HTML doboz
2010.06.05. 10:00 Szerző: piefke
Jól kérdezni
Vannak kérdések, amelyeket ha felteszünk, akkor csak rosszul lehet rájuk válaszolni. „Kit szeretsz jobban: a Mamát, vagy a Papát?”, „Mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás?”… Ehhez hasonló a Trianon-kérdés is, továbbá az ahhoz (legyünk őszinték) kapcsolódó magyar állampolgárság kérdése is.
Általában az ember nem szívesen gondol vissza a kudarcaira, nem szereti felemlegetni azokat, viszolyog ettől. Magyarországon azonban ez mintha látszólag nem így lenne: egyik legnagyobb kudarcunkat, Trianont folyton emlegetjük, sőt, emléktörvénybe is iktatjuk! Mintha valaki emlékművet állítana a kudarcainak. Miért térünk vissza kényszeresen egy olyan történelmi esemény újra és újratárgyalásához, amelyen már úgysem lehet, úgysem tudunk változtatni?
Látszólag szembemegyünk az emberi természettel… De csak látszólag, mert ugyanúgy az emberi természethez tartozik az is, hogy szeret sikeres lenni – és ha hosszabb távon sem az, akkor ebbe belebetegszik. És ahogy igaz ez az egyes emberekre, úgy igaz az általuk alkotott közösségekre is: ha egy társadalomban hosszú időn át az a természetes, a megszokott, a legtöbbek által megtapasztalt, hogy sikertelenek, hogy nem képesek elérni a maguk elé tűzött célokat, akkor ebbe az egész nép belebetegszik. És akkor már nem az egészséges működést fogja produkálni, hanem egyre csak a betegségével fog foglalkozni: hogy azt mi okozta – és elfeledkezik minden már, egyébként életben tartó tevékenységről.
Azért foglalkozunk mániákusan Trianonnak, mert nincsenek sikereink, amelyek felülírták volna a vesztes(s)ég érzését. Sok nép veszített el háborúkat, veszítette el területének jelentékeny részeit – mégsem vált ettől szellemi életük és önmeghatározásuk központi kérdésévé a „revízió”. Mert tudtak megújulni, tudtak más területeken olyan sikereket elérni, amelyek egy idő után már értelmetlenné tették volna a régi veszteségek és régi sérelmek felemlegetését; már nem azok mentén határozták meg önmagukat, már nem kellett úgy érezniük, hogy azóta sem tudják (más módokon) kompenzálni a veszteséget, hogy azóta sem értek el olyan teljesítményeket, melyek birtokában ismét felemelt fejjel járhatnak a világban. A németek elvesztették Kelet-Poroszországot és Sziléziát, de megnyerték a XX. század második felét. Megnyerték, még az előtt, hogy 1990. október 3-án újraegyesülhetett volna a két német állam. Manapság Németországban legfeljebb néhány öregember énekelgeti néha a „Schlesienlied”-et és senkinek eszébe nem jutna az oroszokkal konfliktus vállalni Königsbergért, vagy a lengyelekkel Breslauért… Amikor a „Bundesrepublik” ajánlott „en bloc” állampolgárságot „minden németeknek”, akkor ez egy aktuálpolitikai döntés volt – és egy másik „színtiszta német” állam, az NDK ellen irányult és nem olyan országokban élő németek voltak a „célközönség”, amely országok lakosságának 90-95%-a nem német. (Egyébként az Ausztriában élő németekre sem vonatkozott - de Ausztria sem adott osztrák állampolgárságot a Dél-Tiroliaknak…)
…Magyarország elveszte(get)te az egész XX. századát és ebben a pillanatban azt sem mondhatjuk biztosan, hogy a XXI.-hez szerencsésebben kezd(t)ünk hozzá. Minden olyan gondolat, amely jelenleg a politikai piacon van, alkalmatlan arra, hogy adekvát célokat határozzon meg ennek a népnek: sem a konzervatív-nemzeti (esetleg annak radikális változata), sem a szociáldemokrata, sem a neoliberális, sem az öko-alternatív (?) nem adja tényleges viszonyaink hozzávetőlegesen helyes és teljes körű leírását sem. Ha pedig már a leírás sem helytálló, akkor vajon milyenek lehetnek a belőle kiinduló jövőt alakító elképzelések?
Azok a nemzetek, amelyek egy tragikus és téves történelmi korszak után újra sikeresek tudtak lenni, ezt mindig a valósághoz való visszatéréssel kezdték – mi ehhez képest most ismét a felhőkbe akarunk kapaszkodni!
Félünk a valóságtól, úgy érezzük, hogy alkalmatlanok vagyunk az abban való cselekvésre – és ez a politikai elitünk tekintetében tulajdonképpen igaz is! Nem csak a megfelelő ideológia és hiteles társadalom-leírás hiányzik, hanem hiányzanak az igazán széles látókörű, személyükben is alkalmas politikusaink is. Akik most, alig néhány napja vették kezükbe a kormányzást, semmi jelét nem adják annak, hogy minőségileg különbek lennének, tudnának és akarnának lenni, mint azok, akiknek távozását 8 évig sürgették. Sőt: alig néhány nap alatt elérték azt, amihez az előzőeknek hónapok kellettek, hogy megkérdőjeleződjön alkalmasságuk.
Mármost: ha ez a helyzet, akkor maradnak a sikertelenségek és marad a múlt folyamatos újratárgyalása? Marad az az önigazolás, hogy „Velünk kérem elbántak!”? Erre kellene alapoznunk jövőbeni összetartozás-érzésünket, hogy mi vagyunk „Lúzerék”? Ez csak tovább növelné frusztráltságunkat, az pedig fokozza vonzódásunkat az agresszív, de átgondolatlan, irracionális „megoldások” iránt. Ez pedig egyenes út újabb szerencsétlenségek felé.
Van más forgatókönyv is. Ebben az országban rengeteg tehetséges, de egymáshoz cselekvőleg nem kapcsolódó ember él (ma még – mert egyre többen mennek külföldre…). Vannak jól működő, komoly értékeket termelő kisközösségek is, de ezek sem „érnek össze”. Sokszor leírtuk már ebben a blogban, hogy nem erősségünk a közösségalkotás, ebben nem nagyon vagyunk jártasak. Ezért nem képesek spontán módon egymásra találni a tehetséget és értéket képviselők sem. Egymástól elválasztva viszont sosem lesznek képesek nagy, közösségi sikerekhez juttatni az országot és ezzel új, jobb pályára állítani a magyar társadalmat. A sikerhez, a közösségbe szervezéshez valakiknek vállalkozniuk kell, hogy meghaladva a magyar hagyományt, létrehozzák azt az új szervezetet, amelyhez aztán csatlakozhatnak az eddig magányosak, akik önmaguk nem tudtak, nem mertek másokkal szövetkezni. Erre a szerevező feladatra pedig nem lehetnek alkalmasak a közelmúlt ilyen-olyan lejárt szavatosságú alakjai és szervezetei: ők épp azért buktak meg, mert azt a régit képviselték magukban, amit meg kell haladnunk. Ők nem tudtak jól kérdezni, nem voltak jó, korszerű válaszaik - tehát a társadalom sem haladhat ezek szerint jó irányba.
Ha nem látjuk be végre, hogy „most mi kell, hogy jöjjünk”, akkor maradnak a régi kérdések és a régi, rossz válaszok. És akkor a világ csak kettőt tehet: sajnál minket, vagy röhög rajtunk – de segíteni nem fog tudni!
Szólj hozzá!
Címkék: trianon magyarország kudarc elit tehetség sike xx. század lúzer
2010.06.04. 21:36 Szerző: Blandly
Gyászból építeni?
Hétfőn döntöttek a „Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről” szóló törvényjavaslatról. Célja:„Legyen június 4.-e gyásznap helyett a nemzeti összetartozás napja!”
A nemzeti összetartozás
Gondoljuk végig, miért szerencsétlen és egyben veszélyes döntés összekapcsolni Trianont ezzel az - egyébként nagyon fontos - társadalmi kérdéssel. Azért, mert akarva-akaratlanul továbbműködtetünk-továbbörökítünk egy helyzetet: a szembenállást, a lelki el nem fogadást, a meg nem békélést. És talán még ennél is lényegesebb szempont, hogy ha Trianonhoz kötődik a nemzeti összetartozás (már csupán a dátum egybeesés okán is), akkor nehezen helyezhetők el azok a polgárok, akik nem az aktuális politikai hatalom által diktált módon gondolkodnak Trianonról. Ők nem tartoznak a nemzethez? A szálat tovább fűzve még további kérdések merülnek fel bennem: ezek szerint az összetartozás és összetartás azon múlik majd, hogyan azonosulunk órégi emlékekkel? És mi van akkor (demokráciáról beszélünk továbbra is), ha valami olyasmi mellett érvel a hatalom, ami éppen a magyarság közös céljaival ellentétes hatást vált ki a külpolitikai kapcsolatainkban? Trianon éppen azért következett be, mert az akkori politikai elit a magyarság érdekeivel ellentétesen cselekedett évtizedekig. És mi lesz akkor, ha a mai elit éppen ezen cselekedetének lesz valami hasonlóan szerencsétlen következménye?
Tanúságtétel
Meggyőződésem, hogy adott körülmények között (33 évesen) azzal teszek tanúságot a nemzeti összetartozás mellett, ha másokkal együtt és nem mások ellenében dolgozom… a boldogulás és az önigazolás a mai tettekben és a jövőben keresendő. Ez sokkal többet ér, mint egy díszes törvény. Tényleg, csak apró kitérőként: kifejezetten furcsa, hogy a nemzeti összetartozás mellett azok igyekeznek most törvényben is szentesített módon tanúságot tenni, akik éveken át mindent megtettek, hogy megosszák a nemzetet és ezzel eliminálják politikai ellenfeleik hatalmát!
Mit szólna ehhez Isten
A Kövér László és Semjén Zsolt által jegyzett beadványban a FIDESZ-KDNP pártszövetség ideológia vagy fogalmi zavarokkal küszködik, de mindenképpen erkölcstelen és álszent hatalmi játékot űznek - Isten nevében.
Demokráciában Istentől nem eredeztethető sem maga a hatalom, sem egy politikai döntés, vagy másképpen felelősséggel megkérdőjelezhetnénk az összes korábbi, vagy jövőbeni, nem felsőbbrendű hatalomtól származó törvény jogosságát. Egyébként, szerintem azért hivatkoznak Istenre, hogy ezzel is a saját véleményük súlyát próbálják növelni. Igazi hívők Isten nevével nem élnének vissza egy törvényjavaslatban („Isten nevét hiába szádra ne vedd!”). Mi értelme ezt belefogalmazni egy törvénybe? Minek osztályozni az embereket? Mi köze a nemzeti egységnek, vagy egy történelmi esemény megítélésének ahhoz, hogy éppen valaki hisz-e Istenben, vagy ateista?
Ha Isten a történelem ura, akkor bizony Trianont, mint döntést is el kell fogadnunk intő példaként és nem visszafelé sírni! Vagy Trianonra nem vonatkozik Isten mindenhatósága, mert az a Sátán műve volt? Kényük-kedvük szerint csavarják a hitet.
Nem látom át, hogy igazából minek szánják hamis illúzió keltésüket, de meggondolatlanság sebeket feltépni. Sok embert traumaként fog érni, ha újra előtérbe kerül a családjukban - egyébként kurva régen - megtörtént igazságtalanság, sérelem.
Hit és politika
Súlyos tévedés a politikai és a tényleges kereszténységet összemosni; a valódi keresztények számára a hitük egyet jelent az életükkel (Semjén esetében ez enyhén szólva is megkérdőjelezhető). Még sosem vezetett jóra a történelemben, ha összekeverték a politikát és hitbéli meggyőződéseket: se keresztény, sem bármelyik vallás esetében. Nincs egymáshoz semmi közük: a hit a nem látható dolgokról való meggyőződést jelenti, a politika meg világi eredetű: nagyon is látható és megtapasztalható következményekkel.
A megszokás náluk az igazi Nagyúr
Megint kisajátít az egyik politikai erő egy fogalmat saját használatára és saját céljainak szolgálatába állítja azt. Most a „nemzeti összetartozás” került terítékre, de néhány napja még a „forradalom”, korábban pedig a „polgári” fogalmakat használták. Szerintem nincs joguk rendelkezni ilyen jelentőségű szavak felett: innentől más megítélés alá kerül az adott fogalom. Akik az övéktől különböző nézeteket vallanak, azok ezután ezeket a szavakat már önkéntelenül is hozzákötik az adott politikai erőhöz.
Ma szerintem a magyar emberek szemében különben sem Trianon és a „ki a Történelem Ura?” az akut kérdések; legalábbis én továbbra sem ezekre várom a válaszokat.
2010.06.02. 16:36 Szerző: piefke
Érvek, hogy miért nem...
.jpg)
Sokszor beszélgetek magukat progresszívnek tartó emberekkel és rendszerint oda jut a beszélgetés, hogy ők miért nem cselekednek, ha egyszer tudják, hogy épp a hozzájuk hasonló emberek passzivitása a bajok egyik fő oka. Mivel a jövőben is biztosan sok ilyen beszélgetőpartnerrel lesz még dolgom, ezért segíteni szeretnék nekik, hogy ne kelljen majd a pillanat szorításában kifogásokat, kibúvókat keresgélniük a „miért nem”-re. Összeírtam néhány jól hangzó mentséget és ígérem, hogy válasszák leendő beszélgetőtársaim akármelyiket, én kész leszek azt vita nélkül elfogadni! (Az egyszerűség kedvéért elég lesz a sorszámot bemondaniuk.)
1. Úgysem sikerül nektek!
2. Még nem vagyunk készen.
3. Ez egy balfasz birkanép, úgysem lehet vele mit kezdeni.
4. Igen, de vannak jobboldalról is üzletfeleink.
5. Igen, de akkor elveszíteném a szoci üzletfeleimet.
6. Igen, de a cégtársam Fideszes.
7. Igen, de az apósom Jobbikos és övé a családban a lóvé.
8. Igen, de tudod: én zsidó vagyok és
a. nem akarom, hogy azt mondhassák rátok, hogy zsidóbérencek vagytok
b. nem akarok semmiféle listákon szerepelni
9. Igen, de tudod, én korábban benne voltam egy-két szürke ügyletben.
10. Persze, csatlakozom én is – csak előbb hadd tisztázzak magamban is pár kérdést.
11. Persze, csatlakozom én is – csak előbb befejezzük ezt a nagy projektet.
12. Tudod, én …. embernek adok munkát és ha rámszáll az APEH, ők mehetnek az utcára.
13. Most még nem szeretnék… de ha később megerősödtök…
14. Lássuk, sikerül-e a Fidesznek!? Adjuk meg nekik az esélyt!
15. Biztosan megerősödik előbb-utóbb a Maszop és ránk nincs is igazán szükség.
16. Gyurcsány visszatér és nélkülünk is helyrerakja Orbánékat.
17. Te, én rájöttem az utóbbi időben, hogy ez az Orbán mégse faszkalap!
18. Én már csalódtam a politikában.
19. Persze, csak tudod:
a. épp most fog szülni a feleségem
b. most keresünk ovit a gyereknek
c. most érettségizik a srác
d. most költözünk
e. most megyek nyugdíjba
20. Én úgyis elhúzok innen Nyugatra melózni!
21. Nekem nem árthatnak, mert Szlovákiába tettem át a cégemet.
22. Épp eleget dolgoztam már életemben, megyek vitorlázni az Adriára.
23. Én egy öreg, beteg ember vagyok…
…Ha vannak újabbak is, amelyeket még nem hallottam, kérem, osszák meg velem, hogy felkészült legyek!
2010.05.31. 23:03 Szerző: piefke
A gyógymód
A Bajok és Az Okok után most jöjjön A Gyógymód! Egy gyógymódtól pedig valódi hatást várunk, nem csupán tüneti kezelést, átmeneti enyhülést. Az elmúlt húsz évben minden kormány megpróbálkozott az általa vélelmezett bajok kezelésével. Alapvetően kétféle diagnosztikai és terápiás eljárással találkoztunk:
Az egyik módszer ideológiai-társadalomfilozófiai aspektusból próbálta a problémákat vizsgálni és próbálkozott gyógymódokkal – ez általában a konzervatív módszer volt: a baj a szocializmus („az elmúlt 40 év”, Kádár, a „valódi rendszerváltás” elmaradása, stb.), a gyógymód a hagyományos értékek diadalra vitele a társadalomban. A módszert egyik hibája az volt, hogy felcserélt okokat és következményeket – pl. nem Kádár és a szocializmus alakította ki a nem-demokrata és nem-polgári mentalitást a társadalomban; ellenkezőleg: azért működött pl. a kádári módszer, mert a magyar társadalom sem demokrata, sem polgári értékekkel nem rendelkezett. A másik hibája pedig az volt a konzervatív módszernek, hogy konzervatív volt: nem lehet ugyanis új problémákra régi megoldásokat adni – és nem lehet modern, progresszív, dinamikus társadalmat maradi, idejétmúlt, már nem érvényes társadalmi struktúrákon alapuló elvekre alapozni.
A másik módszer a társadalmi problémákat gazdaságiakra akarta visszavezetni. Mivel az állam nézőpontjából a válság mindenek előtt az állam finanszírozhatóságával kapcsolatos kérdéseket vetett fel, ezért leginkább ezekre igyekeztek megoldásokat találni. A társadalom működőképességét a gazdaság működőképességével mérte, ott próbált jobban működő struktúrákat kialakítani. E módszer követői a szocialisták és a liberálisok voltak: a szocialisták azért koncentráltak a gazdaságra, mert ezt a szemléletmódot hozták magukkal a ’68-as „új gazdasági mechanizmus” óta, ebben gondolkodtak a ’70-es és a ’80-as években amikor az egyre erősödő válságjelenségeket meg sem próbálhatták társadalmi téren megoldani (hiszen a szocializmus eszméje nem volt megkérdőjelezhető), ezért maradt a gazdaság, mint válságkezelési terep… A liberálisok pedig eleve a piac mindenhatóságában akartak bízni (talán hogy kevesebb dolguk legyen…). Ők nem azért nem nyúltak a társadalomhoz, mert „lelki tabu” volt számukra társadalmi kérdéseket felvetni (mint a szocialistáknak), hanem mert eleve „nem volt kérdés” számukra az, hogy „Demokrácia és szabadság van – és kész!”. Ők úgy tettek, mintha itt valóban egy demokrata nép intézné a saját sorsát, mintha ennek a népnek legfőbb vágya az önrendelkezés és az öngondoskodás lenne. A gazdaságban látták, hogy az nem elég hatékony, de ennek oka szerintük a túlszabályozottság és az állam túlhatalma és nem az, hogy a polgároknak nincs tapasztalatuk a hatékony szervezésben, az önálló döntésekben és a kooperációban.
Láthatjuk: mindkét eddigi módszer téves társadalomképből indult ki – tehát következtetései és megoldási kísérletei sem lehettek eredményesek a való világban. Nem véletlen, hogy ide jutottunk, ahol most állunk!
Abból, amit társadalmi bajaink okait soroltuk az előző posztban, egy nagyon tömör következtetést vonhatunk le: bajaink okai hibás társadalmi stratégiáinkban keresendők – de mik azok a társadalmi stratégiák?
A társadalmi stratégiák:
• Elemek, készségek, amelyekkel egy társadalom és annak egyes tagjai önmagukról gondolkodnak.
• Célok, amelyeket maguk elé állítanak.
• Módszerek, amelyekkel megpróbálják a célokat megvalósítani.
Jellemzőik:
• Egy adott közösségen belül érvényesek.
• A társadalmakban történelmük során alakulnak ki.
• Kisgyermek korban, szerves tanulással, a környezet példáit követve épülnek fel.
• Emiatt szinte „ösztönökké” válnak.
• Nem tudatos döntéssel vesszük elő őket, hanem lényegében automatizmusként, feltételes reflexként működnek.
• Felnőtt korban spontán módon már csak kismértékben módosulhatnak.
Eredményük: sikeres, vagy sikertelen társadalmak.
Mindezekből az következik, hogy Magyarországon társadalmi válság van (és nem gazdasági, vagy éppen erkölcsi, vagy politikai). Társadalmi válság pedig nem oldható meg gazdasági eszközökkel – hiszen csak jól működő társadalomban létezhet jól működő gazdaság is, tehát amíg a társadalom válságban lesz, addig a gazdaságunk is válságtól válságig fog bukdácsolni. Politikai-ideológiai eszközökkel sem oldható meg egy társadalmi válság, hiszen egy társadalmi válság magát a társadalom egységét szünteti meg, aminek hiányában a társadalom egymással ellentétben álló csoportok halmazává válik – és egy-egy politikai erő csak egy-egy társadalmi csoport szemében lesz elfogadott, a többi automatikusan oppozícióba kerül vele szemben.
Társadalmi válság csak a polgárok újbóli közösséggé szervezésével számolható fel – ezek szerint: az egyes polgárokon kell kezdeni a közösséggé szervezést. Olyan módszer lehet tehát eredményes, mely a polgárokra – magyarán: az emberekre – képes pozitívan hatni és bennük közösségi viselkedési, pozitív egymáshoz való viszonyulási mintákat aktivizálni. De mi képes ekként hatni az egyes emberekre?
Fentebb arról volt szó, hogy a társadalmi stratégiák „ösztönökként” működnek – márpedig ha most rossz ösztönök szerint élünk, akkor e rossz ösztönöket kell jókra cserélnünk. Nem témánk most az ösztönös viselkedés pontos leírása – elég annyit tudnunk, hogy egy ösztön ellen csak egy másik ösztön aktivizálásával lehet harcolni: ha egy rossz ösztönös beidegződésünket – egy hibás társadalmi stratégiát – szeretnénk „átírni” magunkban, akkor erre egy másik ösztönös emberi viselkedés alkalmas. Ez nem más, mint a példakövetés.
Mi, emberek szívesen követünk mintákat, amelyek a környezetünkben élő, számunkra hiteles, mintaadó személyektől származnak. Így sajátítjuk el gyerekkorunkban a különféle viselkedésmintákat is: „úgy teszek én is, ahogy a szüleimtől láttam”. Felnőttként a szülők mintaadó-mintaközvetítő szerepét átveszik a „mesterek”, vagy a „vezetők” – de ez csak akkor működik hatékonyan, ha ezek is hiteles, magabiztos, személyek, akiket „példaadóknak” érzünk. Minél inkább ilyen valaki, annál erősebben és tartósabban hat ránk a tőle látott példa és az annál inkább képes bennünket mobilizálni – és adott esetben, ha szükséges, bennünk és viselkedésünkben változásokat előidézni!
Szintén szívesen veszünk részt másokkal közös akciókban és hozunk létre velük közös konstrukciókat. E tevékenységeink során azok a közös elvek irányítanak bennünket, amelyek megszabják számunkra a tevékenység okát, célját és az elvégzés módját. És ha az akcióink sikeresek, akkor szívesen veszünk részt további közös akciókban is – ezzel erősödik a közösséghez tartozásunk érzése.
Ideális esetben maga a közösség határozza meg céljait és módszereit, határoz el közös elvégzendő és mindenki által magától értetődőnek, természetesnek tartott tevékenységeket – ez jellemző a demokratikus mentalitású közösségekre, társadalmakra. Ha ez a mentalitás hiányzik, akkor felerősödik az előzőekben említett „példaadó vezető" szerepe: ő kell, hogy meghatározzon helyes célokat és jó módszereket, ő kell, hogy képességei és személyisége révén beindítsa a közösségalkotást és felkeltse az egyes emberekben a közös tevékenykedés késztetését.
Egy ilyen vezető felelőssége természetesen óriási: számos példa akad vezetőkre, akikben megvolt a képesség, hogy hassanak másokra, mobilizálják őket – de rossz célokat és alkalmatlan módszereket választottak és ezzel komoly társadalmi károkat okoztak… Ahhoz, hogy egy ilyen vezető jól láthassa el feladatait, az szükséges, hogy jól határozza meg azokat: tudja, hogy honnan hová kell eljutnia az adott közösségnek. Tisztában kell lennie azzal, hogy mik a közösség bajai, mik okozzák ezeket és hogyan orvosolhatók e bajok. Nem szabad a kérdéseket populista módjára feltennie és nem szabad megelégednie populista válaszokkal. Mindig a valóságban kell politizálnia, mindig a valós összefüggésekben kell gondolkodnia. Szilárd elvi és erkölcsi alapokkal kell rendelkeznie, de ugyanakkor nagyon rugalmasan, toleránsan és empatikusan kell tudnia ezeket alkalmazni a gyakorlatban – viszont megalkuvó sem lehet!
Hogyan kerülhet vezető pozícióba egy ilyen személy? Úgy, hogy elkezd kommunikálni az emberekkel, úgy beszélve és viselkedve velük, mintha már egy normális és jól működő közösség tagjai lennének – mert a normalitás normalitásra ösztönöz másokat is. Az ésszerű, higgadt, ugyanakkor magabiztos beszéd megnyugtat és segít rendezni a bennünk lévő káoszt, szinte automatikusan aktiválja szervezőkészségünket. És ahogy csökken bennünk a szorongás a bizonytalan és érthetetlen világtól, úgy kezdünk egyre ésszerűbben viselkedni és megnyílni a másokkal való közös tevékenységre is…
…Ilyen egyszerű lenne? Igen! A normális mindig egyszerű – az abnormális bonyolult, kaotikus és a nem természetes viselkedés igényel ravaszkodást. Ne feledjük: évmilliók közösségalkotó ösztönei állnak bennünk „bevetésre készen”, csupán csak hagynunk kell aktivizálódni őket.
2010.05.31. 18:23 Szerző: piefke
"Ha a Haza hív..."
...Mielőtt a beígért „Gyógymód"-posztot megjelentetnénk, úgy érezzük, fel kell tennünk a Tisztelt Olvasónak egy kérdést: Te mit tennél, ha a haza sorsa, jövője rajtad múlna? Ha a te aktivitásodtól függne: lesz-e jobb nekünk?
Feltételezem, hogy a PROGRESSZÍV BLOG olvasói többségükben maguk is progresszív emberek. De lehet-e igazán progresszív valaki, ha passzív? A progresszió nem haladást jelent-e – a haladáshoz pedig aktivitás kell, ugye?
A jobboldal hívei aktívak. Miért van ez: És miért nem azok, akik (elvileg és jelenleg csak szavakban) a progresszió hívei (lennének)?
Miért olyan aktívak a jobboldaliak? És miért olyan inaktívak a progresszívek?
Egyikre sem adható válasz, ha megmaradunk a politológia hagyományos keretei között; mindkét jelenség magyarázata az ember, mint egyén és mint csoportalkotó lény viselkedésében található meg.
A jobboldaliak aktivitása szükségszerű ebből a nézőpontból vizsgálva: erősen frusztráltak (ennek konkrét okai között személyes és általános tényezők egyaránt vannak…). A frusztráció pedig pánikreakciókat generál – és ezek riadóztatják, aktivizálják és ösztönzik ellenállhatatlanul cselekvésre az érintetteket. Viselkedésük a sarokba szorított patkányéval rokon: nincs mérlegelés, nincsenek alternatívák, csak akció! Nincs nyugalom, nincs higgadtság – ezeket ugyanis a pánik egyszerűen kikapcsolja... A jobboldaliak tehát úgy érzik: támadniuk kell!
A progresszívek inaktivitása is logikus: ők személyükben nem érzik magukat a sarokban: van egzisztenciájuk, vannak szerves és egészséges emberi kapcsolataik - tehát nincs pánik. Tudják, érzik ugyan, hogy baj van, hogy a dolgok rossz felé mennek, de valahogy úgy vannak vele mint Martin Niemöller a maga idejében:
„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”
Tehát: nincs olyan, az ösztönöket mobilizáló kényszer, amely aktivizálná és a hasonló helyzetben lévők keresésére a velük való szövetkezésre inspirálná a progresszív beállítottságúakat... A progresszívek ezek szerint nem érzik úgy, hogy védekezniük kellene.
...Most viszont, hogy látjuk, miért nem voltak igazán aktívak eddig a progresszívek, azt is ideje (be-)látnunk, hogy vagy aktivizálódtok, vagy ha tovább olvasgattok, akkor a cselekvést és a terepet átengeditek nálatok tehetségtelenebbeknek.
A poszt elején feltett kérdésre ideje felelni!
Az előző posztban (A bajok) felsoroltuk a magyar társadalom és politika alapvető bajait – de miféle okok húzódnak meg ezek hátterében?
Elsőként említettük a demokrata mentalitás hiányát. Minden emberi közösség, társadalom a saját történelmének megfelelő mentalitással rendelkezik. Ez vonatkozik a demokrata mentalitásra is: akkor alakul ki spontán módon egy közösségen belül, ha a közösség tagjai hosszú távon úgy tapasztalják, hogy akár egyénenként, akár mint közösség tovább jutnak, ha együttműködnek egymással és ha a közösség legrátermettebb tagjaira bízzák az irányítást. (Ne feledjük: a demokrácia nem egyszerűen annyi, hogy mindenki beleszólhat a döntésekbe; az igazi demokrata tudja és természetesnek veszi, hogy a közössége vezetőit képességeik, tapasztalataik és tudásuk alapján kell kiválasztania, mert minden más választási szempont csak rosszabb eredményt, kevésbé sikeres közösséget jelenthet.)
A magyar történelem nem kedvezett egy erős demokrata mentalitás és társadalmi gyakorlat kialakulásának. Sosem voltunk „a magunk urai”, az egyszerű polgároknak sosem volt lehetőségük, hogy tapasztalatokat szerezzenek a társadalmi döntéshozatalban és szinte sosem választhatták meg saját vezetőiket, így aztán a választásuk jó, vagy rossz következményeivel sem szembesültek és nem szűrhették le ebből a megfelelő, megalapozott választás mikéntjére vonatkozó tapasztalatokat sem. Az esetleges boldogulás sokkal inkább függött a lojalitástól, mint attól, hogy mi magunk mennyire vagyunk jártasak a közösség dolgaiban. Az egyén sikere nem a többiekkel való együttműködésen, hanem saját helyzetfelismerő és alkalmazkodóképességén múlott – ez pedig egyéni taktikázásra és nem kooperatív stratégiákra nevelt, ezt erősítette a társadalomban.
Ez a magyarázata a másodikként említett bajnak: hogy polgáraink a közösségszervezés terén csekély gyakorlattal bírnak és számukra nem természetes és ösztönös viselkedés a pozitív célok érdekében másokkal szövetkezni sem. Így jött létre az a helyzet, hogy a magyar társadalom az egyénileg próbálkozók halmazává vált, akiket legfeljebb csak egy homályos és bizonytalan tartalmú nemzettudat és/vagy egy erős központi akarat tart egyben. (És ez az oka annak is, hogy ha alkalom adódik, előszeretettel hagyják el polgáraink az országot és keresik másutt a boldogulásukat: szinte semmi pozitív nem köti őket ide, legfeljebb azért maradnak, mert tudás és képesség, vagy kapcsolatok híján nem adódik alkalmuk a máshol élésre. És mivel, ahogy írtuk, helyzetfelismerő és alkalmazkodóképesség terén gyakorlottak vagyunk, ezért igen könnyen adaptálódunk más társadalmak jól működő rendszereihez – ez is az egyik magyarázata sok egykori honfitársunk külföldön elért sikereinek.)
Harmadikként politikai elitünk nem demokrata mentalitását említettük. Ez azonos eredetű azzal, amit a nép esetében láthattunk - elvégre a politikusaink is magyarok! És nekik is fejlett a helyzetfelismerő és alkalmazkodóképességük: gyorsan felismerik, hogy tehetnek, amit akarnak, a köznép úgysem lesz képes hatékonyan fellépni velük szemben és nem lesz képes a társadalom érdekeit érvényre juttatni a politikusok saját érdekeivel szemben – többek között azért sem, mert a közérdek egyszerűen nincs is definiálva, a közjó fogalma és tartalma tekintetében koránt sincs konszenzus (ld. még alább). Ha pedig nincs közérdek, az nem is érvényesülhet! (És megfordítva: amíg sikerül elkerülni a közjó markáns megfogalmazását, addig lehet halászni a zavarosban… Ez is egyik oka a politikai elitek közötti állandósult „értékvitáknak”.) Ezzel meg is adtuk a magyarázatát a negyedikként említett gyenge társadalmi érdekérvényesítő képességnek a hatalom felé.
Ötödikként említettük a közjó-fogalom definiálatlanságát. Ahhoz, hogy egy közösség meghatározhassa a közjót és annak alapján célokat tűzhessen ki maga elé, hogy közösen törekedjenek e célok elérésére és hogy megfelelő eszközöket is választhassanak ehhez, az kell, hogy legyen közösség. Fentebb már írtunk arról, hogy „a magyar társadalom az egyénileg próbálkozók halmazává vált, akiket legfeljebb csak egy homályos és bizonytalan tartalmú nemzettudat és/vagy egy erős központi akarat tart egyben”. Nincs tehát közösség – és ezét nincs közjó-fogalmunk sem! Ráadásul: az is ellene hatott egy IGAZI, a társadalom zöme által elfogadott közjó-fogalom kialakulásának, hogy a fentebb említett „erős központi akarat” az esetek zömében egy a nép valóságos érdekeitől idegen vezető(réteg)ben öltött testet. Az őáltala megfogalmazott jó-fogalom pedig vagy hazug, vagy életidegen, vagy egyszerűen téves eszméken alapuló volt – ami miatt a népben az a tapasztalat szűrődött le, hogy az, amit közjóként emlegetnek, nekik, személy szerint vajmi kevés jót hoz – jobb ezért, ha egyénileg próbálkoznak és „elfelejtik” mind a közösségben, mind a közös érdekekben való gondolkodást. Emiatt aztán nem is alakult ki gyakorlatunk abban, hogy jól (értsd: megalapozottan) tudjunk közcélokkal kapcsolatban tájékozódni és dönteni és hogy átlássuk azt, hogy a vezetőink által deklarált „jó célok” vajon reálisak-e és ennek alapján vajon rábízhatjuk-e magunkat efféle vezetőkre? (Ez a tapasztalatlanságunk bosszulta meg magát a 2010-es parlamenti választás során: a polgárok többsége vagy egy egymással ellentétes, egymást kizáró elemeket tartalmazó programmal rendelkező pártra, vagy egy valós problémákat rosszul megfogalmazó, ezeket helytelenül egymással összefüggésbe hozó és emiatt hibás válaszokat adó pártra szavazott…)
A bajok és azok okai után pedig itt az idő, hogy végre a gyógymódokkal is foglalkozzunk – ezt fogjuk a következőkben tenni!
Húsz évvel azután, hogy megtörtént az intézményi átállás az egypártrendszerről a demokratikus többpártrendszerre, azt kell tapasztalnunk, hogy nagyon furcsán működik a magyar politika: mintha az valami egészen másról szólna, mint ami a valóság. Hosszú éveken át egyfelől azzal a feltételezéssel éltek a politika irányítói, hogy Magyarországon megvalósult a szabadság, a demokrácia és a piacgazdaság – tehát e háromra tulajdonképpen rábízhatjuk magunkat: képesek szabályozni a társadalom működését, képesek olyan viszonyokat teremteni, melyek anyagi és szellemi téren stabilan növekedési pályán tartják az országot. Másfelől viszont ugyanez a politikai elit, mely ezekkel a feltételezésekkel élt, mindennapi tevékenységében elszakadt a társadalomtól és kibújt annak kontrollja alól: önös érdekei szerint döntött és saját céljaira fordított jelentős közösségi erőforrásokat. Egyfelől tehát feltételezte, hogy ez egy demokrata mentalitással működő nép, másfelől viszont ő maga egyfolytában úgy viselkedett hosszú éveken át, ahogyan egy valóban jól működő demokratikus népmentalitás mellett „percekig sem” tehette volna.
Mit tett ezalatt a politikai alternatívát megjelenítő ellenzék? Gyakorlatilag nagyon hasonlóan viselkedett: miközben élesen bírálta és agresszíven támadta a kormányzó politikai erőket, aközben ugyanazzal a néptől és valóságtól elszakadt, magát attól függetlenítő módon politizált. Országos szinten folyamatosan illúziókat lebegtetett „a zemberek” előtt, számos, általa uralt önkormányzatban pedig legalább olyan kétes üzelmeket folytatott, mint a hasonló üzelmei miatt általa oly élesen kritizált kormányerők. Kétségbe vonta a kormány legitimitását – amivel antidemokratikus mintákat plántált a polgárokba. Megkérdőjelezte a kormánypártok erkölcsi alapjait – miközben maga is hasonlóan erkölcsromboló módon viselkedett. Magát tekintette a nemzeti egység reprezentánsának – miközben ő maga zárt ki így, vagy úgy, ezért, vagy azért tömegeket „a magyarok” közül.
Fel kell tennünk a kérdést: mire utal az a tény, hogy mind a kormányzó, mind az ellenzékben lévő politikai erők ennyire valóságtávoli és ennyire antidemokratikus módon viselkedhettek és hogy az ellenzék ilyen viselkedésével ráadásul a polgárok igen jelentős részében szimpátiát kelthetett? És mire kell következtetnünk abból, hogy egy ilyen politikai elit helyett a magyar társadalom húsz év alatt nem termelt ki különbet?
Egyetlen válasz lehetséges: Magyarországon a polgárok jelentős része nem demokrata: nem ilyen a mentalitása, számára a szabadság, a szuverén döntés lehetőség nem érték, hanem inkább teher. Ez pedig veszélyes: ha az államberendezkedés demokratikus elvek szerinti, a társadalom mentalitása viszont nem az, akkor a kettő konfliktusában csak a mentalitás lehet a győztes. Ez tette és teszi lehetővé, hogy a politikai elit tehesse, amit akar, emiatt nem kell igazán tartania a népszuverenitástól – legfeljebb csak politikai elitbeli ellenlábasaitól, de ebben meg semmi demokratikus nincs: egyszerű klánharcok csupán, a nép ebből előnyt nem lát.
Ezt erősíti a közösségi mentalitás gyengesége: a mai magyar társadalom tulajdonképpen nem működik igazi társadalomként, mert polgárai sem reális és pozitív célokat nem szoktak közösen meghatározni, sem a közjó fogalma nem létezik, sem hosszú távú, konzekvens közös cselekvések nem jellemzőek.
A bajaink tehát, pontokba szedve:
1. hiányzó demokrata mentalitás
2. csekély a polgárok közösségszervező ereje
3. nem demokrata mentalitású politikai elit
4. nem működik a társadalom érdekérvényesítő képessége a hatalom felé
5. nincs definiált és a társadalom zöme által elfogadott közjó-fogalom
A következőkben azt nézzük majd meg, hogy mik e bajok okai – mert azok ismeretében fogunk tudni gyógymódokat találni!
2010.05.30. 21:22 Szerző: piefke
Itt az ideje
Már évszázadok óta minden Magyarországon felnövő generációnak jutott valami elkúrás, akadt elgondolkodni valója, hogy valami, amibe nagy reményekkel belekezdett, miért nem sikerült. Most éppen mi, akik 1989 óta lettünk felnőttek, gondolkodhatunk el azon, hogy vajon miért ment félre a rendszerváltás? Miért nem azt kaptuk, amit reméltünk, amikor váratlanul és felkészületlenül megnyílt húsz éve előttünk ez a lehetőség, amelyre évszázadok óta vártunk?
Hogy juthattunk ide? Hogyan történhetett meg velünk, az országgal, a néppel, az a szégyen, hogy országunk vezetését olyanokra bíztuk, akik sem komolyan vehető választási, sem reális kormányprogramot nem tudtak, vagy nem akartak készíteni – ráadásul tettük ezt úgy, hogy teljhatalmat kaptak tőlünk ennyire felkészületlen és/vagy lelkiismeretlen politikusok? És miért van, hogy új vezetőink is kényszeresen a múltat magyarázgatják, nem a jövővel foglalkoznak? És az hogyan történhetett meg, hogy húsz év demokrácia és szabadság után nem akadt náluknál jobb alternatíva?
Miféle átok alatt áll ez az ország? Mi a baj? Mi a baj oka? Mit tehetünk a baj és oka ellene? Itt az ideje, hogy e három kérdésre válaszoljunk – mert akkor tudunk válaszolni előző kérdéseikre is. A következő három poszt erről fog szólni.
Itt az ideje annak is, hogy végre előre gondolkodjunk, hogy ne csak folytonosan utólag elemezgessük a „miért nem sikerülteket” – és ha ezt az előre gondolkodást nem teszi meg a politikai elitünk (mert nem képes erre), noha ez elemi kötelessége lenne, hiszen ezért bíztuk rájuk a hatalmat, akkor tegyük meg mi magunk!
2010.05.29. 07:00 Szerző: egy_a_tizmilliobol
Breaking: Orbán visszalép!
"Orbán Viktor kijelölt miniszterelnök, a választásokon 2/3-os választási győzelmet arató Fidesz elnöke nem vállalja a kormányzást, a miniszterelnöki jelöléstől visszalép" - jelentette be Szijjártó Péter, az elnöki kabinet vezetője. A pártelnök egyik legközelebbi munkatársaként dolgozó Szijjártó az Országgyűlés szombati ülése előtt néhány perccel tartott sajtótájékoztatóján ismertette a döntés mögött meghúzódó okokat. Az elnök úr és személyes stábja az elmúlt három hétben komoly elemzőmunkát végzett a háttérben, amíg Navracsics Tibor és a többi pártvezető nekiállt a közjogi rendszer átalakításának. Az elnök úr stábja a kijelölt miniszterek nyilatkozataira érkezett válaszok, valamint a Fidesz első két parlamenti hete teljesítményének értékelései alapján úgy találta, hogy a kormányzás terhe nagyban kockáztathatja a Fidesz jelenlegi népszerűségét, és alapjaiban rengetheti meg az Orbán Viktor népmesei képességeibe vetett hitet. "Megállapítást nyert, hogy a kormányzás rengeteg potenciális veszélyforrást hordoz magában. Mint kiderült, elképzelhetőek olyan helyzetek, amikor egyik vagy másik érdekcsoport javára, azaz valakinek az ellenére kellene döntenünk, mert mégsem állnak rendelkezésre korlátlanul az ország erőforrásai még akkor sem, ha a szocialista korrupció már nem mételyezi a kormányzást. Ezt a helyzetet a párt érdekében nem kívánjuk felvállalni, mert az embereknek szükségük van a népszerű Fideszre. Ezért inkább lemondunk a kormányzás felelősségéről, és maradunk ellenzékben." - fejtette ki Szijjártó.
A politikus újságírói kérdésre válaszolva elmondta, hogy a Fidesz benyújtott kormányprogramja jól tükrözte a magyar emberek akaratát és vágyait, ugyanakkor olyan külső tényezők is megismerésre kerültek, amelyek a magyar emberek akaratával ellentétesen hathatnak, akár a mindenkori magyar kormány ellenében is. Ezen túl a Fidesz felismerte, hogy a 2/3-os győzelem napján a Magyar Köztársaság polgárai nem változtak meg egyik pillanatról a másikra, és továbbra is azt az önérdekkövető, közösségellenes, megosztó társadalmi stratégiát követik, amit a választások előtt. A Fidesz elsöprő győzelme az előzetes számítások szerint nem a társadalom átalakulását, hanem épp változatlanságát jelezte.
"A döntésben a hamarosan kezdődő futball VB is szerepet játszott. Az elnök úr kiemelten fontosnak tartja, hogy a következő hónapokban módja nyíljon a globális futballhelyzet felmérésére, akár szurkolói-lelátói konzultációk formájában. Erre a kormányzás napi jogi feladatai, a rengeteg aláírnivaló és sok bonyolult probléma közepette nem volna lehetősége, ezt pedig nem szeretnénk, mert a Fidesz küldetése az, hogy megismerje az emberek valós problémáit, nem pedig az, hogy olyan porhintéssel foglalkozzon, mint a statisztikák, kimutatások és Excel-táblák." - tette hozzá Szijjártó Péter.
Szólj hozzá!
Címkék: magyar orbán fidesz magyarország pamflet
2010.05.28. 14:28 Szerző: piefke
Illúzió, illúzióbb legillúzióbb
A közelmúlt ballib politikája arra az illuzórikus feltételezésre alapult, hogy a Magyar Köztársaság polgárai értik és szívesen gyakorolják a demokráciát és egyetértenek az öngondoskodás és az abból következő kicsi, viszonylag gyenge állam elvével és gyakorlatával. Nyilván súlyosan tévedtek.
A jelen jobbközép politikai éra urai tudják, hogy a fentiekben tévedett a ballib: ők ezért eleve egy erős és gondoskodó állam ideájával léptek fel, amely nemigen ró intellektuális terheket polgáraira. Nem várja tőlük, hogy ők, közösen döntsenek célokról és módszerekről – ellenkezőleg: azt ígéri nekik, hogy ezzel ne legyen gondjuk, megteszik ők, fent, elvégre épp ezért vannak ott!
Mármost, látszólag ezzel a jobbközép urak közelebb hozták a valósághoz a magyar politikát, hiszen ez a fajta centrális rendszer jobban leképezi a magyar közmentalitást… Azonban: ahhoz, hogy elvileg működhessen ez a modell, minimum az kell, hogy a fent lévők jól tudjanak célozni és telibe is találjanak. A realitások világában keressenek célokat és azokat valóban működőképes módszerekkel el is érjék. Ha ez nem megy nekik, akkor a nép csalódni fog bennük. Ha csalódik, megkérdőjelezi az alkalmasságukat és ezzel a legitimitásukat is – magyarán: az első adandó alkalommal elhajtja őket.
Orbán és társai pedig hadilábon állnak a valósággal. Azzal ugyanis csak azok képesek jó viszonyt ápolni, akik eleve alapvetően jól érzik abban (a valóságban) magukat és nem azt szokták meg, hogy a valóság sokszor saját hiányaikkal szembesíti őket: hol (fiatalkorukban) kívülálltak az oly áhított eliten, hol kívülkerültek az oly áhított hatalmon (2002-ben és 2006-ban). Ha pedig valaki rosszul érzi magát a valóságban, akkor azon kívül kezd megoldásokat keresni – ez történt a FIDESZ prominenseivel is. Gondoljunk arra, miket mondanak a gazdaságról, gondoljunk arra, milyen reális haszna lehet az elkapkodott kettős állampolgárságnak, gondoljunk arra, hogy lelkükben és cselekedeteikben ma, a totális hatalom birtokában is tovább hadakoznak – mondjuk, pl. – az őszödi beszéddel, ami 4 éve és Trianonnal, ami 90 éve volt…
Tehát: azzal, hogy nincsenek tekintettel a realitásokra, valójában még messzebb kerültek a való világtól, mint a ballibek: azok legalább időnként (Bajnai) valóságos problémákat igyekeztek adekvát módszerekkel kezelni, míg a jelek szerint Orbánék szeretik a valóságot elképzeléseikhez görbíteni…
Fentebb azt írtam, hogy ha a nép csalódik bennük, akkor el fogja hajtani őket. Hogyan is történik ez a csalódás? Most sokan erőnek erejével akarnak bízni abban, hogy Orbánnak sikerülni fog – mert másban most igazán nem bízhatnak: a szocik kiábrándítóak, a Jobbiktól tartanak (még nem elég frusztráltak akkora agresszivitáshoz), önmagukban pedig végképp nem bíznak, hiszen kicsinek, erőtlennek és kiszolgáltatottnak érzik magukat, akik egyedül vannak egy ellenséges és érthetetlen világban. Mármost, ha megtapasztalják, hogy Orbán sem tudja, mitévő is legyen, ha megérzik rajta az elbizonytalanodást, akkor meginog a belé vetett hitük – és pánikba, vagy apátiába esnek.
Fentebb azt írtam, hogy a mai Orbán-hívők még nem elég frusztráltak ahhoz, hogy Jobbik-hívőkké váljanak. Ha bekövetkezik a kiábrándulás és a pánik, akkor viszont már épp eléggé azok lesznek – és akkor válhat kormányzópárttá a Jobbik! Vagy akkor, ha az apatikus korábbi Orbán-hívők csatlakoznak a már ma is meglehetősen apatikus volt ballibesekhez, ha ők is tömegesen fognak eltűnni az aktív szavazók soraiból – és így a Jobbik-fanoké lehet az abszolút többség.
És ha jön a Jobbik, akkor ezzel még a FIDESZ-énél is illuzórikusabb kurzus következik. Ő ugyanis már nem egyszerűen rosszul érzik magukat a valóságban: sokan közülük nem is a valóságot érzékelik valóságnak (ezzel át is mentünk a személyiségelemzés terepére…). Az a lehető legrosszabb politikus, aki nemhogy nem a valóságban akar politizálni, nemhogy csak egyszerűen szembemenne a valósággal, hanem aki az illúzióit fogadja el valóságnak és abban hoz döntéseket, abban határozza meg a céljainkat és abban jelöl ki utakat…
Vissza kell térnie a politikai elitnek a valóságba, mielőtt nagyon nagy baj lesz. De – ahogy ezt fentebb taglaltam – ettől a politikai elittől ez nem várható el, éspedig objektív okok következtében.
Mi lesz itt?
Utolsó kommentek