Húsz évvel azután, hogy megtörtént az intézményi átállás az egypártrendszerről a demokratikus többpártrendszerre, azt kell tapasztalnunk, hogy nagyon furcsán működik a magyar politika: mintha az valami egészen másról szólna, mint ami a valóság. Hosszú éveken át egyfelől azzal a feltételezéssel éltek a politika irányítói, hogy Magyarországon megvalósult a szabadság, a demokrácia és a piacgazdaság – tehát e háromra tulajdonképpen rábízhatjuk magunkat: képesek szabályozni a társadalom működését, képesek olyan viszonyokat teremteni, melyek anyagi és szellemi téren stabilan növekedési pályán tartják az országot. Másfelől viszont ugyanez a politikai elit, mely ezekkel a feltételezésekkel élt, mindennapi tevékenységében elszakadt a társadalomtól és kibújt annak kontrollja alól: önös érdekei szerint döntött és saját céljaira fordított jelentős közösségi erőforrásokat. Egyfelől tehát feltételezte, hogy ez egy demokrata mentalitással működő nép, másfelől viszont ő maga egyfolytában úgy viselkedett hosszú éveken át, ahogyan egy valóban jól működő demokratikus népmentalitás mellett „percekig sem” tehette volna.
Mit tett ezalatt a politikai alternatívát megjelenítő ellenzék? Gyakorlatilag nagyon hasonlóan viselkedett: miközben élesen bírálta és agresszíven támadta a kormányzó politikai erőket, aközben ugyanazzal a néptől és valóságtól elszakadt, magát attól függetlenítő módon politizált. Országos szinten folyamatosan illúziókat lebegtetett „a zemberek” előtt, számos, általa uralt önkormányzatban pedig legalább olyan kétes üzelmeket folytatott, mint a hasonló üzelmei miatt általa oly élesen kritizált kormányerők. Kétségbe vonta a kormány legitimitását – amivel antidemokratikus mintákat plántált a polgárokba. Megkérdőjelezte a kormánypártok erkölcsi alapjait – miközben maga is hasonlóan erkölcsromboló módon viselkedett. Magát tekintette a nemzeti egység reprezentánsának – miközben ő maga zárt ki így, vagy úgy, ezért, vagy azért tömegeket „a magyarok” közül.
Fel kell tennünk a kérdést: mire utal az a tény, hogy mind a kormányzó, mind az ellenzékben lévő politikai erők ennyire valóságtávoli és ennyire antidemokratikus módon viselkedhettek és hogy az ellenzék ilyen viselkedésével ráadásul a polgárok igen jelentős részében szimpátiát kelthetett? És mire kell következtetnünk abból, hogy egy ilyen politikai elit helyett a magyar társadalom húsz év alatt nem termelt ki különbet?
Egyetlen válasz lehetséges: Magyarországon a polgárok jelentős része nem demokrata: nem ilyen a mentalitása, számára a szabadság, a szuverén döntés lehetőség nem érték, hanem inkább teher. Ez pedig veszélyes: ha az államberendezkedés demokratikus elvek szerinti, a társadalom mentalitása viszont nem az, akkor a kettő konfliktusában csak a mentalitás lehet a győztes. Ez tette és teszi lehetővé, hogy a politikai elit tehesse, amit akar, emiatt nem kell igazán tartania a népszuverenitástól – legfeljebb csak politikai elitbeli ellenlábasaitól, de ebben meg semmi demokratikus nincs: egyszerű klánharcok csupán, a nép ebből előnyt nem lát.
Ezt erősíti a közösségi mentalitás gyengesége: a mai magyar társadalom tulajdonképpen nem működik igazi társadalomként, mert polgárai sem reális és pozitív célokat nem szoktak közösen meghatározni, sem a közjó fogalma nem létezik, sem hosszú távú, konzekvens közös cselekvések nem jellemzőek.
A bajaink tehát, pontokba szedve:
1. hiányzó demokrata mentalitás
2. csekély a polgárok közösségszervező ereje
3. nem demokrata mentalitású politikai elit
4. nem működik a társadalom érdekérvényesítő képessége a hatalom felé
5. nincs definiált és a társadalom zöme által elfogadott közjó-fogalom
A következőkben azt nézzük majd meg, hogy mik e bajok okai – mert azok ismeretében fogunk tudni gyógymódokat találni!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek