól. Mondhatni: az adott időben és helyzetben több közös volt-lehetett volna bennük, mint ami elválasztotta őket. Az, hogy nem tudtak (főképpen Sólyom) felülemelkedni a különbözőségeiken, egyfelől a hiányzó politikusi objektivitásra mutat rá, másfelől a közelmúlt (és abból következően a jelen) magyar politikai tragédiája is.
Közhelynek számít, hogy a magyar politika jobb-, illetve baloldali/liberális csoportjai immár egy évszázada állnak harcban egymással és hogy ez a felosztás/feloszlás (sokszor) generációkon át öröklődik. Bizarr és szánalmas, hogy még a XXI. század elején is tovább vívjuk a déd- és nagyapák harcát, egy olyan háborút, amely Európa racionálisabb felén már fél évszázada eldőlt. Ott a jobboldal (ami eredetében is jelentősen eltért a magyartól) képes volt megújulni, teljesítményalapúvá vált és képessé vált arra is, hogy magától értetődően gondolkodjon egész társadalomban. A nyugat-európai jobboldal jórészt elveszítette „elit- és kiváltságosság-védő” attitűdjét és efféle „küldetéstudatát” és már nem gondolkodik abban, hogy egyedül ő képes nemzetét akárkivel-akármivel szemben is (ha kell, ha nem) megvédelmezni. Pontosabban: nem hazudja azt sem magának, sem a társadalomnak, hogy amikor a saját kiváltságait védi, akkor a nemzet érdekében cselekszik. (…Egyébként az is jól szemlélteti a nyugati és a hazai viszonyok közötti különbséget, hogy amíg itt a „liberálisok” a magyar „nemzeti-keresztény” jobboldal szemében az ősellenség komcsikhoz soroltatnak, addig a nyugati jobboldal természetes szövetségeseit látja a liberálisokban, hiszen ugye mindketten a teljesítményalapú kapitalizmus és a polgári demokrácia elkötelezettjei…)
Ha úgy vesszük, Sólyom is a réghalott apák tovább vívott háborújának áldozata: őt is determinálta-determinálja a saját szocializációs közege – olyan ez, mint valami sajátos magyar predestináció! (Erről már írtunk korábban, érdemes elolvasni: Sólyom László öngyilkos lett! - http://progressziv.blog.hu/2010/07/01/solyom_laszlo_ongyilkos_lett) Ez élt benne 2006 táján, amikor (minden alkotmányjogi tudása dacára) nem vette észre, hogy a magyar alkotmányos, parlamentáris demokráciát igazából a (saját szavaikkal) „parlamenten kívül politizáló” Orbánék veszélyeztetik, nem pedig a „csak” simán szervezetlen és koncepciótlan szocialisták. A szocik a parlamentarizmus és pluralizmus keretein belül terelgették a pénzfolyamocskákak – ellentétben az egész demokráciát „átértelmező” Fidesszel (és annak szélsőjobbos taktikai szövetségeseivel).
Igen: 2006-ban Sólyomnak az „utált” Gyurcsánnyal kellet volna összefognia – azok ellen a szocialista „ősbölények” ellen, akiket ő, Sólyom már a ’80-as évekből is jól ismert, és akiknek a demokrácia és az igazi piacgazdaság egyszerűen semmit sem jelentett, és az ellen a Fidesz ellen, amely a parlamentáris demokrácia mellé felépítette a maga nem-parlamentáris politikai és szervezeti kultúráját. Gyakorlatilag az „új pártállam” már 2002-ben megszületett, amikor Orbán a hazát az akkori létező parlamentáris kereteken kívülre definiálta („A haza nem lehet ellenzékben!” – ha még emlékszünk erre.) és amikor a haza fogalmát egy párt sajátította ki magának, önmagával azonosította azt. Mármost, ha Sólyom meg akarta védeni és megerősíteni az alkotmány alapján álló parlamentarizmust, akkor annak két valódi ellensége ellen kellett volna fordulnia: az „ős-szocik” és a Fidesz ellen, e két „pártállami fejű-lelkű” társaság ellen, akiknek a demokratikus keretek csak nyűgöt jelentettek.
A történelemben és a politikában csak akkor van értelme a „Mit kellett volna tenni?” kérdésével foglalkozni, ha a kérdésre adható válasznak napi cselekvési aktualitása van. Mi most azért „mondjuk meg (utólag)” Sólyomnak, hogy mikor és mi lett volna a dolga, hogy megmutassuk a ma teendőit. Amikor 2006-ról beszélünk, akkor 2012-’14-ről beszélünk.
Mindenek előtt: cselekedni a mában kell, nem évekkel a dolog aktualitása után. Cselekedni a hatalom birtokában kell, nem pedig azután, ha (célszerűtlen döntéseink következtében) kiakolbólítottak már a hatalomból. Azokkal kell együtt cselekedni, akiknek a valós érdekeink alapján vagyunk a természetes szövetségesei, a dolgok logikájából következően - és nem azokkal, akikhez csak valamiféle hagyományok, illúziók, remények és nosztalgiák” kötnek. Ha cselekedni készülünk és ehhez szövetségest keresünk, akkor objektíve kell megvizsgálnunk azt, hogy kinek a létérdekei azonosak a miénkkel nem pedig az alapján, hogy a mi nagypapánk kinek a nagypapája ellen zavargott két emberöltővel ezelőtt, egy, a külvilágban örökre letűnt korban.
A társadalommal szembeni felelősségünk és kötelességünk elmulasztása az, ha „ikonokban” bízunk, abban, hogy ők, egyedül, helyettünk fogják rendezni a mi dolgainkat. Ráadásul, ha ezek a politikai múltunkból visszajáró ikonok a saját idejükben sem voltak képesek – korlátaik következtében – az adekvát cselekvésre, elrontva ezzel a jelenünket, akkor ugyan miért bíznánk rájuk a jövőt?
(„Ó, jaj, ó, jaj, minő változása az időknek!” – szól a bevezetőben idézett régi diákdal refrénje. Ajánljuk e dalt tisztelettel az Exelnök úr figyelmébe: https://www.youtube.com/watch?v=mtU6Fs2Jyn0)
Utolsó kommentek