„Wo sind sie, die vom breiten Stein
Nicht wankten und nicht wichen…?”
(„Hol vannak ők, akik a kikövezett útról
Nem tértek le és nem hátráltak meg…?”)
Régi diáknóta – XIX. sz. eleje
Napok óta csócsálja a közvélemény Sólyom László minapi beszédét, elemezgetik pro és kontra: mennyi volt benne az Orbán-ellenesség és mennyit lök ez a demokrácia ügyén?
A lényeg: most épp egy hetvenéves embertől várja a magyar nem-orbánista társadalom azt, hogy rendbe tegye a dolgokat! Komolyan mondom, kész vicc… Ráadásul ez az az ember, aki 2006 és 2010 között a saját, egyébként jól kikövezett alkotmányos útjáról le-lelépegetve gyakorlatilag lehetővé tette, hogy a Fidesz átvehesse a magyar közélet informális irányítását.
Tulajdonképpen az is furcsa a Sólyom-sztoriban, ahogy elnöksége alatt Gyurcsány Ferenchez, illetve a szocialista kormányhoz viszonyult. Mert mit akart – már a ’80-as évektől – Sólyom? Leszámolni a pártállammal, a „régivonalas komcsikkal”. Aztán, a ’90-es és 2000-es években, amikor látta ennek a garnitúrának a reneszánszát, immár az MSZP korifeusaiként, úgy érezte: továbbra is ők és ez a szellemiség a főellenség – és tulajdonképpen ebben sok igazság volt!
…És mit akart Gyurcsány 2006-tól? Hát leszámolni az MSZP „régivonalasaival”, mert ösztönösen megérezte, hogy az ő politikai jövője nem vezethet arrafelé. (Noha azt nem tudta, merrefelé és hogyan is kellene a jövőt alakítani – de ezt most ne nyissuk ki!)
Láthatjuk tehát: bármilyen meglepő is a következtetés, Sólyom és Gyurcsány érdekei és céljai nem is álltak olyan távol egymástól. Mondhatni: az adott időben és helyzetben több közös volt-lehetett volna bennük, mint ami elválasztotta őket. Az, hogy nem tudtak (főképpen Sólyom) felülemelkedni a különbözőségeiken, egyfelől a hiányzó politikusi objektivitásra mutat rá, másfelől a közelmúlt (és abból következően a jelen) magyar politikai tragédiája is.
Közhelynek számít, hogy a magyar politika jobb-, illetve baloldali/liberális csoportjai immár egy évszázada állnak harcban egymással és hogy ez a felosztás/feloszlás (sokszor) generációkon át öröklődik. Bizarr és szánalmas, hogy még a XXI. század elején is tovább vívjuk a déd- és nagyapák harcát, egy olyan háborút, amely Európa racionálisabb felén már fél évszázada eldőlt. Ott a jobboldal (ami eredetében is jelentősen eltért a magyartól) képes volt megújulni, teljesítményalapúvá vált és képessé vált arra is, hogy magától értetődően gondolkodjon egész társadalomban. A nyugat-európai jobboldal jórészt elveszítette „elit- és kiváltságosság-védő” attitűdjét és efféle „küldetéstudatát” és már nem gondolkodik abban, hogy egyedül ő képes nemzetét akárkivel-akármivel szemben is (ha kell, ha nem) megvédelmezni. Pontosabban: nem hazudja azt sem magának, sem a társadalomnak, hogy amikor a saját kiváltságait védi, akkor a nemzet érdekében cselekszik. (…Egyébként az is jól szemlélteti a nyugati és a hazai viszonyok közötti különbséget, hogy amíg itt a „liberálisok” a magyar „nemzeti-keresztény” jobboldal szemében az ősellenség komcsikhoz soroltatnak, addig a nyugati jobboldal természetes szövetségeseit látja a liberálisokban, hiszen ugye mindketten a teljesítményalapú kapitalizmus és a polgári demokrácia elkötelezettjei…)
Ha úgy vesszük, Sólyom is a réghalott apák tovább vívott háborújának áldozata: őt is determinálta-determinálja a saját szocializációs közege – olyan ez, mint valami sajátos magyar predestináció! (Erről már írtunk korábban, érdemes elolvasni: Sólyom László öngyilkos lett! - http://progressziv.blog.hu/2010/07/01/solyom_laszlo_ongyilkos_lett) Ez élt benne 2006 táján, amikor (minden alkotmányjogi tudása dacára) nem vette észre, hogy a magyar alkotmányos, parlamentáris demokráciát igazából a (saját szavaikkal) „parlamenten kívül politizáló” Orbánék veszélyeztetik, nem pedig a „csak” simán szervezetlen és koncepciótlan szocialisták. A szocik a parlamentarizmus és pluralizmus keretein belül terelgették a pénzfolyamocskákak – ellentétben az egész demokráciát „átértelmező” Fidesszel (és annak szélsőjobbos taktikai szövetségeseivel).
Igen: 2006-ban Sólyomnak az „utált” Gyurcsánnyal kellet volna összefognia – azok ellen a szocialista „ősbölények” ellen, akiket ő, Sólyom már a ’80-as évekből is jól ismert, és akiknek a demokrácia és az igazi piacgazdaság egyszerűen semmit sem jelentett, és az ellen a Fidesz ellen, amely a parlamentáris demokrácia mellé felépítette a maga nem-parlamentáris politikai és szervezeti kultúráját. Gyakorlatilag az „új pártállam” már 2002-ben megszületett, amikor Orbán a hazát az akkori létező parlamentáris kereteken kívülre definiálta („A haza nem lehet ellenzékben!” – ha még emlékszünk erre.) és amikor a haza fogalmát egy párt sajátította ki magának, önmagával azonosította azt. Mármost, ha Sólyom meg akarta védeni és megerősíteni az alkotmány alapján álló parlamentarizmust, akkor annak két valódi ellensége ellen kellett volna fordulnia: az „ős-szocik” és a Fidesz ellen, e két „pártállami fejű-lelkű” társaság ellen, akiknek a demokratikus keretek csak nyűgöt jelentettek.
A történelemben és a politikában csak akkor van értelme a „Mit kellett volna tenni?” kérdésével foglalkozni, ha a kérdésre adható válasznak napi cselekvési aktualitása van. Mi most azért „mondjuk meg (utólag)” Sólyomnak, hogy mikor és mi lett volna a dolga, hogy megmutassuk a ma teendőit. Amikor 2006-ról beszélünk, akkor 2012-’14-ről beszélünk.
Mindenek előtt: cselekedni a mában kell, nem évekkel a dolog aktualitása után. Cselekedni a hatalom birtokában kell, nem pedig azután, ha (célszerűtlen döntéseink következtében) kiakolbólítottak már a hatalomból. Azokkal kell együtt cselekedni, akiknek a valós érdekeink alapján vagyunk a természetes szövetségesei, a dolgok logikájából következően - és nem azokkal, akikhez csak valamiféle hagyományok, illúziók, remények és nosztalgiák” kötnek. Ha cselekedni készülünk és ehhez szövetségest keresünk, akkor objektíve kell megvizsgálnunk azt, hogy kinek a létérdekei azonosak a miénkkel nem pedig az alapján, hogy a mi nagypapánk kinek a nagypapája ellen zavargott két emberöltővel ezelőtt, egy, a külvilágban örökre letűnt korban.
A társadalommal szembeni felelősségünk és kötelességünk elmulasztása az, ha „ikonokban” bízunk, abban, hogy ők, egyedül, helyettünk fogják rendezni a mi dolgainkat. Ráadásul, ha ezek a politikai múltunkból visszajáró ikonok a saját idejükben sem voltak képesek – korlátaik következtében – az adekvát cselekvésre, elrontva ezzel a jelenünket, akkor ugyan miért bíznánk rájuk a jövőt?
(„Ó, jaj, ó, jaj, minő változása az időknek!” – szól a bevezetőben idézett régi diákdal refrénje. Ajánljuk e dalt tisztelettel az Exelnök úr figyelmébe: https://www.youtube.com/watch?v=mtU6Fs2Jyn0)
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek