- Mi az, amit itt még tenni lehet, Bornemissza Gergely?
- Segítségért megyünk, Felséges Asszonyom. Elmegyünk a császárhoz!
- Jobb orvosságot nem tudtok, ti magyarok? Valakihez mindig el kell menni?
Izabella özvegy királyné szavai Várkonyi Zoltán Egri csillagok c. filmjéből - 1968
Az, hogy még mindig a Fidesz a legtámogatottabb és a legszervezettebb magyar párt, nem azt jelenti, hogy a magyarok döntő többsége akárcsak hallgatólagosan, fű alatt is egyetértene azzal, amit ez a párt a hatalom birtokában tesz. Nem: ez csupán azt jelenti, hogy a magyar nép, mint politikai közösség, elveszítette egy fontos képességét. Elveszítette a közös, felismert érdekek és szükségszerűségek mentén való közösségformálásra való képességet – vagy talán soha nem is birtokolta ezt igazán, legalábbis a mára, a mai politikai gyakorlatunkra és „rutinunkra” még hatni képes időtávlaton belül.
A magyar nép legutóbbi igazi, a nép zömére kiterjedő „közös cselekvése” az 1848-’49-es forradalom és szabadságharc volt.* Ekkor történt meg mindmáig utoljára az, hogy amit a nép túlnyomó többsége az érdekének érzett, azért képes volt igen komoly személyes áldozatokat hozni, valamint együttesen cselekedni azokkal a „nemzettársaival” is, akik pedig szociális, kulturális, vagy éppen hierarchia-pozíciók terén messze álltak tőle. És amikor ez a mindmáig utolsó nagy, közös cselekvésünk eredménytelennek bizonyult, mintha egy mindmáig tartó „álom” szállt volna a magyarságra. „Passzív rezisztencia”, majd egyre inkább totális, a saját történelmünket csupán „elszenvedni képes”, de annak alakításáért többé egységesen már nem cselekvő néppé alakultunk át. Mindig találtunk aktuális kifogásokat erre a passzivitásra: Ferencjóska, Trianon, Horthy, a Harmadik Birodalom, aztán a Szovjetunió... És amikor megérte a magyar nép 1989-’90-t, akkorra már több mint egy évszázada tulajdonképpen csak szólampolitizálás folyt itt és maga a magyar nép is átalakult egy szólamközösségé: immár nem a közös cselekedet, hanem csupán a nemzeti retorika tartja össze a magyarokat – de nincsenek immár közös, mélyen átélt célok, amelyek ugyanakkor reálisak is (és nem csupán „nagynemzeti lázálmok”).
Kialakult a beszéd kultúrája és kiveszett a (közös) cselekvés kultúrája – na, ezért nem képes ma önmagától összefogni a nyilvánvaló népellenség Fidesz ellen a magát „demokratikus ellenzékiként” definiáló több mint hárommillió honfitársunk!
A beszéd a politikában csak pótszer: legfeljebb arra való, hogy cselekvésre motiváljon – de magát a cselekvést nem helyettesítheti. Amikor például Orbán beszél a nemzet felemelkedéséről, akkor ezt azért teszi, mert nem képes cselekedni a tényleges felemelkedésért. Amikor arról beszél, hogy „tiszteletet követel Magyarországnak a világtól”, akkor ezt ahelyett teszi, hogy tettek szerves, egymásra épülő sorával, mint teljesítménnyel vívná ki az objektív elismerést. ...És amikor a demokratikus ellenzék különféle figurái csak beszélnek a szabadságról és demokráciáról, akkor ez nem mást jelent, mint hogy nem is tudják, mit is jelent a szabadság és a demokrácia, mint tettek folyamata. Mert a szabadság és a demokrácia nem más, mint egy együtt cselekvő emberi közösség...
Ha elmegyünk egy ellenzéki – vagy akár kormánypárti – rendezvényre, akkor azt tapasztaljuk, hogy ott kívánságok fogalmazódnak meg, de sosem fejti ki senki sem, hogy e kívánságokat miféle pontosan kidolgozott technológiákkal lehet és kell elérni. Megint csak nem a „technológiai folyamatba szervezett” cselekvéssel, hanem csupán az ahelyetti beszéddel találkozunk...
...Na, ez így nem fog tovább menni! Dumakultúrából és tettek helyett csak beszélő „közszereplőkből” és állampolgárokból még soha, sehol nem termett jólét! Itt nem arról van szó, hogy ne beszéljük meg a feladatokat – de arról igenis van szó, hogy mielőtt dumálnánk, gondoljuk át alaposan és azért gondoljuk át és beszéljük meg, hogy azután adekvát módon cselekedhessünk!
Mindez ma hiányzik szinte a teljes magyar társadalomból – és ezen belül, persze, a gazdaságból is. Csak beszélők és csodavárók vannak: beszéljünk, addig is úgy érezzük, mintha csinálnánk valamit és addig sem érezzük a tettek kínzó hiányát! Aztán majdcsak lesz valahogy. Majdcsak „elmúlik” Orbán és rendszere. (Ugyan mitől? Kádár elmúlásához harmincvalahány év és a világ teljes átalakulása kellett!) Majdcsak megerősödik az EU, majdcsak segít nekünk a német gazdaság növekedése, majdcsak... Majdcsak jön Bajnai és ráfúj Orbánra, mire az elporlik... Az nem lehet, hogy sokáig hagyja ezt az EU –vagy éppen Merkel, esetleg Barroso, vagy Obama! Majdcsak idejönnek és rendet csinálnak – vagy legvégső esetben, ha ők maguktól nem eszmélnek, majd odamegy hozzájuk a demokratikus ellenzék néhány celebje és felrázza őket, amire persze ők hanyatt-homlok rohannak, egyéb dolgukat felejtve, rajtunk segíteni!
...Hát hogyne!
Odamehetünk valamely demokratikus hatalom vezetőihez, mondván: segítsenek helyreállítani a demokráciát – ám számítsunk arra, hogy első kérdésük az lesz hozzánk: „...És eddig mit csináltatok ennek érdekében önállóan?” Ha erre az lesz a válasz, hogy „Eddig semmit...”, vagy esetleg az, hogy „...de már sokat beszéltünk róla!”, akkor meg fogják kérdezni, hogy ugyan miért higgyenek abban, hogy ezután képesek leszünk majd bármit is tenni? Hiszen régi polgári igazság, hogy „Segíts magadon és megsegít az isten is!”.
...Akkor kell majd mennünk az „istenhez” segítségért, ha már legalább elkezdtünk tenni valamit a magunk erejéből, mert akkor lesz hitele annak, amit mondunk és akkor lesz jogalapunk kérni is az isten segedelmét.
Tőlünk nyugatabbra az az általános szokás, hogy a jónép maga gondoskodik a saját „jószágáról” – és ha valaki-valami azt veszélyezteti, akkor ők tesznek az „értékmentésért”. Avagy: mi lenne, ha a tiroli, vagy bajor hegyipásztor az EU-ra, vagy Merkelre-Barrosora-Obamára várna Szent Mihály napja (október 29.) környékén, hogy helyette, a jószág gazdája helyett biztos helyre hazahajtsa a saját jószágait?
...Tőlünk is ezt várják a szövetségeseink: kezdjük el a saját jószágainkkal végre törődni – önállóan!
* Az erősen táplált legendával szemben 1956 az ország és a magyar nép többségét hidegen hagyta – az fővárosi-nagyvárosi „jelenség” volt csupán. A vidék és a nép zöme passzív maradt, nem úgy, mint az említett 1848-’49-es esetben.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek