HTML doboz
2011.01.27. 11:40 Szerző: piefke
„Nemzeti oldal”
.jpg)
Valahányszor azt hallom: „a nemzeti oldalhoz tartozó…”, kitör a frász és elfog a butaság feletti undor…
Nem is csak azért, mert ez a szólam úgy állítja be a dolgokat, mintha ebben az országban nem mindenki lenne-lehetne tagja a magyar nemzetnek, noha ezt is felháborító. Engem az zavar a „nemzeti oldalban”, ami annak idején a szoclib korrupcióban is zavart: a pozíciók és a preferálás nem kötődik a valódi teljesítményhez és ezáltal rohad, romlik az egész ország és az egész magyar társadalom. A nacionalizmussal szemben tehát kifejezetten „polgári-célszerűségi averzióim” vannak!
Nacionalizmus és protekcionizmus. Ez a két fogalom, valahogy mindig összekerül…
Amikor annak idején először találkoztam a nacionalizmus fogalmával – valamikor történelemtanulmányaim során – elcsodálkoztam. Nem értettem, hogy mi szükség van egy ilyen ideológiára? Mert az az első pillanattól világos volt, hogy itt lényegét tekintve arról van szó, hogy valaki pusztán attól „különb” és „előbbre való” másoknál, mert valamely nép tagja – ez pedig nyilvánvaló képtelenség.
De mi is az a „nép”, a „náció”, ami az ideológia névadója? És mit jelent egy néphez tartozni?
Tulajdonképpen erre a kérdésre azóta adós a világ a válasszal, amióta a szó megszületett. Van ugye a nyelv, mint egy lehetséges meghatározó, de akkor vajon Széchenyi István magyar volt-e, amikor híres „Egyévi jövedelmemet…”-felajánlását megtette – hiszen ő akkor még alig beszélt magyarul: a német volt az „anyanyelve”, szüleivel születésétől fogva németül beszélgetett. Lehet a leszármazás – de akkor „magyar építész”-e a bajor családból származó Hauszmann Alajos? Lehetne a „nemzetiség” meghatározója az a kultúra is, amelyben az ember felnevelkedik – de akkor ugyan mit keres „nagy magyarjaink” között Ganz Ábrahám, a „svájci bürger”?
Én azt hiszem, akkor járunk a legközelebb a „néphez tartozás” definíciójához, ha „teljesítményoldalról” vizsgáljuk meg a kérdést: az tartozik valamely néphez, közösséghez, aki abban a közegben „adja le a teljesítményét”. És így már azonnal a helyükre is kerülnek az előbb felsorolt urak…
Na igen: a teljesítmény! És épp itt ütközünk abba a jelenségbe, amelyről már a poszt elején írtam: hogy a nacionalizmus a személyes teljesítménytől függetlenül akar „privilegizálni”, csupán a „nemzethez tartozás” alapján… Pedig az előbb tisztáztuk, hogy az „odatartozás” igazi alapja, meghatározója épp az ott leadott teljesítmény – akkor most mi is van? Csak nem arról van szó, hogy egyesek éppen a nacionalizmus „feltalálásával és működtetésével” akarják elkerülni a teljesítmény szerinti értékelést? Csak nem arról van szó, hogy éppen azért, azok és akkor „vetik be” a nacionalizmus nevű segédeszközt, amikor a saját személyük, vagy közösségük másokhoz képest teljesítményhiányos voltát tapasztalják? Vajon nem ezért hangoztatják-e, hogy „…de én akkor is különb vagyok nálad, mert én [mondjuk] magyar vagyok!”.
Ha így van – és vannak komoly jelei annak, hogy bizony: így van – akkor ennél szégyenletesebb dolgot el sem lehetne képzelni; akkor az illető ennél jobban nem is árthatna a saját népének-nemzetének. Mert az igazi hazafi úgy akarja a saját közösségét emelni, hogy minél jobban teljesít és erre inspirál, efelé segít másokat is a közösségben. Értelmes ember jól tudja, hogy szájjal és szólamokkal nem pótolható a valódi eredmény – és hogy minél tovább maradunk a szólamoknál és minél erősebben akarjuk azokkal túlkompenzálni a teljesítményhiányt, annál nagyobb bajba juttatjuk a közösséget.
…De akkor miért nacionalisták annyian az egyébként tehetséges és a maguk területén jól teljesítő emberek között is? Erre nem elégséges magyarázat az, hogy az ember kötődik a hazájához, a saját közösségéhez – hiszen az előbb láttuk, hogy annak érdekeivel éppen ellentétes egy „teljesítménytől független nemzeti kiválóság” hangoztatása.
Bizony: ez a játék, a tehetségesek nacionalizmusa, nem másra megy ki, mint hogy önmaguk pozícióit erősítgessék a „belpiacon”. Mert mindig vannak „hatalmi-politikai tényezők”, amelyek-akik éppen azokra az emberekre támaszkodva szereznek hatalmat, akik bizony nem érzik magukat teljesítőképesnek és ezért azt szeretnék, ha személyes képességüktől és teljesítményüktől függetlenül lehetnének valahogy „preferáltak”. Ők alkotják a nacionalista politikai mozgalmak társadalmi bázisát – és rájuk támaszkodva, az ő vágyaikat meglovagolva pozíciókat lehet szerezni, mondván: „Népigényt elégítek ki!”.
Ha egy művész „nacionalista szellemű” műveket alkot, akkor erre mindig van politikai megrendelő, aki fizet: (köz-)pénzzel és pozícióval. A „művész” így „teret nyer” a pályatársaival szemben – neki ez ebben az „üzlet”, ezért „adja el magát”. Mert ne feledjük: a tehetség nem feltétlenül jár együtt a hiúság vagy épp az anyagiasság hiányával…
Csak az a baj, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy valaki, aki tehetséges, „beáll nacionalistának” (ezt mifelénk úgy szokták szépen mondani, hogy: „elköteleződik a nemzeti oldal mellett”), onnantól az illető tulajdonképpen elkezd szembemenni a „Teljesítmény mindenek előtt!” elvével. És ha akár egy személy, akár egy közösség lemond erről az elvről, ha nem ennek az elvnek a mentén rendezi el a belső viszonyait, nem így juttat pozícióba valakit, akkor elindul a lejtőn. Akkor menthetetlenül leszakad azoktól a közösségektől, népektől, amelyek alapvetően teljesítményorientáltak.
(…Annak idején, valamikor a XIX. század végén azért „találta ki” a magyar antiszemitizmust a tönk felé haladó magyar dzsentriréteg, mert tudás, szorgalom és teljesítmény dolgában elmaradt a zsidóságtól. És ahelyett, hogy átgondolta volna a dolgait, ahelyett, hogy tanult volna a „konkurenciától”, inkább kényelmesen kitalálta a „zsidó összeesküvést”, hogy „azért sikeresek”… Na de uraim: mitől is lehet egy „összeesküvés” sikeres? Ha azt elérhető célokért, logikusan, jól szervezve, kitartóan és elvi-gyakorlati egyetértéssel és együttműködéssel intézik. Ha pedig egy közösség képes így működni, így dolgozni, akkor mindenféle „sötét ármány és összeesküvés” nélkül is sikeres lesz! Ugye?)
Aki „a nemzeti oldalt erősíti”, az a hazáját és a népén gyengíti! És erre nem mentség, ha ő, egyénileg, ebből jól él, ha ezzel jó pozíciókat szerezhet meg egy szintén „nemzeti” kormánytól – vagy épp kormányban.
A világ azt kérdezi: „Mit tudsz?” és nem azt, hogy „Ki vagy?” – mert a kivagyra majd ő maga felel, éspedig a mittudszra adott produktum-feleleted alapján!
2011.01.25. 15:56 Szerző: Đđ
Levéltitok
„Először is szögezzük le, hogy a kormány hazudott!” – Orbán Viktor, 1990.
Ha most Orbán lenne önmaga ellenzéke, nyugodtak kicsomagolhatná és elővehetné a feledésből saját, 1990-es mondatát és minden további nélkül alkalmazhatná az EU-s médiaügyi biztos asszony médiatörvény-levelére: „…a kormány hazudott!” Ráadásul bután és szorongásától vezéreltetve tette ezt…
Már tegnap sírva röhögtem, amikor azt mondta a kormány szóvivőlánykája, hogy „majd a válasszal együtt” hozzák nyilvánosságra a biztosi levelet, és különben is: azt Navracsics Tibor kapta! A „majd együtt…”-szöveg azért volt, hogy nyerjenek néhány napot a következő nyilvános belföldi megszégyenülésük előtt – ebből csupán néhány kínos óra lett. Ma már tudjuk, hogy a levél nem csupán „technikai” kifogásokat sorol fel (ahogy azt a kormány tegnap hazudta), kár is erre több szót vesztegetnem… A „…különben is Tibi kapta” pedig igazán nem illik sem Navrához, sem a neki a biztos asszonyi levélben megadott „excellenciás úri” titulushoz: vazze, ez nem egy privát levél, amire vonatkozik a levéltitok! A biztos asszony nem azért írt Navrának, hogy megvallja neki „Navra úr, úgy beülnék maga mellé abba a szép Q7-esébe…!” Nem: ezt a levelet a Magyar Köztársaság kapta – az meg mi vagyunk, még jó hogy jogunk van elolvasni a nekünk küldött levelet!
…De most már mindegy: most már tényleg érdemben és alapvetően kell változtatni a médiatörvényen. Nem mellesleg: ha a médiabiztosi szakértők nyilvánvaló ellentmondásokat, kételyeket tudtak megfogalmazni az EU-s alapokmányok, szabályok és a médiatörvény között, akkor vajon ezt miért nem tették meg a kormány szakértői?
Két lehetőség van: vagy ennyire nem értettek hozzá, vagy megbízójuk, a kormány ennyire nem törődött vele. Az első esetben joggal tesszük fel azt a kérdést, hogy kik ülnek a tanácsadói székekben, szép pénzekért? A másik esetben pedig azt kérdezhetjük: minek ülnek ott? De végül is e kettő egyre meg: akár tudatlanok, akár feleslegesek.
Bevallom, én a második eshetőséget tartom valószínűnek: azt, hogy a kormány szakértői is tudták-tudnák, hogy a médiatörvény szelleme és tartalma ellentétes az EU elveivel és jogszabályaival. Ebben az esetben viszont egyedül a kormányé a felelősség, hogy – már korábban megfogalmazott saját érdekei védelmében (http://progressziv.blog.hu/2011/01/09/miert_kellett_a_mediatorveny) – megpróbálkozott ezzel a törvénnyel.
…Mi lesz most?
Tulajdonképpen már mindegy, hogy mit és hogyan fognak változtatni Orbánék a törvényen: Európa „leírta” Orbánt. Pontosan tudja, ki is ő és hogy csak annyira szabad és kell vele együttműködni össz-európai szinten, amennyire azt az EU érdekei, a féléves elnökség, stb. megkövetelik. Ne tévesszen meg senkit sem az, hogy Brüsszelben, Strasbourgban nem fogják őt „inzultálni”, sőt, még mosolyognak is mellette a fotókon. Az EU ugyanis nem prolikocsma, ahol ordítozással és verekedéssel szokás kifejezni az eltérő véleményeket. Az viszont valószínű, hogy a brüsszeli, strasbourgi, berlini, vagy éppen madridi hölgyek és urak hogy úgy mondjam „elkezdenek alternatívákban gondolkozni”. Mert nyilvánvaló: Orbán így nem fog „15-20 évet” kihúzni…
…De mi van, ha Viktor mégis a hatalomban szeretne maradni hosszú időre?
Akkor bizony csak egyet tehet: mindent megtesz a potenciális leváltók ellen, legyenek azok (esetleg) párton belül, vagy kívül. A belső ellenzékről nem mondhatunk sokat – pontosabban: nem tudunk valós alternatívát jelentő személyeket megnevezni. Kósa? Ugyan már! Navracsics? Na ne! Rogán? Hagyjuk – egyébként meg épp ő a médiatörvény egyik „önálló kezdeményezője” és aligha valószínű, hogy „direkt azért” adta be, hogy ezzel a világ előtt Orbánt ellehetetlenítse. Lázár „S8-as” János? Ő sem…
Akkor maradnak a párton kívüli leváltók – de itt sem állunk valami fényesen. Az MSZP sehol sem tart. Az LMP „maga se tudja…”. a Jobbikkal pedig az EU semmiféle közösséget nem vállalna – hál’ Istennek, a magyar választók választásokat eldöntő többsége sem…
Kiben-miben találhatnak alternatívát ezek után azok a bizonyos EU-s hölgyek és urak? Kikkel lennének képesek ismét szót érteni Magyarországon? A válasz kézenfekvő: azzal érthetünk szót könnyedén, aki hasonló hozzánk. Akinek a gondolkodásmódja, a stílusa és az „ösztönei” közel állnak a sajátunkhoz.
Magyarországon ezt a gondolkodásmódot, stílust és „ösztönvilágot” leginkább a modern, képzett, öngondoskodó, Európát és a világot jól ismerő, abban otthonosan mozgó (többnyire) húszas-harmincasok között találhatjuk meg. Elvileg (és talán gyakorlatilag is) belőlük állhatna össze egy ütőképes váltópárt, pontosabban: ők lehetnének annak „gerince”, „ideológusai” és vezetői-szervezői. Ők a veszélyesek igazán Orbánra – és nyilván közülük kerül ki leginkább az a néhány tízezer „ellenálló” is, akik bennmaradnak a (korábban) kötelező magán-nyugdíjpénztárakban.
Néhány tízezer ember, akik „egyet gondolnak”, egy ötmilliós aktív választói „populációban” nem is jelentéktelen erő. Ráadásul ők már tettel is bizonyították, hogy képesek és mernek önállóan dönteni, számolni a következményekkel, képesek voltak aktívan cselekedni, legalább annyira, hogy „elmenjenek maradni” a nyugdíjbiztosítóhoz…
Ha Orbán Viktor mégis a hatalomban szeretne maradni hosszú időre, akkor bizony mindent meg kell tennie azért, hogy ezeket az embereket eltávolítsa az országból! Mert bármiféle hatékony ellenzékiséghez épp az ő mentalitásuk kell; ha ők nincsenek (már) itthon, akkor sokkal kevesebb az esélye egy sikeres váltópártnak.
Ha továbbra is „hajcihő” lesz az országban, ha továbbra sem lesz képes a kormány ésszerű és hatékony (gazdaság-)politikát folytatni, akkor ezek az emberek el fognak menni. Az ő tudásuk és képességeik bármely fejlett országban lehetővé teszik, hogy ott (sokkal jobban) boldoguljanak. Általában adott ehhez a nyelvtudásuk is – vagy ha épp a „célország” nyelvét még nem beszélik, akkor 1-2 év alatt elsajátíthatják…
Minél többen mennek el közülük, annál könnyebb lesz Orbánnak legalább még egy ciklust kihúznia. Persze az ország megsínyli az elmenetelüket, de ne aggódjunk: még mindig marad annyi megszerezhető erőforrás az országban,, hogy a Fidesz körül csoportosuló politikai-gazdasági érdekkör fényesen megélhessen.
…Így lehetnek ők egy egyre szegényebb ország egyre gazdagabb hatalmasai!
Az viszont nyilvánvaló, hogy egy ilyen Magyarország egyre kevésbé lesz „üdvös partner” az EU-ban és egyre kínosabb lesz mint tagállam is. Ha „meghosszabbítjuk a trendeket” ezen a pályán, akkor elvileg akár oda is eljuthat az Orbán vezette Magyarország, hogy kilép az EU-ból. Az „elitünk” ezt alig érezné meg anyagilag – politikailag pedig megszűnnének a tagállami létből adódó állandó kritikák…
…Annak a levélnek tehát, amelyet tegnap kaptunk, a valódi tárgya és tétje nem más, mint az európai létünk. A jövő titka, hogy melyik útra lép Orbán és hogy az ország zöme követni-e őt, ha az általa választott út nyugat helyett keletre vezet?
web polls
· 1 trackback 1 komment
Címkék: eu kósa levél rogán navracsics lázár médiatörvény
2011.01.21. 00:31 Szerző: piefke
Magyarságkényszer és megosztáskényszer
Érdekes volt a tegnapelőtti nap: Orbán Strasbourgban, Schmitt Pozsonyban… És tulajdonképpen mindketten ugyanazt művelték: az itthoni politikai megosztottságot akarták „exportálni”. Azt a politikai megosztottságot, amely csak külső megjelenési formája egy sokkal mélyebb megosztottságnak: annak a mentalitásbelinek, amely kettévágja a magyar társadalmat. A megosztó kérdések: tudunk-e, akarunk-e magunkról gondoskodó, felelősséget vállaló, a jövőre előkészülő polgárok lenni – vagy azt várjuk, hogy ezt „megkapjuk felülről”, valakitől. Fel vagyunk-e készülve a versenyre, vagy rettegéssel tölt el csupán annak ténye minket? Vállalni tudjuk-e a korábbi rossz, megalapozatlan döntéseink és illúzióink káros következményeivel való szembenézést és leszámolást – vagy makacsul és kétségbeesetten kapaszkodunk abba a veszélyes hazugságba, hogy „Mi csak mások összeesküvéseinek az áldozatai vagyunk!”.
Ezek a kérdések osztják meg valójában Magyarországot: van egyrészt a felkészültek és realisták tábora és vannak az önállótlanok és illúziókba menekülők. Tudom, durva ezt így kimondani, de az Isten szerelmére: legyen már végre bátorságunk nevükön nevezni a dolgokat! A Nagy Magyar Elhallgatás és Önkímélet semmit sem oldott meg – talán a Kegyetlen Kimondás végre elvezethet a sikerhez minket! Ugyan hányszor akarunk még leszívni az önáltató illúzióink miatt? Ugyan hányszor hagyjuk még magunkat rosszul és rossz felé vezetni azért, mert elfogadjuk a kontraszelektált elitek kormányzását? Ugyan mikor volt nekünk legutóbb olyan kormányunk, vezetőnk, amely-aki nem valami világhazugsággal akart itt uralkodni – addig, ameddig csak lehet? És nem gondoljuk, hogy összefüggés van rossz vezetés, öncsaló illúziók és „nemzeti szerencsétlenkedés” között?
…Az előbb arról írtam, hogy Orbán és Schmitt „megosztólag” léptek fel tegnap: Orbán azt szeretné, ha az egész EU-t megfertőzné az a „ballib-jobb élethalálharc”, az ebben való szinte már ösztönös gondolkodás, ami ránk, magyarokra jellemző és amelynek mögöttes okairól az előbb volt szó. Mert ha ez a megosztás létrejönne Európában is, ha sikerülne „felpiszkálni” így az embereket, apellálva sokak személyes sikertelenségére, problémáira és ráfogva ezekre, hogy ennek is a „komcsilibsik” az okai (…vagy ki tudja ki?), akkor Orbán bízhatna abban, hogy „európai porondon” is működtetni tudja azokat a machinációkat, amelyekkel Magyarországon alakította ki azt a választói hangulatot, ami hatalomra juttatta és ott is tarja még… Ő ebben bízik, erre alapozna – és Schmitt is ez játszotta kicsiben: a kisebbségi magyarság körében szeretne olyan hangulatot kelteni, hogy egyszerűen „vállalhatatlan” legyen úgy ott magyarként létezni, hogy az ne társuljon szükségképpen a felkínált magyar állampolgárság felvételével. Mert csak akkor ér valamit a politikai stratégiában a külmagyaroknak bizonnyal megadott választójog, ha azzal tömegesen és a jobboldalt támogatva élnek majd az ottaniak. De ehhez is „pszichózis” kell: egyrészt, hogy megszégyenüljenek és ellehetetlenüljenek a kisebbségi magyarság köreiben az állampolgárság kérdésében „másként gondolkodók”, másrészt pedig hogy addig ingereljék a szomszédos államok kormányait és többségi nemzeteit, hogy azok elkezdjenek ellenséget látni az ottani magyarokban és ellenséges intézkedéseket hozni velük szemben – hogy aztán erre hivatkozva a jobboldali magyar kormány azt mondhassa nekik: „Ha állampolgáraink lesztek, akkor lesznek eszközeink a kezünkben a megvédelmezésetekre!”.
Orbánék „exportálnák” megosztottságot – mert ha sikerül szekértáborosítani, akkor már eséllyel indulnak be a „barát-ellenség”-ösztönök és ha az ösztönök veszik át a vezérlést, akkor boldogulhat könnyen egy irracionális vezetés. Akkor van Orbánéknak esélyük a tartós felülkerekedésre, ha sikerül kint is kialakítani egy kellően nagy tömeget frusztráltakból, így-úgy sértett emberekből, akikre aztán mit „a népre” hivatkozhatnak és támaszkodhatnak, az itthonról már oly jól ismert Fidesz-recept szerint...
Látjuk tehát ezt az ördögi és ostoba „logikát”… Egyik sem fog működni – mert az európai országok társadalmai sokkal egységesebbek, mint a magyar társadalom, éspedig az egyes társadalmakat működtető elvek, mentalitás tekintetében… És a külhoni magyarságot sem a konfrontáció, a „vagy-vagyban gondolkodás” felé terelik a mindennapi, gyakorlati érdekei…
…De miért tartja vonzónak ezt a politikát sok ember mifelénk?
A magyar politikai közvélemény egy részét „kényszerképzet” ösztökéli arra, hogy „egyesítse a magyarokat”. Ennek vannak történelmi okai is, de leginkább kinek-kinek a személyes élettörténetében vannak azok az okok, amelyek oly sok más elé helyezik ezt a „feladatot”. És mivel a személyiségük kialakulása során őket ért hatásokhoz, benyomásokhoz kapcsolódik ez a kérdés, ezért – mivel a személyiségünk „ösztönként” működik bennünk – a „magyarságegyesítés” is úgy él bennük, mint egy ösztön: nem gondolkodunk azon, hogy vajon ésszerű-e, vagy sem?
Ezek az emberek érzékelik a magyarság történelmén végigvonuló megosztásságot és annak káros mivoltát, ám nem jól definiálják a megosztottság okait. És mivel az okokkal nincsenek tisztában, ezért a „megoldásuk” is téves: mert az „állampolgárságban való egyesítés” semmit sem változtatna a fentebb már emlegetett mentalitásbeli megosztottságon. Ez nem „fizikai”, vagy „jogi eszközökkel” orvosolható megosztottság, nem azért van, mert a magyarok egy része nem magyar állampolgár és nem a magyar államhatárokon belül él – tehát: a státuszbeli, vagy netán a területi egyesítés után is változatlanul megmaradna. Pláne akkor, ha a „Nagy Egyesítés” eléréshez – mint fentebb láttuk – éppen a hazai megosztottság „exportálását” használnák eszközül Orbán és társai…
Mit tehetünk? Mi történhet?
Lehetne tényszerű adatokkal is szembesíteni Schmitt Pált, hogy t. i. nem „15-16”, hanem kb. 13,5 millió magyar él összesen a világban. Lehetne azt is emlegetni, hogy az egész európai államfelfogással ellentétesek a „gumihatárok”, hogy számtalan „technikai” ok miatt a legcélszerűbb a „fizikai határok” használata (adózás, törvénykezés, közigazgatás-szervezés, stb.). Lehetne azt is emlegetni, hogy eddig példátlan helyzetet teremtene, ha milliószámra lennének olyan magyar állampolgárok, akikre a „kétfelé kötődés”, a „kettős élet” lenne a jellemző… De elég annyit mondanunk, hogy ez az egész egy fantazmagória: meg lehet ugyan próbálni megvalósítani, de az ilyen „érzület-politizálás” mindig bajba sodorta az „érintetteket” – azokat is, akik keresztülerőltették és sajnos azokat is, akik a keresztülerőltetők által vezetett országban élnek. Márpedig ha az anyaország „zűrösödik” a világ szemében, akkor sokkal kevésbé lesz kulturálisan, személyes identitás tekintetében is vonzó azoknak a magyaroknak, akiknek „fizikai honosításáért” volt az egész cirkusz…
Az a valószínű, hogy a külmagyaroknak egyszerűen nem fog kelleni ez az „ajándékmagyarság”: azért nem, mert semmi értelme számukra. Kulturálisan, identitás tekintetében ugyanis semmi gyakorlati előnye nincs egy „távállampolgárságnak”. Ha ezek az emberek magyarul akarnak tanulni, akkor ezt valószínűleg otthon, a befogadó ország iskolai infrastruktúráját használva teszik, nem küldik gyerekeiket Magyarországra, mondjuk oviba, vagy elemibe… Ha kultúrájukat, hagyományaikat akarják megélni, akkor azt a mindennapjaikban teszik meg: nem fognak Budapestre utazni azért a székelyek, hogy népviseletükbe öltözzenek. Ép ésszel éppen az biztosítaná a kultúra és az identitás fenntartását, ha Magyarország a szülőföldjükön tartaná magyarként ezeket az embereket, ottani létükben segítené őket és nem használná ki őket saját vágyálmai és politikai hatalommegtartási céljai érdekében a magyar politikai elit.
…De itt „ép ésszel való politizálásról” szó sincs – ahogy fentebb a személyiség ösztönös működésével kapcsolatban arról már volt szó: ez nem ésszel, hanem ösztönökkel véghezvitt politikai aktus lesz, ha lesz…
És persze nem sikerülhet Orbánnak sem a „Nagy Megosztás”: Az EU-ban nem állnak le „baloldal-jobboldal életre-halára”-játékot játszani. A viták után ugyanúgy szóba állnak ezután is egymással a bizonyos ügyekben ellentétes véleményt képviselő felek, mert az alapmentalitásuk összeköti őket. A végén pedig Orbánék és megmaradt híveik magukra maradnak a „csatatéren”… És nem fog a hatalmuk megmentéséért Csaba királyfi sem lejönni az égből a „Külhoni Magyar Választók Serege” élén.
Maradnak a realitások – és megy Orbán…
Update: javaslom, hogy olvassátok hozzá az alábbi, bő fél éve írt posztot is: http://progressziv.blog.hu/2010/06/05/jol_kerdezni - a "nagymagyar" törekvések és vágyak további "mögöttes mozgatórugóiról"...
online survey
online survey
2011.01.19. 18:11 Szerző: piefke
Bontott anyagból…
Nos, itt az ideje, hogy elkezdjük felépíteni azt az új, demokratikus Magyarországot, amelyről úgy hittük: már 20 éve épül. Tévedtünk – és hogy mennyire, azt miniszterelnökünk ma elhangzott szavai igazolják.
Ma világossá vált, hogy Orbán Viktor egy párhuzamos valóságban él. Régóta kilépett abból az európai világból, amelyben mi élni akarunk.
A magyar politika „világhíre” 1962 óta nem volt olyan rossz, mint manapság. Vettem a fáradságot és áttanulmányoztam az elmúlt fél század német sajtójának a mindenkori „kortárs” magyar politikával foglalkozó írásait – ez a mai webvilágban már elég könnyen lehetséges – és legutóbb ennyi és ilyen értelemben negatív állásponttal csak 1957 és ’62 között, a korai Kádár-rendszerben lehetett találkozni. Akkor az okok egyértelműek voltak: a levert ’56, az azt követő igazságtalan eljárások és a szovjet csatlósállami mivoltunk. És ahogy csökkent a diktatúra „masszivitása”, ahogy Kádárék kezdtek rájönni arra, hogy „úgy nem megy tovább”, úgy halkultak a sajtókritikák is. Ez pedig csak egyet jelenthet: az a sajtó valóban a tényleges magyarországi politikai helyzethez igazítja kritikája erejét…
És ma? Miből gondolják egyesek, hogy ma „tények nélkül” kemények a kritikák?
Nem emlékszem olyan esetre, amikor a strasbourgi képviselők tömegesen támadtak egy „csapaton belüli” miniszterelnököt, amikor az a féléves elnökség programját ismertette előttük. Erre azt mondani, hogy ez csupán egy „magyarellenes pszichózis”, hogy ez „nemzetközi összeesküvés a magyarság ellen”, vagy hogy „ez a mi totális meg nem értésünkből fakad”, nyilvánvaló képtelenség: ez csak egy, a maga valóságával szembenézni képtelen, ahhoz túl gyáva politikus és nép önvédő-önfelmentő próbálkozása. Vegyük már észre: Európa csak a hülyéket vegzálja. Európa a simán futó ügyeket kedveli – mert ugyebár a higgad és magabiztos, önérzetes polgárok nem lármáznak és nem hőzöngenek, konfliktusaikat igyekeznek csendben, békésen elintézni. Hangoskodni, erőszakoskodni, ökölharcot vívni pedig a frusztrált és magabizonytalan prolik szokása… Bizony!
Miként számol el magában azzal Orbán, hogy most ő vált a világ szemében egyeduralkodóvá? Hogyan veheti komolyan azt, hogy a 2/3 felhatalmazza arra, hogy érdekei szerint alkotmányozzon, változtasson meg „törvényi és intézményi akadályokat”? Miben különbözik egy ilyen hatalomgyakorlás attól, amit a szocializmusban – még alulról – annyira utált? …Vagy azóta rájött arra, hogy ez milyen „célszerű”, ha az ember „felül van”?
Nincs gyakorlati különbség egy „alkotmányosan egypárti” és egy ugyan alkotmányosan elvileg többpárti, ám a valóságban egypártiként működtettet hatalom és politikai berendezkedés között: mindkettő annak érdekében működik, hogy az „uralmi elit” léte, pozíciója és tettei megkérdőjelezhetetlenek legyenek a gyakorlatban. Az pedig, hogy a „politikai elméletek” terén létezik „különbség”, a valóságban semmit de semmit nem jelent – aki mégis ezen rugózik, aki mégis ezzel próbálja-akarja méricskélni Orbán „demokrata vagy nem demokrata” mivoltát, az vagy naiv elméletieskedő, vagy cinikus…
Orbán azért hazudik ország-világ előtt, mert jól tudja, hogy sem elvileg, sem gyakorlatilag nem demokrata és nem hasznos az országnak, amit tett és tesz. Amikor olyasféléket mond, mint ma is Strasbourgban, akkor lepleződik le igazán…
„Magyarországon éppen a jogállam újjáépítése folyik…” - mondta, miközben éppen ő bontotta le a jogállam számos intézményi és szemléleti elemét. „…Most írtak új sajtótörvényt az 1986-os helyett…” – állítja, csak akkor nem tudjuk, hogy a ’90-es évekbeli Médiatörvény ugyan mikor keletkezhetett? Nyilvánvaló az igyekezete: úgy akarja feltüntetni a világ szemében, mintha ő egy kádárista, azóta is változatlan formában fennálló sajtótörvény helyett adott volna az országnak egy új, demokratikus törvényt. Micsoda ócska próbálkozás! Aztán: „…az előző kormányzat idején a titkosszolgálatot politikai célokra használták, meghamisították a költségvetési adatokat, a rendőrséget pedig békés tüntetők ellen vetették be.” – hú, vazze, ehhez aztán már pofa kell! Hát ki nevezte ki a Terrorelhárítási Központ élére Hajdu Jánost, a Fidesz korábbi biztonsági igazgatóját? Ki neveztette ki a Fidesznek dolgozó UD Zrt. volt vezetőjét, Horváth Józsefet a Katonai Biztonsági Hivatal főigazgató-helyettesévé? „A „meghamisított költségvetési adatok”-kal meg már a kormányváltás óta megy a cirkusz: csontvázak itt, csontvázak ott, csontvázak mindenütt – csak éppen egy szál költségvetési csontocskával elő nem álltak, khm… Na és azok a „békés tüntetők”! Hogy miféle kapcsolat állt fenn a minden állami ünnepen békésen törve-zúzva tüntetők és a Fidesz között, azt csak a Jóisten (no meg Orbán és az előbb említett „Fidesz-közeli biztonsági szakembergárda”) tudhatja – ja meg minden értelmes ember is… „…nem lehet megkérdőjelezni a magyar nép demokratikus elkötelezettségét” – mondta Orbán. Hát igen: nem is a magyar nép demokratikus elkötelezettségét kérdőjelezik meg az európai urak, hanem az övét, Orbán Viktorét. Hé, Viktor, nehogymá’ ránk kend a szarodat! Semmi közünk a manipulációidhoz!
Aztán itt van ez a szánalmas duma, hogy „…a [színtiszta Fideszes] médiatestülettel nincs semmi baj, azt a parlament választotta meg, és ez demokratikusabb eljárás, mint egyes országokban, ahol a miniszterelnök nevezi ki az ilyen testületek tagjait.” Aranyom (ahogy szegény Hofi mondaná): A parlament 2/3-át a Fidesz teszi ki (KDNP-ről, mint nem valós jelenségről, komoly ember nem beszél!), a Fideszről meg a gyerek is fújja, hogy ott abszolút központi vezetés van – mondhatni: egyszemélyi, az meg te vagy, Viktor! Magyarán: amit a szegény parlamenti 2/3-dal csináltatsz az a te akaratod. Nemá’ hogy azzal gyere, hogy azok ellenedre nevezték ki a Médiatanácsot, mert bizisten fejre állunk!
„Én vagyok az európai baloldal számára a legveszélyesebb példa” – mondta Orbán a Hír TV-nek a vita után… Hát, nyugodj meg: nem csak a baloldalnak! De arra, hogy valaki veszélyes, nem szokás büszkének lenni… Mert tudod: az nem érdem, hanem állapot!
survey service
2011.01.18. 18:18 Szerző: piefke
Újjászervezés
Legújabbmagyarul ezentúl „újjászervezés”-nek fogjuk mondani a megszorítást…
Orbán Viktor nagyon megkedvelhette a lopást: a MAL Zrt. „ideiglenes állami felügyelet alá helyezése” és a magán-nyugdíjpénztáraknál lévő pénz után most már programot is lop. A minap – a régi Széchenyi-terv meghirdetésének 10. évfordulóján – elindult az Új Széchenyi terv…
Napok óta fontolgatom, mit is írjak errről – noha az első pillanatban világos, volt, hogy mit kellene!
Miért e fontolgatás? Mert amit végre-valahára már le kellene írni ezzel és a hasonló tervekkel kapcsolatban, az elég távol esik a „mainstream” magyar közbeszéd „igazságai”-tól és attól a „közgazdasági racionalitás”-tól is, amit általában errefelé meg szoktak fogalmazni, ha a kormánytól elvárható „szakmaiság és ésszerű gazdálkodás” kerül szóba. Olyan kérdések vetődnek fel a téma kapcsán, hogy kit is tekintünk „a nemzettesthez tartozónak” és milyen alapon? Továbbá: hogy miért nem képes eltartani Magyarország, a magyar gazdaság a magyarokat? Hogy miért is kell itt eltartani sok, egyébként munkára alkalmas emberünket? Kinek a hibája ez: csak az övék? Vagy ők „vétlenek” ebben? Kinek kellene számukra munkaalkalmakat teremteni? A „Zállamnak”? A „Zönkórmányzatnak”? A „Válalkozóknak”?
Egyáltalán: dolga-e a kormánynak a gazdaság dinamizálására terveket kovácsolni – és ha igen, akkor mivel tudná a magyar kormány a magyar gazdaságot igazán támogatni? „Sok pénz” belepumpálásával-e, vagy azt ugyan hiába teszi, ha mindez abban a társadalmi keretben történik, amely valójában felelős az alacsony gazdasági hatékonyságunkért is…
…Nézzük mi történt a napokban, mit és miért tesznek Orbánék:
A napokban „újjászervezték” az egykori Új Magyarország tervet – leginkább a címében: Új Széchenyi terv, de lényegében – és főképp szemléletében – semmit sem változott!
És ez az alapvető baj vele: a változatlan szemléletmód. Nem akarok „ünneprontó” lenni: tudom, sokan örülnek, hogy végre (talán) rászánta magát a kormány, hogy „gazdasági racionalitások mentén” mozogjon. Ez valóban előrelépés: ahhoz képest, amikor egy kormány semmi épeszűvel nem foglalkozik, még mindig jobb, ha legalább valamivel igyekszik ésszerűen foglalkozni. De ez még nem kormányzás: ez csak „menedzselés”. Ezt csinálták (egyébként nem rosszul) Bajnaiék, egy szükséghelyzetben – de most másra és többre lenne szükség. Ha csak folytatja az Orbán-kormány a Bajnai-kabinet útját, akkor épp azokkal a dolgokkal nem foglalkozik, amelyek pedig alapvetően határozzák meg Magyarország gazdaságát, sorsát és lehetséges jövőjét.
Ez baj – és (ahogy alább még lesz róla szó) ennek komoly következményei lesznek…
…De nézzük, mit mondott az Új Széchenyi terv felkonferálásakor a miniszterelnök és két minisztere:
Orbán azzal indított, hogy 2011 sorsdöntő év lesz. Ez biztos: ha ebben az évben nem tudnak komoly érveket felhozni a kormányzásuk mellett, akkor bizony ugyanarra a politikai sorsra jutnak, mint 2007-ben a szocialisták. És ennek oka is hasonló lesz: ők sem fogják tudni hatalmukat életképes, koherens és logikus koncepcióval alátámasztani és a koncepció hiánya ugyanolyan teljesítményhiányhoz vezet majd, mint szocialista elődeiké.
Éppen ezért vette elő („kölcsön”?) Orbán azt a tervet, amely – minden hiányossága ellenére – az utóbbi évtized egyetlen gazdaságpolitikai (de nem társadalmi!) koncepciója volt: az Új Magyarország tervet. Az orbáni (újabb) lopás oka tehát hasonló ahhoz, amikor a MANYUP-pént tette magáévá: a túlélés. Akkor a „bűnt” vállalta, most már kész a szégyent is vállalni ezért – a szégyent, hogy épp Gyurcsányéktól „kölcsönöz”… Matolcsy „Jobbkéz” György egyébként nyíltan be is vallotta tegnap, hogy a túlélés volt a MANYUP-manőver oka, mondván: az országot 2012-ig „konszolidáló” programot hajtottak végre. Itt a „konszolidáció” nyilván azt jelenti: addig még nem robbannak a strukturális problémák és azok nem temetik magul alá a kormányt…
Az előbb a túlélést emlegettük – a Kormány túlélését. De mi lesz azok túlélésével, akik kevesebb munkanélküli segélyt, kevesebb közmunka-lehetőséget, netán kevesebb nyugdíjat fognak kapni – de például többet lesznek kénytelenek fizetni a gyógyszereikért? És itt érkeztünk el a „csak gazdasági koncepciók” alapvető hiányosságához és majdani eredménytelenségük okához: a teljes társadalmi koncepció hiányához.
Ez a terv ugyanis nem kínál társadalmi perspektívát.
Mielőtt még félreértés történne: szó sincs arról, hogy a Progresszív Blog támogatná a túlméretes magyar szociális ellátási rendszert, mint ahogy nem támogatjuk az aktív keresők soraiból a rokinyudijba való átslisszolást sem. Azonban: valamit csak kell kezdeni azzal a tömeggel, amely „a legkevesebbet ér” a munkaerő-piacon, amelynek nincs is jelenleg reális lehetősége arra, hogy hasznos munkát végezhessen. Nyilvánvaló: tovább cipelni nem bírjuk őket. Az is nyilvánvaló, hogy nem létezik az „egymillió munkahely”, amely felszívná őket. És legsúlyosabb tény: ez a helyzet, az „államilag sugalmazott és eltűrt inaktivitásba vonulás” valójában legalább két évtizedes jelenség. Még a rendszerváltáskor jelent meg tömegesen, amikor megszűntek a korábbi állami „tömegmunkahelyek” és amikor belement az állam abba a (rossz) „kompromisszumba”, hogy az immár feleslegessé, alkalmazhatatlanná vált munkaerő egy létminimum körül élő passzív tömeggé válhasson.
Ha a jelenség régen keletkezett és hosszú ideje áll már fenn, akkor „egy pillanat alatt” nem is számolható fel. Nincs előkészítve ehhez a terep a munkaerőpiacon (erről alább még lesz szó), erről eddig egyetlen kormány sem gondoskodott: úgy tekintettek ezekre az emberekre, mint akikkel „úgysem lehet mit kezdeni” és akiket még egy ideig valahogy elcipelhetünk magunkkal – aztán lesz ami lesz! Ez minden volt, csak felelős politika nem…
Most Orbánék legnagyobb baja ebben az ügyben, hogy egyszerűen nem létezik olyan gyors módszer, amely legalább egy tekintélyes hányadát gyorsan felszívná ennek az inaktív, eltartandó tömegnek. Ugyanakkor komoly erőforrásokat von el az ő eltartásuk. Mi lehet a megoldás?
Csak gazdasági síkon nem is létezik megoldás. Éspedig azért nem, mert e „milliós tömeg” jelenlegi munkaképtelen állapotának társadalmi okai vannak: képzetlenség, munkakultúra hiánya, általános szellemi nyomor, a modern világ, a polgári lét, az előrelátás és a saját élet megszervezésére való képességek ismeretének totális hiánya. Egyszerűen nincs olyan szegmense a gazdaságnak, amelyben ennyi és ilyen munkaerő gazdasági értelemben értéktermelő tevékenységet végezhetne, legalább annyira, hogy saját magát abból fenntarthatná. Minden más munkatevékenységgel (pl.: közmunka) pedig az a baj, hogy „közforrásokat” igényel, amikből épp nincs…
Ahhoz, hogy közülük mégis minél többen alkalmassá váljanak értéktermelő munkavégzésre – és arra is, hogy gyermekeikben nem termelődjön újra a munkaképtelenség – egy hosszabb folyamaton át vezet az út. De ezt az utat finanszíroznunk kell tudni és ennek finanszírozása nem várható el reálisan mástól, csak a közösségtől, amely körülveszi ezeket az embereket.
Közösség lehet a szűkebb lakókörnyezet, de attól sajnos túl sokat nem várhatunk: ezek az emberek többnyire „leszakadó régiókban”, forráshiányos önkormányzatok területén élnek. Közösség lehet maga az ország is, ehhez viszont kidolgozott társadalmi program kellene, ami, láttuk, nincs. És lehet közösség az EU is, hiszen számos felzárkóztatásra szolgáló forrás érhető el általa, ám ezekhez is program kellene…
De miféle program?
Tévedés, hogy valamiféle csak az elesetteket és a leszakadó régiókat érintő, csak velük foglalkozó program alkalmas lenne bármire is. Egy hatékony magyar társadalmi program nem csupán az „elesetteket” kell, hogy érintse, mivel ha úgy vesszük, „elesett” a magyar társadalom jó része is: nem rendelkezik azzal a mentalitással, amely egy igazi tőkés-polgári gazdasághoz illeszkedne…
„Közvetlenül és gyorsan” azért sem nem tudjuk a most majd még nehezebb körülmények közé kerülő embereinket tömegesen olyan munkához juttatni, amely nem igényelne állami erőforrásokat, mivel a magyar tulajdonú magánszféra „jelen állapotában” nem képes gyors expanzióra (tőkehiány, kevés versenyképes termék, csekély K+F-tevékenység, nem kellő színvonalú munkakultúra, stb., stb…), Ezért „egyetlen reményünk” a kitörésre az, ha e szféra általános teljesítőképességét növeljük egy hosszú távú társadalmi reformprogram első elemeként. És ez nem csupán „adócsökkentést” jelent: nem csak az élőmunkára és a vállalkozásokra kirótt adóterhelést kell ehhez mérsékelni – ezek ugyanis önmagukban semmit sem érnek.
Ahhoz, hogy valóban növekedhessen a magyar magánszféra – és vele az ország - általános versenyképessége, a menedzsment-ismeretek terén képzettebb tulajdonosok és vezetők kellenek, akiknek ráadásul az eddigiekhez képest sokkal inkább a hosszú távú stratégiákban gondolkodást természetesnek tekintő mentalitásra is szükségük van. És szintén szükséges a magyar magánszféra teljesítőképességének növeléséhez az is, amit „a humántőkébe való befektetés”-nek szokás nevezni… És nem csak azért fontos, hogy fejlődjenek a magyar magánvállalkozások, mert azok „pluszpénzt” hoznak a költségvetésbe, hanem azért is, mert azokban testesülhet meg maga a polgári mentalitás is. A kormány feladata pedig nem az, hogy ő maga határozzon meg „prioritásokat” a gazdaságban, nem „direkt beavatkozásokkal” tud segíteni hanem azzal, hogy fejleszti magát a vállalkozói kultúrát.
…Mert mi fog történni, ha a mostani vállalkozói mentalitással „ugrik neki” a vállalkozói szféra az Új Széchenyi tervnek – pontosabban: az általa elérhető forrásoknak? Nos, pontosan az, ami eddig, ha állami pénzek elosztásáról volt szó: klientúra-épülés, korrupció, fantomfejlesztések, a gazdasági racionalitás által alá nem támasztott, hosszabb távon csak csekély haszonnal járó „beruházások”… Ehhez fognak járulni az irreálisan magas kivitelezési költségek (persze a „visszaosztás” miatt). Magyarán: ha a mentalitás nem változik, „önmagától a pénztől” nem fog felpörögni a gazdaság.
Akkor pedig nem nő a gazdaság jövedelemtermelő képessége, nem teremtődnek nagy számban új munkahelyek és nem fogunk tudni mit kezdeni a most a szociális ellátásoktól elesőkkel. Ha nem tudjuk dinamizálni a gazdaságot – az előbb leírt társadalmi okok következtében - , akkor nem teremtődnek meg azok a többlet-erőforrások, amelyeket felhasználhatnánk egy hosszabb távú társadalmi felzárkóztató programban. És ha nem fog működni a felzárkózás, akkor veszélyes helyzet alakul ki, amelyben egyszerűen nem lesznek eszközök a kormány kezében, mert nem fogja tudni mivel „kordában tartani” a dühös és nyomorgó tömeget. Adni nem tud nekik, források híján, elvenni már nem lesz mit tőlük, hogy a veszteségtől való félelem tartsa vissza őket „akármitől”…
…Bizony: féloldalas az új terv – éppen azért féloldalas, mert semmi új nincs benne. Nem gondolkodik egész társadalomban, csupán (talán) „gazdasági racionalitásokban”. De a gazdasági racionalitás önmagában, mint láttuk fentebb, nem oldja meg a gazdaságból kikerült és a gazdaságon kívül élő, abba bekapcsolódni nem tudó tömegek okozta problémákat…
A most még nehezebb helyzetbe kerülő tömegekkel kétféleképpen lehetne „valamit kezdeni”. Az első lehetőség a tovább pénzelés lenne, az eddigiek szerint. Ez, tudjuk, nem lehetséges és nem is kívánatos, mert konzerválná épp azt az állapotot, amely miatt ezek a társadalmi csoportok „kikerültek a gazdaságból”.
A második lehetőség, hogy perspektívát kínálunk nekik. A perspektíva itt azt jelneti, hogy helyet kaphatnak a társadalomban és a gazdasági aktivitásban.
Ehhez képest azt látjuk, hogy a kormány lemondott ezekről az emberekről, „nem számol velük”. Ezt „matematikailag” meg is teheti, hiszen a társadalom e csoportja politikailag a legkevésbé aktív – viszont akár még támogatás-növekedést is hozhat a kormány konyhájára, ha azzal lép a középosztály elé, hogy „Ezeket a mihasznákat nem kell tovább cipelnetek!”…
Ne feledjük: ez egy önző, önzésre szocializálódott társadalom. Itt nem sokat számít a másik: „semmi közünk hozzá”, nem bízunk meg benne, tartunk tőle. A szolidaritás és a valódi, működő közösségtudat is alacsony szintű; az a működő közösségtudat, amely együttműködésre inspirálna minket…
De álljunk csak meg: nem épp a közbizalom és az együttműködésre való nyitottság teszi jól működővé a sikeres társadalmakat? Hoppá! Akkor ugyan mit várhatunk egy olyan „kormányprogramtól”, amely épp ezek hiányára épít, amely épp azt lovagolja meg, hogy ezek hiányoznak a társadalomból?
…És „külön vicc”, hogy miközben Orbán épp most veszi le a kezét egy milliós, határainkon belül élő magyar tömegről, azzal párhuzamosan rá szeretné tenni a kezét a trianoni határokon túl élő magyarokra. Nincs itt valami ellentmondás? Miért kellenek neki inkább a „külmagyarok” és miért „tekinthet el” a hazai elesettektől?
Lássuk az okokat!
Persze, könnyű a „nemzettestbe” befogadni a határon túl élő (és valószínűleg ott is maradó) magyarokat, mert ők messze vannak – a szegények pedig itt, a közelünkben. A külhoniaknak csak a szavazataikkal jelentkeznének – az itthoni elesettek viszont mindenek előtt az igényeikkel. És nyilvánvaló, hogy a „távmagyarok” szavazatainak megszerzése sokkal kevesebbe kerül, mint egy olyan komplex program, mely azok problémáit orvosolhatná, akik „itthon szakadtak el a nemzettesttől”. Az persze más kérdés, hogy a külmagyarok erőforrás-többletként se igen jöhetnek szóba, ellentétben a felzárkózott itthoniakkal. De ugyan ki számolna ezzel a négyéves ciklusokban élő politikában?
Az előbb az itthoni elesettek igényeiről írtam – de mi lesz, ha ezeket már nem csupán tompán átérzett igények, hanem éles és erőszakos követelések formájában fogjuk viszontlátni? Ne áltassuk magunkat: errefelé (is) mehetnek az események – és tulajdonképpen ez az a bizonytalanság-érzés, ez az a félelem, ami miatt sokan „kollaborálnak Orbánékkal” szegényügyben. Ez azonban egy buta félelem: azt akarja elhinni az ilyen módon félő ember, hogy „valahogy megúszható” a konfliktus kezelése, illetve (kezelés híján) a kirobbanása. A fontos az „erős kéz” és hogy „Ne szórjuk a pénzt a dologtalanokra!”
…Csakhogy ez nem szimpla „pénzköltés”, hanem befektetés! Ismerős ez a „polgári” szó? Akkor használatos, amikor egy polgár valami jövőbeni nyereség érdekében okosan és előrelátóan pénzt ad valamire, valakinek. És aki ezt nem teszi, aki nem akar okosan és előrelátóan befektetni, az nem is igazi polgár – az csak egy rettegő kisember lehet, egy „alattvaló”, aki a „mindenhatóságot” simán odaadja a hatalomnak, csak hogy attól védelmet remélhessen. Magyarországon mostanában nő a jobboldaliság és a konzervativizmus elfogadottsága – vajon miért? A jobboldali-konzervatív ember szája a „rend” szóval van tele és a rend mögött a biztonság óhajtása lapul meg. És mikor szeretne valaki biztonságot? Ha bizonytalanságban érzi magát! Ez az alap, amelyen az egész „ideológia és életérzés” áll: a személyes pozíció bizonytalanságának érzése, hogy „Ki és mi vagyok én és/vagy meddig lehetek az, aki-ami?”. Igen: a bizonytalanság-érzése miatt „menekült a jobboldaliságba” sok magyar. Nem „ideológiai alapon”, hanem biztonságot és védelmet remélve Nos, ezért hajlandó sok-sok honfitársunk - mint írtam fentebb - „kollaborálni” Orbánékkal abban, hogy „levegyék a kezüket” az ország legelesettebb 10%-áról és ezért (is) teheti-teszi meg ő, hogy az ő megszorításukkal kezdi az ország „újjászervezését”.
…Amit most Orbánék csinálni akarnak, az nem elég és nem célszerű - mert csak „gazdasági program”, ahelyett, hogy társadalmi programmal állának elő. A gazdaság csupán a társadalom egyik eszköze – és ha azt nem tisztázzuk, hogy maga a társadalom merre halad, akkor hiába jár a motor, a kocsi mégsem mozdul…
Ezért nem tudok teljesen azonosulni azok örömével, akik most azt mondják, hogy: „Végre!”
panel management
2011.01.16. 00:08 Szerző: piefke
Válasz N’Jalának
A Progresszív Blognak nem szokása reagálni más blogokon megjelenő írásokra: van nekünk saját mondandónk, saját, koherens rendszert alkotó elképzelésünk arról, hogy mit és hogyan kell Magyarország sikeressé válása érdekében tennünk. Ha most mégis egy tegnap megjelent poszt apropóján osztjuk meg olvasóinkkal gondolatainkat, annak jó oka van – a magyar „újkonzervativizmus” tapasztalható aktivizálódása. A poszt a Konzervatórium „Minőségi, modern, korszerű hazaszeretet” c. írása (http://konzervatorium.blog.hu/2011/01/14/minosegi_modern_korszeru_hazaszeretet?utm_source=ketrec&utm_medium=link&utm_campaign=index) és egy bizonyos „N’Jala ezredes” jegyzi. A név eredetileg A Profi c. Belmondo-filmből származik…
Tisztelt N’Jala Ezredes-Elnök úr!
Mindenek előtt engedje meg, hogy ne tartsam magam a magas méltóságainak kijáró érintkezési formulákhoz, hiszen Ön tegnap nem ebbéli minőségében nyilvánult meg, hanem eccerű bloggerként… Erre való hivatkozással inkább alkalmazom a bloggerközegben általánosan használatos kommunikációs stílust, tehát:
Kedves Nyala!
A Konzervatóriumban tegnap Debreczeni Józsefnek kiosztottad a soros jobbos sallert. Nos, én eddig úgy tudtam, hogy a konzervatív az valami tőrőlmetszett úriember-féle, komoly értelmiségi attitűddel, stílussal, műveltséggel, méltósággal és nagyvonalúsággal, eleganciával is. De rá kell jönnöm, hogy mindezt csak a brit filmek sugallták – nálunk ez (is lehet hogy) másképpen van – esetedben pedig biztosan!
Mert mit is olvashatunk a posztodban?
A nyitó kép egy fikázás: a Népszabadságot utcán heverő szeméthez hasonlítod… Hát, nem tudom. Majd ezentúl figyelmesebben járok-kelek és korrekt statisztikát fogok vezetni arról, hogy mely magyar sajtótermékek okozzák a legnagyobb környezetszennyezést…
Aztán jön Debreczeni, aki szerinted a „Charta-konferenciának álcázott munkásőr-találkozók házikonzervatívja” és ebbéli minőségében „közpénzért csücsörítő hasznos idióta” is egyben…
Nos, nem védem a Chartát – amit egy impotens társaságnak tartok – de hogy „munkásőrök” lennének, az minimum érdekes: csak olyasvalaki láthatja őket, szegényeket annak, aki mindenkiben a Szamuely-féle „Lenin-fiút” véli felismerni, aki nem viseli Horthy darutollasainak uniformisát… Azt hittem, ezen már évtizedek óta túlvagyunk, de lám: te még mindig ott lehetsz, abban a világban.
A „hasznos idióta Debreczeniről” pedig csak annyit: ő volt az, aki jó előre pontosan megmondta, mi várható Orbántól (aki pedig egy „haszontalan idióta”) – amiért meg is kapta a „bérrettegő” címet. Micsoda égés most az őt kiröhögőknek, hogy totálisan igaza lett! De jól van: legyen D. J. idióta – ebben az esetben ajánlom figyelmedbe egy konzervatív idol, bizonyos Pázmány Péter szavait: „Az igazság akkor is igazság, ha a szamár ordítja azt.” Ha D. J. idióta, te tudja a tutit, akkor nem az idiótaságával kell foglalkozni: tényszerű vitában kell/illik vele megpróbálni „leszámolni”, azzal, amit mond és nem a személyében támadni őt. Ócska és gusztustalan módszer: valakit lejáratni, ha az eszméivel nem boldogulsz. Ennél még Szijjártó Péter is emelkedettebb…
Debreczeni hibája nem abban áll, hogy idiótaságokat mond – mert láttuk: igaza volt/igaza lett. Vele – és a Chartásokkal, Demokratikus Koalícionistákkal, stb. – az a baj, hogy nem képesek valós, működő megoldásokkal előállni. Ezért gyengék és ezért lép túl rajtuk szükségképen a politika és majdan a történelem is. Csak a bajt látják, de annak igazi okait és a hathatós kezelés módját nem. Ha ebben kritizáltad volna D. J.-t – és ha azt elegánsan, tényszerűen és szellemesen tetted volna – magam is lájkolnám a posztodat.
De menjünk tovább… Mert a poszt igazi, nagy kérdése az, hogy lehet-e „hazát ostorozva hazát vezetni”? És ez bizony fontos kérdés!
Itt előveszel egy rossz példát: Gyurcsány Ferenc „hazavezetésének” valóban sikertelen példáját. Igen ám, de Gy. F. vezetőként nem azért lett sikeretlen, mert kritikus volt a hazája állapotaival kapcsolatban, hanem azért, mert nem volt felkészülve arra a munkára, amely ezeknek a valóban kritikus állapotoknak a sikeres megváltoztatásához kellett volna. Nem gondolkodott „egész rendszerben”, nem alakított ki stratégiát, csak taktikázott és nem szerzett tehetséges támogatókat Magyarország modernizálásának programjához. Egy régi és az ország modernitásában, a valódi européer mentalitás elterjesztésében ellenérdekelt társasággal szövetkezett: az MSZP-vel. Ezért nem kerülhette el a bukást, nem pedig azért, mert „kurvaországozott”. Nem gondoskodott a kellő erővel rendelkező támogató seregről a (nem is létező) programhoz – viszont teret engedett és kiszólásával muníciót is biztosított annak az ellentábornak, amelynek a hatalomért aztán semmi sem volt drága. Mondhatni: Gy. F. „eposzi bűne” az, hogy felkészületlenségével vákuumot okozott a modernitás híveinek oldalán és így a modernitástól és teljesítményelvűségtől félő tömegek maguk fölé emelhették Orbánt és társait.
A hozzád hasonlóknak pedig ezzel lehetőséget adott arra, hogy a progressziót, a modernséget azonosítsátok a rosszal, a „böszmeséggel” – ami nyilvánvaló „csúsztatás”.
…De posztod igazi gyöngyszeme most jön! Azt írod: „…mi, magyarok… per pillanat miért akarunk erősebb gazdaságot, mint jó demokráciát?” Nos: az erős gazdaság és a demokrácia (pontosabban: a demokrácia alapját képező demokrata mentalitás) összetartozó fogalmak. Nem gondolkodtál még el azon, hogy vajon miért van az, hogy a modern világot és a modern technológiát a világnak épp azon a részén „alkották meg”, amely részen egyébként a legjobban működő demokráciák is találhatók? Bizony: szoros az összefüggés a szabadság, a polgári tudat és az innovativitás között. „Vezényszóra” nem lehet fejleszteni – és persze fejlődni sem, akármiképpen is hivatkozzon Orbán Kínára. Amikor ott ezzel próbálkoztak, abból csak a hírhedt „Nagy Ugrás” totális bukása lett. Mindaz, ami Kínában ma modernitás, nem más, mint nyugati import: tudás, technológia, munkakultúra. Nyugati, vagy nyugati iskolázottságú menedzsmentek hozzák létre és működtetik. A sikerük nem a saját társadalmukban gyökerezik – viszont a saját társadalmuk mérhetetlen kizsákmányolásával jár. Akik tehát ezt a fajta utat ajánlgatják, vagy magasztalják, azoknak javaslom: húzzanak le egy félévet egyszerű munkásként egy átlagos kínai, aztán pedig egy átlagos egy német gyárban – és utána majd közösen kiértékeljük a tapasztalataikat!
Azért nem „vagy-vagy kérdés” a demokrácia és az erős gazdaság, mert nyilvánvalóan azért van szükségünk erős gazdaságra, hogy tetszésünk szerinti életet élhessünk – a „tetszésünk szerinti életet” pedig szabadságnak szokás nevezni, ami nem jellemző a „nemdemokráciákra”.
És egyébként is, túl minden logikai kapcsolaton demokrácia és gazdasági erő között, micsoda igénytelenség ez: elfogadjuk a demokrácia hiányát, ha cserében jól élhetünk. A konzervatív ember – állítólag – igényes… Akkor ez meg mi már?
Azonban van itt még más is: azért is elfogadható az efféle „konzervatívoknak” a demokrácia korlátozása, mert ők valójában félnek a néptől. Ostobának tartják és veszélyesnek. És ezzel el is érkeztünk a konzervativizmus legmélyére: mitől konzervatív valaki? És az, hogy konzervatív és ilyen módszereket ajánlgat a társadalom „elrendezésére”, valóban megoldás-e legalább a saját problémáira?
Nem mondhatjuk azt, hogy attól tekinthető valaki konzervatívnak, mert értékrendje alapja a teljesítmény lenne. Ha valóban csak a teljesítmény számít és csak az határozza meg egy társadalomban az egyén pozícióját, akkor az egy nagyon nyitott, mobilis társadalom – tehát éppen nem „konzervatív”.
Pontosan egyébként nem is mondjátok ki/határozzátok meg, hogy mitől vagytok konzervatívok, pontosan mit is szeretnétek konzerválni és az sem, hogy esetleg melyik (történelmi) korszakunkat tekintitek „mintá”-nak.
Szoktátok emlegetni a kiegyezés utáni évtizedeket, vagy épp a Horthy-korszakot, de nyilvánvaló, hogy ezek a korszakok ma elképzelhetetlen és elfogadhatatlan elnyomáson alapultak. (Nagyszüleim éltek – éspedig jól éltek – a Horthy-érában: a rendszer „kivételezettjei” voltak, de az, hogy kivételezettek voltak, nem azt jelenti, hogy vakok, önzők, vagy hülyék is lettek volna és ne érzékelték volna pontosan azokat a súlyos bajokat, amelyek a kort jellemezték. Sokszor hallhattam tőlük „rendszerkritikai megjegyzéseket”: nyomorról, betegségről, „úri gőgről”… Ugyan ki akarna egy olyan társadalomban élni?) „Az egy jó világ volt: mindenki tudta, hol a helye!” – szokták mondani egyesek. Az, az – de azt a „helyet” a csendőrség „garantálta”. Mondjam-e, mennyire nehéz volt abban a rendszerben tehetséggel kiemelkedni? És ha a tehetségek nem emelkedhetnek ki, akkor az a társadalom lemond erőforrásai legjaváról!
Emlegetitek még a ’45 utáni „koalíciós időket” is, mint a magyar politika „aranykorát”… De az a 2-3 év valójában nem volt több, mint egy egyesek fejében (tévesen) élő „lehetőség”. De hogy pontosabban mire, az már nagyon ellentmondásos. Alapvetően három „modell” látszott akkor lehetségesnek – a kommunizmuson kívül:
· A „népi Magyarország” – ez egy, a maitól gyökeresen eltérő társadalmi háttérben fogant elképzelés, amelyen nyilván már rég túllépett Magyarország.
· A „szocdem Magyarország”-hoz öntudatos és tradíciókkal rendelkező munkásság kellene – ez egyrészt nálunk sosem volt meg úgy és annyira, mint pl. Nyugat-Európában, másrészt általában is túllépett már a világ a klasszikus szociáldemokrácián, harmadrészt a szociáldemokrácia sosem volt „vonzó” a konzervatívoknak: az ő neveltetésükhöz és ízlésükhöz képest az túl „plebejus” és nem kedveli a konzervativizmussal szerves szimbiózisban élő „elitizmust” sem.
· A harmadik „modell”, amely mint elvi alternatíva „benne volt” a ’45-’48 közötti koalíciós időkben pedig valójában „nem is része” annak, mert az a háború előtti, tulajdonképpen a Horthy-korszak egyfajta „reformja” lett volna.
Nem lehet tehát „jó konzervatív mintakorszakot” találni a történelmünkben. Nekünk még nem volt olyan múltunk, amelyhez érdemes lenne tömegesen visszatérnünk. Persze, tudom, egyeseknek jó lenne az a privilegizált helyzet, amelyben ők felül vannak – de mit adhatna egy ilyen módon berendezett társadalom a többieknek? Ezért nem tisztességes a „konzervatív javaslat”: mert mögötte ez a meggondolás húzódik meg.
Bizony, azok, akik ma konzervatívnak vallják-érzik magukat, nem tisztázták önmagukban, mit is jelent ez nekik és bennük – hogy tulajdonképpen mitől és mi ellen konzervatívok ők? Pedig van erre egyszerű válasz – bár az igaz, hogy az a válasz nem túl „elegáns”. De mi bátrak vagyunk, lássuk hát:
„Félek a szegényektől védjen tőlük az állam, határolja el őket tőlem és a jobb népektől!” – bizony, ez sokak „konzervativizmusának” alapja. Nincsenek határozott, jól felépített és jól működő társadalmi ideálok, még csak elvek se nagyon – egyszerűen egy félelem-alapú konzervativizmus ez: félelem a „zűrzavartól”, amely mindent bizonytalanná tenne. És félteni szokták a „kultúrát”, a „civilizáció értékeit” is a „prolet-ártól”… Azonban nem szabad elfeledkeznünk arról az „apróságról”, hogy a társadalmak nem a kultúráért vannak és pláne nem egy régebbi kor kultúra-, civilizáció- és művészetideáljaiért.
Új, a réginél sokkal jobban működő és a társadalom zöme számára is élhetőbb, elfogadhatóbb modellt nem építenek ezek a konzervatívok: valójában a társadalom zömét „besöpörnék a szőnyeg alá”... És ami a legkevésbé „elegáns” ebben a gondolkodásmódban, hogy készek a saját individuális szabadságukat és igényességüket is „alárendelni” egy, a társadalmi békét „garantálni kész” hatalomnak. Készek azt mondani egy ilyen hatalomról, hogy az „jó és hasznos”, hogy az az egész társadalom érdeke. Elfeledkeznek arról, hogy a társadalom számára csak az lehet hasznos modell, csak az tartható fenn hosszabb távon is a mai világban, amely kellő társadalmi tehetségmobilitást biztosít. Egy „felülről záró”, elitérdek-védelmező társadalom pedig nem ilyen. Ott óhatatlanul is előbbre sorolódik a vezető csoportok önérdeke - és mivel ők szabják a feltételeket és ők rendelkeznek az erőforrások felett is, ezért meg is tehetik, hogy „önérdekvédő mechanizmusokkal” rakják tele a társadalmat. (Hogy ez mennyire így van, ahhoz elég elmenni egy konzervatív elitek által „dominált” „autonóm intézménybe”, pl. egy egyetemi klinikára…)
Nem célszerű egy alapos megújításra és társadalmi mentalitás-váltásra szoruló társadalomban éppenséggel represszív és tekintélyelvű, ugyanakkor „spontán kontraszelekcióval teli” modellt javasolni a bajokat orvosolandó… Ha dinamizálni akarjuk a társadalmat (mert erre van szükség), akkor nem szabad „lecsendesítenünk” azt.
A „korporatív társadalom” mindig egy önző és szűk látókörű elit dédelgetett álma és eszköze önmaga jólétének és privilegizált mivoltának meghosszabbítására – még egy darabig, addig ameddig… A korporatív társadalomban „mindenki marad a helyén” – épp ez vele a baj: hogy nem kerülnek fel azok, akiknek pedig éppen fenn lenne a helyük: az abszolút tehetségek. A korporatív társadalmak „kulcspozícióiba” az önző elit ültet kiszolgálókat: nem tehetség-, hanem szolgálatkészség-alapon.
(…Nézd csak meg az Orbán-kormányt: ha akad is benne kiváló ember, azt a többiek csak „önmaguk legalizálására”, „tekintélyes mivoltuk” bizonygatására használják. Szegény Kiváló Ember pedig – aki korábban, a maga helyén valóban KIVÁLÓ és valóban EMBER is volt-tudott lenni, most csak becsapottan és bizonytalanul téblábol a VALÓBAN HATALMASOK között…)
Ma a világban számos példáját látjuk a konzervativizmus felé fordulásnak. Ahogy írtam, ez valójában a „zavar” elől való „visszamenekülés a biztos fogódzók világába”.Tulajdonképpen furcsa, hogy sok olyan ember is ebben látja a megoldást, akinek pedig nincs is mit konzerválnia. Nekik nincs (nagyobb) vagyonuk, tulajdonképpen ugyanúgy „napról napra” dolgoznak meg az egzisztenciájukért, mint a „lenézett és félt” proletárok… Ez tehát nem az igazi társadalmi és gazdasági pozícióit féltő arisztokratikus, vagy éppen „oligarchikus” konzervatívok világa: ez a „kisemberek” világa, azoké, aki kiszolgáltatottnak érzik magukat a Világban, akik emiatt félnek a Világtól, a „Külső Erők”-től. Akik elfelejtik, hogy ha hatalmuk, befolyásuk lenne, valószínűleg ők is épp olyanokká válnának, minta Hatalmasok. Hogy ez mennyire igaz, mi sem bizonyítja jobban, min a most éppen nálunk hatalomra jutott „tőrőlmetszett kisemberek” hatalombeli viselkedése, önbizalomhiány- és bizonytalanság-alapú pöffeszkedése és arroganciája, pozíció-bebetonozása.
Ezeknek az embereknek a konzervativizmus csupán a hamis biztonság illúzióját adhatja, de nem hozhat el olyan társadalmat számukra, amely félelmeik alapjait szünteti meg.
…Kedves Nyala, ti, konzervatívok abban gondolkodtok, hogy „Ha nem Orbánék vannak, akkor vagy a komcsik, vagy a nyilasok jönnének – és velük a Káosz!” – de ez hamis állítás. Van másik lehetőség is: se nem Orbánék, se nem a komcsik, se nem a nyilasok, hanem a tehetségesek! Akik értik és ismerik a világot, akiknek van a fejükben koncepció… Persze jó kérdés, hogy egy ilyen világban hol lennének-lehetnének azok, akik most konzervatív módszerekkel próbálnak pozíciókat szerezni/pozíciókat védelmezni? Mernék-e ők vállalni a „nyílt tehetségpróbát”?
…Vagy csak a njalás-módszerrel remélhettek komoly pozíciókat?
2011.01.12. 15:13 Szerző: Đđ
Magyarország – Szabadország
Mostanában számos külföldi és belföldi fórumon kap Magyarország kritikákat amiatt, hogy nem tekinti elég fontosnak a szabadságot. Bevallom, nem tartom ezeket a kritikákat megalapozottaknak!
Hol azt írják, hogy a magyar sajtóban jellemző véleménykorlátozás és az öncenzúra. Hol azt, hogy az emberek nem mernek őszintén megnyilatkozni. Azt is állítják, hogy a kormány minden eszközt bevet a vele elégedetlen, vagy más véleményen lévő csoportok ellen.
Emlegetik azt is, hogy a készülő új alkotmány jogokat fog korlátozni és meg fogja nehezíteni, hogy az ország lakosságában kisebbséget alkotó közösségek hallathassák a hangjukat.
Ehelyett mit mutatnak a tények?
Valójában Magyarország a legszabadabb ország egész Európában. Olyanok is lehetségesek – sőt: a magyar élet szerves és integráns elemei – melyek a minket leckéztető Nyugaton elképzelhetetlenek lennének. Például, a magyarok körében semmiféle megbotránkozást nem kelt, ha valaki – aki egyébként akár jól nevelt, kulturált européer is lehet – mondjuk a cigányok, vagy a zsidók „megrendszabályozását” tartja szükségesnek… Szintén elképzelhetetlen lenne másutt az is, hogy ezek az emberek komoly társadalmi támogatottságot magáénak mondható szervezeteket alkothassanak, melyek egyike pl. a Köztársasági Elnöki Palota erkélye alatt tehessen esküt. Pl. abban a nagyképű és fölényeskedő Németországban sem tehetik meg az ország állítólag szabad polgárai, hogy ünnepélyesen tegyenek hitet a régi jó náci eszmék mellet az ottani köztársasági elnöknek otthont adó Belvedere-palota előtt… Nagy-Britanniában pedig az „ultrákat” már lassan a stadionokba se engedik be, hogy legalább ott hódolhassanak szenvedélyeiknek – ellentétben Magyarországgal, ahol jelen (s reméljük, örökkön örökké regnáló) Kormányunk hősöknek járó elismeréssel adózik azon – hasonló közegből kikerült – polgártársainknak, akik annak idején a TV-székházba is behatoltak, míg a velük szemben fellépő rendőröket maga az államhatalom tekinti bűnözőknek! Lám-lám: hiába irkál a Times és az Economist: náluk korlátozzák az állampolgári cselekvés szabadságát, nem pedig Magyarországon!
Na és Amerika! A „szabadság hazája”… Ott lassan már meztelenre vetkőztetik az utasokat a reptereken és zseblámpával kutatnak a testüregeikben „bomba” után… Igazi rendőrállam! Bezzeg nálunk, Ferihegyen: olyan barátságos és laza az ellenőrzés, hogy ezt a közelmúltban még a Nemzetközi Légyügyi Hatóság szigorú ellenőrei is kénytelenek voltak deklarálni!
És nem csak az emberek hétköznapi életében van teljes szabadság: így működik a magyar gazdaság is. Míg Nyugaton mindenféle állami ellenőrök és hatóságok zaklatják és számoltatják el centre azokat a szegény cégeket, állami szerveket, amelyek közpénzeket költenek, addig Magyarországon gyakorta még bíztatják is e vállalkozásokat és intézményeket, hogy „Vegyél csak a Közösből, telik arra nekünk, hiszen haver vagy!” Annál pedig mi sem természetesebb – és egyben a Nemzeti Összetartozás szép bizonyítéka is – hogy e cégek hálájuk kifejezéseként e szabadságért jelentős támogatásokat nyújtanak Kedves Állampártjuk részére.
Hasonló a magyar oktatás helyzete is: vajon elképzelhető lenne-e Olaszországban, hogy a dél-tiroli osztrákok szabjanak új kereteket az itáliai oktatásnak? Nálunk ez a fajta kisebbség-szabadságjog is megvalósulhat – hiszen épp egy olyan párt alakíthatja át tetszése, szája íze és ideológiája szerint az egész magyar iskolarendszert és tananyagot, amely számarányát, társadalmi bázisát és támogatottságát tekintve sokkal csekélyebb kisebbségét képviseli a mai magyar társadalomnak, mint Olaszországban a dél-tiroliak!
És itt a hazai egészségügy, amelyben szintén teljes körű a kisebbségi érdekek maximális figyelembe vétele: a legfeljebb párezer „hálapénzben érdekelt” (fő-)orvos szabhatja meg és működtetheti a teljes magyar egészségügyet – az Állam abba bele nem szól!
Ebben az országban még az is szabadságjog, hogy a hülyék és alkalmatlanok kormányozzanak, szövetségben a felkészületlenekkel. Természetesen a választás szabadsága is adott: immár húsz éve szabad a választás, hogy most épp a pszichopatákat engedi-e a Jónép hatalomra, vagy lecseréli őket a gazemberekkel?
…Javaslom a Kormányzati kommunikáció felelőseinek (…ha vannak ilyenek), hogy országimázsunk helyreállítása és a szarházi, nagypofájú Nyugat helyretétele céljából a fenti szabadságtényeinket sürgősen kezdje el kommunikálni!
Az eredmény nem lehet kétséges…
2011.01.12. 10:37 Szerző: piefke
„Ne basztassál már!”
Mozgásban a magyar külpolitika!
Az elmúlt időszakban Magyarországnak komoly füleseket osztott ki a nemzetközi sajtó. Az EU-ban nem vesznek egészen emberszámba minket. A nemzetközi pénzpiacokon rajtunk gyakorolják a kaszabolást az elemzők…
A „mértékadó magyar kormánykörök”, de sokan mások is országszerte méltatlankodva, kikérve maguknak reagálnak erre: az egész, minket lehülyéző világot hülyézik le…
Hol lehet az igazság? Miért kapjuk, amit kapunk és miért reagálunk rá úgy, ahogy reagálunk?
Magyarországról már megszokta a világ, hogy sikertelen. Meghódították, felosztották, kommunizálták, leverték… Nem kötődik hozzánk sok valódi siker – udvariasságból az ’56-os hősi néhány napot szokták emlegetni és azt, hogy ’89-ben kiengedtük a keletnémeteket… Nincsenek nemzetközi piacon is elismert termékeink, nem vagyunk híresek a kimagasló színvonalú magyar oktatásról, boraink a nemzetközi piac „futottak még…”-szegmensében vannak. Budapest nem futotta be ’90 óta pl. azt a pályát, ami „benne lett volna”: nem vált közép-európai pénzügyi központtá (elkúrtuk), nem születtek koncepcionálisan is világszínvonalú építészeti, városépítési produktumok (bunkók voltak hozzá a „városatyák”). Idegenforgalmunk szolgáltatási színvonala „alsó-közép”. Politikusaink zöme bugris. Üzleti elitünk mutyista. Nem hoztunk létre „A Szabadság Évtizedeiben” kimagasló művészeti alkotásokat – jegyzett művészeink közül sokan „nemszeretem vendégek” itthon, ha hazatévednek…
Ugyan miért írna rólunk „empatikusan” a világsajtó, ugyan mivel érdemeltük-vívtuk ki a nemzetközi politika prominenseinek elismerését? Egyszerűen nincs okuk „elnézőnek” lenni velünk.
A „sikeres külföld” teljesítményorientált – mi nem. Tudjuk mi, hogy merre haladunk? Nem! Bízunk-e még abban, hogy áprilisban jó kezekbe helyeztük a kormányzást? Már aligha – még ha ezt nem is merjük bevallani.
Elvesztettük a hitünket: a jövőnkben, az igazunkban, önmagunkban – egymásban meg nem is igen volt. ’89-ben sokan a csodát várták – 2010-ben is. Eljött a csoda? A csodát jött el!
A csoda nem csak úgy „eljönni” szokott – eljön, becsenget, leül közénk és kiosztja az ajándékait - a csodát meg szokták csinálni azok, akiknek szükségük van rá. A német „Wirtschaftswunder”-t a németek csinálták meg, nem a Walkűrök, a finn gazdaságot sem a Joulupukki tette a kifényesített kis csizmácskába. Ezek a „csodatulajdonos” népek elgondolkodtak, terveztek-szerveztek, aztán kutyakeményen megcsinálták. És közben nem lopták el a negyedét, nem „gondolták meg magukat”, nem „untak bele”… Aztán elkezdtek egyszer csak jól élni – de akkor sem „lazítottak”, nem álltak le. És közben nem csak jólétük lett, hanem önbizalmuk is belül és respektusuk is kívül.
Nekünk mindenez nincsenek – és úgy érezzük, hogy nem is lesznek már soha a büdös életben! Ettől vagyunk kurvára frusztráltak, emiatt kapaszkodunk görcsösen minden kis biztonságmorzsába, minden kis önbizalomfoszlányunkba: „szociális ellátórendszerbe”, „nemzeti küldetéstudatba”, „állami emlőkbe”, Orbán Viktorba…
És ezért érezzük rendkívül fájdalmasnak a külföldről érkező kemény kritikákat: „Jaj, már megint basztatnak, hagyjanak már békét nekünk – nem látják, hogy totál kivagyunk?” Egyszerűen „nem vagyunk abban az állapotban”, hogy „,megengedhessük magunknak” az újabb önértékelés-rombolást. Ezért tiltakozunk-reagálunk szinte hisztérikusan – és persze ostobán.
Aki „készen van”, az nincs az objektív, higgadt mérlegelésre való képesség birtokában. És ne higgyük, hogy politikusaink, kormányunk prominensei jobb állapotban vannak, mint mi: őket is „kikészítették” az elmúlt évek. Ellenzékiség, a Párt eltartásának kényszere, „kvázi bármi áron”. Aztán a Hatalomért, annak megszerzéséért való hazudozás – utána meg a „rettenet”, hogy „Na vazze, most meg kéne csinálni! – csak tudnánk, hogyan?!” Ezek, bizony, nyírják az idegeket…
Aki nem higgadt, az rosszul teljesít: hibázik, felesleges dolgokkal foglalkozik, a fontosak viszont gyakran eszébe se jutnak. Maga sem biztos abban, amit tesz – tudja is ő már, mit cselekszik? És ha szembesülni kénytelen a hibáival, akkor kiakad, menekül, magyarázkodik, vagdalkozik – akár a sarokba szorított kis rágcsáló, az a bizonyos Rattus rattus… Akinek azt parancsolják az ösztönei, hogy ha támad, lehet hogy megússza, de ha nem, akkor biztosan kinyírják! És ő nem hagyja magát! Ki akar törni végre a sarokból.
Orbán is erre tette fel az életét: kitörni a sarokból, bekerülni az elitbe! A baj csak az, hogy az elitben úgy is kell viselkedni, ahogy ott szokás – és igazán akkor képes valaki úgy viselkedni, ha úgy is gondolkodik, ha olyan is a mentalitása.
…Most „feszít minket az ideg”… Urak, magyarok, mi lesz ebből? Attól félek: előbb-utóbb „eldurran” valakinek nálunk az agya – és abból még nagy baj lehet!
2011.01.09. 17:00 Szerző: piefke
Sok gyerek - stabil nyugdíjrendszer?
Az elmúlt hetek-hónapok nyugdíjrendszer-vitáiban az egész nyugdíjügy legalapvetőbb kérdése még nem vetődött fel: lehet-e bármiféle „extenzív módon” hosszú távon is fenntartható nyugdíjrendszert csinálni?
Mit jelent itt az „extenzív mód”?
A nyugdíjrendszer problémáját alapvetően abban szokás látni, hogy egyre kevesebb aktív dolgozónak kell eltartania egyre több nyugdíjast, legalább változatlan, de ha lehet, egyre jobb életszínvonalon. A „magán-, vagy állami” – vita is kimerül abban, hogy az emberek aktív korukban takarékoskodjanak-e majdani nyugdíjas éveikre és ha igen, akkor milyen keretek között? De akár a „tisztán állami” rendszerben gondolkodunk, akár kiegészítjük azt valamiféle kötelező, vagy önkéntes öngondosodással, csupán részmegoldásokat kaphatunk. Éspedig azért, mert semmit sem fog változni az alapfelállás: a társadalom egyre nagyobb hányada lesz „inaktív öreg”.
Szokás erre „megoldásként” javasolni a születésszám-növelést – vannak is erre kiválóbbnál kiválóbb „ösztönzők, a családi adózástól a vallásos-klasszikus világképen alapuló sokgyerekes családmodellig: „sokasodjatok és szaporodjatok” – de ne védekezzetek szex közben!
De mi is történne, ha így lenne: ha megugrana a szaporaság?
Egy „ma született” gyerek jó, ha 20 év múlva „fordulhat termőre” és lehet a nyugdíjrendszert fenntartó „adóalany”. Addig viszont növeli az eltartandók számát – ami ugye világos, hogy „többletterhet” ró a társadalomra. Arra a társadalomra, amely a jelenlegi keretei között, a jelenlegi hatékonysága és termelékenysége mellett már így is „kivan” a terhektől… Az első 20 évünk tehát a „babyboom” startjától rémálom lesz.
De vajon utána, ha felnőnek a fiatalok, eljön-e a Nyugdíjkánaán?
Nem. Azért nem, mert a 20 év alatt a nagyobb létszámú ifjúság felnevelésére-kiképzésére fordított összegek másutt hiányoztak-hiányoznak a társadalomból (és a gazdaságból is). Tehát: „lyukakat” okoztak. Ezeket „be kell foltozni”, ha nem akarjuk, hogy végletesen „lezülljön” a társadalmi és gazdasági infrastruktúra és fel kell tölteni a gazdaságot finanszírozó forrásokat is. Amikor belép a termelésbe az új, nagyobb létszámú generáció, akkor – látszólag – rengeteg többletforrásunk keletkezik. Ám egyrészt a pályakezdők az áltagoshoz képest általában alacsonyabb jövedelemmel rendelkezvén kevésbé is terhelhetők költségvetési és nyugdíjrendszer-fenntartói szempontból. Másrészt pedig hamarosan nekik is lesznek gyerekeik, akiket el kell tartani, költeni kell a neveltetésükre… A rémálom tehát, ahelyett, hogy megoldódott volna, folytatódik…
Sőt: nem csak folytatódik, de szükségképpen és elkerülhetetlenül eszkalálódni is fog. Mert ahogy a népesebb generáció is nyugdíjba megy, ezen az extenzív úton haladva az ő eltartásukhoz egy még népesebb új generáció kell, amelyet ismét fel kell nevelni, a még nagyobb létszáma miatt még több pénzből, ami még több társadalmi erőforrást köt le…
Hoppá! A társadalomban – ezek szerint – „extenzív pályán” nem marad elegendő erőforrás az öregek életszínvonalának megőrzésére, pláne nem az emelésére!
A társadalom „létszámbeli felfuttatása”, láthatjuk, semmit sem old meg – viszont elhozná (ide is) a túlnépesedést, ami nagyobb ellátási feladatokat, több és több erőforrást igényelne. Elvileg lemondhatnának az extenzív úton felfutó emberiség az extenzív fogyasztásról – ám a génjeinkben más van kódolva és gének ellen harcolni elég reménytelen dolog, hiába mondanak már az „önkorlátozással fenntartható fejlődés” hívei... (Hiába ültetjük pl. bringára autók helyett az embereket: manapság már a bringa sem az az „együgyű drótszamár”. Drága csúcstechnológiai termék. Aztán ott vannak a „kiegészítők”, a bringásruha… És ha az ökogyerek beér a bringájával a munkahelyére, rögtön mehet a zuhanyozóba – az meg nem más, mint többlet közműinfrastruktúra-igény és környezetterhelés-növekedés… Nem eccerű ez, kérem!)
A népességszám-növelés mint többleterőforrás-teremtő eszköz az ipari forradalom előtti időkből származó gondolat. Addig volt járható ez az út, amíg viszonylag kevés ember viszonylag nagy területen viszonylag kis infrastruktúra-igénnyel élt.
…Van-e megoldás?
Igen, van - de annak semmi köze a „sokasodó társadalom” és a „növekvő születésszám” populizmusához. Nem az emberek számát kell növelnünk, hanem az erőforrásokat bővítenünk. Erre az útra az emberiség az ipari forradalommal léphetet rá: azóta nincs egyértelmű és szükségszerű kapcsolat az előállított erőforrások mértéke és az előállítók létszáma között.
Ehhez először magas szintű technológiák, másodszor kiváló szervezettség, harmadszor pedig az előző kettőn alapuló hatékonyság kell. A későbbiekben a termelésből hiányzó embereket így lehet „pótolni”. Ha „sci-fiül” akarnék fogalmazni, akkor „robotokkal”…
Világos, hogy egy „Kenjük be sárral!”-társadalomban nem lehetséges magas szintű szociális biztonság, sem magas életminőség – mert ott nincs meg az ezekhez kellő színvonalú munkakultúra sem. Vagy azzal az elvárásunkkal kell leszámolnunk, hogy legyen hosszú távon is stabil, egzisztenciális biztonságot biztosító nyugdíjrendszerünk, vagy azzal az illúzióval, hogy ez elérhető slampos, rosszul szervezett, kevéssé hatékony munkával és populista jelszavakkal manipuláló kormányzással.
„Jobb magyar körökben” manapság „szégyen- és átokszámba megy” Tamás Gáspár Miklós emlegetése is, hát még tőle idézni – én mégis megteszem, mert az alábbi mondata igaz:
„…a javakat sokkal kevesebb ember sokkal kevesebb idő alatt könnyen előállíthatná, ha a gazdasági rendszer nem volna tébolyodott, s ennél fogva halálra ítélt – a klasszikus tőkés szocializációs modellt próbálja megőrizni.” (Az ellenállás érthető hiánya – Népszabadság, 2010. december 1.)
Nem tisztem TGM elveivel (sem „gyakorlatával”) foglalkozni. Az viszont tény, hogy nem lesz „megoldható” a nyugdíjrendszerünk, ha azt „klasszikus modellel” a fejünkben akarjuk megtenni és a „klasszikus eszközökben” gondolkodva.
· 1 trackback 10 komment
Címkék: tgm állam stabilitás nyugdíjrendszer manyup
2011.01.09. 12:13 Szerző: piefke
Miért kellett a médiatörvény?
„Gazetten dürfen, wenn sie interessant seyn sollten, nicht genieret werden!“
II. Frigyes – 1756.
„Ha érdekesek újságokat akarunk, akkor nem szabad zavarnunk őket!” – van, ahol ezt már jó kétszázötven éve is így gondolták „kormányzati körökben”. …Nálunk, mostanában, nem!
…Vajon miért?
Miféle okok állnak-állhatnak a média-botránytörvény sietős „megalkotásának” hátterében? Legyünk pragmatikusak és a hatások oldaláról közelítve keressük meg az indítékokat.
A médiatörvény társadalmi haszna gyakorlatilag nulla (illetve: negatív – de erről még lesz szó alább, a post végén). Emiatt létrehozásának igazi oka sem lehet a társadalmi érdek. Bár vannak a kormányoldalon, akik erre hivatkoznak – kezdjük tehát az ő „érveik” megcáfolásával.
„Erkölcs-, ifjúság- és társadalomvédelem” – a „keresztény-nemzeti-konzervatív” fejekben élő „világkép”-ből „logikusan következő” lépés.
Akik arra hivatkoznak, hogy a társadalom erkölcseit és az ifjúság egészséges lelki-szellemi fejlődésest van hivatva a médiatörvény elősegíteni, azok a legalapvetőbb emberi egyéni és közösségi viselkedési törvényszerűségekkel sincsenek tisztában. Az „erkölcsromboló és destruktív” TV-műsorok, bulvármédia-produktumok és internetes tartalmak nem „okai”, hanem következményei annak, amilyen állapotban egy közösség van. A viselkedésminták alapvetően még abban a korban kerülnek belénk, amikor nem vagyunk „médiafogyasztók” – még a Teletabi-korszakunk előtt. Családi viselkedésminták, „otthoni klíma”: nagyjából ezek „alapoznak meg” mindenkit. Közhely, de leírom: ha egy gyerek otthon azt látja, hogy a szülei igényesek és figyelmesek, ha vannak otthon „konstruktív normák” és elvárások, akkor ő is valószínűleg ilyen lesz. Ha pedig mindenki „önzőzik és kivan idegileg”, akkor ebbe nő bele és utána már hiába nem lenne „médiamocsok”, mert a mocskot megcsinálja ő maga magának a saját és mások életében. (Persze mindig vannak kivételek, de ezek az alaptrendek…)
Hiába nincs Való Világ, hiába közvetítenek a médiumok keresztény és hazafias tartalmakat, ha ugyanakkor „a díszletek mögött” az elvileg példaadó elit önző, mocskos játszmákat folytat… De erről alább még lesz szó.
…Még valamit a Való Világról és társairól: az efféle „közösségek életét mutató” műsorok, sorozatok az egyik legalapvetőbb emberi ösztönt szolgálják ki, a közösségalkotást, azt, hogy tagjai legyünk egy közösségnek. Mivel a modern társadalmakban sokan kénytelenek valódi közösségen kívül élni, ezért ezt az igényüket így pótolják. És nyilván ki-ki olyan „pótközösséget” választ, amilyen megfelel az ő „életelveinek”: lehet nézni Isaurát, ha érzelgősek vagyunk és lehet nézni Valóvilág Gézát és Gizit, ha mi is toszni akaró törtető tahóként élünk…
Igényesebb médiatartalmakat igényesebb emberekkel lehet „fogyaszttatni”. Az emberi igényesség pedig a családban kezdődik és a szülők felelőssége – ezt nem lehet NMHH-kkal pótolni…
…Pláne úgy, ha az NMHH valódi létcélja nem is ez, hanem pl.:
Akadályozni a kormányzati teljesítmény hiányosságainak nyílt kommunikálását.
„…ma már sokkal nehezebb megvalósítani azt a fajta „hatalmi szuverenitást”, amire Orbán és köre vágyna, amire szükségük lenne a hosszú távú hatalommegtartáshoz egy gyenge kormányzati teljesítmény és egy öncélú hatalomgyakorlás mellett.” – írtuk két nappal ezelőtt Orbán tegnap, Orbán ma – megnyílt a játék… című, Orbán Viktornak a médiatörvénnyel kapcsolatos „nemzetközi taktikáját” taglaló posztunkban (http://progressziv.blog.hu/2011/01/07/orban_tegnap_orban_ma_megnyilt_a_jatek). Igen: a médiatörvény egyik lehetséges célja, hogy a magyar média „támogatóbb és elnézőbb” legyen a kormány teljesítményének értékelése során. Ez majd különösen 2013-’14-ben ér aranyat – és szavazatokat. Azt, hogy 2-3 év múlva ilyen legyen a honi médiaközeg, most kell megalapozni: kifejleszteni az öncenzúrát, kigyomlálni a kekeckedőket… Ennek a „kormányzati szándéknak” a magyar médiára gyakorolt hatásaival is foglalkoztunk már a Kurvák és futtatók c. posztban (http://progressziv.blog.hu/2010/12/15/kurvak_es_futtatok) – nem ismételnénk az ott leírtakat…
…De lehetnek sokkal „személyesebb” okai is a médiaregulázásnak:
Magyarország „ledominálása”
Az Orbán Viktor személyiségében mindig is jelen volt és az elmúlt 8 évben felgyülemlett frusztrációk „kiélésének” és kompenzálásának alkalmas terepe a média: „Majd én megmutatom, ki itt az úr!” Aki párton belül sem tűri az ellenvéleményeket, annak nyilvánvalóan kellemetlen a média „közegellenállása” is, ezért „hígítani igyekszik” ezt a közeget és azt szeretné elérni, hogy a magyar „médiafolyam” arra folyjék, amerre ő úszni akar… Ugye, ezzel egy „úszó” mennyi energiát meg tud spórolni? És nem idegesítik a szemébe csapó szemből jövő hullámok, nem veszélyeztetik a titkos örvények sem: „Sima víz – sima ügy!”
…Elképzelhetők olyan háttérokok is, amelyekben a személyes motivációk összekapcsolódnak bizonyos érdekkörök céljaival:
„Gumicsont” - Elterelni a figyelmet a „háttérben” folyó üzelmekről azzal, hogy a „frontvonalba állítják” a médiaszabadság témáját. Ehhez kapcsolódóan pedig: akadályozni a „saját érdekkörök” piszkos ügyeinek nyilvánosságra kerülését.
Fizetni kell… A Fidesz mögött álló gazdasági érdekkörök érvényesítni akarják az érdekeiket: megrendelések, juttatások, privilégiumok kellenek nekik.
Így megy ez errefelé, már sok-sok éve. „Panamáztak” a „boldog békeidőkben”, „mutyiztak” az elmúlt nyolc évben – most pedig az „erőből átnyomás” évei várnak ránk. Itt szó sincs arról, hogy a kormány pártolná a tisztességes piaci versenyt – hiszen akkor nem garantálható a saját érdekkörök sikere, mivel sem nem jobbak a termékeik, szolgáltatásaik, sem nem hatékonyabb a technológiájuk és a szervezésük.
Bizonyos gazdasági körök sokat fektettek Orbán leendő kormányzásába – és ezek az urak most kaszálni akarnak. Kérik vissza a pénzüket, természetesen a „nekik járó haszonnal” – Orbánnak pedig fizetni kell, ha jót akar.
Ha hatalmat akar. És ő hatalmat akar – az ár neki sosem számított, pláne ha nem is ő kell hogy fizesse: ott van erre Magyarország!
De ha „panamák” lesznek, akkor lesznek vesztesek is – és ahol vesztesek vannak ott „áruló” is terem. Az áruló pedig nyilván árulkodni fog – a sajtónak.
…És itt lép be a médiahatóság. Ha teljesen meg nem is fogja tudni akadályozni a disznóságok napfényre kerülését, de nehezíteni fogja az „oknyomozó-tényfeltáró” újságírást. Arra a műfajra az jellemző, hogy „komplett bizonyítékrendszert” ritkán képesek produkálni – tehát könnyű lesz „rájuk bizonyítani”, hogy rágalmaztak, valótlanságokat terjesztettek. És akkor: bírság, ezerrel. Vagy huszonötmillióval. Vagy kétszázmillióval.
Ennek a hatalomnak „mindene” a tekintély – ez általában azokra jellemző, akik teljesítmény híján próbálnak a tekintélyre alapozni. Viszont a tekintély nem teremt új értéket, azzal csupán már meglévőket lehet megszerezni. Ez viszont össz-nemzeti szinten önző taktika: a „tekintélyeseknél” egyre több gyűlik és egyre kevesebb marad a társadalomnak. De ez a tekintélyesdi és az arra alapozó hatalmi és egyéni gyarapodási módszerek csak addig működhetnek, amíg a tekintély nem mocskolódik be menthetetlenül. A média pedig – természeténél fogva – kevéssé lenne tekintélytisztelő… És ezért kell a hatalomnak elővenni a „szájkosár-korbács-combót”…
…Bármelyik „teória” igaz, az nagy baj: mert vagy azt jelenti, hogy tudatlanok a kormányerők az emberi természet és a társadalom működése dolgában, vagy azt, hogy kormányunk tudja, hogy nem fog tudni jól kormányozni, vagy azt, hogy a miniszterelnök hatalma öncélú, vagy azt, hogy egy „maffia” irányít a háttérből…
Ha egy országban az a kormányzás célja, hogy a társadalom erőforrásait mozgósítsa, akkor nem szabad akadályoznia polgárai aktivitását és kreativitását. Egy „korlátozott társadalmat” sokkal kevésbé éreznek magukénak az emberek, mint egy olyat, amely „békén hagyja őket”. És ha nem érzik magukénak a közösséget, akkor nem is tesznek meg önként annyit érte – még kényszer hatására sem!
A médiatörvény áttételesen rombol. Épp azokat távolítja el az államtól (annak vezetése miatt), akik pedig a legtöbbel lennének képesek támogatni azt, ha „szimpatikusnak találnák”. Ha úgy éreznék, hogy a kormány céljai és érdekei sok tekintetben egyeznek az ő céljaikkal és érdekeikkel.
Az ország népének az az érdeke, hogy a média valós képet mutasson az országban folyó életről – és azon belül a kormányzásról is. Ha ez a kép kozmetikázott, akkor az emberek hibás irányokat támogathatnak, pl. a szavazataikkal – és ez épp nekik fog problémákat okozni.
A posztot egy több, mint kétszázötven éves idézettel vezettük fel. Igen: azért kell, hogy „érdekesek legyenek az újságok”, hogy ne „duplázódjon meg” a társadalom: egy „kormányzati” és egy „tényleges valóságra”. Mert ha nem bízhatnak az emberek az újságokban lévő hírekben, akkor nem fognak megbízni a kormányban sem és egy ilyen „viszonyban” a kormány nem szolgálhatja többé az országot, nem láthatja le feladatát.
…Viktor, die Gasetten müssen nicht genieret werden! – mert ha zavarod a lapokat, előbb-utóbb téged fognak elzavarni!
survey tools
Utolsó kommentek