HTML doboz
2011.02.12. 14:19 Szerző: piefke
A nagy arkánum és a trójai faló
arkánum: titkos szer, orvosság (forrás: http://www.idegen-szavak.hu/keres/ark%C3%A1num)
Úgy látszik, hogy a Fidesz tényleg üzemeltet valahol, nagy titokban egy Nemzeti Ködfejlesztő és Figyelemelterelő Központot, melynek az a feladata, hogy hétről hétre vessen valami gumicsontot a magyar közéletbe – amíg mi azon rágódunk, addig ők simán haladhassanak a maguk önérdek és hozzá nem értés vezérelte útjukon…
Tegnap például a gyerekek után járó többletszavazatok ügyét vették elő.
Tegyünk úgy egy pillanatra, mintha nem tudnánk, hogy ez vagy csupán az említett figyelemelterelés, vagy pedig szimpla idiótaság – gondoljuk végig ezt a dolgot! Jó sorvezetőnk is akad ehhez: Révész Már(tír)iusz (copyright by Kuncze -2006) A gyermek választójoga című, a Népszabadságban 2007. április 23-án megjelent írása (http://www.nol.hu/archivum/archiv-443820). Ugyanis ott vetődött fel az ötlet nyilvánosan először - Szájerjózsi most csak leporolta…
Mit ír ott érvként a javaslata mellett a Jeles Szerző?
Bevezetésként elpolemizál azon, hogy „Véletlen lenne, hogy egyetlen demokrácia sem tudja biológiailag reprodukálni önmagát, vagy ennek más okai vannak?” És rögtön fel is veti, hogy ez azért van, mert „…a gyermeket nevelő családokat, szülőket sújtó társadalmi igazságtalanságok oda vezethetők vissza, hogy a gyerekek meg vannak fosztva a demokratikus érdekérvényesítés egyik legfontosabb eszközétől, a választójogtól.”
Aha!
Nos, emlékeim szerint annak idején az athéni demokrácia nem küzdött semmiféle népesedési problémával és a mai euro-atlanti típusú demokráciák alapjait adó szabad germán közösségek is úgy szaporodtak annak idején, mint a nyulak. (Ez okozta többek között annak idején a vikingek kirajzását is…) De a kezdeteitől demokrata USA is szépen szaporodott egészen a legújabb korig – tehát: nem a demokrácia a baj és nem is az, hogy az apróságok után nem szavazhat Apuci és Anyuci.
De vajon sújtják-e tényleg „társadalmi igazságtalanságok” a gyerekeseket? Ha a Jeles Szerző itt arra gondol, hogy nekik jövedelmük egy részét a gyerekekre kell költeniük és ekképpen kevesebb jut a felhőtlen szórakozásra és a fogyasztói társadalom talmi javainak felhalmozására, akkor ezzel Máriusz barátunk igen csúnyán bebukik: mert ezek szerint a konzervatív-tradícionális-keresztény elvek hívei is vágyakoznak a „földi kincsek” után, holott ezt ők hivatalosan tagadják… Hoppá! „Életszínvonal” kell nekik, nem csak melegség és szeretet! Pedig a szektaalapító, bizonyos Jézus annak idején a „Gründerzeit”-ben még úgy nyilatkoza’, hogy „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön…!” Ettől azért elég messze esik Lázár „Limuzinpopulista”János – azóta sírva leadott – Audi S8-asa…
De ha már „populizmus”, akkor bizony Máriusz is adagol belőle: „…ha egy átlagos kétgyermekes család egy újabb gyerek vállalása mellett dönt, akkor azt is eldönti, hogy önerejéből nemhogy külföldön, de még a Balatonon sem tud majd üdülni az elkövetkező húsz évben.” Ez egyszerűen nem igaz! De ha igaz lenne, akkor meg nem értem, hogy miért szünteti meg épp ez a kormány a Nemzeti Üdülési Alapítványt? (http://index.hu/gazdasag/magyar/2010/12/02/megszuntetik_az_udulesi_alapitvanyt/)
Van egy emelkedett példája is Máriusznak: „…ha egy családi vállalkozás disznót, vagy tehenet nevel, annak költségeit leírhatja, ha gyermeket, akkor annak minden költségét, a pelenkától az iskoláztatásig, a család fenntartóinak kell állnia, a keményen megadóztatott jövedelmükből.” – Igen, itt előmászik a sötétből az a szemléletmód, hogy „A Zállam aggyon nekem..!” Máriusz és elvbarátai azt akarják, hogy az államra – és azon keresztül a kevesebb gyereket nevelő polgárokra - terhelhessék át a saját családideáljuk költségeit. Éspedig azzal akarják ezt megokolni, merthogy: „A fáradságosan felnevelt gyermekek adóforintjaiból a társadalom paradox módon azoknak biztosít nyugdíjas korukra magasabb színvonalú ellátást, akik gyereknevelés helyett karriert építettek, és addig is magasabb színvonalon éltek. Ez az ordító igazságtalanság általánosan jellemző a fejlett demokráciákra.”
A gondolatmenet alapja világos és közismert – csak éppen téves: az az állítás, hogy a társadalom stabil anyagi alapjait és a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságát a sok gyerek adja meg. Nos, ezzel a témával nemrég már foglalkoztunk a Progresszív Blog egyik posztjában (Sok gyerek – stabil nyugdíjrendszer? - http://progressziv.blog.hu/2011/01/09/sok_gyerek_stabil_nyugdijrendszer). Ott többek között ezt írtuk:
„A társadalom „létszámbeli felfuttatása”… semmit sem old meg – viszont elhozná (ide is) a túlnépesedést, ami nagyobb ellátási feladatokat, több és több erőforrást igényelne…
A népességszám-növelés mint többleterőforrás-teremtő eszköz az ipari forradalom előtti időkből származó gondolat. Addig volt járható ez az út, amíg viszonylag kevés ember viszonylag nagy területen viszonylag kis infrastruktúra-igénnyel élt.
…Van-e megoldás?
Igen, van - de annak semmi köze a „sokasodó társadalom” és a „növekvő születésszám” populizmusához. Nem az emberek számát kell növelnünk, hanem az erőforrásokat bővítenünk. Erre az útra az emberiség az ipari forradalommal léphetet rá: azóta nincs egyértelmű és szükségszerű kapcsolat az előállított erőforrások mértéke és az előállítók létszáma között.
Ehhez először magas szintű technológiák, másodszor kiváló szervezettség, harmadszor pedig az előző kettőn alapuló hatékonyság kell. A későbbiekben a termelésből hiányzó embereket így lehet „pótolni”...” – elnézést a hosszú önidézetért, magam is viszolygom ettől…
Ezek szerint tehát nincs ok arra, hogy a „Sok gyerek–virágzó ország”-elvben higgyünk, azért áldozatokat hozassunk a társadalommal, vagy annak gyermektelen, illetve kevésgyerekes tagjaival! Nem helyes, ha „lejárt szavatosságú igazságokra” akarunk társadalompolitikát alapozni, mint ahogy az sem helyes, ha belemegyünk abba, hogy egyes csoportok a saját hatalmi érdekeiket ezekkel a lejárt igazságokkal megideologizált machinációkkal akarják kiszolgálni.
Máriusz további eszmefuttatásai ezek után már szinte szánalmasak. Ismét elő-előkerül az életszínvonal kérdése – pl.: „Miért természetes, hogy ha valaki gyereket vállal, annak alacsonyabb életszínvonalon kell élnie annál, mintha nem lenne gyereke?” – azért wazze, mert (ahogy fent bizonyítottuk) nem a társadalom, hanem a saját elvei, „kedvtelése” miatt vállalta azt a (több) gyereket! Aztán elkezd Máriusz a választójog „evolúcióján” elmélkedni, hogy: „…szavazati joghoz jutottak a szegényebbek, a nők, és ma úgy gondoljuk, hogy mindenki egyenlő eséllyel részt vehet a közélet formálásában. A gyerekeknek erre nincs esélyük.” – még jóhogy! Hiszen számtalanszor leírtuk már, hogy a demokrácia nem azt jelenti, hogy „bárki beleugathat bármibe, bárhogyan”, hanem azt hogy legalábbis célszerű „kompetensen beleugatni”. Ebből pedig az következik, hogy aki nem kellően felkészült ahhoz, hogy beleszóljon a közösség ügyeibe és esetleg meg is határozza ezzel a közügyek folyását, annak nem célszerű beleszólnia azokba – mert ez veszélyes. És következik ebből az is, hogy nem célszerű „súlyozottan” beleszólást engednünk a közügyekbe azoknak sem, akik valamely „téveszme”, „lejárt igazság”, vagy ideológia fogságában vergődve próbálják az egész társadalmat a maguk hasonlatosságára és a maguk igényei szerint formálni.
A cikk további részében süvít a hülyeség, amikor arról ír Máriusz, hogy:
„Vajon ilyen költségvetést fogadna el akkor is az Országgyűlés, ha a gyerekek után is járna szavazati jog? Az adórendszerben akkor is figyelmen kívül hagynák ezt a 2 millió állampolgárt? Biztos nem! A gyermekek és szüleik helyzete javulna, a gyereknevelés társadalmi presztízse jelentősen növekedne. Minden párt programokat készítene a nagycsaládosok lakáshoz jutásának megkönnyítéséről, az anyák munkavállalási lehetőségeinek szélesítéséről s a gyereknevelés kedvező nyugdíjbeszámításáról, hiszen kétmillió szavazat az nem elhanyagolható.”
No, itt szabadulna el a populizmus! Itt omlana össze a költségvetés! Máriusz barátunk nyíltan azt mondja, hogy a politikusok szabadítsák rá az esztelenséget az országra! Fentebb emlegettem az „Aggyon a Zállam!”-szlogent, most ehhez csatlakozna az „Ígérjen a Politika!”… Okos!
Erről az egészről, ahogy Máriusz és elvbarátai meg akarják oldani a magyar társadalom és gazdaság problémáit, valahogy Mikszáth Kálmán Fekete városa jut eszembe, amikor a város földjeinek gyarapítását a bíró vérére alapoznák:
„…Ezentúl majd mindég hektikus, vérköpős bírákat fogunk választani, akik a Róbert Károly privilégiumai szerint majd körülköpködik nekünk a szomszédos határokat. Hahaha, fel van találva a nagy arkánum. Lőcse így éri utol Londont, s földbirtoka egykor majd csak Kassa kapujánál fog végződni…” – ez a gyerekválasztójog is egy ilyen „arkánum”, nem lenne jó, ha Máriuszék körülköpködhetnék így az országot! Ez is csak egy olyan hatalombebetonozó eszköz lenne, mint a „határon túli magyarok szavazati joga” – vagyis: egy trójai faló, amely ismét bevinné a halatomba a Fideszt…
…Nem tudom, mi járhatott Máriusz fejében, amikor ez így összeállt benne – és arról is csak sejtéseink lehetnek, hogy miért vette elő ezt az egészet most a Fidesz? De ha végképp be akarjuk verni az utolsó szöget az ország koporsójába, akkor járjunk csak el a javaslat szerint – és hamarosan megoldódik minden bajunk!
…Az utolsó majd oltsa le a villanyt!
2011.02.10. 22:31 Szerző: Đđ
Ki volt a Hasfelmetsző?
Tegnap Matolcsy György fogta magát és egy laza mozdulattal átlendült az épeszűség eddig még az ő forradalmár és szabadságharcos lelkét is béklyókba kötő korlátain. Isteni képzavar – illik posztunk témájához!
Mert hát mi más is lenne a téma, mint a nevezett úr által jegyzett és a mai Magyar Nemzetbe csomagolt írás: „Bajnai és Oszkó beismerte a hamisítást” (http://mno.hu/portal/764937)
Jobb szellemi kondícióknak örvendő és nem elvakultan fidesziánus olvasó, ha elolvasta a nevezett írást és annak előzményeit, Matolcsy vádját (http://index.hu/gazdasag/magyar/2011/02/04/matolcsyek_onkritikat_varnak_az_imf-tol/), majd a Bajnai-Oszkó páros válaszát (http://oszkopeter.blog.vg.hu/2011/02/07/emlekbe/), akkor elképed. Nem is azon, hogy Matolcsy miképpen volt képes Bajnai és Oszkó válaszából azt kiolvasni, hogy „beismerték a hamisítást” – ez érthető, hiszen ez az érdeke. Ami igazán elképesztő, az a csend, amellyel a magyar közélet ezt a nyilatkozatot fogadta: hogyan maradhat az az ember a kormány legfontosabb minisztere, aki képes volt erre?
Tőlünk nyugatra, a „kétsebességes EU” magasabb fokozatú országaiban ha egy miniszter rágalmazni akar és ennek érdekében hazudni/kényszerül, akkor is legalább arra ügyel, hogy ellenfelei írásban tett kijelentéseit nem „írja át”. Persze, tudom én, hogy ez szokása mai kormányunknak: hiszen a médiatörvény kapcsán az EU-hoz küldött „fordításokban” is „eszközöltek hasonló változtatásokat”… Ott a lebuktatáshoz két nyelv ismerete kellett – de a mostani Matolcsy-csúsztatáshoz elég letölteni a netről a fenti három linket és összevetni őket.
Mert mit állít Matolcsy:
„…a volt kormányfő és pénzügyminisztere Oszkó Péter be is ismerték azzal, hogy azt mondták a 3,8 százalékos hiányhoz már 2010-ben kellettek volna azok a 600 milliárd forintos kiadáscsökkentő intézkedések, amelyeket a kormány 2013-14-re tervez. "Ha ezekre szükség lett volna, akkor ezek nem voltak benne a Bajnai-Oszkó páros költségvetésében."
Jó, jó, de mit írt eredetiben Bajnai és Oszkó:
„…A Bajnai-kormány által készített 2010-es költségvetés reális alapokon nyugodott, és amennyiben a mi felelősségünk lett volna annak végrehajtása, akkor az ország fejlődését és polgárait veszélyeztető intézkedések, a visszamenőleges hatályú és szektorális különadók és a magánnyugdíj rendszer felszámolása nélkül is sikerült volna teljesíteni a célokat.”
Hát, ez azért nem ugyanaz, sőt:
„…világosan látszik, hogy az eltervezett hiánycélt az új kormány nem akarta teljesíteni, mert hatalmi érdekei mást diktáltak. A költségvetés kiadásai 2010 végére jóval meghaladták az általunk eltervezettet. Ennek okai azonban nem az előző, hanem az Orbán-kormány intézkedési között, vagy nem-intézkedései között keresendők.”
Továbbá:
„…A második félévben a költségvetés kiadási oldalán semmilyen megtakarítás nem vehető észre (a júniusban ígért, majd elfelejtett 120 milliárd forintos megtakarítás ellenére). A kiadások az új kormány időszakában mintegy 150 milliárd forinttal haladták meg az eltervezettet. Ez egyrészt betudható a forint látványos gyengülésének, a magasabb kockázati kamatfelárnak, másrészt az új kormányra kevésbé jellemző takarékos és szigorú gazdálkodásnak.
Elszaladtak a minisztériumok kiadásai, új igények léptek fel, mint például a Terrorelhárító Központ létrehozása, amelyek szükségessé tették a költségvetési korrekciót.
A bevételi oldalon a társasági adó csökkentése pedig mintegy 70-80 milliárd forinttal rontotta a költségvetés helyzetét.
Az így keletkezett lyukak betömésére volt szükség a szektorális különadók (360 milliárd forint) kivetésére és a pénztári befizetések (50 milliárd forint) elvételére. Az inflációt növelő, növekedést visszafogó különadókat ráadásul a legnagyobb társasági adóbefizetők finanszírozzák, akiknek a társasági adóalapjukból kiesett az a 360 milliárd forint, ez további mintegy 70 milliárd forinttal csökkentette a társasági adóbevételeket. Összesen tehát mintegy 150 milliárd forinttal kevesebb társasági adót érkezett be a költségvetésbe az új kormány döntéseinek következtében.
Az adóintézkedések és a nyugdíjpénztári átalakítások nettó egyenlege így hozzávetőleg 260 milliárd forint, amelynek a felét az új kormány által teremtett új kiadások és a pazarlóbb gazdálkodás vitte el.
Ennek eredményeként a valós feszültség a 2010-es költségvetésben a GDP 0,5-0,6% volt, amit nemcsak a nemzetközi és hazai elemzők, hanem mi is pontosan jeleztünk a kormányzati átadás-átvételi dokumentumokban.”
Ami az egész Matolcsy-manőverben a legszebb, hogy a Magyar Nemzetben ő maga „ismeri be” (hogy az ő szavaival éljek), hogy:
„A nemzeti ügyek kormánya azonnal szakított a megszorítások kudarcot vallott politikájával...” – akkor most kinek is köszönhető a hiány? Hm… Csak nem az új kormánynak? Ezek szerint mégsem a bűnösnek kikiáltott Bajnai-Oszkó, hanem a „nemzetmentő” Orbán-Matolcsy párosnak?
És Matolcsy tovább beszél:
„…A kormány azonban többletkiadásokat is vállalt, amelyek nem szerepeltek a 2010-es költségvetési törvényben. A magyar gazdaság lelkét adó kis- és közepes vállalkozások helyzetének javítása érdekében kis híján felére csökkentett társasági adó bevezetése, és a válságadók miatt csökkenő társasági adóalap 70 milliárd forintos társasági adó bevétel kiesést jelentett…”
Kész! Off…
Tehát, összefoglalva amit Matolcsy mond: Bár mi, az új kormány eleresztettük a gyeplőt, de mindenért az a rohadék Bajnai Oszkó a felelős (és persze Gyurcsány…)
Azt hiszem, ez a szint, amit Matolcsy a Magyar Nemzet-beli cikkével elért, immár semmivel sem haladja meg a 2006-os utcai randalírozók szellemi horizontját. Akár oda is adhatnánk az ország vezetését a Budaházy-Toroczkai-tandemnek…
Észre sem vennénk a változást.
2011.02.10. 12:02 Szerző: piefke
Ki hatástalanítja a nyomorbombát?
A Progresszív Blog eddig leginkább a művelt, dinamikus és fiatal középosztály-belieknek szólt. A blog: városi műfaj. Városiak írják városiaknak – én most mégis falusi témát veszek elő. Mert Magyarország településeinek csak 10%-a város, a többi, 2826 falu.
Ahogy haladunk befelé a magyar vidék mélyére, úgy csökken a fiatal, jól keresők száma és sűrűsödik a nyomor. Tudvalévő, hogy számos szimpatikus és hasznos tulajdonsága mellet a fiatal, jól képzett és viszonylag jól is kereső réteg viszonylag kevésbé érzékeny „mások nyomorára”: neki is keményen kellett dolgoznia mindenért, amit elért, hát tegye azt más is, aki élni akar! És ha mégis meglátja a nyomort, talán elfordítja a fejét… „Nem az én dolgom – oldja meg a maga baját!”
…Pedig a nyomorban élők bajait éppen hogy a jól képzettek oldhatják meg - erről fog szólni a poszt!
De mi is az a nyomor? A nyomor ma Magyarországon azt jelenti, hogy az illetőnek esélye sincs arra, hogy olyan képességeket, tudást és mentalitást szedjen magára, amellyel legalább önfenntartó lesz a modern világban. Minden más: pénztelenség, otthon tengődés, „megélhetési bűnözés”, túlságos gyerekszaporaság, évek-évtizedek óta a munka világán kívül kerülés – vagy oda soha be sem kerülés – mind erre megy vissza.
Igen: nem véletlenül határoztam meg a nyomort annak tulajdonképpeni okával és nem a „tünetek” leírásával. Mert ha rászánjuk magunkat a nyomor látható tüneteinek kezelésére, de annak okát nem számoljuk fel, akkor semmit sem érünk az egésszel. Amíg az ok „üzemel”, addig nagyüzemi méretekben és bővített újratermeléssel állítja elő a mélyszegénységet – talán egészen addig, amíg az már az „épek társadalmát” is felrobbantja.
Persze: lehet gondolni-mondani azt, hogy ha kell, „a Törvény szigorával”, tűzzel-vassal, rendőrséggel, miegymással igenis meg fogjuk óvni a társadalmat, a jólétünket, javainkat és önmagunkat ettől az egész „gusztustalan fajzattól” – de ez nem több, mint önámítás; kb. annyi igazság van benne, mint amikor manapság Mubarak mondogatja, hogy „Hatalmon maradok!”. Ahogy őt is a tömegek kilátástalansága kergeti el – és utána lesz, ami lesz – úgy nálunk is eljön a nap, amikor a „mi Mubarakjaink” sem lesznek képesek uralni a terepet. Jobb lenne ezt elkerülni, mert most még megtehetjük!
Ahogy megállapítottuk, a nyomor oka a modern világba való bekapcsolódásra való alkalmatlanság. A nyomorgó emberek olyan „minták” szerint nőttek fel és élnek, amelyekre az egyéni kezdeményezőkészség, az előre tervezés, a dolgok logikus és célszerű végiggondolása nem jellemzőek. És nem jellemző a tudás iránti vágy sem. Ha jobban belegondolunk, akkor ezek a képességek sosem voltak igazán általánosak a magyar falusi lakosság tekintélyes része körében – erről, ennek okairól írtam már az előző, 102 019 című posztban (http://progressziv.blog.hu/2011/02/02/102_23), most nem ismételném magam… A lényeg: a környezet sosem „várta el” - sőt: sokszor nem is engedte meg - , hogy „az egyszerű falusi nép” nagyon „önállós(k)odjon”.
Téved, aki azt mondja, hogy ebben csak a szocializmus alatti kollektivizálás a bűnös. Az igazi bűnös az a „rend”, amely évszázadokig meghatározta a magyar falut és amely önállótlanságra kárhoztatta az ottani népesség jelentős részét, amelynek napról napra szabtak feladatokat, mindenféle kezdeményezőkészséget eltüntetve belőle. Ugyanakkor nem jött létre Magyarországon egy olyan erős ipar sem, amely munkásként felszívta volna e tömegeket – mint pl. Németországban, vagy Csehországban - így dinamizálva a társadalmat.
A szocializmus évtizedei nem a kollektivizálással okozták a legnagyobb „veszélyt” a falunak. (Azzal tulajdonképpen és összhatásában még előbbre is lépett a vidéki Magyarország – de most nem a szocializmus a témánk…) Ami hosszabb távon és igen mélyen negatívan hatott a falusi lakosságra az egy első pillantásra és alapvetően jó dolog volt: az ingyenes és tömeges oktatás. Megmagyarázom mire gondolok – és itt is a Progresszív Blogtól talán már megszokott „meredek állítások” következnek.
A II. világháború után radikális változások történtek az oktatáshoz való hozzáférés terén Magyarországon: olyan rétegek is tanulhattak és továbbtanultak, amelyeknek ez a Horthy-rendszerben nem volt lehetséges. A népi kollégiumok állnak e sor elején, de a ’60-as évekre általánossá vált, hogy akinek csak egy kis esze is volt, az az általános iskola után továbbtanult: legalább szakmát szerzett, de a falusi gyerekek is tömegével mentek gimnáziumokba és onnan jó eséllyel a felsőoktatásba. A „pártállam”, mondhatni, „futószalagon” szállította el a falvakból a tehetséget – a városokba, ahol azok a munkahelyek voltak, amelyek a képzett munkaerőt foglalkoztathatták. Vissza, a falvakba a szakmát, diplomát szerzett fiataloknak csak csekély része ment dolgozni, azon egyszerű oknál fogva, hogy ott nem léteztek és nem is létesültek olyan számban magasabb képzettséget igénylő munkahelyek. Egy-két orvos, tucatnyi tanár, talán egy-két jogász és néhány agronómus: ennyi diplomást igényelt egy átlagos falu a ’60-as-’80-as években. Kivételek, persze, akadtak – de azok kivételek voltak…
A negatív hatások már a ’80-as évekre nyilvánvalóvá váltak: létrejött egy szegregáció az országon belül. A tehetség és a képzettség otthagyta a falvakat. Igen: a tehetség is. Ne feledjük, hogy a tehetség tulajdonképpen a génekben (és az otthoni szocializációt „elvégző” közeg mentalitásában és mintáiban – erről még később lesz szó) rejlik. Ha a tehetséges géneket (az őket hordozó emberekkel együtt) elvisszük valahonnan (az említett „futószalagon”), akkor az adott közeg tehetséges génekben szegényebbé válik – és azok a spontán mutáción alapuló mechanizmusok, amelyek idővel „kisimíthatják ezt a völgyet”, csak sokkal hosszabb távon képesek érvényesülni. Ellentétben azzal az igen gyors, nagyjából 2-3 évtizedes szivattyúzással, amely a tehetséget elvitte a közösségből. Gondoljunk csak bele: ha egy faluból elköltözne mindenki, akinek (mondjuk) kék szeme van, akkor egy-két generációval később abban a faluban az átlagos gyakorisághoz képest csak sokkal kevesebb kékszemű ember születne. Alapvetően ugyanez a helyzet a tehetséggel is – noha annak öröklődése és génekhez kötődése sokkal komplexebb dolog, mint a szemszín, de a „trendek” és az azokat működtető mechanizmusok azonosak.
Ugorjunk a történet végére: a rendszerváltás úgy érte a falvak egy jelentős részét, hogy előtte évtizedekig nem sok történt az előbb leírt mechanizmusok kompenzálása érdekében. Azelőtt, a szocializmus évtizedeiben ott voltak a TSZ-ek, amelyekben különösebb személyes önállóság és kezdeményezőkészség nélkül is egészen jól elboldogulhattak a sem nem önálló, sem nem képzett falusi tömegek – még a „háztáji” adta „magánvállalkozási lehetőséget” is felülről, állami ajándékként kapták, készen, azt sem nekik kellett kitalálniuk – és: az sem igényelt sem különösebb szaktudást, sem szervezőkészséget, sem önálló, polgári mentalitást. (Mint ahogy a szövetkezetek sem dán mintára, a közösség elhatározásából, a közös érdekek felismerésétől vezéreltetve alakultak meg, hanem a Pártállam akaratából – itt sem sok szerepet játszott a tagok egyéni kreativitása. A ”jól menő” TSZ-ek élén pedig rendre egy „erős ember”: tehetséges, ügyes, stb. elnök állt, a tagság zöme azokban is passzív elfogadó volt, tette, amit az elnök elhatározott…)
A rendszerváltással – és az első, az MDF vezette kormány ideológiai alapú TSZ-ellenességével – a magyar paraszt magára maradt és magukra maradtak a falvaink is: a megfelelő és szükséges ismeretek híján, tapasztalatok nélkül. Kaptak önkormányzatot, de azt is felülről, azt sem ők találták-harcolták ki maguknak. Az ország döntéshozói pedig úgy tettek, mintha a magyar falvakat is dánok laknák… Talán bele sem gondoltak, abba, hogy mi ott a valóságos helyzet, mi történt a falvak népességével az előző 3-4 évtizedben, annak miféle negatív hatásai lettek.
A falvak többségében a rendszerváltáskor nem volt jelen egy önálló és gyakorlatias parasztpolgárság, amely helyben vállalkozhatott volna, anyagi és igényességbeli alapokat teremtve ezzel a falu fejlődésének – valahogy úgy, mint Ausztriában, vagy Szlovéniában is láthatjuk.
Igen: szabad volt, lehetett önállóan vállalkozni – de erre ott csak igen kevesek voltak valóban képesek, alkalmasak. Mintha az Állam azt mondta volna nekik: „Vehettek repülőt, repülhettek vele!” Csakhogy a magyar faluban nem volt pénz repülővásárlásra és senki sem rendelkezett pilótaképesítéssel. A „fővárosi urak” nem voltak arra tekintettel, hogy képes-e a magyar paraszt és a magyar falu megállni a saját lábán? Ők azt akarták gondolni, hogy igen – mert „ideáljaik” a világháború előtti jól boldoguló egyéni gazda – a későbbi „kulák” – illetve a néhány ”mintagazdaságot” vezető Horthy-korszakbeli földbirtokos („ärisztokrätä”) voltak. Azok a típusok, akik mindig is viszonylag kevesen voltak, szemben a sem tudással, sem az önállóságban való jártassággal nem rendelkező tömegekkel…
Itt vannak a leszakadó falvak és vidékek mostani bajainak gyökerei. De mit tegyünk most?
Fél évszázados folyamatokat kellene visszafordítanunk. Mindennek az alapja az, hogy ismét megjelenjen a tehetség és a korszerű tudás a falvakban, éspedig nem csak „kivételként”. De mikor történhet ez meg? Csak akkor, ha van miért oda visszamenniük azoknak, akik – vagy akiknek a szülei – onnan elszármaztak. Ez pedig nem történhet meg abban az „egyéni gazdálkodói” rendszerben, amelyet a ’90-es évek elején alakítottak ott ki – ahogy már írtam: ideológiai alapokon.
Mindaddig, amíg nem lesznek helyben, vagy nagyon közel szaktudást igénylő munkahelyek, addig aki teheti, el fog menni a falvakból. A folyamat vége: sok-sok olyan település, amelyet vagy eltartunk, vagy felszámolunk. Az eltartás iszonyú anyagi terhetek fog jelenteni – bármiféle remélhető valamikori megtérülés nélkül. És még a társadalom igen nagy anyagi áldozatai árán is csak nagyon szerény, nyomorközeli élet lehetséges ott. Ez nem megoldás. A települések „elsorvasztásával”, felszámolásával (sok egyéb mellett) pedig az a gond, hogy nem a valódi bajt kezeli: nem a falvak a baj igazi okai, hanem az ott élők gyámoltatlansága. Ha pedig ők gyámoltalanok, akkor azok is azok maradnak, ha a megszűnő falvakból máshová költöznek majd.
A baj oka tehát az, hogy helyben többnyire nincsenek „szingularitások” – de mi is az a szingularitás?
Ha rákeresünk az „szingularitás” szó jelentésére a Wikipédián, ezt találjuk: egyedi, kivételes, különleges viselkedést vagy szabálytalanságot mutató.
Éppen erre van szükség a falvakban is: hogy megjeleljenek olyanok, akik képesek az ottaniakhoz képest „egyedi, kivételes, különleges viselkedést” mutatni. Tudásban, szervezőkészségben, mintaadási és közösségteremtési képességek terén. Ezeket a személyeket neveztem fentebb „szingularitásoknak”. Ők lehetnek azok, akik képesek összekötni a helyi lehetőségeket a külvilágban elérhető forrásokkal és piacokkal.
Kétféleképpen kerülhetnek a most tengődő falvainkba ilyen emberek: vagy odacsábítjuk őket, vagy a helyiek között keressük meg, képezzük ki, látjuk el eszközökkel azokat, akik alkalmasak erre a feladatkörre. Az első lépés tehát a leszakadó falvak és nyomorgó lakosságuk felfuttatására a megfelelő személyiségek bevitele, vagy megtalálása – ezután képesek a külső (állami, EU-s, stb.) források igazán hatékonyan ellátni a feladataikat Ha hatékony programokat akarunk kidolgozni és működtetni, akkor az „emberkeresésre” kell alapoznunk ezeket. Vagy a már „kész”, „alkalmas” embereket kell ellátnunk eszközökkel és anyagi alapokkal, azzal a feltétellel, hogy ők odamennek és megcsinálják, amiért kiválasztottuk és támogatjuk őket, vagy az adott helyen kell „átfésülni” a helybelieket alkalmas, de most tudás és eszközök híján lévő emberek után. Elvileg mindkét út járható – akár párhuzamosan is. (A program „mellékesen” még a sokak által kívánt „honi vállalkozói réteg” gyarapodását is magával hozza.)
…A többit pedig rájuk kell bízni.
2011.02.08. 08:37 Szerző: Dr. Evet
Értéktelen évek
Tisztelt Miniszterelnök úr!
Túlzás lenne azt állítanom, hogy életem jobbra fordulásának bejelentését vártam az Ön tegnapi beszédétől, de arra nem gondoltam, hogy épp azokban az órákban, amikor Ön nyomja a sódert a semmiről, kapom éppen kézhez az új „Átsorolás közalkalmazotti jogviszonyban” című értesítést a munkahelyemen. Mindez pedig annak tükrében érdekes, mert Ön tegnap (a sok semmi és demagógia között) arról is beszélt, hogy aszongya: „…a sikerre és boldogulásra vágyó fiatalok elmennének innen. Az kell, hogy jöjjenek vissza azok is, akik elmentek. Itthon kell tehetségünket kibontakoztatni. A holnaputánra is kell gondolni.”
Miniszterelnök úr, elmegy maga a picsába! Én – összes fellelhető dokumentumaim alapján – épp azok közé tartozom, akiknek itthon marasztalásáról beszélt tegnap. De kérdem én: miféle „sikert és boldogulást” találhat a magamfajta itt, az Ön országában, amikor én orvosként, két szakvizsgával, Ph.D.-fokozattal, immár elérvén „kategóriám csúcsfizetését” havi 198.533 Ft (bruttó) „garantált illetményre” tarthatok igényt és az értesítés szerint a „következő magasabb fizetési fokozatba lépés várható ideje: 2014. 01.01.”?
Miniszterelnök úr, tegnap nem kellett volna esetleg arról is szót ejtenie, hogy vajon mit „garantál” nekem és társaimnak ez a „garantált illetmény?
Nem „lopok tyúkot”, nem élek segélyből – viszonyt dolgozom: napi 12 órát. Ezek szerint én vagyok az álomállampolgár! De nekem ez az Ön által (ki tudja már, hogy merre) vezetett ország rémálom!
Miniszterelnök út! Mit fog tenni azért, hogy itthon tartson? Tud-e, akar-e egyáltalán valamit tenni? Mert, tudja, azok, akik felfognak valamit a való világból – és nem csupán a Valóvilágot nézik a TV-ben – és akik éppen ezért az ország erejét adják, már nem érik be szöveggel és szólamokkal. Miniszterelnök úr: ez a valóság. Ha valamit tényleg akar ezzel az országgal, ami pozitív, amitől jó lesz itt élni, akkor jöjjön elő azzal: tényekkel, logikus, hihető és ésszerű tervekkel – valahogy Bajnai-Oszkó stílusában, de semmiképp sem Matolcsy-módra!
Tudja, a világ, Európa és a hozzám hasonlók nem azt várják egy miniszterelnöktől, amit Ön tegnap produkált. Ön tegnap „évet értékelt” – de úgy néz ki: az Ön évei bizony értéktelen évek lesznek…
Tegnap Ön tudtommal komoly emberek körében beszélt: meglep, hogy e komoly emberek között egy sem akadt, aki felállt volna és nyíltan az Ön szemébe mondta volna, hogy ebből elég már. De ha ők nem tették ezt meg – ki tudja, miért? – akkor én most megtettem. Annak a társaságnak, amely előtt Ön beszélt „Magyar Polgári Együttműködés Egyesület” a neve – kérdem én: ki a lófasz a magyar polgár, ha én nem? Ekképpen úgy érzem, „ott lett volna a helyem”, ezért szóltam most: a (valódi) magyar polgárok nevében.
Várom Miniszterelnök úr érdemi válaszát – és tetteit!
„Sosem a legnagyobb tömeg győz, hanem a legszervezettebb és a legkitartóbb.”
A tegnapi hírrel, hogy 102 019 ember maradt MANYUP-tag, máris sokan foglalkoznak és sokféleképpen. Van ugye egy hivatalos verzió, amelyet Selmeczi Gabriella adott elő. Van ennek MSZP-s ellenváltozata és számos cikk, blogposzt is rágja a témát. És ma megszólalt Orbán is… Annak ismeretében, amit ő mondott, itt az ideje készülődnünk: vagy egy boldogabb országba, vagy a küzdelemre!
De mielőtt erről lenne szó, nézzük, miért is ment vissza simán a tagok 97%-a? Egyáltalán: jelentett-e bármiféle valódi közösséget (felfogásban, tudatosságban, stb.) az egykori MANYUP-tagok tömege?
Mivel e pénztárakat kötelező jelleggel hívták életre (egyébként helyesen – de ez most nem témánk), ezért azokba „boldog-boldogtalan” bekerült, akit erre az életkor-határok köteleztek - nem csak azok, akik önként vállalták az öngondoskodás útját - ezért a tagság reprezentálta az egész magyar aktív (a MANYUP-korhatárokon belüli) társadalmat: volt köztük ifjú közgazdászzseni és harmincas hóttsötét tajparaszt is. Eleve nem várhattunk tehát azonos tudatossági fokú döntést. A 3 millió tag között szép számmal voltak a „politikailag inaktívak” is – ők aztán biztosan nem ásták bele magukat a vonatkozó jogszabályokba és a nyugdíjfronton várható valószínűségeket sem latolgatták hosszasan. Simán ültek otthon a seggükön – talán nem is hallottak az egész ügyről, vagy azt maximum valami fővárosi huncutkodásnak gondolták - mint békési paraszt ’56-ot annak idején…
Ha átvetítjük az általános magyar választói aktivitási adatokat a MANYUP tagok tömegére és abból próbálunk közelíteni a maximálisan lehetséges „tudatos elgondolkozók” arányára, számára, akkor a 3 millióból (hatvanvalahány százalékos aktivitással számolva) nagyjából 1,8–1,9 millió tagot kaphatunk. Legfeljebb tőlük volt remélhető bármiféle „megfontolási hajlandóság”. De ez is csak „virtuális dolog”, mert közülük csak kevesekben élhetett akkora önállóságra való képesség, hogy az alapja lehetett volna az „Államhatalommal” való ellenszegülésnek. Ezeknek az embereknek a jó része abban nőtt fel az utóbbi két évtizedben, hogy örüljenek, ha van munkájuk, éppen ezért „ne nagyon ugráljanak”, mert az „megbosszulhatja magát”. És ami még talán ennél is lényegesebb: ők is azok közé a tipikus magyarok közé tartoztak, akik az általános bizalmatlanságot szokták meg: „Mindenki átver itt mindenkit!” Ők is átverik az államot, amikor számla nélkül, adómentesen dolgoznak-dolgoztatnak és őket is ott veri át az állam, ahol csak tudja. Ez számukra a természetes életérzés, nem is igen ismernek mást.
Így aztán hatott rájuk a szlogen az „eltőzsdézésről”… Éppen a legsérülékenyebb pontjukon támadta, piszkálta fel őket az állami propaganda: a biztonságérzetükre és bizalomigényükre apellált.
Mert az emberben él a természetes igény arra, hogy bízhasson-bizakodhasson valakiben vagy valamiben. Különösen egy olyan erősen bizalomhiányos társadalomban, mit a magyar. Erre a bizalomigényre játszott rá az állam: „Bízz bennem, én segíteni foglak!”
Ezek az emberek többségükben hónapról hónapra élnek: sem lehetőségük, sem képességeik nincsenek a hosszú távra tervezésre. Az az idő, ami nekik a nyugdíjig még hátravan, számukra beláthatatlan és megfoghatatlan. De bízni kell valamiben: ha nincs a bizalomnak reális, számukra is megfogható és kézben tartható alapja, akkor legalább valami illúzió kell nekik – és ezt adta meg Orbán a „Személyesen garantálom a nyugdíjatokat!”-szöveggel.
Ezért is volt végtelenül tisztességtelen és hazug az Orbán-kormány propagandája és maga a tett is: a MANYUP-ok felszámolása. Mert ugyan mikor volt a magyar történelemben olyan „30-40 év”, amikor valóban az lehetett volna a társadalom tapasztalata, hogy a dolgok előre tervezetten alakulnak? A rendszerváltás óta még el sem telt ennyi idő – és hány, miféle változást élt át az ország? A Kádár-rendszer a ’60-as évek eleji „konszolidációjától” a totális bukásáig sem élt kerek 30 évet – és az utolsó egy-másfél évtizede már maga volt a bizonytalanság. Horthy is csak 20 évig tartott ki. Ferencjóskát lehetne talán emlegetni – de az egy egészen más világ volt, ráadásul már egy évszázaddal ezelőtt, mára semmiféle valós hagyatéka nem maradt… És most is azt látjuk nap mint nap, hogy milyen gyorsan és mennyire változik a világ – ugyan miféle 30-40 éves kiszámíthatóságot vehetünk itt komolyan és mi más lehet egy olyan politikus, aki ezzel jön, mint szélhámos?
…Együtt voltak tehát az állami nyugdíjrendszerbe való „sikeres visszaterelés” feltételei: az emberek görcsösen bízni, reménykedni akartak valamiben és adott volt a politikai erő is, amely bármekkora hazugságra képes volt azért, hogy a saját hatalmát fenntartsa. És azon sem kell meglepődnünk, hogy az emberek zöme simán hagyta, hogy állatok módjára bánjanak vele: tereljék, ahová a „Jó Pásztor” akarja. Hosszú generációk tapasztalata errefelé, hogy az állam az egyes emberrel bármit megtehet és az egyes ember ez ellen aligha tehet valamit is. Ha éppen az a heppjük az Uraknak odafent, hogy vissza kell térni az államiba, hát akkor visszatérünk! Elvégre Mikszáth már rég megírta az egyszerű magyar nép viszonyulását az Urak szeszélyeihez: „Nincs az urak eszén ablak, hogy abba mi belenézhetnénk.”
Igaz ugyan, hogy Mikszáth ezt egy háromszáz évvel ezelőtti Magyarországról írta, de vannak dolgok, amelyek igen-igen lassan változnak meg. Ilyen a nép mentalitása és önképe is.
Most pedig „meredek szakasz” következik: a mai magyarok közül azért viselkedtek (elnézést, de) „birkaként” ebben a választási helyzetben, mert egyáltalán nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy számukra is vannak választási helyzetek!
Nézzünk csak „magunk mögé” – úgy 70-80 évet, a nagy-és dédszülők korába. Mit találunk ott? Az ország egyharmada cseléd: azzal a „választási szabadságfokkal”, azokkal az életstratégiákkal, amit ez jelent… És azzal a kényszerű közönnyel. Olvassa el akárki Illyés Gyula Puszták népe c. szociográfiájának 8. fejezetét (http://mek.niif.hu/00600/00682/00682.htm#52) – és mindjárt megérti, hogy bizony: abban az „egyharmadban” kell keresnünk a múlt tavaszi „kétharmad” okát és a tegnapi „97%”-ét is. Ráadásul: az akkori magyar társadalom nemcseléd-tagjainak túlnyomó többsége sem élt „igazi polgárként”…
„…De hát az kurva régen volt! Azóta minden megváltozott körülöttünk.” – mondhatják. Na igen, „körülöttünk” valóban minden megváltozott – de vajon bennünk, a mentalitásunkban történt-e/történhetett-e akkora változás?
Ne feledjük: a mentalitás, a „társadalmi stratégiák” önmaguktól csak igen lassan változnak. 2-3-4 generáció még egyszerűen túl kevés volt ahhoz, hogy az egész magyar társadalom zöme eljuthasson az önállótlanságra kényszerített cseléd gondolkodásmódjától az öntudatos és felelősen, önállóan határozni képes polgáréig. És ahogy a poszt elején írtam: a 3 millió MANYUP-tagban ott volt az egész társadalmunk: az említett évtizedekkel ezelőtti „egyharmad” és a többi „nempolgár” leszármazottai is.
…Akadt viszont 102 019 emberünk, akik nem így reagáltak – ők a húszéves magyar demokrácia hozadéka. Ezek az emberek már nem hisznek abban, hogy egy Orbán-szerű miniszterelnök szava évtizedekre előre érne valamit és meghatározná itt a jövőt. Ezek az emberek folyamatokban gondolkodnak, nem pedig csak állapotokban: megnézik, hogy miből mi következhet és nem úgy vannak vele, hogy „…majd meglátjuk!”. Ha nagyon sarkosan akarnék fogalmazni, akkor ezek azok az embereink, akikről most bebizonyosodhatott, hogy képesek, tudnak és akarnak is egy jól működő polgári demokráciában élni – vagy akár azt megszervezni és iránytani is. Ez a 102 019 ember Magyarország legnagyobb kincse. És ők adhatják Magyarország leendő legerősebb politikai közösségének magvát is – éppen ezért lehetnek ők a leendő győztesek. Mert a nyugdíjháború még nem ért véget…
2011.01.31. 19:10 Szerző: piefke
Maat országa
Maat: az ókori egyiptomi vallás szerint az igazság és a rend, valamint a törvény megszemélyesítője és istennője. Ő képviseli a teremtéskor felállított világrendet, melynek fenntartása a fáraó feladata.
Ne legyenek „demokrata illúzióink”: amit most Egyiptomban (és Tunéziában) látunk, az nem a mindent elsöprő szabadságvágy és a demokrácia melletti elkötelezettség következménye – hanem a szegénységé.
Van erre magyar analógia is: 1956. Mindkét történésre csupán „rátelepült” egy értelmiségi elit által képviselt demokrácia-eszmény. De ahogy 1956-ban Magyarországon, úgy most Egyiptomban is igen kevesen vannak, akik valóban tudják, mi is a demokrácia, mit is jelent a szabadság – és hogy „mire jók” ezek igazából?
Lázadást – akár forradalmat is – kirobbanthat hosszú elnyomás, vagy hosszú időn át romló életkörülmények. Lehet oka a hatalmasra duzzadt munkanélküliség, ami miatt akár komplett társadalmi rétegek és generációk érezhetik „feleslegesnek” magukat. (Vigyázat: hasonló helyzet kezd alakulni nálunk is a tömeges és immár két évtizedes cigány-munkanélküliséggel!) De a lázadás, vagy a forradalom nem feltétlenül „polgári-demokratikus” is: nem egyértelmű az azonosság az egyiptomi tömegek szabadságeszménye és a „klasszikus euro-atlanti szabadságideál” között.
Minden társadalom „kicsiben kezdődik”: a család szocializációs szintjén. Ott sajátítja el a legtöbb ember, hogy „mi a rend” és „hol a helye” az adott emberi közösségben. És bizony: ebből a „mikrokörnyezetből” jönnek az adott kultúra „társadalomideáljai is”. Ha pedig ez így működik, akkor vajon mennyire „eurokonform”, mennyire lehet „nyugatos” egy arab társadalom szabadságeszménye?
Mielőtt a Tisztelt Olvasók nekem esnének közlöm, hogy egyáltalán nem vagyok „kultúrrasszista”: nem azt állítom, hogy az euro-atlanti társadalom és annak ideáljai „fejlettebbek”, „magasabbrendűek” bármely másnál, akár az arab társadaloméinál. Nem: csupán vizsgálom az adott (arab) társadalom „belső lehetőségeit”, hogy „mi várható el” az adott nép bármely szabadságmozgalmától?
…De ha már a „kultúrfölénynél” tartunk: csupán egyetlen olyan szempontot ismerek, amely tekintetben az euro-atlanti típusú társadalmak „jobban állnak”: ez a fejlett ipari-tudományos-magasan technicizált termelés nézőpontja. Mivel ez a gazdasági és technológiai „világ” a higgadt, kicsit talán „lélektelen”, a monotonitást jól tűrő és a szervezettségben „örömét lelő” északnyugat-európai „centrumú” kultúrkörrel passzol össze a legjobban, ezért tud az ott a leghatékonyabban és a legkevesebb belső feszültséggel működni. (Továbbá: Kelet-Ázsiában is, mivel az ottani mentalitás is hasonló a „termelés szempontjából fontos” elemeiben…)
Európában (és az „onnan származó” Észak-Amerikában) azért jött létre az a demokrácia és az az egyéni emberi szabadságra alapuló társadalom, amely létrejött, mert ez felelt meg az ottani mentalitásnak, ebből ez „következett logikusan”.
És éppen ezért illúzió azt várni, hogy Egyiptomban most hipp-hopp meg fog jelenni ez a „tiszta nyugati” társadalomi berendezkedés. Mert vajon „mit kezd” az egyéni szabadsággal egy nagyon szegény, általában nagyon kevéssé képzett emberekből felépülő, éppen ezek miatt nagyon „kötött” életpálya-lehetőségeket kínáló társadalom – amely ráadásul a nők családon-közösségen belüli helyzetét tekintve sem kifejezetten és egyértelműen a teljes egyenjogúság, egyenértékűség és „egyenesélyűség” talaján áll?
Nem az dönti el az egyes társadalmak „hogyan tovább?”-ját egy, az egyiptomihoz hasonló helyzetben, hogy „mit vár el tőlük a Nyugat” és nem is az, hogy egy, az adott társadalomban elenyésző kisebbséget képviselő értelmiségi réteg szimpatizál-e a nyugati társadalomideálokkal. A nagy mozgásokat az adott népnek a folyamatokban aktívan résztvevő csoportjait átható belső meggyőződés és mentalitás fogja meghatározni. És ha ez nem teljesen egyezik meg a „művelt és fejlett Nyugatéval”, akkor az eredmény sem lesz azzal pontosan megegyező. (Arról már nem is beszélve, hogy Egyiptomban is több csoport él együtt, egymáséitól is többé-kevésbé különböző elképzelésekkel…) A „mi Iustitiánk” nem azonos az egyiptomi Maat istennővel – mint ahogy Allahhal és az Ő Prófétájával sem… Egyiptom nagy ország, erős, többrétegű tradíciókkal, amelyek közül csak a „sokadik” az európai (és az észak-amerikai) hatás. Ez meg fog mutatkozni a mostani események után kialakuló új berendezkedésben is…
Azt hiszem, hogy a Nyugat hibát követ el, ha „ugyanazt várja” a világ minden népétől. A világ nem egy multi-üzletlánc, ahol Grönlandtól Fokföldig minden üzletben ugyanazt találjuk. Nem dolgunk, hogy „kritizáljuk” más kultúrák másféle megoldásait és őket minden eszközzel „a mi igazságunk” mellé állítsuk.
Gondoljunk csak bele: mi magyarok is „küzdünk” az européer elvekkel, nálunk sem sikerült olyan tökéletesen a „demokratikus átállás” – pedig a mi kultúránk és mentalitásunk sokkal közelebb áll a „klasszikus Nyugat”-éhoz.
Akkor járnunk el hosszabb távon is „fenntartható módon”, ha belátjuk a fentieket és legalábbis „egyenlőbb” partneri viszont próbálunk kialakítani a más mentalitás-alapokra felépülő társadalmakkal. Persze, tudom: a Szuezi-csatorna fontos, az arab világ olaja fontos, ráadásul Izrael is ott van a szomszédban… De láttuk az elmúlt évtizedekben, mire ment a világ „izmozással”: nagyjából semmire. Ha mindent összeszámolnánk: mit nyertünk és mit költöttünk arrafelé, egyáltalán nem biztos, hogy pozitív lenne az egyenlegünk. Mert költött Nagy-Britannia, költött az USA, annak idején költött a Szovjetunió, manapság költ Oroszország is, sőt, még Magyarország is költött egy keveset. Költ az EU is… és mit kapunk ezért? Olajat és növekvő bizalmatlanságot. A számlához hozzá kell írnunk azt is, hogy mivel jár újabban repülőre szállni, meg hogy elfog a frász, ha mellettem egy arab ember a gépen előveszi a Koránt és szomorú arccal olvasni kezdi…
Ma azt látjuk, hogy az USA elnöke is csak lapít, kivár és a körmeit rághatja – de egyszerűen eszköztelen a belső történésekkel kapcsolatban. És hozzá hasonlóan tanácstalanok és bizonytalanok a többiek is. Befektettek sokat - és tartósan semmit sem nyertek általa. Nem is nyerhettek, mert nemigen vették figyelembe az egyes adott társadalmak belső logikáját – hiába vannak drága pénzen tartott elemzőik és szakértőik – mert csak azt erőltették, amit a saját érdeküknek gondoltak…
Én, ha „nagyhatalom” lennék, bizony átgondolnám a hozzáállásomat! Mert az a számla kezd negatívba átbillenni…
2011.01.31. 12:46 Szerző: Đđ
Julianus barát harmadik útja
Posztunk a Véleményvezér mai, Határon túli szavazók: veszélyes ügy (http://velemenyvezer.blog.hu/2011/01/31/kap_szavazati_jog_nehez_kerdes?utm_source=ketrec&utm_medium=link&utm_campaign=index) c. írására reagálva született.
A magyar köztudatban mindeddig Julianus baráthoz csak két, keletre vezető utazás kötődött: mindkettőre a XIII. század első felében került sor, az Óhazában maradt magyarokat felkutatandó. Most a Progresszív Blog egy újabb, a közelmúltban a legnagyobb titokban lezajlott harmadik útról számol be.
„…De hát Julianus régesrég meghalt!” – vethetik közbe most egyesek, akik járatlanok honi viszonyainkban. És valóban: Julianus barát hét és fél évszázada halott – volt mindaddig, amíg a magyarságnak – pontosabban a magyarságot több mint kétharmaddal a mesés jövőbe vezető Orbán-kormánynak - ismét szüksége nem lett rá!
Ne akadjunk fenn azon, hogy miképpen lehetséges egy régóta halott személy feltámasztása. Egyrészt a közelmúltban sok olyasmit tett a Kormány és a Kétharmad, amit lehetetlennek gondoltunk, másrészt – ahogy szintén a közelmúltbeli tapasztalataink mutatják – a kormány simán feltámasztotta a pártállami korszak egyes elemeit is, amelyek már szintén régóta sírban porladtak… Ehhez képest Julianus barát életre keltése igazán semmiség… Rogán Antal egyéni képviselői indítványt terjesztett az Országgyűlés elé „Intézkedés a Magyar Nemzeti Julianusbarát ismételt életre hívása tárgyában” címmel, ezt a több, mint kétharmaddal rendelkező Fidesz-KDNP-frakció természetesen egyöntetűen támogatta – de támogatta az indítványt a Jobbik is, hiszen a magyar történelem egyik jeles alakjáról volt szó. Támogatta az MSZP is, mert nem akarták, hogy ezúttal azzal vádolhassa meg őket a kormány, hogy ismét ellehetetlenítik a magyar törekvéseket. Az LMP is csupán azért tartózkodott a szavazásnál, mert egy halott sírból való feltámadása kapcsán környezetvédelmi aggályai voltak…
Szóval, maga a feltámasztás könnyedén ment: hiszen ki is merne manapság a Kormány határozataival ellenkezni – Julianus sem mert: simán kilépett a sírgödörből.
…De miért kellett őt éppen most feltámasztani? Miért volt erre – rá – szüksége a kormánynak?
A válasz roppant egyszerű: feltett szándéka és (ön)célja a kormánynak, hogy saját bebetonozását a külhoni magyarok szavazataival is megtámogassa. Latolgatták, hogy a felvidéki, az erdélyi, a délvidéki magyaroktól hány szavazat remélhető és úgy találták, hogy a dolog esetleg problémás lehet, mert ezek túl közel élnek hozzánk, túl jól vannak informálva arról, hogy miképpen alakulnak az ország viszonyai és ez esetleg eltántoríthatja őket attól, hogy szimpatizáljanak az Orbán-kormánnyal. Nem árt tehát olyan magyarok között is kutakodni, akik távolabb élnek és esetleg nincs objektív képük a magyarországi történésekről. Az Amerikába és Ausztráliába emigrált egykori nyilasok sajnos kevés szavazatot hozhatnak – más, nagyobb és legalább ennyire távoli magyar szavazók kellenek!
…És így jött a Nagy Ötlet: Magna Hungaria magyarjai!
Igaz ugyan, hogy őket már Julianus sem találta meg második útján, ám a Kormány úgy gondolkodott, hogy „Magyar nem vész el, csak átalakul!” – bizony: meg kell ezeknek lenni valahol! Jöjjön hát Julianus, keresse meg őket!
A Miniszterelnök Úr személyesen fogadta és látta el instrukciókkal Julianus barátot. Hangsúlyozta, milyen fontos ez az dolog neki – személyesen is - és hogy milyen sokat hozhat ez – számára. Figyelmeztette arra is a barátot, hogy eszébe se jusson esetleg útjához a Koltay Gábor által róla forgatott filmből meríteni, mivel ezzel valószínűleg életveszélynek tenné ki magát – t. i. ha megkísérelné a filmet végignézni…
…Julianus elindult – és a Kormány várakozásainak megfelelően hamarosan meg is találta a magyarokat. (Mert a Magyar Kormány sosem téved!!!) Úgy találta, hogy azok bizony éppoly elmaradott viszonyok között élnek, mint háromnegyed évezrede: pl. gazdaságuk hatékonysági mutatói éppen csak meghaladták a magyarországit – ez is csupán annak volt köszönhető, hogy annak idején Matolcsy György ősei is a nyugatra vándorlás mellet döntöttek, így Magna Hungaria megmenekült attól, hogy ő legyen ott manapság a nemzetgazdasági miniszter…
Amikor Julianus elkezdett a köréje gyűlt magyariaknak a számukra is megadható magyar állampolgárságról és a vele járó szavazati jogról beszélni, meglepetésére a magyariak harsány röhögéssel reagálta.
- De hát mit nevettek, kedves jó magyariak? – kérdezte.
- Na ne viccelj, öreg: azt hiszed, nem tudjuk, mit csinál a Hétvezér (akiket ti most „Orbán-kormánynak” neveztek) ott, nálatok, Újmagyarországon? Hát kell az nekünk, hogy a Zállam elvegye az öregségünkre hónapról hónapra félrerakott szárított lóhús- és kumiszadagjainkat? Tudod, lehet, hogy mi primitív népség vagyunk (talán ha 2015-ben fogunk csatlakozni az eurózónához…), de azért annyira mégsem, hogy elhiggyük: majd a Zállam lát el minket, ha nyugdíjba megyünk a Ménestől, vagy a Hadból…
- Meg hát asse köll nékünk, hogy Maraiszali, vagy ki ellenőrizgesse a Sámánt, hogy éppen mit dobol a Népnek! Meg hogy mit rovunk fel éppen a blogfánikra… Ja és talán még Emese Álmát is betiltaná, mint állatpornót: tudod, ahogy a turullal kavar benne...
- Na és az oktatásügyetek! Annak idején, amikor te a bolognai egyetemen tanultad a kánonjogot, már ott is erősen avíttnak számítottak volna Hoffmann Rózsa tanelvei. Komolyan Gyuszikám: nem is értjük, hogy te, aki művelt, világot látott ember vagy, mit keresel ezek között, minek segítesz nekik? A te tudásod bárhol a világban jól kamatoztatható lenne – miért nem csatlakozol te is, ha már így feltámadtál, ahhoz az évi sok ezer jól képzett magyar fiatalhoz, akik külföldre távoznak?
…Julianus elgondolkodott: - Ha jobban belegondolok, igazuk van ezeknek itt! Ha hazamegyek, vajon mi várhat ott rám? Max beülhetek KDNP-s képviselőnek…
Itthon Orbánék várták egy ideig Julianus visszatértét és vele a sok új, külhoni magyar szavazót – de mindhiába. A következő – szigorúan titkos – kormányülésen megint felvetődött a kérdés: honnan lehetne új szavazókat szerezni. Végül azt határozták el, hogy ha Julianusnál működött a feltámasztás, akkor 2014-ig fel kell támasztani az összes eddig Magyarországon élt jobboldali-keresztény-nemzeti elkötelezettségű személyt…
Jelenleg a temetők feltérképezése folyik: Kubatov Gábor vezetésével egy kormánybizottság járja a sírkerteket és Nagymagyarország-matricákkal jelölik meg a szimpatizáns-sírokat. Az izraelita temetőket természetesen kihagyják…
2011.01.29. 20:56 Szerző: piefke
Hogyan készülnek a törvényeink?
Az Orbán-kormány eltelt kilenc hónapjában azt tapasztaltuk, hogy a legfontosabb törvények rendre egyéni képviselői indítványként kerültek az Országgyűlés elé. Ez eltér az eddigi magyar gyakorlattól, de eltér az általános európai törvény-előkészítési szokásoktól is. Egyedül az Egyesült Államokban találkozunk efféle gyakorlattal, de ott is csupán a törvények 15-20%-a indul egyéni képviselői indítványként. Európában a „csúcstartó” Franciaország esetében ez az arány csupán kb. 5%.
Magyarországon a törvények előkészítése alapvetően a minisztériumok törvény-előkészítési osztályaiban folyik. Ehhez társulnak a különféle szakhatóságok, a maguk speciális szaktudását adva, illetve (egy későbbi fázisban, amikor már „van miről tárgyalni”) az érdekképviseletek, ill. a leendő törvény által érintett területek képviselői. A törvénytervezetek ezt követően kerülnek az Országgyűlés szakbizottságai, majd azt követően az Országgyűlés elé; e fórumokon „adhatják bele a magukét” formálisan is az ellenzéki pártok – már ha tudják, ha van ehhez kellő erejük.
Nos, a dolog vége manapság, az említett, életüket egyéni indítványként kezdő törvényeknél is így van – ám az utolsó, az Országgyűlés plenáris ülése elé történő beterjesztést kivéve a teljes azt megelőző folyamat hiányzik.
Mindez – hogy úgy mondjam – „legális”, ám fel kell tennünk a kérdést, hogy „célszerű-e”? Továbbá azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy „miféle minőségű” törvények készülhetnek „ezzel a technológiával”?
Ha egy kormány a társadalom számára valóban hasznos törvényeket igyekszik alkotni, akkor ehhez mindenek előtt egy koherens társadalmi célrendszer kell, amelyről számos oldalról és egyértelműen bizonyítható, hogy valóban segíti a fejlődést és működőképes rendszert alkot majd. Ehhez valóságismeret és szaktudás kell. Mindkettő megszerzésében érdemes támaszkodni azokra a szervezetekre és személyekre, akik az egyes területek „specialistái”, tőlük kell és lehet adekvát információkat kapni. Ilyeneket a szaktárcáknál és szakhatóságoknál alkalmaznak általában. Ha egy kormány a törvénykezéseinél mégsem támaszkodik rájuk, akkor annak nyilván megvan a maga oka, amely a kormány szempontjából logikus és szükségszerű is – csak éppen egyáltalán nem biztos, hogy a kormány (speciális) szempontjai és a társadalom érdekei egybeesnek…
Hatalomra kerülése után az Orbán-kormány villámsebesen lecserélte a minisztériumi és szakhatósági „elitet” – néha Nagyfőnöktől őrkutyáig tartott a csere… Így e szervek kihagyásának indoka nem lehet az, hogy ezekben a minisztériumokban és szakhatóságokban „eleve ellenséges ágensek” ülnek, akik „ellenállnak a kormánynak” – különben is: hol láttunk már a Hatalomnak ellenálló magyar hivatalnokot? A „baráti erőkkel” feltöltött minisztériumokat, szakhatóságokat csak akkor „van értelme” kizárni a fontosnak tartott törvények előkészítéséből, ha a kormány feltételezi, hogy onnan „kiszivárogna” az, hogy „miféle disznóságok”, milyen „vitatható tartalmú” törvények beterjesztésére készül a kormány. Mert „nyíltan ellenállni” ugyan nem szokása a magyar tisztviselői karnak, viszont akadnak közöttük, akik imádnak jólértesültségükkel hivalkodni…
Az érdekképviseletek, szaktestületek, szakértők kizárása, megkerülésének célja már sokkal egyértelműbb – mondhatni: „szükséges” – akkor, ha a kormány „diktálni akar a törvénypiacon”, ha akkor is keresztül akar valamit elöltetni, ha az nyilvánvalóan szakmaiatlan és érvekkel nagyon nehezen lenne alátámasztható, megvédhető egy nyílt vitában.
…De ha fontos törvények előkészítéséből kihagyunk mindenkit, akinek kompetenciája lenne ahhoz, akkor vajon mégis kik írják a törvényeinket? És: hol írják ezeket?
Vannak netán az „egyéni indítványozó” képviselőknek saját szakmai apparátusaik? Ez aligha hihető, hiszen egyes képviselők egészen eltérő „szakmai háttérigényű” törvényeket kezdeményezgetnek. Nem valószínű, hogy ezek mindegyikéhez a hagyományos törvényelőkészítő fórumokéval összemérhető stábbal rendelkezhetnének – Rogán Tóninak sincsenek „privát minisztériumai” a spájzban…
Vagy ha még sincsenek efféle „képviselői magán-szakhadak” – és ugye ez nyilvánvaló, hogy nincsenek – akkor csak két lehetőség marad: vagy ők, személyesen írnak egy törvényt, „séróból”, vagy valahonnan, valakiktől készen kapnak egy szöveget és azt bábként nyújtják be a többi báb elé.
Itt elvethetjük az első lehetőséget, a séróból írást. A második lehetőséget viszont érdemes komolyan vennünk! Mert az nem mást jelent, mint hogy létezik egy „titkos szervezet”, valahol a miniszterelnök környékén, amely elvégzi a törvényelőkészítő munkát. Úgy, ahogy: vitatható célú és még vitathatóbb eredményű törvényeket hozva össze – de összehozva azokat. Ez pedig nem mást jelent, mint a „kodifikált”, alkotmányos rendszer direkt, szándékolt megkerülését!
Nem mást jelent ez, mint hogy egyes fontos dolgaink kikerülnek a demokráciában természetes, szükséges és jogos, nyilvános ellenőrzés alól, kikerülnek a normális döntéshozatali mechanizmusokból. És ha ez így van – márpedig láthatjuk, hogy így van – akkor ennek csak olyan okai lehetnek, amelyek szintén nem hozhatók nyilvánosságra, amelyeket nem vállal(hat) nyíltan a kormány. Olyan szándékok, amelyek ki akarják iktatni a kontrollt, olyan célok, amelyek nem esnek egybe a magyar nép többségének hosszú távú érdekeivel.
A kontroll akkor lenne veszélyes a kormányra nézvést, ha a demokratikus, alkotmányos elvekkel-gyakorlattal és akár a kodifikált joggal is szembemenő lépéseket tervez, vagy ha jelentős tömegeknek okozna védhetetlen érdeksérelmeket. A célok, amelyek érdekében a kormány az „illegalitásban folyó” törvénykezés eszközével él, éspedig folyamatosan, nyilvánvalóan nem lehetnek „közcélok – hiszen ha azok lennének, akkor ezeket egy nyílt folyamatban is vállalhatná és megvédhetné. Nem lehet viszont megvédeni egy nyílt szakmai vitában bizonyos „csoport- és egyéni célokat”. Nem védhetők például egy nyílt és szakmai érvek mentén folyó törvény-előkészítési procedúrában a kormány hatalmi monopóliumát szolgáló törvények, mint a médiatörvény, vagy éppen a magány-nyugdíjpénztárakat felszámoló törvény, de az Alkotmánybíróság jogkörét megnyirbáló és szintén „egyéni képviselői megvilágosodáson” alapuló törvény sem. Ha a kormány egy „hagyományos” törvényelőkészítő mechanizmusban próbálna meg ilyen törvényeket elfogadtatni, akkor olyan szakmai össztűzbe kerülne, hogy egyszerűen képtelenség lenne az ehhez hasonló törvények keresztülvitele. Vagy ha el is fogadtatná ezeket a kormány a szolgálatkész 2/3-dal, az előzetes vitákban már mindenki számára megmutatkoznának a szakmaiatlanságok és lelepleződne, hogy a kormány „valamiért erőlteti” ezeket.
Úgy a kormány megtépázva és erkölcsi hitelét vesztve kerülne ki a folyamatból. Az „egyéni indítványos meglepetés-taktika” viszont készületlenül éri a társadalmat, a szakmai csoportokat és az ellenzéket egyaránt. Bénulttá teszi őket a meglepetés ereje és már eleve esélytelenek bármit is tenni: egy már elfogadott törvényt visszavonatni, átalakíttatni ugyanis sokkal nehezebb, mint egy hosszú előkészítő folyamatban „tenni vele valamit”. Ha jó előre tudom, hogy az Ellenség készülődik, mozgolódik, akkor még sok mindent tehetek ellene – de ha csak akkor szembesülök vele, amikor már rajtam térdel és a nyakamat metéli, már legfeljebb csak jajgathatok…
Orbánék eleve úgy kezdtek neki a kormányzásnak, hogy már jó előre elhatározták: így fognak törvénykezni, így fognak kormányozni – mert jól tudták, hogy saját politikai céljaikat és a mögöttük álló, köréjük fonódott gazdasági érdekcsoportok „igényeit” csak ezen a módon tudják megvalósítani, egy „klasszikus” törvényalkotási folyamatban nem. Ha hatalmi monopóliumot akarnak kiépíteni, hosszú évekre, akkor ezt egyszerűen lehetetlen megtenni az addigi törvényi és alkotmányos keretek között – e kereteket pedig nem lehet szétfeszíteni egy hagyományos törvénykezési mechanizmusban, hiszen azt a mechanizmust éppen arra találták ki, hogy ne lehessen hatalommonopolizáló törvényeket keresztülerőltetni rajta.
Ők ezt az egészet egyszerűen megkerülték – mert meg akarják kerülni az egész demokráciát. Ne legyenek illúzióink: akinek nem kell a demokratikus kodifikációs „infrastruktúra”, annak a demokrácia sem kellhet.
Jelenleg sok fontos új törvényünk nem a köz érdekében születik, hanem magán- és csoportérdekeket szolgál ki. Ezek a „szolgatörvények” pedig egy nem nyilvános törvénygyárban állnak össze. Ennek a „gyárnak” a szakmai apparátusa jóval szűkebb szaktudást birtokol, mint a „legális” minisztériumi, szaktestületi apparátusok. Ebben a folyamatban tehát kizárt, hogy az egész magyar társadalom érdekeit jól szolgáló, szakmailag megalapozott, korszerű törvények születhessenek.
A kérdések, amelyekre felelnünk kell: akarunk-e suttyomban összeeszkábált törvények szerint élni? Akarunk-e csoportérdek-törvényeket? Lemondunk-e a törvény-előkészítés szakmai alapú fórumairól? Lemondunk-e a klasszikus törvénykezési folyamatba beépített érdekegyeztetési lehetőségekről?
Ha Orbánék feltett szándéka az, hogy nem működtetik tovább (legalábbis a fontos és kényes törvények esetében) a létező és nem véletlenül létrehozott minisztériumi, stb. törvény-előkészítő apparátust, akkor valamilyen forrásból létrehoztak és fenntartanak egy saját csapatot erre. Lehet-e demokratikusnak és a polgárokkal szemben nyíltnak és őszintének nevezni egy olyan kormányt, amely így törvénykezik? Hivatkozhat-e ez a kormány a „kétharmados többségére”, ha egyszer meg sem kísérel szembesülni azzal, hogy vajon valóban a polgárok többsége támogatná-e azokat a törvényeket (és azt az Alkotmányt), amelyek így, „illegalitásban” készülnek?
Tipikusan az antidemokratákra jellemző az, hogy ki- és felhasználva a demokratikus intézményeket és kereteket szerink meg a hatalmat, majd a demokratikus mechanizmusok kikapcsolásával, vagy formális működtetésével gyakorolják hatalmukat.
Kérdéseink a miniszterelnökhöz:
1. Miért nem támaszkodott és támaszkodik fontos törvények meghozatalakor a minisztériumok és szakhatóságok törvény-előkészítő tudására, tapasztalataira és kapacitására?
2. Ha saját csapatot tart fenn erre a tevékenységre, azt miből finanszírozza és miért nem legalizálja azt?
3. Van-e olyan rendkívüli szükséghelyzet, amely rendkívüli, nálunk szokatlan törvénykezési mechanizmust indokol? Ha igen, mi ez és miért nem hozta eddig nyilvánosságra? (Az „elmúlt 8 év…” és „a gazdaság és a költségvetés helyzete” szokásos szlogenek nem indokolják ezt.)
4. Ha bebizonyosodik (pl. a médiatörvény kapcsán), hogy ebben az „Új Törvénykezési Mechanizmusban” selejtes törvénytermékek születnek, akkor a jövőben lemond-e erről a módszerről, vagy a rossz tapasztalatok ellenére is tovább akarja azt működtetni? Ha igen, miért?
…„Tisztelt Miniszterelnök úr, várjuk érdemi válaszát!”
2011.01.29. 10:43 Szerző: piefke
Miért nem tüntetek?
Tegnap este már a második „szériatüntetést” tartották a médiaszabadságért (…mi is az?); ezúttal már nem csupán Budapesten, hanem több vidéki helyszínen is.
Noha mind a múltkori, mind a tegnapi eseményre kapott meghívót a Progresszív Blog a Facebookon és noha teljes mértékben egyetértünk a tüntetés céljával és mi is osztjuk az új médiatörvénnyel kapcsolatos aggályokat, mégsem vettünk részt a tüntetésen.
Miért?
Mert rendszert akciókkal nem lehet megváltoztatni. A rendszer: folyamat – az akció: állapot. Nyilvánvaló, hogy az Orbán-kormány egész eddigi ténykedése egy szerves folyamatot alkot: a folyamat célja pedig bizonyos politikai-gazdasági érdekcsoportok és személyek hatalmának, privilegizált helyzetének hosszú távú stabilizálása és ennek szolgálatában hoznak új törvényeket, neveznek ki kulcspozíciókba hozzájuk közel álló és ezért őket szolgáló személyeket és ezért fognak új Alkotmányt is írni. Többször is írtunk már erről a célról és folyamatról itt, a Blogon…
Tüntetni olyan, mint placebót adni a súlyos betegnek: lehet, hogy pillanatnyilag szubjektíve jobban fogja magát érezni tőle, de hosszabb távon a valódi kezelés elmaradása miatt csak romlik a helyzete. Akik ellenzik a médiatörvényt, akiknek ellenszenves Orbánék hatalommániája és arroganciája, azok pillanatnyilag „jobban érzik magukat” attól, ha egy demonstráción „jól kifejezik a nemtetszésüket”, de ez csupán időleges és szubjektív „megoldás”: mert nem változtat a valós viszonyokon. A hatalomnak nem kell törődnie „pillanatokkal”, mivel azok az ő működését és a hatalmi eszközeivel tetszése szerint való rendelkezését semmiben sem zavarják.
Tudom és megértem, hogy „jólesik kiadni a mérgünket”, de ahhoz, hogy a körülmények, amelyek „mérgessé tesznek minket” megváltozzanak, más, több kell. Mert akik tegnap este kiadták a mérgüket, azokban a jövő héttől majd újra és újra fel fog az gyülemleni – egészen addig, amíg a mérgesítő helyzet fennáll. Azt kell tehát megváltoztatni, ahelyett kell egy másik, jobb helyzetet teremteni!
Fentebb „rendszer” és „akció” viszonyáról írtam – nos: rendszer ellen csak egy másik rendszer állítható szembe a győzelem esélyével: egy jobb, hatékonyabb, szervezettebb rendszer, amelynek van saját célja, saját, koherens ideológiája.
Mint ahogy annak idején a Lech-mezei csatában sem sikerült a „kalandozó” magyaroknak legyőzniük a szervezett és fegyelmezett erőként ellenük vonuló Konrád herceg seregét, mint ahogy a „kuruc portyázók” sem tudtak mit kezdeni Heister generális reguláris seregeivel, mint ahogy a francia „maquisardok” sem voltak képesek akcióikkal legyőzni a Wehrmachtot, úgy most sem fog sikerülni valódi változást elérni tüntetésekkel a Fidesz-rendszeren.
Rendszert kell tehát építenünk, ha meg akarjuk változtatni a viszonyainkat. A politikában az ilyen „rendszer” neve: párt, funkciója: ellenerő.
De milyen pártra van szükség Magyarországon?
Közelítsük meg a kérdést afelől, hogy milyenre nincs: nincs szükség „már létező” pártokra”, mert azok ideológiái, elképzelései a magyar társadalomról nem bizonyultak érvényesnek. Így sem „szocialista”, sem” liberális” párt nem lehet képes betölteni azt a „funkciót”, amelyre szükségünk van.
Ha megnézzük, kik „hiányoznak” ma a politikai palettáról Magyarországon, hogy kik érzik „képviseletleneknek” magukat és belegondolunk, hogy ők vajon miért nem találnak a jelenlegi pártkínálatban nekik megfelelőt, akkor máris világos, hogy itt egy modern, „racionalista” erőre, egy "nullkilométeres, tisztalap-pártra" van igény és szükség. Ezt hajlandóak támogatni azok, akik a legtöbbel járulnak hozzá a magyar társadalom fenntartásához, de akiknek mégsincs beleszólásuk a történésekbe. Ezek az emberek mentek el tüntetni, ezek az emberek maradnak a magán-nyugdíjpénztárakban – ezeket az embereket kell párttá szervezni. Nekik okozza a legtöbb anyagi és intellektuális kárt a jelenlegi kormány, ők veszítenek a legtöbbet, ha ilyenek maradnak a viszonyaink és ők nyerhetnek a legtöbbet egy ésszerű, célszerű kormányzás által.
Nem „úszható meg” egy új párt megszervezése, mert ha ez nem történik meg, akkor vagy hosszú távon marad a mai féloldalas és kiegyensúlyozatlan politikai gyakorlat, vagy pedig előbb-utóbb összeeszkábálódik valami „utódszocialista” formáció, már ismert emberek vezetésével, (esetleg már ismert mögöttes érdekekkel,) amely megmarad (jobb esetben) a „tisztán gazdasági racionalitás” programjánál: valami Bokros-Bajnai-Oszkó-modellnél, ami „államháztartási téren” nem rossz, de korántsem jelent választ és megoldást a magyar társadalom összes, a gazdasági bajoknál is mélyebb, azokat is okozó problémáira.
…Tüntetni tehát: kell, de nem elegendő. Valójában a múltkori és tegnapi tüntetés „vérszegénysége” is arra vezethető vissza, hogy nem kerültek kimondásra bizonyos „alapdolgok”. Nyilván a szervezők féltek attól, hogy ha „politizálni kezdenének”, akkor ezzel elidegenítenék a lehetséges résztvevők, támogatók egy részét – de ez komoly tévedés, mert sokan éppen arra várnak, hogy „elhangozzék a hívó szó”…
Aki azt kimondja, azé lesz a most „lefedetlenek” tömege – és a szavazataik is.
survey solutions
polls & surveys
Amikor a múlt héten először olvastam a hírt, hogy Fellegi Tamás ismertette az új dél-budapesti gyalogoshíd-pláza tervét („designed by Fintajózsi”) és megláttam a helyszínt és a részleteket, csak azt tudtam kérdezni, hogy „Minek?”. Aztán megtudtam a választ: Demjánnak! Kiderült, hogy a híd nem a Nemzeti Színház-MÜPA területét kötné össze az Infóparkkal, hanem Demján Sándor zsebét az állami költségvetési forrásokkal…
Ok, Sanyi jó csávó és még jobb a kapcsolat közte és a Fidesz között – de mibe’ fáj ez a „jóság” nekünk? Erről a Miniszter Úr egy szót sem szólt, de azért lehet ezt tudni: vannak „példaépületek”, analógiák, amelyekből összegyúrható egy nagyjábóli költség.
Akkó saccógassunk! Legutóbbi Duna-hidunk, a Megyeri híd, talán tekintsük azt alapnak. Az 1861 méter hosszú és 63 milliárdba került. A Bolyai-híd nagyjából 1200 m-es lehetne. Szerkezeti jellegzetességek és műszaki tartalom tekintetében „ég és föld” a két híd: az egyik egy többsávos gyorsforgalmi híd, a másik pedig tulajdonképpen egy „víz felett lebegő város” lenne. Aligha tévedünk, ha az utóbbit az előbbinél fajlagosan drágábbnak tartjuk – hiszen szerkezeti teherbírás tekintetében egy többszintes, nagy tömegek befogadására szolgáló „pláza” terhelésére kell azt méretezni. Nyilvánvaló, hogy számos épületgépészeti igényt is ki kell szolgálni, ami szintén növeli a költségeket. Nem akarok senkit sem untatni műszaki részletekkel de ha a Megyeri híd 63 milliárdját vesszük alapul, akkor az új budapesti „álom” legalább ennyibe, de inkább többe fog kerülni – úgy a 100 milliárdos kategória tájékán lesz a dolog vége…
A teljes Új Széchenyi terv költségvetése a hírek szerint 2000 milliárd forint lesz – a híd tehát a teljes összeg 5%-a lenne. Ér-e nekünk ennyi pénzt „A Kormány és a Vállalkozói Szféra Egyik Prominense Közötti Örök és Megbonthatatlan Barátság”?
…Nem megyek bele várostervezési elemzésekbe, megtalálják ezt az érdeklődők épp elég írásban (pl. itt: http://index.hu/belfold/budapest/2011/01/24/hid_formaju_plaza_finta_jozsef_gyaloghidja). A lényeg: ezt a beruházást nem lehet igazolni semmiféle közcéllal – ehhez képest a korábban sokat kritizált Kőröshegyi völgyhíd egy létszükséglet volt… A lényeg, hogy folyik tovább a budapesti beruházási és ingatlanfejlesztési „hagyomány”: egyes „nagyerejű” üzleti csoportok érdekei szerint épülnek új és új projektek, nem pedig a szakmai indokoltság és a város hosszú távú érdekei határozzák meg, hogy „mit, mikor, hová”…
Egy ekkora beruházást nem szokás „kész tényként” közölni: „Lesz és kész! És mi mondjuk meg, hogy ki tervezi, ki építi fel, kiknek teszünk a zsebébe önkényesen pénzt a ti adótokból!” És ha igaz, hogy az Új Széchenyi terv lesz a finanszírozás (részbeni?) forrása, akkor emiatt a „versenyen kívüliség” miatt meggyűlhet a kormány baja az EU-val is, hiszen az Új Széchenyi tervben EU-s pénzeket is terveznek felhasználni.
A Bólyai-hídban pőrére vetőzve mutatkozik meg, hogy mi is a Fidesz: fenét „néppárt” az, nem „a zemberek” pártja, hanem egy igazi oligarcha-érdekpárt…
Egy olyan országban, ahol ezer jobb helye lenne 100 milliárdnak, ahol ez a pénz sokkal jobb struktúrában sokkal komolyabb gazdaságélénkítő és –erősítő hatást érhetne el, arcátlanság lenne egy luxushidat építeni Demján Sándor kedvéért. Éppen azt az önérdek-vezérelt mentalitást erősítené ez, amely így is bajaink egyik legmasszívabb alapja.
…Egyébként az ilyen „látványos beruházások” a populista kormányok kedvencei: rájuk lehet mutatni, hogy „Lám, mekkorát fejlesztettünk!”. És tetszenek a „nagyszabású épületek” azoknak is, akik (még) keresik az önazonosságukat és ezért úgy vélik, hogy így, „nagy épületekben” kifejezhetik és megtalálhatják önmagukat. Még a ’80-as években jelent meg egy tanulmány, amelyben összevetették az 50-es-70-es évek finn és svéd városépítkezését, beruházásait. Míg a „friss nemzetállam” (1917-ben vált függetlenné) Finnországban sokkal több volt a presztízsberuházás és kisebb volt az új lakások alapterülete, addig az évszázadok óta stabil és „identitásbiztos” svédeknél jóval kevesebb „látványos és nagyszabású” középület épült, viszont az új lakások alapterülete jóval nagyobb volt a finnekéihez viszonyítva.
…Azóta persze a finnek is túlléptek ezen – kérdés, hogy mi mikor tesszük meg ezt?
Ha a hiperhíd megáll, mint üzleti vállalkozás, ha valóban van fizetőképes ingatlanpiaci igény a Duna felett lebegő plázára, a benne felépülő (nyilván nem olcsó) hotelre, stb., akkor ezt Demján úr finanszírozza a piacról – még így is éppen elég „baráti segítséget” fog számára jelenteni az, ha a főváros és az érintett két kerület „előzékeny” lesz vele és a projekttel kapcsolatban és a szükséges fővárosi és kerületi szabályozásokat viszonylag gyorsan áthajtja. De a gazdaságfejlesztésre szánt Új Széchenyi tervből erre kár „adakozni”!
Utolsó kommentek