Magyarország új, konzervatív kormányt kapott. E kormány feladata lenne, hogy a magyar társadalom régóta jelenlévő „rossz struktúráit” megváltoztassa, a társadalmat (és benne a gazdaságot) dinamizálja…
Lehetséges-e ez?
A válaszhoz meg kell vizsgálnunk, mi is a „konzervatív módszer”, mi hozta létre, mi élteti és mik az alapjai – ezek alapján tudjuk meg, hogy miféle perspektívákkal szolgálat egy olyan helyzetben, amilyenben a mai magyar társadalom éppen van.
A konzervativizmus már születésére nézvést is „reflexív” és „defenzív”: a XVIII.-XIX. század fordulóján jelent meg mint ideológia, angolszász „közegben”, az ipari forradalom okozta társadalmi változásokra adott egyfajta válaszként és a „klasszikus” elit pozícióit igyekezvén megvédeni - és egyben igazolni is e pozíciók „jogos” mivoltát.
Amint látjuk, a konzervativizmus nem azzal az igénnyel jött létre, hogy az objektív valóságot ismerje meg, tárja fel és így adjon érvényes és hiteles társadalommagyarázatot – a konzervativizmus egy „prekoncepcióból” indult ki, abból, hogy „a változás veszélyes!”. Persze, veszélyes is: azokra, akik a változás okozta új kihívásoknak nem tudván megfelelni, elveszíthetik addigi privilegizált helyzetüket. Ezek alapján állíthatjuk: a konzervativizmus mindig is – és máig is – szubjektív szemléletű és érzelmileg motivált ideológia.
Mármost, ha ilyen, akkor eleve nem sok az esély arra, hogy éppen ez a társadalom-leírás adhatná a legjobb, leghasználhatóbb képet. Különösen akkor nem, ha egy olyan közegben „veszik elő”, amikor az adott közegben éppen hogy alapvető változásokra lenen szükség. A mai Magyarországon pedig ez a helyzet. Nincsenek jól működő társadalmi hagyományok, elitünk pedig teljesítményével nem igazolhatja „önmaga jogosságát”.
Az előbb azt írtam, hogy a változás azokra veszélyes, akik nem lennének képesek megfelelni a változás hozta új kihívásoknak. Ez azt jelenti, hogy a konzervativizmus igazi, mélyben meghúzódó oka és kiváltója a konzervatív ember szorongása, magabiztosságának hiánya. Attól, hogy elveszítheti státuszát, attól, hogy nem elég tehetséges, nem elég felkészült, vagy nem elég kitartó – vagy egyszerűen attól, hogy nem elég szerencsés.
Itt talán tennünk kell egy „meredek kitérőt”, hogy a dolgok olyan összefüggéseire is rálássunk, amelyekkel mindeddig a társadalomtudományok nemigen foglalkoztak – ugyanis ezek alapvetően a természettudomány „világában” tett felismerések. Beszélnünk kell arról, hogy az emberben két, egymással időnként „szembemenő” késztetés él: az egyik az igény a stabil, kiegyensúlyozott és biztonságos környezetre, a másik pedig a benne élő kíváncsiság, kreativitás és az ebből fakadó „újdonságra való nyitottság”. Mindenkiben ott van ez a kettő – de korántsem egyenlő arányokban és ráadásul időben is változó mértékben. Ez befolyásolja az emberek habitusát, azon keresztül pedig (bármilyen furcsa is) a társadalmi nézeteiket is.
Ez, természetesen, nem „abszolút módon” és egyáltalán nem „kizárólagosan” dönti el, ki lesz „konzervatív” és ki „progresszív” – ez csupán egy tényező, de fontos tényező. A neveltetés, a „bevésődések” szintén fontosak – mondhatni, e kettő „orientálja” az egyént társadalmi nézeteiben.
A konzervatív ember tehát úgy érzi, a változás, az új kihívások inkább veszélyt, mint lehetőséget jelentenek. Ő, személy szerint, többet veszíthet, mint nyerhet a változással – és ezt a szubjektív helyzetet igyekszik általánosítani, azt hirdetvén, arról igyekezvén minél többeket meggyőzni, hogy ami rá igaz, az igaz az egész társadalomra is.
Félelem a jövőtől… De többféle ok miatt félhetünk a jövőtől: nem csak azért, mert abban elveszíthetjük a jelenlegi pozíciónkat, hanem azért is, ha a jelen éppen hogy „nem működik jól” és ha „konzerváljuk” ezt a nem jó működést, akkor a jövő emiatt még a jelennél is rosszabb lehet. És „rossz jelenben” ezért nem lehet megoldás a konzervativizmus: mert a rossz jelen oka egy, a jelenlegi Magyarországhoz hasonlóan független és demokratikus keretek között létező ország esetében mindenek előtt belső tényezők következménye, nevezetesen: nem megfelelő társadalmi stratégiáké. A konzervatív pedig éppen „őrizgetné” ezeket: nem újít, hanem „valami régit” vesz elő. De ha nincsenek régóta jól működő és az idő által többszörösen igazolt modellek egy társadalomban, akkor nincs is mit elővenni – és a magyar társadalomban ez a helyzet! Meg lehet próbálkozni a tekintély tiszteletére alapozni – de ha az adott tekintély létjogosultságát semmi sem igazolta, akkor ugyan mire jutatunk ezzel? Meg lehet próbálkozni azzal, hogy magyarságunkat „önmagában való értékké” tegyük, mondván, hogy „rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot” (id.: Orbán Viktor kötcsei beszéde) – de ha ennek a „leírásnak” és az abból következő stratégiáinknak a valós és helyes, „adekvát” voltát a tények már régóta nem igazolják, akkor káros és veszélyes e látásmód konzerválásra!
Ha társadalmunk – és politikánk – ideológiájává egy alapvetően félelmeken és pozícióféltésen alapuló, a valósággal és a változással szembemenő, azt ellenségnek tartó gondolatrendszert teszünk, azzal nem lehetünk sikeresek egy nyitott és gyorsan változó, nap mint nap újdonságokkal és kihívásokkal jelentkező világban. És nem lehetünk sikeresek, ha a társadalom irányítását önnön pozíciójuk megőrizhetősége-megerősíthetősége szempontjából néző elitre bízzuk. A hatalom nem arra való, hogy „a miénk legyen”, a hatalom arra való, hogy azzal jól élve a társadalomnak az eddigieknél jobb, a valóságnak megfelelő kereteket és irányokat adhassunk. Erre pedig – amit láthattuk fentebb – egy konzervatív hatalom Magyarország jelenlegi helyzetében nem lehet alkalmas.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek