„Erst wägen dann wagen” („Előbb mérlegelni, aztán merészelni”)
Helmuth Karl Bernhard von Moltke tábornagy (1800-1891) jelmondata
Amikor gazdaságélénkítésről esik szó és erre születnek tervek, rendre valamiféle makrogazdasági egyensúlyt javító intézkedés jön elő ötletként – vagy éppen az, hogy kerüljön több pénz (hitel, vagy központi költségvetési támogatás) a vállalkozói szférába. Azonban kérdéses, hogy csupán ezekkel megoldható-e a magyar gazdaság „felpörgetése” – és egyáltalán: kérdéses az is, hogy valóban csak a nem megfelelő szabályozás és a tőkehiány a bajok alapja, vagy netán ezek is csupán következményei valami másnak? Valami másnak, ami miatt arra érzünk késztetést, immár hosszú ideje, hogy össze-vissza szabályozzunk, és hogy valami másnak tudható-e be a forrásokhoz jutás nehézkessége is.
Igen: azért szabályozunk össze-vissza, mert ezzel egy már létező válságos helyeztet próbálunk kezelni. Azért hozunk egyre átláthatatlanabb szabályokat, mert rendet és biztonságot szeretnénk magunk körül. És forrást is azért nehéz találni vállalkozóként, mert az az általános közvélekedés, hogy komoly esélye van annak, hogy az egész „projekt” csupán átverés…
Magyarország bizalomhiányos hely.
Magyarországon általános a bizalmatlanság. Ezt mutatják a szociológiai vizsgálatok és ez az emberek személyes, mindennapi tapasztalata is. A jelenség nem új keletű: talán már Árpád magyarjai is gyanúsan méregették egymást, a Hét Vezér mindegyike pedig árgus szemekkel figyelte a többieket, hogy valóban vért csurgatnak-e a kupába, vagy csupán valami hollywoodi kellékfestéket, hogy aztán utólag, ha az érdek úgy kívánja, letagadhassák majd az egész vérszerződést…
Az állam és a társadalom is bizalmatlanok egymás iránt. Ez persze történetileg könnyen megmagyarázható: az állam évszázadokig valami idegen és ellenséges hatalomé volt és maga a puszta létezés kényszerítette rá a népet arra, hogy ott vágja át azt, ahol csak lehetséges. Az állam persze jól tudta ezt, ezért aztán nem éppen polgárbarát módon viszonyult az emberekhez. Ráadásul: az állam célja vajmi kevésszer volt az általános jólét és fejlődés, ez pedig tovább növelte az iránta érzett bizalmatlanságot. „Mi közünk az urak üzelmeihez? Miért adózzunk, miért támogassuk az államot, amikor az adók nem a mi javunkat szolgálják, hanem idegen, sőt ellenséges érdekeket. Ugyan ki az a bolond, aki szívesen fizeti az ellenségét?”
Az a baj, hogy erre az alapállásra az elmúlt huszonkét, demokráciában eltöltött év sem cáfolt rá. Egyszerűen nem sikerült az állam és polgárai között bizalmi viszonyt kiépíteni. Ez az egyik baj – de van másik is!
Maguk az állampolgárok is bizalmatlanok egymás iránt – ez pedig lehetetlenné teszi azt, hogy közösségként, netán társadalomként működjenek együtt. Itt is a „Nem bízhatsz senkiben!” magyar történelmi drillje működött és működik még máig is a mentalitásban, mert az (pláne magától) nagyon lassan változik meg.
Úgy még csak el lehetne éldegélni, ha az emberek a buszon húzódnának el egymás mellől és méregetnék egymást utálkozva, ám az már számokban-GDP-ben is kifejezhető, komoly károkat okoz, hogy a bizalmatlanság a gazdaságot is áthatja. Mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? Hogyan, miért kezdődött a gazdaságban a bizalmatlanság és/vagy az önzés? Talán ki lehet deríteni (az egymást kényszerűen ellenségekké tévő történelmi viszonyok környékén lapulnak az okok) – de ez talán nem is olyan fontos. Ami ma fontos, az nem más, mint hogy ha ez továbbra is változatlan marad, akkor ez lesz az egyik legfőbb akadálya a gazdaság fejlődésének. Ha pedig a gazdaság nem fejlődik és nem lesz képes többlet-erőforrásokkal ellátni a magyar társadalmat, akkor nem lesz itt semmi – a káoszt kivéve!
De hogyan lehet elkezdeni megváltozatni valamit, ami 1.) évszázadok óta tart 2.) áthatja az egész magyar társadalmat?
Lehet-e bizalmat állami szabályozással pótolni? Meg lehet-e oldani ezzel a helyzetet?
A magyar jogszabályok, a közigazgatás és a mindezekkel kapcsolatos ellenőrző mechanizmusok igyekeztek eddig pótolni a közbizalmat és a polgári tisztességet – ám ez az út nyilvánvalóan nem vezetett eredményre. Csak az jött ki belőle, hogy egy egyre átláthatatlanabb dzsungelben kell egyre csalafintább bennszülöttekként létezni, egy csomó ellenséges törzzsel egy erdőben… Bonyolultak és gyakran változók a törvényeink – ráadásul még szubjektívek, olykor pedig „személyre szabottak” is. De az a törvény, amit a polgárok egyszerűen nem képesek már követni, nagyon kontraproduktív. Hiába próbálja (látszólag) az állam „ezerrel ellenőrizni” a szabályok betartását, mert már külön „iparág” működik a kikerülésükre – és bizony, ennek az iparágnak gyakran szerves részét képezik állami, önkormányzati, vagy éppen ellenőrző funkciót betöltő személyek is. [Ez sem újdonság, így volt ez már évtizedekkel ezelőtt, az „elmúlt rendszer(ek)ben” is. Fél évszázada, még az átkos szocializmusban mondta épp az egyik „Nagy Szocialista” - Marosán György - hogy „még sohasem volt ennyi ellenőr a vasútnál – és még sohasem loptak ennyit” – a módszer és az erre alapozott rendszer tehát már legalább fél évszázada nem működik!] A szabályt ugyanis igen gyakran olyanok hozzák, akik az anyatejjel szívták magukba a szabálykerülést és a szabályok betartása felett őrködőkkel kapcsolatban is ezt lehet megállapítanunk. Így aztán marad minden a régiben – legfeljebb egyre magasabb és bonyolultabb szinten.
Így tehát nem sikerült javítani a helyzeten, nem lehet „pótszerekkel” helyettesíteni a közbizalmat. Valami mást kell megpróbálni.
Ha elkezd egy-két ember másképpen viszonyulni, mint ahogy a bizalmatlanság és az önzés diktálná, akkor egykettőre „becsapják, átverik, megkárosítják” (ahogy egykor Juszt László mondta) és rájön, hogy fel kell hagynia a kísérlettel. „Szigetszerűen” tehát nem megy a dolog – ráadásul az egyes ember automatikusan felveszi a környezete viselkedését: ha magányos ordasok vesznek körül, akkor neked is csak magányos ordasként van esélyed. „Alulról jövő állampolgári kezdeményezésként” gyakorlatilag lehetetlen közmentalitás-változást beindítani egy atomizálódott és bizalmatlan társadalomban – hiszen ahhoz, hogy hatása lehessen egy efféle, nyilván „egy pontból kiinduló” kezdeményezésnek, az kellene, ami nincs: hogy a többiek megbízzanak a kezdeményezőkben és készek legyenek jó ideig a saját napi érdekeik ellenében is cselekedni, ha kell… Ebben még a legvadabb idealista lelkek sem hisznek. Atomizált társadalomban egyszerűen nincsenek működő közösségek, működő közösségek nélkül pedig nem lehetséges közös cselekvés.
…Azaz: egy működő közösség mégiscsak van Magyarországon: maga a magyar állam! Igaz: ez sok tekintetben csupán pótléka egy szerves közösségnek, de arra alkalmas, hogy változtasson bizonyos formális társadalmi szabályokon. A kezében van a jogalkotás, a költségvetési erőforrások feletti rendelkezés – és ezekkel jelentős mértékben új viszonyokat lehet teremteni a gazdaságban is. A poszt elején írtam, hogy Magyarországon polgár és állam kölcsönösen bizalmatlanok. A polgár bizalomépítő kezdeményezése pedig aligha lenne sikeres, ha az állam ebben nem partner és a többi polgár is úgy néz a kísérletezőre, mint valami naiv idiótára – de mi van akkor, ha maga az állam a kezdeményező?
De miképpen kell elkezdeni állami részről egy általános bizalomépítő projektet?
Először is: ezt a szándékot deklarálni kell, a politikai program központi elemévé kell tenni. Éspedig azért ez kell, hogy a központban álljon, mert ezáltal lehet a gazdaságot lebénító egyik legerősebb hatást kiiktatni – és a gyakorlati cél ugye a gazdasági fejlődés. Ha nincs bizalom, akkor semmi sincs egy társadalomban – a társadalom ugyanis tulajdonképpen maga a működő közbizalom! Különösen igaz ez demokratikus berendezkedés esetében (de még egy monarchia sem működhet és nem teljesíthet jól akkor, ha az emberek nem bíznak a királyban).
A következő teendő egy társadalmi szerződés-ajánlat: az állam felajánlja (szintén a programjában), hogy leül és egyeztet a társadalom és a gazdaság szereplőivel, „tényezőivel”. Nem csupán „kihirdeti” az aktuális játékszabályokat, hanem (tényeken alapuló) ajánlattal ül le tárgyalni a társadalommal, egy rövid, tényszerű egyeztetésre – és ennek eredőjeként jön létre az új szabályozás. Az „alku” tárgya pedig nem más, mint a stabilitás és a kiszámíthatóság: az állam vállalja, hogy bizonyos elemeket „fixen tart” (adók mértéke, rendszere, ellenőrzési mechanizmusok, stb.), ezért cserébe elvárja, hogy „alkupartnerei” is viselkedjenek a saját dolgaikban úgy, hogy stabilitásra és kiszámíthatóságra játszanak. (Hiszen ha nem kell félni attól, hogy az állam kínjában akár holnap is kitalálhat új adónemeket, vagy éppen visszamenőlegesen törvénykezhet, akkor pl. egy vállalkozás is valamivel nyugodtabban tervezheti a saját jövőjét.)
Szintén a társadalommal kötendő alku egyik fontos eleme az állami és az önkormányzati költekezés teljes átláthatósága is. Itt nem lehet „üzleti titok” – mert ha van, az bizalmatlanná és gyanakvóvá teszi a jónépet. Ha viszont „forint-fillérre” elszámol neki az állam és az önkormányzat, hogy mire mennyit költött – és ezt ráadásul úgy teszi, hogy pl. (nemzetközi összehasonlításokat is tartalmazó) beruházási költségnormákkal is szolgál – akkor elkezdődik egy olyan folyamat, amelynek során egyre több állampolgár érzi úgy, hogy a közösbe beadott pénze is őt szolgálja, ha csupán távlatosan és közvetetten is. (Hiszen írtam fentebb, hogy több évszázados tapasztalata a magyarságnak az, hogy „az adók nem a mi javunkat szolgálják, hanem idegen, sőt ellenséges érdekeket”.)
Egy további, a vállalkozói szférával megkötendő alkupontot nevezhetünk akár „innovációs szerződésnek” is: mivel az innovációra fordítandó vállalati költségek növekedését az eddigi kiszámíthatatlan gazdasági-politikai környezet is akadályozta, ezért a stabil szabályozókért cserébe az állam azt várja el a versenyszférától, hogy jelentősen növelje az innovációt. Hiszen ez a növekedés és a versenyképesebb termékek, szolgáltatások alapja. Innováció alatt pedig nem csupán a „klasszikus” K+F-et, hanem az általános munkakultúra-fejlesztést, a vállalati szervezést is kell ez esetben éretni. Arra is érdemes ösztönözni a versenyszféra szereplőit, hogy közös fejlesztési projektetek indítsanak be – hiszen a közös célokért végzett eredményes munka is a bizalmat növeli.
Kényes kérdés, hogy ha vajon az állam megelőlegezi a bizalmat az állampolgárok és a vállalkozások felé, akkor vajon nem élnek-e ezzel vissza a kedvezményezettek? Bizony, ez lehetséges, hiszen – mondhatni – erre vannak szocializálva: szerezd meg, amit lehet! Azonban… Az alku valahogy úgy kell szóljon állam, polgárok és vállalkozások között, hogy a megelőlegezett állami bizalom hatásait folyamatosan teszteljük. Például: mennyi adó folyt be – mondjuk negyedévente, összevetve a „bizalom előtti” korszak bevételeivel. És ha úgy néz ki, hogy romlik a helyzet, akkor megnézzük, kik rontják azt le? Erre való az adóhivatal… És a „csalókkal” sem kell feltétlenül „elbánni” – elég, ha csupán azt tapasztalják, hogy behajtják az elcsalt adót… Nos, igen: „a bizalom alapja a sűrű ellenőrzés” – legalábbis a folyamat kezdetén, amíg egyre többen be nem látják, hogy igazából önmagukat vágják át, ha át akarják vágni a többieket. Mert az adócsalással, a járulékpotyázással és hasonlókkal az a helyzet, hogy „ma” ugyan pluszjövedelmet jelent, ám ez visszaüt:
…És még sorolhatnánk!
El kell végre szánnia magát a magyar államnak – a magyar kormánynak – arra, hogy bizalmat teremt. Évszázados hiányt kell pótolnia ezzel. Óvatosan, megfontoltan és türelmesen kell eljárnia, mérlegelve a közbizalom érdekében tett lépések hatásait - de aztán mernie kell lépni! Ha változtatni akarunk a gazdaságunkat is megbénító bizalmatlan magyar attitűdön, akkor olyan államra és kormányzata van-lesz szükségünk, amely változtatást kezdeményez az állampolgárokhoz fűződő viszonyában. Erre pedig, sajnos, a jelenleg a placcon lévő politikai erők egyike sem látszik alkalmasnak: vagy azért nem, mert önző és (minden szólama ellenére) csupán a saját köreinek érdekeit követi, vagy pedig azért, mert (jó szándéka ellenére) ehhez egyszerűen nem eléggé gyakorlatias. Éppen ezért: szükséges egy kifejezetten ehhez a folyamathoz „összerakott”, kormányképes erő, egy „társadalmi-gazdasági célszerszám”.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek