HTML doboz
2012.11.07. 14:25 Szerző: Đđ
Gonosz nagyik légiója?
„Még egyszer a résre újra, barátaim!”
Shakespeare: V. Henrik, 3. felvonás I. szín – 1599
Politikai közhelynek számít Magyarországon, hogy „a választásokat a nyugdíjasok döntik el” és az is, hogy emiatt a politikusok sosem mernek igazán ehhez a „szent tehénhez” hozzányúlni. Ezért sokakban az a „(kényszer-)kép” alakult ki, hogy az országot a „gonosz nagyik légiója” tartja sakkban: az önző, csak a saját érdekeikkel törődő nyuggerek… Ugyanakkor az is közhely, hogy ugyanez az „önző” korosztály mindent megtesz a gyerekeiért, unokáiért.
Nincs itt valami ellentmondás? Miért viselkednek oly sokak véleménye szerint a nyugdíjasok az egyik esetben „végtelenül egoistán”, míg a másik „szerepkörben” olyan „altruista* módon”?
A válasz, ismerve a magyar társadalomra jellemző általános mentalitást, nyilvánvaló.
Az első, a közpolitikai terep egy annyira és olyan régen atomizálódott társadalomban, mint a magyar, nemigen működik. A közhit azt tartja és sokszor a tapasztalat is azt mutatja, hogy nem éri meg áldozatokat vállalni sem a (tágabb) közösségért, sem pedig az efféle áldozatokat kérő politikusokra hallgatni és szavuknak engedni. Ami megéri, az az önzés és a „készpénz” politikája.
A másik, a nagyszülői szerep, ahol ugyanezek az össztársadalmi szinten annyira „önző” nagyszülők akár „a vérüket is képesek adni”: személyes segítséggel, de sok esetben pénzzel is támogatják gyerekeiket és unokáikat.
…Nem lehetne ezt a családi altruizmust valahogy a nagy, közös – és tulajdonképpen ugyanúgy a leszármazottaik személyes boldogulását szolgáló – célok érdekében is aktivizálni? Igen: lehet – de csak akkor, ha nem „a politika” szólítja meg őket! Csak akkor, ha nem a számukra vagy szinte nem is létező, vagy pedig kifejezetten „vadidegen” társadalom próbálja bennük bekapcsolni az altruizmust, hanem a bennük is ép és jól működő (már bocsánat a kifejezését) „ivadékgondozási ösztön”.
A nagyszülők generációját, ha jobban belegondolunk, egész életük arra nevelte-dresszírozta, hogy ne nagyon törődjenek a „nagy egésszel”, sőt: életük nagyobb részében kifejezetten nem volt ajánlatos a valódi és nem csak szólamokban élő közösségalkotás. A mai nyugdíjasok a „Kaparj kurta, neked is jut!” szocialista kapzsi szemléletmódjában szocializálódtak: kis család, kislakás, kiskert, csak a saját dolgoddal törődj! Ugyan hol volt hely ebben olyasminek, hogy a közösség jövőjéért vállalt tudatos, belátáson alapuló áldozat? Azután pedig jöttek a rendszerváló évek, amelyek oly sok nyugdíjasnak hoztak egzisztenciális bizonytalanságot: előbb még aktív dolgozóként, akit esetleg elért a korábban elképzelhetetlen munkanélkülivé válás, majd pedig, nyugdíjba menvén, a „drágasággal” kellett szembesülnie. Ahogy korábban, a kádári időkben is tulajdonképpen „ellátásfüggő” volt, úgy az újabb, „demokratikus érában” is csak az maradt: önmagáról nem önmaga döntései és felelősségvállalása által gondoskodó, hanem a mindenkori „felsőbb hatalom” jóindulatára utalt „költségvetési rovat”. Mi sem természetesebb annál, mint hogy (mióta lettek politikai jogai) amikor választhat, akkor a számára biztonságosabbnak érzett lehetőséget akarja választani: azt, ami-aki „garantálja a nyugdíját” ebben a számára egyre átláthatatlanabb és ezért egyre bizonytalanabb világban.
…És most képzeljük el azt, hogy jön egy új politikai erő, egy új politizáló garnitúra és azzal akarja őt maga mellé állítani, hogy „Nyugger, add fel a biztonságodat!” Hiába látná be (esetleg, jobb esetben) azt a megszólított „nyugger”, hogy áldozatot kellene hoznia (már megint – mert nem először hozna, bizony!), ha összes „társadalmi és önvédelmi reflexe” azt sugallja neki, hogy ne ezekre az új hangokra hallgasson, hanem csakis a jól ismert, régi, „Megőrizzük a nyugdíjak reálértékét!”-szlogenekkel kampányolókra…
Lehet-e itt valamit tenni – ha egyszer a „nyugger”, beidegződései és élettapasztalatai alapján nem akar, nem mer és nem tud elszakadni a populisták neki címzett ígérgetéseitől?
Igen: lehet – és hogy mit és hogyan, az épp a tegnap választást nyert Barack Obama kampánystratégiája mutatja meg nekünk. Az a stratégia, amely a személyességre alapozott: arra, hogy valaki, akit régóta jól ismerünk és akivel pozitív érzelmi kapcsolatban vagyunk, akit a saját, szűkebb közösségünk tagjának tartunk, győzzön meg minket. (Erről bővebben ld. itt: http://index.hu/kulfold/usa/feher_haz/2012/11/07/a_sarki_kisboltokkal_nyert_obama/)
Amikor azt mondjuk, hogy a mai nyugdíjasoknak az ország jövője érdekében kellene áldozatot hozni, akkor ez számukra (a fent leírt szocializációjuk következtében) egyáltalán nem lesz motiváló – személyes motiváció híján pedig nem fognak belemenni a számukra személyesen kellemetlen „alkuba”! Azonban egészen más lehet a hozzáállásuk, ha az áldozatot nem a leendő miniszterelnök-jelölt kéri majd, hanem – mint kampányaktivista – a saját unokájuk. Obama is elkötelezett, meggyőződésből neki dolgozó fiatalokkal tudott győzni és ha mi milliószámra akarunk nyugdíjasokat meggyőzni, azt nem érhetjük el másként, mintha éppen azokat a fiatalokat győzzük meg előbb, akiknek a következő bő fél évszázadát kellene az új, racionális államháztartási politikával megalapoznunk.
…Persze ehhez olyan politikai program kell, amely ezeket a bizonyos fiatalokat képes lesz motiválni – de ez a program ugye ahhoz is elengedhetetlen, hogy a győzelem után jól lehessen majd kormányozni.
Amikor arról beszélünk, hogy lehet-e, vagy sem a nyugdíjasok tömegeit egy új, nem „osztogató” és nem ígérgető, velük immár nem „szent tehenekként” bánó politika mellé felsorakoztatni, akkor – mint írtam – nem „direkt módszerekben” kell és lehet gondolkodnunk. Nem „nyuggerpartykat” kell szervezni, jó, ötlettelen szocialista módra, hanem előbb az újabb generációt meggyőzni az új politikai elképzelések számukra hasznos voltáról és aztán őket „szabadítani rá” a saját szüleikre és nagyszüleikre, hogy ők, a gyerekek és unokák láttassák be velük: „Nagyi, az én jövőmért lécci kevesebbel beérni!”
…Ez talán működhet – és akkor (talán) programban/kampányban elmondhatjuk az igazságot és nem kell ezért tartanunk attól, hogy vokselvonással büntet minket ezért a „gonosz nagyik légiója”.
* Az altruizmus jelenségéről ld.: http://hu.wikipedia.org/wiki/Altruizmus
43 komment
Címkék: választás program populizmus nyugdíj ellenzék
2012.11.04. 20:46 Szerző: piefke
Miért vagyunk lemaradva?
„Harcolnunk peniglen nem akarmi okért
Kell, hanem keresztény szerelmes hazánkért,
Urunkért, feleségünkért, gyermekinkért,
Magunk tisztességéért és életünkért.”
Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem, Ötödik ének, 27. - 1651
Hosszú évek óta folyik a polémia arról, hogy vajon mikor érjük el a „fejlett nyugatot” – és hogy egyáltalán elérjük-e valaha? Arról azonban jóval kevesebb szó esik, hogy vajon miben is vagyunk „hozzájuk képest” igazán lemaradva: hogy mi is anyagi, gazdasági, hatékonysági, GDP-beli, stb. lemaradásunk társadalmi oka?
A legtöbben, ha az „utolérjük a nyugatot” gondolata előkerül, arra gondolnak, hogy a jövedelemszintünk mikorra éri el azt – de arra csak nagyon kevesen kíváncsiak, hogy vajon mikor fogunk tudni olyan minőségű munkát végezni, amely az ottani jövedelemszint alapja lehet? És amikor az ottani jövedelmek alapjáról van szó, akkor sokan „önfelmentő” magyarázatokat keresnek-ajánlgatnak erre: a gyarmattartó múltat, a Marshall-segéllyel, a kelet-európai országon (mindenek előtt éppen a mi országunk!) kizsákmányolását a „multikon” és az EU „egyoldalú szabályozásán” keresztül, vagy akár a „kommunista 40 évet”, amely „szétrombolta az országot”. Olykor még a Trianonnal elszenvedett veszteség is előkerül okként, vagy éppen a zsidók aknamunkája, esetleg a magyar társadalom nyakán munka nélkül élősködő cigányok…
Nyilvánvaló, hogy mindez nem a valódi oka el/lemaradásunknak. Hiszen a „bezzegországok” tekintélyes hányada (éppen a „legbezzegebbek”) sohasem voltak (komoly) gyarmattartók: aligha magyarázható a német jólét az egyes délnyugat-afrikai sivatagi területek, esetleg Togo, vagy Kamerun több mint 90 évvel ezelőtti időleges birtoklásával, mint ahogy a dán jólétre sem magyarázat Grönland. Svéd- és Finnországnak pedig soha nem is voltak gyarmatai. (Sőt: maga Finnország volt – Finn Nagyhercegség néven – az Orosz Birodalom által birtokolt terület.)
A Marshall-segély (pontosabban: az abból való kimaradásunk) sem oka a lemaradásunknak, hiszen az akkor szétosztott majdnem 14 milliárd (akkori) dollár (ami mai értéken kb. 600 milliárdot ér) önmagában nem „dobta fel” a belőle részesedő országot. Jól mutatja ezt az a tény, hogy a teljes összeg több mint 5%-át kapó Görögország bizony nem vált „bezzegországgá”… Viszont a segélyből gyakorlatilag nem is részesülő Írország (amely mindösszesen 1 milliárd dollárt kapott, a teljes segélyösszeg 0.07 ezrelékét) később komoly gazdasági fejlődést produkált. De az a legszemléletesebb példa arra, hogy alapvetően nem a Marshall-segély az oka a későbbi „gazdasági csodának”, hogy amíg a két „győztes hatalom”, Nagy-Britannia és Franciaország 3,5856, illetve 3,1038 milliárd dollárt kapott, addig a vesztes Németországból létrehozott NSZK ennek a felét sem, mindössze 1,4726 milliárdot – és mégis ez utóbbi ország produkált „Wirtschaftswunder”-t, míg Nagy-Britannia és Franciaország hosszú ideig (gazdasági és társadalmi) válságtól válságig botorkált… És ha már Németországnál – pontosabban az egykori NSZK-nál – és a gazdasági csodánál tartunk, ez jó példa arra is, hogy az Trianon okozta „országcsonkítás” sem lehet A MAGYARÁZAT. Nézzük csak meg ezt a térképet: http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:Map-Germany-1945.svg&page=1&filetimestamp=20120204151930 - és látjuk, hogy a II. világháború előtti Németországhoz képest az 1949-ben létrejött NSZK is rettenetesen „csonka” volt… Ha igaz lenne, hogy Magyarország lemaradása Trianonra vezethető vissza, akkor vajon miért nem maradt le az NSZK is?
Még könnyebb megcáfolnunk a lemaradásunk okaiként a multikat, illetve az EU-t okolókat: hiszen a multik csak 1990 után, az EU pedig a 2003-as csatlakozásunkat követően „szabadultak ránk” és „kezdték szívni az ország vérét” – igen ám, de a lemaradásunk már évszázadok óta jelen van, a rendszerváltás óta pedig egyértelműen csökkent! Így a multik és az EU elleni „vád” legfeljebb az lehet, hogy ők nem táplálnak minket eléggé…
Nem, a dolog egyértelmű: mindenek előtt saját magunk vagyunk lemaradásunk okai – azt pedig kifejezetten mi magunk „intéztük el”, hogy gazdaságunk nemhogy növekedni képtelen, hanem egyenesen zsugorodik.
Magyarország két dolog között választhat: vagy felzárkózik az Európai Unió fejlett – a jelen válságot is egészen jól átvészelő – északnyugati feléhez, vagy legalábbis évtizedekre beletörődik abba, hogy folytatódik az utóbbi évtizedek stagnálása, vergődése és leszakadása. Mármost, ki lenne az az őrült, aki ez utóbbit választaná, és ki ne akarná az elsőt?
Nos, a helyzet az, hogy szinte mindenki mégis az utóbbi opciót választja, amikor a gyakorlati tettekre, a mindennapi életére, munkájára kerül a sor!
Ha a „szorgalmas szegények” útját akarjuk járni – amelyet többek között Orbán és a „kínai csodáról” prédikáló (szélső-)jobbos „alternatív/nemzeti közgazdászok” is propagálnak –, akkor jó, ha tudjuk, hogy így konkurálnunk kell mintegy ötmilliárd olyan földlakóval, akik mind-mind sokkal szegényesebb körülmények között élnek - ezért aztán sokkal kevesebb pénzért is hajlandók sokkal kíméletlenebb munkafeltételek között dolgozni. Olyan feltételek között, amelyek a legtöbb magyart felháborítanák: se munkabiztonság, se védőfelszerelés, se ellenőrzés, se munkavállalói jogok – viszonyt a munkaidő az átlagos magyarnak a másfélszerese, akár heti 6, sőt 7 napon át is! És nincs társadalombiztosítás, nincs „szociális háló”, annak még a jelenlegi kormány által (ismerjük el: kényszerűségből is!) megritkított változata sem!
Reális elképzelés-e az, hogy „bérversenyben” szerezzünk világpiaci pozíciókat? Vessük össze a példaként ajánlgatott Kína átlagjövedelem-viszonyait a hazaiakkal! Bizony, megdöbbenünk, mert a fejlett keleti-parti régiókban is alig több az átlagbér, mint a mi híres-hírhedt havi 47.000 Ft-os közmunka-bérünk. Ott ugyanis a havi nettó átlagbér 1.820 jüan körül van, ami nagyjából 63.000 Ft-nak felel meg. De jó, ha tudjuk még ehhez, hogy a kelet-kínai átlagbért alapvetően az ottani nagyvárosokban élő ipari, ill. szellemi dolgozók „húzzák fel”, mert a Kínai társadalom túlnyomó többségét alkotó falusiak havi átlagban csupán havi nettó 580 jüan körül keresnek. Ez alig 20.000 Ft-os havi jövedelem – a kínai dolgozók zöme tehát feleannyit sem keres, mint egy magyar közmunkás! (Még akkor is kiábrándító a jövedelemkülönbség, ha tekintetbe vesszük azt a tényezőt, hogy a falusi kínaiak fogyasztási szokásai jóval kevésbé „szofisztikáltak” és hogy az árszínvonal az általuk is fogyasztott javak esetében a magyar alatt van.)
Látható: lefelé nem vezet út. Csak felfelé léphetünk - ennek viszont olyan akadályai vannak a magyar társadalomban, amelyek a munkakultúrával és a tudatos tervezésre való képességgel függenek össze. Ma már rendelkezésre áll az a tudás és rendelkezésünkre állnak azok az eszközök is, amelyekre támaszkodva a siker reményével foghatunk bele a „felfelé vezető úthoz” szükséges mentalitásváltás megalapozásába.
A poszt elején azt írtam, hogy a nyugathoz való felzárkózást a legtöbb esetben „gazdasági kérdésként” szokás felfogni, úgy az ehhez a felzárkózáshoz szükséges eszközöket is mindenek előtt a gazdaság eszköztárában szokás keresni – pedig az eszközök jelentős része nem ott van, hanem a mentalitásban. Ez az a „valami” amely másmilyen ott, ahol sikeres a társadalom és a gazdaság és másmilyen ott, ahol a pangás váltakozik a válsággal. A legtöbb, ma sikeres „bezzegországban” sajátos történelmi hatások hosszú sorozata hozta létre azt a mentalitást, amely a sikeresség, a magas teljesítmény alapja. Ha egy ország fel akar zárkózni a sikeresekhez és a saját társadalomtörténete nem alakult úgy, hogy a sikeresség mentalitásbeli előfeltételei spontán módon teremtődtek volna meg, akkor még mindig adott az a lehetőség számára, hogy megpróbálja tudatosan átformálni magát.
Amikor „társadalom-átalakításról”, „tudatformálásról” esik szó, akkor sokakban bizonnyal felötlenek a közelmúlt bizonyos „kísérletei”: mindenek előtt a szocializmus-kommunizmus, amely szintén arra alapozta volna a maga „Nagy Ugrását” és „társadalmi kísérletét”, hogy – úgymond – majd jól átalakítja az emberek gondolkodását. És láttuk, mi lett ezeknek a kísérleteknek a vége… Kudarc, vagy egyenesen katasztrófa – mert egy olyan társadalmi (és gazdasági) rendszert akartak létrehozni, amely egyfelől még sehol a világon „magától”, spontán módon nem alakult ki, másfelől pedig teljesen ellentétes az emberi természettel. (Ez utóbbi állítást most nem részleteznénk - esetleg közkívánatra majd egy másik posztban…) Ám esetünkben másról van szó: olyan társadalmi viszonyokat szeretnénk itt is, mint a világ (hosszabb távon) legsikeresebb és legjobban működő, legjobban élhető társadalmaiban – amelyekben ráadásul ez a „modell” az adott társadalmak belső, szerves fejlődésének eredménye! Nem valami „elméleti”, papíron kifundált „ideális társadalmat” akarunk itt látni, hanem „csak” egy „sima”, teljesítményalapú-kooperatív mentalitást meghonosítani.
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen folyamat jóval túlnyúlik egy-egy négyéves kormányzati cikluson: legalábbis egy teljes, „nullkilométeres” generációt igényel. Így csak akkor érdemes belefogni a dologba, ha előtte kialakítunk egy, a társadalom jelentős többségére vonatkozó konszenzust abban, hogy ezt kell tennünk, mert ez az egyetlen reális esélyünk. Hiszen minden fontos társadalmi és gazdasági alapelemet ennek megfelelően kell „átállítani”: a vállalkozásfinanszírozástól kezdve az oktatáson át az államigazgatásig – ez pedig konszenzus híján nem fog sikerülni!
A dolog nem lesz könnyű – mert igen nehéz alapvető dolgokat másképpen csinálni, mint ahogy megszoktuk. Nehéz ez még akkor is, ha az eddig megszokottról már jól tudjuk, hogy az rossz, azzal sikeresek nem lehetünk. Mert újat tanulni, az újat megszokni: idő és erőfeszítés. De - ahogy a bevezetőben idézett Zrínyi fogalmazott – „Harcolnunk peniglen nem akarmi okért kell, hanem keresztény szerelmes hazánkért, Urunkért, feleségünkért, gyermekinkért, magunk tisztességéért és életünkért.” Önmagunkért, a jövőnként és a gyerekeinkért kell megváltoznunk!
…És a változás nagy lesz!
Eddig nem volt megszokott, hogy az boldogul a legjobban, aki a leginkább felkészült és aki a legkitartóbb, mert erőszakossággal és „hatalomközeliséggel” lehetett valaki „győztes”. Eddig nem volt megszokott, hogy egy projektet vállalkozóként alaposan elő kell – és: elő is lehet – készíteni, mert az itteni viszonyok azonnali cselekvést és az ezzel összefüggő „rögtönzést” kívántak meg. Eddig az sem volt megszokott és általános, hogy az a tanár kapjon kiemelkedő jövedelmet és kerüljön idővel az intézmény élére, akinek a tanítványai a(z objektíve megmért) legjobb eredményt produkálják – és az sem volt általános, hogy egy hivatalban a jövedelem és a pozíció a jó minőségben, időre elvégzett munkával és az ügyfelek (szintén objektíve megmért) elégedettségével korrelál. Nem volt az sem szokásos, hogy egy közpénzből elvégzendő munkát az a cég kapjon, amelyik a legjobb minőséget produkálja a legjobb áron – és emellé még hosszú távú garanciákat is képes adni. És ami a leginkább szokatlan: ezentúl nem azokra kellene a kormányzást bíznunk, akik a legtöbbet ígérik, hanem azokra, akik jól kidolgozott, megalapozott programmal jelentkeznek a hatalomért és akik számon kérhető biztosítékokat is képesek adni arra, hogy kormányra kerülvén meg is maradnak a program mellett.
Amikor legközelebb, 2014-ben, kormányt választunk, a döntésünk előtt mérlegeljük mindazt, amiről ebben a posztban szó esett és próbáljunk meg úgy választani, hogy azzal jövőt is választunk magunknak.
2012.11.02. 19:45 Szerző: Đđ
„Ahogy mi játszunk”*
„Arculcsapásban a pusztai 30-35 éves koráig részesül. Aztán rendszerint csak hátulról kap a tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet. Ha a helyzet úgy hozná, hogy mégis elölről kell leadni neki, a jártas szakértők szerint az gyors és lefegyverező legyen, határozott és befejező, mint a mondat után a pont, hogy mire az illető magához tér, már túl is essék rajta, fellebbezhetetlennek érezze.”
Illyés Gyula: Puszták népe, 8. fejezet - 1936
Elmesélem, hogyan készülnek közpénzből köztéri szobrok egy jogállamban. Megszületik az ötlet, akár civilek, akár várostervezők, akár a(z ön-)kormányzat részéről. Ezt megvitatják – és ha az ötlet bírja a Köz támogatását, akkor a közterület gazdája kiírja a pályázatot. (Kivételes esetekben – ha pl. egy művész maga a kezdeményező, ez elmaradhat, de ez kivétel.) Aztán, ha beérkeznek a pályaművek, azokat közszemlére szokás tenni – ezzel párhuzamosan pedig egy „profi zsűri” is értékeli azokat. Helye és alkalma válogatja, hogy melyiküké a döntő szó, de általánosságban nyilvános és konszenzusos döntés születik. A döntést követően (szintén pályázaton) kiválasztják a kivitelezésben közreműködőket, majd következik az érintettek nyilvános tájékoztatása: pontosan mikor, hol, meddig tart a kivitelezés. Amikor a szobor elkészült, jöhet az avatás/átadás.
Mi a csudának írom mindezt le? Hát azért, mert a magyar jogállamban nem így működik a dolog. A nálunk használatos algoritmus az alábbi:
- Vazze, ezek má’ egy éve itt lebzselnek a magyar közmédia gyártóbázisa körül. Ahelyett, hogy takarodnának a francba’, adják itt egyre-másra az interjúkat annak a rohadt, IMF-pénzelte/ballib irányította, ’68-as generáció vezette nemzetközi médiának, arról, hogy mi itten tapodjuk a sajtószabadságot… Kéne valamit csinálni velük!
- Hát állítsunk fel ide, pont a bejárat elé egy szobrot, amitől aztán nem tudnak itt tüntetni!
- Hurrá! Csináljuk – legalább elkölthetünk megint egy kis közpénzt. Ha nem is annyit, amennyit a Közgép szokott kapni, de kis hal-jó hal: válság van!
- Akkor talán… Kiírunk egy nyilvános pályázatot?
- Mé’? Beszélsz itt fiam hülyeségeket! Még csak az kéne! Mi köze a sok prolinak, meg ballibnek ahhoz, hogy MI mire költjük az adófizetőktől Matolcsy Gyuri által kivasalt pénzt?
…És a „projekt” elindul: kerül – valahonnan, valahogy, valakin keresztül – szobrász, no meg ötlet is, hogy mi is legyen megszoborva. Lesz kivitelező is – és pénz is, válság ide-válság oda…
Amikor mindezzel megvannak, már csak egyvalami van hátra: az, amiért az egészet csinálták: a tüntetők eltávolítása. Mi sem természetesebb, mint hogy ez sem úgy történik, mint más jogállamokban. Dehogy megy értesítés, hogy „Itt ekkor és ekkor, az Önök által is megismert tervek alapján, nyilvános pályázat eredményeként egy műalkotás kerül felállításra, ezért megkérjük Önöket, akik itt, a közterületen demonstrálnak, hogy legyenek szívesek kicsivel arrébb vonulni.” Nem megy oda hozzájuk sem a közterület kezelője, sem az Intézmény vezetője… Nem: a verőemberek mennek oda, 10-20-szoros túlerővel és 50-60-szoros túlsúllyal. Megfogják a „magukat tüntetőknek nevezők**” kezét-lábát és holmiját, majd átvonszolják és átdobálják őket-azokat a „majdnem fél kilométeres útszakasz**” egy távolabbi pontjára...
...Igen, mi így játszunk – csak hogy tudjátok, ti pondrók, hogy hol a helyetek! Még hogy „állampolgárok” – lószart, mama!
„Ahogy fent, úgy lent is”: ahogy Unortodoxia Urai a jogállammal eljártak, úgy járnak el az „alvezérek” is a jogállam roncsaiba kapaszkodó állampolgárokkal is…
…Mi ebből a tanúság?
Az, hogy nem érdemes tiltakozni, tüntetni, mert az nem „hatja meg” az Orbán-rendszer „döntéshozóit”. Ezek az alakok annyira ellentétben állnak mindazzal, ami a jogállam és a demokrácia alapját, szellemiségét alkotja, hogy a köztársaság egyszerű tisztviselőiként maguk akarják eldönteni, hogy ki a „tüntető” (nyilván ez a titulus a „békemenőknek” van fenntartva!) és ki az, aki csak „magukat tartják annak”, de valójában ebben az országban ők (a "magukat tüntetőknek nevezők") „törvényen kívüliek” – akár fel is lehetne kötni őket, itt a „vadkeleten”… Szólni is kéne Rogánnak, vagy Lázárnak, hogy adjanak má’ be egy egyéni képviselőit!
(…Ja, és hogy mit kell tenniük a demokratáknak? Ezt: Papírhajók és szógolyók - http://progressziv.blog.hu/2012/07/27/papirhajok_es_szogolyok)
*„Ahogy mi játszunk” („Takú mi zahraj”): egy híres csehországi népzenei fesztivál elnevezése
**Idézetek az MTVA ma reggeli sajtóközleményéből - http://mtva.hu/hu/sajtoszoba-main/sajtokozlemenyek/vallalati-sajtokozlemenyek/2420-szobrozas-helyett-igazi-szobor
2012.11.01. 12:32 Szerző: Cincinnatus
Halottak napja
„Én Martin Hessler vagyok. A páncélosaim egy hét alatt legázolták Lengyelországot – nem volt illúzió. Harminckilenc nap alatt jutottam el Párizsba a tankjaimmal – nem volt illúzió. Meghódítottam a Krímet – az sem volt illúzió… Ma rám bíztak egy páncélosdandárt - és egy páncélosdandár: valóság!”
A halál 50 órája - 1965
Hivatalosan még csak holnap lesz Halottak Napja, ám a Fidesz-kormány és a „több mint 2/3” már október 29-én megrendezték azt: akkor „halt meg” kollektíve az egész „több mint kétharmad”, a legitimációjával együtt…
Ritkaság, hogy egy kormánypárt az ország alkotmányában rögzíti, hogy manipulációk nélkül képtelen lenne megnyerni a következő választást, de hétfőn Magyarországon ez is megtörtént! A Fidesz-KDNP (mi is ez utóbbi?) alkotta „több mint kétharmad” beleírta az Alaptörvénybe az előzetes regisztrációt, amely megnehezíti az egyik állampolgári alapjog gyakorlását.
Sem a tegnapi parlamenti vitában, sem azt megelőzően, mióta az előzetes feliratkozás ötlete felmerült, nem volt képes a kormányerő olyan érvvel előállni, amely azt igazolhatta volna, hogy a feliratkozás nem a saját hatalmi érdekeit szolgálja. A belföldi és külhoni magyarok közötti „egyenlő státusz”, amelyre hivatkoztak, eleve képtelenség, hiszen kétszeresen is nem egyenlő a státuszuk a most elfogadott törvény szerint. Egyfelől, mert a külhoniak csak listára szavazhatnak (magyarországi lakhely híján), másfelől, mert a belföldiek nem regisztrálhatnak-szavazhatnak levélben, amely pedig a külhoniaknak megengedett. Marad tehát okként a csupasz pártérdek – ennek pedig nagyon komoly, gyakorlati következményei vannak – essen szó hát ezekről! Ráadásul: az előzetes névjegyzékbe vételi kötelezettség nem vonatkozik az esetleges előrehozott választásokra, akkor, ezek szerint, mégiscsak tudni lehet, hogy ki jogosult a választói névjegyzékbe való felvételre – és ez akkor mégiscsak elvégezhető automatikusan is, a lakosság-nyilvántartás alapján!
…Ez kész lebukás!
Azzal, hogy a kormánytöbbség beleírta a saját érdekében történő joggyakorlás-nehezítést az Alaptörvénybe, nyilvánvalóvá tette azt, hogy a kormánypártok visszaélnek a kapott demokratikus felhatalmazással és azt a saját pártérdekeiknek megfelelően, viszont a demokrácia alapértékei ellenében használják fel. Ez pedig nem mást jelent, mint hogy felbontották azt a társadalmi szerződést, amely – demokratikus viszonyok közepette, demokratikus választások útján – létrejött az állam polgárai és az általuk megválasztott vezetőik között.
Hétfőtől nem csupán „egy vélemény a sok közül” az, hogy a Fidesz antidemokratikus – hiszen ő maga írta bele ezt az Alaptörvénybe az állampolgári jog korlátozását jelentő technikát. „Nem kívánjuk, hogy az állam polgárai minket, tekintettel csapnivaló kormányzati teljesítményükre és egyéb disznóságainkra, automatikusan hozzájutva a demokratikus jogaikhoz, könnyedén leválthassanak!” – ennyi a regisztráció oka, nem más és nem több. Ez pedig nem más, mint a demokrácia „leváltása”. Ennek az a következménye, hogy a majdani demokratikus kormányt nem kötik a korábbi, a demokratikus jogokat önérdekből korlátozó hatalomnak ezek a demokráciát korlátozó rendelkezései: az Alaptörvény, a ráépített 2/3-os törvények és azok a személyi és intézményi döntések sem, amelyek túlnyúlnak a saját, négyéves mandátumán és amelyek nyilvánvaló célja szintén a saját hatalmának prolongálása és a következő kormány cselekvőképességének korlátozása – ami szintén ellentétes a demokrácia alapelveivel, mert közvetetten szintén az állampolgári akarat érvényre jutását nehezíti, vagy épp lehetetlenítheti el.
Ismétlem: mindez nem csupán „ellenzéki értelmezés”: maga a kormányerő tette ezt tegnap mindenki számára egyértelművé.
…Kérdés, hogy a most formálódó ellenzékben – és annak majdani vezetőjében – lesz-e elég bátorság arra, hogy következetesen képviselje majd ezt a tényt és a belőle következőket, mind a választás előtti időszakban, mind pedig a választási győzelmét követően, a kormányzati gyakorlatában? Mert mióta az új Alaptörvény és a további, „hatalombetonozó” kétharmados törvények megszülettek, azon dilemmáztak az ellenzéki közgondolkodók, hogy miképpen lehet majd ezektől megszabadítani a „renovált köztársaságot”, hogy azzal ne sérüljön a jogfolytonosság és a jogbiztonság? És bizony: e gondolkodók többsége úgy látta, hogy 2/3-os többség nélkül nem lehet majd áttörni az akadályokon.
Mekkora tévedés ez! Mérlegelni azt, hogy mennyire demokratikus az antidemokratikus eszközök használatával való leszámolás. Mérlegelni azt, hogy vajon mennyire sérül a jogbiztonság akkor, ha szakítunk a joggal való visszaélésekkel és helyreállítjuk a jogállamot. Komolyan: ezek viccelnek? …Közben pedig a Fidesz bealkotmányozta, hogy „Igen, mi visszaélünk a hatalmunkkal!”
A jogállamiság korántsem azonos a gyengeséggel, a jogállam védelme pedig azzal, hogy félünk visszacsinálni a jogtalanság következményeit. Be kell végre látnunk: a helyzet túllépett azon a határon, amelyen belül még a demokrácia alapelveit és szellemiségét elfogadó politikai erők küzdenek egymással a társadalom vezetéséért. Magyarországon hétfő estétől kezdődően a társadalom hosszú távú érdekeit képviselő demokraták fognak küzdeni egy gátlástalan társasággal, amely csak tolvajlásai és önkényeskedései eszközeként használ demokratikus intézményeket, pontosabban azok maradékát. Másfél évvel ezelőtt leírtuk, hogy mi is a Fidesz – ideje ezt újraolvasni, hogy tudjuk mindannyian, kik ellen is lépünk majd fel mától kezdve: http://progressziv.blog.hu/2011/04/21/mi_a_fidesz
Igen: közönséges „maffiózók” ellen kell bevetnünk a jogállamiságot. És ha nem „bilincseljük meg” őket a (valódi) törvény teljes erejével, akkor senki és semmi sem fogja megvédeni az állampolgár, sem pedig az állampolgárt szolgáló és védő jogállamot. Át kell törnünk a Fideszen! Át kell törnünk azon a gáton, amelyet éppen azért állítottak fel ők a formális jogállamiság eszközeiből, alaptörvényből és kétharmados törvényekből, mert ismernek minket, demokratákat és jól tudják, hogy ezek a dolog „szentek és sérthetetlenek” számunkra. Igen: szentek és sérthetetlenek – de csak eredeti funkciójukban, nem pedig úgy, hogy azokkal visszaélnek, hogy ránk kényszerítsenek egy maffia-autokráciát! Amit a jogállam híveinek az elvek jelentenek, azt jelentik a „maffiaállam” létrehozóinak az érdekek. Azok az érdekek, amelyeknek az érvényre juttatását esetleg akadályozná a választói akarat korlátozatlan, szabad érvényesülése – ezért aztán visszaélnek a jogállam elveivel és eszközeivel, hogy így „kössék gúzsba” és tegyék tehetetlenekké a demokratákat.
Azonban a jogállam és a demokrácia híveinek tudniuk kell, hogy a jogállamot nem a jog és még csak nem is az igazság fogja újrateremteni, hanem az erő. „Elv(ek)ben” ugyanis nem lehet háborút viselni és azt megnyerni azok ellen, akik nagyon is a gyakorlatban nyomulnak. Éppen ezért erős demokratákra van szükségünk és az általuk alkotott magabiztos, szervezett és ezért cselekvőképes szövetségre – jóval többre és másra is, mint akár a minap megalakult Együtt 2014. Mert amit ők tudnának, jelen állapotukban és jelen vezetőikkel, az csak akkor lenne képes a demokráciát szolgálni, ha az nem szorulna védelemre, ha nem lenne éppen antidemokraták kezén. Nekünk olyan erővé kell válnunk, amely képes sokkal merészebben és meglepőbben harcolni, mint az ellenség, a Fidesz-hatalom. Harcolni, mert békésen, magunkat az ő szabályaikhoz tartva csak veszíthetünk. Illúzió az, hogy úgy is képes a jogállam feltámadni, hogy nem törünk ki a Fidesz alkotta „jogi környezetből”. Nem fog úgy működni tudni a jogállam, hogy azt gúzsba kötve hagyjuk. Avagy: ugyan miféle szabadság lehet az, amelynek szabályait a szabadság ellenségei adták?
Nem: az „Alaptörvény” érvénytelen és érvénytelen minden, amit arra ráépítettek! És ha a választásokig még tovább változtatgatják a választási rendszer szabályait, akkor eljöhet egy pillanat, amikor már nem lesznek azok tolerálhatók – mert (például) ki fogják zárni a valódi politikai ellenfeleket. (Erről itt olvasható egy érdekes eszmefuttatás: http://www.komment.hu/tartalom/20121030-jegyzet-arrol-hogy-az-egyesuleteket-kizarnak-a-valasztasokrol.html?SYSref=NONE&cmnt_page=1) …És ekkor majd csak úgy lehet hatalomra juttatni a demokráciát, ha addigra lesz itt egy politikai erő, szervezet, amelyet és amelynek tömegbefolyását egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni – és amely, ha kell, akár egy pillanat alatt képes „teljesen új helyzetet teremteni” a magyar politikában…
…Ehhez valós, tömeges társadalmi támogatottság kell! Ez pedig ma nincs meg, mert nincs egyetlen olyan programerő sem, amely programja, szervezettsége - és igen: vezetője „karizmája”, merészsége és magabiztossága révén – képes lenne gyorsan áttematizálni a magyar nem „vadjobbos” társadalmat…
Elvileg van ez az Együtt 2014, amely azokat a szervezeteket várja, amelyek „érdemi szavazói támogatást hoznak” - ami azért érdekes, mert a három alapító szervezetnek csupán „neve” van, de társadalmi támogatottságuk abban merül ki, hogy „Bajnaiban bízunk!”, vagy, hogy „Nem tetszik a rendszer!”, illetve „Szerzett jogok!”. Elég lesz-e ez a Bajnai vezette választási szövetség (melynek a jelen tervek szerint az MSZP is előbb-utóbb tagja lesz majd) ahhoz, hogy megszerezze a voksok több mint kétharmadát? Aligha – és ezt éppen a Haza és Haladásnál Szigetvári Viktor és Vető Balázs matekozták ki ominózus tanulmányukban (Átbillenteni, visszaszerezni, meghódítani - http://www.hazaeshaladas.hu/ftp/hesh_evk_elemzes_tordelt_v5__1_.pdf), amelyben leírták, hogy a stabilan jobbos választókörzetek „meghódításához” (vagyis: az ottani konzervatív választók megnyeréséhez) „rossz üzenet” bármi és bárki, ami és aki „komcsiszagú”…
…Nézzük mi is a választási matekot, mint Szigetvári és Vető!
Ha marad a mai trend és nem tud a Fidesz beleerősíteni, akkor marad a nagyjából 1,5 milliós szavazóbázisa. „Vészhelyzetben”, ha ez a saját bázis nem látszik majd elegendőnek a győzelemhez, a Fidesz valószínűleg magához akarja kapcsolni a másik jobboldali tömegpártot, a Jobbikot is. (Ennek „áráról” és mikéntjéről most ne értekezzünk…) A Jobbik nagyjából 800.000 szavazóra számíthat – a „teljes jobboldal” tehát úgy 2,3 millió körül fog tudni „zárni és kasszát csinálni” – amelyhez jöhet még 1-2-300.000 külhoni magyar szavazat is. Ebből pedig az következik, hogy a biztos jogállampárti győzelemhez legalább 2,4-2,7 millió szavazót kell maga mellé állítania az „egyesült ellenzéknek”. Ebből az egyesült ellenzékből az LMP-t talán jobb kihagyni, így az ő mintegy 3-400.000 es táborával se kalkuláljunk! Ki tudja, mit álmodnak már az elkövetkezendő másfél évben a bázisdemokrata fiúk-lányok – és hogy miféle árat szabnának egy esetleges csatlakozásnak? Az MSZP-t, amely (saját állítása szerint) „jön fel” és most úgy 1,2 milliós támogatói tábort mondhat a magáénak, semmiképp sem engedhetjük „vezető pozícióba”: nem kívánatos, hogy ők fújják a passzátszelet ellenzéki oldalról. Rosszak ugyanis a kormányzati tapasztalataink velük kapcsolatban és nincs jele, hogy képesek lennének komolyan megváltozni. …Mindehhez ráadásul jó, ha nem felejtjük el, hogy nem az MSZP-re, mint pártra, vagy szervezetre van szükség a győzelemhez, hanem a szavazóira – azok egy része pedig csak jobb ajánlat híján van az MSZP-nél.
A feladat tehát a következő: egy éven belül – 2013 őszéig – szert kell tennie az egyesült ellenéknek „saját jogon” mintegy 2 millió stabil, elkötelezett és meggyőzött támogatóra – ez pedig akkora munka, hogy azonnal bele kell kezdeni, éspedig jól felépített program és stratégia szerint, különben garantált a bukás! Amikor ezt a kétmilliós támogatói tömeget elkezdjük felépíteni, akkor nem szabad elfeledkezni arról, hogy Budapest nem az ország és a művelt, (gazdaságilag) liberális, jól kereső „bajnaista” szakértelmiség nem reprezentálja a teljes „meggyőzendő” kört. Egyszerre kell a jó, meggyőző, átlátható program és kellenek meggyőző arcok, akik kommunikálják a programot országszerte. Nem elvi, hanem nagyon is gyakorlati kérdés tehát az, hogy „Építsünk-e saját szervezetet?” és hogy e szervezet (amelynek építése, ismétlem, nem úszható meg), mennyire legyen egységes – ugyanis egységes szervezet nélkül lehetetlen egy év alatt kétmilliós tömeget támogatónkká tenni.
Tudomásul kell venniük a demokratáknak, hogy a háborúkat a civilek legfeljebb elkezdeni tudják, de megnyerni azokat szervezett seregek szokták – ez a valóság, minden más csak illúzió!
2012.10.27. 15:11 Szerző: Đđ
A versenyszféra „babiloni fogsága”
„Aki a zenészt fizeti, az kér dalt!”
Luther mondása Eric Till Luther c. filmjéből - 2003
Manapság szokás ócsárolni a szabadpiaci viszonyokat, mondván: azok az elmúlt bő két évtizedünkben csak bajt okoztak és csak szétcseszték a magyar gazdaságot. „Szabadpiaci viszonyok” alatt igen sok magyar azt érti, hogy „Egyesek, akik jól fekszenek a hatalomnál, meggazdagszanak és szabadon lophatnak, míg a nép túlnyomó többsége egyre csak szegényedik, az országgal együtt!” Egyre-másra beszélnek, gondolkoznak így, egyszerű emberek és szofisztikált társadalomtudósok…
…Mekkorát tévednek! Ugyanis: ami itt volt az elmúlt huszonvalahány évben, az egyáltalán nem „szabadpiaci kapitalizmus”! Így az elvileg erre a gazdasági berendezkedésre vonatkozó tapasztalataik valójában egy egészen más jellegű rendszerből származnak. Ha tömören akarnék fogalmazni, akkor azt kellene mondanom, hogy nem a szabadpiacot és a kapitalizmust kellene utálniuk, hanem a „nemzeti tőkéseket” és az általuk fenntartott rendszert…
Az előbb gazdasági, majd politikai berendezkedésbeli rendszerváltás idején a korábbi állampárti szférákból „eredeztetett” nagyvállalkozók eleve nem olyan kapitalizmust, nem olyan piacgazdaságot építettek ki „maguk alá”, mint amilyen a nyugat-európai. Itt nem a teljesítmény és az invenció volt a legnagyobb piaci érték, hanem a kapcsolatok. Azok a kapcsolatok, amelyek, természetesen, még az állampárti korszak(uk)ból származtak. A magyar rendszerváltás „hőskorának” (máig is) emblematikus nagyvállalkozói mind-mind komoly pozíciókat birtokoltak már a késői Kádár-korszakban is. (Megjegyzendő itt az is, hogy a kétszintű bankrendszer, vagyis a kereskedelmi bankok is a szocializmus utolsó éveinek „termékei” – tehát magától értetődő, hogy azok menedzsmentje is „pártállami káderekkel” lett feltöltve. Nem csoda így, ha ez a bankszféra nagyon nem úgy működött, immár a rendszerváltást követően is, mint a nyugat-európaiak…) Mi sem jellemzőbb erre a „szocikapitalista” rendszerre, mint hogy azok a későbbiekben komoly karriert befutott, stabillá válni képes magyar vállalkozások, amelyek nem rendelkeztek erős pártállami eredetű kapcsolatokkal, jelentős részben nem a magyar piacon váltak sikeressé és naggyá. (Jó példa erre a Graphisoft, Bojár Gábor - immár csak egykori - cége, amely nem volt része a „pártállam-eredetű magyar kapitalista mátrixnak” – nem is magyar állami megbízásokon hízott fel a cég, hanem igazi innovatív versenyben, Nyugat-Európában, az USA-ban, Ausztráliában… Nem véletlen az sem, hogy épp a szoftverpiacon akadt egy ilyen példa: ez az iparág ui. egyszerűen nem létezett még a szocializmus idejében – így annak szocialista kapcsolati rendszere sem volt és így nem működhetett a maga sajátos, nem-versenypiaci módján…)
Mivel a nagyvállalkozói „hálózatok” így - nem-teljesítményalapon és nem- versenypiaci módon - működtek, mi sem természetesebb, mint hogy a „belőlük élő” kis-és középvállalkozások sem keresték – mert nem is igazán kereshették e viszonyok közepette – a valódi versenyben a boldogulásukat, hanem igyekeztek maguk is (közvetlenül, vagy nagyvállalkozókon át) az állami „munka- és pénzelosztó emlőkre” cuppanni. Emiatt gyakorlatilag az egész magyar (úgynevezett) „versenyszféra” elkezdett úgy, olyan rendszerként működni, amely eleve lehetetlenné teszi, hogy a tehetség, a szorgalom és az innovativitás adja a siker alapjait – emiatt pedig szükségképpen vált hatékonyatlanná és képtelenné arra, hogy erőforrásokkal láthassa el a társadalmat. Mindez, ismerve az alapokat és az „alapítókat”, törvényszerűen alakult így…
Mármost: ebből az következik, hogy ha jelentősen és tartósan növelni akarjuk a magyar versenyszféra teljesítőképességét, akkor ezeket a „szocialista állapotokat” és érdekeltségi viszonyokat kell megváltoztatnunk. Meg kell változtatnunk az érdekeltségi viszonyokat, mind a gazdaságban, mind pedig a gazdaságunkat körülvevő társadalomban – ezáltal lehet hozzáállás- és gondolkodásmód-változást elérni a versenyszférában. Le kell zárnunk a magyar rendszerváltó kapitalizmus azon szerencsétlen szakaszát, amelyben az állami források kapcsolat-alapokon kerülhettek a gazdaság vérkeringésébe és fel kell ezt váltanunk egy (amennyire csak lehetséges) tisztán teljesítményalapú rendszerrel!
…Ha nem történik meg ez a váltás az érdekeltségi viszonyokban, akkor nem fog tudni a magyar versenyszféra sem fejlődni – mert ismét csak nem a teljesítményfokozásban lesz érdekelt, hanem a dörgölőzésben és a korrupcióban/visszaosztásban. Akkor pedig nem sok értelme volt lecserélni a Közgépet a Balépre… Az igazi harcot pedig nem Orbánnal és a Fidesszel kell majd megvívni itt a valódi hatalomért, hanem azokkal a szocializmusból indult „Nagy Karrieristákkal”, akik manapság is nagyrészt a kezükben tartják a magyar gazdaságot… Mondhatni: a magyar gazdaság fejlődését nem a „multik” akadályozzák, hanem éppen a sokat dicsőített „nemzeti nagytőkéseink”: az a kapcsolati hálózat és az a mentalitás, amelyet ők birtokolnak. (…És még közülük szónokolnak egyesek munka-, teljesítmény- és szaktudás-alapú társadalomról – muhaha!)
Nem szabad, hogy az új kormány belecsússzon egy újabb, esetleg bármilyen jól PR-elt „gengszterváltásba”. (Mert az meg nem igaz, hogy „Minden tőkés gengszter!” – ezt csupán a fentebb leírt magyar tőkés rendszerben szerzett tapasztalatai mondatják sok-sok emberrel itt!) Magyarországon sok-sok olyan vállalkozó van, akik tudják, hogy ez a mostani „kapcsolati kapitalizmus” nem kedvez nekik, és akik inkább tudnának egy teljesítmény- és tudásalapú kapitalizmusban boldogulni. Ezekből a vállalkozókból indulhat ki a magyar gazdaság teljesítménynövekedése – de csak akkor, ha a politikai akarat „megszabadítja őket” ebből a „babiloni fogságból”. Egyenként ugyanis esélytelenek: megeszi őket a „Nagy Rendszer” – egymással összefogni pedig nem szokásuk, hisz ők is csak „magányos magyar harcosok”, erre vannak szocializálódva… Még ők, a magyar társadalom elvileg leginkább a szokásokkal szakítani akaró tagjai sem képesek „felsőbb segítség” nélkül változtatni, sem magukon, sem a megszokásaikon, sem a magyar versenyszférát átható rossz mentalitáson. Éppen ezért lesz egy valóban szabadpiaci rendszerre való átáll(ít)ás az új, 2014-es kormány legsürgetőbb és legnagyobb feladata!
2012.10.26. 18:36 Szerző: Moin Moin
Az utolsó majd lekapcsolja a villanyt?
„Aki tehát békességet óhajt, az készüljön föl a háborúra; aki győzelemre vágyik, az oktassa katonáit szorgalmasan, aki jó sikert kíván, az tudománnyal hadakozzék, s ne próbáljon szerencsét. Senkinek sincs bátorsága azt kihívni vagy megsérteni, akiről tudja, hogy harc esetén az lesz az erősebb.”
Zrínyi Miklós: Az török áfium ellen való orvosság - 1661
Nem új jelenség Magyarországon az, hogy az itthoni problémáinkra nem együttesen, összefogva és idehaza keresünk megoldást, hanem egyénileg és külföldön. Ezt tapasztaljuk manapság is, amikor egyre többen gondolják úgy: nincs értelme itthon maradniuk. Százezer számra élnek, dolgoznak már magyarok külföldön és többségük úgy érzi, bejött a számítása. Megszabadult az otthoni anyagi, perspektívabeli és társadalmi problémáitól.
Különösen erős ez a külföldre távozás a kvalifikált (és: „exportképes”) munkát végzők körében: pl. orvosok ezrei, mérnökök, informatikusok, közgazdászok talán tízezrei vannak immár „hazán kívül” – vagy éppen most „csomagolnak és pucolnak innen”…
…Legutóbb 1956-ban ment el ennyi emberünk – akkor, amikor lőttek az utcán az oroszok!
Ma nem egy minket megszálló idegen hatalom készet sokakat távozásra, hanem a saját tehetetlenségünk: 22 éve nem tudott a magyar nép legalább valamennyire elviselhető és kiszámító viszonyokat teremteni. Ne áltassuk magunkat: ez nem a politika hibája, hiszen az elmúlt 22 évben minden kormányunkat mi választottuk, minden országgyűlési képviselőt vagy közvetlenül, vagy a pártjaikra szavazva mi magunk juttatunk be az országgyűlésbe. És ha elégedetlenek voltunk velük: az erkölcseikkel, a hozzáértésükkel - vagy az ideológiával, amit éppen ránk és gyerekeinkre akartak/akarnak erőltetni - akkor bármelyik következő választásra készülvén, élhettünk volna azzal a módszerrel, hogy csinálunk egy-egy új pártot, aztán megkeressük a legjobb szakembereket és az erkölcsi-szellemi téren legjobb fejeket, aztán hajrá…!
„Nem, nem soha!”: soha még csak meg sem próbáltuk ezt a módszert… Csak válogattunk az elénk rakott, ismert és gyenge minőségű választékban és hagytuk, hogy az eszünk helyett az érzelmeink, a vágyaink és a megszokásaink vezessenek…
’90-ben az MDF „Megváltoztatjuk a rendszert, de mégsem lesz itt semmi, számotokra kellemetlen változás!” szövegének dőlt be a választók (hatalomhoz) kellően nagy hányada. Ráadásul sokakra hatott a párt által sugallt „ántivilág-beli” tekintély is: a „komcsik” unalmas, kisszerű, proli bumfordisága után sokaknak tetszett a (természetesen teljesítményalapok nélküli) „nemzeti nagyságunk!”-retorika.
Aztán ’94-ben, amikor már jól látszott, hogy ki is ezek a „régi-új uraságok” és hogy ők csak „lebontani” tudtak, de a szép, fehér, úri kezeikkel építeni semmiképp sem sikerült nekik, fordult a hangulat. A jónép zöme visszatántorodott a négy éve még „megvetett” szocikhoz (bizony: a „komcsikhoz”!), gondolván: Horn Gyulával vissza fog térni (legalább) a Kádár-kor nyugalma, szociális biztonsága – persze úgy, hogy megmarad a világútlevél és a vállalkozásokkal szerezhető többletjövedelem!
’98-ban, a kissé javuló körülmények hatására aztán sokakban „feltámadt a kísérletező kedv” és úgy vélték, hogy a Hornék által a következő évekre (amúgy reálisan) ígért 3%-os növekedésnél mehetnének itt jobban, gyorsabban is a dolgok – ehhez pedig elég az, ha az addig még „szűz” (értsd: a hatalomban a közvélemény által is jól láthatóan nem lopott) Fideszt juttatják hatalomra. Hát hogyne: hiszen ők (már akkor is Matolcsy György szájával) 7%-os gazdasági növekedést ígértek a kampányban. Persze, ekkor már a Fidesz nem a borzas, rosszul öltözött egyetemista fiatalok pártocskája volt. Nem: addigra ők lettek A „jobboldali, konzervatív és nemzeti” párt! És a jónép többsége nem tette fel a kérdést magénak és a Fidesz vezetőinek sem, hogy „Ha jól tudjuk, akkor ti pár éve még liberálisok, antiklerikálisok és antinacionalisták voltatok – mi ez a pálfordulás, ez a vircsaft, fiatalok?!” Nem kérdeztek rá a párt – és vezetői – jól érzékelhető meggazdagodására sem. Nem: mindezek a kőkemény gyanújelek nem számítottak a remények és a szimpátia mellett… Tehát: akkor sem, megint nem ráció, hanem érzelmek döntöttek… Meg is kaptuk az Ezüsthajót, a Happy Endet, Kaya Ibrahimot és mindezek mögött és felett: Simicska Lajos és az által levezényelt „hosszú bájtok éjszakáját”… Valódi, nyugat-európai értelemben vett polgári példamutatás helyett pedig kaptunk koronaúsztatást.
Aztán 2002-ben is érzelmek mentén döntöttünk: igaz, ez az érzelem az unalom volt leginkább. Az volt mindeddig a legérdektelenebb kampány – nyilván azért, mert ekkor érezték sokan a leginkább úgy, hogy (számukra) nincs is igazi tétje a választásnak – és igazi esélyük sincs arra, hogy ők akárki választásával igazán sokat nyerhetnének… A szürkeöltönyös, egyre tekintélyesebben viselkedő Fidesz-fiúk mellett ott voltak a „természetüknél fogva szürke” főszocik. (A színes egyéniség Torgyán pedig az érzelmek közül leginkább csak a nevetést váltotta ki…) Ráadásul a legtöbben (köztük a közvélemény-kutatók és maguk az ellenzéki pártok is!) úgy vélték: marad a Fidesz, a fene se fog aktívkodni!
…Nem így lett – és ezzel (most már tudjuk…) több mint egy évtizedre megváltozott a magyar politikai élet – de úgy is fogalmazhatnék, hogy „megvadult”. Még kevesebb lett a racionális mérlegelés és az objektivitás benne – és a választókban is! És ez tart azóta is.
2006-ban nem akartunk belepillantani a Gyurcsány által lobogtatott (azóta tudjuk: üres papírlapokkal teli) dossziékba, amelyekben állítása szerint a komplett új, nyugatos Magyarország tervei voltak. (Megjegyzés: egy komplett, új Magyarország összes, részletesen kidolgozott tervei nemhogy egy soványka dossziéban nem férnének el, de még egy, a Gyurcsány kampányfilmjében látott „luxuslimuzin” csomagtartójában sem…) Nem: itt is sokakat elragadott a „régi szociktól” megjelenésében annyira elütő „ifjú vezér”, hogy nem is jutott eszünkbe elgondolkodni azon, hogy a „régi pocsolyából” merített víz összetétele aligha térhet el radikálisan a pocsolyáétól…
2010-re hatalmasat csalódtunk a négy évvel korábbi választottunkban – és annyira akartuk a „mást” és annyira nem akartuk azt a mást magunk megcsinálni, hogy képesek voltunk „ebben az elmeállapotunkban” képesek voltunk Orbánnak adni a teljhatalmat…
Nem: csak az számított az elmúlt hat szabad választásunkban, hogy az illető párt és vezetője passzolnak-e az éppen aktuális emócióinkhoz!
Itt lenne az ideje levonni ebből a tanulságot – mert amint láttuk, a lelkesedésből, érzelmi, hangulati alapon való szavazásból csak az jött ki, hogy eljuttattuk önmagunkat Kádártól Orbánig és erre ráment egy teljes generációnk. Ráment – vagy éppen most megy el innen!
A majd most, 2014-ig bejelentkező, vagy már a pályán lévő hatalomaspiránsokat tegyük objektív mérlegre és ne elégedjünk meg azzal, hogy „legfőbb vágyunkat” beteljesíteni látszanak-e? Például: attól, hogy egy politikai erő, csoportosulás képes esetleg elkergetni Orbánt és rendszerét, még nem biztos, hogy utána jól is fog tudni kormányozni. Figyelem: a politika folyamat - és ezért azt a teljes folyamatot kell átgondolnunk és értékelnünk a választásunk során, amely objektíve várható az egyes szereplőktől. A múltjuktól, a személyiségüktől, a céljaiktól, a motivációiktól, attól, hogy számukra mi az igazán fontos, és hogy mennyire képesek és akarják mélyen megérteni, a maga komplexitásában mind a magyar társadalmat, mint pedig a rájuk váró feladatokat. Ne feledjük: a politikusok nem aszerint fognak cselekedni, amit mi elvárunk és elképzelünk róluk, a saját vágyaink és felületes benyomásaink alapján, hanem aszerint, amit az előző mondatban felsorolt belső tényezők sugallnak nekik. És az elébük kerülő döntési szituációkban is a saját „belső világuk” szerint fognak választani a lehetőségek közül…
…Egy döntési szituáció az is, hogy elmegyünk-e az országból, vagy inkább „megjavítjuk magunknak” azt? Elmehet-e mindenki, akinek elege van a magyar viszonyokból? Nem! És ha nem, akkor mi lesz az ország túlnyomó többségével? Maradnak és ülnek a kakiban, mint a szüleik, nagyszüleik, az összes ősük, és ahogy majd a gyerekeik zöme is. Mi lenne az ő érdekük? Ha „valaki” eltakarítaná a kaki – de ki? Ugyan ki, kik törődnének egy egész nép „megmentésével”? Pláne akkor, ha annak a népnek a bajait éppen a saját mentalitása és nemtörődömsége okozza.
Legalább három és fél évszázados dilemmája a magyarságnak ez: már Zrínyi Miklós is felvetette a kérdést 1661-ben, hogy vajon várhatjuk-e mástól, más népektől a saját bajainktól való megszabadíttatást? Az ő érvekkel alaposan alátámasztott válasza egyértelmű NEM volt erre – és most én sem mondhatok mást. Vagy csinálunk itt magunknak egy racionális országot, vagy „kiürül” az ország: egyszerűen nem lesznek, akik szervezni, működtetni tudják azt – márpedig egy modern ország nem egy terület és egy ott tébláboló és „próbálkozó” tömeg, hanem egy szervezetten működő emberi közösség, amely képes a saját igényeit „saját forrásból és saját szervezésben” kielégíteni. Ez ma (és már hosszú ideje) nem tudja Magyarország!
Éppen ezért az lenne a legokosabb, ha végre rájönnénk: nem jó módszer az, ha nem fogunk össze a hozzánk hasonló érdekűekkel és nem választjuk ki magunk közül a feladatok ellátására objektíve legalkalmasabbakat, hanem mindig csak megpróbálunk megbízni valakiben és megpróbáljuk velük elvégeztetni a saját közügyeinket. Nincs még egy olyan ország Európában, a melyet éppen az értelmisége hagyna el olyan tömegesen, mint most ez nálunk folyik. És nincs még egy ilyen ország, ahol az értelmiség ennyire alapos okokkal tenné ezt… De olyan országot sem találunk, amelyet ennyire „feladott” volna az értelmisége – és olyat sem, amelynek értelmisége ennyire ne bízna sem a saját erejében, sem a saját „kartársaival” való kooperációban. Nincs még egy ennyire önfelmentő értelmiség sem!
Mindaddig nincs jövője ennek az országnak, amíg elegendően meg nem fogadják itt John F. Kennedy elnök szavait: „Ne azt kérdezd, mi tehet érted a hazád, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazádért!”
2012.10.24. 20:24 Szerző: Cincinnatus
„Bajnai Gordon, én is a tied vagyok!”(?)
„Horthy Miklós, én is a tied vagyok!
Viselem a rózsás kis szuronyod.
Szuronyodnak rózsafa a nyele,
Rá van írva Horthy Miklós neve.”
Katonanóta a ’30-as évekből
Tegnap sokak vágya kezdett beteljesülni: a Milla-tüntetésen bejelentették az Együtt 2014 megalakulását, a Haza és Haladás, a Milla és a Szolidaritás részvételével.
Rengeteg kérdés vetődik fel ezzel a szövetséggel kapcsolatban! A dolgok jelenlegi állását és feltételezhető kidolgozottságát-előkészítettségét tekintve ez inkább tűnik egy médiaaktusnak, mint valódi, átgondolt, közös stratégián alapuló szövetségnek. Mintha az ellenzéki közegben egyre erősebb társadalmi nyomás préselte volna össze őket… Bajnai tulajdonképpen ki is mondta, hogy nem belső késztetésből, nem egy „víziót” megvalósítandó lép a mozgalom élére, hanem – kvázi – a tömegek nyomásának és a „helyzetnek” engedve.
Kezdjük az elemzést talán vele, Bajnaival, mivel ő tűnik az összefogás emblematikus figurájának és mivel nála/körülötte látjuk a legtöbb kompetenciát és erőforrást is – noha nyilvánvalóan nem elegendőt egy 2014-es győzelemhez!
„- Vátozik az ember, Kay…” – mondta Michael „Don” Corleone a Keresztapa 3. részében, amikor volt felesége egykori tetteit veti a szemére. Nos, a tegnap látott Bajnai sokban különbözni látszott a 2009-’10 es, miniszterelnöki Bajnaitól. Megpróbált „népszónokibb” lenni (ezt az új szerep követelte – volna – meg tőle). Megfutotta azt a kötelező kört is, amelyet a 2010 előtti baloldallal való, elvárható kritikus elszámolás követelt meg tőle, megemlítve egy fontos dolgot: a múltban cselekvő és hibákat elkövető önmagukkal való szembenézés szükségességét. Ez nyilvánvalóan a magyar baloldal hibáira vonatkozott elsősorban: a korrupcióra, a kontraszelektáltságra, a hajlamra a „zárt kasztként” való létezésre – azokra a negatív jellemzőkre, amelyek miatt a létező magyar baloldal elveszette a tömegek támogatását és bizalmát, és amelyet addig nem is szerethet vissza, amíg ugyanazok és feltehetőleg ugyanazt csinálnák újra a hatalom birtokában, mint azelőtt. Ezért úgy tartja a közvélemény, hogy a „létező baloldalt”, amely alatt elsősorban az MSZP értendő, csak erős „kontroll” alatt tartva lehet (majd, talán) belevonni bármiféle választási egységfrontba. Ez pedig nyilván csak akkor lehetséges, ha mondjuk egy év múlva már nyilvánvalóan nem az MSZP lesz a legerősebb ellenzéki politikai tömörülés, hanem az új mozgalom…
…De nézzük a szövetség másik két tagszervezetét is!
Arra azért kíváncsi vagyok, hogy miképpen fog egységes – és: egységesen kommunikált – programot alkotni a Haza és Haladás-féle gazdaságközpontú technokrácia a Szolidaritás „már-már szociáldemagógiájával”? Hogyan jön össze a programban a „szerzett jogok” és szociális vívmányok fenntartása (amit a Szolidaritás vezetője a beszédében is emlegetett) azzal az államháztartási reformmal, amelyről a Haza és Haladás háza táján beszélnek? Vajon feltette-e már azt a kérdést Bajnai Kónyának, hogy „Péter, mi van a forrásoldallal?” – és ha feltette, vajon miféle választ kaphatott erre? Vagy a győzelemig szekrénybe zárják az efféle „konfliktusos csontvázakat”?
Amit eddig a Szolidaritás produkált, az egy erős (és véleményem szerint rosszul felfogott) szakszervezeti attitűd: „Adjanak a munkavállalóknak!”. Ez egészül ki „nyugdíjvédelemmel”… De egy szó sem hangzott el erről az oldalról a gazdaság élénkítésével kapcsolatban. Ez mindaddig rendben is lenne, amíg ez az attitűd részt nem vesz a kormányzásban. Tudom, hogy a Szolidaritás támogatói, a társadalmi bázis ezt az attitűdöt várják el – és, mondjuk ki, ezt képesek szellemi horizontjukkal felfogni! – de onnantól kezdve, hogy a Szolidaritás vezetői részt kérnek a (majdani) hatalomból, már a klasszikus „Követelünk!”-attitűdnek ki kell(ene) egészülni egy holisztikusabb gondolkodásmóddal – és ezt a gondolkodásmódot a saját társadalmi bázisukkal is meg kellene érttetniük, hacsak nem akarnak hazudni és/vagy nem akarnak gazdasági katasztrófát. Mint ahogy a (Tamás Gáspár Miklósnak oly kedves) görög Siriza programjával sem lehetne fenntartani hosszabb időn át a néhány évvel ezelőtti görög életszínvonalat és szociális ellátásokat, akképpen a Szolidaritástól eddig megismert gondolatok mentén sem lehetne Magyarországot működtetni és fejleszteni – ígérjenek bármit is ezek a politikai erők ma. Ha van feladata ma a Szolidaritás által a kormánytól követelt társadalmi érdekegyeztetésnek, akkor az nem a követelőzés, hanem a beláttatás: hogy ha csak egymástól követelünk, akkor abból nem lesz haladás – és egy idő után a haza is veszélybe kerül, egy csőd által.
Amire most Magyarországnak szüksége van-lesz, az egy hatalmas tanulási folyamat, sok-sok értelmes és türelmes magyarázattal, sok belátással és a politikai elit által mutatott konzekvens személyes példával. Most, ha a társadalmi csoportok „önzése” beépül(het) a mainstream politikába és ne adj Úristen része lesz az új kormányprogramnak is, akkor ezzel senki sem fog nyerni – csak még gyorsabban élné fel a magyar társadalom a zsírtartalékait. Akik ma valóban a „bérből és fizetésből élők”, az elesettek, a nyugdíjasok érdekében akar politizálni, az csak a gazdaságfejlesztés érdekében politizálhat, mert csak a fejlődő versenyszféra lesz majd képes megtermelni a szociális ellátásokat megalapozó erőforrásokat.
Türelmet és áldozatokat kell kérnie most egy felelős, az egész néppel törődő politikának – de úgy, hogy világosan megmutatja a társadalommal azt is, hogy mibe fogjuk közösen befektetni az ezen áldozatokkal előteremtett erőforrásokat. Hogy az egyik társadalmi csoporttól „kisajtolt” pénz nem egy másik, az aktuális kormányhatalom számára fontosabb csoport rövidtávú kielégítésére fog elfolyni, hanem gazdaság-, munkakultúra-, hatékonyság- és tudásszint-fejlesztésbe, ami által a befektetés hamarosan elkezd megtérülni – nekik, az áldozatot vállalóknak is!
Érdekes a tegnap bejelentett szövetség abból a szempontból is, hogy nem az első sem a Szolidaritás, sem pedig a Milla pályafutása során. Bármilyen rövid is a magyar állampolgári memória, arról nem feledkezhetünk el, hogy nyár végén már szóba került kettejük részvételével egy másik politikai kooperáció is: az Új pólus (az LMP, a 4K! és a Szolidaritás összeborulásával – ld.: http://mandiner.hu/cikk/20120807_uj_politikai_polus_formalodik_az_lmp_korul). Az Együtt 2014 két tagja („kétharmada”?) tehát két hónapon belül már a második „örök szövetséget” jelentette be tegnap. Azt pedig lássuk be, hogy az Új pólusban lévő LMP és 4K! nézetei legalább annyira távoliak a Haza és Haladás által képviseltektől, mint azt fentebb már a Szolidaritás kapcsán emlegettem. Ha felsoroljuk két oszlopban a „zöld”, „balos” és „kisemberi-szociális” csoportok, valamint a H&H elképzeléseit, akkor jóval több eltérést, mint egyezést fogunk találni – ráadásul igen lényeges elemekben.
…Hát, nem tudom!
Most azért kell odaállnunk Bajnai mellé, hogy az Együtt 2014-ben (mondhatni, áttételesen) minél több Haladás és minél kevesebb Szolidaritás legyen. És azért is oda kell állnunk, hogy legyen erő ebben a mozgalomban – mert most még nincs! Az erő: célok. Az erő: szervezettség. Az erő: összetartás. Ezek nélkül pedig nincs győzelem 2014-ben!
Bajnai tegnap meghívott mindenkit a Együtt 2014-be, aki tud és akar is tenni Orbán leváltásáért és azért is, hogy azután egy sokkal minőségibb kormányzás következhessék - és erre a meghívásra szükség is volt – mert szükség lesz olyan emberekre és az ő tudásukra, képességeire, akik ma még nincsenek sehol a magyar politikában. Igen: Bajnai meghívott tegnap „mindenki” – de a győzelemhez nem csak „mindenkire” lesz szükség: ide, a győzelem megszervezéséhez nem „akárkik” kellenek…
…A 2014-es győzelemnek vannak személyi és dologi előfeltételei!
A 2014-es győzelem nem fér össze a Milla eddig megtapasztalt lazaságával, vezetetlenségével és „civil amatőrizmusával”. És a 2014-es győzelemhez nem elég az, hogy a Szolidaritásnak (saját bevallása szerint) 640 településen vannak aktivistái – mert egy populista protesztpolitizálás mellé odacsatlakozott aktivista nem biztos, hogy éppen azokkal a képességekkel és szándékokkal rendelkezik, amely egy jól szervezett, egységes, reális társadalmi és gazdasági programmal rendelkező politikai erő mellé kellene. Ugyan miért lenne jó kommunikátora a Magyarország számára szükséges gazdaság- és társadalom-politikának az az ember, aki „szerzett jogai” védelmében állt oda a Szolidaritás (lengyelből „fordított”) zászlója alá?
Nem: ide másféle aktivisták kellenek majd! Kell 106 profi, akik az egyes választókörzetekben szervezik és irányítják a munkát. Kell egy team, amely a programon dolgozik – és hangsúlyozom: nem csak gazdasági programon, hanem komplex társadalmi programon. És persze: kellenek majd a 3190 magyar települést „végigstrabancolni” kész aktivisták is… Bizony: a választási győzelem nem pillanatnyi lelkesedésből, hanem szorgos, szervezett aprómunkából is épül. Kérdés: lesz-e ehhez elegendő önfegyelem és teljesítőképesség – és az is, hogy honnan és kikben lesz ez meg? Kérdés az is, hogy ezek az emberek be tudnak-e épülni a szervezetbe és kulcspozíciókba juthatnak-e abban? Mert ha nem, akkor máris „ott a dolog vége”, hiszen akkor ez az Együtt 2014 is csak egy olyan, „tipikusan magyar”, kontraszelektált társaság lesz, mint az eddigiek. Akkor ez a szövetség is csak a létrehozói „homokozója” lesz: nem az objektív szükségletek döntik el a lépéseit, hanem csupán a „celebjei” személyes ambíciói – és az Együtt 2014 „maximális teljesítőképességét” is csupán az ő képességeik maximuma (vagy: közös minimuma?) jelentheti!
Ez pedig semmiképp sem lenne elég 2014-ben!
2012.10.20. 18:00 Szerző: Đđ
„Gazdaság! Gazdaság!” - Gazdaság?
„…A német meg olasz s szláv a nyugodalmat szereti és a fallal kerített várost, a bezárt, büdös házat meg a gyalogjárást s ülést, s szívesen szolgál, töri derekát a reászabott munkában, ha bizonyos élést és fedelet kap, s az ő gondját leveszi gazdája. De a magyar olyan, mint a vadmadár, ha kalickába zárod, elpusztul és sorvad. A gyalogjárást sem szokhatja, ki mind lóháton jár, s a sok beszédet megveti, és szeme nem szereti az apró betűt, de a napba bátran belenéz.”
Kós Károly: Az országépítő – 1934
Magyarországot minden számottevő politikai elképzelés, erő gazdasági téren akarja „megmenteni”, ám arról szinte senki sem beszél, hogy a döglődő gazdaságot egy társadalom veszi körül – és hogy ez a társadalom nem igazán működik! Számtalan gazdasági, gazdaság- és vállalkozás-fejlesztési koncepció kering itt, a kőkemény neoliberálistól a szociális piacgazdaságin és az unortodoxon át egészen a dél-amerikai „szociális diktatúrák” modelljeiig. Vannak már más országokban többé-kevésbé bizonyított koncepciók és olyanok is, amelyek bevezetése nyomán csak romok maradtak. Vannak az államháztartási egyensúlyt és az államháztartási reformot a középpontba állítók (p. Bokros, Haza és Haladás). Vannak „nemzeti tőkés” megoldásokat erőltetők (Fidesz, Jobbik) és vannak a „szegényeknek”, a „bérből és fizetésből élőknek” kedvezni akarók (részben az MSZP, kisebb részben a DK – már amennyit ők egyáltalán gazdaságról beszélnek, újbalos „szekták”: 4K!, Szolidaritás és TGM, mint „egyéni harcos”), amelyeknél viszonyt a forrásoldallal kapcsolatban tapasztalunk hiányosságokat. Vannak „zöldek”, „nemnövekedés-pártiak” (LMP), racionálisak és idealisták…
…Viszont egyetlenegyet sem vetnek össze a magyar társadalommal, az abban dominánsnak tekinthető mentalitással: hogy vajon összeillik-e az adott elképzelés ezzel a mentalitással? Bizony: a gazdaságfejlesztési elképzeléseket a magyar mentalitással, annak polgáriasításával kell(ene) kezdeni!
Milyen ez az "átlagos" magyar mentalitás? Vajon alkalmas-e arra, hogy hatékony, innovatív és magas minőségben teljesítő, a társadalmat erőforrásokkal bőségesen ellátni képes versenyszféra létezhessen annak talaján? Mert ha nem, akkor ez a magyar gazdaság fejlődése, megerősödése előtt álló legnagyobb akadály – és nem a „túlburjánzó állami elvonás és szabályozás”, vagy akár a „hitelszűke”, netán a „világválság”.
A magyar nem vállalkozó nép! Most erre sokan felkaphatják a fejüket – hiszen Magyarországon majdnem kétszer annyi vállalkozás létezik (legalábbis papíron), mint a nagyjából ugyanakkora lélekszámú Ausztriában. Azonban a „vállalkozás” nem azonos a „próbálkozással” és különösen nem az „ügyeskedéssel”, no meg a „kényszervállalkozással” sem – márpedig a magyar vállalkozások többsége az utóbbi kategóriákba sorolható „vállalkozás”! „Fajlagosan”, egy főre jutóan sokkal kevesebb valódi vállalkozásunk van, mint az említett Ausztriának – az arány e téren jól jellemezhető a két ország által megtermelt GDP arányával, hiszen a GDP-t elsődlegesen a versenyszférában megtermelődött anyagi források „éltetik”, mert az állami, önkormányzati beruházások végső forrásai is a versenyszférában keletkező nyereség és jövedelmek. Amíg Ausztria 2012 2. negyedévi GDP-je nagyjából 77.223,8 millió eurót tett ki, addig Magyarországé csupán 24.215,8 milliót, az arány 3,2-szeres. Mivel pedig nálunk kb. 650.000 cég van nyilvántartva, Ausztriában pedig csak 450.000 – ez, illetve a GDP-adatok azt mutatják, hogy egy „átlagos” osztrák cég fajlagosan 4,6-szer annyira hatékony. Ezt az eltérést nem lehet megmagyarázni a nagyobb tőkebőséggel, itt valami más van a háttérben. A tőkebőség ugyanis csak akkor képes kedvezően befolyásolni a hatékonyságot, ha a pénz jól felépített és jól működő cégekbe folyik be. Bizonyítja az is a pénz önmagában vett „haszontalanságát” a vállalati hatékonyság terén, hogy a magyar vállalkozásokba pumpált állami és EU-s támogatások gyakorlatilag semmivel sem javították a magyar gazdaság növekedési képességeit – a növekedési képesség ugyanis jól mutatja a hatékonyság-növekedést, már ha az utóbbi egyáltalán van! „Mítosz” tehát (csak) a forrásbővüléstől várni a hatékonyság növekedését. A cégek belső struktúrái és működési mechanizmusaik elsősorban a cég elé kitűzött céloktól, a cégszervezéshez és –irányításhoz rendelkezésre álló tudástól, valamint a cég és az üzleti környezet innovativitásától és kooperációs képességeitől-lehetőségeitől függenek, így e jellemzők határozzák meg a hatékonyságot is, mint a cégstruktúrák és –mechanizmusok „eredményét”.
…Mondhatni: „fejben dől el” a hatékonyság!
Minden jel arra mutat, hogy éppen ezeken a területeken vannak a magyar cégek komoly lemaradásban – és még valamiben, ami összefügg az említett, a cégek elé a tulajdonosaik és menedzsmentjük által kitűzött célokkal… Ez a „még valami” pedig nem más, mint az általános és üzleti mentalitás, az a gondolkodásmód, amellyel létrehozzuk, működtetjük a cégeinket és amely meghatározza azt is, hogy miféle és milyen időtávlatban elérendő célrendszert tűzünk ki.
Az emberek általában minden tevékenységükben ugyanolyanok (értsd: „egyneműek” a tulajdonságaik): nincs külön magán- és külön „céges” viselkedésük. Olyan nincs, hogy valaki „magánemberként” egy nyár alatt akar meggazdagodni – ám vállalkozóként hosszú évek szerves cégépítkezésében gondolkodik, a nyereséget a vállalkozásba visszaforgatva. Olyan sincs, hogy valaki a magánéletben felszínes és felelőtlen, ám munkaerőként, vagy cégtulajdonosként precízen szervező, alapos, a részletekkel is törődő és megfontolt. Az sem jellemző, hogy valaki csak a magánéletében választ tévesen, átgondolatlanul és esetleg irreálisan célokat – de ha munkáról, a cégéről van szó, akkor egy pillanat alatt átalakul a kártékony és veszedelmes Mr. Hyde-ból a jóravaló Dr. Jekyllé…
…Az a helyzet a magyar gazdasággal, hogy nem lehet anélkül fejleszteni, hogy valahogyan, valaki ne változtatná át a cégtulaj és -manager Hyde-okat Jekyllekké. Ezért jóval nagyobb és összetettebb feladat a magyar gazdaság „beindítása” egyszerű közgazdasági mutatványnál: mert ha csak simán „ráeresztjük” akár a legátgondoltabb és legszakszerűbb, legmegalapozottabb gazdaságpolitikát is a magyar versenyszféra „troglodita szörnyeire”, akkor ezzel nem fogunk célt érni! Azt kell eléri, hogy a magyar versenyszféra szereplői akarjanak is eszerint az új gazdaságpolitika szerint működni – ezt pedig csak akkor érjük el náluk, ha nekik ez megéri, az eddigi „attitűdjük” pedig nem.
Az eddigi attitűd a „mindenki mindenki ellen” volt, kiegészülve a „kapcsolatokkal szerzett piaci előnyök” hajhászásával. Nyilvánvaló, hogy sem a híres-hírhedt Közgép, sem pedig oly sok „hatalomközeli” és ezáltal „sikeres” (értsd: kivételes piaci helyzetben lévő és ebből meggazdagodó) „államkapitalista pszeudovállalkozás” nem a hatékonyságának és a magas munkakultúrájának köszönhette a megbízásait. Márpedig ez a „rendszer” hatja át az utóbbi másfél évtized magyar piacát. És ha ezt a rendszert, ha ezt a működési és érvényesülési modellt tartja életben a politika, akkor ebből sohasem jutunk el a valódi, a piaci teljesítményen alapuló gazdasági és vállalkozási modellhez. Mindaddig, amíg ebben a mai rendszerben gondolkodnak a vállalkozóink (különösen pedig a „domináns”, az egyes szakági piaci viszonyokat „leosztó” szereplők), marad a hatékonyatlanság is.
A politika azért (is) igyekszik Magyarországon protekcionista gazdaságpolitikát folytatni, mert csak így maradnak általa manipulálhatóak a belpiacok. Ha a következő kormány valódi és tartós növekedést akar, akkor ezzel szakítania kell. El kell felejtenie azt az amúgy is hazug, önfelmentő és álságos szöveget, hogy „védenünk kell a hazai piacot és a hazai vállalkozásokat, hogy azok meg tudjanak erősödni” – mert ugyan mitől erősödne meg és mitől kapna késztetést az erősödésre és ügyesedésre egy örökké csak karban tartott kisgyermek? Az erősödést a kihívás és a gyakorlat garantálja – és persze az is, ha az erősödni-erősíteni kívánt vállalkozások szert tesznek azokra a szakmai és általános mentalitásbeli készségekre, amelyek nélkül valóban csak „rosszul orientált kisgyerekek” maradhatnak a világ-teljesítményversenyben...
…Az a baj, hogy mindazt, amit itt leírtam, sok-sok magyar vállalkozó nem érzi igaznak. Sokan nem is érzékelik ebben az országban, ebben a társadalomban és ebben a gazdaságban, hogy „hiányaik”, „fogyatékosságaik” vannak és hogy „baj lenne a mentalitásukkal”. Ez utóbbit általában súlyos szavakkal kérik ki maguknak (na ja: az ordít, akinek a háza ég…), a „hiányokról és fogyatékosságokról” pedig csak a pénzhiány (az állami támogatásokhoz és a banki hitelekhez való „nehéz hozzáférés”), valamit az állami szabályozás és az adóztatás „fogyatékos elméjűsége” jut az eszükbe. Érdekes embertípus ez a magyar vállalkozó! A nyugati világban a vállalkozó egy önálló, önerejében bízó és így gyarapodni akaró embert jelent – ezzel ellentétben nálunk a vállalkozók egyre csak valami külső segítségben keresik a megoldást. Szembe kellene nézni azzal az igazsággal, hogy „államilag eltartott versenyszféra” egyszerűen nem létezhet.
…Miképpen lehet mindezen változtatni? Mi minden kell a változáshoz?
Kell először is egy olyan kormány, amely belátja, hogy a magyar gazdaság fejlesztésének feladata messze túlnyúlik egyrészt egy négyéves cikluson, másrészt pedig magán a gazdaságon is – ekképpen pedig a fejlesztés nem csupán gazdasági eszközöket igényel. Kell aztán kormányzati akarat arra is, hogy a törvénykezés, a jogbiztonság, a piacszabályozás és az adóztatás terén stabilitást garantáljon – hogy ezért cserébe elvárhassa a vállalkozásoktól is a hosszabb távra tervezést és befektetést. (Kell a stabilitás, hogy a vállalkozók ne hivatkozhassanak az „örökké és hektikusan változó” kormányzati lépésekre.)
Kell az, hogy ösztönözze és segítse a kormányzat a külpiaci kapcsolatok építését – nem csupán azért, hogy ott a termékeiket és a szolgáltatásaikat eladhassák a magyar vállalkozások (ez ui. úgysem fog sikerülni, ha marad a termékeik eddigi színvonala, minősége és a cégek megbízhatatlansága és pontatlansága). Azért kellenek a külkapcsolatok, hogy a magyar cégek együttműködhessenek a fejlettebb régiók hasonló profilú cégeivel az innovációban, a kutatás-fejlesztésben és a menedzsment-kultúra fejlesztésében, hogy „jó példákat lássanak” arra, miképpen kell egy cégvezetőnek gondolkodnia. A kormányzatnak kifejezetten segítenie kell pl. a környező, fejlettebb szakmai és vállalati kultúrával rendelkező régiókkal „szakmai klaszterek” kialakítását – amelyre számos jó EU-s példa van.
…Mindez nem csak pénz és források kérdése, hanem szemléletmódé is.
A vállalkozásokat pedig arra kell késztetni, hogy ha fejlesztési támogatásokat szeretnének, akkor valós, végiggondolt és a piaci viszonyoknak megfelelő, megalapozott fejlesztési projektekkel álljanak elő - és hogy ezen pályázatok elbírálása objektív és szakszerű legyen. Ha van valami, ami nagyon káros a magyar gazdaság hatékonyságának és teljesítőképességnek növelésére, az a pályázati támogatásokat odaítélő szervezetek és az állami-önkormányzati korrupció összekapcsolódása, amely a mai viszonyokat jellemzi – ahol nem a „Mennyire jó és megalapozott az, amivel előállsz?” a döntő kérdés, hanem a „Kinek az embere vagy és kinek osztasz vissza a pénzből?” Ezekre a szervezetekre semmi szükség! Ott vannak a kereskedelmi bankok, ott van azok hitelezés-elbírálási módszertana – az állami fejlesztési forrásokat tessék csak oda nyugodtan, prudens módon „becsatornázni”! A tapasztalatok azt mutatják ugyanis, hogy a bankok sokkal kevésbé „problémásak” a korrupt módon való projekt-elbírálásban, mint az említett „forráselosztó szervezetek”. (Arra az ellenérvre, hogy „De így a bankok gazdagodnak!”, az a válasz, hogy a bankok az igazolt működési költségeiket és egy korrekt nyereséget „tehetnek rá” az állami források folyósítására – ez még mindig nagyságrendekkel kisebb, mint amibe a korrupció kerül és sokkal-sokkal kisebb „kár” is, mint amekkora károkat az „alibi-”, vagy „kamuprojektekre” az eddigi szisztéma elpazarolt, mindenféle hosszú távú gazdaságélénkítő hatás nélkül.)
…Még hosszabb távon természetesen magát a „polgári mentalitást” is kell és lehet is oktatni: erre kiváló és nagyon gyakorlatias iskolai programok léteznek – hiszen a „mentalitásfejlesztés” egyik legfontosabb „terepe” a felnövekvő fiatalok feje.
Nehéz és hosszadalmas, sok ellenállásba ütköző folyamat lesz a magyar gazdaság fejlesztése, mert a bajok gyökere lenyúlik a magyar társadalomba – mondhatni: minden egyes magyar emberbe. Nehéz lesz, „fájni fog” – ahogy Bajnai mondta egy sokkal szűkebb feladatra egyszer már… Mert fájdalmas szemesíteni magukat és egymást a „nem polgáriságunkkal” és annak a gazdaságot megbénító hatásával. De ha ezt nem tesszük meg – és: ha nem teszi ezt meg velünk a következő kormány – akkor tényleg nem marad más hátra, mint hogy aki tud (mert már „fejben is nyugatos”), az elmegy a fejlett országokba dolgozni-élni, a többiek pedig felszedelőzködnek, mint egykor Árpád népe és visszaporoszkálnak Ázsia sztyeppéire.
…Kellemetlen lesz nekik Putyin alattvalóivá lenni!
2012.10.19. 14:53 Szerző: Đđ
Alakulunk, alakulgatunk… - avagy: elég lesz-e helyreállítani a jogállamot?
„Ah! hol vagy Magyarok tündöklő Tsillagja,
ki voltál valaha Országunk Istápja.
Hol vagy István király? Téged Magyar kíván,
Gyászos öltözetben te előtted sírván.”
Ének Szent István királyrúl (a Dőry kéziratos Énekeskönyvből) - 1763
Tegnap megalakult a Haza és Haladás Egyesület, melynek tulajdonképpeni deklarált célja az országos politikai szervezet kiépítése és (nyilván, legalábbis) részvétel a 2014 utáni kormányzásban…
Van egy tanulságos félmondat a ma a megalakulásról kiadott sajtóközleményben, íme:
„Az egyesület a „haza és haladás” reformkori jelszavának jegyében kíván politikai és közéleti tevékenységet végezni…”
A reformkor az I. Ferenc által 1825. június 3-án összehívott pozsonyi országgyűléstől 1848. március 15-ig tartó korszak – tehát történelmünk egy 146-187 évvel ezelőtti korszaka. Az, hogy ma is aktuálisak e korszak „harcai”, súlyos jele valaminek: a magyar társadalom másfél százada nem volt képes magát igazán „update”-elni, nem volt képes mélyebb társadalmi szerkezeteiben és mentalitásában, működési mechanizmusaiban letérni a „nem polgári” struktúrák megszabta útjáról.
Magyarország a lelkekben nem vált modern országgá, mind a mai napig számszerű kisebbségben vannak azok, akik érdekükben állónak érzik a modernitást, a polgári szemléletmódot és akik valóban eszerint is élnek és gondolkodnak.
Mindebből logikusan és kikerülhetetlenül következett akár a Kádár-, akár az Orbán-korszak: mert mindkettő egybevágott a felső hatalomtól függő, onnan „kegyet váró” és attól rettegő kisember magyar hagyományával. És mindebből sajnos az is következik, hogy igen nehéz lesz itt stabil polgári és demokratikus viszonyokat teremteni – Bajnaiék (is) nagy fába vágják az egyesületi fejszéjüket!
A reformkortól kezdve egészen napjainkig újra és újra felbukkantak a „modernizálni akarók” – és tulajdonképpen sosem sikerült nekik a dolog. Lehet, hogy külsődleges formák és intézmények terén volt változás – már hogyne lett volna. Lett parlamentünk, lettek demokratikus intézményeink és polgári törvényeink. Lett közoktatás és közegészségügy, lett szociális és nyugellátás – még EU-tagok is lettünk. Ám ha azt vizsgáljuk, hogy valójában és hosszabb távon hogyan is működtek nálunk ezek az intézmények, akkor azt kell látnunk, hogy semmiképp sem úgy, ahogy a valóban polgári „közegekben” szoktak.
A parlament „lobbi-konditeremmé” vált: nincsenek valódi viták, a döntések még csak véletlenül sem ott születnek. Újabban már a kormányzat is kívülről hozott anyagokból dolgozik és pl. nemigen támaszkodik az elvileg direkt a szakmai döntés-előkészítésre hivatott minisztériumi apparátusokra. ...Nem újdonság ez a helyzet: elég ehhez Mikszáthot olvasni… Aki ismeri onnan Kopereczky báró főispánná avanzsálását, az mindent tud Orbánról, Lázár Jánosról és a „földoligarchákról” is.
A demokratikus intézményekkel sem jobb a helyzet: ugyan miféle demokratikus intézmény az, ahová az állampolgár összeszoruló gyomorral lép be és ahol „packáznak” vele az ottani „hivatalnok urak és úrhölgyek”? Rendes, normális demokráciákban az a sztenderd, hogy a hivatalban szolgák ülnek: a köz és a polgárok szolgái – hol vagyunk ettől? Nálunk a demokratikus intézményrendszer „hatalmat gyakorol” – nyilvánvalóan a „legfelsőbb hatalom” elképzelései és akár direkt instrukciói szerint.
A törvények sem szellemükben, sem igazi, sokszor nem is nagyon leplezett céljaikban, sem pedig létrejöttük módjában nem polgáriak és nem demokratikusak: tele vannak kivételekkel és jó előre, gondosan beléjük épített „kiskapukkal” – amelyeket a hatalom gyakorlói a nekik kedvező módon nyitogat(tat)nak. Magyarországon a törvények és a szabályok olyanok, mint a MÁV-menetrend, amelyről köztudomású, hogy szinte egyetlen funkciója, hogy legyen mihez képest számolni a vonat késését… Nem az a kérdés, hogy mit mond a szabály, a törvény, hanem az, hogy kinek van/lehet/jár alóla kibúvó?
A közoktatás sem képes betölteni azt a célt, hogy minél több szakmai és állampolgári kompetenciával bíró, felelősségteljes állampolgárunk legyen. Szakbarbárokat akarunk vele gyárttatni, meg engedelmes alattvalókat – ráadásul úgy, hogy a felsőoktatásban még ennek a költségeit is ők fizessék meg. Ebből pedig aligha épül a demokrácia – sem pedig az egyéni kezdeményezőkészségre és a közös célokért való kooperációra épülő sikeres, versenyképes vállalkozásokkal teli piacgazdaság!
A szociális, egészségügyi és nyugellátás itt maga a hazugság. Egy jól működő egészségügyi, szociális és nyugellátás alapja egy polgári társadalomban az, hogy a polgárok közössége(i) előre befektetnek ebbe, tudván, hogy a „hozam” majd a minél tovább megőrzött egészségük, a biztos öregkoruk és (ha kell, ha rászorulnak időlegesen) a létbiztonságuk lesz majd. Ezzel szemben itt sem az állam polgárai nem gondolkodnak így, sem pedig a hatalom nem tudatosítja, szoktatja, neveli erre a jónépet. Mindenki csak a mának él: a jónép a ma elkölthető pénznek örül és nemigen számol 20-30-50 évvel előre, a politikai pedig úgy tartja, hogy ha belekezd az átáll(ít)ásba, azzal csak annyit ér el, hogy elveszíti a következő választást – az utódja meg úgyis mindent másképp fog csinálni, hát minek akkor erőlködnie? Ehelyett mind a nép, mind a politikusok belemennek abba az önáltatásba, hogy „Úgyse érdemes előre tervezni és takarékoskodni, mert úgyis mindig minden megváltozik a világban!” (Hm… Érdekes: a világ Németországban is változik, és mégis belefogtak egy évtizeddel ezelőtt az ellátórendszerek reformjába – és bejött nekik!)
Mindebből látható, hogy messze nem elegendő „idekopizni” a nyugati demokráciák formális, külsődleges struktúráit. Nem hozott ez eredményt sem a kiegyezés után, sem 1990-ben és nem fog 2014 után sem, ha csak ennyit teszünk. Struktúra és mentalitás közül hosszabb távon mindig az utóbbi „győz”, ha ellentét van a kettő között – ez történt meg 2010-ben is: a „felsőbbségfüggő”, rövidlátó és csodaváró, passzív magyar mentalitás „királyt” és „arisztokráciát” ültetett a demokrácia bársonyszékeibe…
…Most, 2014-gyel kezdődően itt az ideje, hogy bő másfél század után végre-valahára átállítsuk Magyarországot a demokrata útra – de ez sokkal többet követel meg a demokrácia restaurációjánál és annál, hogy szavakban „kihirdessük” a polgári viszonyokat. Nem lesz elég a hatalom birtokában „eljátszani” a demokratát: úgy is kell élni - a hatalommal is! Mert az első „mutyiletérő” megint bekapcsolja a régi társadalmi reflexeket – és akkor talán még 2112-ben is ott tartunk, hogy megalakul majd egy újabb egyesület, amely „a ’’haza és haladás’’ reformkori jelszavának jegyében kíván politikai és közéleti tevékenységet végezni…”
Azt hiszem, hogy a reformkor helyett inkább az államalapítás korának társadalom-átalakító tevékenységéhez lehetne hasonlítani azt, ami most ránk vár – mert „hűbériből” demokratává nevelni egy népet legalább akkora meló, mint pogányból kereszténnyé…
2012.10.18. 23:48 Szerző: Moin Moin
Brancs, ízlés, kompetencia
„Egy brancs maguk, hiába is tagadja.”
Bacsó Péter: A tanú – 1969
Több mint egy napja gondolkodom ezen a poszton: vajon meg kell-e írnom? Vajon van-e jelentősége a mai és közeljövőbeli Magyarországon annak, amit el akarok mondani? …De úgy gondolom, hogy éppen Magyarország jövője érdekében mégis meg kell írnom azt, amit egy tegnap reggel látott fotó nyomán gondoltam át! Mert a fotón látható egyik személyről gondolják-remélik manapság talán a legtöbben Magyarországon, hogy ő lesz a következő miniszterelnökünk – és lám, ma erre rá is erősített a hír, hogy ma megalakult az általa fémjelzett Haza és Haladás Egyesület…
A fotó a magyar közélet néhány prominensét ábrázolja, a keddi magyar-török VB-selejtezőn, a nézőtéren a V.I.P.-páholyban. Ahogy a fotókat le szokás írni, úgy írom most én is le.
Felső sor, balról jobbra: Schmitt Pál - Orbán Viktor - Csányi Sándor - Kövér László
Alsó sor: …Bajnai Gordon…
Tudom, tudom: egy normális országban – „valahol Európában” – semmi különös nem lenne abban, ha a különböző politikai erők prominensei egy társaságban vannak, ám a mai Magyarország nem normális ország. Hiszen a képen látható politikusok jó része – a „felső sor” – letért a demokratikus politizálás útjáról és épp az „alsó sor” veti ezt a szemükre oly gyakran…
…Mit keresett akkor Bajnai ott? Pontosabban: miért éppen oda szólt a jegye, mondhatni „Orbánék lábai elé”?
Ha igaz az, miszerint a „demokratikus ellenzékkel” szimpatizáló választók leginkább benne, Bajnaiban látják (leendő, reménybeli) vezetőjüket, és ő, Bajnai tulajdonképpen el is szánta magát arra, hogy ezt a szerepet betöltse, akkor vajon miért nem ült máshová? Ha igaz, hogy ízlése ellen valók ezek a „felső sori” alakok, ha igaz az, hogy ezeket a személyeket tartja a haza legnagyobb ellenségeinek, ha igaz az, hogy semmiben sem kíván az ő politikai módszereikkel, az ő világukkal közösséget vállalni, akkor vajon miért nem gondolt arra, hogy nem ül be a V.I.P.-páholyba „ezek” közé?
Akit megvetek és akit kártékonynak ítélek a hazám és népem szempontjából, annak nem kuporodom a lábai elé, hogy „félreérthető helyzetben” fotózhassanak le vele. A politika tele van szimbolikus cselekedetekkel – ez is egy ilyen lett volna! Bajnainak gondolnia kellett volna tette szimbolikus tartalmára is: az, hogy Orbán és társai közvetlen közelében ücsörgött, sokakban – híveiben is – azt a gondolatot ébreszthette, hogy „egy brancs maguk, hiába is tagadja.” És itt most nem (csak) az a kérdés, hogy objektíve „összeérnek-e” Bajnai és Orbán „érdekkörei”, vagy csupán „városi legenda” ez. Az igazi kérdés az, hogy Bajnai miért nem érezte azt, hogy egyszerűen ízléstelen dolog oda beülnie, „azok” V.I.P.-páholyába - mert az a hely nem az a hely, ahová jó ízléssel be lehetne ma ülni!
Elgondolkodtató az, hogy mindezt nem érzete Bajnai, hogy nem volt „diszkomfort-érzése” ott… Beülhetett volna az „egyszerű nép” közé…
Nem ezt tette!
…És az is igen elgondolkodtató, ahogy ez az egész szervezés-vircsaft megy a Haza és Haladás háza táján, amit talán két szóval lehet leírni a legjobban: titkolózás és tökölés - mint valami magabizonytalan összeesküvők. Nyilvánvaló, hogy elhatározta már ez a kör: ők lesznek az ország következő kormánya, ám ezt kizárólag a maguk elképzelései szerint akarják csinálni – hogy aztán majd a megszerzett hatalmat is csak ők működtethessék.
Lehet a tökölés és titkolózás oka az, hogy maguk sem tudják igazán, mit és hogyan kellene-lehetne itt csinálni és nem szeretnék, ha „tudatlanságuk” nyilvánosságra kerülne – mert akkor nagy valószínűséggel a bennük való hit és a nimbuszuk is odalenne egykettőre! Az ugyanis nem kielégítő magyarázat erre a lassú, kamarillaszerűen formálódó politikára, hogy „alapos programot akarnak megalkotni” – hiszen egy ilyen alapos program megalkotásához folyamatos és nyilvános konzultációt (is) kellene folyatni legalábbis a szakmai körökkel és ennek nyoma sincs náluk… Nem, ennek éppen az ellenkezőjét látjuk – és csak azt látjuk: néhány olyan alakot, akik már évtizede együttműködtek az MSZP környékén. És: akiknek, bizony, szerepük volt abban, ami a Gyurcsány-érá(k)ban itt történt, ahová – és: amiért – ez az ország oda jutott, ahol tart(ott 2010-ben).
Az igazság az, hogy ezek az alakok most is csak „apparátusban”, „gazdaságpolitikában” és „kommunikációban” képesek gondolkodni: azokban a „technikai eszközökben”, amelyek már korábban sem voltak/lehettek képesek megoldani a magyar társadalom bajait. Nem – mert a bajok alapja nem abban van, hogy az apparátus nem elég hatékony, nem abban, hogy a makrogazdaság rosszul szervezett, szabályozott és irányított és nem is abban, hogy az embereknek a kormány nem a megfelelő módon kommunikálja a lépéseit. A baj a magyar társadalom szerkezetében, mentalitásában és működésében van – erről viszont az a kör, Bajnaiék köre még sohasem beszélt. Talán nem is sejtik, hogy itt fészkel az igazi probléma. „Gazdaság, gazdaság, gazdaság” – ezt halljuk, meg némi, egymással össze nem függő „szakpolitikákat”. És ráadásul még a gazdaság alatt is többnyire a makrogazdaságot értik – holott nem a makrogazdaság termeli a GDP-t. Azt a vállalkozások kellene, hogy termeljék - és bizony, nem igaz az, hogy a vállalkozások problémáit az „idióta állami szabályozás” okozza, mert a legnagyobb problémák magukon a vállalkozásokon (és a vállalkozókon) belül vannak: a szervezetlenség, az innovativitás-készség hiánya és az igazi tőkés-vezetői mentalitás hiánya. Ezeken pedig (pl.) az adónemek átsúlyozása aligha segíthet – legalábbis önmagában biztosan nem!
…Komolyan: féltem ezt az országot! Féltem, mert nem érzem azt, hogy a 2014-es „kanyaron” túl ott várakozna az a felkészült és szellemiségében is „EU-konform” csapat és vezető, akik értő és példamutató „gazdáink” lehetnének. Nem…, mondjuk csak ki nyíltan: bumfordi szakbarbárok toporognak csak a „kifutóban”, akiket mi, szegény „félázsiai” magyarok, kínunkban héroszoknak és topmanagereknek akarunk látni! Félek, hogy valami hasonló csodaváró remény uralkodik most Bajnaiék iránt is, mint 2010 előtt Orbánék iránt – még ha sok elem persze más is. Nem nézünk most sem a homlokzat mögé és nem kérdezünk bele a dolgokba. Nem élünk állampolgári jogainkkal és ezzel elmulasztjuk állampolgári kötelességeinket is.
Utolsó kommentek