„Poroszország rendkívüli államnak számított a maga szigorú fegyelmével, …korrekt hivatalnoki karával, …megvesztegethetetlen, felvilágosult és humános igazságszolgáltatásával, a józan ész szempontjainak maradéktalan érvényesítésével, tökéletesen megszervezett közigazgatásával, önmérsékletet kövezető protestáns pluralizmusával, kozmopolita és minden felekezeti elfogultságtól mentes, szabad szellemű tendenciáival.”
Arno Lubos: Deutsche und Slawen (Németek és szlávok) - 1974
Köztudott, hogy Németország az EU „húzóágazata”. Németország köszöni szépen, jól megy – még arra is futja, hogy ennek-annak segítséget nyújtson… És vannak országok, amelyeknek meg nem megy olyan jól. Görögország, Spanyolország, Portugália, Olaszország, Franciaország – és sajnos ide tartozik Magyarország is. Ha belegondolunk, már régóta ide tartozunk, túlságosan régóta – ideje lenne elhúzni innen!
Ha egy ország régóta szarban van és abban az országban elvileg demokrácia működik, akkor a szar okait a nép mentalitásában, a dolgokhoz és egymáshoz való hozzáállásában találjuk meg. Mindenek előtt: ezek az elvileg demokráciában élő és mégis huzamosan agonizálgató népek általában (hogy is fogalmazzak) nagyon romantikusak bizonyos, kőkemény realitást igénylő gazdasági témákban. Egy ország romantikája lehet turistacsalogató – de a romantika, az illúziók nem valók a gazdaságba!
…Ideje leszámolni velük – magunkban és magunk között is!
Ez azonban állampolgári aktivitást igényelne – ha kell, a „romantikát dédelgető” politikával szemben is. Ez nálunk hiányzik – sőt: sokan vannak, akik kifejezetten elvárják a további „gazdasági romantikázást”. Mások – szintén sokan – pedig, akik ugyan nem hisznek „az álmok gazdaságában”, ennek ellenére úgy tesznek (legalábbis kifelé), mintha minden O. K. lenne „Álomországban”: nem állnak fel és nem lépnek fel a „romantikakormány(zás)” ellenében – inkább (ők is…) várják a csodát.
…És még hozzájuk hasonlóan számosan, egész (Dél- és Kelet-)Európa-szerte!
Amikor kormányra került két éve a Fidesz, sokan ebben az országban úgy gondolták, hogy hosszú évekig, több cikluson át ott is fog maradni. Erre alapozták „túlélési stratégiáikat” – mert hát, bizony: sokan egyáltalán nem ették meg azt a maszlagot, amit Orbánék „választási kampány” néven nyomtak. Tudták, hogy kemény dolgok következnek – részben gazdasági, részben (mondjuk így) „ideológiai” téren is… De hát itt élünk, majdcsak kibírjuk valahogy! Mi, magyarok nagyon gyakorlottak voltunk-vagyunk a számunkra ellenséges viszonyok túlélésében.
Amikor lenyúlták a MANYUP-ok háromezer milliárdját, alig százezer emberünk volt, aki legalább annyit megtett, hogy elment sorba állni és megmentette a nyugdíjpénzét a „nyugdíjpénz-megmentőktől”. De már maguk a szétcseszett pénztárak – akiknek pedig létérdekük lett volna, hogy megmaradjanak – gyakorlatilag semmiféle ellenállást nem tanúsítottak, pedig (akkor még) pénzük is lett volna egy kemény médiakampányra, stb. De nem! Amikor következtek az ilyen-olyan devizahiteles-megmentések, akkor a magyar bankszektor magyar menedzsmentje a gyakorlati végeredményt tekintve kollaborált. Úgy tettek, mintha nem tudnák, hogy egy olyan társasággal kötöttek megállapodást múlt év december 15-én, amely előzőleg egyetlen ígéretét sem tartotta be. Sem azokat, amelyeket ellenzékben, sem azokat, amelyeket már a kampányidőszakban, nyilvánvaló leendő befutókként, sem pedig azokat, amelyeket immár kormányon tettek… (Ez alól természetesen kivételt képeznek a saját gazdasági holdudvarunknak tett ígéretek – próbálták volna Orbánék azokat be nem tartani!)
Szóval: gyakorlatilag az egész magyar szabadpiaci szféra lapított és megpróbált túlélni: egyfajta „müncheni paktumot” próbáltak kötni a kormánnyal. Az sem vált be…
…Fentebb azt írtuk, hogy még azok is várták a csodát, akik pedig (a saját dolgaikban) nagyonis realisták. Nos, most muszáj lesz elővenniük ezt a raktáron lévő, elrejtett realizmust!
Mára nyilvánvalóvá vált, hogy ez így nem mehet tovább – mert nem finanszírozható tovább. A saját versenyszféránk képtelen megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyek a társadalom – no meg a politika – részéről érik: nem tud elég erőforrást termelni ezekhez. Magyarország nem csupán a nemzetközi válság okán stagnál évek óta, hanem (mindenek előtt) saját versenyszférája „milyensége” miatt. Erről már írtunk korábban is (Pásztorlevél - http://progressziv.blog.hu/2012/04/08/pasztorlevel) és azt is világosan megírtuk, hogy e téren még optimális gazdasági kormányzás esetén is évek kellenek az előrelépéshez. Eddig éppen ezért járta minden kormány a hitelből finanszírozás útját: egyik sem volt képes összerakni és végigvinni a szükséges gazdaságpolitikai változtatások programját, de egyik sem akarta, hogy „a szociális ellátások legyilkolójaként” és „a közszféra mészárosaként” vonuljon be a köztudatba és vonuljon ki hosszú-hosszú időre a hatalomból. Mentek inkább a régi „hiteles” úton: még Orbánék is az költségvetési hiány elengedésében gondolkodtak 2010 nyarán…
A magyar társadalom pedig csak mostanában kezdi érzékelni, hogy valami nagyon megváltozott: már nem is ígérget neki sem a kormány, sem a „klasszikus” ellenzék. Az ígérgetés és a „könnyű és végiggondolatlan szociális alternatívák” megmaradtak a civil-szakszervezeti-nagyonbalos-nagyonamatőr közegnek. Akik továbbra is hinni akarnak abban, hogy nem kell itt kemény dolgokat véghezvinni, sem pedig változni-változtatni, hogy megúszhatják mindezt, azok vevők ezekre a szövegekre…
…Most, látszólag, nemzetközi téren is megerősödtek az efféle erők: mintha az elmúlt heti események azt igazolnák, hogy immár az európai népek, az európai emberek egy része sem biztos abban, hogy kell és indokolt keménykedni. És valóban: a francia és görög választások felhívják a figyelmet valamire: sokakba él még az az illúzió, hogy a semmiből is lehet pénzt teremteni. Hollande a választási programjában azt emlegette, hogy elég volt az „örökös” megszorításokból: más megoldásokkal kell elérni a gazdasági válságból való kilábalást. E „más megoldások” pedig köztudottan a központi forrásból történő pénzpumpálást, a hiány elengedését, lazább költségvetési deficit-korlátok felállítását szokták jelenteni. Ettől remélik e megoldások hívei, hogy „felpörög a gazdaság” (mint Matolcsy) – és akkor majd kinyílnak a magán-pénzcsapok is és a bőséges növekedés biztosítja majd a „semmiből” államilag előteremtett és a gazdaságba, a fogyasztásba tolt pénzek utólagos fedezetét. …A görög „alternatív pártok” pedig még ennél is sokkal vadabb követelésekkel és ígéretekkel jöttek elő, szinte már a régi, szép kádári időket idézően. „Ne csökkentsék a támogatásokat, jövedelmeket, kiadásokat, nyugdíjakat, ne vágjanak vissza az ingyenes szolgáltatásokból!” - istenem, mintha csak a magyar alternatív ellenzéki csoportosulások szövegeit hallanánk! Hiába, a következményekkel és az erőforrás-oldallal nem számoló vágyálom-demagógia örök és nemzetközi – az „eccerű emberek” világfelfogása és életérzése immár az egész gazdaságot veszélyeztető „szellemi környezeti katasztrófával” fenyeget.
Valami olyasmi ez nemzet- és EU-gazdasági szinten, mint a „Ha csak egy kicsi hiányzik…”-szlogennel hirdetett „pénzügyi szolgáltatás” igénybevétele. Szeretnék valamit, de nincsenek meg az erőforrásaim, hogy azokból fedezzem a beszerzést és az eszközeim sincsenek meg arra, hogy megteremtem ezeket a hiányzó erőforrásokat – ezért belemegyek egy olyan utcába, amelynek „kimenetele” nagyon bizonytalan…
…Mert (visszatérve makrogazdasági szintre) ugyan mi a garancia arra, hogy bejön a hitelből (a semmire alapozott költségvetési hiány-elengedésből) felfújt gazdaságélénkülés? Mi lesz, ha túl későn éledne fel a magánbefektetői bizalom – hiszen láttuk már azt az elmúlt években, hogy a „Mindjárt itt a válság vége!”–szerű kijelentések rendre megalapozatlanoknak bizonyultak és ez meglehetősen erodálta mára a magánzsebek megnyílási hajlandóságát, akár nagybefektetői, akár banki, akár magánfogyasztói szinten. …Vagy mi lesz, ha valamelyik olajmogulság tébolyodik meg és ez veri fel az egekbe az energiaárakat, csapva agyon ezzel az éppen csak éledező befektetési kedvet és vele a gazdaságélénkülést? (Mert: a megnövekedett költségekre már nem lesz elégséges fedezet a „semmiből elővarázsolt” pénz.)
Van persze egy másik út is a gazdaság megerősítésére – de az melós és önfegyelmet kívánó, következésképp sokak szemében büdös és nemkívánatos. Ezt újabban mind közönségesen „német útként” szokás emlegetni: ez a Merkellel szimbolizált „poroszos fegyelem” gazdaságpolitikája. Ez „németes viszonyok” közepette látványos eredményeket képes produkálni – ám kérdéses, hogy kevésbé fegyelmezett és nem olyan magas munkakultúrával rendelkező közegben mire vezet? A „porosz úthoz” az kell, hogy:
· legyen bizalom a társadalomban, a gazdaság szereplői között, továbbá a társadalom és a politikai elit között,
· legyen természetes és megszokott a „nem csak a mának élés”, a jövő tervezésének akarata és az, hogy tervezhető is legyen a jövő (köszönhetően az előbbi pontban leírt megzavaratlan közbizalmi viszonyoknak, a betartott ígéretek rendszerének),
· csekély legyen az adott társadalmi közegben a korrupció, a „szabályok megkerülhetőségének rendszere”.
A válság által különösen érintett országokra ezek egyike sem jellemző. Az is megállapítható, hogy válságuk oka éppen e jellegzetességek hiánya. Mármost, ha a „hollande-i”, vagy a „görögös” útra térnek vissza (vagy azon maradnak meg), akkor az együtt fog járni e társadalmi jellegzetességek és hiányok konzerválódásával. A gazdasági nehézségek újra- és újratermelődnek – egészen a katasztrófáig, amikor már senki sem ad nekik hitelt (szó szerinti és átvitt értelemben sem) – és akkor (saját gazdaságukban termelődő elégséges erőforrások híján) nem lesz pénz sem a közszférára, sem a szociális rendszerre, sem az oktatása. Ennek következményeként a belső vásárlóerő radikálisan lecsökken/tovább zuhan, ami a belgazdaság totális csődjéhez vezet.
…Innen nagyon nehéz feltápászkodnia egy társadalomnak – és sokkal, de sokkal nagyobb szenvedéssel jár, mint most áttérni a „porosz útra”. A szervezést tanulni kell, a szervezettséget és munkafegyelmet meg kell szokni. Az antikorrupciós szervezeti automatizmusokat, a gazdaság és a politika szereplőitől hermetikusan elzártan működő „közpénzforrás-elosztási rendszert” ki kell dolgozni, be kell vezetni és következetesen, hosszú éveken át kell működtetni. (Erre vannak kidolgozott modellek…) El kell fogadtatni és meg kell érttetni a társadalom kellően nagy hányadával azt, hogy nem létező forrásokból semmit sem lehet finanszírozni – erre komplex társadalmi kommunikációs stratégiát kell kidolgozni…
Ha mindezt nem teszik meg az „érintett országok” – köztük a miénk is! – akkor a fentebb vázolt totálcsődre kell számítaniuk! Más út („külön magyar út”, külön görög, vagy „Hollande” út) pedig nincs. Nincs, mert nem lehet olyan erőforrásokat találni a világban, amelyekre bármi más (könnyebb) utat lehetne alapozni. A kínaiak nem adnak, az olajarabok nem adnak (az olajperzsák sem) és közeledő jószándékú űrhajóflottákról sem jelentett a NASA.
…Hollande minden bizonnyal „átprogramozható” lesz egy berlini villámlátogatással és talán Görögországban sem alakul meg a „Szakítsunk a valósággal!”-koalíció. De a félsz egyre inkább ott fészkel a pénzcsapokat tekergető kezekben: mi lesz, ha mégis állami politikai szintre emelkedik egyszer az „egyszerű emberek látszatigazsága”? Ez a félelem nem múlik el hamar – ez pedig azt jelenti, hogy nem fog bővülni az olcsón (és feltételmentesen) rendelkezésre álló pénz a piacokon. Erre kell gazdasági stratégiákat alapozni, mind makrogazdasági, mind vállalati szinten.
Magyarország sem a porosz utat járja. Társadalmi értékvizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy hozzáállás tekintetében országunk népe valahol a Balkánon él. (Ld.: http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult/gazdkult_wvs_keller.pdf - a 12. oldal táblázata) Ezzel a hozzáállással pedig nem lehet erős és stabil gazdaságot építeni – mert ez egy érzelmek és szenvedélyek motiválta és mának élő mentalitás, ahol az önfegyelemnek és a tudatosságnak vajmi kevés szerepe van a mindennapokban. A magyar népen belül kisebbséget alkotnak azok, akik az előbbi idézett diagram „jobb felső negyedében” élnek – és még ők is hajlamosak arra, hogy csendben tűrjék azt a fajta gazdaságpolitikát a kormányzattól és azt a fajta elvárásrendszer a társadalomtól, amit magunk körül tapasztalunk. Megpróbálják „egyénileg túlélni” ezt a korszakot – akárcsak a poszt elején emlegetett nagyvállalati-pénzügyi felsővezetői kör. És ahogy nekik sem érlelt ez jó gyümölcsöket, úgy a munkájukba temetkezve túlélni próbálóknak sem fog összejönni.
Orbán menni fog előre, azon az úton, amelyen eddig és eközben ugyanazokkal a módszerekkel él majd továbbra is, amelyekkel eddig is élt. Senki ne mondja, hogy ez nem így lesz és senki sem bízhat abban, hogy ez bármiféle sikerre is vezet majd valamikor. Nem: ebből nagy baj lesz – személy szerint a lapítónak is baja lesz. És Orbánén nem fognak kiutat találni a magyar gazdaság növekedésképtelenségéből sem, mivel fogalmuk sincs ezen állapot igazi okairól. Csak arról beszélnek, hogy „munkaalapú társadalom”, meg hogy „dolgozzon, aki csak képes rá!” O. K. – de hol dolgozzon, hogy végezzen olyan munkát, amely új erőforrásokat teremt? Merthogy a közfoglalkoztatás nem teremt ilyeneket: az csak leosztja a versenyszférától beszedett javakat.
Ahhoz, hogy elinduljon felfelé a gazdaság, hogy legyen stabil növekedés, olyan termékek és szolgáltatások szükségesek, amelyek versenyképesek. Ilyenekben szűkölködik a magyar gazdaság „kínálati oldala”. Tehát: kínálati oldalon, a termékeink és a szolgáltatásaink terén kell és lehet biztosítani a növekedés és a munkahely-teremtés alapjait. Ezzel pedig visszajutottunk a fentebb emlegetett „áttéréshez a porosz útra”: anélkül nem fog menni!
A poszt címében szereplő Poroszok dicsősége (Preußens Gloria) című régi porosz indulót itt meghallgathatod – némi „magyarok dicsőségével” kiegészítve: http://youtu.be/FnpyyH3YYGw
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek