„Nem tudom, hogy képzelte el a bányát: egy vágat – egy olvasóterem...”
Moldova György: Az első novellám - 1978
A Milla ismét hallat magáról: újabb tüntetést készít elő október 23-ára. Facebook-oldalán az első, erre vonatkozó értesítés így szól:
„Október a miénk lesz.
A Milla október 23-án ismét megemlékezik a magyar forradalomról, és szembesíti a hatalmat jelenlegi politikájának tűrhetetlenségével.
Nincs mellébeszélés, nincs türelem és nincs kétharmad többé.
Megmondjuk mit, mikor, hogyan.
Sokan vagyunk, elegen vagyunk és elegünk van.”
A tüntetést beharangozó sajtónyilatkozatokban a Milla „harcosabb beszédeket” ígér, meg azt, hogy „szintet lépnek” és „meghirdetik a politikai elitváltás programját”, valamint hogy „a Milla még erőteljesebben követeli a valódi, részvételi demokráciát”. (Forrás: http://nol.hu/belfold/sokan_vagyunk_es_elegunk_van)
...Mindez szép - ám nekem erről az egészről egy régi, éppen 30 éves emlékem jutott az eszembe: a Gandhi című film egyik „kulcsjelenete”. 1919-ben vagyunk, Delhiben, a Kongresszus Párt nagygyűlésén. Egymást váltják a szónokok és kb. Milla-tüntetésekre (vagy éppen DK-rendezvényekre) illő beszédek hangzanak el a fennálló (angol) hatalom ellen: harcosak, türelmetlenek, lelkesíteni akarók. Épp a Muzulmán Liga vezetője, Muhammad Ali Jinnah (a későbbi Pakisztán majdani megalapítója) beszél – és amit mond, az szinte szó szerint azonos a Milla meghívóján olvashatókkal:
„A türelmünket kérték, a toleranciánkat kérték...Itt az ideje, hogy közösen lépjünk föl! Vége a halogatásnak, nincs kibúvó. Egyenes választ várunk.”
A beszédet lelkes taps, ováció követi, mindenki odavan, hogy „Milyen jól megmondta...!”
...És akkor jön egy alig ismert alak, valami Gandhi, aki a sok „Fejezzük be a múltat!”-szerű, meg „Szabadságot követelünk!” szöveg után az alábbiakat mondja:
„...Amiről itt beszélünk, az ország nagy tömegeinek semmit sem jelent. Nekik nem szavakra van szükségük, hanem kenyérre és sóra.”
Igen: a „kenyér és só” mai nyelvre fordítva gazdasági erőforrásokat jelent – ám ezekről akkor a Kongresszus Párt szónokai ugyanúgy nem mondtak semmit (nem is gondoltak erre), mint ma a mi ellenzéki szónokaink és politikai aktoraink! Pedig ahogy annak idején Indiában a mindennapi betevő falat hiánya volt a társadalom legalapvetőbb „Nagy Hiánya”, úgy ma Magyarországon is éppen a társadalmat tápláló erőforrások hiánya a legnagyobb bajunk – és nem a „demokratikus deficit”, amelyről annyi ellenzéki szó esik (és amely tulajdonképpen csak egy sokadik következménye az erőforrás-hiánynak).
Mert a demokratikus deficitet az átlagmagyar nem is érzékeli. Sosem használta a demokráciát - azt se tudja, mire jó... Lehet ezen sajnálkozni, lehet is majd tenni azért, hogy az emberek tartsák fontosnak a demokráciát és legyen számukra majd természetes, hogy beleszólnak – és kompetens módon tudjanak majd beleszólni – a közösség ügyeibe, ám ettől még nagyon messze vagyunk! Most mindenek előtt „el kell vinnünk a társadalmat” addig – ehhez viszont erőforrások kellenek.
Az a néhány tízezer ember, akik ott szoktak lenni az ellenzéki tüntetéseken, nem az ország. És nem az ország az a talán néhányszázezer ember sem, akik az interneten követik az ellenzék csetlését-botlását (mert másnak aligha lehet nevezni azt, amit művelnek). Ha igaz, hogy a Fidesznek nincs - és nem is volt sohasem – kétharmada, akkor még inkább igaz az, hogy az ellenzéknek sincs. Magyarország kétharmada senkié sem: Magyarország kétharmada hallgat... Ahhoz ugyanis, hogy ez a kétharmad kimozduljon a passzivitásból és a reménytelenségből, és „legyen valakié”, magára az alapproblémára, Magyarország, a magyar társadalom és a gazdaság erőtlenségére kellene megoldással szolgálnia annak a „valakinek”...
Magyarország hosszú évek óta folyamatosan gyengül – és nem azért, mert külföldre távoznak egyre többen. A távozás csak következmény: éppen annak a következménye, hogy az emberek folyamatosan, hosszú ideje érzik a gyengülést és egyszerűen nem látnak olyan politikai erőt az országban, amely véget tudna ennek a gyengülésnek vetni. Sokan utolsó reményüket fektették 2010-ben a Fideszbe – és hogy immár ez a (dakota) „ló” is „megdöglött”, marad a reménytelenség – és a „kitántorgás”, amely tovább fokozza a gyengülést, az meg a reménytelenséget... Kész is az ördögi körünk...
Aki meg akarja szerezni a „bizonytalan szavazók” kétmillás táborát, annak ezt az ördögi kört kell tudnia átvágni! Ezzel pedig nem csak a bizonytalanok lesznek az övéi, hanem az abszolút vezető szerep is az ellenzéki oldalon... Ám ehhez nem elég azt mondani, hogy jól van, O. K., de most már aztán tényleg fejezzük be a múltat – ehhez azt kell pontosan megmondani, hogy hogyan kezdjük el a jövőnket.
Magyarán: részletes program kell, ütemtervvel, erőforrás-hozzárendelésekkel és az egyes programelemek közötti összefüggések bemutatásával...
...Van azonban egy másik súlyos kérdése is a magyar közéletnek és politikának: fel lehet-e építeni egy jó és kompetens programot „alulról”, azaz a kisemberek, a helyi köröcskék elképzeléseiből, állammal és hatalommal szembeni elvárásaiból, vágyakból és kívánságokból? Ez az elképzelés nagyon erősen van jelen: legutóbb a Milla főszervezője is éppen erről beszélt. (Lásd itt: http://atv.hu/cikk/video-20120920_juhasz_imre - igazából persze Juhász Péterről van szó...) Maga a kérdés elvileg logikusan következik a demokráciából: „az a demokrácia, ahol a nép szabja meg, hogy mit tegyen a politika”...
Csakhogy van egy kis baj itt – pontosabban: itt, Magyarországon. Ugyanis ahhoz, hogy jól működjön a fenti elv, az kell, hogy a nép, amely megszabja a politika irányát, fel legyen vértezve azokkal az ismeretekkel és (mentalitásbeli) készségekkel, amelyek ahhoz kellenek, hogy jó irányokat szabhasson meg. Mert ha ezek az ismeretek és készségek hiányoznak, akkor rossz lesz az irány. Félő, nagyon félő, hogy a „létező Magyarországon” egy „alulról összerakott” politika tele lenne „követelésekkel”, viszonyt alig szerepelnének benne erőforrás-hozzárendelések. Ahhoz, hogy egy nép egyszerre gondolkozzon igényekben és az igények kielégítését biztosító erőforrásokban, az kell, hogy általános legyen a saját mindennapjaiban is ez a szokás. Hogy amikor elképzeli a jövőjét az „átlagember”, akkor vegyen figyelembe minden fontos tényezőt, ne hagyjon ki „lépcsőfokokat”. Viszont a magyar közgondolkodás nem ilyen: még komoly „nagyprojekteknél” is gyakori hogy alapvető tényekkel és azok következményeivel nem számolva készül a „projekt”, emiatt pedig garantált a sikertelenség. Garantált az, hogy az erőforrások elpazarlódnak, de megtérülés az nem lesz!
Vajon miféle „népi program” állhatna össze ma? Próbáljuk elképzelni annak néhány elemét!
„Legyen jó színvonalú egészségügyi ellátás!” – jó, de tisztában van-e a társadalom azzal, hogy ez mibe kerül? Hajlandó-e megfizetni ennek a valós költségeit? Egyáltalán: képződik-e ma a magyar gazdaságban ahhoz elegendő erőforrás, hogy „kifizethessük Dr. House-t”? Vagy csak azt várjuk, hogy „az állam” fizesse ki, valahogyan, valamiből – csak persze ne a mi zsebünkből? Szembesül-e a magyar átlagember (mert polgárnak nemigen nevezhetjük) azzal, hogy az állam az nem valami tőle független entitás, tőle független anyagi forrásokkal? Elfogadja-e a magyar átlagember azt a tényt, hogy ha vele jól bánó, a saját érdekeit szolgáló államot akar, akkor ezt saját magának is kell finanszíroznia?
Aligha!
Aztán: „Támogassa az állam a vállalkozásokat!” – jó, de ha emlékeim nem csalnak, ezt a modellt egyszer már követtük vagy negyven évig. Az a szocializmus volt: a szocializmusban ment az, hogy önmaguktól nyereségesen működni nem képes cégeket tartott életben az állami támogatás - és a vége az lett, hogy elfogytak az erőforrások... Ma az a rendes üzemmód, hogy kapitalizmus van – márpedig a kapitalizmusban a vállalkozások „támogatása” (értsd: a beruházáshoz és a működéshez/likviditáshoz szükséges tőkével való ellátásuk) a bankrendszer feladata, nem pedig az államé. Kapitalizmusban az állami támogatás csak kivételes esetben indokolt és lehetséges – mert ugyan miért is támogatná a polgárok közössége (az állam) egyesek magángyarapodását? (Hiszen a legtöbb vállalkozás nem „közhasznú”, hanem az a célja, hogy a tulajdonosnak profitot termeljen.)
...Mit kér még a nép? Például stabil nyugdíjrendszert – természetesen ezt is „állami kivitelben”. Itt is az az elképzelés mutatkozik meg az egyik alakjában, hogy „az állam” tetszőleges nagyságú pénzügyi forrásokkal rendelkezik és csak „kényszeríteni” kell arra, hogy „adjon”... Nos, azoktól, akik egy efféle „nemzeti programalkotó konzultáción” a stabil nyugdíjrendszer követelésével jönnének elő, azonnal megkérdezném, hogy vajon megmaradtak-e kötelező magán-nyugdíjpénztári tagok? Követték és követik-e az öngondoskodás, az előre takarékoskodás „polgári modelljét”? Belegondoltak-e 2010 végén abba, hogy mit tesznek a stabil nyugdíjrendszerrel, amikor nem mentek el sorba állni, pénztártagságukat fenntartandó?
...Nem is érdemes ezt a példasort folytatni, mert az eddigiek is megmutatják, hogy az állampolgári tudatosság nem erőssége a magyar népnek. Márpedig nem tudatos állampolgárok hogyan is rakhatnak össze megalapozott és jól működő programot? Az „egyszerű emberek programja”, ha összeraknánk, akkor a változatlanság programja lenne: ki-ki tarthassa meg a „szerzett jogait”... Ugyan ki lenne az, aki azt mondaná, hogy az ő eltartásánál, támogatásánál, jogai védelménél vannak fontosabb teendők is az országban, ezért ő inkább azokra szánna erőforrásokat? Lennének-e „negatív követelések”, lemondások a népi kívánságlistán?
Az a helyzet, hogy akik valamiféle „népi konzultációktól” várják a „megváltást”, a jó politikát itt és most, azok egy veszélyes, önbecsapó illúziót építgetnek. Azok nem a valóságban élnek, hanem a saját ideáik világában – azt hiszik, hogy a bányákban is van olvasóterem...
Nos: nem, nincs! Programot nem a nép között kell keresni, hanem a szakértők köreiben csináltatni, éspedig egyértelmű, reális iránymutatások alapján – aztán pedig vállalni azt a nem kis munkát, hogy elvisszük a valóságot a nép közé és megérttetjük, beláttatjuk azt vele. Minden más módszer csak egy újabb matolcsyzmushoz vezethet, egy újabb „alternatív valóságba”.
...Mindez, amit itt leírtam, nem „elitizmus”, hanem realizmus! Ne áltassuk a népet azzal, hogy „Ti tudjátok a megoldást, csak hagyni kell titeket elmondani, amit akartok!” – mert nem tudja a nép a megoldást. Ez a nép, a magyar, itt és most, a jelenlegi „fejlődési fázisában” még nem is
tudhatja. Ez a nép nem azt várja, hogy tőle tudja meg, belőle szedje ki a hatalom, hogy mit tegyen – ez a nép azt várja, hogy a hatalom ezt helyette tudja és intézze. Nem igaz az, amivel sokat a népet áltatják, hogy „Azért rossz nektek, mert rossz hatalom uralkodik feletettek!” - hiszen ezt a hatalmat éppen ez a nép akarta-hagyta létrejönni („több mint kétharmaddal”), két évvel ezelőtt. Nem: azért rossz a népnek, mert sosem gondolt bele, hogy ha efféle hatalmakat emel maga fölé, akkor annak mik lesznek a negatív következményei. A nép - ez a nép – azt emeli a hatalomba, akire rávetítheti a bizakodását, hogy helyette és érte fog jól kormányozni, nem pedig azt, aki „a tanácsát kéri”. Éppen ezért, aki most és itt akar jót tenni ezzel a néppel és ezt a népet akarja kompetens kormányzathoz juttatni, annak saját magának kell programot alkotnia és egy jól működő, a közérdeket képviselő kormányzatot összeállítania!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek