„Tolvaj! Tolvaj! Gyilkos! Haramia! Törvényt! Igazságot, igazságos ég! Végem van, meggyilkoltak! Elmetszették a torkomat, ellopták a pénzemet!”
Moliére: A fösvény (ford.: Illyés Gyula) – 1668
„A politikusok tolvajok, a pártok pedig csak ellopják az emberek pénzét!” – ez a meggyőződés mára átitatta a magyar társadalom egy jelentős hányadát. Mi lehetne tehát logikusabb és népszerűbb, mit elvonni a pártoktól legalább azokat a pénzeket, amelyekhez mindannyiunk adóforintjaiból jutnak hozzá. Van nekik úgyis elég – hiszen korruptak és lopnak…
…Ez a szöveg a fügefalevél, amivel Orbán eltakarja a központi költségvetésből történő pártfinanszírozás megszüntetésének ("felfüggesztésének") valódi okait.
Miért kell közpénzből finanszírozni a pártokat ma Magyarországon? Miért nem tartják el azokat a támogatóik, önkéntes adományokból? Egyáltalán: miért kellenek nekünk pártok, amikor az elmúlt két évtizedben nemigen bizonyították, hogy létük és tevékenységük révén a magyar nép sikeressé lett volna?
A magyar demokrácia mesterségesen jött létre: egyszerűen nem maradt más választási lehetősége 1989-ben az addig a hatalmat külső segítséggel birtokló és fenntartó állampártnak. 1989 előtt nem voltak a magyar társadalomban számottevő ellenzéki mozgalmak – igazán még ellenéki érzések sem, legalábbis nem tömegesen és pláne nem szervezetten, vagy valamiféle nem kommunista ideológia mentén létezve. A maximum, amit „ellenzékiség” címén kisajtolt-kiizzadt magából a magyar, a „Nem tetszik a rendszer!” volt - és maradt napjainkig is. De ez csak ellenzés és nem ellenzékiség – igazából még csak nem is ellenkezés, mert már az is valami aktív dolog lenne.
Mindezt azért írom le, mert most, hogy felvetette a miniszterelnök azt, hogy a következő két évben ne legyen közpénzből pártfinanszírozás, a jelek szerint a hoppon maradt pártok nem lesznek képesek magukat az eddigi szinten finanszírozni csupán a társadalomra, tagjaik és támogatóik befizetésére alapozva. A magyar társadalomnak csupán alig a fele, mindössze 56%-a támogatja és tartja értéknek, hasznosnak a pluralista társadalmat és iszonyú pártellenesség uralkodik. Így arra alapozni, hogy az eddig az államból – no meg a fekete pártfinanszírozásból – éldegélő klasszikus magyar pártstruktúrát majd szívjóságból és demokrata meggyőződésből eltartják az emberek, több lenne naivitásnál.
Ugyan miért is tennék? Mi hasznuk volt az embereknek a tőlük valóban oly távol létező és saját boldogulásukkal foglalkozó pártokból? Lám, most fogja megbosszulni magát az a nemtörődömség, amelyet a pártok az őket elvileg a hatalom gyakorlásával megbízókkal szemben tanúsítottak és itt jön annak is a bosszúja, hogy e pártok az elmúlt két évtizedben mit sem tettek azért, hogy terjedjen és erősödjön meg a magyarokban a demokratizmus fontosságának érzése és általában a demokrata mentalitás. E pártok úgy gyakorolták a hatalmat, hogy az állam polgáraiban továbbra is az alattvalói lét érzése maradt fenn – talán még meg is erősödött.
Amikor a magyarok a politikát, vagy a pártokat utálja, akkor valójában a saját alávetettségét, kiszolgáltatottságát és legfőképpen a jövőtlenségét utálja. Azért fordultak el olyan sokan a(z aktív politikától és azért fordultak közülük sokan a radikalizmus vagy éppen a populizmus felé, mert szükségük lett volna és szükségük is van valamiféle általuk is felfogható jövőképre – ám ezzel a mainsteram pártok nem szolgáltak. Vagy ha megtették, arról hamarosan kiderült, hogy átverés volt.
Igen: a pártjaink által nyújtott jövőképek sosem bizonyultak valóságosnak. Ennek oka nem csupán a választási politizálás volt. Legalább ilyen mértékben felelős ezért az is, hogy maguk a politikusok sem voltak tisztában sem a magyar társadalom „alapadottságaival”, sem azzal, hogy miképpen változtathatnának ezeken.
Antallék modern demokráciával kevert „horthyzmus-nosztalgiái”, amelyeket nem támogatott semmiféle modern közgazdasági és társadalom-tudományi felkészültség, lógtak a levegőben. Hornék tulajdonképpen nem is adtak jövőképet – ők egy „múltkép” hátán kerülhettek kormányra, hiszen az 1994-ben rájuk szavazók jelentős része valamiféle, a fogyasztói társadalom előnyeivel feldúsított szocializmusbeli biztonságra vágyott (a csalódást keltő és megrázkódtatásokkal teli antalli korszak után). A Fidesz első négy éves kormányzása polgáriságot ígért és a színfalak mögötti 70-30-azást és Kaya Ibrahimot hozott, a színfalak előtt pedig koronaúsztatást és (már akkor is) hatalmi arroganciát. Medgyessy ismét egy perspektívátlan, osztogató államot ígért – és persze, hogy nem válhatott be az ígérete hosszabb távon. A legnagyobb ígérő pedig, a Medgyessyt khm… „követő” Gyurcsány a modernizációt és a nyugatosságot ígérte. Az őt 2006-ban a hatalomba segítők már nem voltak teljes mértékben azonosak a Hornt és Medgyessyt megválasztókkal: sok, többszázezer modernitáspárti (és korábban talán SZDSZ-es) szavazó kifejezetten a teljesítményelvűséggel szimpatizált, és átgondolt, racionális kormányzást várt. …Ők is csalódtak – ezért aztán 2010-ben nem is támogatták és megbüntették a szocikat. Hagyták veszni őket – ezzel együtt – akaratlanul - ugyanakkor lehetővé tették azt, hogy Orbán valóra válthassa a régóta dédelgetett álmát a mindent átrajzolhatóvá és felülírhatóvá tévő „túlhatalomról”.
A Fidesz 2010-ben az előző évek válságát meglovagolva jutott a „több mint kétharmados” (valójában: eltekintve az EU-s megkötöttségektől szinte korlátlan) hatalom birtokába. Azt a válságot lovagolta meg, melynek 2001-től kezdődően igen jelentős mértékben előidézője is volt. Hiszen 2001-ben kezdődött az a folyamat, amely elszabadította a belső eladósodást – az első Orbán-kormány ugyanis a lakáshitelezés felpörgetésével élénkítette az építőipart és „hozott helyzetbe” olyan társadalmi csoportokat, amelyektől a választásokon saját támogatását remélhette. Ehhez azonban a magyar gazdaságban nem voltak adottak a feltételek, mivel a versenyszféra nem termelte ki az ehhez szükséges erőforrásokat, így hosszabb távon a folyamat csak negatív szaldóval zárulhatott. Azután, a 2002-es, a Fideszt váratlanul érő választási vereséget követően, immár ellenzékben mindent megtettek Orbánék, hogy megnehezítsék az ország kormányzását, majd ez a tevékenységük 2006 és 2010 között még tovább erősödött. A jogállam minden írott és íratlan szabályával élve és visszaélve, a pluralista politikai berendezkedést a végleteiig kihasználva ellehetetlenítették az akkor immár másfél évtizede húzódó strukturális reformokat. A kormányoldalt „vagy-vagy” játékra kényszerítették: vagy reformok, vagy hatalom. (Meg kell itt jegyezni ugyanakkor azt is, hogy maga a kormányoldal sem volt sem tudásban, sem program terén, sem pedig „lelkileg”, mentalitásában felkészült reformer – hiszen egy következetesen végigvitt, a társadalmat és a gazdaságot a minőség- és teljesítményelvűségre átállító reform során a saját oldal személyes érdekeivel kerültek volna szembe.) Pedig ha igaz lett volna az, hogy a Fidesz, élén Orbánnal az emberekért, a haza érdekében politizált, akkor éppenséggel az emberek és az ország hosszú távú érdeke az lett volna, hogy ellenzékként „tűzzel-vassal követeljék” a reformok véghezvitelét. Orbánék, ha hatalmat akartak szerezni a következő, 2010-es választásokon, csakis szembemehettek a kormánnyal, hiszen ellenkező esetben – konstruktív ellenzékként – sok érdeksérelemmel járó reformokat, megszorításokat és az állampolgári kötelezettség-és felelősségvállalás növelését kellett volna támogatniuk, ez pedig nem tette volna éppen népszerűvé őket. Így még akár a kormányváltás is kétségessé válhatott volna, nemhogy a „több mint kétharmad”.
…És Orbánék hatalmat akartak – a hatalmat akarták, nem az ország és a nép hosszú távú érdekeit képviselni, hanem a saját érdekköreikét. Ehhez pedig kellett a több mint kétharmad – mert alkotmányos átalakítást csak ennek birtokában lehetett végrehajtani.
A több mint kétharmadhoz pedig a populizmus kellett – ezért (mint fentebb írtam, a saját érdekükben és a saját érdekköreik céljait követve) nem lehettek konstruktívak ellenzékben. Nincs ugyanis konstruktív populizmus – a konstruktivitás mindig realista, a populizmus pedig sohasem! Visszatekintve a tevékenységére, kijelenthetjük, hogy Orbán már 2002-es vereségétől kezdve a hatalmat választotta az ország érdekei helyett – és hogy ezt leplezze, úgy tematizálta át a közbeszédet, hogy összemosta és azonosította a saját és támogatói érdekeit az országéval. („A haza nem lehet ellenzékben!”: a haza mi vagyunk, érdekeink tehát automatikusan a haza érdekei is.)
Ekkor alakulhatott ki és szilárdulhatott meg benne az a belső meggyőződés, hogy hatalmának ez biztosíthat szilárd alapot: ha tartósan képes úgy „áttematizálva tartani” a magyar társadalom kellően nagy hányadát, hogy ne tegyenek különbséget „Orbán-érdek” és magyar érdek között. És ezzel párhuzamosan azt is meg kell akadályoznia, hogy mások, számottevő erők megkérdőjelezhessék, vagy pláne érvényteleníthessék ezt a tematizálást, ezt az érdekazonosítást. Márpedig: plurális viszonyok között, amikor a jogállam nem csupán eltűri, hanem alapelvévé is teszi, hogy a véleménykülönbségek a politikában is megjelenjenek, aligha képzelhető el az, hogy és a tapasztalati tények, a szerény kormányzati teljesítmények ellenében is huzamosan fenn tud maradni a számára kívánatos tematizálási monopólium. Ha pedig az (általa irányított) jogállam nem csupán elveiben, hanem gyakorlatában és a vezetőit átható mentalitásban is pluralista, akkor a közpénzekből is támogatja a pluralizmust jelentős részben megtestesítő pártokat. Hiszen ahogy a poszt elején írtam már, a magyar pluralizmus fenntartása még nem várható el a demokratikus értékrend fontosságáról személyes élettapasztalatai és/vagy generációs öröksége által még meg nem győzött magyar társadalomtól… De ha Orbán nem csupán eltűri, hanem támogatja is a pártokat, akkor azzal a saját sírját ássa.
Amint az elmúlt 22 év bizonyította, a plurális jogállamot „kitöltő” eddigi magyar pártok nem sok tartós hasznot hoztak a magyar társadalom számára. Az időleges anyagi előnyöket megette a válság, a jogokkal nemigen élt az emberek többsége, a magyar gazdaság erőforrás-teremtő képességét nem sikerült növelni. A magyar társadalom és gazdaság problémái jórészt ugyanúgy megvannak, mint 22 évvel ezelőtt. Minden jel arra mutat, hogy egyik jelenleg létező politikai erő sem lesz képes mindezen változtatni – hiszen ha képes lenne, ha „benne lenne ez a lehetőség”, akkor ennek már komoly bizonyítékai lennének. Nem hozhat igazi változást és nem ad reális jövőképet a Fidesz öncélú és lelki problémákat hatalommal túlkompenzáló „oligarchizmusa”, mert szétveri a teljesítmény- és tudásalapú társadalom lehetőségét. Nem a jövő pártja az MSZP sem, hiszen olvasva legújabb programtervezetét (ld. itt, a LETÖLTÉSEK menüpont alatt: http://www.mszp.hu/hirek/mesterhazy_attila_beszede_az_mszp_vitairatanak_bemutatojan) abban semmi eredeti és innovatív nem szerepel – konkrétumok és bejárható pályák helyett pedig „kell”-ekkel van tele. Az LPM még mindig ott tart, hogy „Lehet más…”, de hogy milyen az a más, hogy mitől működik jobban, mitől teremt lényegesen több erőforrást és mitől, miképpen hozza el a társadalom mentalitásának felelősségvállalóvá, öngondoskodóvá és polgárivá válását, arról semmit sem tudunk. A Jobbik egy olyan „megoldást” ajánl – a kirekesztő radikalizmust – amely még soha és semmikor nem hozott sem jólétet, sem fejlődést egyetlen társadalomnak sem. Az, hogy bajainkért mindig másokat okolunk, lehet népszerű, de a gyakorlatban nem ez az eredmények alapja.
De van még egy oka annak, hogy a magyar társadalom idegenkedik a pluralizmustól és az abban megtestesülő véleménykülönbségektől, és e véleménykülönbségek versenyétől. Ez az ok nem más, mint hogy a magyarság hosszú évszázadok óta folyamatos háborgatásban élt, emiatt „nyugalomra”, kiegyensúlyozott viszonyokra vágyik – ebből következően pedig mindenféle „vitatkozást”, egyet nem értést idegesen és ellenségesen fogad. Amikor a pártok (nagyon sok ember számára felfoghatatlan, vagy éppenséggel a szemükben semmit sem jelentő) dolgokról vitatkoznak, azt kb. „az urak civódásaként” fogja fel. „Miért nem tudnak ezek egyetérteni és szépen együttműködve dolgozni az országért?” – teszik fel a kérdést. Mindez jó mutatja azt, hogy nagyon sok emberünk semmit sem tud a modern társadalmakban szükségszerűen jelenlévő érdek- és nézőpont-különbségekről. A fejükben az egyértelműen hierarchizált társadalom és a felülről kapott, alul teljesített verdiktek világképe él, ahol neki, az „alul lévőnek” nincs sem oka, sem lehetősége elgondolkodni az ország, vagy a kisebb közössége dolgain, abban állást foglalni és megalapozott döntést hozni. A világot nem úgy fogja fel, mint egy demokrata, hanem úgy, mint egy alattvaló. Úgy viszonyul a demokráciához és a pluralizmushoz, mint egy természeti nép fia a fejlett technológiához: nem ismeri, nem tudja, mire és hogyan használhatná – és ha mégis a kezébe kapja, önveszélyes helyzetbe jut!
…Minek kellene akkor mégis megtartanunk a (mint láttuk, eddig nem sokat bizonyított, lejárt szavatosságú) pártjaink közpénzből való finanszírozását? Nos, azért, hogy nyitva hagyjuk a versenyt és meghagyjuk a lehetőséget arra, hogy valamikor majd „jobb minőségű” pártjaink és politikusaink lehessenek. Azért is kell a pluralizmus, hogy Orbánék ne érezhessék úgy, hogy teljesítmény nélkül, stabil gazdasági növekedést és erőforrás-bővülést hozó politika nélkül, az ország vagyonát, anyagi erőforrásait és a közpénzeket önmaguk érdekében használva is megtarthatják a hatalmukat.
Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy bármiképpen is alakul a magyar pártok központi költségvetésből történő finanszírozása 2013-’14-ben, egy új politikai erőnek ez közömbös. Hiszen a pártok az előző választásokon elért eredményüknek megfelelően kaphatnak támogatást. Ezért, ha egy új politikai közösség a ma inaktív, ám támogatható pártot-programot kereső mintegy másfél millió embert akarja megszólítani, akkor ennek az új pártnak mindenképpen 100%-ban önállóan kell biztosítania működésének és kampányának anyagi alapjait. „Oligarchákkal” nem lesz célszerű szövetkeznie, hiszen akkor elveszíti cselekvési szabadságát, továbbá a mai kormányerők azonnal nekiesnek és rábizonyítják, hogy valójában az új párt nem más, mint oligarchák játékszere és trójai falova. Az is ellene szól az üzleti körökre épített pártfinanszírozásnak, hogy a mai magyar viszonyok közepette aligha akadna számottevő vállalkozás, üzleti kör, amely vállalná egy ellenzéki erő pénzelését és ezzel annak deklarálását, hogy ő bizony nem része a „nemzeti együttműködés” orbáni rendszerének. Komoly magyar vállalkozás aligha élné túl komoly veszteségek nélkül ezt…
Azonban… Nem magyar tulajdonban lévő, világviszonylatban is jelentős, ám a mai kormány által többszörösen is „megnyúzott” vállalatok már nem ennyire sérülékenyek. Ráadásul ők a támogatásét cserébe már azzal is megelégednének, ha a kormányváltást követően megszűnne az „extrakiszúrás” a „nem nemzeti” és/vagy a mai hatalom érdekköreibe nem tartozó nagyvállalatokkal. Ők, adott esetben támogathatnak egy européer, komplex, reális programmal előlépő politikai csoportosulást. E támogatással semmit sem veszíthetnek – hiszen ha nem teszik és marad Orbán rendszere, akkor maradnak a „nem nemzeti tőkésekkel” szembeni „pogromok” is. Rosszabb tehát nemigen lehet már nekik. Ugyanakkor, ha támogatják a szó valódi értelmében vett magyar nemzeti megújulást, akkor ezzel a saját imázsuk is javul, hiszen már nem lesz olyan egyszerű rájuk mondani, hogy „csak visznek” innen. (A megvert „nemzeti oldal”, persze, majd még jobban csahol – de hát a kutya ugat…) Ám ez csak egyszeri eset lehet – hiszen senki sem bolond, hogy hosszú távon és rendszeresen finanszírozza mások demokráciáját. És nem is lenne célszerű, ha az ország politikai rendszerének fenntartását egyfajta „politikai multiadóra” építenénk rá…
Bizony, nagy szégyen az, hogy 22 évnyi demokrácia és pluralizmus után nem tartunk ott, hogy egy, a magyar nép érdekeit semmibe vevő kormány leváltása nem megy tisztán saját erőből… A kormányváltást követően azért (is) kell majd helyreállítani és a plurális alapú politika valódi költségeihez igazítani a pártok költségvetési támogatását, hogy ezentúl a saját politikai rendszerünket önerőből tartsuk el. Aztán majd eljön az az idő is, amikor kellő számú magyar polgár fogja fel, hogy személyes érdeke is a politikai eltartása – nehogy azt mások vásárolhassák meg, a saját céljaikra, mint ahogy az elmúlt években az „napi gyakorlattá” vált.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek