HTML doboz
2012.06.04. 22:38 Szerző: Đđ
Kedves Angéla!
„Uram Király: egy egyszerű magyar áll előtted!”
Bácskai Lauró István: Gyula vitéz télen-nyáron - 1970
Tisztelt Kancellár Asszony, Kedves Angéla!
Egy egyszerű magyar szól Önhöz e levél által – ám kétmillió másik nevében!
Mi, a Kétmillió Magyar, azzal a kéréssel fordulunk Önhöz, hogy fogadjon be minket a Szövetségi Köztársaság. Tudjuk, kérésünk talán első olvasásra kissé meglepő, lévén hogy egy szintén EU-tagállam polgárai lennénk – ám a helyzet az, kedves Angéla, hogy mégsem vagyunk azok!
Egy rendes EU-s állam rendes polgárainak van beleszólásuk országuk ügyeibe – és nekünk nincs. Egy EU-s polgárnak van politikai érdekképviselete – nekünk az sincs. Egy rendes EU-s országban legalább köszönőviszonyban van egymással az emberek érdeke és a kormány politikája, és ha netán ez mégsem lenne így, akkor a polgároknak lehetőségükben áll jobb kormányt választani – ám ez Magyarországon nem adott.
Egy rendes EU-s tagállamban, ha egy efféle kormány kerülne hatalomra és az ellenzéke is olyan impotens lenne, mint a miénk, a polgárok szövetkeznének egymással és leváltanák. De mi erre nem vagyunk képesek – így, ha emberi életet akarunk magunknak, akkor azt máshol, egy másik országban kell megkeresnünk magunknak. Ott, ahol az ottaniak ezt már megcsinálták maguknak, ahol már kész és működik a rendszer.
Az Önök országára gondoltunk… Németek akarunk lenni! Az elmúlt évben úgyis elment oda 40.000 emberünk és semmi jele annak, hogy ez a folyamat megállna – akkor meg ugyan minek aprózzuk el a dolgot?
Fel akarunk hagyni azzal az ezeregyszáz éves kísérlettel, amiben még az őseink kezdtek bele, Árpád vezetésével. Nem ment, be kell látnunk és le kell vonnunk a megfelelő következtetést. És ha már a történelemnél tartunk, azzal hogy befogad minket, valójában egy ezeréves német álmot teljesít be. Ami nem ment Fekete Henrik császárnak 1044-ben, majd 1051-ben, ami nem ment III. Frigyesnek Mátyás király ellenében, és amivel a Habsburgok később is tulajdonképpen eredménytelenül próbálkoztak, de még a Wehrmachtnak sem ment 1944-ben, az most Önnek egy csapásra sikerülhet: megszerezni Magyarországot! Igaz, nem a területet, csupán az emberek legjavát, ám egy ország erejét úgyis az emberek adják.
Igen, Kedves Angéla, mi adjuk az ország erejét – mert akik rajtam keresztül most Önhöz fordulnak, Magyarország legképzettebb, legmunkaképesebb emberei. Ők azok, akik a vállukon viszik a magyar gazdaságot. Mérnökök, technikusok, szakmunkások, akik évről évre összetolják a magyar gépipari kiviteli többletet. Informatikusok, akikből éppen Németországban van akkora hiány a munkaerőpiacon. Orvosok, egészségügyi szakdolgozók, akikből sokezres hiány van Önöknél. Eddig, ahogy írtam, ők tartották el Magyarországot – innentől kezdve viszont már semmi kedvük egy olyan ország terheit viselni, amelynek kormánya annyira nem kíváncsi a véleményükre és annyira tesz az érdekeikre. Nem akarnak többé olyan országot szolgálni, amely „több mint kétharmaddal” volt képes megválasztani egy kormányt, amelyről előre tudható volt, hogy akkor is hazudik, ha köszön és valójában semmiben sem különbözik a maffiától. Ez a kétmillió ember, akinek a nevében írok Önnek, nem akarja, hogy gyerekei olyan átideologizált, elavult tudást adó és továbbtanulásra csak az ország elitgyerekeinek esélyt biztosító iskolarendszerbe legyenek bezárva, amilyen most Magyarországon épül ki éppen. Ők azt akarják, hogy a gyerekeikből öngondoskodásra képes, a fejlett világban bárhol értékes munkát végezni tudó polgárok váljanak, nem pedig közmunka-jobbágyok valamely oligarcha „állami pályázaton elnyert” birtokán, vagy állami megbízásokkal hizlalt vállalkozásánál.
A kétmillió között persze akadnak olyanok is, akik szakképesítésük következtében nem állhatnak munkába minden további nélkül Németországban – de állhatnak árvizek esetén pl. az Elba veszélyeztetett partszakaszain, szádfalként! Egy magyarországi pedagógus számára még szakmai sikert is fog jelenteni, hogy ha már a magyar közoktatást nem tudta megvédeni Hoffmann Rózsától és a NAT-ot elárasztó antiszemita-nyilas kultúrszeméttől, legalább a drezdai Zwinger pártalan európai kultúrkincseit megóvhatják attól, hogy azokat elsodorja az Elba áradása…
Ha jól tudom, a németországi népesség is egyre öregszik és problémát okoz a szociális, a társadalombiztosítási és a nyugdíjrendszer jövőbeni fenntartása. Azt hiszem, hogy ha kétmillió friss, jól képzett, munkaképes ember kerül a rendszerbe, ezzel legalább egy emberöltőre megoldódnak e gondok Önöknél!
De ne csupán munkaerőként és a szociális rendszer fenntartóiként emlegessük ezt a kétmillió magyart, hiszen ők, ha Németországban fognak letelepedni, akkor fogyasztókként is az ottani gazdaságot fogják élénkíteni! Igaz, ők eddig Magyarországon is vásároltak hébe-hóba német termékeket, ám az nyilvánvaló, hogy ezt a magyarországi jövedelmükből tették. Mármost, ha németekké lesznek és ők is az ottani szinten fognak keresni, ezzel máris 5-10-szer annyi vásárlóerő jelenik meg a rendszerben!
Kedves Angéla! Mielőtt érveim hatására azonnal rohanna a Bundestagba a magyarok bejövetelével kapcsolatos törvényt megszavaztatni, kötelességemnek érzem, hogy felhívjam a figyelmét az üggyel, a magyarok majdani németországi letelepítésével kapcsolatban egy kis problémára és egy hatalmas veszélyforrásra. A kis probléma: a nyelvtudás – de ez valójában egy év alatt, központilag szervezett nyelvtanfolyamokkal megoldható. (Jó példa erre a skandináv országok gyakorlata.) A hatalmas veszély pedig abban és akkor öltene testet, ha a magyarokat egy tömbben telepítenék le Németországban, mint annak idején a Magyarországról kitelepített svábokat a mai Baden-Württemberg területén. A svábokkal ez sima ügy volt: ők kimentek, aztán elkezdtek dolgozni. Ám a magyarok nem csupán a szaktudásukat és a munkaerejüket fogják magukkal vinni, hanem a mentalitásukat is – ez pedig komoly kockázatokkal járhat! Ezek elkezdenek dumálni, okoskodni – aztán persze mindegyikük okosabb akar majd lenni a többinél… És a végén képesek szétzülleszteni az egész országot! Éppen ezért azt javaslom, hogy nem egy tömegben, hanem legfeljebb kis csoportokban, az ország területén elszórva kapjanak letelepülési lehetőséget. Javaslom továbbá, hogy a nekik szervezett német nyelvtanfolyamokon már eleve vegyék figyelmembe a letelepülés helyét, azaz: az illető német terület nyelvjárását tanítsák meg nekik. Így a leendő „frízmagyarok” nem tudnak majd szóba elegyedni és konspirálni a „felsőbajor magyarokkal”. Hála Istennek, Németországban 26 nagyobb és azokon belül számtalan kisebb, egymástól szinte a kölcsönös érthetetlenségig eltérő dialektus él, így a magyarok akár az idők végezetéig tökéletesen el lesznek egymástól szigetelve!
Kedves Angéla, zárom soraimat! Biztos vagyok benne, hogy hamarosan találkozunk az állampolgári vizsgán!
Üdvözlettel:
Kétmillió magyar
2012.06.02. 16:56 Szerző: piefke
Növekedést!
„A barátaim közül is azt mondják egyesek, hogy sokba van ez nekünk, sokba kerül nekünk ez a szegénység!”
Richard Attenborough: Gandhi - 1982
„Kiszállni a versenyből…” – sok ember álma-vágya ez a modern világban. „Vissza az idillbe!” – már Rousseau, „az első zöld” is ezt akarta. Társadalomelméleti és politikai síkon mindez ma a zöldmozgalmakban ölt testet.
A minap jelent meg Schreiring Gábor LMP-s képviselő blogján frakciótársa, Szabó Rebeka aznapi napirend előtti Recesszió vagy nem-növekedés című felszólalása. (Ld. itt: http://scheiringgabor.blog.hu/2012/05/30/recesszio_vagy_nem_novekedes) Posztunk erre reagál, több fejezetben.
„Véges erőforrások”, gének, önkorlátozás
Az írás szerzője a „Fellendülés növekedés nélkül!” jelszavát adja ki. Ez szerinte „arra az elvre épül, hogy a jóllétünk növekedése lehetséges az anyagi termelés és a természeti erőforrások használatának állandó növelése nélkül is. Vagyis a fejlődés nem szorítkozhat a GDP-ben mért növekedésre, igazi alapját a tudás, a közösségi élet, és a valódi jólét bővülése jelenti”. Magyarán: a szerző lehetségesnek látja a növekedés nélküli jóllét-növekedést.
Ez képtelenség – ugyanis mindenféle növekedés csak valamiféle energiaforrásra támaszkodva lehetséges az anyagi világban. (Megj.: a társadalom és az emberi gondolkodás, viselkedés is az anyagi világ része, így arra is maradéktalanul vonatkoznak az anyagi világ törvényszerűségei!) Az emberi történelem nagy szellemi felvirágzásai kivétel nélkül minden esetben valamiféle gazdasági előrelépésen alapultak, a gazdasági előrelépés alapja pedig mindenkor az ember tudás fejlődése. Aki ebből a körből akar „kitörni”, az lényegében az egész Univerzumra érvényes anyag- és energia-megmaradással akar szembemenni. Idealista filozófiákban talán lehetséges ez, de a valós világban és emberek alkotta társadalmakban nem.
Ha már az Univerzum törvényeit állítjuk szembe a „semmiből jövő” jóllét-növekedéssel, akkor egy másik „zöldmániát”, a „véges erőforrásokat” is érdemes szembesíteni az Univerzum egy másik jellegzetességgel: a végtelenségével. Végtelen Univerzumban nincsenek „véges erőforrások”, csupán a technológiánk adott szintjén még fel nem fedezettek, vagy (gazdaságosan) még ki nem aknázhatók. Amikor a Római Klub 1968-ban nyilvánosságra hozta A növekedés határai című tanulmányát („proklamációját”?), akkor a fejekben még nem élt az Univerzum „igazi végtelenségéről” szóló elképzelés, az Univerzummal, annak „milyenségével” kapcsolatos fizikai tudás még nem „járta át” a társadalmi és gazdasági perspektívákon gondolkodó, a természettudományok területén meglehetősen járatlan kutatók elméjét – megjegyzem: máig sem! Amikor erőforrásokról és azok „korlátozott voltáról” beszélnek, akkor ezt úgy teszik, mintha az emberiség által használt technológia „örökké” azonos bázisú lenne-maradna és az emberiség nem léphetne ki a Föld adta energiaforrások kötelékéből. (Khm…, kedves zöldek, hiszen már a kedvenc napenergiátok is földönkívüli forrásból származik!)
Ez az „elfogynak az erőforrásaink!”- téma az ipari forradalom óta többször előkerült már – ám mindig egy bizonyos konkrét technológiához kötődő erőforrásokról volt-van szó az ilyen esetekben. Ez a XIX. században a szén és az akkori technológiával művelt termőföld volt, aztán az olaj-földgáz… De ezeknek az elméleteknek a „vészharangozói” rendre elfeledkeznek a technológiák fejlődéséről, átalakulásáról, új alapokra helyeződéséről. Statikus technológiai és ebből következően statikus erőforrástípus-felhasználási állapotokban gondolkodnak – márpedig ha megtanulhattunk valamit a technológia történetéből, az nem más, mint az, hogy a technológiák követik az új energiaforrás-lehetőségeket. Így lesz ez a jövőben is!
Ha pedig – mint látjuk – a valóságban az erőforrásaink nem korlátozottak, akkor itt az ideje rákérdezni arra, hogy mi is a helyzet az önkorlátozással és annak egyik speciális vetületével, amikor a társadalmi versenyt akarjuk korlátozni. Lehetséges lenne-e ez a valóságban is, nem csupán a zöld társadalmi alternatívákban?
Nos: nem!
Aki a növekedést akarja korlátozni az az orkánnal akar szembevizelnihaladni! Sokféle társadalmi elképzelés és politika lehet sikeres – de az biztosan nem, amely az emberek legősibb genetikus késztetéseinek mond ellent. Ezek közé a biztosan nem életképes társadalmi ideálok közé tartozik az egyenlősítő és önkorlátozó társadalom víziója is, ahol „csökkennek a társadalmi különbségek”. Ez pedig azért lehetetlen, mert:
1. Az emberek, mint hierarchikus csoportokat alkotó lények, genetikus késztetést éreznek az „élre törésre”, a feljebb jutásra” a társadalmi hierarchiában. (Ismétlem: ez a „hierarchiába rendeződés” a génjeinkben van, ez egy ösztön, amelyen semmiféle széplélek-propagandával nem lehet tömegesen és hosszú időre változtatni!)
2. Az emberek különböznek egymástól a „szintén a génjeikbe kódolt” képességeik terén – és ennek egyenes és szükségszerű társadalmi következményei az eltérő életpályák, a kiemelkedés, vagy adott esetben egy magasabb társadalmi csoportból való kihullás. Aki kiemelkedik, az (az 1. pontban említett felfelé törekvésre sarkalló ösztön következtében) igyekszik egyre jobban kiemelkedni – egészen társadalmi lehetőségei és egyéni képességei határáig, vagy akár azon túl is. Ezt persze visszafoghatja egy közösség, ám ezzel az innovációt és a haladást fogja vissza, amely pedig hosszú távon éppen az adott civilizáció erőforrásokkal való megfelelő szintű ellátását kockáztatja. Minden sikeres társadalom egyfajta „korlátlanságon” alapult eddig a történelemben – az „ambíció-korlátozó” és „igény-visszafogó” társadalmak (vagy inkább: közösségek – mert ez egész társadalmakra igen ritkán terjedt ki) pedig rendre elbuktak, éspedig igen rövid idő alatt.
3. Az téves elképzelés, hogy csupán felvilágosítással, a kognitív képességek „mozgósításával” komoly és tartós eredményt lehet elérni az emberi génekbe kódolt ösztönök ellenében. Ez tipikusan a XVIII-XIX. század „aufklérista” felfogása, amely (még) nem számolt az emberi személyiség összes mechanizmusával és nem volt tudomása arról, hogy az ösztönök a tanult ismereteknél sokkal alapvetőbben szólnak bele az emberek viselkedésébe.
4. Minden élőlényben, amely az élet földi megjelenése óta létrejött, kódolva volt-van mind a korlátlan szaporodás, mind pedig az önfenntartáshoz és szaporodáshoz szükséges erőforrásokhoz való minél korlátlanabb hozzáférés késztetése. Ezek is „kognitív technikákkal kiirthatatlan” ösztönök – akárcsak a versengés – és csupán egy másik ösztön még erősebb késztetése szabhat korlátot nekik. Ez az emberi lét és társadalmak gyakorlatában pl. azt jelenti, hogy a korlátlan szaporodást „beáldozzuk” az erőforrások nagyobb mérvű birtoklása érdekében (hiszen a létkörülmények biztosítása gyakorta prioritást élvez a szaporodással szemben, ösztönszinten is).
Minden önkorlátozással próbálkozó társadalom legfeljebb oda juthat el, hogy benne elsorvad a kreativitás és a dinamizmus és csupán valamiféle alacsony szinten stagnáló, magába zárkózott közösségként vegetálhat...
[Egyébként maga egalitarianizmus is az ember egyik génekben kódolt tulajdonságának modernkori társadalmi megnyilvánulása: a csoporton belül, a csoport tagjaival szembe ösztönösen érzett szolidaritásé. Akikben ez a szolidaritás-ösztön az átlagosnál erősebb, azokból lesznek a „zöldek” és „kommunisták”, akikben viszont a versengés és az élre törés ösztönei dominálnak, azok teljesítmény-centrikusak, vezérek és nagy történelemalakítók lehetnek. (Itt jegyezném meg, hogy a szocializációs környezet hatása e téren noha nem hanyagolható el, mégsem nevezhető döntőnek – hiszen akkor nem lennének kvéker környezetből jövő feltalálók!)]
Tudás, életmód, technológia
„Milyen mutatói is lehetnének egy ilyen teljesebb fejlődésfogalomnak? Ilyen lehet a tudásba történő beruházás mértéke, a tartósabb fogyasztási cikkek használatának kiterjedtsége, az energiahatékonyság, a jobb társadalmi munkamegosztás. El kell ismerni az olyan, GDP-t nem növelő tevékenységek fontosságát, melyek a társadalom és gazdaság alapjait építik, a köz számára hasznos javakat előállítva: például a házimunkát, a gyereknevelést, az önkéntességet, a közösségi és kulturális tevékenységeket, a kézműves tudást.” – olvashatjuk az idézett írásban. Nos, a „tudásba történő beruházás” is erőforrás-felhasználás, tehát: van (nem is csekély!) erőforrás-igénye. Azt az erőforrást valahol meg kell termelni. A korszerű tudás drága – persze: előbb definiálnunk kell, hogy ki-ki mit is ért tudás, illetve korszerű tudás alatt? …Aztán itt van ez a „tartósabb fogyasztási cikkek”-dolog, amely szintén erős kapcsolatban van a tudás fejlődésével. Tartós, hosszú élettartamú fogyasztási cikkeket előállítani első hallásra szimpatikus elképzelés – azonban van néhány hátulütője. Először: ha kevesebb fogyasztási cikket termel a gazdaság, akkor kevesebb munkáskézre, -fejre lesz szükség, ami miatt nő a munkanélküliség. Aztán: a kevesebb foglalkoztatott kevesebb össztársadalmi jövedelmet is jelent – az meg kisebb fizetőképes keresletet. E két velejárójával a „tartós cikkekre alapozott piac” máris kétszeresen csapta agyon a ma létező világgazdaságot. Jó tehát óvatosnak lenni az efféle, az „ántivilág” örökéletű darabjaiból kiinduló elképzelésekkel, mert a haszon (kevesebb pillanatnyi erőforrás-igény) mellé sokszoros társadalmi károk is társulnak – óvatosan tehát a nosztalgiával a gazdaságban! Hétmilliárd embert nem lehet „Arts and Crafts”-módszerekkel (http://hu.wikipedia.org/wiki/Arts_and_Crafts_movement) ellátni.
Az „örökdarabok” arra a korra volta jellemzőek, ahol még egy generáció alatt nagyon keveset fejlődött az emberi tudás, ennek következtében pedig a technológia is – ez meg termékszűkét okozott. A tartós termék tehát szükségszerűség és következmény volt. Ma viszont, amikor felgyorsult a tudásbővülés folyamata és már szinte „információtenyésztés” folyik, a tudás, mint az életet megkönnyítő eszköz, behatol a technológiába is. Ott változást idéz elő, amely új termékekben jelenik meg. Ha gátoljuk ezt a folyamatot, akkor a tudásbővülést gátoljuk – hiszen a modern tudomány drága, azt csak egy fejlődő-bővülő gazdaság képes finanszírozni. A tudásra viszont szükség van akkor is, ha nem új csili-vili termékcsodákat, hanem (mondjuk) hosszú és egészségben leélt emberi életet szeretnénk. Az pedig a gyakorlatban kivitelezhetetlen, hogy csak bizonyos területeken engedjük fejlődni a tudást – pl. az egészségtudományok területén – és más területeken, amelyek „merkantil célokat szolgálnak”, nem. Ugyanis a tudományt nem lehet „szelektíve fejleszteni” – hiszen pl. a kifejezetten „haszonelvű”, a termékmegújulást megalapozó anyagszerkezeti kutatásoknak igen komoly eredményeik vannak a gyógyászatban is… Ha pedig ugyanúgy fejleszteni szeretnénk az emberi tudást minden eddigi területen, akkor azt finanszírozni is kell tudni – azt meg csak az új tudományos eredményeket tartalmazó termékek eladásából lehet. Ez egy igen egyszerű kör:
befektetés -> megtérülés -> újabb befektetés
(A másik megoldás, hogy a központi költségvetésből támogatjuk a tudományos kutatást – de hát honnan is jönnek a központi költségvetés bevételei? Á, csak nem a versenyszférában megtermelt áruk és szolgáltatások kereskedelméből?)
…Fentebb már idéztem a szerzőtől a következő mondatot: „a fejlődés nem szorítkozhat a GDP-ben mért növekedésre, igazi alapját a tudás, a közösségi élet, és a valódi jólét bővülése jelenti”. Annyiban valóban igaz ez, hogy a fejlődés elindítója mindig egy tudásbeli előrelépés – de hát ugyan mi más célja lenne a tudás fejlesztésének, ha nem a tudás hasznosítása? Az intelligencia a létszükségletek biztosításának egyik eszköze – ekként fejlődött ki az evolúció során. …De hogy miféle tudásra gondolhatott a szerző, arról az utána következő kifejezések árulkodnak: „közösségi élet” és „valódi jólét”. Igen: itt valamiféle, „az életet megszépítő”, „az emberi lelket megnemesítő”, tulajdonképpen „művészi tudásról” lehet szó, amelynek birtokában pásztoridillbeli kisközösségek esténként mécses fényénél dalolgatnak… Elnézést a szerzőtől az iróniáért, de másként nemigen lehet értelmezni azt a tudást, amely nem ölt testet technológiában, hanem „csak úgy elvan”! A világ és az emberi személyiség nem így működik. (Erről a „Véges erőforrások”, gének, önkorlátozás c. fejezetben már volt szó…) Akik erről beszélnek, akikben efféle elképzelések élnek az „éteri, nemesítő tudással” kapcsolatban, azok valójában a való világot akarják megúszni: az ottani teljesítményt, a bonyolult összefüggések átlátását és annak megértését, hogy miképpen is működnek a dolgok a(z emberi) természetben.
Nem általában a technikai megújulást kell elvetni – mert ennek iszonyatos, beláthatatlan ára lenne – hanem annak irányait okosan, előrelátóan megtervezni. Világos pl., hogy amíg az ipari forradalom óta eltelt időszak és a jelen technológiája alapvetően a kémiai energiákon alapult (elégetünk valamit), addig a jövő a fizikai alapú energia-előállításon alapuló technológiáé lesz. (Megújuló energiaforrásokkal – vízzel, széllel, tengermozgással, geotermikus energiával - hozunk mozgásba az elektromos indukción alapuló energia-előállító berendezéseket, ill. a napsugárzásból állítjuk elő az áramot, vagy a magenergiákat hasznosítjuk, fissziós, vagy fúziós erőművekben.) A követendő eljárás ezeknek az energiaforrásoknak a minél hatékonyabb, tökéletesebb beépítése a technológiánkba, nem pedig az, hogy (pl.) „korlátozzuk a technológia-felhasználást”.
Ez nyilvánvalóan nem megy „nemzeti keretekben” – ám az euro-atlanti térség és a Távol-Kelet fejlett technológiájú és magas munkakultúrájú társadalminak összefogásával már el lehet indulni errefelé. Aki „zöld”, az ezt kell, hogy szorgalmazza! …Pl. az sem jó ötlet, hogy nagyon rövid távon próbáljunk megszabadulni a mai (pl. közlekedési) technikánktól – hiszen abban hosszú évek innovációs befektetései állnak. Ha nincs idő arra, hogy visszatermeljék e beruházások a saját költségeiket, akkor annak (is) gazdasági összeomlás lenne a következménye. Nem lehet ugyanis a (világ-)gazdaságból csak úgy kivonni, kiemelni hatalmas egységeket és tételeket. Mérlegelni kell itt is remélt hasznot („zöldülő” gazdaság) és biztos veszteséget (összeomló gazdaság). A helyes teendő itt is a már említett innovációs irány-tervezés… (Egy konkrét példa: a zöldmozgalmaknak nem általában az atomenergiát kellene „félelem-alapon” ellenezniük, hanem társadalmi lobbierejüket a hatékony és biztonságos atomenergia-termelés érdekében kellene mozgósítaniuk.)
A fenntartható fejlődés lábmérete
Mint annyi „zöld szövegben”, a gondolatmenet „látens” központi eleme a „fenntartható fejlődés”. Ez alatt nagyjából azt kell érteni, hogy a mai szinthez képest ne növeljük a társadalom energia- és nyersanyag-igényét (sőt, csökkentsük azt). Ez egy statikus világ-, társadalom és technológiamodell. Valójában a fejlődés fenntarthatósága nem ezt jelenti. A fenntartható fejlődés valódi tartalma az, hogy a ma ismert erőforrásokra támaszkodva úgy fejlesszük a technológiánkat, hogy mindenkor legyen időnk egy-egy adott erőforrás kimerülése előtt egy másik, azzal legalábbis megegyező kapacitású erőforrás technológiánkba illesztésére. Ez egy gyakorlati példán keresztül szemléltetve azt jelenti, hogy még a (jelentős részben) szénhidrogén-alapú gazdaság korában juttassuk el a mindennapi felhasználásra alkalmas technológiát oda, hogy (pl.) az atommag-átalakuláson alapuló valamely energiatermelő eljárás vehesse át a társadalmak „táplálásának” feladatát. (Ennek összes, a mindennapi életben majdan tapasztalható következményére most nem térünk ki…)
Sarkalatos pontja a „zöld elképzelésrendszereknek” az „ökológiai lábnyom” és a környezetterhelés nagysága is. Itt az egyik „főellenség” a szállítás, mivel az egyfelől energia-felhasználással jár, másfelől károsanyag-kibocsátással. Azonban egyszerűen lehetetlen a visszatérés a „lokális igény-kielégítés” viszonyaihoz, mivel az embereket nem csupán zöldséggel kell ellátni, hanem egy sor olyasmivel is, ami nem állítható elő a szomszédban, pláne nem „házimunkával”, „önkéntesen” és „kézzel”. Ha megnézzük a szállított termékek összetételét, akkor kiderül, hogy a fogyasztás közvetlen környezetében is megtermelhető élelmiszerek abban szinte elenyésző hányadot képviselnek. Elszánt öko-alternatívok talán meg tudnak lenni a többi nélkül is, de ha a példájukat követnénk, akkor összeomlana a gazdaság, éspedig azért (is), mivel milliárdnyi ember munkájára egyik napról a másikra egyszerűen nem lenne szükség, hiszen az általuk előállított javakat immár nem igényelné a világ. Az áttérés egy „Lehet Más…”-világra ezek szerint legalábbis problémás lenne.
A vidék és a népességmegtartó-képesség
Ír a szerző a mezőgazdaság kapcsán arról is, hogy „a sok természeti erőforrást és kevés élőmunkát igénylő nagybirtokok tűnhetnek hatékonynak vagy „versenyképesnek”, hiszen egyre több terméket állítanak elő, egyre kevesebb munkával. Azonban ha számításba vesszük a természeti táj fennmaradását, a vidék népesség megtartó képességét és az élelmiszereink minőségét is, akkor a több lábon álló, egyre kevesebb erőforrást használó és több munkahelyet, minőségi termékeket adó kisbirtokok, a helyi termelés, az élelmiszer önrendelkezés megvalósítása lesz a fenntartható.”
…Na, kértem, akkor ezt bontsuk ki!
A nagybirtokon (helyes, nem eleve „uszító” fogalommal élve: nagyüzemi körülmények között) történő mezőgazdasági termelés éppen hogy nem több, hanem kevesebb természeti erőforrást igényel. Földterületből kevesebb kell ugyanannyi élelmiszer előállítására, ui. hatékonyabban, nagyobb terméshozamokkal dolgozhatunk ott, mint a hagyományos, a cikkíró által favorizált „idilli kisgazdálkodás” keretei közepette. Továbbá: energiahordozóból is kevesebb fogy a hatékonyabb gépesítés következtében, mintha ugyanazt a termésmennyiséget akarnánk sok kisgazdaságban megtermelni – hiszen a művelést végző gépek kihasználtsága lényegesen nagyobb. (Persze, lehet, hogy a szerző itt „kisbirtok”-szintű mezőgazdaság alatt a lóval-kaszával-kapával történő földművelést érti…) Ami a természeti táj fennmaradását illeti, itt sem egyértelmű a kisbirtok előnye – hiszen fentebb már megállapítottuk, hogy a nagyüzem fajlagosan kevesebb „megsebzett” területen állít elő ugyanannyi terméket. Megjegyzendő az is, hogy a korszerű, intenzív, magasan technicizált mezőgazdaság nem azonos a „nagybirtokkal”: nyilvánvalóan más az ideális birtoknagyság Kaliforniában, vagy a Nagykunságban, illetve Tirolban – holott ez utóbbi helyen is igen magas minőségű termékeket állítanak elő kevés emberi munkával, magas technológiai színvonalon. Ezzel függ össze a szintén emlegetett népességmegtartó képesség is: a kisbirtok nem azonos a „sok ember kell hozzá”-val. Pl. Hollandiában egy-kéthektáros „kisbirtokokon” állít elő egy-két ember (üvegházas technológiát alkalmazva) akkora termékértéket, mint nálunk egy-egy „zöldbáró” „nagybirtoka” – akkor most ki is az igazi nagyvállalkozó és melyik is az igazi nagybirtok?
„A vidék népességmegtartó ereje” kapcsán van még egy lényeges dolog. A vidék, annak településszerkezete, az ott élő népesség száma ugyanis a történelem során egy bizonyos technológiai szint következtében, annak élőerő-szükségletén alapulva jött létre. Ez azt is jelenti, hogy a vidék a technológia függvényében változó jelenség. Nem helyes az egyszer (évszázadokkal korábban) kialakult „vidékképet”, lélekszámot és településszerkezetet valami „önmagában való” tényezőként felfogni. Sok magyarországi vidék és kistelepülés problémája éppen abból adódik, hogy a technológia túllépett rajtuk és a korszerű viszonyok egyszerűen „nem tudnak mit kezdeni” azzal a település- és népességstruktúrával, amit „ránk hagytak a századok”.
…Erre azzal a sztereotip megoldás-javaslattal szoktak előállni, hogy „Revitalizáljunk!”. Igen ám, de a revitalizáció nem valami önmagában álló, mindenféle külső társadalmi és gazdasági összefüggéstől függetlenül is elvégezhető dolog. Ha feszegetjük a revitalizáció gazdasági alapjait, akkor rendre valamiféle alacsony technikai színvonalú tevékenységre alapozott „új élet” jön elő az elképzelésekből: a háztáji termelést, egymást segítő „kaláka-közösségeket”, („házimunkát, a gyereknevelést, az önkéntességet, a közösségi és kulturális tevékenységeket, a kézműves tudást”) stb. szokás említeni (ahogy a szöveg is teszi). Tessék mondani: érdemes-e ilyen igen alacsony szinten konzerválni egy közösséget? Nem beszélve arról, hogy az emberek a XXI. században nem csupán enni akarnak, hanem pl. azt is szeretnék, ha ne csupán dolgozniuk kelljen-lehessen látástól vakulásig. Ám egy XXI. századi szintű életre semmi esélyt nem adnak a javasolt revitalizáló módszerek, nem termelvén azok ehhez elegendő erőforrást! E közösségeknek sem a tudásszintje, sem az infrastruktúrája nem teszi lehetővé azt, hogy ott valami komoly, hosszú távon is perspektívát biztosító és az adott település létezését a gazdasági racionalitás oldaláról is megalapozó tevékenység folyhasson. És ezt az állapotot iszonyú (ma nem is létező) pénzekbe kerülne megváltoztatni!
...Konkrétan mit viszünk oda, mit gyártsanak a borsodi kistelepüléseken? Svájci órát? Ahhoz „évszázados” munkakultúra-ugrás kellene. Biozöldséget? Ahhoz is – ráadásul, ha tekintettel vagyunk a „szent ökolábnyomra” és a távolsági élelmiszer-szállítás „átkos voltára” is, akkor ugyan ki a fene veszi-eszi meg azokat, honnan lesz a közvetlen közelben megfelelő vásárlóerő erre?
Igen: vannak olyan „egyenletek”, amelyek „a valós számok halmazán” nem oldhatók meg, léteznek társadalmi problémák (pl. „lokális” szegénység, fejlődésképtelenség) amelyek nem szüntethetők meg, ha adottnak vesszük (pl.) a településszerkezetet. Amit itt tehetünk és tennünk is kell, az nem más, mint hogy megelőzzük a probléma újratermelődését a következő generációkban. Bivajbasznád megtartása és felfejlesztése (infrastruktúra, stb.) egyszerűen akkora erőforrás-igényű vállalkozás lenne, ami éppen egy holisztikus szemléletű ökopolitika és erőforrás-gazdálkodás esetén megengedhetetlen – ui. hihetetlen „ökolábnyoma” lenne a megtartás folyamatának.
[Megjegyzem: sok nyugat-európai kistelepülés sem lenne életképes önmagában – csakhogy az ottani „nagy társadalom” rendelkezik elegendő erőforrással ahhoz, hogy ezeket a központi költségvetésből támogassa. Pl. Ausztria megengedheti magának azt a luxust, hogy Oberschuhplattler lakosai is városi szintű infrastruktúrát kapjanak és hogy gyerekeiket naponta elvigyék onnan állampénzen, hogy belőlük is magas szintű tudást birtokló, hasznot termelni képes polgárok válhassanak… De hogy a környező magasan technicizált jóléti társadalom nélkül mire voltak képesek ezek a települések önmagukban, azt jól mutatja az a tény, hogy a XIX. század végén még nem volt ritkaság Tirolban és Vorarlbergben az éhezés…]
A településszerkezet a történelemben változik és nem lehet „öncél” az, hogy ezt a folyamatot megállítsuk. Képzeljük csak el, hogy mi lenne, ha annak idején, a nomadizáló „technológia” korszakában döntött volna úgy a Hét (Öko-)Vezér, hogy meg kell őrizni az adott (jurtás) településszerkezetet… Ugye, képtelen ötlet? Nos, ugyanekkora képtelenség az is, hogy „merevítsük ki” a (legfeljebb a) XIX. századi mezőgazdasági termelési viszonyoknak és technológiáknak megfelelő magyar faluszerkezetet, kerül, amibe kerül.
Epilógus
Ahhoz, hogy egy társadalomban fejlődhessen és terjedhessen a tudás, erőforrások kellenek. A korszerű tudás korszerű technológián alapul – és vissza is hat annak további fejlődésére. Nem létezhet minőségi, hosszú és egészséges emberi és közösségi élet az ezt megalapozó erőforrások nélkül. Minden olyan gondolat, amely „kifelé mutat” az erőforrások bővülésének világából, szükségképpen vezet finanszírozhatatlan élethez. Nem lehet „befagyasztani” az emberiség létállapotát – ezt nem tolerálja az emberi alaptermészet. Amikor elindult az emberiség fejlődése, ez minden valószínűség szerint egy véletlen, ám a megváltozott környezetben szerencsésnek bizonyult mutációnak volt köszönhető: az egész életen át megmaradó és az emberszabású főemlősöknél csupán az élet első néhány hónapjára jellemző nyitottságnak és kíváncsisának a világ dolgaira. Ez az emberiség közös öröksége és jellemzője – amelyet csupán rendkívül kedvezőtlen körülmények képesek kiiktatni. Bármiféle társadalmi elképzelés csak akkor szolgálhatja a valóságban is az emberiség hasznát, ha figyelembe veszi az ember genetikus örökségét, illetve ezen „örökség-elemek” egymásra hatását. Ha fejleszteni (azaz: bővíteni, terjeszteni) szeretnénk a jóllétet és az emberi tudást, akkor ehhez bővülő erőforrások kellenek. (Meg persze a meglévőkkel való ésszerű gazdálkodás is – de hát a fejlettebb technológia eleve magában foglalja a korábbiakhoz viszonyított nagyobb hatékonyságot is.) A „bővülő erőforrások” közgazdaságtani megnevezése pedig a növekedés!
Ha növekvő jóllétet akarunk, akkor növekedés kell – a „nem-növekedés” maga a stagnáló lét.
2012.05.26. 13:09 Szerző: piefke
Lebensborn
Lebensborn („Életforrás”): „Himmler a Lebensborn programot 1935-ben hozta létre. Minderre arra az indoklással került sor, hogy a nemzetiszocialista állam szülési rátája sokkal alacsonyabb volt, mint a szomszédos és ellenséges szláv nemzeteké. …Himmler minden eszközzel fellépett az abortuszok ellen…, és azt akarta, hogy a nők speciális otthonokban adjanak életet gyermeküknek.”
(Forrás: http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=18662)
Látjuk, nem új ötlet az, hogy „Szüljük tele a világot!” – legfeljebb a konkrét cél más: Himmler az árjákat akarta szaporítani, Harrach meg a dolgos keresztényeket… És nem új az sem, hogy valamiféle elmebeteg „magasabb cél és értékrend” nevében a hatalom eszközével igyekezek egyesek betörni az emberek legszemélyesebb dolgaiba és döntéseibe. Úgy látszik, a hülyeség és a „belső meggyőződés” táplálta politikusi gátlástalanság is örök…
…De vajon legalább vinné-e előbbre a világot, ha megfogadnánk a népességszám-növelésre vonatkozó ötleteket?
A héten az abortusztabletta kapcsán ismét kitört a „Fogy a magyar!”-hisztéria. KDNP-s korifeusok jósoltak egy évszázad múltára ötmilliós, javarészben nyugger magyarságot és fejtegették már unalomin ismert, ideológiai eredetű álláspontjukat arról, hogy szülessen meg minden megfogant gyermek. (Ld. itt: http://nol.hu/belfold/nem_az_erdekel__hogy_tabletta_vagy_kaparokanal)
És szokás szerint most sem gondolkodunk el azon, hogy voltaképpen mit is beszélünk? Harrach Péter a legnagyobb komolysággal képes volt azt nyilatkozni, hogy Magyarország össze fog omlani, mivel az a veszély fenyegeti, hogy „az iskolázatlan rétegek adják tovább a gyermekeiknek az ő sajátos kultúrájukat. Tehát nem elég, hogy kevesen leszünk, hogy öregek leszünk, még képzetlenek is leszünk.” Igen: az fogja az ország összeomlást okozni, hogy túlszaporodnak a képzetlen, rossz életstratégiákat továbbadó-öröklő emberek, akik aztán tanulatlanságuk és lumpenségük következtében nem lesznek képesek a társadalmat munkájukkal fenntartani. és túl kevesen lesznek a képzettek és tudatosan élők – mert ők meg alig szaporodnak!
Csakhogy az igazság ezzel szemben egészen másképpen fest – éspedig két nézőpontból is. Az alábbiakban e két nézőpont alapján értékeljük a népességszám-tudásszint-eltartóképesség témakörét.
1. Miért mennek el a képzettek?
A képzettek ma rosszul érzik magukat Magyarországon: egzisztenciájuk bizonytalan, éspedig a kormány kapkodó, tehetségtelen, ugyanakkor akarnok politikája miatt. A tudásukra a kormány nem tart igényt, a véleményükre pedig még kevésbé – bezzeg az adójuk kellene neki! Csakhogy ezek az emberek egy efféle „üzletbe” nem mennek bele – inkább elmennek, éspedig külföldre, normális társadalmi és egzisztenciális értékviszonyok közé, és gyakran vissza se jönnek többé. Aki pedig nincs itt, az nem is fogja Magyarország népességét növelni.
Magyarország történelmi távlatokban sem volt még annyira nemkívánatos hely a képzettek szemében, mint manapság. A Tárki ez év márciusi, most közzétett felmérése szerint (http://www.tarki.hu/hu/news/2012/kitekint/20120523_migracio.html) a magyarok ötöde, a 30 év alattiaknak pedig a fele húzna innen, amint tud… Ennek oka nyilvánvaló és egyértelmű: nem látnak perspektívát az országban, nem hisznek abban, hogy itt valaha is értelmes élet, értelmes rendszer lesz – és az is egyértelmű, hogy ezért a hatalmon lévőket hibáztatják. Legutóbb akkor mentek el Magyarországról ennyien, amikor ’56 őszén a szovjet hadsereg szállta (ismét) az országot és utcai harcok folytak. Békeidőben eddig elképzelhetetlen volt egy ekkora népességfogyás.
Mindebből pedig az következik, hogy ha a KDNP és Harrach úr azt szeretné, hogy a képzett – hogy ne mondjam: társadalmilag és gazdaságilag „értékesebb” – embereink arányszáma növekedjék, akkor előbb azt kellene elérniük, hogy ezek az emberek ne tekintsék az előttük álló egyetlen értelmes lehetőségnek a kivándorlást. Híres lobbierejüket inkább annak érdekében vessék be a nagyobbik koalíciós partnernél, hogy ne tomboljon tovább az az őrület, amit társadalmi politikai és közjogi téren orbánizmusnak, a gazdaságban pedig matolcsyzmusnak neveznek, és amelyek a kivándorlás fő kiváltói. Mert hiába tilttatják be az abortusztablettát, sőt, akár magát az abortuszt is, ha egyszerűen alig marad az országban olyan ember, aki az általuk favorizált „értékesebb populációhoz” tartozó lenne. Ha nincs tenyészállomány, akkor szaporulat sem lehet – hacsak nem kezdik el támogatni az egyház által az abortuszhoz hasonlóan „istentelennek” tartott emberklónozást!
Ám itt a KDNP és persze a Fidesz számára is van egy hatalmas ellentmondás! Ugyanis, ha ezek a tudatos emberek itthon maradnak, ha őket a kormány itthon tartja, akkor ez csak úgy történhet, ha nekik megfelelő egzisztenciális, szakmai és emberi perspektívákat képesek biztosítani. Viszont az értelmes, önállóan gondolkodó emberek tömeges jelenléte az orbáni „centrális erőtérre” és az oligarchák közpénzekkel tömésére alapozott rablórendszerre nézvést életveszélyes. Ha ezek az emberek megkapnák Orbánéktól a perspektívákat, amelyek többek között komoly pozíciókkal is kellene, hogy járjanak, akkor ugyan hová lennének a Fidesz-káderek? És ha az ország dolgaiba a pozícióban lévő értelmesek komolyan beleszólhatnának, akkor hogyan jutna annyi pénz az oligarcháknak? Továbbá: ha az ésszel élők itthon tartása és számuk növelése a cél, akkor miért hagyják, hogy Hoffmann Rózsa irányításával az történjék a közoktatásban, ami ott ma folyik, és miért engedték meg neki, hogy azt tegye a felsőoktatással, amit tesz? Hogyan termelődnek egy efféle elvek és gyakorlat mentén működtettet oktatási rendszerben egyre jobb és jobb tudást birtokló polgárok? (Ennek egy másik aspektusáról-következményéről alább még lesz szó…)
…De még valamit meg kell jegyeznem Harrach úr azon cikkbeli állításával kapcsolatban is, hogy „Változtatni kell azon a helyzeten, hogy míg Európában valahol tíz körül van a száz élveszületésre jutó abortusz, Magyarországon az arány 43 százalékos.” [Nyugat-]Európában azért kevesebb az abortusz, mert:
· sokkal nagyobb a létbiztonság, emiatt kevesebb a krízishelyzet,
· az ottani társadalmakra nagyobb tervezés és tudatosság jellemző – és ez kihat a gyerekvállalásra, illetve a nem kívánt terhességek elleni előzetes védekezésre is.
Ha Harrach úr azt szeretné, hogy a magyar abortusz/élveszületési ráta javuljon, akkor e két téren kell az előrelépésért dolgoznia. (Egyébként a cikkben is említett, a ’90-es évek óta elért abortuszszám-csökkenés leginkább a védekezés fontosságának felismerésében történt pozitív változásnak köszönhető. Ebben a legfontosabb tényező a közoktatásba illesztett felvilágosítás volt.)
2. Mitől függ az eltartóképesség?
…De mi is a helyzet azzal, hogy „Tragédiához vezet a népességfogyás!”? Igaz-e az, hogy ha a „jobb népek”, a társadalom „értékesebb egyedei” úgy szaporodnak, mint a nyulak, akkor jön el a Kánaán?
Ehhez azt kell megvizsgálnunk, hogy manapság – és a jövőben – mitől növekszik stabilan egy gazdaság és mi adja annak erejét? Itt pedig nem „hitelvekről” van-lesz szó, hanem objektív tényekről és az azokon alapuló szintén objektív következtetésekről. Magyarán: tudományról – és nem pedig ideológiákról és hagyományokról.
A köz- és politikai gondolkodást a nemzetek erejét és a gazdaságok eltartóképességet illetően régről itt maradt, lejárt szavatosságú igazságok uralják.
Mindig élvezettel vegyes borzadállyal figyelem, ha tudományos kérdésekben véleményt nyilvánítanak a tudomány előtti világból származó ideológiák, gondolatok képviselői. Ez a helyzet a népességszámra alapozott gazdaság esetében is. Az a gondolat, hogy egy ország stabilitását, erejét és jólétét az „alattvalók” száma és szaporodási rátája adja, még az ipari forradalom előttről származik, amikor az anyagi javak előállítása szinte kizárólagosan emberi élőmunkával volt lehetséges. Ezt a helyzetet kezdte el átalakítani az ipari forradalom, valamikor a XVIII.-XIX. század során és fejezte be ezt az átalakulást a XX. század végétől kezdődő informatikai forradalom. Mára már egy társadalom ereje mindenek előtt az adott társadalom általánosan jellemző (technológiai) tudásszintjétől függ, nem pedig a dolgozók lélek- és arányszámától. Akik abban gondolkodnak, hogy „Dolgozzanak sokan és akkor minden fasza lesz!”, valójában leragadtak valahol a Napkirály korában… (Nem véletlen, hogy a népszaporulat-fetisizmus általában együtt jár a „centrális erőterekben” való gondolkodással.) A „hatékonysági mátrix” az, amely egy modern, XXI. századi társadalom és gazdaság erejét adja – pláne egy kis, energiahordozókban nem bővelkedő európai ország esetében – nem pedig a népszaporulat. E mátrix elemei:
· a társadalomra jellemző általános és szakmaspecifikus tudásszint és annak korszerűsége,
· a tudásmegújulás sebessége,
· a társadalmat általánosan jellemző munkakultúra milyensége (ide tartozik a tehnológiai színvonal is),
· a társadalmat átható mentalitás (kooperatív, vagy egyénieskedő, individuális-kreatív-innovatív, vagy vezérelt-kontrollált-kollektivizált, közbizalom-alapú, vagy bizalmatlan, önálló, felelős polgári, vagy szervilis, öngondoskodó, vagy önállótlan, stb.),
· a társadalmi felemelkedést és előrejutást biztosító szabályok milyensége (kapcsolati és hűség-, vagy teljesítményalapú),
· a tudatosság, a tervezés és a szervezéskészség szintje,
· a rendelkezésre álló erőforrásokkal való gazdálkodás jellemzői.
Aki erős és magát hosszú távon is fenntartani képes társadalmat akar, annak a hatékonyságot kell növelnie, nem a születésszámot. Gondoljunk csak bele: ugye, azt szokás hirdetni, hogy sok gyerek kell ahhoz, hogy majdan ők eltarthassák az idősebb generációt – mert ha kevés gyerek születik, akkor egy-egy aktív dolgozónak egyre több és több inaktívat kell majd eltartania. Csakhogy ezzel a gondolatmenettel három nagy baj is van – és ebből látszik, hogy hirdetői nem képesek folyamatokban gondolkodni, csak „állapotban”:
· A gyerek is inaktív – egy modern társadalomban nagyjából két évtizedig – tehát a szaporodó gyerekszám is többlet-eltartási költségeket jelent az aktív dolgozók számára. Ráadásul egy gyerek fajlagosan és folyamatában többe kerül, mint egy „nyugger” – már ha értékes tudást akarunk neki adni. Továbbá: ez az eltartási feladat tovább is tart egy-egy gyerek esetében, mint a nyugdíjasoknál, hiszen (ahogy előbb írtam) egy gyereket nagyjából 18-24 éves koráig kell eltartani (egyre növekvő költségekkel!), míg egy átlagos nyugdíjast csupán (sajnos!) 10-15 évig.
· Ha az egyre nagyobb és nagyobb létszámú generációk is elöregszenek és emiatt kikerülnek az aktív munkából, akkor egzisztenciájuk fenntartása a társadalomnak egyre nagyobb és nagyobb terheket fog jelenteni a jövőben, tehát a népszaporulat növelésével nemhogy nem oldjuk meg az aktív/eltartott arány problémáját, hanem tovább súlyosbítjuk azt.
· Ha egyre növekszik a népesség, akkor egyre több természeti erőforrást, területet igényel a létük. Még ha fel is tesszük, hogy a technológia gyorsabban képes fejlődni, mint az emberiség lélekszáma, ezáltal tehát talán nem lép fel energiakrízis. Viszont az egy főre eső társadalmi összköltség szükségszerűen növekedni fog – hiszen a korlátos természeti erőforrások miatt a szükségletek biztosítása valószínűleg egyre drágább technikai megoldásokkal lesz csak lehetséges.
A népességszám-növelés hívei, persze, nem végeznek efféle számításokat és nem elemzik, gondolják végig ezeket a folyamatokat. Nekik annyi elég, hogy „Ez Isten parancsa!”, vagy pedig egyszerűen az él a fejükben, hogy „A nagy nemzet sok emberből áll!”, és hogy azzal tudjuk biztosítani a „magyar szupremáciát”, a több magyar lesz, mint román… Ezek viszonyt nem olyan gondolkodásmódok, amelyek alkalmasak lennének egy modern társadalom vezérelveiként szolgálni!
Mindebből egyértelműen kiderül, hogy ha maradunk az objektivitás talaján, akkor nem hihetünk abban, hogy a születésszám-növeléssel bármit is megoldanánk…
…Fentebb azt írtam, hogy a társadalom ereje és hosszú távú fenntarthatósága a tudásszinttől függ – tehát: ha a KDNP erős, stabil és önmagát fenntartani képes Magyarországot szeretne, akkor (ahogy azt fentebb már leírtam) tetszettek volna nem rászabadítani az oktatásra a Hoffmann-kommandót! Mert azoktól XXI. századi tudást aligha fog kapni a magyar ifjúság! Igaz: az is az egyik módja a magyar fiatalok itthon tartásának, hogy nem adunk nekik külföldön is értéket jelentő és ott is boldogulást biztosító tudást. Csak akkor megint ott leszünk, ugye, hogy hiába leszünk itthon sokan, ha a felnövekvő ifjúságra a megfelelő tudás hiánya lesz a jellemző, akkor ismét csak a képzetlenek fognak szaporodni.
2012.05.25. 14:37 Szerző: piefke
Tölts le pártot az internetről!
„S tetszik látnom, hogy menekül
cókmókjával a nép, ha jő
a gyors előhad s tömörül
nyomán a zöm, a főerő,
szívem repes, ha nézem,
hogy keríttetik be a vár,
hogy ing a bástya – földre máll –
míg fönn a partszegélyen
szép nagy hadat védövbe zár
cölöpsövény és mély vízár.”
Bertran de Born: Tetszik nekem húsvét körül (ford.: Illyés Gyula) – XII. sz.
„A kreativitás része a feladatnak!” – mondta Dani barátom, midőn házát építé, még valamikor 2004-ben. Ez a mondása gyakran jut eszembe, ha azon töprengek, hogyan lehet legyőzni a Fideszt? Igen, nagyon kreatívnak kell lenni – hiszen a klasszikus módszereket a Fidesz immár kiiktatta. Aki ezekkel akarna majdan győzni ellene, az bele se vágjon a dologba!
Amióta a Fidesz kormányon van, egyfolytában azon dolgozik, hogy adminisztratív akadályokat rakjon egy majdani ellenzéki választási lerohanás útjába. A múlt héttől ehhez már financiális védművek is társulnak: a központi költségvetésből történő párttámogatás kiiktatásával. Abban nyilván nem bíznak Orbánék, hogy majd a kiváló kormányzati teljesítményük által meggyőzött tömegek megrohanják az elhíresült forradalmi színteret, a szavazófülkének és ismét önként adnak nekik „több mint kétharmadot”, hogy tovább folytathassák üzelmeiket. Marad hát a hatalom többszörös, körkörös védelmének megszervezése… Megy is ezerrel! Ki tudja, hogy:
· a külhoni magyaroknak megadott egyszerűsített honosítás és választójog-megadás,
· a választási rendszer és a választókerületek feléjük nem is csak „lejtő”, hanem egyenesen „szakadó” átszabása,
· a felmerült előzetes választói regisztráció és a pártok szisztematikus elsorvasztása,
· a szabad választói akarat kinyilvánítását akadályozni, visszafogni képes „félelmi mechanizmusok” felélesztése,
· az ellenzéki médiumok ellehetetlenítése és a közmédiumok megregulázása
után még mi minden jut majd az eszükbe?
Ma sokan, egyre többen akarják azt, hogy 2014-ben ne újrázhasson a Fidesz – de erre ma reális lehetőséget biztosító és a Fideszt legyőzni képes alternatíva nem létezik! Hiába akar a választók jóval több, mint kétharmada változást, ha nincsenek a változást végrehajtani képes politikai erők.
Olyan erejű, szervezettségű és akkora társadalmi támogatottsággal rendelkező „egytömegű” ellenzékre lenne szükség, amely képes lesz átvinni a többszörös körkörös védelmet kiépítő Fidesz-páncélt. Ne feledjük: egyetlen rohammal kell győzni – mert csak egyetlen forduló lesz: abban és akkor minden eldől!
A Fidesz-oldalon ott van egy küldetéstudatos vezér, ott vannak az „oligarchák”, akik készek lesznek igen komoly összegeket áldozni kampánytámogatásra annak érdekében, hogy utána újabb évekig kaphassanak sokkalta nagyobb összegeket a (párt-)államtól. És ott vannak a fanatikus, a Fideszbe, de különösen Orbánba görcsösen kapaszkodó Fidesz-fanok. Ők úgy vannak a fideszességgel, a Fidesz-világgal, mint a hajótöröttek, akik ha nem kapaszkodhatnak meg valamiben, ami a felszínen tartja őket, akkor menthetetlenül elsüllyednek: az igazi fideszesnek lelki igénye ez. Kell valami – és főként valaki – aki támpontot, lelki bizonyosságot ad neki egy olyan világban, amelyet ellenségesnek és veszélyesnek érez, ahol lépten-nyomon a személyét és a világképét támadni kész ellenségeket vél felfedezni. Éppen ezért ők, ha hívják őket Kubatovék, mennek, agitálnak, végigstrabancolják a szomszédságot, a kerületet, a falut, kimennek „milliós tömegnek” és olyan fegyelmezetten masíroznak szavazni, mint a porosz hadsereg!
…És mi áll jelenleg mindezzel szemben?
Semmi, amiről feltételezhető lenne, hogy szűk két év alatt fejlődik annyit, hogy a fent említett egyetlen rohammal legyőzné a Fideszt – és amelynek a társadalmi támogatottsága is képes lehetne ekkorát fejlődni!
Ha csupán a matematikát nézzük, akkor a célhoz az MSZP áll a legközelebb – ám ez a „legközelebb” valójában elérhetetlen távolságot jelent, és pedig nem csupán matematikai, hanem mindenek előtt mentális téren. De előbb nézzük a számokat!
Ma a Fidesznek kb. 1,2-1,3 millió szavazója van. Azonban egy „éles (egyfordulós) helyzetben” nem lehetetlen, hogy a ma a Jobbikot támogató kb. 800.000 szimpatizáns egy része is úgy dönt az utolsó pillanatban, hogy számára fontosabb a jobboldal győzelme – vagy: hogy ne jöjjenek vissza a „komcsilibsik” -, hogy nem a szívéhez legközelebb eső pártot, hanem a legesélyesebb, számára elfogadhatót fogja választani, és ez a Fidesz lesz. Továbbá: feltételezve azt a (ma még abszurd, ám „ki tudja, mit hoz a szükség?” – esetet, ha a Fidesz választási paktumot köt „természetes emocionális szövetségesével”, a Jobbikkal, akkor (legalábbis elvben) a támogatóik „összegződhetnek”. Így az „Egyesült Jobb” máris 2-2,1 milliós szavazótáborral fog rendelkezni.
Látszólag ez nem sok – hiszen a ma pártot választani nem tudók, ám szavazni akarók legalább 1,5-16 milliónyian lehetnek és ők – ha nem akarnak további Orbán-éveket – elvileg végső szükség esetén beállhatnak akár az MSZP, akár valami ködös ellenzéki koalíció mögé. Akkor az MSZP törzszavaróival, mintegy 1 millió fővel együtt máris többen lehetnek, mint az „összjobb”-tábor. Ám ne feledkezzünk meg arról, hogy 2014-ig még akár többszázezer külhoni magyar kérheti a honosítását – és ezzel a választói jogot is megszerzi. Az pedig nem valószínű, hogy akiknek ennyire fontos a „dokumentált magyarságuk”, azok nem az őket ezzel „megajándékozó” Fideszt támogatnák tömegesen. Lehet tehát 3-400 ezer új szavazópolgárunk, akiket a biztonság kedvéért számítsunk egy az egyben a jobboldal szimpatizánsaihoz – és máris egy 2,5 milliós Fidesz-Jobbik bázissal állunk szemben!
Az erőviszonyok tehát legfeljebb kiegyenlítettek lehetnek, ha marad minden a mai felállás szerint – de a valóságos helyzet változatlan pártstruktúrák esetén ennél még rosszabb lehetne, hiszen nagyon optimisták lennénk és hatalmas választói elszántságot és tudatosságot tételeznénk fel akkor, ha azt állítanánk, hogy a mai bizonytalanok majd beállnak az MSZP, vagy bármiféle, a mai ellenzéki pártok, mozgalmak között megkötendő, ma még csak a fellegekben létező ellenzéki koalíció mögé. Nem valószínű, hogy ez megtörténne, ugyanis azt tapasztalhatjuk, hogy az MSZP elutasítottsága e közegben semmivel sem csökken, tehát ez a párt hiába álcázza magát „koalíciónak”, aligha oltaná ki ezzel tömegesen az ellene élő utálatot. Ez az a bizonyos, fentebb már említett „mentális” ok, amely miatt az MSZP távolsága a hatalomtól valóban óriásira nő.
Továbbá: az LMP bezárta magát a „nemtudjukkikvagyunk”-kategóriába és onnan az istennek se akar kijönni – ergo: a táborát sem növelheti, hiszen a „nemtudjuk” nem képes tömegeket mozgósítani: a puliszka nem robban! Az egyéb szerveződő ellenzéki csoportok pedig még az LMP-nél is dezorganizáltabbak, ráadásul jóval populistábbak is. Ők afféle „népakarat-mozgalmárok”, akiknek a fejében nemigen áll össze, hogy mi mindent követel meg egy modern ország, gazdaság és társadalom egy modern, hatékony, kormányképes politikai erőtől. Ja, és markáns, komolyan vehető vezetőik sincsenek – amiben egyébként tökéletes az ellenzéki összhang, hiszen sem a szocik, sem az LMP nem rendelkezik „karizmatikus vezetővel”. (A DK úgy gondolja magáról, a magáéról hogy igen – de azért Gyurcsánnyal az élen aligha lehet nagy ellenéki összefogást és társadalmi támogatottságot remélni…)
…Hiszen, ha lenne egy ütős programpárt és annak lenne egy elhivatott, de önmagától nem elszállt vezetője! Akkor hamarosan odaállnának mellé a „tudatos bizonytalanok” és bizony, sokan a szocik, de még az LMP táborából is. Ezzel pedig rákényszerítenék „anyapártjaikat”, hogy mondjanak le az önálló program, kampány és győzelem illúziójáról és csatlakozzanak csak be szépen az új párt által tematizált egységes ellenzéki tömörülésbe. Hiszen még mindig jobb kicsinek lenni egy győztes csapatban, mint akár a legnagyobb vesztesként végezni…
Elsőre nehezen fogható fel, hogy miért nem termelt már ki egy efféle erőt magából a magyar „tudatos bizonytalanok” tábora – hiszen nagy valószínűséggel közöttük vannak azok az embereink, akiknek a fejében és a mentalitásában a leginkább ott van ehhez a szükséges muníció. Ám valójában szinte törvényszerű, hogy mégsem szerveznek ők mozgalmat – ugyanis:
· ez rengeteg időt és ráfordított energiát igényelne,
· akadályoztatva lennének ezáltal a saját egzisztenciájukat adó munkájukban,
· nem hagyománya a magyarságnak a szervezett, céltudatos összefogás,
· lelki ellenállás él az emberekben a politikával szemben,
· nemigen akarnak a Fidesz-uralommal szemben személyes egzisztenciális kockázatokat vállalni,
· ha nagyon szorul a hurok, vagy ha már nagyon utálják a magyar közviszonyokat, ők azok, akik a legkönnyebben mehetnek el innen külföldre,
· közöttük sem létezik egy kapcsolati háló, amely mentén el lehetne kezdeni a szerveződést,
· fogalmuk sincs, miképpen, honnan teremthetnék meg egy párt anyagi alapjait,
· nem bíznak egymásban – de a lelkük mélyén még a saját kitartásukban sem, ezért nem éreznek „vagy-vagy”- típusú elszántságot,
· nem élnek bennük akkora és olyan mélyen gyökerező személyes motivációk, elkötelezettségek és indulatok, mint a jobboldali szimpatizánsokban – nincs olyan erős személyes kényszer bennük, amely minden más elé helyezhetné a politikai elképzeléseik és vágyaik követését,
· nehezen fogadják el másvalaki vezetését – nehezen fogadnak el valakit „feltétlen vezetői tekintélyként”.
Az pedig, hogy undorodnak Orbántól, önmagában még nem képes a fent felsorolt akadályokat elfújni.
Ezek az emberek arra várnak, hogy „készen kapjanak” egy, az ízlésüknek megfelelő pártot, amely képes határozottan, ésszerűen és magabiztosan politizálni, rendszerezett program mentén. Nekik az lenne a legjobb, ha az interneten rendelhetnék meg ezt a pártot, csomagban, lakcímükre leszállítva, garanciával, szavatossággal… Akár még a hitelkártyájukkal is kifizetnék azt, mint a letöltött zenét, vagy a hotelfoglalást.
…És az a vicc, hogy ez nem is lehetetlen – feltéve, hogy akad egy „gyártócég”. Azt pedig ugye tudjuk, hogy nem egy, szintén internetes vállalkozás éppen így, garázsból, a semmiből, igen rövid idő alatt nyerte meg a piacot!
A modern politika is egy piac, termékekkel, potenciális vásárlókkal. Algoritmusában semmiben sem különbözik egy szoftver, egy internetes szolgáltatás és egy politikai „programgyártó” egymástól: ugyanúgy kell kitalálni, átgondolni, megtervezni, összerakni, piacra dobni a portékát – és a piac reakciói is igen hasonlóak, feltéve, hogy a termék profi és jól pozícionált!
…És akkor a politikai konkurensek csak nézhetnek a saját ókori, elektroncsöves pártrádióik mellett!
2012.05.20. 20:22 Szerző: Đđ
Demokrácia a lélegeztetőgépen
„Tolvaj! Tolvaj! Gyilkos! Haramia! Törvényt! Igazságot, igazságos ég! Végem van, meggyilkoltak! Elmetszették a torkomat, ellopták a pénzemet!”
Moliére: A fösvény (ford.: Illyés Gyula) – 1668
„A politikusok tolvajok, a pártok pedig csak ellopják az emberek pénzét!” – ez a meggyőződés mára átitatta a magyar társadalom egy jelentős hányadát. Mi lehetne tehát logikusabb és népszerűbb, mit elvonni a pártoktól legalább azokat a pénzeket, amelyekhez mindannyiunk adóforintjaiból jutnak hozzá. Van nekik úgyis elég – hiszen korruptak és lopnak…
…Ez a szöveg a fügefalevél, amivel Orbán eltakarja a központi költségvetésből történő pártfinanszírozás megszüntetésének ("felfüggesztésének") valódi okait.
Miért kell közpénzből finanszírozni a pártokat ma Magyarországon? Miért nem tartják el azokat a támogatóik, önkéntes adományokból? Egyáltalán: miért kellenek nekünk pártok, amikor az elmúlt két évtizedben nemigen bizonyították, hogy létük és tevékenységük révén a magyar nép sikeressé lett volna?
A magyar demokrácia mesterségesen jött létre: egyszerűen nem maradt más választási lehetősége 1989-ben az addig a hatalmat külső segítséggel birtokló és fenntartó állampártnak. 1989 előtt nem voltak a magyar társadalomban számottevő ellenzéki mozgalmak – igazán még ellenéki érzések sem, legalábbis nem tömegesen és pláne nem szervezetten, vagy valamiféle nem kommunista ideológia mentén létezve. A maximum, amit „ellenzékiség” címén kisajtolt-kiizzadt magából a magyar, a „Nem tetszik a rendszer!” volt - és maradt napjainkig is. De ez csak ellenzés és nem ellenzékiség – igazából még csak nem is ellenkezés, mert már az is valami aktív dolog lenne.
Mindezt azért írom le, mert most, hogy felvetette a miniszterelnök azt, hogy a következő két évben ne legyen közpénzből pártfinanszírozás, a jelek szerint a hoppon maradt pártok nem lesznek képesek magukat az eddigi szinten finanszírozni csupán a társadalomra, tagjaik és támogatóik befizetésére alapozva. A magyar társadalomnak csupán alig a fele, mindössze 56%-a támogatja és tartja értéknek, hasznosnak a pluralista társadalmat és iszonyú pártellenesség uralkodik. Így arra alapozni, hogy az eddig az államból – no meg a fekete pártfinanszírozásból – éldegélő klasszikus magyar pártstruktúrát majd szívjóságból és demokrata meggyőződésből eltartják az emberek, több lenne naivitásnál.
Ugyan miért is tennék? Mi hasznuk volt az embereknek a tőlük valóban oly távol létező és saját boldogulásukkal foglalkozó pártokból? Lám, most fogja megbosszulni magát az a nemtörődömség, amelyet a pártok az őket elvileg a hatalom gyakorlásával megbízókkal szemben tanúsítottak és itt jön annak is a bosszúja, hogy e pártok az elmúlt két évtizedben mit sem tettek azért, hogy terjedjen és erősödjön meg a magyarokban a demokratizmus fontosságának érzése és általában a demokrata mentalitás. E pártok úgy gyakorolták a hatalmat, hogy az állam polgáraiban továbbra is az alattvalói lét érzése maradt fenn – talán még meg is erősödött.
Amikor a magyarok a politikát, vagy a pártokat utálja, akkor valójában a saját alávetettségét, kiszolgáltatottságát és legfőképpen a jövőtlenségét utálja. Azért fordultak el olyan sokan a(z aktív politikától és azért fordultak közülük sokan a radikalizmus vagy éppen a populizmus felé, mert szükségük lett volna és szükségük is van valamiféle általuk is felfogható jövőképre – ám ezzel a mainsteram pártok nem szolgáltak. Vagy ha megtették, arról hamarosan kiderült, hogy átverés volt.
Igen: a pártjaink által nyújtott jövőképek sosem bizonyultak valóságosnak. Ennek oka nem csupán a választási politizálás volt. Legalább ilyen mértékben felelős ezért az is, hogy maguk a politikusok sem voltak tisztában sem a magyar társadalom „alapadottságaival”, sem azzal, hogy miképpen változtathatnának ezeken.
Antallék modern demokráciával kevert „horthyzmus-nosztalgiái”, amelyeket nem támogatott semmiféle modern közgazdasági és társadalom-tudományi felkészültség, lógtak a levegőben. Hornék tulajdonképpen nem is adtak jövőképet – ők egy „múltkép” hátán kerülhettek kormányra, hiszen az 1994-ben rájuk szavazók jelentős része valamiféle, a fogyasztói társadalom előnyeivel feldúsított szocializmusbeli biztonságra vágyott (a csalódást keltő és megrázkódtatásokkal teli antalli korszak után). A Fidesz első négy éves kormányzása polgáriságot ígért és a színfalak mögötti 70-30-azást és Kaya Ibrahimot hozott, a színfalak előtt pedig koronaúsztatást és (már akkor is) hatalmi arroganciát. Medgyessy ismét egy perspektívátlan, osztogató államot ígért – és persze, hogy nem válhatott be az ígérete hosszabb távon. A legnagyobb ígérő pedig, a Medgyessyt khm… „követő” Gyurcsány a modernizációt és a nyugatosságot ígérte. Az őt 2006-ban a hatalomba segítők már nem voltak teljes mértékben azonosak a Hornt és Medgyessyt megválasztókkal: sok, többszázezer modernitáspárti (és korábban talán SZDSZ-es) szavazó kifejezetten a teljesítményelvűséggel szimpatizált, és átgondolt, racionális kormányzást várt. …Ők is csalódtak – ezért aztán 2010-ben nem is támogatták és megbüntették a szocikat. Hagyták veszni őket – ezzel együtt – akaratlanul - ugyanakkor lehetővé tették azt, hogy Orbán valóra válthassa a régóta dédelgetett álmát a mindent átrajzolhatóvá és felülírhatóvá tévő „túlhatalomról”.
A Fidesz 2010-ben az előző évek válságát meglovagolva jutott a „több mint kétharmados” (valójában: eltekintve az EU-s megkötöttségektől szinte korlátlan) hatalom birtokába. Azt a válságot lovagolta meg, melynek 2001-től kezdődően igen jelentős mértékben előidézője is volt. Hiszen 2001-ben kezdődött az a folyamat, amely elszabadította a belső eladósodást – az első Orbán-kormány ugyanis a lakáshitelezés felpörgetésével élénkítette az építőipart és „hozott helyzetbe” olyan társadalmi csoportokat, amelyektől a választásokon saját támogatását remélhette. Ehhez azonban a magyar gazdaságban nem voltak adottak a feltételek, mivel a versenyszféra nem termelte ki az ehhez szükséges erőforrásokat, így hosszabb távon a folyamat csak negatív szaldóval zárulhatott. Azután, a 2002-es, a Fideszt váratlanul érő választási vereséget követően, immár ellenzékben mindent megtettek Orbánék, hogy megnehezítsék az ország kormányzását, majd ez a tevékenységük 2006 és 2010 között még tovább erősödött. A jogállam minden írott és íratlan szabályával élve és visszaélve, a pluralista politikai berendezkedést a végleteiig kihasználva ellehetetlenítették az akkor immár másfél évtizede húzódó strukturális reformokat. A kormányoldalt „vagy-vagy” játékra kényszerítették: vagy reformok, vagy hatalom. (Meg kell itt jegyezni ugyanakkor azt is, hogy maga a kormányoldal sem volt sem tudásban, sem program terén, sem pedig „lelkileg”, mentalitásában felkészült reformer – hiszen egy következetesen végigvitt, a társadalmat és a gazdaságot a minőség- és teljesítményelvűségre átállító reform során a saját oldal személyes érdekeivel kerültek volna szembe.) Pedig ha igaz lett volna az, hogy a Fidesz, élén Orbánnal az emberekért, a haza érdekében politizált, akkor éppenséggel az emberek és az ország hosszú távú érdeke az lett volna, hogy ellenzékként „tűzzel-vassal követeljék” a reformok véghezvitelét. Orbánék, ha hatalmat akartak szerezni a következő, 2010-es választásokon, csakis szembemehettek a kormánnyal, hiszen ellenkező esetben – konstruktív ellenzékként – sok érdeksérelemmel járó reformokat, megszorításokat és az állampolgári kötelezettség-és felelősségvállalás növelését kellett volna támogatniuk, ez pedig nem tette volna éppen népszerűvé őket. Így még akár a kormányváltás is kétségessé válhatott volna, nemhogy a „több mint kétharmad”.
…És Orbánék hatalmat akartak – a hatalmat akarták, nem az ország és a nép hosszú távú érdekeit képviselni, hanem a saját érdekköreikét. Ehhez pedig kellett a több mint kétharmad – mert alkotmányos átalakítást csak ennek birtokában lehetett végrehajtani.
A több mint kétharmadhoz pedig a populizmus kellett – ezért (mint fentebb írtam, a saját érdekükben és a saját érdekköreik céljait követve) nem lehettek konstruktívak ellenzékben. Nincs ugyanis konstruktív populizmus – a konstruktivitás mindig realista, a populizmus pedig sohasem! Visszatekintve a tevékenységére, kijelenthetjük, hogy Orbán már 2002-es vereségétől kezdve a hatalmat választotta az ország érdekei helyett – és hogy ezt leplezze, úgy tematizálta át a közbeszédet, hogy összemosta és azonosította a saját és támogatói érdekeit az országéval. („A haza nem lehet ellenzékben!”: a haza mi vagyunk, érdekeink tehát automatikusan a haza érdekei is.)
Ekkor alakulhatott ki és szilárdulhatott meg benne az a belső meggyőződés, hogy hatalmának ez biztosíthat szilárd alapot: ha tartósan képes úgy „áttematizálva tartani” a magyar társadalom kellően nagy hányadát, hogy ne tegyenek különbséget „Orbán-érdek” és magyar érdek között. És ezzel párhuzamosan azt is meg kell akadályoznia, hogy mások, számottevő erők megkérdőjelezhessék, vagy pláne érvényteleníthessék ezt a tematizálást, ezt az érdekazonosítást. Márpedig: plurális viszonyok között, amikor a jogállam nem csupán eltűri, hanem alapelvévé is teszi, hogy a véleménykülönbségek a politikában is megjelenjenek, aligha képzelhető el az, hogy és a tapasztalati tények, a szerény kormányzati teljesítmények ellenében is huzamosan fenn tud maradni a számára kívánatos tematizálási monopólium. Ha pedig az (általa irányított) jogállam nem csupán elveiben, hanem gyakorlatában és a vezetőit átható mentalitásban is pluralista, akkor a közpénzekből is támogatja a pluralizmust jelentős részben megtestesítő pártokat. Hiszen ahogy a poszt elején írtam már, a magyar pluralizmus fenntartása még nem várható el a demokratikus értékrend fontosságáról személyes élettapasztalatai és/vagy generációs öröksége által még meg nem győzött magyar társadalomtól… De ha Orbán nem csupán eltűri, hanem támogatja is a pártokat, akkor azzal a saját sírját ássa.
Amint az elmúlt 22 év bizonyította, a plurális jogállamot „kitöltő” eddigi magyar pártok nem sok tartós hasznot hoztak a magyar társadalom számára. Az időleges anyagi előnyöket megette a válság, a jogokkal nemigen élt az emberek többsége, a magyar gazdaság erőforrás-teremtő képességét nem sikerült növelni. A magyar társadalom és gazdaság problémái jórészt ugyanúgy megvannak, mint 22 évvel ezelőtt. Minden jel arra mutat, hogy egyik jelenleg létező politikai erő sem lesz képes mindezen változtatni – hiszen ha képes lenne, ha „benne lenne ez a lehetőség”, akkor ennek már komoly bizonyítékai lennének. Nem hozhat igazi változást és nem ad reális jövőképet a Fidesz öncélú és lelki problémákat hatalommal túlkompenzáló „oligarchizmusa”, mert szétveri a teljesítmény- és tudásalapú társadalom lehetőségét. Nem a jövő pártja az MSZP sem, hiszen olvasva legújabb programtervezetét (ld. itt, a LETÖLTÉSEK menüpont alatt: http://www.mszp.hu/hirek/mesterhazy_attila_beszede_az_mszp_vitairatanak_bemutatojan) abban semmi eredeti és innovatív nem szerepel – konkrétumok és bejárható pályák helyett pedig „kell”-ekkel van tele. Az LPM még mindig ott tart, hogy „Lehet más…”, de hogy milyen az a más, hogy mitől működik jobban, mitől teremt lényegesen több erőforrást és mitől, miképpen hozza el a társadalom mentalitásának felelősségvállalóvá, öngondoskodóvá és polgárivá válását, arról semmit sem tudunk. A Jobbik egy olyan „megoldást” ajánl – a kirekesztő radikalizmust – amely még soha és semmikor nem hozott sem jólétet, sem fejlődést egyetlen társadalomnak sem. Az, hogy bajainkért mindig másokat okolunk, lehet népszerű, de a gyakorlatban nem ez az eredmények alapja.
De van még egy oka annak, hogy a magyar társadalom idegenkedik a pluralizmustól és az abban megtestesülő véleménykülönbségektől, és e véleménykülönbségek versenyétől. Ez az ok nem más, mint hogy a magyarság hosszú évszázadok óta folyamatos háborgatásban élt, emiatt „nyugalomra”, kiegyensúlyozott viszonyokra vágyik – ebből következően pedig mindenféle „vitatkozást”, egyet nem értést idegesen és ellenségesen fogad. Amikor a pártok (nagyon sok ember számára felfoghatatlan, vagy éppenséggel a szemükben semmit sem jelentő) dolgokról vitatkoznak, azt kb. „az urak civódásaként” fogja fel. „Miért nem tudnak ezek egyetérteni és szépen együttműködve dolgozni az országért?” – teszik fel a kérdést. Mindez jó mutatja azt, hogy nagyon sok emberünk semmit sem tud a modern társadalmakban szükségszerűen jelenlévő érdek- és nézőpont-különbségekről. A fejükben az egyértelműen hierarchizált társadalom és a felülről kapott, alul teljesített verdiktek világképe él, ahol neki, az „alul lévőnek” nincs sem oka, sem lehetősége elgondolkodni az ország, vagy a kisebb közössége dolgain, abban állást foglalni és megalapozott döntést hozni. A világot nem úgy fogja fel, mint egy demokrata, hanem úgy, mint egy alattvaló. Úgy viszonyul a demokráciához és a pluralizmushoz, mint egy természeti nép fia a fejlett technológiához: nem ismeri, nem tudja, mire és hogyan használhatná – és ha mégis a kezébe kapja, önveszélyes helyzetbe jut!
…Minek kellene akkor mégis megtartanunk a (mint láttuk, eddig nem sokat bizonyított, lejárt szavatosságú) pártjaink közpénzből való finanszírozását? Nos, azért, hogy nyitva hagyjuk a versenyt és meghagyjuk a lehetőséget arra, hogy valamikor majd „jobb minőségű” pártjaink és politikusaink lehessenek. Azért is kell a pluralizmus, hogy Orbánék ne érezhessék úgy, hogy teljesítmény nélkül, stabil gazdasági növekedést és erőforrás-bővülést hozó politika nélkül, az ország vagyonát, anyagi erőforrásait és a közpénzeket önmaguk érdekében használva is megtarthatják a hatalmukat.
Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy bármiképpen is alakul a magyar pártok központi költségvetésből történő finanszírozása 2013-’14-ben, egy új politikai erőnek ez közömbös. Hiszen a pártok az előző választásokon elért eredményüknek megfelelően kaphatnak támogatást. Ezért, ha egy új politikai közösség a ma inaktív, ám támogatható pártot-programot kereső mintegy másfél millió embert akarja megszólítani, akkor ennek az új pártnak mindenképpen 100%-ban önállóan kell biztosítania működésének és kampányának anyagi alapjait. „Oligarchákkal” nem lesz célszerű szövetkeznie, hiszen akkor elveszíti cselekvési szabadságát, továbbá a mai kormányerők azonnal nekiesnek és rábizonyítják, hogy valójában az új párt nem más, mint oligarchák játékszere és trójai falova. Az is ellene szól az üzleti körökre épített pártfinanszírozásnak, hogy a mai magyar viszonyok közepette aligha akadna számottevő vállalkozás, üzleti kör, amely vállalná egy ellenzéki erő pénzelését és ezzel annak deklarálását, hogy ő bizony nem része a „nemzeti együttműködés” orbáni rendszerének. Komoly magyar vállalkozás aligha élné túl komoly veszteségek nélkül ezt…
Azonban… Nem magyar tulajdonban lévő, világviszonylatban is jelentős, ám a mai kormány által többszörösen is „megnyúzott” vállalatok már nem ennyire sérülékenyek. Ráadásul ők a támogatásét cserébe már azzal is megelégednének, ha a kormányváltást követően megszűnne az „extrakiszúrás” a „nem nemzeti” és/vagy a mai hatalom érdekköreibe nem tartozó nagyvállalatokkal. Ők, adott esetben támogathatnak egy européer, komplex, reális programmal előlépő politikai csoportosulást. E támogatással semmit sem veszíthetnek – hiszen ha nem teszik és marad Orbán rendszere, akkor maradnak a „nem nemzeti tőkésekkel” szembeni „pogromok” is. Rosszabb tehát nemigen lehet már nekik. Ugyanakkor, ha támogatják a szó valódi értelmében vett magyar nemzeti megújulást, akkor ezzel a saját imázsuk is javul, hiszen már nem lesz olyan egyszerű rájuk mondani, hogy „csak visznek” innen. (A megvert „nemzeti oldal”, persze, majd még jobban csahol – de hát a kutya ugat…) Ám ez csak egyszeri eset lehet – hiszen senki sem bolond, hogy hosszú távon és rendszeresen finanszírozza mások demokráciáját. És nem is lenne célszerű, ha az ország politikai rendszerének fenntartását egyfajta „politikai multiadóra” építenénk rá…
Bizony, nagy szégyen az, hogy 22 évnyi demokrácia és pluralizmus után nem tartunk ott, hogy egy, a magyar nép érdekeit semmibe vevő kormány leváltása nem megy tisztán saját erőből… A kormányváltást követően azért (is) kell majd helyreállítani és a plurális alapú politika valódi költségeihez igazítani a pártok költségvetési támogatását, hogy ezentúl a saját politikai rendszerünket önerőből tartsuk el. Aztán majd eljön az az idő is, amikor kellő számú magyar polgár fogja fel, hogy személyes érdeke is a politikai eltartása – nehogy azt mások vásárolhassák meg, a saját céljaikra, mint ahogy az elmúlt években az „napi gyakorlattá” vált.
2012.05.17. 15:50 Szerző: Đđ
Jövel, szentlélek Úristen!
Jövel, Szentlélek Úristen
Töltsd be szíveinket éppen
Mennyei szent ajándékkal
Szívbeli szent buzgósággal.
Bodrogközi vallásos népdal
„Jöjjön már valaki és csináljon itt végre rendet!” – ez az a mondat, amely a leggyakrabban fogalmazódik manapság meg azok fejében, akiket valamennyire is érdekel a politika, „közös dolgaink”. Tényleg olyan ez, mintha az isteni csodára várnának: úgy hangzik ez a mondat, mintha az állampolgároknak semmi dolguk nem lenne az állammal, mintha azt valaki helyettük kellene, hogy üzemeltesse. Van persze ilyen állam: az autokrácia. Nemrég még Magyarország is az volt, ez él tovább a zsigerekben. (Lehet, hogy hamarosan megint az lesz – de ez most nem téma, csupán annyiban, hogy ha ez megtörténik, bizony, azt is az állampolgári passzivitás fogja lehetővé tenni…) Továbbél a zsigerekben az, hogy nekünk az állammal, a köz dolgaival nem kell és persze nem is lehet törődnünk, aki pedig mégis beleártakozna, csak a rövidebbet húzhatja. Az ország ügyeit a hatalmasok intézik – akik „valahogy” jutottak oda, de minden esetre tőlünk, az akaratunktól és persze az érdekeinktől függetlenül. Így is kormányoznak? Teszik, amit akarnak, legfeljebb megpróbálják elhitetni velünk azt, hogy mindezt a mi érdekünkben teszik. Mi pedig szolgáljuk és eltartjuk őket a munkánkkal. (Persze ez a munka – mivel céljához nem sok közt érzünk magunkban – nem valami lelkes és odaadó: olyan, amilyen…)
Ez a beidegződés olyan, mint egy szörnyű kényszerképzet: nem engedi, hogy az eszünk szerint cselekedjünk! Annyira bennünk van ez, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk felelős állampolgárokká lenni tőle. Mindig csak egy szál magunkban gondolkodunk: úgy látjuk magunkat, mint a hatalommal szemben mérhetetlenül kicsi és gyenge entitást, amely ráadásul nem is képes, nem is mer együttműködést kezdeményezni a többi kis „hangyamagyarral”. Társadalmi ösztöneik azt sugallják, hogy „úgysem sikerülne” – mert a többiek is kicsik, félnek és tehetetlennek érzik magukat és inkább elütnék a feléjük kinyújtott kezünket…
Kicsinek érezzük magunkat azokhoz a hatalmas feladatokhoz képest, amelyeket egy valóban jól felépített és jól működő ország összerakása megkövetelne – azt sem tudnánk, hogyan kezdjünk hozzá! Hiszen sosem csináltunk ilyet, igazából még kicsiben sem. Ha pl. gründolunk egy vállalkozást, akkor ott sem szoktunk minden részletet végigelemezni-végiggondolni: belevágunk néhány infó, egy-egy ötlet birtokában, aztán ahogy lesz, úgy lesz – amúgy magyarosan! Hát akkor egy modern ország? Az hogy kell megtervezni és megcsinálni? Ki tudhatja ezt – mert mi, egyszerű, atomizált kismagyarok biztosan nem!
…Elmondom, hol hibázik a fenti gondolatmenet. Ott, hogy külön dolog a kisemberek egymásra találása a közös hosszú távú érdekeik mentén és szintén külön dolog az, hogy miképpen lehet egy országot összerakni. Az előbbi a tömegbázis, amely megbízza az utóbbit, a közérdeket megvalósítani képes kormányzatot. Az előbbi feladata az utóbbi kontrollja és annak biztosítása, hogy folyamatosan csak olyanok kaphassanak megbízást a köz vezetésére, akik a köz céljait tekintik feladatuknak, nem pedig a magánérdekeikhez használják a hatalmat eszköz gyanánt. A „kisembereknek” nem feladatuk egy jól működő demokráciában az, hogy ők maguk, a saját fejük után próbálják átlátni, megtervezni és működtetni a folyamatokat, amelyek egy állam vezetésével járnak. A kisemberek feladata az, hogy ők, mint közösség, „jó tervezőket és szerelőket” szerződtessenek.
A poszt elején emlegetett „rendet” csak olyanok csinálhatják meg, akiknek megvannak ehhez a képességeik, a tudásuk és akiket a polgárok alkotta politikai közösség „vett fel erre a melóra” – és akik persze ezét illendő honoráriumot is kapnak! Mert veszélyes populizmus az, hogy „A politikusok kapjanak minimálbért!”, mondván: akkor majd átérzik az „eccerű emberek” helyzetét és ezért értük fognak dolgozni. nem: akkor a pénzért fognak dolgozni – és olyanok állnak politikusnak, akik (akárcsak a mostaniak) hangzatos és népszerű szólamokkal szerzik meg előbb az egyszerű emberek bizalmát, aztán pedig a hatalmat felettük.
Az a természetes, hogy aki a legjobb valamiben, aki kiemelkedőt nyújt, az kiemelkedő honoráriumra is tarthat igényt. Ugye, mindenki félne, ha rosszul fizetett orvosok kezelnék a bajait – hát akkor miért gondoljuk, hogy rosszul, „minimálisan” fizetett politikusok majd jól fogják kezelni az ország, mindannyiunk problémáit? Ugyan már!
Mindebből talán már mindenkinek világos, hogy nem akadálya a helyes és sikeres politikának az, ha az ezt kívánó kisemberek önmaguk, egyedül nem értenek az államszervezéshez és egyedül, egyenként nem is tehetnek semmit a jelenlegi hatalom ellen. Mert közösen felkérhetik a megfelelő szakembereket – és ezzel teljesen új helyzetet teremthetnek!
„…lisztet, sajtot, sárgaszínű mézet vegyitett be
pramnoszi borba; de ádáz mérgét is bekeverte,
hogy honi földjüket ők attól leigázva feledjék.
És miután odaadta, kiitták, nyomban utána
vesszővel megcsapta s az ólba terelte be őket.”
Homérosz: Odüsszeia, X. ének – i. e. VIII. század
(ford.: Devecseri Gábor)
Kezdetben vala a drachma, aztán lőn az euró – és a görög látá, hogy jó. Jó, hát persze: mert nem ő tartotta fenn azt a valutát, „arcának verítékével”… És most, alig 12 év múlva, lehet, hogy ismét lőn drachma! A görögök ott tartanak, ahol bő egy évtizede – csak mégsem: ha felülről nézzük, akkor csak egy kört írtak le (drachma-euró-drachma), de ha térben nézzük a dolgot, akkor látjuk, hogy nem kör az, hanem spirál – spirál, ami lefelé halad!
Most, hogy sokaknak egyre nehezebb lett-lesz az élet, most, hogy sokan bizony elveszítették a korábban élvezett támogatásokat, juttatásokat, szociális vívmányokat – az ún. „szerzett jogokat” – egyre gyakrabban hangzik el a címbeli kifejezés: „népakarat”. Erre hivatkoznak az érdekképviseletek, erre hivatkoznak az ilyen-olyan alternatív, civil szerveződések és az új politikai csoportosulások is – nem csupán nálunk, hanem Európa „problémás” országaiban is.
De mit „akar a nép” ezekben az országokban? Egy szóval: jólétet. Két szóval: teljesítményfüggetlen jólétet. Hosszabban: az adott társadalom és gazdaság teljesítőképességétől, erőforrás-előállító kapacitásától független jólétet, jólétet, anélkül, hogy számot vetnének ennek forrásoldali fedezetével – illetve inkább fedezetlenségével.
Ha a létminimumot meghaladó igényei vannak egy embernek, vagy egy társadalomnak, akkor két lehetőség van: vagy a piac fizeti ki az igények kielégítésével járó „számlákat” – úgy, hogy megvásárolja a termékeinket, igénybe veszi a szolgáltatásainkat, mert azon jók -, vagy pedig (ha ez az út nem járható), lejjebb kell adni az igényekből. Az első munkát és szervezést igényel, a második pedig belátást és beletörődést a szűkölködésbe. Lehet választani – akár egyénileg, akár össztársadalmi szinten. Csak egyet nem lehet: keverni a kettőt: jól élni a piac által nem valami sokra tartott munkából.
Persze lehet arról beszélni, hogy „a piac értékítélete torz!”, vagy arról, hogy „direkt büntetnek minket!”, esetleg emlegethetjük a „kettős mércét” is – de ezekre rendszerint azok hivatkoznak, akik mások kontójára szeretnének jólétet maguknak. A „mások kontójára való jóélést” másképpen hitelből élésnek, még pontosabban a hitelek felélésének nevezik. …Hogy ez hová vezet, azt tudhatja minden magyar, aki emlékszik a Kádár-rendszerre és az utána következő időszakra (amely tulajdonképpen máig is tart – és épp ideje lenne már végét vetni!)
Görögországban és Franciaországban az embereknek elegük van a „bűnös megszorításokból”, ahogy a görög „extrémbal”, a ΣY.PIZ.A - Syriza (Συνασπισμός Ριζοσπαστικής Αριστεράς - Radikális Baloldali Koalíció) vezetője fogalmazott. Ismét előmászott az a fajta populizmus, amely mások hibáit hangozatva próbálja takargatni a saját hamisságát. Ezek a politikusok ugyanis nem abban láttatják a saját országuk gazdasági bajainak okait, hogy lemaradtak a teljesítményversenyben, hanem (például) abban, hogy az országban és a korábbi politikai elitben „tombol a korrupció”. Azonban arról nem szólnak, hogy (például) a korrupció éppen azokra a társadalmakra (és elitjeikre) jellemző, amelyek nem teljesítményalapúak. És hát…, ha ők, az „új, a népakaratot megtestesítő” politikai vezetőaspiránsok sem az igazi okokat nevezik meg az adott társadalom és gazdaság bajainak alapjaiként, akkor vajon ők teljesítményorientáltak-e? Mert a teljesítmény mindig a valóságon alapul és abból indul ki.
Igazuk van-e az embereknek, amikor „könnyű életet” követeknek a politikusoktól? És vajon miféle politikusok azok, akik meg is ígérik ezt nekik? Az az igazság, hogy ezek a politikusok éppen olyanok, mint a választóik: könnyű utat akarnak maguknak a sikerhez és az élethez – nemigen törődve azzal, hogy ennek mi lesz a következménye később. Nem gondolkodnak a távolabbi jövőn – nekik a „most” kell! Ahogy a választóik egyik hónapról a másikra élnek és nem képesek tervezni, mert az sosem volt sem elvárás, sem lehetséges számukra, úgy ezek az újsütetű politikusok sem képesek megtervezni a jövőt és komplex rendszerként felfogni és megtervezi a politikát, mert ők maguk is ugyanabból az anyagból vannak, mint a választóik. A jövő meg majdcsak lesz valahogy – abban bíznak, hogy ha majd jön a (következő) probléma, akkor improvizálnak valamit és élnek tovább, remélhetőleg jól. Minden bizonnyal tudják ők is, hogy amit ígérgetnek – hogy menjünk csak tovább az előző évek útján és ne legyenek „bűnös” (értsd: kellemetlen) megszorítások, az lehetetlen. Lehetetlen, mert amikor ezek az országok és lakosságuk tekintélyes része jól éltek, akkor a más országok polgárai által megkeresett-félretett pénzből származó hitelekből éltek jól. Ám ezek az országok rájöttek, hogy rosszul helyezték ki a pénzeiket: olyanoknak adták ki, akik képtelenek azt (természetesen kamatostól) visszafizetni. Azért képtelenek, mert nem dolgoznak elég jól ehhez. Még annyira sem dolgoznak jól, hogy önmagukat eltartsák az általuk vágyott-megszokott szinten, nemhogy a másoktól kölcsönkapott pénzt is kitermeljék…
Amikor azt írom, hogy „nem dolgoznak elég jól”, akkor ez azt jelenti, hogy az általuk végzett munkáért nem kaphatnak a „világpiacon” annyi ellenértéket, amennyire szükség lenne ahhoz, hogy a fogyasztási oldalon minden mehessen úgy, ahogy korábban. Van egy érdekes korreláció: azok a társadalmak, amelyek magas csereértékű munkát végeznek, azok sokkal megfontoltabban bánnak a munkájukért kapott ellenértékkel is, ellenben…, de ezt a mondatot inkább be sem fejezem!
…Fentebb emlegettük a bajban lévő társadalmakban elharapózott korrupciót, mint amit (részben helyesen) a népakarat nevében fellépők és gyakran maga a nép is a bajok gyökerének tart. Ezzel összefüggésen a különféle „népakarat-erők” (újkommunista, antikapitalista, antiglobalista mozgalmak, szakszervezetek, valamint zöldszervezetek) azért is népszerűen és vonzóak a választóik szemében, mert (értelemszerűen) nem részei a régi, lejáratódott és gyakran korrupt establishmentnek. Ám amikor e politikai erők és vezetőik kapcsán az ártatlanság hímporáról beszélünk, ne feledkezzünk meg mi, magyarok a korai Fideszről: ők is azért kaptak bizalmat sokaktól akár a rendszerváltáskor, de még 1998-ban is, mert nem voltak részei (látszólag…) az establishmentnek – aztán ma láthatjuk, hogy mennyire azokká váltak! …De a példájuk jól mutatja, hogy aki populista szólamokkal igyekszik sokakat maga mellé állítani, hogy általuk szerezzen hatalmat, az ezt biztosan nem a népért teszi, hanem magának akar valamit. Aki valóban a nép érdekeiért kíván politizálni és ezért törekszik a hatalomra, az nem mondhat olyasmiket, amik – ha valóra is próbálják váltani azokat a megszerzett hatalom birtokában – hosszabb távon éppen a népet nyomorítják meg és igen hosszú, nemzedéknyi időre!
Szokás még az állam korrupt és pazarló mivoltával magyarázni e „népakarat-körökben” egy másik szokást is: az adóelkerülést. És valóban: minél korruptabb a politika, annál valószínűbb, hogy van igazság abban, hogy az állam az adókkal rosszul gazdálkodik. Ám a rossz gazdálkodás oka nem a korrupció maga. Valójában a korrupció és a közpénzek pazarlása egyazon tőről fakad: onnan, hogy az adott társadalmakban igazából nem szokás úgy érezni, hogy ők egy pozitív célokért együttműködő közösség tagjai – és ebből következően nem is éreznek felelősséget a (valójában funkcionálisan nem is létező) közösséggel szemben. Mert az igazi közösség tagjai közös célokért működnek együtt, azért, hogy legyen valami (érték, munkakultúra, élhető, a polgárok által önkéntesen vállalt szabályok alapján működő emberi környezet)– és nem azért, hogy „Ne legyen!” (Megszorítás, szerzett jogok megkurtítása, életszínvonal-csökkenés – noha ezek, mint fentebb olvasható, nincsenek alátámasztva forrásoldalról.)
…És miféle recepttel állnak elő a gazdasági válság megoldására a megszorítások helyett ezek a „népakarat-mozgalmak”? Hát persze: a belső fogyasztás által felpörgő gazdaság ötletével – akárcsak Matolcsy! Mindenki ezt veszi elő, aki hatalmat akar, a saját céljaira, és ezért nem törődik azzal, hogy a neki adott hatalmáért majd milyen árat fizet az ország, a nép, aki akarta őt és „nemmegszorításos” módszerét.
Ezzel csak az a baj, hogy az „ingyenpénz” a belföldi gazdaságban az ott előállított termékek és szolgáltatások minősége által nem alátámasztott pluszkeresetet indukálna – ezzel pedig csak kitolná a szüksége gazdasági hatékonyság- és minőségjavítást. Nem válna ezzel versenyképesebbé a gazdaság – csupán egy kis ideig (amíg ki nem pukkanna ez a finanszírozatlan belső kereslet) még tovább élhetne a nemzetközi versenyt már korábban elveszített struktúra… A végén - igazi, világpiaci kereslet híján – így is-úgy is összeomlanak ezek a nem hatékony és nem minőségorientált gazdaságok – akárcsak a szocialista országok gazdaságai annak idején, ha még emlékeznek erre azok, akik szimpatizálnak ezekkel a „népakaratos” receptekkel. De van másik, még közelebbi példa is: amikor 2001-2002-ben a Fidesz elszabadított lakáshitelezésével, majd a Medgyessy-féle „jóléti rendszerváltás” 100 napos programjával került termeléssel alá nem támasztott pénz a magyar lakossághoz, akkor is csak pár évre „pörgött fel” a gazdaság (illetve annak egyes ágazatai, pl. az építőipar), de annak a vége is a devizahiteles-válság lett.
Nemrég írtunk már arról, hogy a hitelből finanszírozott gazdaságélénkítés kockázatos (Poroszok dicsősége, magyarok nyomorúsága - http://progressziv.blog.hu/2012/05/12/poroszok_dicsosege_magyarok_nyomorusaga). Mert ha jövedelem-kiáramlással szeretnék a gazdaságot „fogyasztás-oldalról” lendületbe hozni és ez nem jön be, akkor még mélyebb válságba jut a gazdaság, még inkább elszegényedik a társadalom és immár a kilábaláshoz nem állnak rendelkezésre azok a (hitel-)források, amelyekből a sikertelen gazdaság-felpörgetést finanszírozták.
…Aztán szokták még azt is ajánlgatni, hogy „Ne fizessük vissza a hiteleinket!” – sem az ország a nemzetközi pénzpiacoknak, sem az emberek a bankoknak, merthogy azok „diktálnak” és „visszaélnek az erőfölényükkel”…
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a bankokban az emberek pénze van: ők tették oda, betétekként, ők adták oda a bankoknak, hogy azok haszonnal fektessék be azt, minél nagyobb hozamot termelve ezzel nekik, a betéteseknek. Amikor a bankok arra törekedtek és törekednek, hogy a nála lévő „mások pénzét” minél nagyobb haszonnal helyezze ki, adja kölcsön, akkor ezzel csupán a betétesek elvárásait teljesíti – csupán az emberek akaratát, a népakaratot követi! Amikor pedig az emberek „a bankok kapzsiságáról” beszélnek, jó, ha nem feledkeznek meg minderről…
Összefoglalva: ezek a bajban lévő társadalmak a belőlük hiányzó belátásképesség miatt vannak bajban - és sajnos ez a hiány mit sem változott a válság következtében. Sőt: talán még kevésbé tudatosan hoznak újabb és újabb, nem éppen célszerű döntéseket, juttatva ezzel hatalomba egyre inkább „hozzájuk hasonló” mentalitású politikusokat és juttatva ezzel önmagukat még nagyobb bajba. Ez egy ördögi kör: ahhoz, hogy kitörjenek belőle, fejlődniük kellene a polgári képességek terén – de e fejlődést senki és semmi nem ösztönzi az adott társadalmakban belülről (az, hogy megírja a tutit néhány nyugat-európai sajtóorgánum, az adott társadalmakat alkotó emberek nagy tömegeinek semmit sem jelent – el sem jut a tudatukig és nem okoz ott változást…) Továbbá akadályozza a „pánik” is az ésszerű döntések meghozatalát.
A népakaratot csak ott érdemes napi politikai gyakorlattá tenni, ahogy a népet nagyfokú valóságérzék jellemzi. Ha másként történik, abból épp azoknak lesz a legnagyobb bajuk, akik „népakarnak”. Biztosan nem lesz könnyű elfogadni „a legrégibb demokrácia” népének azt, hogy éppen a demokrácia helyes működtetéséhez való képességekben szenved komoly hiányt – és nem könnyű a magyar „népakarat-párti” választóknak sem azt belátni, hogy az államot ők alkotják és hogy ez az állam korábban számos olyan ígéretet tett nekik, amelyekről elhangzásuk pillanatában tudható volt, hogy nincs (forrásoldali) alapjuk. Akik most azt követelik, hogy semmi se változzon, hogy járjon minden ugyanúgy tovább, ahogy korábban, azok önmaguk legnagyobb ellenségei – de sajnos ezt nem látják. Azt hiszik, hogy (például) Orbán a hibás (vagy akármelyik másik politikus) – pedig ők adták oda a hatalmat. És azt hiszik, hogy ha Orbán helyett egy másik demagógot juttatnak a hatalomba, azzal előrébb lesznek. És azzal sem lennének előrébb, ha ők maguk vennék a kezükbe valamiféle bázisdemokrata módon a hatalmat – mert ők sem képesek és nem is akarják összerakni a vágyakat a forrásokkal.
Csak egy megoldás van: az, ha a népakarat elkezdi működtetni a demokráciát, de annak igazi értelmét szem előtt tartva – hogy t. i. a nép akaratából a nép hosszú távú érdekeit a legjobban szolgálni képesek gyakorolhassák a hatalmat. Mindaddig, amíg bármi más utat akar járatni a néppel a népakarat, csak újabb drachma-euró-drachma-euró-köröket fognak futni!
2012.05.14. 15:59 Szerző: piefke
Kultúrharcra fel!
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
József Attila: Thomas Mann üdvözlése – 1937.január
Az előző posztunkban (Az EU, mint technológiai szükségszerűség - http://progressziv.blog.hu/2012/05/14/az_eu_mint_technologiai_szuksegszeruseg) arról volt szó, hogy az Európai Unióhoz tartozásunk szükségszerű és elkerülhetetlen következménye annak, hogy a modern technológia világában akar élni a magyarság túlnyomó többsége. Most arról lesz szó, hogy vajon mit kell ennek érdekében tenni az ifjúságnevelés terén – és hogy ami ma e téren van, az vajon „kompatibilis-e” az uniós léttel? Arról lesz szó, hogy miért „jobboldali”*, „nemzeti keretekben gondolkodó” a mai ifjúság jelentős többsége és hogy ez ebben a formában és mértékben érdeke-e a magyar társadalomnak?
Ma az informatika és az internet következtében korlátlan információs és szocializációs verseny folyik a világban: a fiatalok mindenhez hozzáférnek a neten. A társadalom feladata és felelőssége őket orientálni. De mivel olyan, hogy „a társadalom” nincs, hanem különböző vélemények és érdekek vannak egy társadalmon belül is, ezért ha egy ilyen „véleménycsoport” szeretné, ha minél több fiatal győződne meg az általa képviselt értékek, nézetek megalapozottságáról, akkor ebben aktívnak kell lennie…
És lám: vannak is olyan véleménycsoportok, amelyek ezt csinálják is: a jobboldali, konzervatív, vagy akár a radikális nézet- és érdekközösségek javában nyomják önmagukat a neten és szervezik a fiatalok számára a különféle szocializációs fórumokat.
A fiatalok ma Magyarországon egyértelműen jobbra húznak. Nagyon jobbra, szélsőjobbra. Már az általános iskola sem mentes a jobbos ideológiáktól, a középiskolában és a felsőoktatásban pedig ha politizálás, akkor az az esetek jelentős többségében jobbos. A fiatalság irányokat keres, válaszokat vár a kérdéseire, megoldásokat szeretne a szemmel látható problémákra – és az orientációban, a kész, könnyen befogadható válaszokban és az egyszerű megoldásokban a jobboldal nagyon erős! Továbbá: a fiatalok közösségre és élményekre, emóciókra vágynak – és itt is sok-sok jobboldali beállítottságú csoportot, mozgalmat, aktivitást tapasztalhatunk. Vannak ugye egyfelől a „történelmi keresztény egyházak” a maguk ifjúságnevelési intézménystruktúráival, vannak a „polgári konzervatív” ifjúsági szerveződések – és vannak bizony a „radikálisok” is. Ha most lennék tizen-, huszonéves és valami véletlen folytán nem csupán a jobbos társadalommagyarázatokra lennék kíváncsi, nagyon nehéz dolgom lenne. Igen könnyű találni nemzeti beállítottságú közösségeket, szubkultúrákat és információs forrásokat – de alig léteznek (mondjuk) az európaiság élményét adni képes lehetőségek.
… Mert a fiatal nem arra kíváncsi, hogy hányan ülnek az EB-ben és miféle adminisztratív mechanizmusok és jogszabályok mozgatják az Uniót – ő arra (lenne) kíváncsi, hogy mi is ez az egész „európaiság”: mire jó ez és mit jelenthet ez NEKI? A fiatal emocionálisan választ közösséget, identitást.
Márpedig arra, hogy a mai magyar fiatal Európához érzelmi kötődést alakíthasson ki, semmiféle ajánlattak, lehetőséggel nem szolgál számára senki sem! …És akkor csodálkozunk, hogy az ifjúságunk „nemzeti keretekben” gondolkodik. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindahányan tagjai a Gárdának, vagy éppen Árpád-sávos zászlókkal flangálnak az utcákon. Ez „csupán” azt jelenti, hogy a bennük kialakuló, a fejükben felépülő és megszilárduló világkép és magyarságtudat egy kirekesztő, sérelmi politikán alapuló és a frusztrációkat túlkompenzáló, hamisan összerakott „igazságokból” álló, éppen ezért a valódi világban működésképtelen és az eligazodást, vagy a kapcsolatok kiépítését ellehetetlenítő katyvasz lesz. Aki pedig a világot rosszul értelmezi, az abban sikeres sem lehet.
Képzeljünk el egy játékot: a játékban résztvevőknek egy ismeretlen labirintusban kell bekötött szemmel haladniuk, úgy, hogy a továbbhaladásra és pozíciójukra vonatkozó infókat fülhallgatón kapják. Mármost: mi történik akkor, ha a fülhallgatóban beszélő konzekvensen félretájékoztat? Hát az, hogy a játékosok folyton a falnak csattannak! Éppen ezt a játékot játszatjuk a fiataljainkkal most: a „nemzeti keretekbe zárt”, „frusztráltjobbos”, vagy éppen a hoffmannista, „engedelmes magyarokat” nevelni akaró ifjúságnevelés-félretájékoztatás következménye a folyamatos falnak menés lesz, ha majd ezek a fiatalok veszik át az országot!
…Mert az a világ, amely a magyar jobbos propagandából összeáll a fiatal fejekben, egy sosemvolt, hamis, logikai bakugrásokkal teli világ lesz – és ez a XXI. században halálosan veszélyes. Veszélyes az egyes emberre is, de az egész társadalomra is.
A jobbossággal, annak „hungarikum-változatával” nem az a bajom, hogy jobbos, hanem az, hogy hazug és célszerűtlen. Nem a valóságot festi le és nem a valóságos kérdésekre szolgálnak válaszokkal. A jobbosság „simán kihagy” hatalmas embertömegeket a társadalomból – és ezzel nem csupán a szociális hátrányokkal küszködőkre, vagy általánosságban az „alsóbb néposztályokra” gondolok, hanem arra is, hogy ma már a társdalom nem az egy országban élőket jelenti, hanem azt a közösséget, amellyel az életünk, a munkánk során együttműködünk, amelynek részeként létezünk – ahogy azt a már fentebb is hivatkozott előző posztunkban (Az EU, mint technológiai szükségszerűség - http://progressziv.blog.hu/2012/05/14/az_eu_mint_technologiai_szuksegszeruseg) megfogalmaztuk: akikkel közös technológiát használunk éltünk során. Ezt a közösséget pedig Európai Uniónak hívják.
…Ki mondja, hogy a magyar társadalom „véget ér Hegyeshalomnál” – amikor szinte semmi sincs, ami „tisztán magyar” lenne? És ennek ellenére, hogy ez így van, és hogy a jövőben még inkább így lesz, egyszerűen nem léteznek közösségek, fórumok, folyamatok és szervezett akciók, amelyek által a fiataljaink európai kötődésűekké válhatnának.
Említettem, hogy vannak „nemzeti érzelmű” programok… Például a „nemzeti ügyek kormánya” bevezette, hogy minden gyerek az érettségiig jusson el valamely környező ország magyar kisebbség lakta területére – hogy „erősödjön a magyarság- és összetartozás-tudata”. Ez igazán zseniális – mert ugyan miről fognak ott szólni a beszélgetések? Nyilván az elnyomott kisebbségi magyar sorsról, meg hatalmaskodó, magyartalanítani akaró oláhokról, tótokról – de arról aligha, hogy mit is csinált a magyar állam és uralkodó osztály e területeken Trianon előtt? A végeredmény? Megtanulják a gyerekek megutálni azokat, akik a közvetlen szomszédaink és akikkel a legtermészetesebb lenne együttműködniük.
Mi a célja ennek a „kisebbségi magyar”-látogatásnak? Hogy (mint írtam) a velük való nemzeti és kulturális összetartozás érzését ébressze fel és erősítse a gyerekekben? O.K. – de ez a tudat egyrészt úgyis megvan, másrészt: mi is a pontos célja ennek? Az-e, hogy a határmenti-szomszédsági együttműködésben töltsenek be a kinti magyarok hídszerepet? Akkor talán erről szót kéne ejteni és példákat felmutatni! Vagy éppenséggel az a cél, hogy a felnövekvő magyar ifjúság is „tartsa szárazon a puskaport”, hogy bennük is tovább égjen a revansvágy? Az az érzés, hogy „Egykor mindez a miénk, magyaroké volt!”? …Mert ahogy ezek az utak „el lesznek látva munícióval”, ahogy és akik kint fogadják és tájékoztatják majd a fiatalokat, ismerve jelen kormányunk eszmeiségét, bizonnyal inkább ezt a hatást fogja elérni… El nem tudom képzelni, hogy a tömegesen és állami (értsd: nemzeti-keresztény-jobboldali) szervezésben kiutazó gyerekeket ott a többséget alkotó nép (magyarul is beszélő) képviselői (is) fogadják és hogy az utak célja „rendezni végre közös dolgainkat” lenne.
Azért kell elküldeni a fiataljainkat Szlovákiába, Romániába és a többi szomszédos országba, mert azok a szomszédaink, tehát természetes együttműködési partnereink. Nem az „elszakított nemzettestvérekhez” kell menni, hanem a szlovákokhoz, románokhoz – mert ha jobb sorsot akarunk az ottani magyaroknak, akkor azt nem a kinti magyarokkal búslakodva érhetjük el, hanem azzal, ha a „többségiekkel” ismertetjük meg valódi, számukra is pozitívumokat hordozó önmagunkat.
…Nemzeti-jobboldali ifjúsági „tömegprogramok” tehát léteznek, de ezek célja az, hogy önmagunkat szeressük meg, ráadásul úgy, abban az állapotunkban, ahogy most vagyunk – de ettől a fiataljaink aligha válnak európai identitásúvá! De vannak-e olyan programok, akár állami, központi, tantervi szervezésben, akár magánalapítványok, civil kezdeményezések által összehozva, amelyek fiataljaink számára tömegesen tennék átélhetővé az európaiságot? Nincsenek! Vannak-e programok, amelyeken „rendszerszerűen” lenne módjuk megismerni más európai népeket, a történelmüket, a mentalitásukat, az élethez való hozzáállásukat, megtapasztalva ennek következményeit is? Nincsenek! Van-e mód arra, hogy ne csak a kivételezett társadalmi státusú családok gyerekei szerezhessenek más népek fiataljai közül barátokat, kapcsolatokat? Nincs! Szervez-e bárki is az oktatási folyamat szerves részeként tömeges cserediák-programokat, kifejezetten az európai összetartozás-érzés fejlesztésére „kihegyezve” azokat? Á, dehogy! Csak sírunk, hogy a fiatalság a magába zárkózó, idegenellenes jobboldali radikalizmus és/vagy a más társadalmi csoportokkal és más népekkel, kultúrákkal szembeni ellenségesség csapdájában van. Az ismeretlentől félünk. Amit nem tapasztaltunk meg személyesen, arról könnyű velünk bármit elhitetni – így aztán könnyű a „másokkal" szembeni félelem-alapú intoleranciát kialakítani és a „mások” velünk szembeni ellenséges és aljas mivoltát elhitetni.
Ki kell vinni a gyerekeket a világba, a nem magyarok közé – mert felnőttként majd velük kell kooperálni, vagy éppen versenyezni (és ez a kettő nem zárja ki egymást). A magyar gyerekek sokat hallhatnak a „magyar szabadságról”, szabadságharcainkról… Csakhogy másutt is folytak szabadságharcok: elég csak a szomszédos Ausztriáig, pontosabban Tirolig elmenni, ahol a mi „győri csatánkkal” egy időben ugyancsak a francia megszállók ellen harcoltak, egy bizonyos Andreas Hofer vezetésével. (Aki ott legalább akkora „idol”, mint itt Kossuth Lajos – Innsbruckban még a hózentrágerje is kegyelettel van kiállítva!) Aztán, ha már franciákat emlegettünk, mehetünk tovább Párizsig, ahol megnézhetjük a Napóleon által összeállíttatott Code Civilt, azt a törvénykönyvet, amelyben a mára mindenkinek magától értetődő jogelvek elsőként voltak lefektetve és elsőkét alkottak egységes, racionális rendszert, mely szerint minden polgár egyenlő, az államtól és a polgári szférától elválasztott egyház is itt jelenik először meg, az egyén szabadsága, a szerződés szabadsága és a magántulajdon sérthetetlensége pedig garantált. …Ja, hogy mi és a tiroliak éppen ez ellen a Napóleon ellen szabadságharcoltunk? Hát… A világ ezek szerint mégsem olyan egyszerű igazságok mentén van elrendezve, mint ahogy azt a jobboldali véleményközösségek által terjesztett a poszt elején emlegetett „kész, könnyen befogadható válaszok és az egyszerű megoldások” sugallják! Mert az ellenfélnek is lehet igaza, teremthet ő is értéket – ebből is megtanulható, hogy az egymástól elválasztó érdekek nem feltétlenül jelentenek, fednek le és tükröznek egyben emberi minőségi különbségeket is…
És az is lehetséges, hogy az egymással küzdő ellenfelek egyaránt a szabadságért küzdenek – csak kinek-kinek „aktuálisan” más és más lehet a szabadság tartalma, ezért kell nagyon óvatosnak lenni, amikor a mi szabadságukat másokkal szemben akarjuk „kivívni”, érvényesíteni. A sok-sok „parciális szabadsággal” nemzetek közötti szinten ugyanaz a helyzet, mint az egyéni szabadságokkal a társadalomban: az én szabadságom vége a mások szabadságának megsértésénél ér véget.
Ha mindazok, akik nem a „nemzeti keretekben” látják garantálva a magyarság jövőjét és sikerességét, akik komolyan gondolják az európai együttműködést, valóban ezek iránt érzelmileg is elkötelezett ifjúságot akarnak itt látni, akkor „versenyre kell kelniük” a „nemzeti jobboldal” ifjúságmegszer(ve)ző akcióival. Ha belegondolunk, sokkal könnyebb vonzóvá tenni a fiatalok szemében a sikeres Európát, mint a történelmében újra és újra csak szívó, „balsors-tépte” magyarsággal való sorsközösség-vállalást – és ha az utóbbi simán megy a jobboldalnak, akkor az előbbi ugyan miért ne lenne lehetséges?
*Jobboldaliság alatt a mai, magyar „létező jobboldaliságot” és „konzervativizmust” értem, nem pedig a nyugat-európait.
2012.05.14. 01:56 Szerző: piefke
Az EU, mint technológiai szükségszerűség
„Az Unió GDP-je – vagyis az általa előállított termékek és szolgáltatások értéke – immár meghaladja az Amerikai Egyesült Államok GDP-jét. (12 268 387 millió euró, 2010)”
Részlet az EU hivatalos honlapjáról
Javában folyik a harc az európaiságot, az uniós együttműködést képviselők, illetve a „nemzeti keretek” között gondolkodók között. Ha csupán a történelem haladási irányát vesszük figyelembe, akkor azt mondjuk: az integrációban fel fog oldódni a mai nacionalizmus – hiszen a modern technológia megköveteli a minél nagyobb, egységesen működő gazdaságot és az ezt biztosító társadalmi kereteket.
…De mi is az a technológia és mi mindent határoz meg az emberek életében és egymás közötti viszonyaiban, közösségi és területi szerveződésében?
A technológia, mint fogalom azoknak a természet adta emberi képességeket megnövelő eszközöknek, eljárásoknak, tudásnak és anyagoknak, továbbá az ezek alkalmazásáról szóló ismereteknek a gyűjtőneve, amelyek segítségével az emberiség erőforrásokat ismer meg, aknáz ki és teremt szükségletei kielégítésére.
A technológia határozza meg a társadalmi kereteket és a technológia fejlődése a motorja a társadalmi keretek átalakulásának is. Minden technológia esetében létezik egy olyan társadalmi szerveződési mód, amelyben az adott technológia a legjobban képes működni, ezáltal a leginkább biztosítva a társadalom anyagi forrásait. Minél több ember tudására, közreműködésére és minél szerteágazóbb ismeretekre van szükség egy technológiához, annál nagyobb együttműködési egységben célszerű azt használni. Amíg a kézművességhez elegendőek voltak egy város keretei, amíg a feudalizmushoz elegendő volt egy országrésznyi-országnyi területet birtokolni, addig az indusztriális jellegű technológiák sokkal több kapcsolatot, kooperációt igényelnek. Ezért lépett túl a világ a „városállamok" és „királyságok” társadalom-szerveződési szintjén. Ezért jöttek létre nemzetek feletti /kisebb földrajzi egységeken túllépő társadalmi struktúrák. (Az ókori ún. „nagyüzemi rabszolgatartás” is indusztriális technológia volt – csak ott gépek helyett „beszélő szerszámokat” használtak.) Ha jobban belegondolunk, már az ipari forradalom korában, a XVIII-XIX. században „idejét múlt struktúrák” voltak emiatt a nemzetállamok – létre is jött ezek „korrekciójaként” a gyarmatosítás. Ez röviden azt jelenti, hogy bár az „anyaország” nemzetállam volt, nacionalista ideológiával, ám a teljes „együttműködési egység” e nemzetállam határain messze túlnyúlt. Ki mondaná azt, hogy akár Anglia, akár Franciaország, akár Hollandia csupán a határain belül működött? És: amikor Németországban is végbement a feudális-kézműves rendszerből az indusztriális technológiába való átlépés, előbb a nagynémet együttműködési egységet teremtették meg, 1871-ben, majd nem sokkal később gyarmatok után néztek – hiszen még a nagynémet egység is szűknek bizonyult ahhoz, hogy igazán jól működhessen az új, indusztriális technológia!
…Minek írom le ezt a sok, unalmas és bonyolult szöveget? Nem másért, mint hogy általa bemutassam: a nemzetállamiság, amelyben mostanság egyre többen vélik megtalálni az össznépi boldogulás és szabadság zálogát, valójában nemhogy manapság nem lenne működőképes, de már a nemzetállamok „klasszikus korszakában”, a XIX-XX. században sem volt az.
Igen, ez az Európai Unió igazi oka: a ma már nem is csupán „klasszikus” indusztriális, hanem posztindusztriális technológia mellett nagyon nem célszerű a nemzetállami keretrendszer, a maga külön-külön szabályaival, törvényeivel, külön-külön működő adminisztrációival. Ezek rettenetesen akadályozzák a technológia működését – ezáltal pedig az erőforrások termelését. A nemzetállamiság egyenlő a szegényes erőforrásokkal és a hatékonyság hiányával!
…Ugye, erre nem szoktunk gondolni, amikor az „Unió vagy nemzetállam?” kérdéskörén marakodunk egymással? Sorra jönnek a szubjektív, érzelmi érvek – de arra nemigen gondolunk e parttalanná váló vitában, hogy bizony, létezik a fenti igen egyszerű és megkerülhetetlen meghatározottság is.
Egy unió a közös érdekek és célok mentén létrehozott önkéntes egyesülés – és hogy ez jól működik, az első unió (az amerikai) elmúlt két évszázada igazolhatja. És ha az indusztriális/posztindusztriális technológiát kívánja egy nemzet használni, akkor azt bizony más nemzettekkel együttműködve célszerű. Elvileg, persze, nem kellene „lemondania a szuverenitásáról” egy valódi unió kereteibe lépve. Lehetséges és elegendő lenne az is, hogy csak a technológia működtetéséhez szükséges területeken egységesítjük a szabályozást. Ez azt jelentené, hogy (csak a legfontosabbakat felsorolva):
· egységes, a nemzeti szabályozásbeli különbözőségeket kiküszöbölő szabványok,
· az egyes nemzetállamok között harmonizált ipari és kereskedelmi jog,
· egységes elvekre felépülő igazságszolgáltatás,
· a nemzetállami gazdaságok közötti együttműködést akadályozó adó- és vámszabályok alapelveinek és mértékeinek nagyjábóli egységesítése,
· a technológiához szükséges nyersanyagok és energiahordozók beszerezhetőségét biztosító egységesen működő külkapcsolati érdekérvényesítési rendszer,
· nagyjából azonos ismereteket oktató iskolarendszer
kellene. Minden más maradhatna szigorúan nemzeti keretek között. Ja, hogy a felsoroltak éppen azok a területek, amiben éppen „unióban vagyunk” a többi EU-s tagállammal? Hát, wazze, akkor tényleg nincs reális nemzetállami út!
Röviden: azért kell unióban élnünk és azért nem elégségesen a nemzeti keretek, mert modern technológiát akarunk használni és ezekkel előállított termékek és szolgáltatások között akarunk élni – és nincs sem olajunk-gázunk, sem aranyunk, amiért összevásárolhatnánk mindazt, aminek az előállására mi magunk képtelenek vagyunk, sem olyan erős pénzügyi szolgáltató szektorunk, mint Svájcnak. Az pedig nem valószínű, hogy a magyar társdalom többsége lemondana a modern infrastruktúráról.
2012.05.12. 18:04 Szerző: piefke
Poroszok dicsősége, magyarok nyomorúsága
„Poroszország rendkívüli államnak számított a maga szigorú fegyelmével, …korrekt hivatalnoki karával, …megvesztegethetetlen, felvilágosult és humános igazságszolgáltatásával, a józan ész szempontjainak maradéktalan érvényesítésével, tökéletesen megszervezett közigazgatásával, önmérsékletet kövezető protestáns pluralizmusával, kozmopolita és minden felekezeti elfogultságtól mentes, szabad szellemű tendenciáival.”
Arno Lubos: Deutsche und Slawen (Németek és szlávok) - 1974
Köztudott, hogy Németország az EU „húzóágazata”. Németország köszöni szépen, jól megy – még arra is futja, hogy ennek-annak segítséget nyújtson… És vannak országok, amelyeknek meg nem megy olyan jól. Görögország, Spanyolország, Portugália, Olaszország, Franciaország – és sajnos ide tartozik Magyarország is. Ha belegondolunk, már régóta ide tartozunk, túlságosan régóta – ideje lenne elhúzni innen!
Ha egy ország régóta szarban van és abban az országban elvileg demokrácia működik, akkor a szar okait a nép mentalitásában, a dolgokhoz és egymáshoz való hozzáállásában találjuk meg. Mindenek előtt: ezek az elvileg demokráciában élő és mégis huzamosan agonizálgató népek általában (hogy is fogalmazzak) nagyon romantikusak bizonyos, kőkemény realitást igénylő gazdasági témákban. Egy ország romantikája lehet turistacsalogató – de a romantika, az illúziók nem valók a gazdaságba!
…Ideje leszámolni velük – magunkban és magunk között is!
Ez azonban állampolgári aktivitást igényelne – ha kell, a „romantikát dédelgető” politikával szemben is. Ez nálunk hiányzik – sőt: sokan vannak, akik kifejezetten elvárják a további „gazdasági romantikázást”. Mások – szintén sokan – pedig, akik ugyan nem hisznek „az álmok gazdaságában”, ennek ellenére úgy tesznek (legalábbis kifelé), mintha minden O. K. lenne „Álomországban”: nem állnak fel és nem lépnek fel a „romantikakormány(zás)” ellenében – inkább (ők is…) várják a csodát.
…És még hozzájuk hasonlóan számosan, egész (Dél- és Kelet-)Európa-szerte!
Amikor kormányra került két éve a Fidesz, sokan ebben az országban úgy gondolták, hogy hosszú évekig, több cikluson át ott is fog maradni. Erre alapozták „túlélési stratégiáikat” – mert hát, bizony: sokan egyáltalán nem ették meg azt a maszlagot, amit Orbánék „választási kampány” néven nyomtak. Tudták, hogy kemény dolgok következnek – részben gazdasági, részben (mondjuk így) „ideológiai” téren is… De hát itt élünk, majdcsak kibírjuk valahogy! Mi, magyarok nagyon gyakorlottak voltunk-vagyunk a számunkra ellenséges viszonyok túlélésében.
Amikor lenyúlták a MANYUP-ok háromezer milliárdját, alig százezer emberünk volt, aki legalább annyit megtett, hogy elment sorba állni és megmentette a nyugdíjpénzét a „nyugdíjpénz-megmentőktől”. De már maguk a szétcseszett pénztárak – akiknek pedig létérdekük lett volna, hogy megmaradjanak – gyakorlatilag semmiféle ellenállást nem tanúsítottak, pedig (akkor még) pénzük is lett volna egy kemény médiakampányra, stb. De nem! Amikor következtek az ilyen-olyan devizahiteles-megmentések, akkor a magyar bankszektor magyar menedzsmentje a gyakorlati végeredményt tekintve kollaborált. Úgy tettek, mintha nem tudnák, hogy egy olyan társasággal kötöttek megállapodást múlt év december 15-én, amely előzőleg egyetlen ígéretét sem tartotta be. Sem azokat, amelyeket ellenzékben, sem azokat, amelyeket már a kampányidőszakban, nyilvánvaló leendő befutókként, sem pedig azokat, amelyeket immár kormányon tettek… (Ez alól természetesen kivételt képeznek a saját gazdasági holdudvarunknak tett ígéretek – próbálták volna Orbánék azokat be nem tartani!)
Szóval: gyakorlatilag az egész magyar szabadpiaci szféra lapított és megpróbált túlélni: egyfajta „müncheni paktumot” próbáltak kötni a kormánnyal. Az sem vált be…
…Fentebb azt írtuk, hogy még azok is várták a csodát, akik pedig (a saját dolgaikban) nagyonis realisták. Nos, most muszáj lesz elővenniük ezt a raktáron lévő, elrejtett realizmust!
Mára nyilvánvalóvá vált, hogy ez így nem mehet tovább – mert nem finanszírozható tovább. A saját versenyszféránk képtelen megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyek a társadalom – no meg a politika – részéről érik: nem tud elég erőforrást termelni ezekhez. Magyarország nem csupán a nemzetközi válság okán stagnál évek óta, hanem (mindenek előtt) saját versenyszférája „milyensége” miatt. Erről már írtunk korábban is (Pásztorlevél - http://progressziv.blog.hu/2012/04/08/pasztorlevel) és azt is világosan megírtuk, hogy e téren még optimális gazdasági kormányzás esetén is évek kellenek az előrelépéshez. Eddig éppen ezért járta minden kormány a hitelből finanszírozás útját: egyik sem volt képes összerakni és végigvinni a szükséges gazdaságpolitikai változtatások programját, de egyik sem akarta, hogy „a szociális ellátások legyilkolójaként” és „a közszféra mészárosaként” vonuljon be a köztudatba és vonuljon ki hosszú-hosszú időre a hatalomból. Mentek inkább a régi „hiteles” úton: még Orbánék is az költségvetési hiány elengedésében gondolkodtak 2010 nyarán…
A magyar társadalom pedig csak mostanában kezdi érzékelni, hogy valami nagyon megváltozott: már nem is ígérget neki sem a kormány, sem a „klasszikus” ellenzék. Az ígérgetés és a „könnyű és végiggondolatlan szociális alternatívák” megmaradtak a civil-szakszervezeti-nagyonbalos-nagyonamatőr közegnek. Akik továbbra is hinni akarnak abban, hogy nem kell itt kemény dolgokat véghezvinni, sem pedig változni-változtatni, hogy megúszhatják mindezt, azok vevők ezekre a szövegekre…
…Most, látszólag, nemzetközi téren is megerősödtek az efféle erők: mintha az elmúlt heti események azt igazolnák, hogy immár az európai népek, az európai emberek egy része sem biztos abban, hogy kell és indokolt keménykedni. És valóban: a francia és görög választások felhívják a figyelmet valamire: sokakba él még az az illúzió, hogy a semmiből is lehet pénzt teremteni. Hollande a választási programjában azt emlegette, hogy elég volt az „örökös” megszorításokból: más megoldásokkal kell elérni a gazdasági válságból való kilábalást. E „más megoldások” pedig köztudottan a központi forrásból történő pénzpumpálást, a hiány elengedését, lazább költségvetési deficit-korlátok felállítását szokták jelenteni. Ettől remélik e megoldások hívei, hogy „felpörög a gazdaság” (mint Matolcsy) – és akkor majd kinyílnak a magán-pénzcsapok is és a bőséges növekedés biztosítja majd a „semmiből” államilag előteremtett és a gazdaságba, a fogyasztásba tolt pénzek utólagos fedezetét. …A görög „alternatív pártok” pedig még ennél is sokkal vadabb követelésekkel és ígéretekkel jöttek elő, szinte már a régi, szép kádári időket idézően. „Ne csökkentsék a támogatásokat, jövedelmeket, kiadásokat, nyugdíjakat, ne vágjanak vissza az ingyenes szolgáltatásokból!” - istenem, mintha csak a magyar alternatív ellenzéki csoportosulások szövegeit hallanánk! Hiába, a következményekkel és az erőforrás-oldallal nem számoló vágyálom-demagógia örök és nemzetközi – az „eccerű emberek” világfelfogása és életérzése immár az egész gazdaságot veszélyeztető „szellemi környezeti katasztrófával” fenyeget.
Valami olyasmi ez nemzet- és EU-gazdasági szinten, mint a „Ha csak egy kicsi hiányzik…”-szlogennel hirdetett „pénzügyi szolgáltatás” igénybevétele. Szeretnék valamit, de nincsenek meg az erőforrásaim, hogy azokból fedezzem a beszerzést és az eszközeim sincsenek meg arra, hogy megteremtem ezeket a hiányzó erőforrásokat – ezért belemegyek egy olyan utcába, amelynek „kimenetele” nagyon bizonytalan…
…Mert (visszatérve makrogazdasági szintre) ugyan mi a garancia arra, hogy bejön a hitelből (a semmire alapozott költségvetési hiány-elengedésből) felfújt gazdaságélénkülés? Mi lesz, ha túl későn éledne fel a magánbefektetői bizalom – hiszen láttuk már azt az elmúlt években, hogy a „Mindjárt itt a válság vége!”–szerű kijelentések rendre megalapozatlanoknak bizonyultak és ez meglehetősen erodálta mára a magánzsebek megnyílási hajlandóságát, akár nagybefektetői, akár banki, akár magánfogyasztói szinten. …Vagy mi lesz, ha valamelyik olajmogulság tébolyodik meg és ez veri fel az egekbe az energiaárakat, csapva agyon ezzel az éppen csak éledező befektetési kedvet és vele a gazdaságélénkülést? (Mert: a megnövekedett költségekre már nem lesz elégséges fedezet a „semmiből elővarázsolt” pénz.)
Van persze egy másik út is a gazdaság megerősítésére – de az melós és önfegyelmet kívánó, következésképp sokak szemében büdös és nemkívánatos. Ezt újabban mind közönségesen „német útként” szokás emlegetni: ez a Merkellel szimbolizált „poroszos fegyelem” gazdaságpolitikája. Ez „németes viszonyok” közepette látványos eredményeket képes produkálni – ám kérdéses, hogy kevésbé fegyelmezett és nem olyan magas munkakultúrával rendelkező közegben mire vezet? A „porosz úthoz” az kell, hogy:
· legyen bizalom a társadalomban, a gazdaság szereplői között, továbbá a társadalom és a politikai elit között,
· legyen természetes és megszokott a „nem csak a mának élés”, a jövő tervezésének akarata és az, hogy tervezhető is legyen a jövő (köszönhetően az előbbi pontban leírt megzavaratlan közbizalmi viszonyoknak, a betartott ígéretek rendszerének),
· csekély legyen az adott társadalmi közegben a korrupció, a „szabályok megkerülhetőségének rendszere”.
A válság által különösen érintett országokra ezek egyike sem jellemző. Az is megállapítható, hogy válságuk oka éppen e jellegzetességek hiánya. Mármost, ha a „hollande-i”, vagy a „görögös” útra térnek vissza (vagy azon maradnak meg), akkor az együtt fog járni e társadalmi jellegzetességek és hiányok konzerválódásával. A gazdasági nehézségek újra- és újratermelődnek – egészen a katasztrófáig, amikor már senki sem ad nekik hitelt (szó szerinti és átvitt értelemben sem) – és akkor (saját gazdaságukban termelődő elégséges erőforrások híján) nem lesz pénz sem a közszférára, sem a szociális rendszerre, sem az oktatása. Ennek következményeként a belső vásárlóerő radikálisan lecsökken/tovább zuhan, ami a belgazdaság totális csődjéhez vezet.
…Innen nagyon nehéz feltápászkodnia egy társadalomnak – és sokkal, de sokkal nagyobb szenvedéssel jár, mint most áttérni a „porosz útra”. A szervezést tanulni kell, a szervezettséget és munkafegyelmet meg kell szokni. Az antikorrupciós szervezeti automatizmusokat, a gazdaság és a politika szereplőitől hermetikusan elzártan működő „közpénzforrás-elosztási rendszert” ki kell dolgozni, be kell vezetni és következetesen, hosszú éveken át kell működtetni. (Erre vannak kidolgozott modellek…) El kell fogadtatni és meg kell érttetni a társadalom kellően nagy hányadával azt, hogy nem létező forrásokból semmit sem lehet finanszírozni – erre komplex társadalmi kommunikációs stratégiát kell kidolgozni…
Ha mindezt nem teszik meg az „érintett országok” – köztük a miénk is! – akkor a fentebb vázolt totálcsődre kell számítaniuk! Más út („külön magyar út”, külön görög, vagy „Hollande” út) pedig nincs. Nincs, mert nem lehet olyan erőforrásokat találni a világban, amelyekre bármi más (könnyebb) utat lehetne alapozni. A kínaiak nem adnak, az olajarabok nem adnak (az olajperzsák sem) és közeledő jószándékú űrhajóflottákról sem jelentett a NASA.
…Hollande minden bizonnyal „átprogramozható” lesz egy berlini villámlátogatással és talán Görögországban sem alakul meg a „Szakítsunk a valósággal!”-koalíció. De a félsz egyre inkább ott fészkel a pénzcsapokat tekergető kezekben: mi lesz, ha mégis állami politikai szintre emelkedik egyszer az „egyszerű emberek látszatigazsága”? Ez a félelem nem múlik el hamar – ez pedig azt jelenti, hogy nem fog bővülni az olcsón (és feltételmentesen) rendelkezésre álló pénz a piacokon. Erre kell gazdasági stratégiákat alapozni, mind makrogazdasági, mind vállalati szinten.
Magyarország sem a porosz utat járja. Társadalmi értékvizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy hozzáállás tekintetében országunk népe valahol a Balkánon él. (Ld.: http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult/gazdkult_wvs_keller.pdf - a 12. oldal táblázata) Ezzel a hozzáállással pedig nem lehet erős és stabil gazdaságot építeni – mert ez egy érzelmek és szenvedélyek motiválta és mának élő mentalitás, ahol az önfegyelemnek és a tudatosságnak vajmi kevés szerepe van a mindennapokban. A magyar népen belül kisebbséget alkotnak azok, akik az előbbi idézett diagram „jobb felső negyedében” élnek – és még ők is hajlamosak arra, hogy csendben tűrjék azt a fajta gazdaságpolitikát a kormányzattól és azt a fajta elvárásrendszer a társadalomtól, amit magunk körül tapasztalunk. Megpróbálják „egyénileg túlélni” ezt a korszakot – akárcsak a poszt elején emlegetett nagyvállalati-pénzügyi felsővezetői kör. És ahogy nekik sem érlelt ez jó gyümölcsöket, úgy a munkájukba temetkezve túlélni próbálóknak sem fog összejönni.
Orbán menni fog előre, azon az úton, amelyen eddig és eközben ugyanazokkal a módszerekkel él majd továbbra is, amelyekkel eddig is élt. Senki ne mondja, hogy ez nem így lesz és senki sem bízhat abban, hogy ez bármiféle sikerre is vezet majd valamikor. Nem: ebből nagy baj lesz – személy szerint a lapítónak is baja lesz. És Orbánén nem fognak kiutat találni a magyar gazdaság növekedésképtelenségéből sem, mivel fogalmuk sincs ezen állapot igazi okairól. Csak arról beszélnek, hogy „munkaalapú társadalom”, meg hogy „dolgozzon, aki csak képes rá!” O. K. – de hol dolgozzon, hogy végezzen olyan munkát, amely új erőforrásokat teremt? Merthogy a közfoglalkoztatás nem teremt ilyeneket: az csak leosztja a versenyszférától beszedett javakat.
Ahhoz, hogy elinduljon felfelé a gazdaság, hogy legyen stabil növekedés, olyan termékek és szolgáltatások szükségesek, amelyek versenyképesek. Ilyenekben szűkölködik a magyar gazdaság „kínálati oldala”. Tehát: kínálati oldalon, a termékeink és a szolgáltatásaink terén kell és lehet biztosítani a növekedés és a munkahely-teremtés alapjait. Ezzel pedig visszajutottunk a fentebb emlegetett „áttéréshez a porosz útra”: anélkül nem fog menni!
A poszt címében szereplő Poroszok dicsősége (Preußens Gloria) című régi porosz indulót itt meghallgathatod – némi „magyarok dicsőségével” kiegészítve: http://youtu.be/FnpyyH3YYGw
Utolsó kommentek