HTML doboz
2012.09.12. 21:59 Szerző: Moin Moin
„Függetlenség” vagy lehetőség?
„- Az Újvilág: katasztrófa!
- És a régi? Csupa siker?”
Izabella királynő és Kolumbusz párbeszéde az 1492 c. filmből – 1992
Ma Barroso bejelentette, hogy az Európai Unió föderációvá fog alakulni. (A bejelentésről ld. itt: http://index.hu/gazdasag/vilag/2012/09/12/barroso_foderacio_es_bankunio_lesz/) Egységesülni fog hamarosan a monetáris irányítás és előre kell lépni a fiskális unió irányába is, továbbá az uniós szerződést is módosítani kell majd. Hangsúlyozta, hogy nem egy „diktatórikus szuperállam” a cél, hanem egy igazi, mélyen demokratikus föderáció. Ennyit azok félelmeiről, akik arról papolnak, hogy „Ha létrejön a Szuperunió, akkor az egyszerű embereknek nem lesz beleszólásuk a dolgok menetébe!” – mintha éppen össz-uniós keretek között nem lehetne pontosan azt megcsinálni, ami a nemzeti keretek között működik!
Az európaiak az utóbbi egy-két évszázadban megszokták, hogy gondolatviláguk és érzéseik határa egy-egy nemzetállam területéhez kapcsolja őket – ám ez korántsem valami „eleve és örökre elrendelt dolog”. A nacionalizmus kora előtt nem létezett az a „nemzeti érzés”, amire oly sokan oly szívesen hivatkoznak az unió elleni érvként, hogy t. i. az „az emberek lelkében van, kitörölhetetlenül” és hogy ezért nem fog működni az igazi, föderatív unió.
Az a helyzet ezzel a szöveggel, hogy nagyon átlátszó. Azok, aki ezt nyomják, valójában azért nem akarnak uniót, mert valamilyen személyes érdekük az ellen szól. Féltik a „nemzeti hatalmukat” – mint Orbánék. Féltik a „nemzeti privilégiumaikat” – mint a „nemzeti nagytőkések”. Féltik a „megszokott”, „hagyományos” munkastílusukat – mint a görögök. Félnek a teljesítményversenytől. Félnek a minőségi versenytől és félnek a technológiai versenytől – mert tanulni és fejlődni, ugye, rémesen kényelmetlen...
Mondják, hogy „Az Unió: katasztrófa!” – de azt „elfelejtik” hozzátenni, hogy ez úgy igaz, hogy vannak az unióban olyan nemzetgazdaságok, amelyek katasztrofálisan alulteljesítettek, és amelyek katasztrofálisan ésszerűtlen – esetleg: katasztrofálisan hazug – gazdaság- és társadalompolitikát folytattak. Akik most „katasztrófának” mondják az Uniót, csak azt akarják megúszni, hogy az Unió benyújtsa nekik a számlát a meg nem termelt jólét évtizedéért. Azt akarják, hogy menyjen minden úgy, ahogy 2000 és 2006-’7 között ment – csakhogy az nem mehet úgy tovább, mert egyszerűen nincs miből (további fedezetlen, teljesítménnyel alá nem támasztott hitelekből) finanszírozni. A németek meg hadd ne arra keressenek és takarékoskodjanak már, hogy a ...nek legyen miből sziesztázniuk. (Szándékosan nem írtam konkrét népnevet.)
Sokan gondolták úgy az Unióba való belépéskor, hogy onnantól fogva eljön a jólét kora, de úgy, hogy nekik, a belépőknek nem kell ugyanúgy megtanulniuk dolgozni, szervezni, gazdálkodni – és: takarékoskodni, aztán a megtakarításokat célszerűen befekteti – mint a hollandoknak, a németeknek, vagy a svédeknek. Pedig az első előtti pillanatban is látható volt, hogy ez lehetetlen. Az Unió nem arról szól, hogy „eltartunk”, hanem arról, hogy „fejlődjünk együtt!”
...De miért is van kikerülhetetlenül szükség erre az „átkozott” unióra? Nem másért, mint a modern technológiák miatt. Néhány hónapja foglalkoztunk már ezzel, akkor így írtunk:
„A technológia határozza meg a társadalmi kereteket és a technológia fejlődése a motorja a társadalmi keretek átalakulásának is. Minden technológia esetében létezik egy olyan társadalmi szerveződési mód, amelyben az adott technológia a legjobban képes működni, ezáltal a leginkább biztosítva a társadalom anyagi forrásait. Minél több ember tudására, közreműködésére és minél szerteágazóbb ismeretekre van szükség egy technológiához, annál nagyobb együttműködési egységben célszerű azt használni.”
(Az EU, mint technológiai szükségszerűség - http://progressziv.blog.hu/2012/05/14/az_eu_mint_technologiai_szuksegszeruseg)
Erről van szó: az unió, a föderáció azért kell, mert az emberiség által használt technológiák immár túlhaladták a nemzeti kereteket. Megjegyzem: a nemzeti kereteket is éppen a technológiák XVIII-XIX. századi fejlődése és követelményei hozták létre abban a formájukban, ahogy ma ezt tapasztaljuk és megszoktuk. Ebből következően: aki meg szeretne maradni a nemzeti keretek között, az szükségszerűen és kikerülhetetlenül veszíteni fog a technológiai versenyben. Aki pedig abban veszít, az gyakorlatilag minden elveszít: az életminőségét, a munkahelyeket, az egészségügyi szolgáltatásokat és a nyugdíjat is. Azért veszíti el, mert nem fogja tudni finanszírozni ezeket a szintén „modern technológia-alapú” dolgokat. Azért nem tudja finanszírozni, mert gőzgépekkel, kaszával-kapával („nem 21. századi technológiával”*, közmunkával) nem fog tudni annyi erőforrást és olyan színvonalú technológiát előállítani, ami ezekhez kellene.
Ezért nem engedhetünk a „neonacionalisták” csábításának.
Aki a föderatívvá váló EU és a „nemzeti keretek” között választ, az Dr. House kórháza és Biri néne, a javasasszony között kell, hogy válasszon!
* Idézet Orbán Viktortól – ld. itt: http://tv2.hu/tenyek/video/tenyek-este-teljes-adas-2011-05-31-kedd
2012.09.11. 21:44 Szerző: Đđ
Kiskáté Matolcsynak
„Ilyen kevés neuronnal ember nem születik!”
Ruby mondása a Pofa be! (Tais-toi!) c. filmből - 2003
Legkedvesebb nemzetgazdasági miniszterünk mai bejelentésével (http://index.hu/gazdasag/magyar/2012/09/11/matolcsy_atuti_a_vasbetont/) végérvényesen bizonyította, hogy fogalma sincs a közgazdaságtan alapjairól. Korára való tekintettel azt nem tartjuk valószínűnek, hogy az egész közgázt a maga teljességében és komplexitásában el lenne képes sajátítani hátralévő éveiben (érje meg bár az emberi kor legvégső határát), ám mivel szeretett miniszterelnökünk, a Nagy Igazmondó semmiképp sem akar lemondani híressé vált „jobbkezéről”, ezért itt összeállítottuk Matolcsynak azt a munkahely-teremtési és foglalkoztatási „minimumot”, amelynek ismeretében - talán – nem álmodik mond többé akkora baromságokat, mint eddig és ma is. Íme, a mi kis katekizmusunk:
1. Mi a célja annak, hogy növelni akarjuk a foglalkoztatottságot?
Az, hogy munkájukkal többlet-erőforrásokhoz jusson az ország.
2. Miből lesznek többlet-erőforrásaink?
Ha több értékesíthető termék és szolgáltatás keletkezik és/vagy ha jobban értékesíthető termékek és szolgáltatások jelennek meg.
3. Termel-e többlet-erőforrásokat a közmunka?
Nem, mert a közmunka minden eleme eleve közpénzeket emészt fel.
4. De mi van, ha az államilag fizetett közmunkást stikában a versenyszférában foglalkoztatják?
Akkor az van, hogy ugyanazt a terméket nagyobb „kizsákmányolási ráta” mellett állítják elő: a munkaadó bérköltsége alacsonyabb lesz, a nyeresége nagyobb. Ráadásul a „drágább”, korábban ugyanazon terméket előállító munkaerő nagy valószínűséggel válik munkanélkülivé.
5. Mikor van szükség több munkavállalóra?
Akkor, ha van piaci kereslet azokra a termékekre, vagy szolgáltatásokra, amelyeket az új munkába állók állítanak elő/szolgáltatnak.
6. Mikor növekszik a kereslet termékeinkre és szolgáltatásainkra?
Akkor, ha vagy növekszik a bel-, vagy külföldi vásárlóerő (konjunktúra, vagy mesterséges keresletélénkítés), vagy ha a termékeink és a szolgáltatásaink magas minősége folytán van/lesz azokra kereslet (akár még dekonjunktúra és szűkülő piaci kereslet esetén is – mint pl. a német presztízsautókra, vagy a legkorszerűbb informatikai termékek iránt).
7. Vannak-e nagy számban ilyen magyar termékek, szolgáltatások?
Nincsenek.
8. Ha nincsenek, akkor nem is remélhetünk a magyar gazdaságban nagyarányú munkaerő-felvételt?
Nem bizony!
9. De mégis: van remény?
Igen: az, ha képes a magyar versenyszféra – az innováció növelésével és a munkakultúra javításával – új és nemzetközi piacokon is versenyképes termékekkel előjönni.
10. Ehhez mi minden kellene?
Mindenek előtt: egy hozzáértő, kompetens, a folyamatokat átlátni képes kormány, rátermett és felkészült gazdasági miniszterrel, aki jóval több neuronnal rendelkezik, mint amennyivel Matolcsy született. Úgy kell kialakítani a gazdasági szabályozókat, különösen az adórendszert, továbbá a támogatási rendszereket, hogy azok stabilan és konzekvensen preferálják az innovatív készséget. Szükséges, hogy kialakítsuk a vállalkozókban a hosszú távra tervezés igényét – és azt lehetővé is tegye a kormány kiszámítható politikája. Növelni kell a vállalkozók és menedzserek általános vállalatszervezési ismereteit. Mindezek érdekében központi képzési programokat kell elindítani, azzal, hogy a tanultakat szigorúan számon is kérik – és a sikeres vizsga lesz mindenféle állami (és EU-s) szubvenció „beugrója”.
Ha ezt a minimumot sikerülne Matolcsy György miniszter úrnak valahogy a magáévá tennie, akkor talán a jövőben megkímélne minket az olyan szövegektől, hogy aszongya: „a sikeres közmunkaprogramok tudatában, kitűzhetik Magyarország elé a teljes foglalkoztatás célját”. Merthogy ekkora komcsi marhaságokat még Kínában sem mondanak már...
2012.09.11. 15:35 Szerző: Cincinnatus
Rosszabb lesz, még sokkal rosszabb!
„Szégyen a világ leggyönyörűbb hadseregére, az osztrák hadseregre!”
Pepin sógor mondása a Sörgyári capriccio c. filmből – 1980
1948-ban a (nem túl nagy létszámú) magyar polgárság zöme nem tudta elképzelni azt, hogy hamarosan valami egészen más fog jönni, mint amire feltette az életét, mint amitől a saját maga és családja jövőjét várta.
...1949-ben már mindenki tudta, hogy így van: új, nagyon nem polgári világ jött el.
2010-ben sokan hitték azt, hogy a „bolyongó” és bizonytalan 8 éves szoclib korszak után valamiféle „szigorú, de igazságos” polgári korszak jön, kiszámítható viszonyokkal. 2012-ben már csak nagyon kevesen gondolják így...
Gyakran szokás emlegetni a „turáni átkot”... Nos, szerintem az igazi turáni átok az a sajátos bénultság, amellyel hagyjuk, hogy megtörténjen valami olyasmi, amiről előre nyilvánvaló, hogy nekünk kárt fog okozni – és mégsem engedi ez a bénultság, hogy idejében, együttesen és hatékonyan lépjünk fel ellene. „Mit tehetnék én, egyedül?” – gondolom, és máris bénult vagyok...
Az a bajunk, hogy sem önmagunkban, sem egymásban nem bízunk meg – így viszont nem lehet sem kapitalizmust, sem demokráciát üzemeltetni. Az, hogy az emberek ne bízzanak „a maguk erejében” és egymásban se bízzanak, nem más, mint a diktatúra ideálja, a jó öreg oszd meg és urald. Még Sztálin mondta, hogy „A népen állandó rettegésben és bizonytalanságban kell tartani!” – és ő csak tudta, mitől döglik a demokrácia és az önálló, öntevékeny állampolgári kezdeményezőkészség, a hatalommonopóliumok e két halálos ellensége.
Orbán nem hülye: neki kell a bizonytalanság, hogy ne tudjuk, mi lesz a következő húzás – és kell az is, hogy ne merjünk egymásban bízni. Mert abban a pillanatban, amikor mi, együttesen akarnánk megmondani, hogy mi hogyan legyen, az ő hatalma megszűnne – akár „legitimnek” találná az Alkotmánybíróság a hatalomváltást, akár nem...
„Nem kormányozhat háromszázmillió indiait százezer brit, ha az előbbiek nem működnek együtt – és ez a célunk: a békés, erőszakmentes együtt nem működés” – mondta Gandhi. Nem működhet tovább az orbánizmus rendszere, ha a ma „bizonytalanok”, ám politikai véleményt nyilvánítani akarók elkezdenek együttműködni egymással.
...De vajon elkezdenek-e? Vajon lesznek-e, akik elkezdik az együttműködést, akikhez csatlakozhatnak a bizonytalanok?
Sokan, egymástól függetlenül mondják ugyanazt, akarják ugyanazt – és mégsem szervezik meg magukat! Ez felfoghatatlan számomra. Mintha valaki tudna úszni, ám amikor belepottyan a vízbe, inkább csendesen és magányosan elmerül, jól tudván, hogy ez a halálát jelenti...
Mondjátok, miért nem úszunk?
Mit akar a jövőtől egy olyan nép, amelyik így viselkedik? Hogyan akarjátok megóvni a külön-külön kis egzisztenciátokat, ha nem éltek a legnyilvánvalóbb eszközzel, amely hathatós védelmet adtat számotokra: a közösség, az egyesülés erejével? Leszünk itt tízmillió remete a saját faodúinkban, attól a pillanattól rettegve, amikor majd épp a mi fánkhoz érnek el Orbán baltásai?
...Vagy talán az a bajunk, hogy nem tudjuk, Orbánék után kinek adhatnánk át az ország vezetését? Hogy kik lennének azok a valóban megbízható kezek, akik nem lopni, hanem építeni akarnak – nekünk, és jó, átgondolt tervek alapján, minőségi anyagokból? De hát ez igazán egyszerű: úgy kell jó vezetőket keresni, ahogy azt egy jó vállalat teszi: megfogalmazza a pontos feladatot, aztán felkutatja a lehetséges legjobb embereket arra a feladatra.
Miért félünk a semmiből, a nulláról felépíteni a polgárok azon szövetségét, amely aztán majd a polgárok érdekében kormányozhat? Arra várunk, hogy „Majd valaki más elkezdi.”? Aha: szóval potyázni akarunk, sunyiban, lapulva, (baromi képzavarral élve) „mások farvizén megsütni a pecsenyénket”! De hát, ha ez így van, akkor mennyivel vagyunk különben a Fidesz-frakcióban ülő mamelukoknál?
...Győzzetek már meg, hogy nem vagytok szarháziak!
Tegnap délután a pofátokba hazudott az az ember, aki a miniszterelnökötöknek nevezi magát. Abban az épületben hazudott a pofátokba, amelynek létéért őseitek egy évszázadik küzdöttek: a magyar Országházban. „A hazának nincsen háza, mert fiainak nem hazája” – írta Vörösmarty 1846-ban, Országháza c. vesében. És most: most hazája ez az ország a fiainak, a szó igaz értelmében – vagy csupán közmunkások tömegszállása?
Orbán és társai nem fognak megváltozni – nektek kell megváltoztatnotok az egymáshoz és a közös dolgainkhoz, feladatainkhoz való hozzáállásotokat.
Néhány napja megírtuk itt, hogy „nincs kire-mire várnunk tovább”, ezért kezdeményezzük egy „saját fejlesztésű” politikai közösség létrehozását. (Lásd itt: Cincinnatus - http://progressziv.blog.hu/2012/09/06/cincinnatus_270) Nos, általában egy-egy írásunkat legalábbis több százan olvassák naponta – és e többszáz emberből nem volt egy sem, aki jelezte volna a részvételi szándékát ebben. Mondjátok: hogyan váltsuk le akkor Orbánt és hogyan lehetne az országnak jó kormánya? Tudom-tudom: intézze el valaki – mi meg majd kivárjuk és (ha lesz neki) élvezzük a hasznát.
Róbert bácsi annak idején megmondta, hogy „Ingyenebéd nincs!” – ingyen demokrácia és ingyen igazságos társadalom se. ...Úgyhogy sokba’ lesz még nekünk ez a mai passzivitás!
2012.09.09. 22:10 Szerző: Đđ
Azeriek, cigányok, magyarok
„Néha épp a reménytelenség óráiban, a teljes sötétségben jön el hozzánk az Isten, hogy megmentsen minket... Legyen bátorságunk megtenni azt, amiről tudjuk, hogy helyes!”
Nehru indiai miniszterelnök szavai a Gandhi c. filmből – 1982
Az azeri affér rámutat egy sokkal szélesebb körű problémára: arra, hogy egy-egy kultúrkör egymástól eltérően gondolkodik, érez bizonyos, a társadalmak életét és egymás mellett élését meghatározó dolgokat illetően. Míg Európában manapság elképzelhetetlen, hogy egy baltás gyilkost a társadalom zöme hősnek tartson (vagy: az államhatalom kommunikációját elfogadva úgy tegyen, mintha annak tartaná), addig egy egészen más hagyományrendszerű és egészen más társadalomfejlődésen átment, egészen más szellemi konstrukciókban hívő közösségben ez törvényszerű. Gondoljunk csak az iszlám országok öngyilkos merénylőire, akiket mi terroristáknak nevezünk és az egyik legnagyobb veszélyforrást látjuk bennük, a saját népük többsége viszont hitéért és népéért a legtöbbet is feláldozó példaképekként tekint rájuk, akik áldozatukkal segítenek elhozni a nép majdani szabadságát és boldogságát és a hit igazságát.
A középkorban mi, európaiak is hősöknek tartottuk a Szentföldön és Bizáncban is példátlan kegyetlenségeket elkövető kereszteseket, áldozatos szent küzdelemnek ítélve meg mindazt, amit ott tettek, „hogy az Ő sírja dicsőségben ragyogjon”, ahogy annak idején II. Orbán pápa a clermont-i zsinaton mondta, anno 1095-ben. Még a XVI-XVII. században is európaiak millióinak volt kedvelt időtöltése a vallásháborúzás (ahol az ellenhitűek válogatott módszerekkel történő irtásával lehetett hősi babérokra szert tenni, természetesen a saját közegükben). A XVIII. század végén pedig beköszöntött a nacionalizmusok szépséges korszaka, lecserélvén a vallási köntösbe burkolózó szadistákat a nemzetükért gyilkolókkal... Ez el is tartott úgy a II. világháború végéig. Onnantól kezdődött az a folyamat, amelynek eredményeként mi, európaiak az etnikai ellenségeskedéseket elkezdtük gusztustalannak érezni és arra az álláspontra helyezkedtünk (legalábbis hivatalosan), hogy a népek vitáit tárgyalásokkal és történelmi munkákkal kell és lehet tisztázni.
Ráadásul az Európán belüli kép sem ilyen szép. Bő másfél évtizede, hogy Magyarország szomszédságában évekig tartó brutális etnikai konfliktus dúlt: a balkáni háború. És bizony: az európai társadalmakban is jelen vannak az eltérő kultúrákból, az eltérő szocializációs pályákból és eltérő szokásokból fakadó konfliktusok – hiszen például a „magyar – cigány ellentét” is valójában épp ilyen! Csak itt az elkövetés eszköze lőfegyver, illetve karó volt, nem pedig balta... Ám ugyanúgy jelen van - nem is kis létszámmal - az a közösség, amely a másikhoz tartozók likvidálását pozitívumként tartja számon, és ha tehetné, ezt a véleményét a „hős elkövető” nyíltszíni ünneplésével is kifejezésre juttatná.
A vallási és etnikai konfliktusok sajátossága, hogy sosem arról szólnak, amiről látszólag: mindig az eltérő szocializációk és az ebből következően eltérő értékrendek csapnak össze. Egészen más alapú és más jellegű társadalmi konfliktusok helyett vívnak-vívatnak meg etnikai harcokat, e mélyen lapuló, ki talán sosem mondott és valódi nevükön sosem nevezett konfliktusok helyett szokatják meg az érintett népcsoportokkal az etnikai, vagy vallási „választ”. Azerbajdzsánban nem azt mondják a szülők a gyerekeknek (és a politikusok a szülőknek), hogy „Azért vagyunk-voltunk szegények, mert azok mellett a társadalmi stratégiák, amik minket jellemeznek és a történelmi hatások mellett, amelyek a mi népünket érték, ez nem is lehet másképpen.”, hanem azt, hogy „Mert az örmények...!” Igen: a „Mert az xy-ok...!” sokkal egyszerűbb, az ösztöneinkkel sokkal könnyebben elfogadtatható válasz, mint egy bonyolult összefüggések ismeretét feltételező hosszas okfejtés. Van a „mi és az ellenség” ősi, előemberi ösztöne és az abból következő szintén előemberi cselekvéssorozat... És nálunk, Magyarországon sem szokásos otthon, a „cigánykonfliktusok” által érintet családokban okokat, történelmet, satöbbit elemezni, mint ahogy a mélyszegénységben-bűnözésközeliségben élő romaközösségekben sem jellemző az önelemző attitűd... Itt jobbára csak érzések, indulatok, tömör sablonválaszok vannak.
Van egy további kérdés is: meddig kell „tolerálni a másságot” és miféle eszközök állnak rendelkezésre a másság feloldására – mert az elég egyértelmű, hogy az erős konfrontációkat csak a szokások és életstratégiák terén meglévő erős eltérések mérséklésével lehet kiküszöbölni.
Magától egy „kulturális másság” csak igen lassan, sok generáció alatt oldódhat fel – ráadásul egy konfrontatív helyzetben, amikor az adott kisebbség (vagy épp a többség, amelynek az érintett kisebbséget integrálnia kellene) támadva érzi magát, akkor bekapcsolnak az „összezáró ösztönök”: megerősödik a csoporttudat – és ezzel az „ellenségtudat” is, ez pedig leállítja, sőt, visszafordítja az integrációt. Az etnikai ellentétről fentebb már leírtam, hogy „az valójában az eltérő kultúrákból, az eltérő szocializációs pályákból és eltérő szokásokból fakadó konfliktus”. Aki az etnikai ellentéteket akarja csökkenteni, annak az élethelyzetekben és életstratégiákban fennálló eltéréseket kell mindenek előtt mérsékelnie. Ehhez pedig egyfelől erőforrások kellenek, másfelől pedig akarat mindkét fél részéről.
Ott, ahol két „világfelfogás” ütközik össze (mint az azeri-örmény konfliktusban is), ám a két közösség között nincs igazán egyértelmű társadalmi hatékonyságbeli és anyagi eredményességbeli különbség, talán még nehezebb a „kiegyezés”, mint nálunk, ahol a „magyar” és a „roma” társadalmi stratégiák erős eredménybeli különbséget mutatnak. Ott sokkal nehezebb annak feldolgozása, hogy „a másiknak is lehet igaza”, mint nálunk, ahol azért számos egyértelmű mutató szerint a „magyarok stratégiája” jobban működik, ezért célszerű a roma közösségnek efelé közelednie.
Amit e „tanulási folyamat” során el kell sajátítani, az mindenek előtt azon módszerek összessége, amelyekkel élethelyzeteteket kezelünk, oldunk meg – és amelyekkel stratégiákat állítunk fel arra, hogy sikeresek legyünk. Magyarország egy, a modern technológia által meghatározott „közeg”, így ennek megfelelő stratégiákra van szüksége mindenkinek, aki itt boldogulni szeretne. Egy modern társadalomban a boldogulást, a stabil, magas életszínvonalat a társadalmi munkamegosztásban való részvételt lehetővé tévő tudás, munkakultúra és együttélési-együttműködési szabályok ismerete és elfogadása jelenti. És minél inkább birtokolja mindezeket valaki, annál inkább lesz sikeres, annál inkább érheti el az adott társadalomban „normának” számító javakat – és annál valószínűbb, hogy szükségleteit is e javak előállításában való közreműködéssel elégíti ki. A „deviáns” cigányok zöme nyilvánvalóan nem azért „deviánskodik”, mert ez „a vérében van”, vagy, mert ez neki „örömet okoz”, hanem egyszerűen csak azért, mert az életfenntartásához (és: a tömegkultúra által hozzá eljuttatott fogyasztásminták kielégítéséhez) szükséges anyagi javakat „rendes munkával” nem szerezheti meg. Ehhez sem otthonról hozott mintái nincsenek, sem a tudása nem adott: egyszerűen nincs mit kivinnie a munkaerő-piacra – ráadásul e piacról, annak szabályairól se igen tud.
Sokan hozzák fel a romaintegráció kapcsán azt, hogy „...vajon miért nem sikerült nekik az elmúlt 600 évben sehova sem integrálódni? Miért volt az, hogy "vándorcigányként", tücsökként jártak-keltek? A rendszerességen alapuló munkával sose akartak foglalkozni, a szociális ellátórendszerek megjelenése előtt csak lopásból, tolvajlásból (meg a dögkútból) tartották fenn magukat.” (Egy néhány nappal korábbi posztunkra - http://progressziv.blog.hu/2012/08/28/_cigany-e_orban - érkezett kommentből idéztem.) Vagyis: a romák e feltételezések szerint valamiképpen „determinálva vannak” a beilleszkedés-képtelenségre. És hát ugyan miképpen másként lehetnének determinálva, mint „genetikailag”: ezen elképzelés szerint a cigányság a génállományában hordozná a rendetlenségre való hajlamot, azt, hogy képtelen a „polgári” életminták szerint élni...
Nos, természetesen itt nem genetikai, hanem szocializációs determináltságról van szó. Egyfelől vannak a minden egyes kultúrára jellemző saját életstratégiák, amelyek az adott közösségben generációról generációra továbbadódnak. Ez adja meg a későbbi viselkedés „alapszoftverét”, mondhatni, ez az „operációs rendszer”. Ehhez társulnak az „aktuális programok” – ezek viszont korról korra mások és mások. Hogy maradjunk a cigányság és a „beilleszkedés-képtelenség” példájánál: régen lovat loptak, ma autót – de nem változott az alap: lopásból tartják fenn magunkat és mivel a közösségükön belül ez A NORMA, ezért ez az életstílus nem okoz az így élőknek belső, lelkiismereti feszültséget, vagy önértékelési zavarokat. De itt figyelmeztetném a cigányokat e miatt az életfelfogás miatt mélyen lenéző magyarokat, hogy jó ezer évvel ezelőtt Árpád dicső népének sem okozott lelkiismereti válságot az, hogy végigrabolták a nyugati, ill. bizánci szomszédságot – hiszen nomád népként ez volt A NORMA nekik is. És bizony: kemény és a magyar nép szokásaitól merőben idegen hatások kellettek ahhoz, hogy – úgy, ahogy – a magyarság átvegye a nyugat felfogását és szokásait. (...Akik pedig honfitársaink közül kun ősökkel büszkélkednek, azok felmenői még további 300 évvel később szoktak csak le – már bocsánat - a lopásról!)
Visszatérve az idézett kommentben szereplő kitételhez, hogy „a rendszerességen alapuló munkával sose akartak foglalkozni”, nos, amit nem is ismerünk, amivel életünk korai szakaszától kezdve nem ismerkedhettünk meg a szűkebb környezetünkben és az nem vált „alapszoftverünkké”, azzal ugyan hogyan is foglalkozhatnánk, hogyan „akarhatnánk” foglalkozni? Amerika felfedezés előtt Európában senki sem akart krumplit enni – mert nem ismerte senki. A hagyományos roma közösségekben felnövőknek az európai értékrend „még a felfedezetlen Amerikában” volt-van – ezért nem vették át annak szokásait, munkakultúráját.
Minden emberi közösségre jellemző, hogy a benne felnövekvők-benne élők számára maguktól értetődők a közösség jellegzetességei: szokások, mentalitás, azok a módszerek, amelyekkel fenntartják magukat a közösség tagjai. És jellemző az is minden közösségre, hogy minden más szokásrendszert furcsáll: nem érti, hogy mások miért élnek másként, mint az ő és közössége normái? Nekünk abszurd, hogy a kannibálok embert esznek – nekik pedig abszurd, hogy mi ezt nem tesszük. Az euro-atlanti kultúrkörben kedvelik a sonkát – az azeri mohamedánok viszont elborzadnak tőle, akárcsak mi az ő „baltás hősükkel” kapcsolatos attitűdjüktől. Tulajdonképpen azért nehéz együttélniük a különféle kultúráknak, mert mindenki azt várja el a többiektől, hogy ők idomuljanak. És vannak is helyzetek, amikor joggal várható el egy kisebbségtől az, hogy hagyjon fel a jól működő társadalmat zavaró szokásaival.
Ma a világ (ha akarjuk, ha nem) az egységesülő technológia világa felé tart. Ez azt vonja maga után, hogy szükségszerű lesz átvenni az e technológia használatához és „bővített újratermeléséhez” szükséges kultúrát is mindazoknak, akik részei akarnak lenni e technológiai alapú világ előnyeinek (amelyek, bizony, messze meghaladják annak – többnyire jól kezelhető – hátrányait). Ha igaz a mondás, hogy „Nyomató lónak nem lehet bekötni a száját.”, akkor ez azzal jár, hogy a technológiai világ által „megérintett” emberek, kultúrák, népek előbb-utóbb kikövetelik azt, hogy vezetőik, „uraik” annak hasznaiból őket ne csupán „szelektíve” részeltessék. Ez a folyamat nem lesz sem rövid, sem problémamentes, de ez a jövő. Ebből pedig az következik, hogy csökkenni fog a baltás gyilkost éltetők tábora és növekedik azoké, akik integrálódni akarnak az ezt elutasítók világába. És: bár ma ennek éppen nem sok jelét tapasztalhatjuk, az is törvényszerű, hogy csökkenjen a „vadcigányok” száma...
...De mitől? Mit kell ezért tenni – és kiknek?
Mit: mindenek előtt tudni kell mindazt az integrációról és a szocializációról, amit itt röviden összefoglaltunk – és ebből kiindulva kell programokat kidolgozni. Láttuk, hogy a hagyományos integrációs módszerek nem működtek. Nem is működhettek, mivel azokból éppen a leglényegesebb, a mentalitást és viselkedést legalapvetőbben alakító dolgokat hagyták ki.
...És kiknek: kezdeni a politikai döntéshozóknak kell egy egészen új integrációs folyamat kidolgozását. Világosan el kell magyarázni mind az integrálandóknak, mind azoknak, akik közé integrálni szeretnénk, hogy minden más út és megoldás súlyos, esetleg katasztrofális helyzethez vezet. Egyértelművé kell tenni, hogy az integrációra fordított erőforrások valójában befektetések, amelyek megtérülnek és kamatoznak. Hazai példánknál és problémánknál, a „zűrös, beilleszkedés-képtelen” cigányság integrációjánál maradva: ha egy hosszú folyamat végén lesz többszázezer legalább önellátásra képes állampolgárunk, azzal a költségvetés, a társadalom és a gazdaság iszonyatos tehertől szabadul meg.
Azonban ahhoz, hogy komolyan belekezdhessünk egy efféle integrációs folyamatba, az kell, hogy a magyar társadalom rendelkezzen az ehhez szükséges erőforrásokkal – merthogy ma éppenséggel a „többségi társadalom” sem tartható fenn önerejéből. Vicces, de ahogy a „magyarok” szerint „a cigányok segélyből élnek”, úgy Magyarország is rövid idő alatt bedőlne, ha nem kapna külső forrásokból „segídet”. Mi, magyarok sem tudjuk eltartani magunkat – ezért bizony nekünk is változtatnunk kell egynémely szokásunkon.
...Mindenek előtt azon, ahogy a politikai hatalmat odaadjuk valakinek. Mert ha ezt rosszul csináljuk – és az elmúlt bő két évtizedünk így igazolta – akkor nem születnek jó döntések a társadalmat és gazdaságot irányító szabályok szintjén, ez pedig mindent „hazavág”.
Sokáig – bő másfél évtizedig – működött az a hallgatólagos stratégia romaügyben, hogy eltartjuk őket egy minimális szinten, cserébe viszont lényegében nem foglalkozunk a létezésükkel. El voltunk foglalva a magunk új társadalmának a felépítésével. Ezt a stratégiát az döntötte be véglegesen, hogy nem sikerült a magunk társadalmát sem igaznál jól felépíteni és működtetni: erőforrás-szegénység alakult ki. Így nincs miből tovább finanszírozni „a cigányság semmittevését” – ráadásul a „többségi társadalom” is elszegényedett, a „dolgos emberek” is sokkal nehezebb körülmények között találták magukat, mint a „kellemes” években a 2000-es évtized első felében. Így megnövekedett az intolerancia: minek költ az állam annyit azokra, akik nem dolgoznak? És a „nem dolgozók” táborának két, igazán szem előtt lévő nagy csoportja van: a nyuggerek és a cigányok. A nyuggerekkel, persze, sokkal toleránsabb a jónép, hiszen mindenki érintet, nagyszülei-szülei révén. Nem így a romákkal: mivel gyakorlatilag nincs kapcsolat (pontosabban: együttműködés, éspedig a mindennapi munka szintjén) e csoporttal, így gond nélkül alakulhat ki a „Semmi közünk hozzájuk!” érzése. Ráadásul ugye a cigányság – elesettsége és a polgári eszközökben, szokásokban és tudásban való járatlansága miatt – életszükségleteit a „magyarokét” jóval meghaladó mértékben elégíti ki a többségi társadalom által normaszegésként nyilvántartott eszközökkel, magyarul: bűnözéssel. Ennek spektruma pedig a kerti zöldségtolvajlástól a szervezett „roma bűnbandákig”, kegyetlen rablásokig, gyilkosságokig terjed. Sokáig ez a tény tabu volt: a „baloldali-liberális hivatalosság” kussolt erről – ahelyett, hogy az okait tárta volna fel és tárta volna a nyilvánosság elé. Letagadta inkább: mivel nem értette, nem akarta érteni (elsősorban elvi-filozófiai okokból!) és emiatt kezelni sem tudta azt... Mivel a ballib gondolatkörben az etnikai csoportok közötti negatív előjelű különbségtétel gyakorlatilag a nácizmussal egyenlő, ezért vagy egyszerűen nem létezőnek vették a jelenséget, vagy pedig (főként a ballib humánértelmiségi „holdudvar”) csak a „szegény, sorsüldözött, a többség által kitaszított és hátrányban tartott romákat” akarta látni és láttatni. Nos, mint minden hamisság, ez is kutya keményen megbosszulta magát!
Mára oda jutottunk, hogy a többségi - „magyar” – társadalom gyakorlatilag elutasít minden olyan okfejtést, amely nem a „rohadt cigókat” teszi kizárólagosan felelőssé azért, ahogyan a cigányok jelentős csoportjai élnek. A kérdés tematizálása átkerül a szélsőjobb kezébe – azokról meg jól tudjuk, hogy éppen a racionális és objektív problémafeltárás és az adekvát, rendszerben és összefüggésekben gondolkodó megoldások nem jellemzik őket. A magyar társadalom igen jelentős hányada (többsége!) gyakorlatilag a magáévá tette a szélsőjobboldal cigányellenes nézeteit és a cigányprobléma magyarázatát is abban véli megtalálni, amit a szélsőjobb erről állít. Az is ráerősített erre, hogy a válság – no meg az elrontott magyar demokratizmus és polgárosodás – miatt a lecsúszáshoz közel kerülő emberek le akarták vezetni valakin a feszültségeiket, ki akarták valakiken élni a frusztrációjukat, továbbá az is, hogy „magyarázatot” kerestek a növekvő problémákra. Kéznél volt a cigányság, amely nem vesz részt a társadalom értékteremtő munkájában és amelyre ez az amúgy is egyre szegényebb társadalom „annyi pénzt pocsékol el”. Kéznél voltak a cigányok, akik „a mi pénzünkön szaporodnak”...
Ha valami csoda folytán megúsztuk volna a válságot és szerencsésebb kezekkel választottunk volna magunknak politikai vezetőket, emiatt pedig jobban, nyugodtabban élhetnénk, akkor valószínűleg nem lenne ekkora a cigányellenesség – de valószínűleg ugyanekkora probléma és feladat lenne a cigányság leszakadt, magába zárt csoportjainak eljuttatása a XXI. század világába.
...Most a helyzet a következő: ha nem akarunk határainkon belül etnikai villongásokat (éspedig nem akarunk!), akkor épp azt a néhány százezer embert kell elindítanunk (nem kis áldozatokkal) az européer világ és a modern munkakultúra felé, akiket a legjobban utálunk. Ha nem tesszük ezt, akkor lesz nekünk is néhány éven belül egy szép kis „Hegyi Karabahunk”, talán valahol Borsodban... Mégis: mi mást tehetnénk, mint hogy összeszorított szájjal és összehúzott seggel elkezdjük a cigányság fentebb már leírt újfajta eszközökkel és új szemléletmóddal való felzárkóztatását. Legyünk már realisták: ki nem irthatjuk őket, el nem űzhetjük őket – akármit is beszéljünk 3 sör után a krimókban. Utálni fogjuk (legalábbis az elején) az egészet. Tovább élnek bennünk az előítéletek... Aztán, remélhetőleg nem túl sokára, egyszer csak jönnek majd az eredmények is...
Németországban a törökök döntő többsége integrálódott – pedig még az istenük is más, a mi cigányaink pedig, ugye, nem is iszlámhívők, hanem a Csatkai, vagy a Máriapócsi Szűzmáriát csókolgatják a búcsúban... Nem fog eltűnni a sajátos cigánytársadalom összes, a miénktől eltérő jellegzetessége – de talán eltűnik annak a rettenetes szegénységnek a legnagyobb része, amely „nettó bűnözővé” tesz oly sok romát. Talán el fog tűnni az a hihetetlen képzettségbeli kontraszt, amely miatt sem munkát nem talál itt százezernyi munkaképes ember, sem pedig saját vállalkozást nem képes üzemeltetni.
Ne a cigányokat szeressük – szeressük magunkat: jól, célszerűen, ésszerű polgárok módjára. Indulatai a baltásnak is vannak, vakon hinni Orbánban is lehet – de valódi megoldásokat csak a józan eszünkkel találhatunk.
2012.09.07. 14:27 Szerző: Đđ
A bunkólobbi
"Quod non fecerunt barbari, fecerunt Barberini.”
(„Amit a barbárok nem tettek meg, megtette Barberini.”)
Gúnyvers VIII. Orbán pápáról (eredeti nevén: Maffeo Barberini), amikor az a Szent Péter bazilika bronzbaldachinjához leszedette és beolvasztatta a római Pantheon kupolájának ókori bronzdíszeit – 1623-’34 között
Megszűnik a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, leánykori nevén az Országos Műemlékvédelmi Hivatal. Hírek szerint erről döntött a kormány kedden... (Ld. erről: http://index.hu/belfold/2012/09/06/megszunik_a_kulturalis_oroksegvedelmi_hivatal/)
Igen, az a kormány, amely pedig minden második szavával a magyar kultúrára, a magyar örökségre és e kettő megóvásának szükségességére hivatkozik. Ám úgy látszik, ez a szándék csak addig ér, amíg nem ütközik bizonyos érdekkörök földgyaluiba, vagy éppen ingatlanfejlesztési elképzeléseibe.
A közelmúltig e hivatal (és elődei) feladata volt a műemlékek, az épített örökség védelme. Engedélyező és ellenőrző hatóságként járt el, mondhatni: „élet-halál ura” volt egy-egy, műemlékhez, vagy régészeti lelőhelyhez kötődő ügylet során. Ez volt a helyzet évtizedek óta, szinte változatlanul – aztán jött két éve az Orbán-kormány és elkezdődött a hivatal és jogköre „eróziója”. A műemléki felügyelők átkerültek a hivataltól a kormányhivatalokhoz, majd odalett a hivatal és a kormányhivatalok mellett működő ún. Kulturális Örökségvédelmi Irodák építéshatósági jogköre és onnantól már csupán egy szakhatóság voltak a sok közül a teljes építés-engedélyezési ügymenetben. (Ez azért jelentős változás a korábbihoz képest, mert míg korábban maga a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal adta – vagy, ha úgy találta megalapozottnak, nem adta – ki az építési engedélyt minden, a kompetenciájába tartozó projekttel kapcsolatban, addig mint „egy hatóság a sok közül”, immár megkerülhetővé és negligálhatóvá vált az állásfoglalása...)
...Mielőtt tovább mennénk, elmondom, hogy nekem, személy szerint sok bajom volt a „műemlékesekkel” (ahogy akár a hivatalt, akár annak munkatársait a szakmában nevezni szokás). Vaskalapos, olykor életidegen, „retrográd” hajlamú társaság voltak, nem ritkán... Úgy tekintettek (többségében) a műemlékekre, de a műemlékek környezetére is, hogy onnan szívük szerint kitiltották volna az idő folyását. Ahogy a haldokló őskonzervatív Baradlay Kázmér mondta Jókai A kőszívű ember fiai c. regényében: „A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele”, mivel „Álmodozó rajongók tűzbe viszik a gyémántot, s nem tudják, hogy az ott satnya elemeire fog feloszlani, s soha vissza nem jegecül.”
Hát igen: aki XX-XXI. századi kézzel és szemlélettel akart építészként hozzányúlni a magyar épített örökséghez, az hosszú, kemény és néha kilátástalan harcra készülhetett fel ezzel a hivatallal – és én most mégis azt mondom, hogy a magyar kultúra elleni gátlástalan merénylet volt ezt a hivatalt elsorvasztani, megszüntetni!
Hogy miért? Nos, azért, mert sajnos Magyarországon hiányzik az a polgári „jó gazda” szemlélet és tudatosság, amely a saját szűkebb vagy tágabb környezete épített és történeti örökségére úgy gondol, hogy ha az a gondatlan, vagy netán bűnös kezek és kezelők miatt „satnya elemeire fog feloszlani”, akkor „soha vissza nem jegecül”: odavész és vele a magyar polgárok és az itt élt korábbi emberek öröksége. Ez a fajta – és mondom: nálunk hiányzó – szemléletmód éppen úgy tekint egy barokk-kori városi házra, mintha az a saját atyai öröksége lenne. Mert ez a szemléletmód nem csak anyagi, hanem szellemi, kulturális értékekben is méri a „vagyont”. És ez a szemléletmód – ha általános egy társadalomban, egy közösségben – akkor mindenféle hivatalok nélkül is megakadályozza a kulturális értékek eltékozlását, magának a kultúrának a szegényítését. Egy olyan országban, ahol ez a szemléletmód általános, aligha lehet egy város polgármestere valaki, aki nem osztozik e személetmódban – nálunk viszont ez nem szempont a választásnál. Ha véletlenül kulturális értékekben is gondolkodó ember tölti be a posztot, az szerencse – de ha nem, hát nem: simán lehet valaki bunkóként is városatya!
...És ez a „bunkólobbi” most elérte, hogy gyakorlatilag ne legyen semmi akadálya annak, hogy a rájuk bízott kulturális vagyont „saját céljaikra fordítsák”. Velük szemben pedig nem áll egy általános kultúrapárti közmentalitás. Sajnos a magyarok többsége csak a mában él és úgy gondolja: nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy évszázadokkal-évezredekkel ezelőtti „kacatokkal” foglalkozzon, azok védelmében kiálljon. Ez az „itt és most” kultúrája: ami volt, elmúlt, ami lesz, az meg majdcsak lesz valahogy! Kit érdekel így egy, az életünket könnyebbé tévő autópálya nyomvonalába eső, legtöbbünknek teljesen ismeretlen nép több ezer éves településnyoma, amely ráadásul laikusoknak csak pár folt a talajon? Kit érdekel az, hogy ha egy város elad egy régi épületet, vagy éppen engedélyt ad annak átalakítására, akkor az új tulaj vajon értő kézzel nyúl-e hozzá, vagy szétcseszi, mert „úgy occsóbba van”?
Olyan sokat szoktunk beszélni a magyar kultúráról és arról, hogy értékeinkből mennyi ment veszendőbe „a magyar nép zivataros századaiban”. És akkor jön – mert jöhet – néhány önérdekű alak és kilobbizza a „nemzeti ügyek kormányánál” azt, hogy szűnjön meg az egyetlen akadály, amely eddig mohóságuk és akarnokságuk útjában állt. Ha mást nem is tudnánk jelen kormányunk álságosságáról, az már elég lenne ahhoz, hogy elgondolkozzunk: kik is vezetik ezt az országot és vajon merre? Milyen emberek ők, akik tízmilliárdokat adnak „látványsportokra”, de hagyják elpusztítani azt – persze jó pénzért! – amitől látható és kézzelfogható a magyar múlt.
...Aktualizálva a bevezetőben idézett, VIII. Orbánra vonatkozó mondást: „Amit a komcsik sem tettek meg, megtette azt Orbán.”
2012.09.06. 19:30 Szerző: Đđ
IMF-lista: „Testvér, segítsd a lebukottakat!”
„Még sohasem láttam valakit ilyen emelt fővel csúszni-mászni.”
Jean de Marigny beauvais-i érsek jellemzése Maurice Druon Az elátkozott királyok c. regényéből - 1955
„Látjátok: legyőztük az IMF-et! Képesek voltunk rájuk kényszeríteni a magyar érdekeknek megfelelő megállapodást. Mondhatjuk: Magyarország, a magyar kormány – a magyar emberek kormánya – diktált az IMF-nek, tehát: erősebben vagyunk érdekérvényesítés terén!”
Ha nem is szó szerint, de tartalmában bizonyára valami ehhez hasonló szöveggel áll majd a jónép (értsd: megmaradt hívei) elé Orbán Viktor, miután néhány hét múlva létrejött a megállapodás az IMF-fel.
Mert annak, amit ma Orbán az állítólagos IMF-kívánságlistával (a Magyar Nemzet nevű nemtudommi segítségével) művelt, nem az volt a célja, hogy deklarálja az IMF-fel tervezett tárgyalások megszakítását, hanem az, hogy majdan, a megállapodás után, a természetesen az IMF elképzeléseinek megfelelő, azzal „kompatibilis” feltételeket úgy kommunikálhassa, hogy azok a magyar kormány javaslatai voltak, a magyar kormány akaratát képviselik.
...Ócska trükk.
Merthogy az Orbán és a Magyar Nemzet által közölt „lista” nem az IMF-től származik – ezt számos forrás egyértelművé tette, alig néhány órával annak nyilvánosságra hozatala és Orbán üzenete után. Ezt a listát Orbán kommunikátorai „fejlesztették ki”, a fentebb leírt céllal. Ha már a valóságban semmit sem ér el a kormány, ha már nem marad más valóságos hitelforrás, mint az IMF, akkor legalább a híveknek szóló sajtóban lehessen „győzelemnek” beállítani a valójában az „unortodoxia” teljes vereségét jelentő IMF-hitelfelvételt.
...Mert Orbánék jól tudják, hogy ezzel a megállapodással vége a játéknak: le kell számolniuk a tetszésük szerinti belpolitikával – és hogy ez személyes vereség.
Hogy Orbánéknak immár eszükben sincs – mert nem lehet – megszakítani a tárgyalásokat az IMF-fel, azt a miniszterelnök üzenetének utolsó mondata világossá teszi: „A frakció fölhatalmazott bennünket arra, hogy egy alternatív tárgyalási javaslatot hozzunk tető alá, a következő napokban ezen fogunk dolgozni.” (Idézet forrása: http://www.facebook.com/progresszivblog/posts/356508614431334?ref=notif¬if_t=like#!/orbanviktor)
Igen: „a következő napokban” el fog készülni az a „magyar” javaslat, amely kompatibilis lesz az IMF tényleges elvárásaival. Aztán szépen megállapodunk. Az IMF diszkrét lesz (nem koszolja össze a magát azzal, hogy lábát Orbánékba törli), a kormány pedig megpróbál belföldön emelt fővel csúszni-mászni...
Hát, nem jött össze! Idézzük József Attilát: „Testvér, segítsd a lebukottakat!”* – hátha lehet még segíteni szegény Orbánon is!
* József Attila: Lebukott – 1930. november
2012.09.06. 14:07 Szerző: Cincinnatus
Cincinnatus
„Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak.”
Részlet Orbán Viktor beszédéből Nagy Imre és társai újratemetésén – 1989. június 16.
A kormány eddigi két éve azzal telt, hogy különféle, Magyarországot szorongató, sakkban tartó ellenségekkel traktáltak minket, ezzel indokolva az örökös harci állapotot, amelyben Orbánék az országot tartják. Csakhogy mindebből egy szó sem igaz: Magyarországot nem körülvette az ellenség: benne van, a kellős közepében és a közhatalmat gyakorolja. És nem látszik az az ellenerő, amely változtatni lenne képes ezen az állapoton.
Békében a kormány teljesítménye számít, nem az elszántsága és a „bátorság” – mivel pedig Orbán kormánya egyszerűen teljesítményképtelen, ezért „harc” kell neki, hogy „bátorságát fitogtathassa”, ezzel tömörítve maga köré elszánt és kétségbeesett híveit. Ám ez az út sehová sem vezet – legalábbis jóra biztosan nem!
Ez a helyzet, ebben a helyzetben vagyunk – ugyanakkor sehol egy olyan ellenzék, amely valóban fel tudna lépni ez ellen és amelyre valóban rábízhatnánk az országot legközelebb. Várhatunk, ölbe tett kézzel, hogy „Majdcsak...”. Várhatjuk, hogy kialakul a múlt szellemeinek valamiféle összefogása, de a múlt szellemisége alkalmatlan jövőépítésre. Várhatjuk, hogy majdcsak elkezd aktívan politizálni Bajnai és köre (sok modernitáspárti „utolsó reménysége”), ám mi van, ha mégsem? Mi van, ha eltelik még ezzel a várakozással további néhány hónap – és nem lesz kézzel fogható eredmény? Akkor az lesz, hogy már semmiképpen sem maradna idő egy kései eszmélést követően arra, hogy valakik, valahogyan összehozzanak egy Orbánt legyőzni képes ellenzéket.
Nincs kire-mire várnunk tovább – mert a további várakozás immár a saját jövőnkkel szembeni bűnös mulasztás lenne.
Sokáig vártak mindazok, akik Orbánék helyett valami jobbat szeretnének, ám a történelem arra tanít, hogy aki csak várni tud, az hiába vár... A jövő mindenkor a cselekedni képeseké – hiszen például éppen a Fidesz is így szerezte meg a hatalmat a cselekvésképtelen akkori kormányerők elől.
Nagyon nem fűlik a fogunk ahhoz, hogy elkezdjünk cselekedni, hogy elkezdjünk aktívan politizálni. Megvan (még?) a magunk polgári nyugalma – ám ugyanakkor jól látjuk már, hogy ez a nyugalom egyáltalán nem stabil: megszűnik, ha továbbra is elfogadjuk, hogy egy annyira önérdekű és annyira tehetségtelen, irreális világban szédelgő kormányunk vihesse továbbra is az ügyeinket, mint ez a mostani. Nem vagyunk „izgágák”, akik örömünket lelnénk a „mozgalmárkodásban”: polgárok vagyunk, akik jól látják, hogy ha ráhagyjuk világunkat azokra, akik élvezetből, komoly munka helyett, vagy (lelki) kényszereiket követve politizálnak, abból elsősorban nekünk, polgároknak lesz bajunk.
Jelenlegi helyzetünket már 236 évvel ezelőtt nagyon pontosan foglalták írásba, a világ túlfelén, íme:
„A józan ész azt kívánja, hogy a jól bevált kormányzatot ne változtassuk meg jelentéktelen és múló nehézségek miatt; és valóban a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség inkább szenved mindaddig, amíg a rossz nem válik elviselhetetlenné, mintsem hogy kivívja jogait, és eltörölje a megszokott formákat. Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora mindig ugyanazt a célt szem előtt tartva azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új védelmezőkről gondoskodjék.”
Ezek az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatának szavai, 1776-ból – és mi sem adhatnánk jobb helyzetleírást mai magyar állapotainkról. „A rossz elviselhetetlenné vált” – mert jó politikára képtelen vezetőink vannak, immár huzamos ideje. Ideje ezen változtatnunk – és amint fentebb már írtuk, mástól, mint saját magunktól ezt a változatást hiába várjuk. Mert ha bárki más változtatna és nem mi, magyar polgárok szabnánk meg a változás módját és irányát, akkor az az ő felfogását és érdekeit követő változás lenne és semmi garancia arra, hogy e változásokkal mi lényegesen jobban járnánk.
Nem akarunk politizálni. Nem akarjuk a hatalmat a saját kezünkbe venni és nem akarunk politikusokká válni sem. A dolog nem rólunk szól, nem mi szeretnénk „szerepelni”. A mi dolgunk az, hogy létrehozzuk azt a közösséget, amely megkeresi és felkéri a politikai szerepre legalkalmasabb polgártársainkat, hogy Magyarország népe érdekében vegyék kezükbe közös ügyeink intézését, a Köztársaság irányítását. Alkossanak ehhez programot, amely Magyarország és a magyar nép valóságos állapotából és adottságaiból indul ki – és erre alapozzák a cselekvés, a szükséges változtatások rendszerét.
Ezt az utat még sosem próbáltuk, még sosem éltünk a demokrácia azon lehetőségével, hogy mi, állampolgárok alkossunk egy érdekcsoportoktól független politikai közösséget, kifejezetten azzal a céllal, hogy e közösség vezetői ne kontraszelektív-„hűbéri”, hanem meritokrata úton kerülhessenek pozícióba. Pedig ez lenne a demokrácia igazi értelme. Eddigi 22 „demokratikus évünkben” csak arra volt lehetőségünk, hogy a magyar társadalmi hagyományrendszerek által így-úgy összehozott, szellemiségükben jórészt a múlthoz kötődő politikai erők közül válogathassunk. És mivel ezek az erők nem a kívánatos jövőből, hanem „saját múltjukból” – és: saját céljaikból - kiindulva politizáltak, ezért az eredmény is felettébb hasonlatos lett a meghaladni óhajtott múlthoz: Magyarország 22 év alatt újratermelte a hegemonisztikus hatalmi struktúrát.
22 év alatt sok magyar sokat tapasztalt és sokat változott – eleget ahhoz, hogy belássák: át kell venniük a közügyek irányítását.
Mi, akik ezt a felhívást megfogalmazzuk és nyilvánosságra hozzuk, nem vagyunk politikusok és nem is akarunk azokká lenni. De valakiknek csak el kell már kezdeniük, valakiknek ki kell már mondani azt, hogy ez az egyetlen út, amely elvezet a sikeres, stabil, erős gazdasági alapokkal rendelkező Magyarországhoz: ha legjobb szakembereinket hívjuk meg programot összeállítani és azután azt meg is valósítani, immár politikusokként. A ma „politikai helyüket” kereső választóknak fel kell kínálnunk ezt az alternatívát, hogy végre ne csak az éppen leváltani kívánt erő ellen szavazhassanak, hanem önmaguk és a köz érdekében.
Nyilvánvaló, hogy egy program, egy politikai közösség anyagi erőforrásokat is igényel. Ezt – tekintettel arra, hogy a cél a közösség és nem valamely érdekcsoport üdve – csak a közösség biztosíthatja. Ennek Magyarországon, a magyar társadalomban alig vannak hagyományai: egyszerűen nem volt olyan helyzet a történelmünkben, amikor egy új politikai erő közadakozásból állt volna fel – talán csak 1848 az egyetlen kivétel. Ráadásul a „politikai közbizalom” sem jellemzi a magyar polgárok zömét: itt az a közvélekedés, hogy „a politikusok tolvajok”, ezért önként, jószántunkból dehogy adakozunk mi politikai célra. Évszázados tapasztalataink arra figyelmeztetnek, hogy amit a magyar polgár a politikára költött, abból haszna nemigen lett. Ám ha „saját politikai erőt” akarunk, akkor ugye nem várhatjuk azt, hogy a „saját szolgáinkat” valaki más fizesse? (...Hiszen már Mikszáth is megírta a Szent Péter esernyőjében: „Nem a mi szolgánk a pap, hanem az Úristen szolgája. Mindenki fizesse a maga szolgáját.” – ebből pedig a szolga urának fizetési kötelezettsége egyenesen következik.)
...Mutassuk meg Orbánnak, hogy bizony, igaza volt 1989-ben: ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Hozzuk most létre azt a politikai erőt, amely közéleti súlyával előbb rászorítja az uralkodó pártot a tisztességes választásokra, majd leváltva ezt a pártot, hatékonyan fog az ország érdekében kormányozni is!
Van egy régi római történet, még a Köztársaság korából, amikor az ellenség körülvette és már csaknem legyőzte a római sereget. Ekkor az ügyek rendbe tételére a polgárok Cincinnatus nevű társukat kérték fel. Cincinnatus pedig, otthagyván a szántást, rövid úton rendet is tett: összefogta a Köztársaság erőit, legyőzte az ellenséget – majd visszatért munkájához, „az eke szarvához”... Mi, akik most a nyilvánosság elé lépünk felhívásunkkal, szintén csak efféle, a szükséghelyzet hozta „Cincinnatusok” vagyunk. Segítsünk rendbe tenni a Köztársaság dolgait – aztán pedig ki-ki térjen vissza munkájához!
2012.09.05. 20:50 Szerző: Đđ
Fidesz dilemmája – ország dilemmája
„Ne hagyj itt bennünket, Isteni Uram! Ne hagyj itt, mert nem lesz, aki vezet bennünket!”
Zsoldos Péter: Távoli tűz – 1969
Orbánnal baj van – és Orbánnal bajban van a Fidesz. Nyilvánvaló, hogy nehéz döntést kell meghoznia a „vezérkarnak”: Orbánnal induljanak-e neki a 2014-es választásnak, vagy idejében váltsanak „biztonsági játékra” és húzzanak elő valakit helyette?
Van ugye egyrészt a karizmatikus pártvezér-miniszterelnök, aki áthúzta a pártot és a tábort a 2002 és 2010 közötti ellenzéki korszakon és végül győzelemre vitte a csapatot. (Persze nem egyedül, ez ennél sokkal összetettebb dolog, de ezt most ne elemezzük!) Ám ugyanakkor ez a miniszterelnök igen sikertelen politikát folytat – legalábbis a számok és az objektivitás tükrében. Mióta megalakult a második Orbán-kormány és elkezdett működni a „több mint kétharmad”, mintha egyre kiszámíthatatlanabb, egyre zavarosabb lenne minden – és ez a folyamat „exponenciálisan” látszik erősödni. A dolgok kulcsa pedig ebben a kabinetben a miniszterelnök: az ő személye, az ő akarata. Ezek szerint: ha baj van a kormányzattal, akkor a miniszterelnökkel van baj. Ha baj van a kormányzati teljesítménnyel, akkor a miniszterelnök teljesítményével van baj – pontosabban: a teljesítőképességével.
Lehet, hogy túl sokat akart... Lehet, hogy túl sokat vállalt. Lehet, hogy rosszul mérte fel a saját képességeit és határait. Lehet, hogy – túlkompenzálandó bizonyos frusztrációkat – belehajszolta magát, a pártját és az országot olyasmikbe, amikről az első pillanattól lehetett (volna) tudni, hogy jól nem jöhet ki belőlük.
Orbán Viktor „készen van”: egyre inkább úgy tűnik: képtelen a reális világot érzékelni és elfogadni. Saját „démonokat” fejlesztett ki és semmi sem mutat arra, hogy ne ezek irányítanák immár a gondolatait és az azokból következő cselekedeteit, döntéseit. Másodlagos kérdés, hogy „klinikailag” mi a pontos diagnózis: elfáradás, skizofrénia, mellékhatás, vagy bármi más. Ez nem politikai kérdés – a politikai kérdés az, hogy miképpen kezeli az alkalmatlanná vált vezért az a politikai közösség, amelynek élén áll. Politikai kérdés továbbá az is, hogy mit tegyen és mit tehet a társadalom akkor, ha ez a politikai közösség netán nem képes jól dönteni (a társadalom érdekeinek szempontjából nézvést) ebben a kritikussá vált helyzetben?
Orbán biztosan nem fog lemondani – nincs „betegségtudata” – így az utódjáról sem intézkedhet. A Fidesz viszont csupán a „csúcsán” egységes: valójában abban is jelen vannak az ellentétes érdekű csoportok és politikusok, gazdasági háttéralakok. (Jól láthattuk ezt a Simicska és Fellegi „családok” küzdelmében is – de a „Pintér-klán” is meglehetősen „önjárónak” mutatkozik...) Ez viszont azt jelenti, hogy ha a vezér kiesik - mert fizikailag válik előbb-utóbb képtelené a (tényleges) vezetésre – akkor ezeknek a belső csoportoknak kellene „lebokszolniuk” azt, hogy ki legyen az új vezető... Ezt a belső küzdelmet akkor is le kell folytatnia a Fidesznek, ha „címerállatként” esetleg megtartják (egy ideig még) Orbánt, mert valójában vezeti akkor is kell valakinek.
Persze elvileg ott a lehetőség arra, hogy egy „koronatanács” hozza a döntéseket – ám ez a tanács nem lehetne kellően hatékony és gyors, éppen a tanács tagjainak eltérő érdekei miatt. Ez pedig mind a jelen világgazdasági-világpolitikai közegben, mind pedig a Fideszre váró választási küzdelemben nagyon veszélyes. (Láthattuk, mire vezetett az, hogy Waterloonál Napóleon betegeskedett és a csata egy szakaszában tábornokaira bízta az irányítást. Ney lovasrohama máig iskolapéldája annak, amikor egy „pótvezér” képtelen felnőni a feladathoz...)
Aztán: sokan vannak a Fidesz-hívek táborában, akik a „vezérben” hisznek valójában és nem a pártban... (Hja: ez a karizma!) Ha a rossz döntést immár nem Orbán, hanem a pártvezetés – vagy egy kevésbé karizmatikus új vezető – hozza meg a jövőben, akkor immár korántsem biztos, hogy e hívek is ki fognak tartani a Fidesz mellett.
...Nehéz idők és nehéz döntések várnak erre a pártra – és nagyon valószínű, hogy igazán jó, a helyzetet megoldó döntésük nincs is!
De mindez belügy, mondhatjuk. Mi lesz az országgal, amelyet ez az erő vezet? Mi a teendőnk nekünk, magyar állampolgároknak, akik kívülről nézzük Orbán és a kormánypárt vergődését, ám annak hatásaiban nagyon is „benne vagyunk”?
Nincs más hátra: nekünk kell összeraknunk azt a leendő kormányzati programot, amely mentén a következő választás után majd elkezdjük rendbe rakni magunkat. Természetesen azt, hogy „nekünk kell összeraknunk”, nem úgy értettem, hogy „mindenkinek”. Nem: hiszen egy kompetens kormányprogramhoz kompetens tudás is kell, nem csak „vágyak”, vagy éppen „kormányváltó düh”. Az „egyszerű állampolgárok” feladata nem a programírás – isten őrizz! – hanem annak a szerveződésnek a létrehozása és támogatása, amely megbízást ad magának a programnak az összeállítására, éspedig az egyes területek elérhető legjobb szakértőinek. Mert a következő kormánynak nem valamiféle „civilek” által összerakott „népakarat-programra” lesz szüksége, bármennyire is népszerű ez az elképzelés sokak szemében. (Hogy ez az út hová vezet és hogy azon egy politikai szerveződés meddig képes eljutni, jól mutatja a Szolidaritás sorsa.)
Ide vérprofik kellenek – jólfizetett vérprofik, akiken számon kérhető a határidőre és minőségben való teljesítés. A lelkesedésből munkálkodót legfeljebb csak nógatni lehet – és ismerve az általános (önkéntességen alapuló) magyar hozzáállást a feszes határidőkhöz, a fegyelmezett szervezetben végzett munkához és a hosszú távú kitartáshoz egy adott „projekt” mellett, aligha remélhető siker egy „batyusbál-jellegű” kompániától... 19 hónap múlva itt lesz a választás – és (ha lesz előzetes „feliratkozás”), akkor 15 hónap van arra, hogy legyen program, legyen annak mentén megszervezett ellenzék és ez az ellenzék átvegye a közteret a kormánytól. Idő kell arra, hogy a „bizonytalanok” megszokják ezt az új erőt és bízni kezdjenek abban. Egy ilyen feszes programot nem lehet „ha éppen van kedvem...”-alapon végigcsinálni!
...Írunk itt programról... Holott sokan azt mondják: nem a program motiválja a szavazókat, nem az határozza meg azt, hogy erre vagy arra a pártra voksoljanak. Ebben általában sok az igazság, ám erre a mi 2014-es helyzetünkre ez az igazság éppen nem áll. A ma bizonytalanok éppen a „választható pártok” programtalansága miatt nem támogatják egyiküket sem. Azt tapasztalják, hogy a létező pártok létező programjai vagy kidolgozatlan lózunggyűjtemények („el kell érni”, „célul kell kitűzni”, „meg kell őrizni” és hasonlók – MSZP, DK), vagy rosszul feltett kérdésekre adott indulatválaszok, amelyek tulajdonképpen nem is a politika, hanem a pszichológia világához sorolhatók inkább (Jobbik), vagy belterjes, a társadalom teljességére tekintettel nem lévő szubkultúra-gondolatok (LMP), vagy pedig egyszerű kisemberi vágyak felsorolása, mindenféle erőforrás-alapok hozzárendelése nélkül (Szolidaritás), vagy pedig a Fidesz, a maga hamis világával és hamis nyelvezetével.
A ma bizonytalan szavazók között vannak a legtudatosabb szavazók. Azok, akiket sem nosztalgiák (MSZP-szocializmus), sem a „jobboldali, keresztény, nemzeti (úri) Magyarország” iránti értelmi és szocializációs elkötelezettség, sem a zűrzavaros „radikalizmus” nem fog tudni megmozdítani. Ők tényeket akarnak: mitől fog működni az ország? Tényekkel pedig csak egy koherens és realista program fog tudni szolgálni.
...Ejtenünk kell itt kitérőként néhány szót a „demokratikus erők összefogása” témáról (ezt most éppen szoci és ex-szoci körökben kezdik emlegetni, pl.: http://nol.hu/lap/forum/20120725-vissza_az_operahoz, vagy: http://www.nol.hu/velemeny/20120905-donteni_kell.) Ezek az elképzelések a már létező ellenzéki erők összefogásáról szólnak – csakhogy a „már létező” úgy is mondható, hogy „már kiismert”. Ezekről az erőkről sok tapasztalatot szerezhettünk – ám ezek egyike sem olyan, amelynek alapján megalapozottan tarthatnánk őket képesnek az ország, a társadalom problémáinak megoldására.
Azt kellett látnunk, hogy még azokat a problémákat sem látják és nem is emlegetik, amelyek pedig bajaink igazi forrásai. Mármost, ha a probléma sem ismert számukra, akkor ugyan miképpen tudnának arra működőképes megoldást találni? A jó kormányzásra való alkalmasság nem négylevelű lóhere, amire csak úgy rátalálhatunk...
Itt nem „demokratikus deficit” van, nem emiatt kell új erő az ország élére. Itt (polgári) mentalitás-deficit van: ennek következménye pedig a gyenge vállalkozásképesség. Minden más erre vezethető vissza.
A következő kormányzásra készülő erőnek azt kell tisztáznia, hogy miféle társadalmat szeretne itt látni? Erre a választ nem a politikai múltunkban kell keresnünk.
Az a társadalom, amelyet mi szeretnénk – és amely mellé felsorakozna a „bizonytalanok” jelentős része is – egy biztos gazdasági alapokkal rendelkező társadalom. Biztos gazdasági alapokat pedig egy „nem polgári hagyományú” társadalomban csak úgy lehet teremteni, ha megtanítjuk ezt a nem polgári népet jövőt tervezni, akár egyéni, akár családi, akár vállalkozási szinten, akár a helyi kisközösségek szintjén. Ehhez stabil „kormányzati környezet” kell, nem-hektikus, viszont szakszerű törvényalkotással, kemény jogbiztonsággal, makroszinten tervezhető jövővel. Mert csak akkor van értelme mikroszinten tervezni, a jövővel gondolni, ha nincs az állampolgárok feje felett egy „harántimpulzusokkal terhelt” kormány, lázálmokkal és lelkekben dúló békétlenséggel. A háború nagyon nem polgári, a polgári attitűd megerősödéséhez béke kell. A jövővel számoló mentalitás csak akkor lesz képes a jövő anyagi alapjait megteremteni, ha a ma eltervezett „kisjövőket” nem rondítja össze egy-egy „lázálmos nagyjövő”.
2012.09.04. 20:18 Szerző: Đđ
Él-e még a szultán?
“Oluban bed-nâm-ı âlem gerçi yakdum nice dâg!
Olmadum mı şâh-ı gam nâm u nisânım yok mıdur?”
(„A világban rossz a hírem s valóban: hány billogot sütöttek rám!
Nem lettem-e a bánat sahja, nevem s jelvényem nincs-e?”)
Hajretí török dervisköltő: Öt bejt – XV-XVI. század fordulója
A Fidesz vezetői talán nem olvasták az Egri csillagokat? Mert ha olvasták volna, abból tudhatták volna, hogy a gyauroknak tett esküt igazhitűnek nem kell betartania. Az azeriek igazhitű népek – mi pedig, magyarok, gyaurok vagyunk.
Odaadták a baltást – a semmiért. Ma ugyanis megjelentette az azeri állami olajalap, hogy eszében sincs Azerbajdzsánnak (az azeri Állami Olajalapnak, a SOFAZ-nak) magyar állampapírokat vásárolni (http://www.oilfund.az/en_US/news/786/100/Official-Statement-of-the-State-Oil-Fund-of-the-Republic-of-Azerbaijan.asp).
Az is szörnyű lett volna, ha 2-3 milliárd dollárért adjuk át a delikvenst, de legalább lett volna valamilyen magyarázat a dologra. Valami, ami lefordítható Orbánról emberre, ami számokba önthető – még ha a jövőre és 2014-re várható teljes adósságfinanszírozási igényünkhöz képest nagyon kevés is lenne, lett volna az a 2-3 milliárd (ld. erről: http://index.hu/gazdasag/magyar/2012/09/02/akk-azerbajdzsan/).
Az a helyzet, hogy ha két állam miniszterelnöki-államfői szinten egyeztet bármilyen fontos (állampapír-ügyletek), vagy kényes (baltás gyilkos átadása) ügyletről, akkor azt szakértők hosszas és alapos vizsgálatai előzik meg – rend szerint. ..Persze, igaz: általában azt is szakértők hosszas és alapos vizsgálatai szokták megelőzni, ha a parlament elé kerül egy törvényjavaslat – és nálunk az utóbbi bő két évben ez sincs így. Ha két éven át permanensen rögtönzések és meglepetések jellemzik a magyar politikát, akkor megalapozott a kijelentés: nálunk ez most A rendszer. De miféle érdek lapulhat meg egy olyan „rendszer” mögött, amelynek döntései gyakorlatilag szétverik az államot és lerombolják nemzetközi kapcsolatainkat? Miféle érdeket szolgálhatna az, ha egy állam szinte „tudatosan” sorvasztaná magát, az erőforrásaink keresztül?
Orbán Viktor még 2009-ben, Kötcsén arról beszélt, hogy 15-20 évre akarnak itt létrehozni egy centrális erőteret – de hát ez így, ilyen politikával és ennyire ésszerűtlen döntésekkel lehetetlen lesz. Ha meghosszabbítjuk a trendjeinket, akkor valahol 2015-’16 környékén el fog jönni az a helyzet, hogy az ország nem lesz tovább fenntartható. És nincs az a kormány, amely túlélné az általa vezetett ország gazdasági (és társadalmi?) összeomlását. Feltéve (de meg nem engedve!), hogy a Fidesz még megnyeri a 2014-es választásokat, akkor is, alighogy megalakulna a kormány, máris kezelhetetlen helyzettel kellene szembenézni – ráadásul egy olyan helyzettel, amelynek létrejötte, a maihoz képest változatlan pálya mellet, már ma is előre látható! Nincs az az érdek(kör), amely ésszerű magyarázatot adhatna erre a viselkedésre.
Itt teszek egy kis kitérőt, mivel azt írtam: nincs az az érdek(kör)... Sokan erre megjegyezhetik, hogy „De igen: hiszen amíg kormányon vannak, lehet fosztogatni az országot – és ez nekik megéri – azután meg utánuk a vízözön, lelépnek a pénzzel.” Sokan gondolhatják így – ám ez az elképzelés téves, mert ha eljön a gazdasági összeomlás és azzal a kormányváltás is, akkor (a helyzetből szükségképpen következően) az új kormány legitimitását többek között az fogja megadni, hogy „elkapja és megbünteti a felelősöket”, de nem csak úgy Budai Gyula-módra, hanem „a törvény teljes szigorával”. A felelősök fellelhetők, megnevezhetők – és a világból akárhonnan előkereshetők, megbüntethetők. És bizony: a felelősök éppen azok a személyek, akik a mai kormány prominensei, akik ezeket az esztelen döntéseket hozzák rendszerszerűen. Már csupán 3-4 éves időtávlatban sem éri meg nekik az, ami ma történi. (Jó példa erre Hagyó Miklós esete, akinek a maiakkal összemérve parányi ügyei voltak – és ő is rajtavesztett...) Itt nem „Sukoró-ügyek” lesznek terítéken, hanem kőkemény, jól dokumentálható szervezett bűnügyek...
...Miért történik hát mindaz, ami történik?
Fentebb azt írtam: nincs ésszerű magyarázat erre a viselkedésre – és az „ésszerű”, valamint a „viselkedés” szavakat nem véletlenül írtam kurzívval.
Még egy kis kitérő: a Fidesz-kormány hatalmi mechanizmusa erősen centralizált és aligha történhet komoly ügyben döntés a miniszterelnök akarata ellenére. Ebből következik, hogy mindaz, amit tapasztalunk, egyezik a miniszterelnök akaratával – valószínűleg (a rendszer logikájából adódóan) egyenesen abból következik!
Foglaljuk össze:
- Aligha történhet komoly ügyben döntés a miniszterelnök akarata ellenére.
- Nincs ésszerű magyarázat a kormányzat ténykedésére.
Akkor ebből ugye az következik, hogy a miniszterelnök által hozott döntések nem ésszerűek.
Mármost: ki hoz általában nem ésszerű döntéseket:
- a buták
- azok, akik az ésszerű döntéshozatalban gátolva vannak.
A miniszterelnök nem buta – nagyon is okos ember, ez vitán felül áll! Képességei kiemelkedőek: számos, a politikában lényeges területen messze-messze meghaladják a „magyar politikai átlagot”. Akkor marad a másik lehetőség: valaki, vagy valami gátolja abban, hogy ésszerű döntéseket hozzon. Ez két esetben lehetséges: ha egy „titkos(?)” érdekkör manipulálja a tetteit, marionettezik vele és esetleg „zsarolja” valamivel. Ez színtiszta összeesküvés-elmélet, nem érdemes belebonyolódni – elég annyi, hogy egy zsarolható és manipulálható miniszterelnök aligha képviseli országa és népe érdekeit. A másik lehetőség az, ha az, ami az ésszerűségben gátolja, nem külső, hanem belső tényező.
Ezzel kapcsolatban már régebben is jelentek meg találgatások és a minap is felbukkant egy – sokak szerint gyanús – felvétel. Felvetődött az a – jogos – kérdés is, hogy el kellene számolnia a miniszterelnöknek ez ügyben a nyilvánosság előtt. Azonban legyünk realisták: az újabb kori történelem alig ismer olyan példát, amelyben hasonló (feltételezett) helyzetben egy politikai vezető nyíltan beszélne – ködösítésre viszont annál több példát tudunk. Ez szükségszerűen van így, mert aki az életét tette arra, hogy egy országot vezethessen, annak gyakorlatilag az élete elvesztésével érhet fel a hatalom elvesztése, így inkább addig terel, ameddig az lehetséges. És szintúgy érdekük azoknak is a vezető minél további pozícióban tartása, akik státuszukat és befolyásukat az illető vezető hatalmának köszönhetik – hiszen ha egy efféle első számú vezető távozik a hatalomból, akkor a „slepp” is ugrik... Visszatérve az iszlám világába, köztudott, hogy Szigetvár ostrománál a halott Szulejmán szultánt is kiültették – kifestve-kitámogatva – a sátra elé...
...Kedves olvasóim: mi van akkor, ha Orbán is valami hasonló manipuláció alanya? És: ha netán a spekulációk megalapozottnak bizonyulnak és elkövetkezik „a halál napja”, akkor ki lesz az, aki alkalmas „új szultán” lehet? Honnan kerülhet majd ki ez az ember?
Azzal aligha leszünk kisegítve, ha a Fidesz „janicsárserege” ültet fölibénk új Padisahot – mert abból a garnitúrából nem ismerünk olyat, aki rendelkezne a rá váró feladatok nagyságához kellő képességgel, felkészültséggel, mentalitással - és befolyásoktól való mentességgel is.
Csak két dologban bízhatunk:
- hamisak a feltételezések a miniszterelnök „belső gátoltságával” kapcsolatban,
- készül már valahol – titokban? – az az ellenzéki vezető, aki „adekvát és biztonságos megoldás” lehet.
...Mi az utóbbit reálisabb lehetőségnek tartjuk!
2012.09.03. 22:48 Szerző: Moin Moin
„Győzelem” – vagy teljesítmény?
„Ich denke, daß sie [die Vorsehung] kein Wunder tun würde, damit sich Schlesien lieber in der Hand Preußens als in der Österreichs, der Araber oder Sarmaten befinde.”
(„Azt hiszem, hogy ő [a Gondviselés] nem tenne csodát azért, hogy Szilézia inkább a poroszok kezén legyen, mint az osztrákokén, az arabokén, vagy a szarmatákén.”)
Nagy Frigyes porosz király feljegyzése a 2. sziléziai háborúról
Ha nem lettek volna a kommunisták, akkor most ki kellene őket találni ahhoz, hogy legyen a magyar jobboldalnak öndefiníciója. Ez jutott eszembe ma, olvasván az önmagát blogján „politikai gondolkodóként” bemutató „századvéges” G. Fodor Gábor írását (Győzhetnek-e a magyarok? - http://gfg.blog.hu/2012/09/03/gyozhetnek-e_a_magyarok?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201209)
A magyar jobboldal vergődik. Belül ugyanis üres: önmeghatározása nem más és nem több, mint hogy „Mi nem a komcsik vagyunk!”. Ennek a meghatározásnak az az üzenete, hogy „Mindenki szavazzon ránk, aki valamiért utálja a komcsikat, vagy fél a visszatértüktől!”...
Borzasztóan álságos és hazug ez az öndefiníció.
Önmagát a (magyar) (új?-)jobboldal mint „új, még életerejét gyűjtő kultúrát” határozza meg – ám jól tudjuk, hogy benne semmi igazán új nincs. Valójában régebbi (eszméit tekintve pedig avíttabb), mint az általa mumusizált „régi status quo”, a „hatvan éve folyamatosan épülő falanszter”: a baloldal. (Megjegyzés: a magyar jobboldal szemében azért – volt – „falanszter” a baloldal által berendezett ország, mert abban nem volt hely a régi, jobboldali-nemzeti-keresztény elit kivételezettségének. Így aztán a jobboldal a baloldal uralta évtizedek – viszonylagos – társadalmi egyenlőségét „hátrányos helyzetként” élte meg...)
Az a helyzet, hogy a „létező baloldal” és ez az „új erő”-jobboldal valójában a dolog mélyén nem különbözik egymástól, mert egyik sem teljesítményalapú. Belső előrejutási, felemelkedési és kiválasztódási rendszereik nem meritokrata elvek mentén épültek fel és nem úgy működnek. Mindkét „csapat” kapcsolat- lojalitás- és érdekalapú. Mi, kívülálló magyarok – vagyis a társadalom elsöprő többsége – idegenként, vagy ha úgy tetszik „ellenségünkként” tekintünk (immár) mindkét társaságra és hazugnak tartjuk mindkettejük „eszmeiségét”, továbbá veszélyesnek azt a gyakorlatot, amelyet hatalomban (és ellenzékben is) folytattak-folytatnak. Mindkettőről úgy tapasztaltunk, hogy a magyarság hosszú távú érdekeivel ellentétes őket a hatalomba engedni, vagy ott megtartani.
Az egészből az süt, hogy személyes, lelki igény van arra a magyar jobboldalon, hogy „felül legyek” – függetlenül szinte mindentől: képességektől, megalapozott és rendszerezett tudástól, teljesítménytől és emberi-társadalmi kvalitásoktól. És mivel igen bizonytalannak érzem azt, hogy számomra ezt „a világ” megadja-e vajon, ezét „harcolok a világ ellen”. Eleve „rossznak” kiáltok ki mindenkit, hogy aztán, ha mégsem kaptam meg azt, amire vágyom, elmondhassam: „Mit is várhattunk ezektől?”
A magyar „létező baloldalról” így ír GFG: „...értik, hogy mi a tét. Megértették, ha ennek az új kultúrának a konszolidációja sikeres lesz, akkor Magyarországon hosszútávon jobboldali konjunktúra fog fennállni, azaz jobboldali értékkonszenzus és centrális politikai erőtér lesz. S ezzel ők mindent elveszítenek.”
Nos, mindezek csekély átírásával éppen hogy a magyar jobboldalt kapjuk meg, íme: értik, hogy mi a tét. Megértették, ha ennek a „nemzeti-keresztény-nacionalista-jobboldali” kultúrának a konszolidációja nem lesz sikeres, akkor Magyarországon hosszútávon nem-jobboldali konjunktúra fog fennállni, azaz sem jobboldali értékkonszenzus, sem (orbánista) „centrális politikai erőtér” lesz. S ezzel ők elveszítik az utolsó Nagy Lehetőséget a visszatérése, Magyarország át-/visszavételére – azt a Nagy Lehetőséget, amelyre 8 évig készültek és amelyre mindent feltettek. Amiért – a „több mint 2/3-ért” minden hazugságra, áltatásra és gazemberségre készek volta – és lám: mindhiába!
Mindhiába, mert egy teljesítőképesség-központú világban nem lehet „az úri ősök módjára” élni (mint ahogy nem lehet „kádári módon” sem élni és politizálni sem). Ebben a világban a kutyát sem érdekli, hogy ki és miféle „privilégiumokra” tart igényt és erre miféle „új kultúrát” talált ki magának. Előnyt itt csak a jobb teljesítőképesség jelent, éspedig össztársadalmi szinten és hosszú távon. Ebben viszonyt az újraéledt magyar jobboldal semmit sem volt képes felmutatni. Nem lett magasabb a magyarországi beruházási ráta. Nem fejlődött a munkakultúra. Nem lettünk jobb szervezőkké és objektívebb célmeghatározókká sem. Nem lett színvonalasabb, a tudást a széles tömegekhez is hatékonyan eljuttatni képes oktatási rendszerünk, a tananyagunk pedig semmivel sem lett naprakészebb. Ezt a minket körülvevő világot nem érdekli az, hogy már elsőtől lesz erkölcstan és mindennap lesz tesióra a sulikban – mert ezek a társadalom hatékonysága szempontjából mit sem érnek. Mit sem ér, ha egy „százéve” is idejét múlt társadalomképen alapuló „alattvalói erkölcsöt” oktatnak és semmit sem ér az, ha az államtitkár asszony kedvéért mindennap „kampányszerűen” fogják csuklóztatni az iskolások „hadait”. Nem érnek semmit az egyházhoz átjátszott iskolák sem, mert semmiféle felmérés, objektív tény nem támasztja azt alá, hogy azokban színvonalasabb, az életben többet érő tudást kaphatnának a gyerekek. A „régi jó világ” ábrándja, amelyben „mindenki tudta, hol a helye”, ellentétes a mai világ azon követelményével, hogy az egyén pozícióját a teljesítménye alapozza meg, mert így jön ki a társadalomból a maximum...
...Igen tanulságos az is, amit GFG „a nyugatról” összeírt. „Nem is egy Nyugat van” – állapítja meg például. Nos, nem: egy nyugat van! Egységes az a polgári mentalitás, amely széles körben elterjedt Bécstől Reykjavíkig és Tromsøtől Ljubljanáig, az a holnapokkal is számoló és azokat a máért fel nem áldozó, hosszú évszázadok tapasztalatain nyugvó mindennapi szokásrend, amely mentén „a nyugatiak” berendezték és működtetik társadalmaikat és gazdaságukat – no meg a cégeiket is! Nyilvánvaló, hogy amikor GFG „nem egy nyugatról” beszél, akkor az EU megosztottságaira céloz ezzel. Csakhogy az EU épp azért megosztott, mert annak, mint szervezetnek, nem csak a nyugat a része, hanem a dél és a kelet is! GFG (valószínűleg tudatosan és szándékosan) el akarja kenni ezzel a „nem egységes a nyugat” szöveggel azt a mentalitásbeli eltérést, amely az általunk fentebb leírt nyugati mentalitás és a magyar jobboldal mentalitása között áll fenn. Hiszen ha úgy nézzük, ahogy GFG és a magyar jobboldal „megmondói” szeretnél velünk láttatni, akkor a basáskodó, kivételezést elváró magyar jobbos mentalitás nem több, mint egy „népszokás”: kb. ugyanannyi lenne eszerint különbség e mentalitás és a nyugati, polgári mentalitás között, mint ami a skótok szoknyája és a bajorok bőrnadrágja között van. E felfogás elfedni igyekszik a valóságos helyzetet, hogy t. i. itt lényegi, a társadalom és a hatalom milyenségét alapjaiban meghatározó életfelfogásbeli különbség van.
Írja továbbá GFG a nyugatról azt is, hogy „a nemzetközi viszonyokban ott is saját érdekeiket követik az egyes nemzetek és ebből keletkezhetnek diplomáciai konfliktusok”. Ez megint tipikus elkenés és szándékos pontatlanság. (Ahogy néhai Csurka István fogalmazott: „tudatos ferdítés és csúsztatás”...) E felfogás azt akarja megindokolni, hogy miért akar az Orbán vezette magyar jobboldal külön, az EU-étól eltérő utakon haladni és „unortodox” módszereket alkalmazni. GFG állításában ott van a ferdítés, hogy a fentebb említett „nem is egységes a nyugat” általa már eleve hamisan bemutatott felállásából vezeti le az EU-n belüli politikai szembenállásokat és egyes országok „önző” politikáját. Ám a valóság itt sem GFG állításai szerint néz ki! A tényleges helyzet itt az, hogy a fentebb már általunk leírt „egységes mentalitású nyugatot” alkotó államokkal konfrontálódnak azok a nem-nyugati mentalitású társadalmak, amelyek tovább szeretnél élvezni azt a (kivételezett) helyzetet, hogy saját költéseiket és meggondolatlanságaikat a „valódi nyugattal” finanszíroztassák. Itt tehát valójában éppen az a „nem-nyugatos” mentalitás, társadalmi és politikai „szokásrend” okozza a konfliktusokat, amely éppen a magyar jobboldalt is jellemi. Érthető az igyekezet, hogy GFG és a Fidesz-hatalom szeretné ezt a tényt „elrelativizálni”, eltüntetni az emberek szemei elől.
Hivatkozik arra is GFG, hogy „ott [nyugaton] is vannak értékviták, rivalizálnak egymással politikai világnézetek, van idegengyűlölet, antiszemitizmus”... Bontsuk ezt ki!
Magyarországon az idegengyűlölet és az antiszemitizmus egészen mást jelent (egészen más a „funkciója”) a társadalomban, mint Nyugat-Európában. Itt ugyanis (sokak fejében) a kivételezettség-tudat a társadalom központi rendező elve és ennek egy megnyilvánulási formája és következménye az idegenektől (multiktól, zsidóktól, cigányoktól, „nyugatiaktól”) való félelem, amely áthatja a társadalom igen nagy részét és szinte az teljes jobboldali politikai elitet és ideológiát. (Ha nem is mindig nyíltan kimondva, de pl. a Fidesz kormányzati lépéseiből egyértelműen látható módon.) Ezzel ellentétben Nyugat-Európában ez a jelenség és gondolkodásmód csupán egyes marginális, valamilyen szempontból magát „veszélyben érző” társadalmi csoportokra jellemző. (...És amikor a ’30-as években egyetlen országban, Németországban átvette a hatalmat egy ilyen csoport, annak oka abban állt, hogy az amúgy teljesítményalapú német társadalom „nem tudott mit kezdeni” azzal, hogy a teljesítményalapú és polgári mentalitásban eltöltött előző évszázada miért vezette őt 1918-ban katasztrófába... - de ezt a témát most ne nyissuk ki! Most elég erről annyit írnunk, hogy éppen egy ahhoz hasonló, kivételezettséget vágyó politikai elit hibás célmeghatározása volt ennek alapvető oka, mint amilyen a mi jelenlegi politikai elitünk is. Ott is bizonyos személyes frusztrációk túlkompenzálási szándéka motiválta a téves célkijelölést – akárcsak Orbánnál és körénél, ide számítva magát GFG-t is.)
...Igen, a személyes frusztráltság... Emiatt olyan „érzékeny” a magyar jobboldal, emiatt számít nekik annyit az, hogy „győznek-e”, hogy hová pozícionálja őket a nyugat? Frusztráltak, mert nem jól teljesítenek politikai elitként, holott a híres „több mint 2/3-uk” birtokában csupán a személyes kvalitásukon múlik az eredmény. Frusztrálódnak, mert az eredmény az, hogy a hasonló helyzetben lévő, a válságtól ugyanígy érintett országok elhúztak tőlünk – mi pedig reménytelen recesszióba kerültünk. Frusztráltak, mert több mint kétéves kormányzás után már hiába hivatkoznak az „elmúltnyolcévre”, hiszen két év alatt már legalább be kellett volna tudni indítani a kedvező folyamatokat – ám ilyeneknek nyoma sincs. (Bajnaiéknak ehhez pár hónap is elég volt...) ...És persze frusztrálódtak igazán személyes okok következtében is – de ezeket nem igazán elegáns emlegetni, pláne nem személyekhez kötötten, tételesen felsorolva a „nyomorukat”. Ezért csupán csak annyit jegyzek meg itt, hogy egy igazán tehetséges ember a legszemélyesebb frusztrációit is képes uralni – lásd a „kisebbségi” (korzikai) Napóleont, vagy a csupán „öt láb és két hüvelyk”* magas (alacsony?) Nagy Frigyes porosz királyt, akit erőszakos hajlamú apja rendszeresen és nyilvánosan páholt el és szégyenített meg...
...Itt van ez a „harc”-témakör is: a magyar jobboldal harcol, mert (ahogy GFG írja) „ha elfogadjuk előfeltevéseiket, a magyarok biztosan nem nyerhetnek”. De mik is a nyugati „előfeltevések”? Nem más, mint hogy mindenki a valóságos teljesítmény minősít. GFG azt kérdezi, „győzhetnek-e a magyarok?”, de ez egy hazug, hamis kérdésfeltevés. A helyes kérdés így szól: képesek-e a magyarok jól teljesíteni - társadalomként és gazdasági téren is? Talán elkerüli GFG és társai figyelmét az a nyilvánvaló igazság, hogy a nagy respektussal rendelkező nemzetek mind-mind jól teljesítők is egyben – éppen attól tesznek szert nagy respektusra, mert előtte képesek voltak folyamatosan jól teljesíteni, munkában, szervezésben, célválasztásban, együttműködésben.
A „győztes nemzetek” és az önbecsülés kapcsolata is előkerül, íme: „önbecsülés hiányában viszont egyetlen nemzet sem lehet győztes”. Ebben az az implicit feltételezés fogalmazódik meg, hogy előbb van az önbecsülés, aztán jön és arra alapozódik a győzelem. Ez társadalmak esetében súlyos tévedés. A győzelem (helyesen: teljesítményen alapuló siker) ad alapot ahhoz, hogy becsülhessük magunkat. A magyar jobboldal újabban folyton a munka becsületéről papol, ám ezt úgy érti, hogy ő, a magyar jobboldal végezteti másokkal a munkát.
...De mindazok a torzítások, amelyeket eddig felsoroltunk, tulajdonképpen semmik ahhoz képest, hogy a Fidesz – és persze GFG is – mindent megtesz azért, hogy sulykoljon egy kétpólusú Magyarország-képet: „Vagy mi, vagy a komcsik – ez a kérdés, válasszatok!” Ahogy fentebb már írtuk a poszt elején, ez a Fidesz „választási céljait” hivatott szolgálni: hogy ezzel mindenkit, aki akár a „komcsiktól” fél, akár pedig a kivételezést nem támogató, viszont a teljesítmény alapján pozícionáló polgári mentalitástól, a maga táborába tömörítsen... A GFG által leírt „vagyunk mi és vannak a komcsik” felosztás természetesen hamis: valójában vannak, akik vagy kivételezést, vagy eltartást várnának el és vannak, akik túlhaladottnak tartják ezeket az elvárásokat. Azt is leírtuk fentebb, hogy a választóvonal ugyanazon oldalán áll a „létező baloldal” és az „új erő”-jobboldal, mivel egyikük sem teljesítményalapú. Így nem aközött kell választanunk, hogy támogatjuk-e a Fideszt a „visszatérni készülő komcsi múlt” ellenében, hanem az, hogy a „komplett múltunk” (jobberek+”komcsik”) helyett képesek vagyunk-e egy új, polgári mentalitású és racionális politikai elitet kitermelni és azt támogatni és a hatalomba juttatni?
A múlt erői – és annak magukat „újnak” feltüntető „politikai gondolkodói” - ebben akadályok lesznek, nem pedig iránymutatók. Igazat ír GFG: „nem elég megváltoztatni az intézményeket, meg a rendszert, ha velünk marad egy gondolkodásmód, egy zsigeri ösztön, a múlt életerős kísértete”. A valódi változáshoz, Magyarország modernizálásához és sikeressé tételéhez olyan vezetők kellenek, akik nem a régi („zsigeri”) ösztönnel és gondolkodásmóddal magukban látnak hozzá a feladathoz. Erre a fajta (csak nálunk, nekünk) „új kultúrára” van-lesz szükség ahhoz, hogy „a magyarok győzhessenek”: hogy ne csak pusztán Orbánt és a Fideszt győzhessék le 2014-ben, hanem azt a gondolkodásmódot is, amely „kivételezésre” épül.
GFG írását azzal a kérdéssel zárja, hogy „vajon megteremthető-e olyan világ, ahol a magyarok visszakerülhetnek az őket megillető polcra: a sikeres nemzetek közzé”? Ő a siker, a „polcra való visszakerülés” eszközét egy „új kultúra” megteremtésében látja. Ez az „új kultúra” pedig mi más lenne, mint a mai magyar jobboldal kultúrája - legalábbis GFG szerint... Nos, az a kultúra, amely sikeressé tehet, egyedül csak a cselekvés és a teljesítmény kultúrája lehet – de ennek megteremtésére a magyar jobboldal képtelennek bizonyult. Sőt: ezt meg sem próbálta. Ennek ellenére formálna igényt a (további) hatalomra – de hol érdeke ez a magyar népnek?
GFG azt kívánja/várja el, hogy a magyarokat „ugyanaz a tisztelet övezze”, mint „bármely más nemzetet”, mondván: „Egy sikeres nyugati nemzethez képest sem vagyunk másodrendűek.”
Jaj, kedves GFG, dehogynem! Bizony, „másodrendűek” vagyunk, jelen állapotunkban – és ti, a hatalmat birtokló és megtartani kívánó magyar jobboldal azt sem akarjátok megérteni, hogy mitől. Ti megsértődtök, ha nem számolnak veletek, a ti akaratotokkal, ha „kinéznek a klubból” titeket – de a kinézést csak magatoknak köszönhetitek. Nincs itt semmiféle speciális „magyarutálat”: egyszerűen arról van szó, hogy az igazi nyugat világában a teljesítmények számítanak, nem a legendák és vágyak. Ők ugyanis nem akarnak veletek sem harcolni, sem titeket (minket?) leigázni – ők együttműködni szeretnek. Tudjátok: az a bizonyos, a magyar mentalitásból annyira hiányzó kooperabilitás. És nem „lenéznek” titeket, hanem csupán egyszerűen hülyének nézik mindazokat (veletek együtt), akik úgy akarják a világot oktatni, hogy nem áll mögöttük valóságos teljesítmény. Tudod, nyugaton az efféle „unortodox prófétáknak” tartják fenn Londonban a Hyde parkban a Speakers' Cornert, Párizsban a Centre Pompidou előtti teret, Berlinben meg a Loveparadet... de az ott fellépők egyike sem „politikai tényező”.
...Amit ti az örökös „harcotokkal” csináltok, az éppen olyan, mint a szocialista időkben az imperializmus elleni harc volt: a társadalmi és gazdasági teljesítőképességünk helyett csináltuk. Nem veszitek észre: még az „ellenség” is ugyanaz: a „finánctőke”, a „nemzetközi nagyvállalatok” és a „spekulánsok”. Ha (nem is Kádár, hanem egyenesen) Rákosi elvtárs feltámadna, bizony, otthon érezné magát egy Orbán-beszédet hallgatva!
A magyar jobboldal most várja, hogy amit ő nem volt képes megtenni, azt tegye meg neki a Gondviselés: szerezzen respektust a világ előtt. Fiúk, ne feledjétek: a Gondviselés már Sziléziáért se tett csodát - veletek miért járna el másképpen?
* 5 láb és 2 hüvelyk = 159 cm
Utolsó kommentek