HTML doboz
2010.05.27. 19:53 Szerző: piefke
Gyenge ideológiák
.jpg)
A magyar közéletben jelen van néhány kisebb-nagyobb csoport, amelyek önmagukat valahol a humanista-alternatív-öko-balos-antiglobalista körvonallal leírható térben pozícionálják. A csoportok közös jellemzője, hogy leginkább humánértelmiségi húszas-harmincasok alkotják őket. Anyagi erőforrásaik nullaközeliek, szellemi erők terén viszont – elvileg – akár nagyon erősek is lehetnének.
És ezzel az elvileggel már ott is vagyunk az írás címénél: azért csak elvileg erősek, mert az ideológiák, melyek köré a csoportjaikat szervezik, nem elég erősek, nem adják érvényes és teljes körű leírását, magyarázatát a minket itt és most körülvevő valóságos társadalomnak.
Vannak közöttük importideológiák: már történetű népek más problémái szülték őket (antiglobalisták). Vannak olyanok, amelyek az emberre alapvetően jellemző együttműködési készségből, agressziókerülésből és altruizmusból akarnak általános társadalomszervező eszmét gyúrni (humanisták). Vannak, amelyek egy alapvetően korosztályos helykeresésből táplálkoznak (alternatívok). Vannak, akik nem értvén, nem látván át a modern technikai civilizációt létrehozó, fenntartó és működtető erőket és törvényszerűségeket, minimalizálni szeretnék ezek hatását az emberi életre (ökok). Vannak olyanok is, amelyek úgy akarnak forradalmi, mindent átrendező, igazságos jövőt teremteni, hogy egy másfél évszázados ideológia, a marxizmus valamiféle update-elt változatát hirdetik (balosok).
Nincs azonban olyan e csoportok között, amely vállalkozott volna egy saját fejlesztésű ideológia kidolgozására. Olyanra amely az ember alapvető evolúciós örökségéből indulva ki, nem csupán társadalomtudományos, hanem XXI. századi természettudományos nézőpontból is leírná a társadalmat és annak jelenségeit – ráadásul mindezt kiegészítve a magyar társadalomra vonatkozó spec. anyaggal is. És mivel nincs ilyen holisztikus ideológia, ezért nem adhatnak e csoportok valóban működő megoldásokat sem problémáinkra. Ha nem ismerjük a gépezetet, akkor javítani sem tudjuk.
Az említett csoportok legtöbbike igazán szeretne javítani a magyar társadalmon és tagjaik közül számosan kellően tettrekészek is lennének. Azonban a gyenge ideológiák nem engedik kibontakozni a bennük elvileg ott lévő erőt.
Ha valóban változatni akarunk, akkor nem úszhatjuk meg egy koherens, új ideológia kidolgozását. Nem úszhatjuk meg azt sem, hogy ha már van ilyen, akkor azt minél szélesebb körben és minél gyorsabban megismertessük, hogy kifejthesse szervező-irányadó hatását. Ehhez a már meglévő közösségek „szellemi feljavítása” egy lehet a jó megoldások közül.
2010.05.26. 23:47 Szerző: piefke
Tényleg háborút akarunk?
.jpg)
…Hogy miről is van szó, miféle háborúról? Nos, a magyar Országgyűlés megszavazta a kettős állampolgárságról szóló törvényt. A magyar politikai elit csaknem teljes létszámban „mindent megfontolt és mindent meggondolt” – mint Ferencjóska 1914. július 28-án - és ezzel elkezdett kikövezni egy olyan utat, amelyről két dolgot bizton állíthatunk:
1. Nem a sikeres jövőbe, hanem a szerencsétlen múltunkba vezet.
2. Az út végcélja csak háborúval érhető el.
Számos okra visszavezethető sikertelenségeinket most olyan pillanatnyi látszatsikerekkel próbáljuk kompenzálni, amelyek a valóságban csak súlyosbítják helyzetünket. Mert sikertelennek érezzük magunkat és teljes bizonytalanságban vagyunk jövőbeni sikerességünket illetően is. Újdonsült vezetőink pedig egyre inkább érzik, hogy a rájuk váró valóságos feladat messze többet követelne meg tőlük, mint amire képesek: a valóságos hatalom nem boldogságforrás, amiért eredetileg azt oly nagyon meg akarták szerezni maguknak.
…Ugyanakkor Szlovákiában is vannak frusztráló problémák – ezek taglalása most nem cél, de a hatásuk egyértelmű: agresszív és nem kooperatív viselkedést vált ki, népből és elitből egyaránt…
Ebben a helyzetben ez a törvény azzal a tűzzel – a revízióval - játszik, amely 1920 és 1939 között eljuttatta az akkori Magyarországot a II. világháború veszteseinek sorába. Akkor Magyarország vállalta a háborút – a semmiért cserébe, mert célját, a területi revíziót nem érte – mert nem is érhette - el. Akkor a remélt területi revízióért cserébe Magyarország és a magyar társadalom zöme képes volt egy minden ízében embertelen és az európai kultúra minden vívmányát megtagadó ideológia (a nácizmus) megvalósítóinak csatlósává zülleni…
Most pedig, több, mint hat évtizeddel később a friss magyar parlament ahelyett, hogy a közös érdekeket keresné a szomszédos népekkel, valamiféle nemzeti és hatalmi gőgtől megzavarodva (?) törvénybe iktatta azt, ami történelmünkben a leginkább elválasztott tőlük.
Okos ez? Végiggondolták ezt? Tudják-e, mi felé indultak el?
Ne legyünk álszentek – és legfőképp ne dőljünk be a Tisztelt Törvényalkotók álszentségének: szó sincs itt arról, hogy ez a törvény jó (értsd: hasznos) lenne a szomszéd országokban élő magyaroknak. A magyarság összetartozásának érzése pedig köszönte, jól megvolt e törvény nélkül is. Akiknek ez a törvény (és maga Trianon) fontos, azok ezzel valamit túlkompenzálnak: sikertelenséget, eredménytelenséget, önmagukkal való elégedetlenséget - vagy egyszerűen ostobák. Sem az országot, sem önmagukat nem tudták/tudják sikeressé tenni, ezzel nyilván tisztában vannak, hiszen ismerik önmaguk képességeit… A realitások világában nem boldogulnak, tehát: áttörnek az irrealitások világába!
A magyar politikai elit azt üzente a szomszédos országoknak, hogy jogot formál szuverenitásukba beavatkozni. Kell nekünk a lakosság egy része – de nyilván nem hontalanként, vagy bevándorlóként. Ott kellenek nekünk, ahol élnek: a szomszédos államokban… Aztán: ha már a miénk a nép, akkor valahogy talán a föld is az lesz egyszer. A Törvényalkotók igazán, a lelkük mélyén, azt a pillanatot várják, amikor visszaállítanák Nagymagyarországot. „Azt a pillanatot” – mert hogy utána mit is kezdenének több millió őket – minket – gyűlölő ellenséggel, arról persze fogalmuk sincs… És a magyar nép ezt nem gondolja végig, nem várja el azt sem, hogy politikusai végiggondolják ezt: jelentős részük örül és úgy érzi – ahogy a Jobbik meg is fogalmazta ma – hogy nagy lépés történt a „nemzetegyesítés” felé…
Mielőtt a törvényt meggyőződésből, vagy megalkuvásból megszavazók nagyon beleélnék magukat, közlöm velük, hogy a lelkük mélyén élő végcél-ábrándot csak háborúval lehetne elérni!
Nyilvánvaló, hogy pl. Szlovákia, vagy Románia teljes egészükben, vagy részben nem adnák oda magukat. Még régi, már rég lezárt háborúkat sem célszerű – akár fejben, vagy efféle törvényekben is – továbbharcolni, hát még valóságos, új háborút eszközül választani elérhetetlen célokért.
…„Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam”?
Egy helyzet mindig folyamatok és döntések végeredménye – ezek pedig befolyásolhatók. Ha világosan látható, hogy az emóciók, amelyek bennünk dolgoznak, nem jóra vezetnek, hogy az áhított cél a valóságban elérhetetlen és káros, akkor a folyamatok megállíthatók és a döntések megváltoztathatók. Legyen erőnk és akaratunk ehhez!
2010.05.26. 11:31 Szerző: piefke
A nacionalisták: hazaárulók!
Ugye abszurd cím? Hogyan lehetne valaki, aki nemzetét mindenek fölé helyezi, hazaáruló?
Pedig lehet!
Nézzük meg korunk magyar nacionalistáit: mi motiválja őket – persze a tiszta és önzetlen hazaszereteten túl – arra, hogy nemzeti érzelműek legyenek? Mit hoz a konyhára, mit tesz lehetővé a nacionalista gazdaság-, kultúr- és tudománypolitika egy nacionalista hatalmi elit számára?
Védettséget. (Persze, csak időlegesen, de az is valami…) Védettség alatt protekcionizmust értek, hogy a politikai és állami hatalom megvédhet csoportokat, csoportérdekeket attól, hogy versenyben kelljen bizonyítaniuk. Itt nem csak külföldi versenytársakra kell gondolni: ha zárt a pálya, akkor a belső játékszabályokat is lehet tetszés szerint alakítani, ki lehet zárni a belső konkurenciát is, azokat, akik az adott területen jobbak és versenyhelyzetben percek alatt lehagynák a jelenlegi szakmai és politikai eliteket, privilegizált érdekköröket.
Szakmai, gazdasági elitünk reprezentánsainak jó része nemzeti elkötelezettségű! Az MTA elnöke, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, a MOL vezérigazgatója, az OTP elnök-vezérigazgatója… Mind-mind „nemzetiek”! Hozzájuk hasonlóan egyetemek, klinikák, kutatóintézetek vezetői… Mindannyian ismerjük ezeket a figurákat. Csupa befolyásos ember, akiknek döntő szavuk van/lehetne számos, jövőnk, stratégiánk szempontjából alapvető kérdésben.
„Lehetne”? Miért írom ezt? Azért, mert az általuk uralt területeken jellemzőek bizonyos koherens tünetek:
· elképesztően alacsony a kutatásra-fejlesztésre fordított GDP-hányad, különösen az alapkutatások terén,
· elképesztően alacsonyak egyes hosszú tanulást igénylő és nagyon komoly „hozzáadott értékkel” rendelkező pályákon a (legális) jövedelmek (igen, az orvosi és tudományos kutatói pályákról van szó),
· kartellszerű bank- és energiaszektor.
Felesleges is folyatni: HA valóban az ország érdekeit prioritásként kezelő elitjeink lennének, AKKOR a fenti témákban más RÉGES RÉG komoly, mélyreható változásokat LEHETTEK VOLNA KÉPESEK elérni, kikövetelni a politikai hatalomtól.
De NEKIK épp így jó:
· mert így ők oszthatják a K+F-pénzeket – a lojálisaknak, akik nem jelentenek veszélyt,
· mert így egzisztenciális okokból külföldre kényszerül az a fiatal, igen magasan képzett és más szakmai erkölcsiséget képviselő-akaró szakembergárda, mely ha itthon maradna, egykettőre leválthatná a régi szakmai eliteket,
· mert így továbbműködhet az EU legjövedelmezőbb bankszektora, illetve zárt pályán haladhat a magyar energiastratégia.
Hogy az ország érdekei ezekkel épp ellentétesek LENNÉNEK? – „kit érdekel”?
Na, kérem, ezért írtam azt a címben, amit írtam: nyilvánvalóan nemzetellenes tevékenységet folytatunk és eláruljuk a haza legelemibb érdekeit akkor
· ha kiüldözzük legjobb szakembereinket,
· ha ezzel elsorvasztjuk a tudományt, ha ezzel rontjuk az egészségügyi ellátás szakmai, emberi színvonalát,
· ha vállalkozóinkkal és polgárainkkal túlfinanszíroztatjuk bankjainkat, ezzel erőforrásokat vonva el a gazdaságfejlesztés elől,
· ha korszerűtlen energiaszektorunk környezeti károkat okoz.
Aki azért zárja el országát, hogy ezzel megőrizhesse saját privilégiumait, az hazaáruló. A fentiek pedig egyértelműen igazolják: elitjeink egy jelentős része épp ezért nemzeti érzelmű: a haza és a nemzet érdekeinek mindenek felettiségéről beszél – de valójában saját érdekeit helyezi a nép valódi érdekei elé. Ezzel gyengíti az országot - valóságos ötödik hadoszlopként!
2010.05.25. 17:33 Szerző: piefke
T 90 – „Felmentve!”
Legkésőbb Trianonnál észre kellett volna vennünk, hogy valamit konzekvensen rosszul csinálunk…
Persze egy generáció tagjai rendszerint sem felismerni, sem elismerni nem szokták és nem képesek azt, ha ŐK IS részesei-folytatói egy hibás hagyománynak. Ez nem magyar jelenség – így voltak pl. ezzel a német I. világháborús „Nagy Generáció” tagjai és prominensei is, egészen addig, amíg ki nem haltak és nem jött helyettük egy olyan generáció, amelynek tagjai már nem kötődtek a „Birodalmi hagyomány”-hoz, annak „csillogását és dicsőségét” már nem, utóhatásait viszonyt nagyonis megtapasztalták…
Ami viszont már „egészen a sajátunk”, ami már-már „hungaricum”, az az, hogy már a harmadik-negyedik generáció él Trianon óta, amely már egyetlen percet sem élt „Nagymagyarországban” és még mindig igen sokan vannak, akik képtelenek szembenézni azzal, hogy Trianon nem egy „összeesküvés” volt a vétlen és ártatlan magyarság ellen. Még mindig – és napjainkban egyre erősebben és hangosabban – él sokakban egy mítosz, amely azt sugalmazza, hogy 90 év óta bajaink alapja az, hogy az egykori történelmi Magyarország 2/3-át elcsatolták és ha ennek „revíziója” végre-valahára megtörténik, azzal beköszönt a „Magyar Kánaán”.
Azonban: egy nép, egy ország sikeres, vagy sikertelen mivolta nem függ egyértelműen annak „területi egységétől” – ennek illusztrálására elég az alábbi két térképre pillantanunk, az egyik a „trianoni Magyarország”-ot, a másik az 1949-’90 közötti NSZK-t ábrázolja, összevetve annak területét az 1871-1918 közötti Németországéval:
Azt hiszem, az lehet ennek a makacs ragaszkodásnak az oka ehhez a leegyszerűsítő "területveszteség=sikeretelnség"-mítoszhoz, hogy felment. Felment az alól, hogy önmagunknak – illetve inkább elődeinknek – kérdéseket tegyünk fel, amelyekre lehet, hogy szokatlan - és netán hibás mivoltunkat bizonyító - válaszokat kaphatunk. Felment az alól, hogy végre-valahára nekilássunk és elvégezzük azt a nem kis munkát, amely ahhoz kellene, hogy új mátrixba szervezzük önmagunkat, új, sokkal hasznosabb és ésszerűbb stratégiák mentén. Felment az alól, hogy elgondolkodjuk: vajon mentalitásunk nem akadálya-e fejlődésünknek?
Véleményem szerint nem akkor erős egy nép, ha „akár az igazsággal is képes szembemenni”, ha bármilyen nyilvánvaló is az igazság, képes azt kikerülni és ha mindenkor képes bárki mást hibássá kikiáltani és önmagát „igazolni és felmenteni” – ez a kisgyerekek jellemzője: „A Pistike volt, nem én!”. Az erős nép nem fél attól, hogy elveszíti a maradék önbizalmát is, ha netán számára kellemetlen igazságokkal szembesül. Az erős attól erős, hogy van bátorsága új utakat keresni, nehogy a régit járva elkövesse újra és újra ugyanazokat a hibákat.
Ehhez azonban magabiztosság kell és felelősségtudat – vagyis: két olyan dolog, amely közül az első elveszett a magyar nép oly sokszor „megszakadt” történelme során, a második pedig ki sem alakulhatott, szintén „történelmi szakadásaink” következtében. Gondoljunk bele: ezer év alatt hányszor történt meg, hogy valamilyen külső hatás megszakított szerves fejlődési folyamatokat, hányszor kellett újrakezdeni… És mivel a szakadás oka általában külső erő volt, ezért lassan kialakult az a képzet, hogy a szakadás oka CSAK külső erő lehet, belső okokat ne is keressünk!
Ez a gondolkodásmód működik akkor is, amikor Trianonban is csupán ellenséges külső erőket látunk-akarunk látni, nem keresvén az igenis létező belsőket: túlkompenzálásból adódó fensőbbséges gőgöt, felkészületlenséget a nemzetstratégiában, átgondolatlanságot valós lehetőségeink felmérésében, fejlődésképtelenséget egy rohamosan változó világban…
…És manapság? Nem érzik-e sokan úgy, hogy „van mit túlkompenzálniuk” – és ettől nem viselkednek-e gőgösen? Van-e jól működő, helyes és reális „közcélokat” megfogalmazó stratégiánk, amelynek valóra váltásához a megfelelő eszközökkel: tudással és szervezettséggel is rendelkezünk? Jól mérjük-e fel belső és külső lehetőségeinket? Nem kergetünk-e „lejárt szavatosságú ábrándokat”, melyek már generációkat tettek tönkre és nem félünk-e már rég nem létező „fantomoktól”, amelyek ellen már felesleges harcot hirdetnünk? Akarunk-e és tudunk-e úgy fejlődni a világ tempójában – sőt: akár azt meghaladóan – hogy elitünk kontraszelektált, hogy számunkra nem természetes „minden demokráciák legalapvetőbb célja”, hogy t. .i. a legrátermettebbjeinket engedjük legelőbbre-legmagasabbra jutni?
…Ha továbbra sem változunk, ha továbbra sem lesz bátorságunk arra, hogy kérdéseket tegyünk fel önmagunknak, nem félvén a válaszoktól és az azokból adódó szükségszerű tennivalóktól sem, ha nem hagyjuk ott hazug, önfelmentő mítoszainkat és nem a valóságban akarunk sikeresek lenni, akkor legközelebb mit veszítünk el?
Már sokszor találkoztam egy definícióval: „Magyar az, akinek fáj Trianon!” A fájdalom a veszteseké – és aki csak „fájlalni” képes, az vesztes is marad! A győzelemhez más kell. Javaslom, legyenek inkább a magyarsághoz tartozás kritériumai a valóságérzet, a teljesítmény, mely objektíve mérhető, a helyes célok érdekében való együttműködésre való készség és a jövő tervezettségének igénye. Vannak már közöttünk számosan, akikben ott élnek mindezek. Ha rájuk figyelünk, ha őket igyekszünk követni, akkor elkerülhetjük a „jövőbeni fájlalnivalókat”. „Múltmagyarokkal” semmire sem fogunk menni – nekünk „jövőmagyarok” kellenek!
2010.05.24. 12:19 Szerző: piefke
"Tetszettek volna...!"
„Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – Antall József
Számos írás jelent-jelenik meg mostanában „nem jobboldali” szerzőktől, akik elemezgetik a 2/3-ot és latolgatják a jövőt… Siratják a demokráciát, közben folyton azt kérdezgetik: ki hozza rendbe a baloldalt? Pontosan leírják, hogy a magyar választók egy tekintélyes részének nem demokrata mentalitása és mindent az államtól várása juttatta a jobboldalt ekkora többséghez (és itt a jobboldal nem csak a FIDESZ, hanem a Jobbikot is jelenti!).
Ez a háború papíron folyik – és a papírháborúk jellegzetessége, hogy sosem pótolják a valódi cselekvést. A valódi háborút a jobboldal megnyerte – már évekkel a csata előtt. Csata ui. nem is volt: az ellenfél feloszlott, mielőtt elért volna a harctérre. Már volt arról szó, hogy Magyarországon 2010 áprilisában nem volt választás a szónak abban az értelmében, hogy különböző értékrendek és az azokat megtestesítő különböző, vezetésre sokak által alkalmasnak tartott személyek között lehetett volna választani. Mi volt a választék? Az, hogy valakinek elegendő-e Orbán?, vagy sem. Abban lehetett választani, hogy magunkat teljesen Orbánra bízzuk-e, vagy inkább a „totális nemzetvédelemre” összpontosítsunk? Minden más lehetőség – szocik, MDF, LMP – ehhez képes marginális volt: egyikük sem képviselt önmagában, önmaga erejéből komoly vonzóerőt; aki akart, éppen rájuk testálhatott pár százalékot…
A jelenség magyarázata természetesen nem az, hogy ma Magyarországon nincsenek számosan, akik a modern, progresszív, (Gy. F. szavával élve) nyugatos társadalomideál hívei lennének – vagy megfordítva: nem az a helyzet, hogy a jobboldal meggyőzte a társadalmat. Az ok a progresszívek szervezetlensége – ennek oka pedig az, hogy ezt a megszervezést senki sem végezte el-volt képes megszervezni, mert a progresszív oldalon nem volt jelen kellően erős személyiség ehhez.
A most olyan okos és annyira aggódó papírdemokraták pedig ahelyett, hogy MOST irkálnának, KORÁBBAN, „tetszettek volna alkalmas vezetőket felkutatni”!
…De demokratikus-e egy erős vezető? Összefér-e egymással ő és a progresszió? Nos, IGEN! Sőt: ez látszik ma a progresszió egyetlen magyarországi esélyének!
Ne feledjük: attól, hogy valaki Magyarországon progresszív és nyugatos, még magyar: nem biztos, hogy teljesen távol áll tőle ugyanaz az igény arra, hogy valaki mondja meg a tutit! – ez, ha belegondolunk, egyébként természetes is, a legerősebb demokráciákban is jelen van a vezető… Igenis: vannak, kell, hogy legyenek olyan emberel, akik kiemelkedő képességeik révén képesek meglátni és másokkal is megláttatni összefüggéseket, igazságokat, ezek alapján pedig kijelölni célokat és utakat. Ahogy Newton az anyagi világra nézvést megállapította, hogy egy mindenféle anyagkoncentrációktól mentes teljesen homogén, egyenletes eloszlás nem lehetséges, úgy az emberi közösségek, társadalmak esetében is téves az a vulgárdemokrata elképzelés, amely szerint mindenkinek ugyanakkora politikai ereje van-kell, hogy legyen. A demokrácia nem ettől demokrácia, hanem attól, hogy tisztán érvényesül a tehetség, a rátermettség.
Nos, a tehetséges és a rátermett szervezők-vezető hiánya, egy igazán koncepciózus, a mai magyar társadalomról és annak kívánatos és lehetséges jövőjéről nagyszabásúan gondolkodni képes vezető hiánya tette lehetővé a jobboldal sikerét. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az emberek csak akkor menekülnek vissza a régibe, ha nincs, aki az újat megismertesse velük, eloszlassa félelmeiket azzal kapcsolatban, hogy elég erősek leszünk-e ahhoz, hogy új utakon sikereket érjünk el? Ha van-lett volna valaki a progresszív oldalon, aki képes erre, akkor a múlt erői defenzióba kényszerültek volna, mert a jobboldal, a konzervativizmus eleve defenzív. Most az volt a szerencséje, hogy épp senki sem volt, aki támadta volna.
De semmi sem zárja ki azt, hogy a közeljövőben megjelenjenek a támadók...
2010.05.23. 11:13 Szerző: piefke
Orbán lelke, az elit és a következmények
Két hét alatt nem lehet kormányprogramot írni négy évre – márpedig nyilvánvaló volt, hogy a FIDESZ nem rendelkezett kész kormányprogrammal. Úgy ment neki a választásoknak, hogy egyszerűen arra alapozott: a saját naiv és csodaváró választói tűzön-vízen át ki fognak tartani mellette és nem programra van igényük, hanem érzelmeik megtámogatására – az ellenfél pedig, amely elvileg versenyhelyzetben kikényszeríthetett volna egy megalapozott programot, tulajdonképpen ki sem állt ellene: feloszlott, még mielőtt a megmérettetésre sor kelült volna.
Ez volt az egyik ok, amiért a FIDESZ – és személy szerint Orbán – nem készült fel a kormányzásra, még olyan elemi szinten sem, hogy legalább egy nyomorult kormányprogramot összeeszkábáltak volna előre. Ez már önmagában is elég szörnyű és nagyon siralmas kormányzási teljesítményt ígér, de a másik ok, amelyre a felkészületlenségük visszavezethető még ennél is tragikusabb az ország szempontjából: A FIDESZ-nek és Orbánnak nem eszköz, hanem cél a hatalom.
A hatalom egy bölcs államférfi kezében hosszú távra jelöl ki reális célokat és odavezető utakat, biztosít erőforrásokat egy nép számára. Ehhez az kell, hogy az illetőnek legyen fogalma arról, mit is akar kezdeni a néppel, mik annak valóságos érdekei… Egyáltalán: a külvilágban kell politizálnia, nem a saját belső világában. A külvilágot ui. nem érdeklik a mi belső, önmegvalósító sikereink, saját „öncéljaink”; ha elszakadunk a realitástól, ha nem törődünk vele, ha nem is érdekel minket tulajdonképpen (és Orbánnál ez a helyet), akkor átlép rajtunk.…De legalább elérte-e öncélját Orbán most ezzel a híres „2/3-os győzelmével”? Megváltozott-e ettől ő maga, a személyisége, az önmagával való elégedettsége? Ha az etológus szemével nézzük meg az a fotót, amelyen március 24-én Csányi Sándorral fog épp kezet, akkor bizony nem ezt láthatjuk: egy „behódoló pózban” lévő Orbán és egy „alfahím” Csányi áll előttünk. Orbán ugyan „ott van az elitben”, de lelkében mégis kívülálló maradt… A „mutatvány”, tehát mégsem sikerült: maradt belül a „kisember-Orbán” – és ennek következményei lesznek a FIDESZ-kormány politikájában. Gondoljunk csak a Matolcsy-féle gazdaságpolitikai vonallal való erőteljes szimpatizálására: semmiféle közgazdasági racionalitás nem lehet erre magyarázat; ennek oka Orbán azonosulása a kisemberi léttel… Az „okos Orbán” nyilván tudja, hogy a mértékadó közgazdászok abszurdnak tartják az efféle gazdaságpolitikát – ám az „emocionális Orbán” mégis ehhez vonzódik... Ne feledjük: választásaink, döntéseink alapvetően emocionálisak, a racionális érvekkel legtöbbnyire csupán megtámogatni igyekszünk érzelmi alapú döntéseinket!
Orbánnak volt egy „hosszú menetelése”: 1988-ban megcélozta a fővárosi elitet, elhatározta, hogy (Gerhard Schröder szavait idézve) „Be akarok jutni!”. Ő, a „vidéki fiú” mindet ennek rendelt alá, ennek az öncélnak. Orbán öncélja az „uralmi elitbe” való bekerülés volt, hogy „ő diktálhassa a feltételeket”. De sosem volt további célja, sosem tudta igazán, mire is jó a hatalom – azon a „bugrisságon” kívül, hogy önmaga és mások előtt kérkedni lehet vele.
Lesz-e esetleg más, aki átveheti Orbántól a stafétát és végre-valahára elindítja a magyarokat a realitások világába és a valóságos sikerek felé?
…De mit fog szólni a nép mindennek következményeihez, a reményekben való csalatkozáshoz? Ha rájönnek „a zemberek”, hogy ismét csak nem róluk szólt a dolog, hanem „valakiről fent”? Netán hamarosan felhangzik az „Orbán, takarodj!”? És ha igen, kik fogják vezényelni a kórust? A Jobbik? Igen?
És akkor mi lesz?
2010.05.20. 07:00 Szerző: egy_a_tizmilliobol
Hogyan üzletelünk egymással ma?
Ebben az országban mindenki mindenhez ért, ráadásul tökéletesen. Ez alól értelemszerűen nem kivétel a tárgyalás sem: minden magyar pontosan tudja, hogy mit kell tennie, ha meg akarja győzni embertársát, már ha egyáltalán veszi a fáradtságot – hiszen nem az én érdekem, hogy ő megértsen engem, hanem az övé. Ez a megközelítés mélyen él bennünk: így beszélünk, így kérünk, így közlekedünk egymás közt – ökölbe szorított kézzel, egyoldalúan, akarattal, megértés nélkül.
Kis ország vagyunk, nagy büszkeséggel, nagy történelmi tudattal. Az utóbbi 100-110 év nem éppen sikereinkről szólt, amit persze többé-kevésbé a környék összes országa elmondhat magáról, de valahogy mégis mi szenvedünk a legjobban. A magyarság önazonossága a magárahagyatottságon, az egyedülléten alapszik. Mivel múltunkról nem nagyon van érdemi közmegegyezés, a finnektől a mongolokon át a különféle dél-ázsiai népekig különböző történelmi gyökereket találja meg magának a kortárs kutatás, mikor hogy (a manapság egyre népszerűbb ős-, űr-, bibliai és egyéb képtelen formákról nem is szólva).
2010.05.19. 15:38 Szerző: jeremyclarkson
Még egy esély?
„Én adnék még egy esélyt az MSZP-nek.” Ezzel a mondattal fejezi be Gyurcsány Ferenc azt az általa Röpiratnak keresztelt vitaanyagot, ami a választások utáni „baloldali” irány kijelölésének igényével született. Ez az irány a magyar progresszió iránya is lehet(ne). Amiért mégsem az, az többek között a dolgozat zárómondatában megfogalmazott „utolsó esély” ideája. Mert ugyan kiknek és miért kellene még egy esélyt adni az MSZP-ben? Gyurcsány komolyan úgy gondolja, hogy a rendszerváltás óta egymással kiegyezni képtelen, és ezért egymást folyamatosan gáncsoló platformok és erővonalak most, hogy mind a parlamenten, mind azon kívül komoly politika szövetséges nélkül maradtak, összetartanak majd? Hogy a párton belüli pozícióelosztásban évek óta meglévő kontraszelekció logikája képes egy csapásra megváltozni, és a jövőben valóban teljesítményalapú lehet a kiválasztás? Hogy a saját szavazóival a közös hangot évek óta megtalálni képtelen pártelit hajlandó még a komolyabb önvizsgálatra, és ha kell, a tanulságok levonására is? Mesterházy és Horváth Csaba jelölése, azóta tett nyilatkozataik azt jelzik, hogy ez koránt sincs így. Az MSZP épp most szalasztja el azt a bizonyos „utolsó esély”-t. De van itt egy ennél nagyobb probléma is.
Ha a gazdaságpolitikai elképzeléseket a hozzájuk fűződő ideológiai tartalommal egy koordinátarendszerben szeretnénk ábrázolni, akkor az azt keresztülmetsző tengely mentén helyezkednének el a sikeres pártok, míg az azon kívül eső, kevésbé karakteres politikai erők mindössze a társadalom szűk, marginális csoportjait tudnák megszólítani. Legalábbis aszerint az elmélet szerint, amelyet a politológiában a „sikeres pártok metszete”-ként ismernek. Mert a gyakorlat mindeközben azt mutatja, hogy a gazdaságpolitikai elképzelések és a politikai tartalom 2010-ben Magyarországon nemhogy köszönőviszonyban sincsenek egymással, hanem egyáltalán nem is léteznek.
Nem tudunk olyan pártot mondani ma a magyar országgyűlésben, amely világos célok mentén, és, ami legalább ugyanilyen fontos, a saját maga szabta határokon belül építené fel politikáját. A Fidesz (az állítólagos konzervatív erő) a kádári nosztalgiára alapozva az állam mindenhatóságát és a közszolgáltatások ingyenességét hirdeti meg, az MSZP (az állítólagos baloldali progresszív erő) újdonsült vezetője – Orbán szóhasználatát átvéve – nagytőkézik és pénztőkézik, a Jobbik mindezt még nyakon önti egy kis fajelmélettel is, míg az LMP maga sem tudja eldönteni, hogy karakteres zöldpolitikát folytatva nekimenjen-e a multiknak, vagy a gazdasági ésszerűséget szem előtt tartva, de a nemzetközi kötelezettségvállalásoknak ellentmondva inkább csak a bánáti bazsarózsáért aggódjon. A megvalósult kádári álom, a bolsevizmus teljes parlamenti térnyerése – világos célok, világos tartalom, és egyértelmű mondások nélkül. Ami a Fidesz, a Jobbik és az LMP esetében nagyon-nagy baj. De az MSZP-t tekintve igazi katasztrófa. Hiszen állítólag ez a párt lenne (lett volna) hivatott arra, hogy a megerősödő bal- és (szélső)jobboldali populizmus ellenében egyfajta (gazdasági értelemben is) liberális, progresszív, ha úgy tetszik, „nyugatos” alternatívát kínáljon a választóknak. Olyan jövőképet, ahol a teljesítményalapúság, a piacok szabad versenyének elismerése és a társadalmi önrendelkezés egymást kiegészítő és egymást erősítő elvek, a köztársasági eszme alapjai.
Az MSZP ehelyett – mint 20 éves történetében oly’ sokszor már – megint a könnyebbik utat választja. A régi, jól bevált recept szerint egyfajta ködös, közelebbről meg nem határozott, mert meg nem határozható „baloldali fordulatot” hirdet meg, és így próbálja visszacsábítani törzsszavazóinak hitt nyugdíjasait, valamint kibekkelni az előtte (és az ország előtt!) álló négy – nyolc – tizenkét évet. Nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni azt, hogy az összes parlamenti párt immár az ő térfelén rúgja a bőrt. Ugyan mennyivel képviselné hitelesebben az antikapitalizmust az, aki nyolc éven keresztül gyakorolta a kormányzati hatalmat, annál, aki még csak most kóstol bele? A Jobbik, az LMP és a Fidesz csöpögős kádári nosztalgiájától, izzadságszagú bolsevista gazdaságpolitikájától, szociális populizmusától és antiparlamentarizmusától normális szociáldemokrata igyekezne távol tartani magát. És a két probléma itt ér össze egy egésszé: az MSZP régi kádereivel önként és dalolva áll be a többi párt mögé, és veszi elő a már sokszor hallott, kissé recsegős, kissé karcos lemezt. Nem látja, hogy ellenfelei is ugyanezt a nótát fújják, csak sokkal hangosabban, és a magyar füleknek tisztábban. Ugyan miből gondolja Gyurcsány azt, hogy az évek óta két kézzel székükbe kapaszkodók még vevők lehetnek a progresszív gondolatra? Hogy belső ellenzékből sikerül tartalommal megtölteni azt, amit pártelnökként – az akkori belső ellenzék ellenállása miatt – nem sikerült?
Az MSZP „utolsó esély”-e – Gyurcsány szándékai ellenére – semmi mást nem jelentene, mint hogy a régi pártelit kényelemből, hatalomféltésből, az egyéni érdekeket és ambíciókat mindenek fölé helyezve játsza el a lehetőségét annak, hogy Magyarország – a rendszerváltás álmát beteljesítve – valóban demokratikus köztársaság legyen. Ez csupán az elkúrás esélye, semmi másé. Ami nem megy, azt ne erőltessük. Akikkel nem megy, azokat meg hagyjuk!
· 1 trackback Szólj hozzá!
Címkék: politika közélet mszp fidesz gyurcsány
2010.05.17. 07:00 Szerző: piefke
A konzervativizmus – avagy: régi válaszok új kérdésekre?
Magyarország új, konzervatív kormányt kapott. E kormány feladata lenne, hogy a magyar társadalom régóta jelenlévő „rossz struktúráit” megváltoztassa, a társadalmat (és benne a gazdaságot) dinamizálja…
Lehetséges-e ez?
A válaszhoz meg kell vizsgálnunk, mi is a „konzervatív módszer”, mi hozta létre, mi élteti és mik az alapjai – ezek alapján tudjuk meg, hogy miféle perspektívákkal szolgálat egy olyan helyzetben, amilyenben a mai magyar társadalom éppen van.
A konzervativizmus már születésére nézvést is „reflexív” és „defenzív”: a XVIII.-XIX. század fordulóján jelent meg mint ideológia, angolszász „közegben”, az ipari forradalom okozta társadalmi változásokra adott egyfajta válaszként és a „klasszikus” elit pozícióit igyekezvén megvédeni - és egyben igazolni is e pozíciók „jogos” mivoltát.
Amint látjuk, a konzervativizmus nem azzal az igénnyel jött létre, hogy az objektív valóságot ismerje meg, tárja fel és így adjon érvényes és hiteles társadalommagyarázatot – a konzervativizmus egy „prekoncepcióból” indult ki, abból, hogy „a változás veszélyes!”. Persze, veszélyes is: azokra, akik a változás okozta új kihívásoknak nem tudván megfelelni, elveszíthetik addigi privilegizált helyzetüket. Ezek alapján állíthatjuk: a konzervativizmus mindig is – és máig is – szubjektív szemléletű és érzelmileg motivált ideológia.
Mármost, ha ilyen, akkor eleve nem sok az esély arra, hogy éppen ez a társadalom-leírás adhatná a legjobb, leghasználhatóbb képet. Különösen akkor nem, ha egy olyan közegben „veszik elő”, amikor az adott közegben éppen hogy alapvető változásokra lenen szükség. A mai Magyarországon pedig ez a helyzet. Nincsenek jól működő társadalmi hagyományok, elitünk pedig teljesítményével nem igazolhatja „önmaga jogosságát”.
Az előbb azt írtam, hogy a változás azokra veszélyes, akik nem lennének képesek megfelelni a változás hozta új kihívásoknak. Ez azt jelenti, hogy a konzervativizmus igazi, mélyben meghúzódó oka és kiváltója a konzervatív ember szorongása, magabiztosságának hiánya. Attól, hogy elveszítheti státuszát, attól, hogy nem elég tehetséges, nem elég felkészült, vagy nem elég kitartó – vagy egyszerűen attól, hogy nem elég szerencsés.
Itt talán tennünk kell egy „meredek kitérőt”, hogy a dolgok olyan összefüggéseire is rálássunk, amelyekkel mindeddig a társadalomtudományok nemigen foglalkoztak – ugyanis ezek alapvetően a természettudomány „világában” tett felismerések. Beszélnünk kell arról, hogy az emberben két, egymással időnként „szembemenő” késztetés él: az egyik az igény a stabil, kiegyensúlyozott és biztonságos környezetre, a másik pedig a benne élő kíváncsiság, kreativitás és az ebből fakadó „újdonságra való nyitottság”. Mindenkiben ott van ez a kettő – de korántsem egyenlő arányokban és ráadásul időben is változó mértékben. Ez befolyásolja az emberek habitusát, azon keresztül pedig (bármilyen furcsa is) a társadalmi nézeteiket is.
Ez, természetesen, nem „abszolút módon” és egyáltalán nem „kizárólagosan” dönti el, ki lesz „konzervatív” és ki „progresszív” – ez csupán egy tényező, de fontos tényező. A neveltetés, a „bevésődések” szintén fontosak – mondhatni, e kettő „orientálja” az egyént társadalmi nézeteiben.
A konzervatív ember tehát úgy érzi, a változás, az új kihívások inkább veszélyt, mint lehetőséget jelentenek. Ő, személy szerint, többet veszíthet, mint nyerhet a változással – és ezt a szubjektív helyzetet igyekszik általánosítani, azt hirdetvén, arról igyekezvén minél többeket meggyőzni, hogy ami rá igaz, az igaz az egész társadalomra is.
Félelem a jövőtől… De többféle ok miatt félhetünk a jövőtől: nem csak azért, mert abban elveszíthetjük a jelenlegi pozíciónkat, hanem azért is, ha a jelen éppen hogy „nem működik jól” és ha „konzerváljuk” ezt a nem jó működést, akkor a jövő emiatt még a jelennél is rosszabb lehet. És „rossz jelenben” ezért nem lehet megoldás a konzervativizmus: mert a rossz jelen oka egy, a jelenlegi Magyarországhoz hasonlóan független és demokratikus keretek között létező ország esetében mindenek előtt belső tényezők következménye, nevezetesen: nem megfelelő társadalmi stratégiáké. A konzervatív pedig éppen „őrizgetné” ezeket: nem újít, hanem „valami régit” vesz elő. De ha nincsenek régóta jól működő és az idő által többszörösen igazolt modellek egy társadalomban, akkor nincs is mit elővenni – és a magyar társadalomban ez a helyzet! Meg lehet próbálkozni a tekintély tiszteletére alapozni – de ha az adott tekintély létjogosultságát semmi sem igazolta, akkor ugyan mire jutatunk ezzel? Meg lehet próbálkozni azzal, hogy magyarságunkat „önmagában való értékké” tegyük, mondván, hogy „rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot” (id.: Orbán Viktor kötcsei beszéde) – de ha ennek a „leírásnak” és az abból következő stratégiáinknak a valós és helyes, „adekvát” voltát a tények már régóta nem igazolják, akkor káros és veszélyes e látásmód konzerválásra!
Ha társadalmunk – és politikánk – ideológiájává egy alapvetően félelmeken és pozícióféltésen alapuló, a valósággal és a változással szembemenő, azt ellenségnek tartó gondolatrendszert teszünk, azzal nem lehetünk sikeresek egy nyitott és gyorsan változó, nap mint nap újdonságokkal és kihívásokkal jelentkező világban. És nem lehetünk sikeresek, ha a társadalom irányítását önnön pozíciójuk megőrizhetősége-megerősíthetősége szempontjából néző elitre bízzuk. A hatalom nem arra való, hogy „a miénk legyen”, a hatalom arra való, hogy azzal jól élve a társadalomnak az eddigieknél jobb, a valóságnak megfelelő kereteket és irányokat adhassunk. Erre pedig – amit láthattuk fentebb – egy konzervatív hatalom Magyarország jelenlegi helyzetében nem lehet alkalmas.
2010.05.15. 09:32 Szerző: piefke
"Endlösung der Schwedenfrage" ("A svédkérdés végleges megoldása")
…Nézzük már közelebbről ezt a „zsidó összeesküvés”-kérdést!
Igen, valóban vannak sikeres zsidó (vallású? származású? - mert ezt a kérdést is eléggé pongyolán kezelik!) üzletemberek, vannak hosszú ideje eredményesen működő „zsidó (helyesen: izraeli) tulajdonban” lévő vállalatok… Mint ahogy vannak sikeres holland, kínai, indiai, japán, német, svéd, stb. tulajdonban lévők is.
MINDEN sikeres ember és vállalat „titka” ugyanaz a néhány dolog: kreativitás, célszerűség, ésszerűség, helyes, eredményes és átgondolt stratégia, konzekvens cselekvés, tudás, kitartás. Ehhez még a tapasztalatokat, továbbá az azok megszerzését megkönnyítő kulturális közeget lehet hozzáadni.
Mind a zsidó, mint az előbbiekben felsorolt egyéb társadalmak, kultúrák jellegzetessége, hogy sokra tartják a felsorolt tulajdonságokat és hosszú ideje gyakorolják is ezeket. Ezek határozzák meg azt a közeget, amelyben a gyerekek felnőnek és ha épp tehetségesnek születnek, akkor a közeg segíti is őket abban, hogy felnőve a társadalom és önmaguk számára a lehető legtöbb hasznot legyenek képesek hajtani. (Itt nem csak anyagi, hanem szellemi, közösségi jellegű „másodlagos hasznok” is értendők.)
Ha egy kultúra ilyen, akkor biztosan eredményesebb is lesz, mint egy olyan, amelyben ezek a tulajdonságok nincsenek ennyire meghatározóan jelen. És akkor azok a kevésbé sikeres „stratégiájú” kultúrák és népek, melyek kapcsolatba kerülvén az eredményesekkel, magukat hátrányban érzik, elkezdik utálni, irigyelni „azokat”, a „másokat”; elkezdik „bebizonyítani” maguknak, hogy a „mások”, a sikeresebbek „összeesküdtek ellenük” és „direkt céljuk” a megnyomorítás, az elfoglalás és a megsemmisítés… Nem az lesz a „koncepció”, hogy tanuljunk, szervezzük meg jobban a dolgainkat és ezáltal legyünk mi is sikeresek, hanem az, hogy „szabaduljunk meg a konkurenciától!”.
Ezt pedig aligha lehet „a minőség forradalmának” nevezni (Németh László után) – hiszen nem a maguk jobbá tételében keresik a megoldást. Nem, ők „tökéletesek” és ha megszabadulnak „elnyomóiktól”, akkor „eljön a jólét”! Jól értsük meg: nem az a „megoldási javaslatuk”, hogy mi is legyünk jobbak, hanem az, hogy „tűnjenek el a jobbak!”.
A német azt szokta mondani: „Komm mit, mach mit, sei besser!” („Gyere velem, csináld velem, legyél jobb!”) – ez egy eredményes stratégia! Minőségpárti és kooperatív.
…Továbbá: miért van az, hogy mindig a zsidó tőke befolyásától félnek a jobboldalon? Hiszen akad épp elég svéd (Grippen), francia (Pécsi Vízmű), osztrák (Strabag), stb. „kártékony behatolás” is, mégsem találkoztam még jobboldali fórumokon pl. svédellenes uszítással, nem olvastam, hogy „lenne igény az Endlösung der Schwedenfragére”!
Itt, bizony, évszázados „társadalmi-kulturális hagyományok” élnek tovább, amelyek túléltek rendszereket, mert a hagyomány, akár jó, akár hibás, már csak ilyen: kevés változtatással adják tovább generációról generációra. Elhangzanak félhangos félmondatok a szülőktől, nagyszülőktől, nagybácsiktól – és a gyerek ugyanúgy „belenő” ezekbe, ugyanúgy beleépülnek a gondolkodásába, mint az, hogy hogyan kell felöltözni az Operába, vagy hogyan kell villamoson utazni (nem köpünk a padlóra!). Sikeres svéd kereskedővel aligha találkoztak gyakran dédapáink – sikeres zsidóval viszont gyakran! „Miért megy olyan jól a Kohnnak?!’ Bizony azért ment jól, mert többet tudott, jobban szervezett… Jobbak voltak a stratégiái. Persze, elsősorban önmagára és a családjára gondolt, ezért élt, ezért dolgozott – de ezzel mindenki így van: a magyarok sem mindenek előtt a haza üdvéért mennek dolgozni…
Még egyszer: azon legyünk, hogy mi szerezzünk több, jobb, megalapozottabb tudást, hogy a mi legkülönbjeink, legfelkészültebbjeink kerülhessenek döntéshozó pozíciókba és ne azon legyünk, hogy hogyan rekesszük ki a jobbat, a korszerűbbet. Mert a felkészületlenebb a sikeresebbet sosem fogja tudni „kirekeszteni”, „elszigetelni”, netán legyőzni – ez nem lehetséges.
Utolsó kommentek