„Harcolnunk peniglen nem akarmi okért
Kell, hanem keresztény szerelmes hazánkért,
Urunkért, feleségünkért, gyermekinkért,
Magunk tisztességéért és életünkért.”
Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem, Ötödik ének, 27. - 1651
Hosszú évek óta folyik a polémia arról, hogy vajon mikor érjük el a „fejlett nyugatot” – és hogy egyáltalán elérjük-e valaha? Arról azonban jóval kevesebb szó esik, hogy vajon miben is vagyunk „hozzájuk képest” igazán lemaradva: hogy mi is anyagi, gazdasági, hatékonysági, GDP-beli, stb. lemaradásunk társadalmi oka?
A legtöbben, ha az „utolérjük a nyugatot” gondolata előkerül, arra gondolnak, hogy a jövedelemszintünk mikorra éri el azt – de arra csak nagyon kevesen kíváncsiak, hogy vajon mikor fogunk tudni olyan minőségű munkát végezni, amely az ottani jövedelemszint alapja lehet? És amikor az ottani jövedelmek alapjáról van szó, akkor sokan „önfelmentő” magyarázatokat keresnek-ajánlgatnak erre: a gyarmattartó múltat, a Marshall-segéllyel, a kelet-európai országon (mindenek előtt éppen a mi országunk!) kizsákmányolását a „multikon” és az EU „egyoldalú szabályozásán” keresztül, vagy akár a „kommunista 40 évet”, amely „szétrombolta az országot”. Olykor még a Trianonnal elszenvedett veszteség is előkerül okként, vagy éppen a zsidók aknamunkája, esetleg a magyar társadalom nyakán munka nélkül élősködő cigányok…
Nyilvánvaló, hogy mindez nem a valódi oka el/lemaradásunknak. Hiszen a „bezzegországok” tekintélyes hányada (éppen a „legbezzegebbek”) sohasem voltak (komoly) gyarmattartók: aligha magyarázható a német jólét az egyes délnyugat-afrikai sivatagi területek, esetleg Togo, vagy Kamerun több mint 90 évvel ezelőtti időleges birtoklásával, mint ahogy a dán jólétre sem magyarázat Grönland. Svéd- és Finnországnak pedig soha nem is voltak gyarmatai. (Sőt: maga Finnország volt – Finn Nagyhercegség néven – az Orosz Birodalom által birtokolt terület.)
A Marshall-segély (pontosabban: az abból való kimaradásunk) sem oka a lemaradásunknak, hiszen az akkor szétosztott majdnem 14 milliárd (akkori) dollár (ami mai értéken kb. 600 milliárdot ér) önmagában nem „dobta fel” a belőle részesedő országot. Jól mutatja ezt az a tény, hogy a teljes összeg több mint 5%-át kapó Görögország bizony nem vált „bezzegországgá”… Viszont a segélyből gyakorlatilag nem is részesülő Írország (amely mindösszesen 1 milliárd dollárt kapott, a teljes segélyösszeg 0.07 ezrelékét) később komoly gazdasági fejlődést produkált. De az a legszemléletesebb példa arra, hogy alapvetően nem a Marshall-segély az oka a későbbi „gazdasági csodának”, hogy amíg a két „győztes hatalom”, Nagy-Britannia és Franciaország 3,5856, illetve 3,1038 milliárd dollárt kapott, addig a vesztes Németországból létrehozott NSZK ennek a felét sem, mindössze 1,4726 milliárdot – és mégis ez utóbbi ország produkált „Wirtschaftswunder”-t, míg Nagy-Britannia és Franciaország hosszú ideig (gazdasági és társadalmi) válságtól válságig botorkált… És ha már Németországnál – pontosabban az egykori NSZK-nál – és a gazdasági csodánál tartunk, ez jó példa arra is, hogy az Trianon okozta „országcsonkítás” sem lehet A MAGYARÁZAT. Nézzük csak meg ezt a térképet: http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:Map-Germany-1945.svg&page=1&filetimestamp=20120204151930 - és látjuk, hogy a II. világháború előtti Németországhoz képest az 1949-ben létrejött NSZK is rettenetesen „csonka” volt… Ha igaz lenne, hogy Magyarország lemaradása Trianonra vezethető vissza, akkor vajon miért nem maradt le az NSZK is?
Még könnyebb megcáfolnunk a lemaradásunk okaiként a multikat, illetve az EU-t okolókat: hiszen a multik csak 1990 után, az EU pedig a 2003-as csatlakozásunkat követően „szabadultak ránk” és „kezdték szívni az ország vérét” – igen ám, de a lemaradásunk már évszázadok óta jelen van, a rendszerváltás óta pedig egyértelműen csökkent! Így a multik és az EU elleni „vád” legfeljebb az lehet, hogy ők nem táplálnak minket eléggé…
Nem, a dolog egyértelmű: mindenek előtt saját magunk vagyunk lemaradásunk okai – azt pedig kifejezetten mi magunk „intéztük el”, hogy gazdaságunk nemhogy növekedni képtelen, hanem egyenesen zsugorodik.
Magyarország két dolog között választhat: vagy felzárkózik az Európai Unió fejlett – a jelen válságot is egészen jól átvészelő – északnyugati feléhez, vagy legalábbis évtizedekre beletörődik abba, hogy folytatódik az utóbbi évtizedek stagnálása, vergődése és leszakadása. Mármost, ki lenne az az őrült, aki ez utóbbit választaná, és ki ne akarná az elsőt?
Nos, a helyzet az, hogy szinte mindenki mégis az utóbbi opciót választja, amikor a gyakorlati tettekre, a mindennapi életére, munkájára kerül a sor!
Ha a „szorgalmas szegények” útját akarjuk járni – amelyet többek között Orbán és a „kínai csodáról” prédikáló (szélső-)jobbos „alternatív/nemzeti közgazdászok” is propagálnak –, akkor jó, ha tudjuk, hogy így konkurálnunk kell mintegy ötmilliárd olyan földlakóval, akik mind-mind sokkal szegényesebb körülmények között élnek - ezért aztán sokkal kevesebb pénzért is hajlandók sokkal kíméletlenebb munkafeltételek között dolgozni. Olyan feltételek között, amelyek a legtöbb magyart felháborítanák: se munkabiztonság, se védőfelszerelés, se ellenőrzés, se munkavállalói jogok – viszonyt a munkaidő az átlagos magyarnak a másfélszerese, akár heti 6, sőt 7 napon át is! És nincs társadalombiztosítás, nincs „szociális háló”, annak még a jelenlegi kormány által (ismerjük el: kényszerűségből is!) megritkított változata sem!
Reális elképzelés-e az, hogy „bérversenyben” szerezzünk világpiaci pozíciókat? Vessük össze a példaként ajánlgatott Kína átlagjövedelem-viszonyait a hazaiakkal! Bizony, megdöbbenünk, mert a fejlett keleti-parti régiókban is alig több az átlagbér, mint a mi híres-hírhedt havi 47.000 Ft-os közmunka-bérünk. Ott ugyanis a havi nettó átlagbér 1.820 jüan körül van, ami nagyjából 63.000 Ft-nak felel meg. De jó, ha tudjuk még ehhez, hogy a kelet-kínai átlagbért alapvetően az ottani nagyvárosokban élő ipari, ill. szellemi dolgozók „húzzák fel”, mert a Kínai társadalom túlnyomó többségét alkotó falusiak havi átlagban csupán havi nettó 580 jüan körül keresnek. Ez alig 20.000 Ft-os havi jövedelem – a kínai dolgozók zöme tehát feleannyit sem keres, mint egy magyar közmunkás! (Még akkor is kiábrándító a jövedelemkülönbség, ha tekintetbe vesszük azt a tényezőt, hogy a falusi kínaiak fogyasztási szokásai jóval kevésbé „szofisztikáltak” és hogy az árszínvonal az általuk is fogyasztott javak esetében a magyar alatt van.)
Látható: lefelé nem vezet út. Csak felfelé léphetünk - ennek viszont olyan akadályai vannak a magyar társadalomban, amelyek a munkakultúrával és a tudatos tervezésre való képességgel függenek össze. Ma már rendelkezésre áll az a tudás és rendelkezésünkre állnak azok az eszközök is, amelyekre támaszkodva a siker reményével foghatunk bele a „felfelé vezető úthoz” szükséges mentalitásváltás megalapozásába.
A poszt elején azt írtam, hogy a nyugathoz való felzárkózást a legtöbb esetben „gazdasági kérdésként” szokás felfogni, úgy az ehhez a felzárkózáshoz szükséges eszközöket is mindenek előtt a gazdaság eszköztárában szokás keresni – pedig az eszközök jelentős része nem ott van, hanem a mentalitásban. Ez az a „valami” amely másmilyen ott, ahol sikeres a társadalom és a gazdaság és másmilyen ott, ahol a pangás váltakozik a válsággal. A legtöbb, ma sikeres „bezzegországban” sajátos történelmi hatások hosszú sorozata hozta létre azt a mentalitást, amely a sikeresség, a magas teljesítmény alapja. Ha egy ország fel akar zárkózni a sikeresekhez és a saját társadalomtörténete nem alakult úgy, hogy a sikeresség mentalitásbeli előfeltételei spontán módon teremtődtek volna meg, akkor még mindig adott az a lehetőség számára, hogy megpróbálja tudatosan átformálni magát.
Amikor „társadalom-átalakításról”, „tudatformálásról” esik szó, akkor sokakban bizonnyal felötlenek a közelmúlt bizonyos „kísérletei”: mindenek előtt a szocializmus-kommunizmus, amely szintén arra alapozta volna a maga „Nagy Ugrását” és „társadalmi kísérletét”, hogy – úgymond – majd jól átalakítja az emberek gondolkodását. És láttuk, mi lett ezeknek a kísérleteknek a vége… Kudarc, vagy egyenesen katasztrófa – mert egy olyan társadalmi (és gazdasági) rendszert akartak létrehozni, amely egyfelől még sehol a világon „magától”, spontán módon nem alakult ki, másfelől pedig teljesen ellentétes az emberi természettel. (Ez utóbbi állítást most nem részleteznénk - esetleg közkívánatra majd egy másik posztban…) Ám esetünkben másról van szó: olyan társadalmi viszonyokat szeretnénk itt is, mint a világ (hosszabb távon) legsikeresebb és legjobban működő, legjobban élhető társadalmaiban – amelyekben ráadásul ez a „modell” az adott társadalmak belső, szerves fejlődésének eredménye! Nem valami „elméleti”, papíron kifundált „ideális társadalmat” akarunk itt látni, hanem „csak” egy „sima”, teljesítményalapú-kooperatív mentalitást meghonosítani.
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen folyamat jóval túlnyúlik egy-egy négyéves kormányzati cikluson: legalábbis egy teljes, „nullkilométeres” generációt igényel. Így csak akkor érdemes belefogni a dologba, ha előtte kialakítunk egy, a társadalom jelentős többségére vonatkozó konszenzust abban, hogy ezt kell tennünk, mert ez az egyetlen reális esélyünk. Hiszen minden fontos társadalmi és gazdasági alapelemet ennek megfelelően kell „átállítani”: a vállalkozásfinanszírozástól kezdve az oktatáson át az államigazgatásig – ez pedig konszenzus híján nem fog sikerülni!
A dolog nem lesz könnyű – mert igen nehéz alapvető dolgokat másképpen csinálni, mint ahogy megszoktuk. Nehéz ez még akkor is, ha az eddig megszokottról már jól tudjuk, hogy az rossz, azzal sikeresek nem lehetünk. Mert újat tanulni, az újat megszokni: idő és erőfeszítés. De - ahogy a bevezetőben idézett Zrínyi fogalmazott – „Harcolnunk peniglen nem akarmi okért kell, hanem keresztény szerelmes hazánkért, Urunkért, feleségünkért, gyermekinkért, magunk tisztességéért és életünkért.” Önmagunkért, a jövőnként és a gyerekeinkért kell megváltoznunk!
…És a változás nagy lesz!
Eddig nem volt megszokott, hogy az boldogul a legjobban, aki a leginkább felkészült és aki a legkitartóbb, mert erőszakossággal és „hatalomközeliséggel” lehetett valaki „győztes”. Eddig nem volt megszokott, hogy egy projektet vállalkozóként alaposan elő kell – és: elő is lehet – készíteni, mert az itteni viszonyok azonnali cselekvést és az ezzel összefüggő „rögtönzést” kívántak meg. Eddig az sem volt megszokott és általános, hogy az a tanár kapjon kiemelkedő jövedelmet és kerüljön idővel az intézmény élére, akinek a tanítványai a(z objektíve megmért) legjobb eredményt produkálják – és az sem volt általános, hogy egy hivatalban a jövedelem és a pozíció a jó minőségben, időre elvégzett munkával és az ügyfelek (szintén objektíve megmért) elégedettségével korrelál. Nem volt az sem szokásos, hogy egy közpénzből elvégzendő munkát az a cég kapjon, amelyik a legjobb minőséget produkálja a legjobb áron – és emellé még hosszú távú garanciákat is képes adni. És ami a leginkább szokatlan: ezentúl nem azokra kellene a kormányzást bíznunk, akik a legtöbbet ígérik, hanem azokra, akik jól kidolgozott, megalapozott programmal jelentkeznek a hatalomért és akik számon kérhető biztosítékokat is képesek adni arra, hogy kormányra kerülvén meg is maradnak a program mellett.
Amikor legközelebb, 2014-ben, kormányt választunk, a döntésünk előtt mérlegeljük mindazt, amiről ebben a posztban szó esett és próbáljunk meg úgy választani, hogy azzal jövőt is választunk magunknak.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek