„A barátaim közül is azt mondják egyesek, hogy sokba van ez nekünk, sokba kerül nekünk ez a szegénység!”
Richard Attenborough: Gandhi - 1982
„Kiszállni a versenyből…” – sok ember álma-vágya ez a modern világban. „Vissza az idillbe!” – már Rousseau, „az első zöld” is ezt akarta. Társadalomelméleti és politikai síkon mindez ma a zöldmozgalmakban ölt testet.
A minap jelent meg Schreiring Gábor LMP-s képviselő blogján frakciótársa, Szabó Rebeka aznapi napirend előtti Recesszió vagy nem-növekedés című felszólalása. (Ld. itt: http://scheiringgabor.blog.hu/2012/05/30/recesszio_vagy_nem_novekedes) Posztunk erre reagál, több fejezetben.
„Véges erőforrások”, gének, önkorlátozás
Az írás szerzője a „Fellendülés növekedés nélkül!” jelszavát adja ki. Ez szerinte „arra az elvre épül, hogy a jóllétünk növekedése lehetséges az anyagi termelés és a természeti erőforrások használatának állandó növelése nélkül is. Vagyis a fejlődés nem szorítkozhat a GDP-ben mért növekedésre, igazi alapját a tudás, a közösségi élet, és a valódi jólét bővülése jelenti”. Magyarán: a szerző lehetségesnek látja a növekedés nélküli jóllét-növekedést.
Ez képtelenség – ugyanis mindenféle növekedés csak valamiféle energiaforrásra támaszkodva lehetséges az anyagi világban. (Megj.: a társadalom és az emberi gondolkodás, viselkedés is az anyagi világ része, így arra is maradéktalanul vonatkoznak az anyagi világ törvényszerűségei!) Az emberi történelem nagy szellemi felvirágzásai kivétel nélkül minden esetben valamiféle gazdasági előrelépésen alapultak, a gazdasági előrelépés alapja pedig mindenkor az ember tudás fejlődése. Aki ebből a körből akar „kitörni”, az lényegében az egész Univerzumra érvényes anyag- és energia-megmaradással akar szembemenni. Idealista filozófiákban talán lehetséges ez, de a valós világban és emberek alkotta társadalmakban nem.
Ha már az Univerzum törvényeit állítjuk szembe a „semmiből jövő” jóllét-növekedéssel, akkor egy másik „zöldmániát”, a „véges erőforrásokat” is érdemes szembesíteni az Univerzum egy másik jellegzetességgel: a végtelenségével. Végtelen Univerzumban nincsenek „véges erőforrások”, csupán a technológiánk adott szintjén még fel nem fedezettek, vagy (gazdaságosan) még ki nem aknázhatók. Amikor a Római Klub 1968-ban nyilvánosságra hozta A növekedés határai című tanulmányát („proklamációját”?), akkor a fejekben még nem élt az Univerzum „igazi végtelenségéről” szóló elképzelés, az Univerzummal, annak „milyenségével” kapcsolatos fizikai tudás még nem „járta át” a társadalmi és gazdasági perspektívákon gondolkodó, a természettudományok területén meglehetősen járatlan kutatók elméjét – megjegyzem: máig sem! Amikor erőforrásokról és azok „korlátozott voltáról” beszélnek, akkor ezt úgy teszik, mintha az emberiség által használt technológia „örökké” azonos bázisú lenne-maradna és az emberiség nem léphetne ki a Föld adta energiaforrások kötelékéből. (Khm…, kedves zöldek, hiszen már a kedvenc napenergiátok is földönkívüli forrásból származik!)
Ez az „elfogynak az erőforrásaink!”- téma az ipari forradalom óta többször előkerült már – ám mindig egy bizonyos konkrét technológiához kötődő erőforrásokról volt-van szó az ilyen esetekben. Ez a XIX. században a szén és az akkori technológiával művelt termőföld volt, aztán az olaj-földgáz… De ezeknek az elméleteknek a „vészharangozói” rendre elfeledkeznek a technológiák fejlődéséről, átalakulásáról, új alapokra helyeződéséről. Statikus technológiai és ebből következően statikus erőforrástípus-felhasználási állapotokban gondolkodnak – márpedig ha megtanulhattunk valamit a technológia történetéből, az nem más, mint az, hogy a technológiák követik az új energiaforrás-lehetőségeket. Így lesz ez a jövőben is!
Ha pedig – mint látjuk – a valóságban az erőforrásaink nem korlátozottak, akkor itt az ideje rákérdezni arra, hogy mi is a helyzet az önkorlátozással és annak egyik speciális vetületével, amikor a társadalmi versenyt akarjuk korlátozni. Lehetséges lenne-e ez a valóságban is, nem csupán a zöld társadalmi alternatívákban?
Nos: nem!
Aki a növekedést akarja korlátozni az az orkánnal akar szembevizelnihaladni! Sokféle társadalmi elképzelés és politika lehet sikeres – de az biztosan nem, amely az emberek legősibb genetikus késztetéseinek mond ellent. Ezek közé a biztosan nem életképes társadalmi ideálok közé tartozik az egyenlősítő és önkorlátozó társadalom víziója is, ahol „csökkennek a társadalmi különbségek”. Ez pedig azért lehetetlen, mert:
1. Az emberek, mint hierarchikus csoportokat alkotó lények, genetikus késztetést éreznek az „élre törésre”, a feljebb jutásra” a társadalmi hierarchiában. (Ismétlem: ez a „hierarchiába rendeződés” a génjeinkben van, ez egy ösztön, amelyen semmiféle széplélek-propagandával nem lehet tömegesen és hosszú időre változtatni!)
2. Az emberek különböznek egymástól a „szintén a génjeikbe kódolt” képességeik terén – és ennek egyenes és szükségszerű társadalmi következményei az eltérő életpályák, a kiemelkedés, vagy adott esetben egy magasabb társadalmi csoportból való kihullás. Aki kiemelkedik, az (az 1. pontban említett felfelé törekvésre sarkalló ösztön következtében) igyekszik egyre jobban kiemelkedni – egészen társadalmi lehetőségei és egyéni képességei határáig, vagy akár azon túl is. Ezt persze visszafoghatja egy közösség, ám ezzel az innovációt és a haladást fogja vissza, amely pedig hosszú távon éppen az adott civilizáció erőforrásokkal való megfelelő szintű ellátását kockáztatja. Minden sikeres társadalom egyfajta „korlátlanságon” alapult eddig a történelemben – az „ambíció-korlátozó” és „igény-visszafogó” társadalmak (vagy inkább: közösségek – mert ez egész társadalmakra igen ritkán terjedt ki) pedig rendre elbuktak, éspedig igen rövid idő alatt.
3. Az téves elképzelés, hogy csupán felvilágosítással, a kognitív képességek „mozgósításával” komoly és tartós eredményt lehet elérni az emberi génekbe kódolt ösztönök ellenében. Ez tipikusan a XVIII-XIX. század „aufklérista” felfogása, amely (még) nem számolt az emberi személyiség összes mechanizmusával és nem volt tudomása arról, hogy az ösztönök a tanult ismereteknél sokkal alapvetőbben szólnak bele az emberek viselkedésébe.
4. Minden élőlényben, amely az élet földi megjelenése óta létrejött, kódolva volt-van mind a korlátlan szaporodás, mind pedig az önfenntartáshoz és szaporodáshoz szükséges erőforrásokhoz való minél korlátlanabb hozzáférés késztetése. Ezek is „kognitív technikákkal kiirthatatlan” ösztönök – akárcsak a versengés – és csupán egy másik ösztön még erősebb késztetése szabhat korlátot nekik. Ez az emberi lét és társadalmak gyakorlatában pl. azt jelenti, hogy a korlátlan szaporodást „beáldozzuk” az erőforrások nagyobb mérvű birtoklása érdekében (hiszen a létkörülmények biztosítása gyakorta prioritást élvez a szaporodással szemben, ösztönszinten is).
Minden önkorlátozással próbálkozó társadalom legfeljebb oda juthat el, hogy benne elsorvad a kreativitás és a dinamizmus és csupán valamiféle alacsony szinten stagnáló, magába zárkózott közösségként vegetálhat...
[Egyébként maga egalitarianizmus is az ember egyik génekben kódolt tulajdonságának modernkori társadalmi megnyilvánulása: a csoporton belül, a csoport tagjaival szembe ösztönösen érzett szolidaritásé. Akikben ez a szolidaritás-ösztön az átlagosnál erősebb, azokból lesznek a „zöldek” és „kommunisták”, akikben viszont a versengés és az élre törés ösztönei dominálnak, azok teljesítmény-centrikusak, vezérek és nagy történelemalakítók lehetnek. (Itt jegyezném meg, hogy a szocializációs környezet hatása e téren noha nem hanyagolható el, mégsem nevezhető döntőnek – hiszen akkor nem lennének kvéker környezetből jövő feltalálók!)]
Tudás, életmód, technológia
„Milyen mutatói is lehetnének egy ilyen teljesebb fejlődésfogalomnak? Ilyen lehet a tudásba történő beruházás mértéke, a tartósabb fogyasztási cikkek használatának kiterjedtsége, az energiahatékonyság, a jobb társadalmi munkamegosztás. El kell ismerni az olyan, GDP-t nem növelő tevékenységek fontosságát, melyek a társadalom és gazdaság alapjait építik, a köz számára hasznos javakat előállítva: például a házimunkát, a gyereknevelést, az önkéntességet, a közösségi és kulturális tevékenységeket, a kézműves tudást.” – olvashatjuk az idézett írásban. Nos, a „tudásba történő beruházás” is erőforrás-felhasználás, tehát: van (nem is csekély!) erőforrás-igénye. Azt az erőforrást valahol meg kell termelni. A korszerű tudás drága – persze: előbb definiálnunk kell, hogy ki-ki mit is ért tudás, illetve korszerű tudás alatt? …Aztán itt van ez a „tartósabb fogyasztási cikkek”-dolog, amely szintén erős kapcsolatban van a tudás fejlődésével. Tartós, hosszú élettartamú fogyasztási cikkeket előállítani első hallásra szimpatikus elképzelés – azonban van néhány hátulütője. Először: ha kevesebb fogyasztási cikket termel a gazdaság, akkor kevesebb munkáskézre, -fejre lesz szükség, ami miatt nő a munkanélküliség. Aztán: a kevesebb foglalkoztatott kevesebb össztársadalmi jövedelmet is jelent – az meg kisebb fizetőképes keresletet. E két velejárójával a „tartós cikkekre alapozott piac” máris kétszeresen csapta agyon a ma létező világgazdaságot. Jó tehát óvatosnak lenni az efféle, az „ántivilág” örökéletű darabjaiból kiinduló elképzelésekkel, mert a haszon (kevesebb pillanatnyi erőforrás-igény) mellé sokszoros társadalmi károk is társulnak – óvatosan tehát a nosztalgiával a gazdaságban! Hétmilliárd embert nem lehet „Arts and Crafts”-módszerekkel (http://hu.wikipedia.org/wiki/Arts_and_Crafts_movement) ellátni.
Az „örökdarabok” arra a korra volta jellemzőek, ahol még egy generáció alatt nagyon keveset fejlődött az emberi tudás, ennek következtében pedig a technológia is – ez meg termékszűkét okozott. A tartós termék tehát szükségszerűség és következmény volt. Ma viszont, amikor felgyorsult a tudásbővülés folyamata és már szinte „információtenyésztés” folyik, a tudás, mint az életet megkönnyítő eszköz, behatol a technológiába is. Ott változást idéz elő, amely új termékekben jelenik meg. Ha gátoljuk ezt a folyamatot, akkor a tudásbővülést gátoljuk – hiszen a modern tudomány drága, azt csak egy fejlődő-bővülő gazdaság képes finanszírozni. A tudásra viszont szükség van akkor is, ha nem új csili-vili termékcsodákat, hanem (mondjuk) hosszú és egészségben leélt emberi életet szeretnénk. Az pedig a gyakorlatban kivitelezhetetlen, hogy csak bizonyos területeken engedjük fejlődni a tudást – pl. az egészségtudományok területén – és más területeken, amelyek „merkantil célokat szolgálnak”, nem. Ugyanis a tudományt nem lehet „szelektíve fejleszteni” – hiszen pl. a kifejezetten „haszonelvű”, a termékmegújulást megalapozó anyagszerkezeti kutatásoknak igen komoly eredményeik vannak a gyógyászatban is… Ha pedig ugyanúgy fejleszteni szeretnénk az emberi tudást minden eddigi területen, akkor azt finanszírozni is kell tudni – azt meg csak az új tudományos eredményeket tartalmazó termékek eladásából lehet. Ez egy igen egyszerű kör:
(A másik megoldás, hogy a központi költségvetésből támogatjuk a tudományos kutatást – de hát honnan is jönnek a központi költségvetés bevételei? Á, csak nem a versenyszférában megtermelt áruk és szolgáltatások kereskedelméből?)
…Fentebb már idéztem a szerzőtől a következő mondatot: „a fejlődés nem szorítkozhat a GDP-ben mért növekedésre, igazi alapját a tudás, a közösségi élet, és a valódi jólét bővülése jelenti”. Annyiban valóban igaz ez, hogy a fejlődés elindítója mindig egy tudásbeli előrelépés – de hát ugyan mi más célja lenne a tudás fejlesztésének, ha nem a tudás hasznosítása? Az intelligencia a létszükségletek biztosításának egyik eszköze – ekként fejlődött ki az evolúció során. …De hogy miféle tudásra gondolhatott a szerző, arról az utána következő kifejezések árulkodnak: „közösségi élet” és „valódi jólét”. Igen: itt valamiféle, „az életet megszépítő”, „az emberi lelket megnemesítő”, tulajdonképpen „művészi tudásról” lehet szó, amelynek birtokában pásztoridillbeli kisközösségek esténként mécses fényénél dalolgatnak… Elnézést a szerzőtől az iróniáért, de másként nemigen lehet értelmezni azt a tudást, amely nem ölt testet technológiában, hanem „csak úgy elvan”! A világ és az emberi személyiség nem így működik. (Erről a „Véges erőforrások”, gének, önkorlátozás c. fejezetben már volt szó…) Akik erről beszélnek, akikben efféle elképzelések élnek az „éteri, nemesítő tudással” kapcsolatban, azok valójában a való világot akarják megúszni: az ottani teljesítményt, a bonyolult összefüggések átlátását és annak megértését, hogy miképpen is működnek a dolgok a(z emberi) természetben.
Nem általában a technikai megújulást kell elvetni – mert ennek iszonyatos, beláthatatlan ára lenne – hanem annak irányait okosan, előrelátóan megtervezni. Világos pl., hogy amíg az ipari forradalom óta eltelt időszak és a jelen technológiája alapvetően a kémiai energiákon alapult (elégetünk valamit), addig a jövő a fizikai alapú energia-előállításon alapuló technológiáé lesz. (Megújuló energiaforrásokkal – vízzel, széllel, tengermozgással, geotermikus energiával - hozunk mozgásba az elektromos indukción alapuló energia-előállító berendezéseket, ill. a napsugárzásból állítjuk elő az áramot, vagy a magenergiákat hasznosítjuk, fissziós, vagy fúziós erőművekben.) A követendő eljárás ezeknek az energiaforrásoknak a minél hatékonyabb, tökéletesebb beépítése a technológiánkba, nem pedig az, hogy (pl.) „korlátozzuk a technológia-felhasználást”.
Ez nyilvánvalóan nem megy „nemzeti keretekben” – ám az euro-atlanti térség és a Távol-Kelet fejlett technológiájú és magas munkakultúrájú társadalminak összefogásával már el lehet indulni errefelé. Aki „zöld”, az ezt kell, hogy szorgalmazza! …Pl. az sem jó ötlet, hogy nagyon rövid távon próbáljunk megszabadulni a mai (pl. közlekedési) technikánktól – hiszen abban hosszú évek innovációs befektetései állnak. Ha nincs idő arra, hogy visszatermeljék e beruházások a saját költségeiket, akkor annak (is) gazdasági összeomlás lenne a következménye. Nem lehet ugyanis a (világ-)gazdaságból csak úgy kivonni, kiemelni hatalmas egységeket és tételeket. Mérlegelni kell itt is remélt hasznot („zöldülő” gazdaság) és biztos veszteséget (összeomló gazdaság). A helyes teendő itt is a már említett innovációs irány-tervezés… (Egy konkrét példa: a zöldmozgalmaknak nem általában az atomenergiát kellene „félelem-alapon” ellenezniük, hanem társadalmi lobbierejüket a hatékony és biztonságos atomenergia-termelés érdekében kellene mozgósítaniuk.)
A fenntartható fejlődés lábmérete
Mint annyi „zöld szövegben”, a gondolatmenet „látens” központi eleme a „fenntartható fejlődés”. Ez alatt nagyjából azt kell érteni, hogy a mai szinthez képest ne növeljük a társadalom energia- és nyersanyag-igényét (sőt, csökkentsük azt). Ez egy statikus világ-, társadalom és technológiamodell. Valójában a fejlődés fenntarthatósága nem ezt jelenti. A fenntartható fejlődés valódi tartalma az, hogy a ma ismert erőforrásokra támaszkodva úgy fejlesszük a technológiánkat, hogy mindenkor legyen időnk egy-egy adott erőforrás kimerülése előtt egy másik, azzal legalábbis megegyező kapacitású erőforrás technológiánkba illesztésére. Ez egy gyakorlati példán keresztül szemléltetve azt jelenti, hogy még a (jelentős részben) szénhidrogén-alapú gazdaság korában juttassuk el a mindennapi felhasználásra alkalmas technológiát oda, hogy (pl.) az atommag-átalakuláson alapuló valamely energiatermelő eljárás vehesse át a társadalmak „táplálásának” feladatát. (Ennek összes, a mindennapi életben majdan tapasztalható következményére most nem térünk ki…)
Sarkalatos pontja a „zöld elképzelésrendszereknek” az „ökológiai lábnyom” és a környezetterhelés nagysága is. Itt az egyik „főellenség” a szállítás, mivel az egyfelől energia-felhasználással jár, másfelől károsanyag-kibocsátással. Azonban egyszerűen lehetetlen a visszatérés a „lokális igény-kielégítés” viszonyaihoz, mivel az embereket nem csupán zöldséggel kell ellátni, hanem egy sor olyasmivel is, ami nem állítható elő a szomszédban, pláne nem „házimunkával”, „önkéntesen” és „kézzel”. Ha megnézzük a szállított termékek összetételét, akkor kiderül, hogy a fogyasztás közvetlen környezetében is megtermelhető élelmiszerek abban szinte elenyésző hányadot képviselnek. Elszánt öko-alternatívok talán meg tudnak lenni a többi nélkül is, de ha a példájukat követnénk, akkor összeomlana a gazdaság, éspedig azért (is), mivel milliárdnyi ember munkájára egyik napról a másikra egyszerűen nem lenne szükség, hiszen az általuk előállított javakat immár nem igényelné a világ. Az áttérés egy „Lehet Más…”-világra ezek szerint legalábbis problémás lenne.
A vidék és a népességmegtartó-képesség
Ír a szerző a mezőgazdaság kapcsán arról is, hogy „a sok természeti erőforrást és kevés élőmunkát igénylő nagybirtokok tűnhetnek hatékonynak vagy „versenyképesnek”, hiszen egyre több terméket állítanak elő, egyre kevesebb munkával. Azonban ha számításba vesszük a természeti táj fennmaradását, a vidék népesség megtartó képességét és az élelmiszereink minőségét is, akkor a több lábon álló, egyre kevesebb erőforrást használó és több munkahelyet, minőségi termékeket adó kisbirtokok, a helyi termelés, az élelmiszer önrendelkezés megvalósítása lesz a fenntartható.”
…Na, kértem, akkor ezt bontsuk ki!
A nagybirtokon (helyes, nem eleve „uszító” fogalommal élve: nagyüzemi körülmények között) történő mezőgazdasági termelés éppen hogy nem több, hanem kevesebb természeti erőforrást igényel. Földterületből kevesebb kell ugyanannyi élelmiszer előállítására, ui. hatékonyabban, nagyobb terméshozamokkal dolgozhatunk ott, mint a hagyományos, a cikkíró által favorizált „idilli kisgazdálkodás” keretei közepette. Továbbá: energiahordozóból is kevesebb fogy a hatékonyabb gépesítés következtében, mintha ugyanazt a termésmennyiséget akarnánk sok kisgazdaságban megtermelni – hiszen a művelést végző gépek kihasználtsága lényegesen nagyobb. (Persze, lehet, hogy a szerző itt „kisbirtok”-szintű mezőgazdaság alatt a lóval-kaszával-kapával történő földművelést érti…) Ami a természeti táj fennmaradását illeti, itt sem egyértelmű a kisbirtok előnye – hiszen fentebb már megállapítottuk, hogy a nagyüzem fajlagosan kevesebb „megsebzett” területen állít elő ugyanannyi terméket. Megjegyzendő az is, hogy a korszerű, intenzív, magasan technicizált mezőgazdaság nem azonos a „nagybirtokkal”: nyilvánvalóan más az ideális birtoknagyság Kaliforniában, vagy a Nagykunságban, illetve Tirolban – holott ez utóbbi helyen is igen magas minőségű termékeket állítanak elő kevés emberi munkával, magas technológiai színvonalon. Ezzel függ össze a szintén emlegetett népességmegtartó képesség is: a kisbirtok nem azonos a „sok ember kell hozzá”-val. Pl. Hollandiában egy-kéthektáros „kisbirtokokon” állít elő egy-két ember (üvegházas technológiát alkalmazva) akkora termékértéket, mint nálunk egy-egy „zöldbáró” „nagybirtoka” – akkor most ki is az igazi nagyvállalkozó és melyik is az igazi nagybirtok?
„A vidék népességmegtartó ereje” kapcsán van még egy lényeges dolog. A vidék, annak településszerkezete, az ott élő népesség száma ugyanis a történelem során egy bizonyos technológiai szint következtében, annak élőerő-szükségletén alapulva jött létre. Ez azt is jelenti, hogy a vidék a technológia függvényében változó jelenség. Nem helyes az egyszer (évszázadokkal korábban) kialakult „vidékképet”, lélekszámot és településszerkezetet valami „önmagában való” tényezőként felfogni. Sok magyarországi vidék és kistelepülés problémája éppen abból adódik, hogy a technológia túllépett rajtuk és a korszerű viszonyok egyszerűen „nem tudnak mit kezdeni” azzal a település- és népességstruktúrával, amit „ránk hagytak a századok”.
…Erre azzal a sztereotip megoldás-javaslattal szoktak előállni, hogy „Revitalizáljunk!”. Igen ám, de a revitalizáció nem valami önmagában álló, mindenféle külső társadalmi és gazdasági összefüggéstől függetlenül is elvégezhető dolog. Ha feszegetjük a revitalizáció gazdasági alapjait, akkor rendre valamiféle alacsony technikai színvonalú tevékenységre alapozott „új élet” jön elő az elképzelésekből: a háztáji termelést, egymást segítő „kaláka-közösségeket”, („házimunkát, a gyereknevelést, az önkéntességet, a közösségi és kulturális tevékenységeket, a kézműves tudást”) stb. szokás említeni (ahogy a szöveg is teszi). Tessék mondani: érdemes-e ilyen igen alacsony szinten konzerválni egy közösséget? Nem beszélve arról, hogy az emberek a XXI. században nem csupán enni akarnak, hanem pl. azt is szeretnék, ha ne csupán dolgozniuk kelljen-lehessen látástól vakulásig. Ám egy XXI. századi szintű életre semmi esélyt nem adnak a javasolt revitalizáló módszerek, nem termelvén azok ehhez elegendő erőforrást! E közösségeknek sem a tudásszintje, sem az infrastruktúrája nem teszi lehetővé azt, hogy ott valami komoly, hosszú távon is perspektívát biztosító és az adott település létezését a gazdasági racionalitás oldaláról is megalapozó tevékenység folyhasson. És ezt az állapotot iszonyú (ma nem is létező) pénzekbe kerülne megváltoztatni!
...Konkrétan mit viszünk oda, mit gyártsanak a borsodi kistelepüléseken? Svájci órát? Ahhoz „évszázados” munkakultúra-ugrás kellene. Biozöldséget? Ahhoz is – ráadásul, ha tekintettel vagyunk a „szent ökolábnyomra” és a távolsági élelmiszer-szállítás „átkos voltára” is, akkor ugyan ki a fene veszi-eszi meg azokat, honnan lesz a közvetlen közelben megfelelő vásárlóerő erre?
Igen: vannak olyan „egyenletek”, amelyek „a valós számok halmazán” nem oldhatók meg, léteznek társadalmi problémák (pl. „lokális” szegénység, fejlődésképtelenség) amelyek nem szüntethetők meg, ha adottnak vesszük (pl.) a településszerkezetet. Amit itt tehetünk és tennünk is kell, az nem más, mint hogy megelőzzük a probléma újratermelődését a következő generációkban. Bivajbasznád megtartása és felfejlesztése (infrastruktúra, stb.) egyszerűen akkora erőforrás-igényű vállalkozás lenne, ami éppen egy holisztikus szemléletű ökopolitika és erőforrás-gazdálkodás esetén megengedhetetlen – ui. hihetetlen „ökolábnyoma” lenne a megtartás folyamatának.
[Megjegyzem: sok nyugat-európai kistelepülés sem lenne életképes önmagában – csakhogy az ottani „nagy társadalom” rendelkezik elegendő erőforrással ahhoz, hogy ezeket a központi költségvetésből támogassa. Pl. Ausztria megengedheti magának azt a luxust, hogy Oberschuhplattler lakosai is városi szintű infrastruktúrát kapjanak és hogy gyerekeiket naponta elvigyék onnan állampénzen, hogy belőlük is magas szintű tudást birtokló, hasznot termelni képes polgárok válhassanak… De hogy a környező magasan technicizált jóléti társadalom nélkül mire voltak képesek ezek a települések önmagukban, azt jól mutatja az a tény, hogy a XIX. század végén még nem volt ritkaság Tirolban és Vorarlbergben az éhezés…]
A településszerkezet a történelemben változik és nem lehet „öncél” az, hogy ezt a folyamatot megállítsuk. Képzeljük csak el, hogy mi lenne, ha annak idején, a nomadizáló „technológia” korszakában döntött volna úgy a Hét (Öko-)Vezér, hogy meg kell őrizni az adott (jurtás) településszerkezetet… Ugye, képtelen ötlet? Nos, ugyanekkora képtelenség az is, hogy „merevítsük ki” a (legfeljebb a) XIX. századi mezőgazdasági termelési viszonyoknak és technológiáknak megfelelő magyar faluszerkezetet, kerül, amibe kerül.
Epilógus
Ahhoz, hogy egy társadalomban fejlődhessen és terjedhessen a tudás, erőforrások kellenek. A korszerű tudás korszerű technológián alapul – és vissza is hat annak további fejlődésére. Nem létezhet minőségi, hosszú és egészséges emberi és közösségi élet az ezt megalapozó erőforrások nélkül. Minden olyan gondolat, amely „kifelé mutat” az erőforrások bővülésének világából, szükségképpen vezet finanszírozhatatlan élethez. Nem lehet „befagyasztani” az emberiség létállapotát – ezt nem tolerálja az emberi alaptermészet. Amikor elindult az emberiség fejlődése, ez minden valószínűség szerint egy véletlen, ám a megváltozott környezetben szerencsésnek bizonyult mutációnak volt köszönhető: az egész életen át megmaradó és az emberszabású főemlősöknél csupán az élet első néhány hónapjára jellemző nyitottságnak és kíváncsisának a világ dolgaira. Ez az emberiség közös öröksége és jellemzője – amelyet csupán rendkívül kedvezőtlen körülmények képesek kiiktatni. Bármiféle társadalmi elképzelés csak akkor szolgálhatja a valóságban is az emberiség hasznát, ha figyelembe veszi az ember genetikus örökségét, illetve ezen „örökség-elemek” egymásra hatását. Ha fejleszteni (azaz: bővíteni, terjeszteni) szeretnénk a jóllétet és az emberi tudást, akkor ehhez bővülő erőforrások kellenek. (Meg persze a meglévőkkel való ésszerű gazdálkodás is – de hát a fejlettebb technológia eleve magában foglalja a korábbiakhoz viszonyított nagyobb hatékonyságot is.) A „bővülő erőforrások” közgazdaságtani megnevezése pedig a növekedés!
Ha növekvő jóllétet akarunk, akkor növekedés kell – a „nem-növekedés” maga a stagnáló lét.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek