„Itt az idő, hogy többé ne puha kásával étessenek, az téged csak puhánnyá s finnyássá tehet, ez pedig a férfiasság elvesztegetése s a bűnök csiholója és a törvények megvetése; hanem itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi. Ezeket előrebocsátván térjünk a tárgyra.”
Szent István király intelmei fiához, Imre herceghez – 1027 (Ford. Kurcz Ágnes – 1973)
...Az megvan még töriből ugye, hogy I. (katolikus változatban: Szent) István királyunk eredetileg Vajk névre hallgatott? És hogy eredetileg nem is királynak indult...
Mindez (a név és a királyság) a magyarságtól teljességgel idegen elem. Továbbá: ez az István, hogy király lehessen, derekasan nekiállt a magyarokat gyilkolni. A gyilkoláshoz (történettudományi kifejezéssel élve: győzelméhez) idegen „know-how”-t használt: „a létezés hadakozás magyar minőségét” őrző nomád lovasíjász harcmodor helyett az idegenszívű germán lovagi stratégiát „ültette át” a véráztatta magyar földre (amely épp ennek következtében lett vérázott). Győztes seregeinek a győzelmet összehozó vezére is full idegen volt: bizonyos Veczelin (von Wasserburg – a helység Bajorországban, Rosenheimtől északra fekszik).
És ebből az idegenszívű, a magyarság hagyományait lábbal tipró magyargyilkolásból lett a Szent Korona (a tanával együtt) és Mária országa. A magyar létet már önmagában, mindenféle teljesítmény-igazolás nélkül is minden(ki) másnál többre tartó nemzeti ügyek kormánya ezt az alakot ünnepeltette ma egész álló nap, országszerte (+ az ideiglenesen határainkon túl állomásozó nemzettestek). Ennek a jobbkezét hordozza körül az államegyház, ezt tisztelik meg tűzijátékkal (amely tűzijátékot általában arról a Gerardo Sagredoról elnevezett budai dombon Kaiser Franz Joseph der Erste által, szegény magyar hadirabok sáncmunkájával emeltetett Citadelláról szokás fellövöldözni, aki ennek az Istvánnak a társául szegődött, Gellért néven). Ha nem lett volna ez a „magyarellenes” István, akkor most sem Magyarország, sem pedig magyarok nem lennének – és értelemszerűen: (nagy-)magyarkodni se lehetne! Orbán Viktor sem beszélhetne „a létezés magyar minőségé”-ről és nem vezethetett volna be annak nevében antidemokratikus reformokat...
...Ugye, mekkora káosz van itt – pedig ez nem is a teljes magyar valóság, csupán a kora-középkori magyar történelem 30-40 éve!
Nos, az a káosz sem kisebb, amely ma van itt – ha meg kellene tervezni Magyarország címerét, hogy az kifejezze az ország karakterét, akkor az lenne a legjobb, ha a címer a nagy ködben egymást bunkóval kergető ősembereket ábrázolna. Ráadásul ezek a hordatagok nem is nagyon akarják tudni, merre lehetne a ködből kitörni...
Szent István (akit egyébként e poszt szerzője a magyar történelem egyik legfaszább csávójának tart, faterjával, Géza – eredetileg valszeg Gyeücsa - bácsival együtt!) világosan fogalmaz fiához írott intelmeiben: „...itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi”. Ez pedig nem mást akar jelenteni, mint hogy „Szembesítsenek a valósággal, amely körülvesz téged és amelyben boldogulnod kell!”
Ez az: ha boldogulni akarunk – és a valóságban akarunk boldogulni, nem pedig a legendás, hazudott múltban – akkor ideje a valósággal szembenéznünk: a saját, magyar valóságunkkal.
Mi ez a valóság? És miért félünk szembenézni vele?
A valóság az, hogy többre vágyunk, mint amit finanszírozni tudunk – és ez már régóta így van. A valóság az, hogy nem tudunk egy jól működő országot magunk köré szervezni – és nemigen tudunk jól működő vállalkozásokat felépíteni, megszervezni sem. Nem tudjuk, hogyan kell minőséget termelni, amit honorál a piac. Azt sem tudjuk, hogyan célszerű másokkal együttműködést kialakítani és mi az, amit kifejezetten kontraproduktív belevinni a közös üzletbe. Nem tudunk elvonatkoztatni a saját sérelmeinktől – és emiatt felül sem tudunk azokon emelkedni. Ezért aztán olyan csatákat vívunk fejben-szívben tovább, amelyek utolsó túlélői is régen halottak már. Olyan társadalmi-ideológiai fantomoktól akarjuk magunkat megvédetni, amelyek immár csupán a világ egy-két egzotikus pontján léteznek – és ezért a „védelemért” képesek vagyunk lemondani szabad polgár mivoltunkról is, noha „egyébként” meg a világ legszabadságszeretőbb, maga felett elnyomót el nem viselő „hősnépének” tartjuk magunkat.
Szembenézni pedig azért félünk mindezzel, mert fogalmunk sincs, hogy miképpen létezhetnénk másképpen, hogy miképpen lehetnénk sikeresebbek. Azért nem akarjuk a szembenézést, mert bizonytalanok vagyunk – és attól tartunk, hogy a szembenézés „megsemmisít” minket, a hitünket, a maradék kis összehazudott önbecsülésünket. Félünk a valóság súlyától – mert rosszak a tapasztalataink a valósággal. A valóság itt majdnem szinonimája a szívásnak...
Mivel pedig jó módszerekbe nem helyezhetjük a bizalmunkat – nem ismervén ezeket a módszereket – és nem is építhetjük magabiztosságunkat e jó módszerek által elért sikerekre, ezért helyezzük (jobb ötletünk nem lévén) bizalmunkat újra és újra „(csak) jót ígérő vezetőkbe”. Ez még nem is lenne baj, még akár működhetne is a dolog – feltéve, hogy mielőtt bízni kezdünk ezekben a vezetőkben, megnézzük, hogy amit mondanak, az milyen viszonyban áll a valósággal, hogy működhet-e ott az, amivel elénk állnak? De mivel a valóságot kerüljük (mint hitében megátalkodott pogány ősmagyar a német lovagokkal portyázgató talján térítőpapokat), ezért eleve meg sem próbáljuk ezt a tesztet lefuttatni...
Eddig a rendszerváltás óta eltelt 22 „szabad & demokratikus” évben alig akadt politikusunk, aki a saját valóságunk fanyar borával próbált volna megitatni. Ez a kísérlet egyenlő volt a politikai öngyilkossággal – emlékszünk Bokros Lajosra, vagy Bajnai „fájni fog”-szavaira és az azok által a magyarok többségéből kiváltott zsigeri gyűlöletre. Igen: a reakció zsigeri volt – mert a zsigerekben él a félelem a valóságtól és a nevezett urak nem tettek mást, mint ránk rontottak a valósággal, mint Veczelin vasas németjei szegény lengemagyar Koppányra.
Koppányt felnégyelte a realitáskerülő attitűdje, István viszonyt győzött a valóság elfogadása által. A „Koppány-magyarok” hitekben élnek – és ez a vesztüket okozhatja „nemzetközi relációban”. Ha elhisszük – mert el akarjuk hinni, hogy elkerülhessük a valóságot – azt, hogy „szabadságharcot kell vívnunk” a nyugat, az EU, a németek, vagy a zsidók ellen és hogy mindezek (kiegészülve a cigányokkal) arra törnek, hogy „belőlünk éljenek” és mi, magyarok ezért vagyunk szegények és gyengék, akkor végünk van! Ha nem látjuk be azt az egyszerű igazságot, hogy minden nép, amelynek nálunknál jobban megy, azt a saját, a miénkénél jobb szervezőkészségének, munkakultúrájának, valóságismeretének köszönheti, akkor legalább olyan veszélyes helyzetben fogjuk magunkat találni, mint Géza és Vajk, amikor kézbesítette nekik a Bundespost a „Nincs tovább kalandozás!” szövegű, a Lech-mezőn feladott táviratot. Ők, akkor tudtak társadalmi stratégiát váltani - és válttatni a néppel. Most, ha sikeres országot akarunk, azt kell tennünk, amit őseink tettek (ki önként, belátva, ki nógatásra – a kor eszközeivel). Ehhez pedig el kell szakadnunk az izocukorral/glikollal édesített, vakságot és hülyeséget okozó „színtiszta magyar nedűvel” minket kínálgató „politikai kocsmárosoktól” és – bármilyen rémisztő is a gondolat elsőre – István-szerű politikusokat kell a helyükbe tennünk.
A valóság nem „rém”, hanem lehetőség. (...A fanyar borok között pedig igen kiválók is akadnak, szép számmal!)
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek