HTML doboz
2012.10.17. 13:27 Szerző: Đđ
Adó, áldozat, győzelem
„Sötét szárnyakon száll az éj,
a hídon sárga fény.
Lombzizzenés és holdsugár,
ott lent egy férfi vár.
Óh, csak a hajnal jönne már!
Óh, csak a hajnal jönne már!”
+Komár László dala Dobray György: Az áldozat c. filmjéből - 1977
Mind Orbánt, mind Matolcsyt komoly frusztrációk gyötrik. Előbbi frászt kap mindentől és mindenkitől, amit-akit magánál erősebbnek érez, utóbbi pedig azoktól, akiket magánál jobb, megalapozottabb tudással bíró közgazdásznak. Orbán azért gyűlöli a bankokat, mert a piacgazdasági viszonyok mellett megkerülhetetlen, önálló gazdasági és erkölcsi (igen!!!) törvényszerűségekkel bíró, igen erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező entitások, Matolcsy pedig azért, mert jobban számolnak, mint ő. Valószínűleg mindketten tisztában vannak a bankok piacgazdaságban betöltött szerepével, ám számukra az a kisebb baj, ha akadozik a gazdaság és a versenyszféra finanszírozása – mert személy szerint nagyobb bajnak érzékeik azt, ha léteznek a társadalomban náluknál, az ő pozíciójuknál szilárdabb, erősebb, tőlük független intézmények. Így a bank- és multiadók szerepe nem csupán az, hogy velük tömjék be a kormányzati inkompetencia ütötte lyukakat, hanem az is, hogy „gyengítsék az ellenséget”, hogy vért csapoljanak le a kormányfüggetlen szervezetekből. És még csak nem is kell önmaguknak sem bevallaniuk a multi- és bankellenesség szubjektív okait, mert mondhatják azt, hogy csupán a Köz érdekében kényszerítik áldozatokra a Közt sanyargató „ellenséges óriásokat”. Ez nyilván egyszerűbb és megnyugtatóbb, mintsem szembenézni azzal, hogy nem a multik és a bankok tették tönkre a magyar gazdaságot, hanem éppenséggel az inkompetens, lázálmokat kergető, cezaromán komplexusokkal terhelt politikusok…
…A kérdés most már az, hogy a „gyűlölt ellenség” meddig tűri el ezt a helyzetet? Mert az nyilvánvaló, hogy Orbán és Matolcsy nem fognak megváltozni és ennek következtében a politikájuk sem fog változni: ha elcseszik a gazdaságot és újabb és újabb lyukak keletkeznek a költségvetésben, akkor újra és újra a „nemzetellenesnek” kikiáltott bankszféra terhelését fogják növelni. Emiatt pedig kialakul és stabilizálódik az a helyzet, hogy a magyar versenyszféra tartósan alulfinanszírozott lesz, nem lesz sem innováció, sem kapacitásbővülés… Ez egy olyan állapot, amelyben mindenki veszít.
Meddig tűr a bankszféra? És: mit tehet?
Az első kérdésre nem tudom a választ – de az biztos, hogy jelenleg messze a saját érdekérvényesítő képességein alul fejt ki ellenállást a kormányzati szándékokkal szemben. Úgy tűnik, még mindig „úriemberi”, européer megoldásokban gondolkoznak – és ez nem is baj: harcoljon ki-ki a saját fegyvereivel! Nem kell, hogy a bakárok barikádokat emeljenek a Kossuth tér körül – elég, ha az éves bankadó néhány százalékát arra fordítják, hogy azzal egy racionális, realista politika megvalósulását segítsék elő. Mert ha nem ezt teszik, akkor minden valószínűség szerint 2014 után is tovább fizethetik a bankadót, vagyis a kormányzati inkompetencia számláját…
Igen: arra gondolok, hogy a bankoknak (is…) támogatniuk kell annak az új magyar politikai erőnek a létrejöttét és a programalkotási tevékenységét, amely híján nem lesz leváltható az orbánista rendszer. Ha marad Orbán, akkor marad az unortodoxia, marad a pangó/zsugorodó gazdaság, marad az örökös költségvetési lyuk. Tulajdonképpen most a Magyarországon tevékenykedő bankok két dolog között választhatnak: vagy elfogadják azt, hogy hosszabb távon még a maihoz képest is igen jelentősen fognak „zsugorodni” (és: nem egy pénzpiaci szereplő távozásra is kényszerül), vagy hozzálátnak a normális gazdasági (és: társadalmi) viszonyok kialakításához. Nyilvánvaló, hogy egy kapitalista, tehát eredményorientált vállalkozás számára az első út nem valós alternatíva – a második viszonyt nagyon is ismerős: úgy hívják, hogy „befektetés”.
Az éves bankadó néhány százaléka elég Orbánék legyőzésére – csak a ma a bankadó-présben kucorgókon múlik, hogy élnek-e ezzel az eszközzel? Azzal pedig különösebben nem kell törődniük, hogy a jelenlegi kormány és hívei majd kígyót-békát kiabálnak emiatt a bankszférától jövő szponzoráció miatt az új ellenzékre – hiszen mára szerencsére eljutottunk odáig, hogy az öncélú kormánypropaganda csupán a társadalom egy kisebbségére, a mindenre elszánt „nemzeti jobbosokra” képes hatni, ők meg ugyebár így is-úgy is „mozdíthatatlanok” az ellenzék számára! Továbbá: a vádat, mely szerint „ha a bankok pénzelik az ellenzéket, akkor az majd a hatalomban a bankoknak fog kedvezni”, igen egyszerűen el lehet hárítani: a bankok nem „extrapozíciókat” és extraprofitot várnak el, cserébe a támogatásukért, hanem csupán normális, őket nem tönkretevő piaci viszonyokat.
…Természetesen az igaz, hogy a bankoknak jelenleg még nincs igazán kit támogatniuk – lehet ez is a passzivitásuk egyik oka. Hiszen Bajnai egymagában nem képes legyőzni a Fideszt, az MSZP-vel szövetkezve pedig – e párt erős, a bizonytalan szavazók körében stabilan fennálló elutasítottsága miatt – aligha lenne remélhető választási győzelem 2014-ben. LMP? Muhaha! Jobbik? (Áthúzva.) Milla? Hát… Igaz, hogy az éves bankadó néhány százalékából már igen tekintélyes mennyiségű „füvet” lehet venni a „szabadpiacon”, ám az a Millával szövetkezve csak úgy vezethet kormányváltáshoz, ha a Parlament körül szívják el és a hatalmas füst megfojtja Orbánékat…
Viszont: a bankok „közegében” ott vannak azok a szakemberek, akikből lehet válogatni egy gazdasági-gazdaságfejlesztési programhoz fejeket – a társadalmi és szakprogramokhoz szükséges szakértői stáb pedig bőven megfizethető az említett bankadó-százalékokból. Így csak szervezés és akart dolga az egész…
Még valami: a legnagyobb magyar bank és annak vezére. Igaz ugyan, hogy ez a bizonyos bank a magyar piac felét birtokolja, ám hosszabb távon neki sem jó az unortodoxia világa. És: ha a fontosabb 5-6 magyarországi bank elszánja magát az aktív harcra, akkor a dolog valószínűleg a legnagyobb részvétele nélkül is sikerülni fog – hiszen a „bizonytalanok” fogják eldönteni a következő választást és nem az, hogy lesz-e még a Fidesznek további pár milliárdja a kampányára.
…De mik a dolog veszélyei a bankokra nézvést? Gyakorlatilag semmi! Ha maradna Orbán, akkor mindenféle „kormányzati bosszú” nélkül is igen sanyarú helyzetben fogják találni magukat - amelyet éppen a fentebb vázolt módszer bevetésével tudnak elkerülni. Tehát: „csak a láncaikat veszíthetik” – no, ilyen se volt még, hogy a bankok legyenek a klasszikus proletár-helyzetben!
2012.10.16. 18:46 Szerző: piefke
Hass, alkoss – cselekedj!
- Mi az, amit itt még tenni lehet, Bornemissza Gergely?
- Segítségért megyünk, Felséges Asszonyom. Elmegyünk a császárhoz!
- Jobb orvosságot nem tudtok, ti magyarok? Valakihez mindig el kell menni?
Izabella özvegy királyné szavai Várkonyi Zoltán Egri csillagok c. filmjéből - 1968
Az, hogy még mindig a Fidesz a legtámogatottabb és a legszervezettebb magyar párt, nem azt jelenti, hogy a magyarok döntő többsége akárcsak hallgatólagosan, fű alatt is egyetértene azzal, amit ez a párt a hatalom birtokában tesz. Nem: ez csupán azt jelenti, hogy a magyar nép, mint politikai közösség, elveszítette egy fontos képességét. Elveszítette a közös, felismert érdekek és szükségszerűségek mentén való közösségformálásra való képességet – vagy talán soha nem is birtokolta ezt igazán, legalábbis a mára, a mai politikai gyakorlatunkra és „rutinunkra” még hatni képes időtávlaton belül.
A magyar nép legutóbbi igazi, a nép zömére kiterjedő „közös cselekvése” az 1848-’49-es forradalom és szabadságharc volt.* Ekkor történt meg mindmáig utoljára az, hogy amit a nép túlnyomó többsége az érdekének érzett, azért képes volt igen komoly személyes áldozatokat hozni, valamint együttesen cselekedni azokkal a „nemzettársaival” is, akik pedig szociális, kulturális, vagy éppen hierarchia-pozíciók terén messze álltak tőle. És amikor ez a mindmáig utolsó nagy, közös cselekvésünk eredménytelennek bizonyult, mintha egy mindmáig tartó „álom” szállt volna a magyarságra. „Passzív rezisztencia”, majd egyre inkább totális, a saját történelmünket csupán „elszenvedni képes”, de annak alakításáért többé egységesen már nem cselekvő néppé alakultunk át. Mindig találtunk aktuális kifogásokat erre a passzivitásra: Ferencjóska, Trianon, Horthy, a Harmadik Birodalom, aztán a Szovjetunió... És amikor megérte a magyar nép 1989-’90-t, akkorra már több mint egy évszázada tulajdonképpen csak szólampolitizálás folyt itt és maga a magyar nép is átalakult egy szólamközösségé: immár nem a közös cselekedet, hanem csupán a nemzeti retorika tartja össze a magyarokat – de nincsenek immár közös, mélyen átélt célok, amelyek ugyanakkor reálisak is (és nem csupán „nagynemzeti lázálmok”).
Kialakult a beszéd kultúrája és kiveszett a (közös) cselekvés kultúrája – na, ezért nem képes ma önmagától összefogni a nyilvánvaló népellenség Fidesz ellen a magát „demokratikus ellenzékiként” definiáló több mint hárommillió honfitársunk!
A beszéd a politikában csak pótszer: legfeljebb arra való, hogy cselekvésre motiváljon – de magát a cselekvést nem helyettesítheti. Amikor például Orbán beszél a nemzet felemelkedéséről, akkor ezt azért teszi, mert nem képes cselekedni a tényleges felemelkedésért. Amikor arról beszél, hogy „tiszteletet követel Magyarországnak a világtól”, akkor ezt ahelyett teszi, hogy tettek szerves, egymásra épülő sorával, mint teljesítménnyel vívná ki az objektív elismerést. ...És amikor a demokratikus ellenzék különféle figurái csak beszélnek a szabadságról és demokráciáról, akkor ez nem mást jelent, mint hogy nem is tudják, mit is jelent a szabadság és a demokrácia, mint tettek folyamata. Mert a szabadság és a demokrácia nem más, mint egy együtt cselekvő emberi közösség...
Ha elmegyünk egy ellenzéki – vagy akár kormánypárti – rendezvényre, akkor azt tapasztaljuk, hogy ott kívánságok fogalmazódnak meg, de sosem fejti ki senki sem, hogy e kívánságokat miféle pontosan kidolgozott technológiákkal lehet és kell elérni. Megint csak nem a „technológiai folyamatba szervezett” cselekvéssel, hanem csupán az ahelyetti beszéddel találkozunk...
...Na, ez így nem fog tovább menni! Dumakultúrából és tettek helyett csak beszélő „közszereplőkből” és állampolgárokból még soha, sehol nem termett jólét! Itt nem arról van szó, hogy ne beszéljük meg a feladatokat – de arról igenis van szó, hogy mielőtt dumálnánk, gondoljuk át alaposan és azért gondoljuk át és beszéljük meg, hogy azután adekvát módon cselekedhessünk!
Mindez ma hiányzik szinte a teljes magyar társadalomból – és ezen belül, persze, a gazdaságból is. Csak beszélők és csodavárók vannak: beszéljünk, addig is úgy érezzük, mintha csinálnánk valamit és addig sem érezzük a tettek kínzó hiányát! Aztán majdcsak lesz valahogy. Majdcsak „elmúlik” Orbán és rendszere. (Ugyan mitől? Kádár elmúlásához harmincvalahány év és a világ teljes átalakulása kellett!) Majdcsak megerősödik az EU, majdcsak segít nekünk a német gazdaság növekedése, majdcsak... Majdcsak jön Bajnai és ráfúj Orbánra, mire az elporlik... Az nem lehet, hogy sokáig hagyja ezt az EU –vagy éppen Merkel, esetleg Barroso, vagy Obama! Majdcsak idejönnek és rendet csinálnak – vagy legvégső esetben, ha ők maguktól nem eszmélnek, majd odamegy hozzájuk a demokratikus ellenzék néhány celebje és felrázza őket, amire persze ők hanyatt-homlok rohannak, egyéb dolgukat felejtve, rajtunk segíteni!
...Hát hogyne!
Odamehetünk valamely demokratikus hatalom vezetőihez, mondván: segítsenek helyreállítani a demokráciát – ám számítsunk arra, hogy első kérdésük az lesz hozzánk: „...És eddig mit csináltatok ennek érdekében önállóan?” Ha erre az lesz a válasz, hogy „Eddig semmit...”, vagy esetleg az, hogy „...de már sokat beszéltünk róla!”, akkor meg fogják kérdezni, hogy ugyan miért higgyenek abban, hogy ezután képesek leszünk majd bármit is tenni? Hiszen régi polgári igazság, hogy „Segíts magadon és megsegít az isten is!”.
...Akkor kell majd mennünk az „istenhez” segítségért, ha már legalább elkezdtünk tenni valamit a magunk erejéből, mert akkor lesz hitele annak, amit mondunk és akkor lesz jogalapunk kérni is az isten segedelmét.
Tőlünk nyugatabbra az az általános szokás, hogy a jónép maga gondoskodik a saját „jószágáról” – és ha valaki-valami azt veszélyezteti, akkor ők tesznek az „értékmentésért”. Avagy: mi lenne, ha a tiroli, vagy bajor hegyipásztor az EU-ra, vagy Merkelre-Barrosora-Obamára várna Szent Mihály napja (október 29.) környékén, hogy helyette, a jószág gazdája helyett biztos helyre hazahajtsa a saját jószágait?
...Tőlünk is ezt várják a szövetségeseink: kezdjük el a saját jószágainkkal végre törődni – önállóan!
* Az erősen táplált legendával szemben 1956 az ország és a magyar nép többségét hidegen hagyta – az fővárosi-nagyvárosi „jelenség” volt csupán. A vidék és a nép zöme passzív maradt, nem úgy, mint az említett 1848-’49-es esetben.
2012.10.03. 20:14 Szerző: Cincinnatus
A Köztársaság diktátora
„Ments meg engem, Uram, az örök haláltól,
Ama rettenetes napon minden bajtól,
Midőn az ég és föld meg fognak indulni,
S eljössz a világot lángokban ítélni.”
Középkori eredetű gyászének a Római Rituáléból – 1614
Mi más is juthatna az ember eszébe a Fidesz-kormány újabbnál újabb választójogi machinációiról, mint a fenti gyászének? Ha kormánykörökben a 2014-es választás napjára gondolnak, akkor a zabszempróba már régóta negatív... „Haragnak napja az, kínok, ínség napja, nagy nap, mely a bűnöst gyötri, szorongatja” – ez a kényszerképzet ösztökéli őket újabbnál újabb, képtelenebbnél képtelenebb ötleteikre. Legújabban már az Alaptörvényükhöz is hozzányúlnának, csakhogy megpróbálják kikerülni a választójogi regisztráció nyilvánvalóan alapjogokat indokolatlanul korlátozó mivoltát. Ám attól, hogy beleírnak valamit az Alaptörvényükbe, az a valami még egyáltalán nem lesz alkotmányos, hiszen az alkotmány, még ez a számos sebből vérző, tákolt Alaptörvény is demokratikus társadalmi berendezkedést ír elő – azzal meg semmiképpen sem férhet össze a választójog efféle korlátozása! Mondhatni, hogy amire most az alaptörvény-módosítás kapcsán a kormány és a „több mint kétharmad” készül, az egy alkotmányellenes alkotmánymódosítás. Mert ne feledjük: nem attól lesz valami egy demokráciában alkotmányos, hogy az a passzus az ügymeneti előírásoknak megfelelően került be az alkotmány szövegébe, hanem attól, hogy az egybevág a demokratizmussal. Ha például a „több mint kétharmad” beleszavazná az Alaptörvénybe a kisdedek heródesi lemészárlását, attól ugye a mészárlás még nyílt alkotmányosság-szegés lenne...
Igen: a demokratikus világ nem olyan és nem is úgy működik, ahogyan azt Orbán Viktor alcsútdobozi perspektívája láttatja. Amit ők csinálnak, az nem más, mint zsarnokság – még csak nem is diktatúra. Mert az a zsarnokság, ha valaki megszerzi a közhatalmat és azt elkezdi a maga hasznára és a társadalom kárára használni, mindent megtéve azért, hogy ez a helyzet így is maradjon. Sokan ilyenkor „diktatúrát” mondanak, ám a helyzet az, hogy a diktatúra egészen más – legalábbis ezen politikai intézmény eredetét tekintve.
A diktatúra kifejezés – köztudottan – az ókori római köztársaság korából származik, ott hozta létre ezt az intézményt a köztársaság szenátusa, azaz a „Senatus populusque romanus” – vagyis: „a szenátus és a római nép”, mégpedig kifejezetten a köztársaságot fenyegető végveszélyek esetére. Hiszen a köztársaság a nép szemében megőrzendő vívmány volt, a szabadság záloga, amely a zsarnok királyok (a Tarquiniusok) kora után jött el. És ha olyan komoly kihívás érte a köztársaságot, akár külső, akár pedig belső ellenségeitől, amely gyors, határozott és egységes cselekvést várt el a köztársaság híveitől, és az adott veszélyhelyzetben egyszerűen nem volt idő a köztársaságra jellemző „rendes ügymenetre”, a hosszas vitákra és a lassú döntésekre, akkor egyszeriben ráruházták a hatalmat egy személyre, aki a köztársaság rendíthetetlen híve volt, hogy cselekedjék és rendelkezzék a köztársaság összes erőforrásaival. Tették ezt pedig határozott időre, fél évre – így a megválasztott diktátor hatalma nem válhatott zsarnoksággá, nem térhetett vissza a Tarquiniusok sötét, szabadságtalan kora...
...Nos, Magyarországra visszatért. És ha a köztársaság hívei el akarják kergetni Orbán-Tarquiniust és csapatait, akkor bizony nem árt követni a római köztársaság példáját: meg kell választanunk a köztársaság diktátorát – értve „diktátor” alatt a fent leírt „intézményt”, amely, mint arról szó volt, alapjaiban különbözik a zsarnokságtól.
Ne ringassuk bele magunkat abba az illúzióba, hogy a demokratikus ellenzék lassú, számos ellenérdek szabdalta „szenátusa” majdcsak hathatós zsarnokellenes tevékenységet lesz képes folytatni. Nem: a „végveszélybe” jutott köztársaság megmentése nem tűri a tökölést, sem pedig az önzést!
Ennek a modern kori, XXI. századi „köztársasági diktatúrának” lesz a feladata az, hogy:
- megszervezze és egységbe tömörítse azokat, akik szavazatukkal majd „elkergethetik” a zsarnokot,
- tömegbázisánál fogva rákényszerítse az Orbán-kormányt és a „kétharmadot” arra, hogy betartsák a demokratizmus szabályait a választásokkal kapcsolatban,
- a választásokon remélhetőleg megszerzett hatalommal élve megakadályozza, hogy az orbánista „utcai légiók” destabilizálhassák a köztársaságot, hogy zavargásokat kelthessenek az utcán, valamint hogy ellenállást tanúsíthassanak az Alaptörvényükre épülő „sarkalatos törvényeik” által 9 évre pozíciókba betonozott „Orbán-partizánok” (Országos Bírói Hivatal, Médiahatóság, Legfőbb Ügyészség, Költségvetési Tanács, stb.).
Illúzió a jelen helyzetben a valójában már nem is létező demokratikus intézmények, „ellensúlyok”, valamint a szintén nem létező demokrata állampolgári mentalitás önszervező erejében bízni. Mindenki, aki ezektől, valamint lassú egyeztető mechanizmusoktól várja a kibontakozást, az valójában Orbán továbbélését segíti elő! Ez most nem az a történelmi és társadalmi helyzet: most kell egy tetterős, magabiztos, a bizonytalan embereket hittel megtölteni képes „demokrata diktátor” – és ha ő elvégezte a feladatát, akkor végre majd odaállhatnak köztársaságunk élére a higgadt, bölcs és megfontoltan döntő „szenátoraink” is.
Ha már ismét lesz majd köztársaság! De ahhoz azt előbb „meg kell mentenünk az örök (orbánista) haláltól”...
2012.10.03. 14:22 Szerző: ROZ
Úr a háznál – úr a hazában
„Mik ezek a magyar nemesek? Hát járnak ezek társaságba? Olvasnak ezek könyveket? Kifinomítja a lelküket a művészet, a zene? Parasztok ők csak, akiknek a ládafiókjában kutyabőrük van. Lompos, piszkos kúriájukban dőzsölnek, basáskodnak egypár nyomorult jobbágy fölött. Mindent felesznek, amit az állam adhat, és ők semmit se adnak az államnak.”
Mikszáth Kálmán: A fekete város – 1910
Van egy érdekes, elgondolkodtató párhuzam: a „nemzeti gondolkodásúak” soraiban feltűnően sok a „tradicionális családmodell” híve és megfordítva: a férfiak primátusát hirdetők körében feltűnően sok nacionalista van. Nem véletlen az, hogy a drága-drága Varga képviselő úr épp a „nemzeti” Fidesz padsoraiban ücsörög és hogy a Duna TV-ben nemrég a családon belüli férji-apai terrort közpénzen propagáló Czakó Gáborban is „nemzeti szív dobog”.
Nézzük elébb a tradicionális, a férfiak által uralt családmodellt!
Mindenek előtt nézzétek meg ezt a gyökeret – aztán majd folytatjuk: http://www.dunatv.hu/musor/videotar?vid=741017&pid=1002667 (30.27-től 38.30-ig tart az inkriminált rész/elmebaj)
...Na, láttátok? Szép, mi?! Ez a nemzeti és keresztény családfelfogás!
A felvételen előbb Czakó Gábor Kossuth-díjas irodalmár (http://hu.wikipedia.org/wiki/Czak%C3%B3_G%C3%A1bor – igen: őt neveztem gyökérnek!) mesél családi adomákat a feleség- és gyerekverés pozitív hatásairól, majd rátercel a mondandójára Dippold Pál újságíró (http://hu.wikipedia.org/wiki/Dippold_P%C3%A1l – érdemes átfutni a pályaívét, jó olvasmányos!), megörvendeztetve még a nézőket egy szép, mély humanizmust sugárzó baltás gyilkosság sztorijával... (Úgy látszik, most a baltás gyilkosok a keresztény-nemzeti oldal megértett - és talán titkon csodált - favoritjai!)
Czakó úrnak eszébe sem jut az az egyszerű igazság, hogy öccsét bottal verő fia éppen tőle, a kiváló és nemzeti és katolikus apjától látta azt a módszert, hogy a gyengébbekkel támadt konfliktusainkat veréssel oldjuk meg.
A minták, amelyekkel a gyerek találkozik, élethosszig hatnak. Ha az a szokás otthon, hogy akié az erő, azé az igazság is, akkor felnőttként is így véli majd – és lesz belőle egy olyan politikus, aki a toleranciát, a mások fejével gondolkodást képtelenségnek, értelmetlenségnek és gyengeségnek tartja. Az ilyen ember attól fél, hogy ha nem, él az erejével, akkor fölébe kerekednek – és akkor ő alul végzi, éppúgy, mint gyerekkorában, amikor az apja ereje teljében volt. Az ilyen ember valójában végtelenül gyenge – mert örökké a saját pozícióján aggódik. Örökké a pozícióját keresi, védi, szilárdítja, nem pedig a teljesítőképességét – mert az ő fejében-lelkében élő világban a pozíciót az erőszak és nem a teljesítmény határozza meg.
Magyarországot ma ilyen országgá „nevelik át” a vezetői. Itt most csupa „sérült gyerek” ül a kormánynál és próbálja túlkompenzálni a szorongásait. Bevezetik az „államhatalmi eszközöket” az iskolákban – és nem gondolnak arra, hogy ha a tantestület és a mögötte-felette álló oktatáspolitikai hatalom is az erőszak, az erőből megmondás mintáit közvetíti a gyerekek felé, akkor ezzel (szándékai ellenére is) éppen hogy az erőszakosságukat fokozza majd.
...És ezek az egykori sérült gyerek politikusok áhítják azt, hogy most végre ők legyenek felül – mint egykor apáik, otthon. Ugyanúgy a kivételezettséget áhítják, mint apáik. Ugyanúgy azt akarják, hogy ne lehessen a szemükre hányni, ha hibáztak, ugyanúgy arra vágynak, hogy akkor is felnézzenek rájuk, ha épp semmivel sem szolgáltak arra rá.
Itt térünk át a címbeli „ház”-ról, a „hazá”-ra: a családon belüli férfiuralom ideáljáról a „nemzeti kivételesség” elképzelésére. A nacionalista tulajdonképpen a klasszikus, „tradicionális” családmodellen belüli férfi szerepére, "a Ház urának” szerepére vágyik. Azt akarja, hogy megillesse őt az elismerés és ne érhesse kritika – csupán azért, abból következően, ami ő: férfi, illetve magyar. Dehogy akar ő „versenyt”, dehogy akar ő a teljesítményével kitűnve elismerésre szert tenni: adják csak oda úgy neki, mindenféle előfeltétel és vizslatás nélkül!
És ha mégis beüt a krach, ha mégse mennek úgy a dolgok, ahogy arra vágyik, ha jönnek a kudarcok, akkor lehessen neki azokért másokat hibáztatni: a lusta asszonyt, a rendetlen és tiszteletlen gyerekeket - vagy éppen más népeket.
2012.09.29. 01:27 Szerző: Cincinnatus
Ellenzékben a haza!
„Ha a háborút választod, el kell szánnod magad arra, hogy győzz!”
Bölcs Frigyes szász választófejedelem szavai a Luther c. filmből - 2003
Orbán Viktor azt mondta 2002-ben, a Fidesz számára vesztes választás után, hogy „A haza nem lehet ellenzékben!” – nos, ma a haza ellenzékben van! A haza ugyanis nem más, mint az ország polgárai – és a magyar választópolgárok túlnyomó többsége ellenzékben van a kormányhoz képest: csupán 15%-uk támogatja azt. (Forrás: http://www.tarki.hu/hu/news/2012/kitekint/20120926.html)
Normális társadalmi viszonyok közepette egy kormányerő ekkora elutasítottság esetén áshatná a sírját másfél évvel a választások előtt. Ehhez képest „ha ma lennének a választások”, akkor ez a kormányerő, a Fidesz-KDNP (mi is ez az utóbbi???) simán nyerné azt, lehet, hogy ismét „több mint kétharmaddal”.
Lássuk be, ez képtelenség! Képtelenség az, hogy egy társadalom 85%-a elutasítja egy kormánypárt politikáját – és joggal – és mégsem áll már kormányzásra képesen egy ellenzéki erő. (Figyelem: nem azt írtam, hogy „kormányzásra készen” – mert nem az az igazi kérdés, hogy „kész-e” egy párt a kormányzásra, hanem az, hogy valóban képes-e jól kormányozni?)
Az a tény, hogy a magyar társadalom jelenleg képtelennek mutatkozik egy 15%-os támogatottságú kormányerő leváltására, mindennél jobban mutatja a magyar társadalom atomizáltságát és azt is, hogy itt az emberek – ön- és közbizalom híján – nem képesek közös érdekeket megfogalmazni és azok mentén együttműködni. Mutatja ez a képtelen helyzet továbbá azt is, hogy a jelenleg létező magyar pártok elszakadtak a társadalom valóságától és így képtelenek a társadalom számára új irányt szabni, képtelenek egy valóban működő társadalmi-gazdasági programot összehozni. A magyar pártok saját pártelitjeik foglyai.
Ki kell mondanunk: az országban folyó politikának semmi köze az országhoz!
Ezen sürgősen, azonnal változtatnunk kell, máskülönben az ország népe követhető irány nélkül fog maradni. Az utolsó „Nagy Remény” - a Fideszbe vetett 2010. tavaszi remény - elillant. Most itt áll az ország népe vezetés nélkül – márpedig a magyarság, gyenge demokratikus mentalitása miatt, belátható időn belül nem lesz, nem lehet képes saját maga kialakítani a korhoz és helyzethez illő „játékszabályokat”.
Ha megkérdezünk valakit az utcán, hogy milyen jövő vár rá és az országra, nemigen tud mit mondani – jót pedig biztosan nem. Él az ország máról holnapra, távlatok, remények nélkül... Csakhogy ezt így nem lehet. Nem lehet a XXI. században, az EU-ban „máról holnapra élnie” egy egész országnak, egy egész népnek. Itt tudni kell, hogy mit akarunk – hogy mit akarhatunk reálisan – és azt is, hogy mit és hogyan kell ezért tennünk... És most nincs az országban semmiféle szervezett erő, amely ezt tudná és tudatosíthatná az országgal is. Ezért is merő illúzió az „ellenzéki összefogás”: mert ugyan mi jönne ki abból, ha összefogna 2-3-4 tanácstalan párt? Ugyanaz lenne, mint amit nap mint nap tapasztalunk az emberek között is: egymásnak esnének, tanácstalanságukban. Ráadásul, mivel fogalmuk sincs, mit kellene csinálni, ezért görcsösen ragaszkodnak a pozíciójukhoz, a „status quo”-hoz, a „kis igazságaikhoz” – mert ők is bizonytalanok, márpedig a bizonytalan ember nem mer változatni. Pedig változtatnunk kell!
Sokan mondják, hogy semmit sem tehetünk a Fidesz-kormány hatalma, pénze ellen – de vajon valóban igaz-e ez, vagy csupán egy önfelmentő duma? Nos, nem igaz! Nem azért nem teszünk semmit sem, mert a Fidesz „elnyom” minket – mert egyetlen kormány sem működhet a jelenlegi Európában úgy, ha a polgárok 15%-a támogatja csupán és a többiek masszívan ellenállnak neki. Nem igaz az sem, hogy nem lehet előteremteni azt a „rengeteg pénzt”, amely ahhoz szükséges, hogy ellensúlyozzuk a Fidesz-hatalom kommunikációs kapacitását – mert ha csak nem több, mint néhány százezer ember áldoz erre havi néhányszáz forintot, akkor máris meg van verve a teljes közmédia.
Az igazi oka a nemszerveződésnek nem más, mint az, hogy ebben sem rutinunk nincsen, sem pedig olyan (jó-)tapasztalataink, amelyek meggyőznének minket arról, hogy érdemes egymással közös célokért együttműködni. Ez a „Csináld csak magad, mert a többiek úgyis csak átbasznának!” kultúrája – ám ez a kultúra korántsem hatja már át az egész magyar társadalmat! Vannak „kivételek” és éppen nekik kell elkezdeniük a szerveződést – a többiek meg majd „gravitálnak” hozzájuk, ha megérzik, hogy sikerülhet a dolog... Néhány embert, akik kiállnak a jónép elé szónokolni, nyilván nem támogat „milliárdokkal” a nép – mert nincs is mit támogatnia, alapos program híján. Azonban egészen más a pszichológiai szituáció akkor, ha ez a néhány (tucat) ember egy alaposan kidolgozott, kőkemény programmal áll ki és kezd el beszélni – ennek „húzása” lesz és akkor lesz pénz is! De csak akkor, ha van „projekt”, amelyre lehet kérni és érdemes adni pénzt, mert a befektetett összeg busásan megtérül az ésszerű kormányzás által.
...Ha lesz ilyen „program-erő”, akkor a következő választáson össze fog csapni a demokrácia az összeharácsolt pénzzel, a tehetség az akarnoksággal, a megalapozott program a maradni akaró hatalommal. Meglátjuk, ki győz majd – de lenne egy tippem!
(Elárulom: a tehetség és a program hozza el a győzelmet...)
2012.09.28. 21:50 Szerző: Đđ
A középszerűek maradék hónapjai
„Örvendezz a te ifjúságodban, és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek látásiban; de megtudd, hogy mindezekért az Isten tégedet ítéletre von!”
Prédikátor könyve XII.1, Károli Gáspár fordítása - 1589
Még 18 hónap. Ennyi van hátra az Orbán-kormány 2010-ben megszerzett mandátumából.
Ez az az időszak, amit még a hatalomban – vagy annak hátterében, illetve közelében – tölthetnek azok, akik életüket a Fideszre tették fel. Ennyi idejük van még, hogy egy kicsit jól éljenek, legfeljebb közepes tehetségük ellenére.
Ezek az alakok azért olyan erőszakosak, azért él a fejükben valamiféle erőkultusz, mert másként, mint a hatalom adta erővel aligha érvényesülhetnének. Van-e akár csak egyetlenegy kiemelkedő intellektus is a Fidesz szellemi holdudvarában? Vannak-e ott remek közgazdászok? Vannak-e igazi üzletemberek, akik nem a kapcsolat, hanem az invenció és az innováció révén tettek szert vagyonra? Van-e egy, legalább egy igazi, európai méretű államférfi?
Nincs, nincsenek.
E hatalom célja nem más és nem több, nem „nemesebb”, mint a saját hatalma – és annak birtokában: a jóléte. Nem azért kényszeríti áldozatokra, életszínvonal-esésre a magyar társadalom túlnyomó többségét, mert az így megtakarított anyagi forrásokat a magyar nemzet hosszú távú érdekeinek megfelelő célokért kívánja felhasználni, befektetni. Azért szorítja a társadalmat, mert magának akar pénzt – és időt arra, hogy további pénzeket szerezhessen meg magának.
A Fidesz szellemi holdudvara sem különb: ott is azt látjuk, hogy a már emlegetett legfeljebb közepes tehetségek azért sorakoztak fel Orbánt szolgálni, hogy ezáltal hatalmat, befolyást szerezhessenek a saját szakterületükön, hogy pénzt és médiumokat kapjanak eszméik kifejtésére, terjesztésére. Ők, akiket korábban az igazi tudással és tehetséggel rendelkező szaktársak csak megmosolyogtak, ma végre úgy érzik, eljött az ő idejük. Végre-valahára megvalósíthatják az elképzeléseiket. Megkapták a hatalomtól, a hatalom kiszolgálásáért a teret, amelyet a teljesítményük egyébként sosem nyitott volna meg nekik. És most széltében-hosszában terjesztik és vezetik be a gyakorlatba az ostobaságaikat, az összerendezetlen, sokszorosan frusztrált gondolataikat.
Lehet uralni a közmédiumokat. Lehet uralni a kultúra intézményeit. Lehet uralni a minisztériumokat – és lehet, persze, állami pénzekkel kitömött magáncégekben tanácsadóskodni is. Lehet tönkretenni az oktatáspolitikát, ismét beléoltva a pedagógusokba a félelmet a felsőbbségtől. Lehet közigazgatási káoszt teremteni azzal, hogy mindent „állami (értsd: saját) felügyelet alá” raknak, de anélkül, hogy ehhez meglenne a tudásuk és az áttekintőképességük.
Lehet képtelen jogértelmezésekkel élni. Lehet a vadonatúj alaptörvényt „az újonnan felmerült szempontok” szerint újra és újraírni. Lehet csalni az állami földek elosztásában – és lehet ehhez meg is félemlíteni a helyi gazdákat. Lehet úgy átalakítani az egészségügyet, hogy abban többszörös egyenlőtlenségek jöjjenek létre – és lehet úgy egészségügyi reformot csinálni, hogy senki sem vonja kérdőre őket: vajon a finanszírozási oldalt, vagyis a TB-rendszert miért nem kezelik egységben az egészségüggyel?
Lehet a Nemzeti Bank, mint intézmény függetlenségének szükségszerűségét meg nem értve úgy törvénykezni, hogy – papíron - teljesen legálisan lehessen az MNB-t a kormány fennhatósága alá vonni. Lehet hazudni, lehet letagadni a nyilvánvalót. Lehet azt mondani, hogy „a gazdasági növekedés akkor is növekedés, ha történetesen negatív”. (Lásd itt: http://hvg.hu/itthon/20120912_A_negativ_novekedes_is_novekedes__megszol) Lehet azt propagálni, hogy a helyes viselkedés záloga a családon belüli, tudatosan adagolt és higgadt fejjel kimért fizikai erőszak. (Ezt pedig itt lehet megnézni: http://poldi.blog.hu/2012/09/24/verni_csak_pontosan_szepen - a teljes műsort pedig itt: http://www.dunatv.hu/musor/videotar?vid=741017&pid=1002967)
Lehet addig faragni a választási rendszert, amíg csak nem válik a kormányerők engedelmes pincsikutyájává. Lehet - annak ellenére, hogy a választók 80%-a szerint nem kéne... Lehet úgy bekasszírozni az EU-s támogatásokat – és azokat átpasszolni a haveroknak – hogy közben folytonosan azt mondjuk: „az unió maga a probléma”. Lehet folyamatosan plusz 4-4,5%-os felárral a szabadpiacról finanszírozni az országot, ahelyett, hogy IMF-hitelből tennék - lehet, hiszen nem ők fizetik majd a kamatokat! És mindezt azért, hogy háborítatlanul, azaz EU- és IMF-kontroll nélkül lehessen itthon továbbvinni a már említett „legfeljebb közepes tehetségek” hatalmát. Ennek érdekében lehet összehazudni IMF „horrorfeltételeket” is...
Jól tudjuk: ezeknek az embereknek mit sem számít az ország, a „haza”, a „nemzet” – mondjanak bármit is. Nekik a tények sem számítanak: úgyis egész életükben megszokták, hogy azok nem őket, nem az ő tételeiket igazolják – nosza, le velük, amíg hatalmon vagyunk!
...Ez történi, valahányszor frusztrált, kisebbrendűségi komplexusokkal terhelt embereké lesz a hatalom: kiélik magukat!
Rajtunk...
Másfél év múlva ennek vége lesz – pontosabban: vége lehet, ha képesek vagyunk utat törni a tehetségnek a kormányzás felé. Magyarországnak szüksége van-lesz egy olyan komplex programra, amelynek tiszta logikája és szakmai megalapozottsága maga mellé állítja a ma még „bizonytalanokat”, akik eldöntik majd a következő választást. Magyarországnak szüksége lesz ehhez a programhoz a legjobb szakemberekre. Őket kell megbíznunk, felkérnünk, mert egyszerűen nem engedheti meg magának a magyar nép azt, hogy ismét a középszerűségük következtében frusztrált alakok kiélési terepévé hagyja válni az országot.
„Kell egy csapat”, amely által majd beteljesednek a ma urain a Prédikátor szavait: „...mindezekért az Isten tégedet ítéletre von!” – mert enélkül a legjobbjaink által alkotott csapat nélkül az Isten se fog tudni itt semmin sem változtatni! A csapatot pedig nekünk, a siker majdani haszonélvezőinek kell és illik finanszíroznunk – itt se várjunk az Isten pénzére!
2012.09.22. 00:56 Szerző: Đđ
Kezdjük el a jövőt!
„Nem tudom, hogy képzelte el a bányát: egy vágat – egy olvasóterem...”
Moldova György: Az első novellám - 1978
A Milla ismét hallat magáról: újabb tüntetést készít elő október 23-ára. Facebook-oldalán az első, erre vonatkozó értesítés így szól:
„Október a miénk lesz.
A Milla október 23-án ismét megemlékezik a magyar forradalomról, és szembesíti a hatalmat jelenlegi politikájának tűrhetetlenségével.
Nincs mellébeszélés, nincs türelem és nincs kétharmad többé.
Megmondjuk mit, mikor, hogyan.
Sokan vagyunk, elegen vagyunk és elegünk van.”
A tüntetést beharangozó sajtónyilatkozatokban a Milla „harcosabb beszédeket” ígér, meg azt, hogy „szintet lépnek” és „meghirdetik a politikai elitváltás programját”, valamint hogy „a Milla még erőteljesebben követeli a valódi, részvételi demokráciát”. (Forrás: http://nol.hu/belfold/sokan_vagyunk_es_elegunk_van)
...Mindez szép - ám nekem erről az egészről egy régi, éppen 30 éves emlékem jutott az eszembe: a Gandhi című film egyik „kulcsjelenete”. 1919-ben vagyunk, Delhiben, a Kongresszus Párt nagygyűlésén. Egymást váltják a szónokok és kb. Milla-tüntetésekre (vagy éppen DK-rendezvényekre) illő beszédek hangzanak el a fennálló (angol) hatalom ellen: harcosak, türelmetlenek, lelkesíteni akarók. Épp a Muzulmán Liga vezetője, Muhammad Ali Jinnah (a későbbi Pakisztán majdani megalapítója) beszél – és amit mond, az szinte szó szerint azonos a Milla meghívóján olvashatókkal:
„A türelmünket kérték, a toleranciánkat kérték...Itt az ideje, hogy közösen lépjünk föl! Vége a halogatásnak, nincs kibúvó. Egyenes választ várunk.”
A beszédet lelkes taps, ováció követi, mindenki odavan, hogy „Milyen jól megmondta...!”
...És akkor jön egy alig ismert alak, valami Gandhi, aki a sok „Fejezzük be a múltat!”-szerű, meg „Szabadságot követelünk!” szöveg után az alábbiakat mondja:
„...Amiről itt beszélünk, az ország nagy tömegeinek semmit sem jelent. Nekik nem szavakra van szükségük, hanem kenyérre és sóra.”
Igen: a „kenyér és só” mai nyelvre fordítva gazdasági erőforrásokat jelent – ám ezekről akkor a Kongresszus Párt szónokai ugyanúgy nem mondtak semmit (nem is gondoltak erre), mint ma a mi ellenzéki szónokaink és politikai aktoraink! Pedig ahogy annak idején Indiában a mindennapi betevő falat hiánya volt a társadalom legalapvetőbb „Nagy Hiánya”, úgy ma Magyarországon is éppen a társadalmat tápláló erőforrások hiánya a legnagyobb bajunk – és nem a „demokratikus deficit”, amelyről annyi ellenzéki szó esik (és amely tulajdonképpen csak egy sokadik következménye az erőforrás-hiánynak).
Mert a demokratikus deficitet az átlagmagyar nem is érzékeli. Sosem használta a demokráciát - azt se tudja, mire jó... Lehet ezen sajnálkozni, lehet is majd tenni azért, hogy az emberek tartsák fontosnak a demokráciát és legyen számukra majd természetes, hogy beleszólnak – és kompetens módon tudjanak majd beleszólni – a közösség ügyeibe, ám ettől még nagyon messze vagyunk! Most mindenek előtt „el kell vinnünk a társadalmat” addig – ehhez viszont erőforrások kellenek.
Az a néhány tízezer ember, akik ott szoktak lenni az ellenzéki tüntetéseken, nem az ország. És nem az ország az a talán néhányszázezer ember sem, akik az interneten követik az ellenzék csetlését-botlását (mert másnak aligha lehet nevezni azt, amit művelnek). Ha igaz, hogy a Fidesznek nincs - és nem is volt sohasem – kétharmada, akkor még inkább igaz az, hogy az ellenzéknek sincs. Magyarország kétharmada senkié sem: Magyarország kétharmada hallgat... Ahhoz ugyanis, hogy ez a kétharmad kimozduljon a passzivitásból és a reménytelenségből, és „legyen valakié”, magára az alapproblémára, Magyarország, a magyar társadalom és a gazdaság erőtlenségére kellene megoldással szolgálnia annak a „valakinek”...
Magyarország hosszú évek óta folyamatosan gyengül – és nem azért, mert külföldre távoznak egyre többen. A távozás csak következmény: éppen annak a következménye, hogy az emberek folyamatosan, hosszú ideje érzik a gyengülést és egyszerűen nem látnak olyan politikai erőt az országban, amely véget tudna ennek a gyengülésnek vetni. Sokan utolsó reményüket fektették 2010-ben a Fideszbe – és hogy immár ez a (dakota) „ló” is „megdöglött”, marad a reménytelenség – és a „kitántorgás”, amely tovább fokozza a gyengülést, az meg a reménytelenséget... Kész is az ördögi körünk...
Aki meg akarja szerezni a „bizonytalan szavazók” kétmillás táborát, annak ezt az ördögi kört kell tudnia átvágni! Ezzel pedig nem csak a bizonytalanok lesznek az övéi, hanem az abszolút vezető szerep is az ellenzéki oldalon... Ám ehhez nem elég azt mondani, hogy jól van, O. K., de most már aztán tényleg fejezzük be a múltat – ehhez azt kell pontosan megmondani, hogy hogyan kezdjük el a jövőnket.
Magyarán: részletes program kell, ütemtervvel, erőforrás-hozzárendelésekkel és az egyes programelemek közötti összefüggések bemutatásával...
...Van azonban egy másik súlyos kérdése is a magyar közéletnek és politikának: fel lehet-e építeni egy jó és kompetens programot „alulról”, azaz a kisemberek, a helyi köröcskék elképzeléseiből, állammal és hatalommal szembeni elvárásaiból, vágyakból és kívánságokból? Ez az elképzelés nagyon erősen van jelen: legutóbb a Milla főszervezője is éppen erről beszélt. (Lásd itt: http://atv.hu/cikk/video-20120920_juhasz_imre - igazából persze Juhász Péterről van szó...) Maga a kérdés elvileg logikusan következik a demokráciából: „az a demokrácia, ahol a nép szabja meg, hogy mit tegyen a politika”...
Csakhogy van egy kis baj itt – pontosabban: itt, Magyarországon. Ugyanis ahhoz, hogy jól működjön a fenti elv, az kell, hogy a nép, amely megszabja a politika irányát, fel legyen vértezve azokkal az ismeretekkel és (mentalitásbeli) készségekkel, amelyek ahhoz kellenek, hogy jó irányokat szabhasson meg. Mert ha ezek az ismeretek és készségek hiányoznak, akkor rossz lesz az irány. Félő, nagyon félő, hogy a „létező Magyarországon” egy „alulról összerakott” politika tele lenne „követelésekkel”, viszonyt alig szerepelnének benne erőforrás-hozzárendelések. Ahhoz, hogy egy nép egyszerre gondolkozzon igényekben és az igények kielégítését biztosító erőforrásokban, az kell, hogy általános legyen a saját mindennapjaiban is ez a szokás. Hogy amikor elképzeli a jövőjét az „átlagember”, akkor vegyen figyelembe minden fontos tényezőt, ne hagyjon ki „lépcsőfokokat”. Viszont a magyar közgondolkodás nem ilyen: még komoly „nagyprojekteknél” is gyakori hogy alapvető tényekkel és azok következményeivel nem számolva készül a „projekt”, emiatt pedig garantált a sikertelenség. Garantált az, hogy az erőforrások elpazarlódnak, de megtérülés az nem lesz!
Vajon miféle „népi program” állhatna össze ma? Próbáljuk elképzelni annak néhány elemét!
„Legyen jó színvonalú egészségügyi ellátás!” – jó, de tisztában van-e a társadalom azzal, hogy ez mibe kerül? Hajlandó-e megfizetni ennek a valós költségeit? Egyáltalán: képződik-e ma a magyar gazdaságban ahhoz elegendő erőforrás, hogy „kifizethessük Dr. House-t”? Vagy csak azt várjuk, hogy „az állam” fizesse ki, valahogyan, valamiből – csak persze ne a mi zsebünkből? Szembesül-e a magyar átlagember (mert polgárnak nemigen nevezhetjük) azzal, hogy az állam az nem valami tőle független entitás, tőle független anyagi forrásokkal? Elfogadja-e a magyar átlagember azt a tényt, hogy ha vele jól bánó, a saját érdekeit szolgáló államot akar, akkor ezt saját magának is kell finanszíroznia?
Aligha!
Aztán: „Támogassa az állam a vállalkozásokat!” – jó, de ha emlékeim nem csalnak, ezt a modellt egyszer már követtük vagy negyven évig. Az a szocializmus volt: a szocializmusban ment az, hogy önmaguktól nyereségesen működni nem képes cégeket tartott életben az állami támogatás - és a vége az lett, hogy elfogytak az erőforrások... Ma az a rendes üzemmód, hogy kapitalizmus van – márpedig a kapitalizmusban a vállalkozások „támogatása” (értsd: a beruházáshoz és a működéshez/likviditáshoz szükséges tőkével való ellátásuk) a bankrendszer feladata, nem pedig az államé. Kapitalizmusban az állami támogatás csak kivételes esetben indokolt és lehetséges – mert ugyan miért is támogatná a polgárok közössége (az állam) egyesek magángyarapodását? (Hiszen a legtöbb vállalkozás nem „közhasznú”, hanem az a célja, hogy a tulajdonosnak profitot termeljen.)
...Mit kér még a nép? Például stabil nyugdíjrendszert – természetesen ezt is „állami kivitelben”. Itt is az az elképzelés mutatkozik meg az egyik alakjában, hogy „az állam” tetszőleges nagyságú pénzügyi forrásokkal rendelkezik és csak „kényszeríteni” kell arra, hogy „adjon”... Nos, azoktól, akik egy efféle „nemzeti programalkotó konzultáción” a stabil nyugdíjrendszer követelésével jönnének elő, azonnal megkérdezném, hogy vajon megmaradtak-e kötelező magán-nyugdíjpénztári tagok? Követték és követik-e az öngondoskodás, az előre takarékoskodás „polgári modelljét”? Belegondoltak-e 2010 végén abba, hogy mit tesznek a stabil nyugdíjrendszerrel, amikor nem mentek el sorba állni, pénztártagságukat fenntartandó?
...Nem is érdemes ezt a példasort folytatni, mert az eddigiek is megmutatják, hogy az állampolgári tudatosság nem erőssége a magyar népnek. Márpedig nem tudatos állampolgárok hogyan is rakhatnak össze megalapozott és jól működő programot? Az „egyszerű emberek programja”, ha összeraknánk, akkor a változatlanság programja lenne: ki-ki tarthassa meg a „szerzett jogait”... Ugyan ki lenne az, aki azt mondaná, hogy az ő eltartásánál, támogatásánál, jogai védelménél vannak fontosabb teendők is az országban, ezért ő inkább azokra szánna erőforrásokat? Lennének-e „negatív követelések”, lemondások a népi kívánságlistán?
Az a helyzet, hogy akik valamiféle „népi konzultációktól” várják a „megváltást”, a jó politikát itt és most, azok egy veszélyes, önbecsapó illúziót építgetnek. Azok nem a valóságban élnek, hanem a saját ideáik világában – azt hiszik, hogy a bányákban is van olvasóterem...
Nos: nem, nincs! Programot nem a nép között kell keresni, hanem a szakértők köreiben csináltatni, éspedig egyértelmű, reális iránymutatások alapján – aztán pedig vállalni azt a nem kis munkát, hogy elvisszük a valóságot a nép közé és megérttetjük, beláttatjuk azt vele. Minden más módszer csak egy újabb matolcsyzmushoz vezethet, egy újabb „alternatív valóságba”.
...Mindez, amit itt leírtam, nem „elitizmus”, hanem realizmus! Ne áltassuk a népet azzal, hogy „Ti tudjátok a megoldást, csak hagyni kell titeket elmondani, amit akartok!” – mert nem tudja a nép a megoldást. Ez a nép, a magyar, itt és most, a jelenlegi „fejlődési fázisában” még nem is
tudhatja. Ez a nép nem azt várja, hogy tőle tudja meg, belőle szedje ki a hatalom, hogy mit tegyen – ez a nép azt várja, hogy a hatalom ezt helyette tudja és intézze. Nem igaz az, amivel sokat a népet áltatják, hogy „Azért rossz nektek, mert rossz hatalom uralkodik feletettek!” - hiszen ezt a hatalmat éppen ez a nép akarta-hagyta létrejönni („több mint kétharmaddal”), két évvel ezelőtt. Nem: azért rossz a népnek, mert sosem gondolt bele, hogy ha efféle hatalmakat emel maga fölé, akkor annak mik lesznek a negatív következményei. A nép - ez a nép – azt emeli a hatalomba, akire rávetítheti a bizakodását, hogy helyette és érte fog jól kormányozni, nem pedig azt, aki „a tanácsát kéri”. Éppen ezért, aki most és itt akar jót tenni ezzel a néppel és ezt a népet akarja kompetens kormányzathoz juttatni, annak saját magának kell programot alkotnia és egy jól működő, a közérdeket képviselő kormányzatot összeállítania!
2012.09.17. 22:24 Szerző: piefke
A tehetség hiánya
„…A zseniális ember mindenre képes, mindent tud, mindenhez ért. Sohasem szakember. Ő egyszerűen – van, és tudja mindazt, amit az adott körülmények éppen megkövetelnek tőle. Nem „lőtte be magát” semmi határozott dologra; polihisztora az életnek. Amihez csak fog, áthatja erejével, mely mindig ugyanaz az egy és oszthatatlan erő, és nincs szüksége másra, mint bármilyen alkalmazási területre, s máris győzedelmesen bontakozik ki…”
Egon Friedell: Az újkori kultúra története – 1925
Több mint két éve van ellenzékben az ellenzék és kevesebb mint két év múlva – ha bejönnek óhajaik – nekik kellene majd (valamilyen felállásban) kormányozni. Ehhez képest vajmi keveset tudunk arról, amit tenni akarnak a hatalom birtokában – már azon kívül, hogy „szociális biztonság”, meg „demokrácia”...
Magyarország legnagyobb problémája az, hogy a gazdaság nem képes finanszírozni a társadalmat – legalábbis nem azon a színvonalon, ahogy azt a társadalom elvárja. Az ellenzék pedig egy szót sem ejt arról, hogy miképpen akar ezen a helyzeten változtatni. Ha megnézzük a megnyilatkozásaikat, abból az a kép áll össze, hogy ha kormányra kerülnének, ugyanúgy fennmaradna a szakadék a lehetőségek (gazdasági erőforrásokkal való ellátottság) és a vágyak („szerzett jogok”, szociális ellátások, stb.) között. Nincs „recept” arra, hogy mi mindent kell tenni a kormányzati hatalom birtokában annak érdekében, hogy jelentősen növekedjen a magyar gazdaság teljesítménye. Nota bene arról sem beszélnek, hogy a bajok nem elsősorban makrogazdasági jellegűek, hanem igazából mikronszinten „vannak megalapozva”, éspedig azzal, ahogy egy „átlagos” magyar vállalkozó vállalkozik.
Nem az a bajok alapja, hogy „nagy az adóteher” – mert a nagy adóteher már csak egy következménye annak, hogy egyfelől ott vannak a szociális ellátási igények/szükségletek és a túlterjeszkedő állam (és: önkormányzatiság!), másfelől pedig van egy nem elegendő erőforrást megtermelő versenyszféránk. Mármost, ha fenn akarjuk tartani a „szociális biztonságot” és nem teszünk semmit a versenyszféra fejlődéséért, akkor marad az „újraelosztás”, a túladóztatás.
Valamelyik ujjunkat meg kell harapnunk: vagy fenntartjuk a mai elvárásainkat ellátások és szociális biztonság terén, és ekkor „feléljük a javainkat”, vagy pedig megérttetjük az emberekkel, hogy nincs több osztható pénz – és azért, hogy egyszer majd ismét legyen, teljesen új fejjel kell nekiállnunk megszervezni és működtetni a versenyszféránkat.
...Tudom-tudom: „politikai öngyilkosság” azzal az emberek elé állni, hogy nem tartható fenn az eddigi rendszer – de az meg gyilkosság, ha nem tesszük meg ezt. Mert meddig tartható fenn az ígéretekre és a „Nem lesznek megszorítások!”-szerű hazugságokra alapozott politikák? Hát, körülbelül addig, ameddig ez a Fidesznek is sikerült – talán a ciklus feléig. Utána kiderül minden értelmes és nem „elvakultan hívő” embernek az igazság. Az az igazság, amit – legalábbis szerintem – el lehetne és el is kellene mondani már a választásra való felkészülés kezdeteként.
Sokan mondják, hogy a politikusok hazudnak nekünk... Ez igaz is, de gondoljunk már bele: nem épp azzal kényszerítjük mi magunk őket hazugságokra, hogy nem akarjuk hallani az igazságot?
Én azt mondom: annak oka, hogy a politikusok – így az ellenzékiek sem – nem mondják el az igazságot a közeli jövőnk választási kényszereiről nem más, mint a magabiztosságuk hiánya. Sem a személyiségük, sem a felkészültségük, sem pedig a képességeik nem elegendőek ahhoz, hogy úgy legyenek képesek „rossz híreket” kommunikálni, hogy azokkal együtt rögtön a lehetséges és működőképes megoldásokkal is előálljanak. Mert az emberek nem a rosszhírtől félnek, hanem a megoldhatatlan helyzetektől. Ha tudok valamiről, ami rossz, de tudatják velem azonnal a megoldást is, akkor az egy (lelkileg is, választás-lélektanilag is) kezelhető helyzet. Akkor a választópolgár azt mondja: „Igen erre az emberre, erre a vezetőre van szükségem! Azért rá van szükségem, mert hihetek neki és bízhatom benne. Azért hihetek és bízhatom, mert van bátorsága rossz hírt közölni, hiszen tudta, hogy a megoldást is közölni tudja velem – mert tudja a megoldást!”
Orbán – aki pedig „kitűnő politikusi képességekkel rendelkezőként” van nyilvántartva – csak eltagadni merte a valóságot, mert ő nem tudott megoldást. Az őáltala a választókban kiváltott bizalomérzet semmiben sem különbözött attól a szélhámostól, aki a „nagy nyereség” ígéretével bolondítja meg a „pénzügyi téren kevéssé tudatos” jónépet. Ezért is illant el gyorsan a belé vetett bizalom: mert nem állt a tudás és a cselekvés, a reális program magabiztossága és biztonságérzetet adó ereje mögötte.
...Sajnos a „létező ellenzék” mögött sem állnak ott ezek – de vajon miért nem?
„Tetszik tudni, a fennálló tehetség nincs már meg, fiatalkoromban a kalapomra pisáltam, most már inkább a cipőmre.”1 – sokszor jut eszembe ez a mondás, egy öreg vasutas mondása a magyar politikusokról. Igen: a magyar politikából és politikusokból hiányzik a „fennálló tehetség”.
Sokan és gyakran emlegeti a szakértelem hiányát, ha szóba kerül a magyar politika teljesítménye, ám arról ritkán esik szó, hogy a szakértelem csupán valami másnak és alapvetőbbnek a „szolgálólánya”: a tehetséggel megválasztott céloké. „Csak szakértelemből” ugyanis nem lehet összerakni egy ország vezetését, mert a szakértők egy-egy részterület – részigazság – magukban hordozói, viszont a társadalom és annak vezetése teljes körű rálátást, az egész felfogását igényli, továbbá azt is, hogy a vezető „az egész birtokában” jól válasszon célokat.
Van egy anekdota Horn Gyuláról, amely arról szól, hogy egyszer „Gyula bácsi” (más véleménynek szerint: a „vén, rohadék pufajkás komcsi”) egy fiatal szakértővel tárgyalt, aki azt javasolta a miniszterelnöknek, hogy „alaposan kutassák meg” a szóban forgó területet és az összehordott adathalmazból próbáljanak majd aztán „politikát csinálni” – mire Horn így felelt: „Nekem nem kell megkutatnom, mert én TUDOM... Ha nem tudnám, nem lennék alkalmas miniszterelnöknek!” (...Talán ezért írhatta Orbán Viktor is Horn 80. születésnapjára üzenetében azt, hogy „mindig több az, ami bennünket összeköt, mint ami szétválaszt” – mert mindkettejükben ott van ez a fajta magabiztosság. Más kérdés, hogy kiben mennyire megalapozottan...)
Bizonyára sokakban kelt most visszatetszést, amit Horn mondott – most, amikor egy ilyen „fejből navigáló”, nem a valóságra alapozó kormányunk és miniszterelnökünk van éppen. Ám ha elgondolkodunk az anekdotán, rájövünk, hogy bizony, Horn akkor valami nagyon fontosat mondott ki. A miniszterelnöknek kell, hogy legyenek intuitív képességei is és kell, hogy kimagasló intellektusa révén az általa jól ismert tényekből és az intuícióiból abszolút adekvát társadalomképet tudjon összerakni – és ebből kiindulva reális és objektíve hasznos célokat jelölhessen ki. (Most abba nem menjünk bele, hogy éppen maga Horn mennyiben felelt meg/nem felelt meg az önmaga által felállított ideálnak!)
Fontos leszögezni, hogy óriási a különbség a „zseni” és a „fantaszta” között: bár mindkettőnek lehet éles elméje, intuíciói és gazdag fantáziája, ám a fantaszta nem veti össze a benne megszülető elképzeléseket a valósággal, hanem azonnal, kontroll nélkül meg akarja azokat valósítani. (Ha pedig ellenállásba – vagy épp a valóságba – ütközik, akkor „őrjöng”...)
Mindezt most azért írjuk le, mert a 2014 utáni időszakra egy igen kimagasló képességekkel rendelkező, ugyanakkor végtelenül realista miniszterelnököt kell találnunk! Ennek oka kettős.
Egyfelől mára Magyarország olyan válságba jutott, amelyből a kiutat csak nagyon invenciózus, ugyanakkor reálisan megvalósítható megoldásokkal lehet megtalálni. Mindezt pedig úgy, hogy aki a megoldási javaslatokkal előáll, az – önmaga személyes „karizmájával” – el is tudja azokat fogadtatni az állampolgárok kellően nagy hányadával. (Mindenkivel ui. úgysem fog menni!)
Másfelől irreális az az elképzelés, hogy majd „a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében”2 fognak megszületni ezek az invenciózus, ugyanakkor szakmai szempontokból is abszolút megalapozott, jól működő megoldások. Azért irreális ez az elképzelés, mert ebben sem gyakorlata nincs a magyarságnak, sem pedig a kellő objektivitása és reális önképe nincs meg ehhez. Tudom: ezek súlyos szavak – biztosan meg is kapom majd értük a kritikákat – ám (minden tiszteletem mellett) ez a helyzet. Ugyanis, ha másképpen lenne, ha a „civilek” között meglenne a gyakorlat és az objektivitás, akkor már régen készen lenne az a program, amelyet pedig hiányolunk!
„Akarni” nem elég a jó kormányzást, mint ahogy a „tiszta szándék” sem elég ahhoz. Mindazok, akik ezzel hitegetik magukat és publikumukat, egyszerű svihákok – még ha sokan közülük nem is akarnak azok lenni. Az a helyzet, hogy nincs is tudomásuk arról, mi minden hiányzik náluk-belőlük ahhoz, hogy megadhassák a népnek azt, amiről beszélnek: az igazságos, kiszámítható, szociálisan biztonságos életet és a jó kormányzást.
Nincs annál frusztrálóbb egy politikus számára, mint ha akar valamit, de azt képességek és tudás híján képtelen teljesíteni. Nézzétek meg Orbánt, hogy tönkrement ebben! Láthatjátok: nem érdemes, nem szabad elindulni az ő útján, a nagyot akaró, de azt erőkkel nem bíró vezető útján.
Ahhoz, hogy segítsünk az országon, az első lépés az objektivitás. És mindenki, minden politikus és politikai erő, aki „szubjektív szempontok” alapján és reális program híján akar hatalmat, nem más közveszélyes szélhámos. A magyar politika „nyomorát” a tehetség hiánya okozza – ha sikeres politikát akarunk, akkor tehetséges politikusokat kell az ország élére állítanunk. Nem tudok elképzelni nagyobb veszélyt az országra annál, hogy közepes tehetségű politikust fogadjunk el az ellenzék élére és nem tudok elképzelni annál nagyobb gazemberséget, mint ha valaki közepes tehetsége ellenére oda akar állni az élre. Ha igényesek vagyunk életnívónk és szociális biztonságunk tekintetében, akkor legyünk igényesek akkor is, amikor vezetőket tüntetünk ki a bizalmunkkal!
1 Az idézet forrása Moldova György Akit a mozdony füstje megcsapott c. riportkönyve – 1976
2 József Attila: Hazám – 1937. május
2012.09.14. 22:02 Szerző: jeremyclarkson
Idegbaj és bilincs
„A költő - ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.”
József Attila: A város peremén – 1933 tavasza
Vajon miért bilincsel meg és szállít el kihallgatásra negyven állig felfegyverzett terrorelhárító egy másodéves biomérnök-hallgatót, aki az egyetemi napokra társaival filmet forgat és ez a „tényállás” a „rohamosztag” kiszállását követően azonnal egyértelművé válik? Mi működött a TEK-es fiúkban és mi működött az őket a helyszínen irányító főigazgatóban? Mi működik az egyre „idegbajosabb” magyar társadalomban? És végül majd arra is rátérünk, hogy miért működik a TEK és mi működik a TEK-et létrehozó „öregfiúk” fejében?
Kezdjük a lánc első szemével: a bejelentővel!
A bejelentő – ahogy maga nyilatkozza – „próbálta felmérni, hogy vajon éles fegyver van-e a mellette ülő, jedinek öltözött diáktársa kezében, de mivel nem ismerte fel, hogy az játékfegyver, szólt a diszpécserszolgálatnak...” Hát... Ha én valaki mellett ülök egy egyetemi előadáson és az illető valami idióta ruhában van, a kezében meg egy műanyag stukker, és ráadásul tudom, hogy egyetemi diáknapok lesznek, akkor – hacsak nem vagyok sültbolond - nincs az az isten, hogy „terroristát” kiáltsak. Ugyanis minden, amit látok és amit tudok, ellene mond ennek. Bejelentő barátunk „logikájával” azt is gondolhatnánk minden babakocsis nőről, hogy 20 kg TNT-vel tart épp a célja felé, Allah nevében – mert már ilyen esetek is voltak.
Igen, „hacsak nem vagyok sültbolond” – de sajnos manapság Magyarországon egyre több a sültbolond! Az emberek „kivannak idegileg”: nem látják a jövőjüket, nincsenek kikövezett utak, nincs semmiféle jól működő közmegegyezés az alapvető dolgokban... Ettől pedig egyre inkább őrült, magányos dzsungelharcosokká lesznek az emberek – hiszen az ember mégiscsak egy csoportalkotó lény lenne. Ha pedig nincs csoport, amelyhez tartozom, amely befogad és véd engem, amelyben közös meggyőződéssel követhetünk közös célokat, akkor az ember ettől a „hiányállapottól” besokall... Elkezd a valóságérzékelése rendellenesen működni: mivel úgy érzi, hogy őt senki és semmi nem védi, ezért „kiélesedik” a veszélyérzete. Ellenséget és veszélyt vél látni mindenkiben és mindenhol – ez az az állapot, amellyel egyre gyakrabban szembesülünk: mikor két vagy több ember csip-csup apróságokon pillanatok alatt az ordításig és az ölre menésig képes „felspannolni magát”.
A bejelentők (mert ketten voltak) is valami hasonló passzban lehetnek...
Nem „realizálták” azt, hogy 100-110 ember ül az előadóban (ez az egyetemi tanterem neve) és láthatólag a legcsekélyebb módon sem aggódik a fürdőköpenyes-fénykardos-játékpisztolyos társuk miatt. Nyugalom van – pedig száz ember látja az öltözéket és a kellékeket. Csak épp vannak ketten, akik ezt az egész szituációt nem érzékelik: nem hat rájuk a „köznyugalom”... És amikor bennük beindul az aggódás, még akkor sem szólnak oda a többieknek, hogy „Hét, ti is látjátok azt a fegyveres őrültet?”. Nem szólnak – mert ha szóltak volna, nyilván azonnal megmondják nekik, hogy „Nyugi, csak egy film...” Nem kérdeznek és nem érzékelik mások tökéletes nyugalmát...
Aztán ott vannak az „egyetemi diszpécserek”. (Kik ők? Talán biztonsági őrök?) Ők sem kérdeznek rá arra a nyilvánvaló dologra, hogy „Hé, fiúk, miért csak ti ketten gondoljátok merénylőnek, a többi száz miért nyugodt?” Nem, ez a teljesen természetes és magától értetődő kérdés sem hangzik el. És persze a bejelentés fogadó rendőrök sem teszik fel ezt a kérdést – pedig az mégiscsak furcsa, hogy százan látnak valamit, de csak két ember találja a látottakat „félelmetesnek”!
Nem: itt simán végigfut az idegroham, minden szereplő értelmetlenül viselkedik!
...Aztán jön az akció, immár a TEK főszereplésével.
Nagyjából az amerikai függetlenségi háború (1775-1783) óta elvárás a harcászatban, hogy a „harcoló egység” parancsnoka – de akár az egyszerű katona is – képes legyen a helyzetet önállóan áttekinteni és helyesen értékelni, ezek alapján pedig adekvát döntést hozni. Az utóbbi két és fél évszázad minden sikeres serege így működött – és ezért tudott sikeres lenni. Ez így van a „belföldön harcfeladatokat ellátó” rendvédelmi szerveknél is. Ehhez képest a TEK valami egészen mást csinált.
Kaptak egy értesítést a rendőrségtől, hogy „Alaaaarrrmmm!”, merthogy egy fegyveres van a Műegyetem egyik épületében. Azonnal startolt a kommandó – ez eddig tökéletesen rendben is volt - de nézzük az intézkedést a helyszínen!
Itt furcsa dolgok sorozatával szembesülünk. Ők sem kérdeznek, hogy a benn lévő száz ember vajon miért nyugodt? 3 perc van a „kicsengetésig” (az előadás végéig), utána látják, hogy a hallgatók nyugodtan jönnek ki a teremből... A TEK-esek meg be. Egy pillanat alatt kiderül: nincs semmiféle veszély: diáknapok, filmparódia, kellékek...
Mit tenne egy értelmes társaság ekkor? Elmegy, talán kicsit morogva a „felesleges mozgatás” miatt. Ám itt másként folytatódott az eset. „Luke”-ot elvezetik, bilincsben...
...És itt álljunk csak meg, mert ez a „bilincsben” valami nagyon fontosat leplez le a TEK-kel kapcsolatban!
Mikor alkalmazhat bilincset a karhatalom? Erről pontosan rendelkezik az 1994. évi XXXIV. törvény a Rendőrségről:
„A rendőr kényszerítő eszközt csak a törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén alkalmazhat. Nincs helye a kényszerítő eszköz további alkalmazásának, ha az ellenszegülés megtört és a rendőri intézkedés eredményessége enélkül is biztosítható.” [IV. fejezet 16. § (1)] Nos, az intézkedés eredményessége mindenféle kényszerítő eszköz nélkül is elérhető volt – annál is inkább, mert nyilvánvaló volt, hogy nincs szükség semmiféle intézkedésre!
Bizony: egyáltalán semmiféle intézkedést nem kellett volna tennie a TEK-nek – bilincsbe verni és elvinni „Luke”-ot pedig nem volt joga, sőt: amikor ezt tette a TEK, akkor kifejezetten a jogszabályok ellenében járt el, azt nem is említve, hogy a józan ész ellenében is...
Igen, a józan ész... És ezzel egy nagyon fontos ponthoz érkeztünk el: a józan észnek mind a konkrét esetben, mind pedig általánosságban, a magyar mindennapokban tapasztalt nyomasztó hiányához, valamint a józan ész helyett és/vagy annak ellenében használt erőszakhoz.
A bejelentők nem érzékelték a száz ember normális viselkedését. A TEK – mint láttuk, törvényellenesen – elviszi bilincsben „Luke” barátunkat, a dékán pedig az eset után úgy nyilatkozik az egészről, mintha az egyetemi diáknapok és a hozzá szervesen kötődő khm... „jelenségek” valami egészen elképesztő és kirívó, példátlan rendbontás lennének az egyetem rendje és fegyelme ellen. Hát itt már tényleg mindenki megőrült? Már mindenki elvesztette a józan arányérzékét? Mindeni ennyire be van szarva és ennyire „igazolni igyekszik” azt, hogy ő „rendes tagja a társadalomnak”, aki „megteszi a kötelességét”? Csak nehogy szó érhesse, csak nehogy számon kérhessék a „mulasztásáért”, csak nehogy retorzió legyen a vége a hatalom részéről...
Egy társadalom vége az, ha a teljesen normális, hétköznapi és veszélytelen cselekedeteket és embereket elkezdjük „veszélyesnek” érezni!
...Nyilvánvaló: Hajdúék az elmúlt hetek vesszőfutásai után áhítottak egy igazi, sikeres akciót – és a „fegyveres az egyetemen” esete ilyennek ígérkezett. (Amerikai példák, illetve az ominózus pécsi eset után hihető is volt a sztori.) Ez a vágyuk emberileg érthető - kiköszörülni a csorbát – de gondoljunk csak bele: vajon miféle kommandó az, amely (bármilyen motivációból következően is) a sikert hajszolja? Mint egy sokat „műhibázó” sebész, aki örül, hogy ismét jön egy igazi eset, amelyet talán sikerül ellátnia jól.
A Terrorelhárítási Központot – a hivatalos indoklás szerint - azért hozták létre, hogy minket, állampolgárokat valós veszélyektől védjen meg, nem pedig azért, hogy egyetemistákkal izmozzon - sem pedig azért, hogy az állampolgárokban aggódást keltsen a léte, afféle modern kori ÁVH-ként. Vagy ha mégis ez utóbbi (is) lenne a célja, akkor ezzel nagyon mellélőttek: az ÁVH mögött ott állt az állig felfegyverzett Szovjetunió, de a TEK mögött csak néhány öregedő „fiú” áll, akik még szűk két évig a magyar politikát irányítják, erős demokratikus és EU-s kötelmek között. Lehet, hogy ők „fejben” már rég egy olyan világban vannak, ahol mindeme kötelmek nem léteznek, de az ő fejükben élő „alternatív valóság” mit sem változtat az igazin.
A TEK éppen az Orbánnak és csapatának, mint a „kopasz-kigyúrtak” egy „körzet ura”-maffiózónál: az erőmonopólium státusszimbóluma, ijesztés a „másként gondolkodók” számára. De mivel Orbán „körzete” az államhatalom, ezért az ő „verőemberei” törvényi felhatalmazások birtokában töltik be a „primkó utcaiakétól” semmiben sem különböző feladatkörüket.
Ez az egyszerű – értsd: primitív – igazságok világa, a „kokik és sallerek” közege, ahol az ember az alkalmatlankodókkal úgy jár el, hogy „kioszt nekik két pofont, és hazazavarja őket”... Mi sem bizonyítja jobban azt, hogy a Fidesz-fiúk valójában egyszerű, a világot nagyon szűk körben felfogó „vidéki legények”. Fogalmuk sincs arról, hogy a véleménykülönbségek és érdekkonfliktusok elrendezése lehetséges erőszak nélkül is. Arról sem akarnak tudni, hogy létezhet az is-is igazsága is, nem csupán a „te vagy én”-é. Olyanok és úgy is viselkednek, mint a környék hírhedett vagányai, akik, ha betérnek a krimóba, máris azt keresik, hogy kibe köthetnének bele – mert folyamatosan szükségük van arra, hogy „győztesek lehessenek”, ezzel bizonyítva önmaguknak és egymásnak, hogy „ki a legény a faluban”. Ez persze nem más, mint kisebbrendűségi komplexusuk egyszerű túlkompenzálása... Ezért kezd újabb és újabb „harcokba” Orbán az EU-val, a multikkal, a külfölddel: kell neki az erőfitogtatás – különben „punnyadt kis pöcsnek” érzi magát...
...Ugye, milyen egyszerűek az orbánizmus lelki alapjai? Csak kérdés, hogy miféle politikát lehet ezekkel az alapokkal művelni? És: ha majd a sok „harcból” végül mégsem a világ legyőzőjeként kerül ki a csapat, akkor mit kezdenek azzal a totális kudarccal, amely sokkal nagyobb lesz, mint a „rettenetes” 2002-es választási vereség? Mert nagyobb lesz – hiszen most csak rajtuk, az ő képességeiken és személyiségükön múlott a siker vagy a kudarc, hiszen „több mint 2/3-uk volt! És mit kezdenek majd a rendíthetetlen támogatóik, ha látják, hogy vezérüknek nem sikerült?
Biztosan lesznek majd „milliós” tüntetések, lesz törés-zúzás is, talán... Jól fog akkor majd jönni egy igazi terrorelhárító egység!
2012.09.13. 16:58 Szerző: Moin Moin
A föderáció vértanúi
„Én nem retirálom, én verem sturmot”!
A részeg román honvéd-dobos felkiáltása a szolnoki csatában1 – 1849. március 5.
Mégiscsak velünk az Isten! Ritka egy nép történelmében az, hogy három évtizeden belül kétszer is a segítségére siet valami külső erő. Ez történt velünk, magyarokkal 1989-’90-ben, amikor a Szovjetunió kimerülése megszabadított minket a (nevezzük így) „komcsi” diktatúrától – és ez fog most hamarosan történni velünk, amikor az Európai Unió föderációvá alakul. Ugyanis a föderációban – a brüsszeli és német tervek szerint – immár nem „nemzeti keretek között” működő pártok lesznek, hanem össz-európaiak. (Ld.: http://index.hu/kulfold/2012/09/13/barroso_kimondta_az_f-betus_szot/)
...Csak ki ne maradjunk ebből a föderációból!
Képzeljük csak el: Európa északnyugati, polgárosult, politikailag tudatos népei többségben vannak a közép-, dél- és kelet-európaiakkal szemben, nem beszélve arról a gazdasági potenciálról, amelyet északnyugat birtokol az EU-n belül. Így azt valószínűsíthetjük, hogy az összeurópai pártokban is inkább fog érvényesülni az északnyugati mentalitás, mint a többi. Tehát: ezek az „összpártok” meritokrata pártok lesznek – vagyis: a bennük dolgozó, különféle országokból jövő politikusok teljesítménye fogja meghatározni azt, hogy milyen pozíciókat tölthetnek be és ebből következően mekkora befolyásuk lesz a döntésekre.
Nyilvánvaló, hogy a mai magyar pártokban ez nem így van. Ezek vagy „hűbéres” pártok (MSZP, Fidesz), vagy „mindegycsakjöjjönvalaki” párt, mint a DK, vagy pedig olyan, szintén nem az általánosan vett politikai képességeket és a hozzáértést előrejutási alapnak tekintő képződmények, mint a Jobbik, vagy az LMP. Ha jönnek majd az összpártok, akkor azok aligha lesznek tekintettel „a létezés magyar minőségére..., hogy rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot”2, hanem hozzák a maguk modelljét és „aki bújt, aki nem...!”
Sokat foglalkoztunk itt, a blogon azzal, hogy a magyar nem demokrata mentalitásnak miféle sajnálatos politikai (és: gazdasági, társadalmi) következményei vannak. Nos: ha ez az EU-s terv megvalósul, akkor a „saját, csak ránk jellemző látásmódunk” immár sokkal kevesebb bajt fog tudni nekünk (és: az EU-nak is) okozni, mint mostanáig, amíg „a magunk urai” vagyunk és megvan a „függetlenségünk” e téren az EU többségét jellemző polgári mentalitástól és döntési, mérlegelési szokásoktól. Hiszen eleve más lesz az a „választék”, amely elibénk lép egy-egy – immár össz-uniós – választás során. Jobb minőségű, felkészültebb, mentalitás terén pedig jóval polgáribb jelöltek közül lehet majd választani és jobb minőségű – ha úgy tetszik „németesebben összeállított” – programok fognak versengeni. Nagyon valószínű ugyanis, hogy ezek az össz-uniós pártok nem fognak a maguk soraiban fogadni Orbánokat, Lázárokat, Gyurcsányokat, Mesterházykat vagy éppen Torgyánokat – legalábbis a komoly pártok. (Merthogy az ilyen-olyan szélsőségesek – vagy éppen: mániákusak - azért meg-megteszik majd, mint most is...) Szóval: a ma futó politikusi garnitúrának bizony lesznek „vértanúi”!
A föderatív EU-nak ettől a tervezetétől épp azok „retirálnának”, akik érzik magukról, hogy az nem az ő eddigi teljesítménytelen világuk lesz. Velük ellentétben viszonyt a magyar nép érdeke az, hogy igenis: inkább „verjünk sturmot”, hogy még véletlenül se maradjunk ki a föderációból! Mert itt aztán nagyon igaz lesz a szólás: aki kimarad, az lemarad.
1 A szolnoki csatát az döntötte el a magyarok javára, hogy amikor „a cs. kir. csapatok egy hatfontos lovasütege... tüzet nyitott az előnyomuló 3. honvédzászlóaljra, mire a zászlóaljparancsnok „félre húzódj”-ot vezényelt. A zászlóalj dobosa azonban a reggeli pálinkaosztásnál kétszer állt sorba, s olyannyira feltámadt benne a bátorság, hogy visszakiáltott parancsnokának: „én nem retirálom [nem vonulok vissza], én verem sturmot” [rohamot]; mire a zászlóalj szuronyszegezve szemből megrohanta az ágyúkat, amelyek sietve felmozdonyoztak, s elhagyták állásukat. A honvédek ezután benyomultak a városba.”
(Hermann Róbert: A szolnoki ütközet – a Rubicon folyóirat cikke, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1849_marcius_5_a_szolnoki_utkozet/)
2Idézet Orbán Viktor 2009. szeptember 5-i kötcsei beszédéből.
Utolsó kommentek