HTML doboz
2012.02.07. 20:54 Szerző: Đđ
A leghazugabb mondat
Ma és holnap bizonyára mindenki, aki politikával-politológiával foglalkozik, rá fog cuppanni orbán évértékelőjére: vesézik, elemzik és elvesznek a részletekben… Azonban az egész beszéd nem ér annyit, hogy érdemes legyen megpróbálni azt összevetni a valósággal…
…Kivéve a beszéd egy mondatát!
Abban az egy mondatban ugyanis benne van a Nagy Magyar Tévedés és Önáltatás – és amíg ez a mondat fejezi ki a magyar társadalom többségének önképét, addig ez egy reménytelen társadalom marad. Az inkriminált mondat a következő:
„…rosszabbul állunk annál, amire a munkánk és a tehetségünk alapján jogosultak lennénk.” (…És ezután még ragozta is a miniszterelnök: „A magyar mozgatórugó az, hogy bántja az igazságérzetünket a sorsunk… A magyarokat az viszi előre, hogy meg vannak győződve arról, hogy ennél jobbat érdemelnek.”)
Nem, viktor: ez az ország és ez a nép éppen úgy áll, ahogy dolgozik!
Fejtsük ezt ki részletesen!
A munka a magyarok többségének fejében azt jelenti, hogy baromi erővel, fárasztóan és sok ideig, önkizsákmányolva, napi tizenórákban csinál valamit. Ezzel szemben a modern világban nincs egyértelmű kapcsolat a munka (fizikai) nehézsége, a munkahelyen/munkával töltött órák száma és az adott gazdaság/társadalom „jóléte” között. (Jól szemlélteti ezt az alábbi forrás: http://macromon.wordpress.com/2011/12/12/italy-works-over-20-more-hours-than-germany-and-france/ Látható, hogy pl. az olaszok 25%-kal többet dolgoznak (munkaórákban mérve), mint a németek – és mégis: ez utóbbiak gazdasági ereje és jóléte messze meghaladja az előbbiekét…)
A modern világban a munka hatékonysága, termelékenysége, a technológiai színvonal és a szervezettség az, ami igazán számít. Ezeken a területeken Magyarország jelentős lemaradásban van. Amikor orbán ma arról szónokolt, hogy „…a munkánk alapján…”, akkor itt megfeledkezett a munka minőségi faktorairól. (Vagy: nem is ismeri azokat!) Megmaradt a munka fentebb leírt „magyar elképzelésénél” és ami még ennél is nagyobb baj: hagyta, hogy a magyarok is megmaradhassanak ennél a munkafelfogásnál! Pedig neki miniszterelnökként épp az (is) lenne a dolga, hogy szembesítse az országot a téves elképzelésekkel és új, helyes definíciók alapján segítsen újjászervezni a gazdaságot.
…Igen, a magyarok „sokat dolgoznak” – de ez éppen fejletlenségünk és szervezni nem tudásunk jele. Erre „többletelismerést”, többletjólétet alapozni nem lehet. És aki azzal áltatja országa népét, hogy mégis, az épp országa fejlődésének akadályozója.
orbánék azt mondják, hogy „újjászervezik” az országot – de az nem újjászervezés, ha megmaradunk/meghagynak minket a régi tévedéseinkben. Mit tett eddig orbán és kormánya azért, hogy a magyarok hatékonyabban dolgozzanak? Semmit. Még személyes példát sem mutattak erre, hiszen az utóbbi bő másfél év kormányzása minden volt, csak jól tervezett, jól szervezett és hatékony nem!
„…bántja az igazságérzetünket a sorsunk” – mondja orbán és mondják vele még számosan honfitársaink közül. Csak ne feledkezzünk meg arról, hogy az utóbbi 22 szabad évünkben sem tettünk meg semmit annak érdekében, hogy szembenézzünk a hiányosságainkkal és hogy ebből levonva a tanulságokat, változtassunk önmagunkon. Ugyan miben van nekünk „igazunk”, amikor a sorsunk miatt hőbörgünk? Mit adunk mi a világnak, ami az átlagból kiemelkedő teljesítmény lenne? Vannak-e a világban mindenütt elismert termékeink (ha már orbán a „tehetségünket” is emlegette)? Vannak-e magyar „világbrandek”? Nos, talán egy-kettő – azok is igen speciális területeken. Ha megállítjuk az utca emberét és valóban (nem csupán „legendáinkban” kiváló) magyar termékek iránt kérdezősködünk, hamar kiderül, hogy egyszerűen nem fog tudni a jóember ilyeneket mondani. A „kiváló magyar mezőgazdasági termékek”, akár a szalámi is csak azok szemében világverő, akik nemigen járnak nyugat-európai üzletekben és nem ismerik az ottani termékek színvonalát. Ők talán el is hiszik azt, amit orbán nemrég egy másik, a Darányi-tervet bejelentő beszédében emlegetett, hogy „a Magyarországra érkező külföldi élelmiszerek ipari hulladékok csupán”…
Mindez megmutatja, mit ér az a(z időben valóban nem kevés) „magyar munka”: nem ér annyit, hogy annak produktumai jó cserealapot képezhessenek a világpiacon – enélkül pedig hiába verjük a világ asztalát, hogy „Jólétet ide nekünk, de izibe’, mert megérdemeljük!”
orbán mai beszéde egy teljesítményképtelen ember önfelmentő dumája volt, semmi egyéb. Egy olyan emberé, akinek a valóságban semmi sem sikerült – éspedig nem azért, mert a világ összefogott ellene, hanem azért, mert rosszul, átgondolatlanul cselekedett és ezért csupa értéktelen dolgot csinált.
…Volt már büszke nép a világtörténelemben, amely egyszer csak szembesülni volt kénytelen azzal, hogy munkája immár kevesebbet ér a világban, mint azt addig hitte. Ez a nép a japán volt, a XIX. század végén. Ott is akadtak „szabadságharcolók”, akik inkább bezárkóztak volna ez elől az igazság elől a „hagyományok” világába… De volt egy nagy különbség: a japán mentalitás mindig is teljesítmény- és minőségcentrikus volt: ha hibázott, igyekezett a hibát kijavítani és nem méltatlankodott. Ha a saját munkájánál jobbal szembesült, igyekezett a jobbat eltanulni – és aztán továbbfejleszteni. Odalett ezzel a nemzeti öntudat? Csorbult a nemzeti büszkeség? Fenét: fejlődött és megerősödtek annak alapjai!
Miért nem tudunk mi ebből tanulni? Miért van nekünk olyan miniszterelnökünk, aki nem erre az útra terelget minket? Mit gondol ez a miniszterelnök? Hogy majd megint „lekalandozzuk” Európát? Értem én, hogy orbánt frusztrálják Európa és a világ sikeres hatalmai, valamit a saját és országa fogyatékosságai – de nem az lenne a jobb, ha megpróbálná a japánok példáját követni?
De a „magyar tehetség” is megér néhány mondatot. A magyar köztudatban tehetséges nép vagyunk – és még pl. Fukuyama is így fogalmazott a minap: „…ez egy kis ország, amely aránytalanul sok nagy fizikust, matematikust, zeneszerzőt, művészt, írót és értelmiségit adott…” (http://hvg.hu/itthon/20120206_fukuyama_valasz_magyarorszag). Ám az egyes polgáraiban meglévő tehetségért cserébe csak akkor „érdemel többet” egy nép, ha ez a tehetség az adott nép alkotta társadalomban érvényesülhet. Ha nincsenek kontraszelektált elitek, amelyek – védvén saját pozícióikat – „zárnak”, ha kiugró tehetséggel találkoznak. Nálunk vannak ilyen erős szakmai elitek – pl. a magyar felsőoktatás és tudomány igen jelentős „bástyáit” éppen ilyenek „védik”. Aztán: az is kell a tehetséggének „termelőerővé alakításhoz”, hogy legyenek az adott országban jól szervezett tehetséggondozó pályák… Az új közoktatási törvény pedig a még meglévőket is szétveri. Továbbá: a gazdaságban létezniük kell a versenyszférában jól szervezett, magas munkakultúrát igénylő vállalkozások, ahol a tehetségek „rendszerbe szervezve” dolgozhatnak… Miniszterelnök úr, hogyan áll Magyarország e területeken? Megmondjuk ön helyett: úgy, hogy tehetségeink jelentős része már generációk óta külföldön érvényesül, ott válik „jólétfokozó erőforrássá”…
…Orbánt beszéde alatt közrefogták a „Magyarország megújul”-feliratok: előtte és mögötte/felette is volt egy-egy. De az az egyetlen mondat, amiről ez a poszt szólt, mindenféle megújulás lehetőségét lenullázza: aki miniszterelnökként képes „nagy nyilvánosság előtt” ezt a mondatot elmondani, az személyében akadálya mindenféle valóságos, vagyis a teljesítőképességünkben megnyilvánuló megújulásnak! Magyarország onnantól kezdve újulhat meg, ha eleve az újat képviselő, azt személyükben hordozó politikusok kerülnek (végre-valahára) az élére.
Beszéde végén orbán Wayne Gretzkyt idézte: „Ne oda korcsolyázz, ahol a korong éppen van, hanem ahol lesz!" – nos, mi már azzal elégedettek lennénk, ha végre rájönnénk, hogy megfelelő korcsolyatudás nélkül nem érvényesülhetünk a pályán!
2012.02.05. 21:14 Szerző: piefke
Gyerekek a homokozóban
„Persze tudom én, hogy mi lett volna a legjobb: ha én is kivégeztetem a magas rangú tiszteket, ahogy Sztálin!”
Hitler monológja Bukás c. filmből - 2004
Ha nem lenne Gyurcsány Ferenc, akkor ki kellene őt találni! Gyurcsány Ferenc személye igazi kincs a magyar politikum számára: a vele kapcsolatos polémia apropóján ugyanis fel lehet vetni nagyon fontos, döntő jelentőségű kérdéseket, meg lehet vizsgálni a magyar közéletet és társadalmat jellemző valódi összefüggéseket és be lehet mutatni azt, hogy mindezekről milyen tévesen gondolkodik akár a magyar politikai elit, akár maga a társadalom.
A Jávor Benedek és Gyurcsány között folyó „nyíltlevelezése” is éppen ezekkel a téves – vagy esetleg megtévesztő – gondolatokkal van tele. A Jávor-féle válaszlevél (https://www.facebook.com/notes/j%C3%A1vor-benedek/v%C3%A1lasz-gyurcs%C3%A1ny-ferencnek/322155004492638) valóságos állatorvosi lova ezeknek – tanulságos ezét végigelemezni azt! Azért is fontos ez, mivel ezek a tévedések, hibás, felcserélt gondolatmenetek uralják a mai magyar politikai közgondolkodást is és így – ha nem tesszük a helyükre őket – a jövő magyar politikai cselekvéseit is szükségképpen fogják tévútra vinni. Amikor tehát a Jávor (és Gyurcsány) által a múltat boncolgató polémiával foglalkozunk, akkor nem megyünk szembe az előző posztunkkal, amelyben épp az örökös múltmarcangolást kifogásoltuk. Éppen azért igyekszünk elhelyezni a valóságban a két úr által megfogalmazottakat, hogy a jövőben még egyszer ne legyünk hülyék…
Már az elején bizonyos erkölcsi dilemmákat fogalmaz meg és szerinte azokra Gyurcsány „rosszul válaszolt”. Jávor szerint: „Ez hozzájárult a magyar demokrácia erkölcsi alapjainak felőrlődéséhez, ezen keresztül a harmadik köztársaság bukásához.”
A valóságban az a helyzet, hogy nem kellett „felőrölni” a magyar demokrácia alapjait – ugyanis éppen az (volt, van, lesz) a baj, hogy nincsenek igazi, a magyar közmentalitásban gyökerező alapjai itt a demokráciának. A demokrácia ugyanis egy mentalitás, nem pedig csupán egy vágyott/kihirdetett államberendezkedési forma. És a magyar mentalitást nem változatta meg egy csapásra 1989 – korábbi korszakainkban pedig esély sem volt arra, hogy demokrata szemléletmód alakulhatott volna ki a magyar nép széles tömegeiben. A demokrácia itt mindig is az elit egy részének „hobbija” volt – a demokrácia egyik lényegi elemét adó (köz- és egyéni) szabadság fogalma pedig keveredett (vagy inkább felcserélődött) a nép érzéseiben a függetlenséggel (pl. Habsburgoktól, szovjetektől, vagy épp most aktuálisan a nyugattól). Azzal viszont nemigen számolt a magyarság, hogy a függetlenség lehetősége következtében előállt önálló döntési lehetőséggel mit is jelent jól, helyesen élni? Hogyan kell ezt csinálni? Mi a jó döntés „helyes algoritmusa”? Mire célszerű a közügyekben való döntés során tekintettel lenni? Hiszen még a magándolgaikban sem képesek sokan helyes, a következményekkel számoló módon dönteni – akkor a közügyekben ugyan hogyani is menne ez nekik?
Ebből következik, hogy „a harmadik köztársaság bukása” sem néhány ember néhány rossz döntésének következménye volt – jól is néz ki az a „stabil demokrácia”, amely megbuktatható így! Éppen az (lenne) az igazi, tömeges demokrata közmentalitás jele, ha az efféle kisiklások után a rendszer automatikusan, gyorsan korrigál – ez nálunk messze nincs így…
A demokrácia erkölcsi alapjait tehát nem helyreállítani kell (ahogy Jávor írja), hanem megteremteni – és ez nem jelent mást, mint épp az együttműködést, hiszen a demokrácia működése a közösséghez tartozók közös célok érdekében való célszerű együttműködésében mutatkozik meg…
…De menjünk csak tovább, boncoljuk tovább a lovat!
Szó esik a pártfinanszírozásról, a hozzá kapcsolódó és az egész társadalmat és gazdaságot átszövő korrupcióról, valamit arról, hogy Gyurcsánynak szándékában állhatott ennek felszámolása. Jó, ha tudjuk, hogy ez a „rendszer” a teljes magyar politikai szisztémát jellemezte, 1990-től egészen máig. Következik ez egyfelől a fentebb említett mentalitásbeli demokráciahiányból, másfelől pedig a magyar társadalom őszintétlenségéből, irigységéből és az e kettő alapját adó frusztráltságából. Egy sikertelen társadalom sok-sok magát vesztesnek érző tagja nem szeret szembesülni bizonyos igazságokkal, mivel az „igazság” számára a mindennapokban azt jelenti, hogy „Te alul vagy!”. Ehhez képest a szemében „nem dolgozó” politikusok „rengeteget keresnek”. „Nem dolgozónak” azért tekinti őket, mert – demokrata ösztönök híján – nem fogja fel, hogy mit is jelent egy korszerű állam irányítása, hogy ez a társadalom egyik legnagyobb felkészültséget igénylő és egyik legfontosabb munkája – ebből következően logikus lenne, hogy a politikusok meg is kaphassák ennek ellenértékét, éspedig legálisan. Egy olyan társadalomban, amelyben sosem volt jelen az önigazgatás, nem érzékelik a tömegek ezt… És ezért „kidobott pénznek” érzik a politikára, a demokratikus államműködésre és a politikusok zsebébe jutó pénzt. Népszerű, ha valaki „minimálbéres parlamenti képviselőket” emleget – az viszont „gazember”, aki nyíltan beszél e kérdésben a valóságról.
Ezzel a szemléletmóddal maximálisan visszaélt az a politikai elit, amely nem is törekedett társadalmi szemléletváltásra. Éspedig azért nem törekedett arra, mert azzal szükségképpen együtt járt volna az is, hogy a legrátermettebbek jussanak a vezető pozíciókba, ők döntsenek a köz – és a közpénzek – dolgában. Ezzel pedig a – bizony, nem éppen a legrátermettebbekből kikerülő – politikusaink mehettek volna a fenébe…
A képlet ezek alapján: a társadalom jelentős többsége nem értette, miért fontos a demokráciában az átláthatóan finanszírozott politika, a hatalmon lévő politikusok (legtöbbje) pedig, hatalomban akarván maradni, nem is akarta erről felvilágosítani a társadalmat ennek fontosságáról.
…Na, ezzel kellett volna Gyurcsánynak egycsapása leszámolnia! Egy olyan csapat élén kellett volna megváltoztatnia a rendszert, amelynek tagjainak ez igen komoly személyes pozícióbeli és anyagi áldozatokkal járt volna. Ezek az emberek gyakorlatilag azért voltak vezetők, azért csinálták az egészet, hogy élvezhessék annak előnyeit – nyilván ők sem voltak demokraták, a demokrácia csupán hatalomtechnikai eszköz volt legtöbbjük számára. …De éppen ez volt a helyzet az ellenzék soraiban is. Annak a „könyörtelenségnek”, annak a mindent uraló vágynak, amivel ismét meg akarták szerezni a hatalmat, nagyon hasonló indítékai voltak – talán csak abban „haladták meg” ezt, hogy nekik (orbánnak és társainak) komoly személyes-személyiségbeli késztetései is voltak.
A Gyurcsány-korszakot tehát alapvető cselekvési dilemmái jellemezték:
· Lehet-e modernizálni olyan szövetségesekkel és támogatókkal, akiknek „nettó”, személyes érdekei ellentétesek a modernitás által alapvetőnek tekintett teljesítményalapúsággal?
· Vezetheti-e úgy valaki a modernizációt, hogy közben ő is a meghaladni akart múlt „terméke” és ő maga sem alapvetően képes igen fontos területeken meghaladni a múltat fejben?
· Mi a teendő akkor, ha fennáll a veszélye annak, hogy egy, még nála is sokkal kevésbé a modernitásban gondolkodó erő – és annak vezetője – kerülhet hatalomra, ennek összes, az országra és a társadalomra nézvést tartósan negatív hatásaival?
A kérdés tehát az, hogy volt-e lehetőség olyan módon cselekedni, politizálni ebben az időben, hogy az valós sikerre vezessen?
Gyurcsány csak egy dolgot tehetett volna, hogy mindezt (a saját csapatain belüli ellenállást, a tisztátalan pártfinanszírozást és a „mindenre elszánt ellenzéket”) sikerrel számolhassa fel – és ha úgy vesszük, „válaszolt rosszul”ebben a dologban: miniszterelnöki hatalmát és 2006. nyár eleji vitathatatlan népszerűségét maximálisan kihasználva radikálisan el kellett volna távolítania mind a hatalom közeléből, mind pedig a „visszavágás” lehetőségétől mind pártbeli, mind pedig ellenzéki ellenségeit. Ez, nyilván, sokak „demokrata ízlését” sértette volna – ugyanakkor (legalábbis elvileg) e személyek „korrupciós előélete” biztosított volna (büntetőjogi) eszközöket erre. A tömegek szemében népszerű lett volna a dolog: „korrupt politikusok a börtönben”. (Valószínűleg még az ellenzék híveinek egy része is támogatta volna ezt…)
El lehet gondolkodni azon, hogy egy igen kevéssé demokrata érzésű társadalomban a valódi demokrácia fejlődését önérdekeikből akadályozók hatalomból való eltávolítása miféle eszközökkel történhet – ebben nem is akarok most állást foglalni. Az tény, hogy hiba, ha valaki „abszolúte demokratikusnak” tekinti a magyar társadalom mentalitását és ebből kiindulva von le következtetéseket, ítél meg tetteket. (Ez jellemezte többek között Sólyom László akkori köztársasági elnököt is – erről korábban írtunk már: Sólyom László öngyilkos lett! - http://progressziv.blog.hu/2010/07/01/solyom_laszlo_ongyilkos_lett)
Azon is el lehet gondolkodni, hogy (amint Jávor fogalmaz) „egy ilyen szándék megvalósításához alkalmas út[-e], ha egy olyan pártnak az élén jut el a hatalomba, amelyik súlyosan felelős azért, hogy a demokráciánkat bemocskolta a korrupció és megbénította a pártokat finanszírozó klientúragazdaság.”? Az tény, hogy azon az úton, amely egy ilyen pártban el lehet jutni a hatalom csúcsára, magának a csúcsra igyekvőnek is számos elköteleződést kell vállalnia. Ám ha kellően merész, akkor a hatalom birtokában képes lehet ezektől megszabadulni – és kikerülni azt, hogy azok, akikkel „leszámol”, akár megelőzésképpen, akár bosszúból felhasználhassák ellene korábbi „ügyeinek” dokumentumait. Ne feledjük: egy „naiv lelkű” nép könnyen odaáll egy „hős” mellé!
Talán örök kérdés, hogy egy demokratának hogyan kell viszonyulnia mások antidemokratikus attitűdjéhez: erkölcsi kötelessége-e mindenképpen megmaradni a maga elveiből következő gyakorlatnál, vagy ezzel épp hibát követ el? Jávor így fogalmaz:
„A demokrácia erkölcsi hitele szempontjából nem az az igazán végzetes tragédia, hogy egy miniszterelnök ilyen dilemmával szembesül, és azt rosszul dönti el, hanem az, hogy amikor ez kiderül, ő és politikai közössége úgy tesz, mintha ez elfogadható lenne. Ön úgy akarta megnyerni a 2006-os választást, hogy a választókat megfosztja attól is, hogy meg tudják ítélni, akarják-e azt, ami az Ön győzelme után következik, és attól is, hogy reálisan tudják értékelni annak a ciklusnak a kormányzati teljesítményét, aminek a végén már Ön volt a kormányfő. Ez szöges ellentétben áll a közösségi önrendelkezés ideáljával, amelynek a (mégoly tökéletlen) megvalósítását a demokrácia szolgálja.”
Ez ismét az a fajta, a magyar társadalom demokráciaérettségét tükröző, tehát téves szemléletmód, amelyről fentebb írtunk, Sólyom kapcsán is, és amely olyannyira jellemzi értelmiségi köreink egy részét. Valami nem létezőt létezőnek feltételezni, attól működést elvárni és erre stratégiát, vagy akár erkölcsi elvárásokat alapozni: súlyos következményekkel jár. Ha van valami, ami lehetővé tette Magyarországon az antidemokratikus erők megerősödését, azt, hogy átvehessék a társadalom, a közbeszéd tematizálását és mára szinte abszolút hatalomra tehessenek szert, éppen ez a fajta „naivitás & nagylelkűség-kombó” volt!
…Azért is fontos e kérdés, hogy reálisan láthassuk a magyar „létező jobboldallal” való alapvető együttműködés reális lehetőségét – vagy éppen lehetetlenségét. Jávor ugyanis ezt írja:
„Mindez megszerezte azt az élményt a jobboldali demokratáknak, hogy a demokrácia alapjait érintő, meglehetősen egyértelmű kérdésben nem számíthatnak a másik oldalon álló demokratákra.”
Itt ismét egy tévedéssel kell szembesülnünk: a magyar jobboldali nem olyan jobboldali, mint nyugat-európai társai. (Mint ahogy a magyar baloldali sem azonos ottani „elvbarátaival” – hogyan is lehetne az, hiszen egészen más helyzetben szocializálódott. Rákosi és Kádár nagyon különböztek Williy Brandtól – „leszármazottaik” is legalább annyira különböznek…)
A magyar jobboldali nem a saját, konzervatív, polgári elveinek jóságáról van meggyőződve, hanem arról, hogy „Ha a kommunisták vannak hatalmon, az szörnyű!”. Elvették a komcsik, a nagyszülők magántulajdonát, tönkretették egzisztenciájukat – és persze megszüntették azok privilegizált társadalmi pozícióját. Jobboldaliságuk tehát azt jelenti, hogy (ismét) a kivételezett társadalmi csoportokhoz akarnak tartozni. Egyáltalán: azt szeretnék, ha ők, a „jobb emberek” lennének a kivételezettek. Hogy aztán ezt a bizonyos „jobbság” azt jelenti-e, hogy ők a teljesítményversenyben is jobbak-e, vagy csupán azt, hogy jobbak az összeköttetéseik, más lapra tartozik… (Megjegyzés: nem véletlen az, hogy hiányzik az igazán magas szintű magyar jobboldali-konzervatív filozófia, politológia: ehhez ugyanis jóval több kellene, mint a puszta vágy a hatalomra és a kivételezett státuszra – vagy éppen arra, hogy a jobboldali elit korlátozatlanul érvényesíthesse a saját kontraszelekcióját a társadalomban…)
Mindezekből következik, hogy a magyar jobboldal szemléletmódja nem demokratikus – sokkal inkább „arisztokratikus”. (Még akkor is ez a helyzet, ha egyes, az átlagból kiemelkedő képviselői mélyen meg is vannak győződve arról, hogy ők igazi demokraták – hiszen az igazi demokrataság mindenkor cselekvő, sohasem „doktriner” és nem keveri össze a saját társadalmi vágyait a társadalom valós igényeivel…). Így „a demokrácia alapjait érintő, meglehetősen egyértelmű kérdésben” (id.: J. B.) nem is biztos, hogy együtt akarnak működni a „baloldaliakkal” – hiszen egyrészt félnek tőlük, az ő hatalmukat „felfordulásként” élik meg, másrészt lenézik őket.
Ezzel mindenképpen számolnunk kell - és számot kell vetnünk ennek a Nagy Társadalmi Összeborulás esélyeinek latolgatása során is! És ha ezt tesszük, akkor beláthatjuk, hogy itt nem (úgy) működnek azok a közös, demokrata alapokból kiinduló egyetértési-együttműködési mechanizmusok, mint a nyugat-európai társadalmak és politika esetében – és ahogy demokrata körökben ezt szeretné(n)k. Amit erről Jávor gondol, az merő naivitás.
Ha ezt a fajta jobboldaliságot figyelembe vesszük, akkor máris láthatjuk, hogy a 2006. őszi történések során szükségképpen és szétválaszthatatlanul keveredett a „sima” és az „erőszakos” jobboldali attitűd – hiszen ezek az egyes fejekben is keverednek. Aki jobboldali, az az őszödi beszédet meghallván azonnal igazolva érezte magában azt a hitét, hogy „A balosok hatalma rossz!” …És ezek az emberek ma sem tudják elképzelni, hogy ne „közülük valók” vezessék ezt az országot. Bennük erősen összekapcsolódik a „nemzeti-jobboldaliság” és a „jó élet” – hiszen amikor ők (vagy őseik) jól élhettek, akkor rendre nemzeti-keresztény, jobboldali vezetés alatt állt az ország… A magyar jobboldal nem is akar együttműködni a társadalom rajta kívül álló részével – uralni akarja azt! Innen és ebből ered antidemokratizmusa is – és ezzel is számot kell vetnünk, ha politikai szövetségi elképzeléseket dédelgetünk…
…2006-ban a magyar progresszió csapdahelyzetbe került – és ott van ma is, ezért olyan erőtlen! „Kötik” a saját ideáljai, politikai elvei, a demokratizmusa (…vagy az, hogy annak gondolja magát) és így, ebben az állapotában kell megküzdenie a politikai hatalomért, elképzelései érvényre juttatásáért és a magyar demokráciáért. Önmagát elemzi, önmagával harcol, mindet úgy, hogy tulajdonképpen nincs is tisztában önmagával. Furdalja a lelkiismeret, hogy nem képes betölteni társadalmi szerepét és frusztrált emiatt. Frusztráltságát pedig úgy próbálja megszüntetni, hogy a saját térfelén próbál hegemóniára szert tenni.
Ha a (nevezzük így) progresszív politikai oldal demokratikus és ezáltal sikerre képes magyar társadalmat akar, akkor nem az a kérdés, hogy vajon melyik levitézlett, vagy doktriner, vagy éppenséggel naiv csoportja „győzedelmeskedik”, hanem az, hogy lesz-e olyan erő ezen az oldalon, amely érti a magyar társadalmat és képes e társadalom számára valódi megoldásokkal előállni.
Ma nincs ilyen erő… És mindaddig nem is lesz, amíg csupán a belharcokkal foglalkozik itt mindenki, amíg a gyerekek csak egymásra hányják a homokot a mi kis demokrata homokozónkban...
2012.02.02. 22:35 Szerző: piefke
Maurocordato igazsága
„A múltakon ne tépelődjék, a jelenről gondoskodjék maga, a jövőt pedig bízza istenre.”
Alessandro Maurocordato portai főtolmács válasza Thököly Imrének, mikor az a támogatását kérte – 1682.
Van egy rossz magyar szokás: amikor cselekedni kellene a jelenben, akkor is folyvást csak valami múltbeli harcot vívunk fejben tovább. Mintha ezt a népet sokkal jobban érdekelné az, hogy ki mit csinált jól – vagy még inkább rosszul – a múltban, mint az, hogy mit tehetnénk a jelenben a sikeres jövőnkért. Mintha nem tudna ez a nép szabadulni attól a kényszerképzettől, hogy mikor, ki és mit rontott el és miért alakulnak rendre szerencsétlenül a dolgai…
Ezt látjuk ezekben a napokban is: egymás után és egymásra felelve jelennek meg írások arról, hogy ki mit gondol a rendszerváltás óta eltelt 22 évről – de különösen 2006-tól és -ról - és arról, hogy abban ki mikor nem viselkedett kristálytiszta demokrataként és öntelten hazafiként. Ki mit lopott és melyik oldalon. Ki miféle összeköttetések révén tett szert egykori állami vagyonra. Ki kinek és miért nem képes „megbocsátani” és kinek miért kellene bocsánatot kérnie.
A vita szubjektív: nem az igazságot keresik a legtöbben, hanem „a bűnöst”. Úgy csoportosítják a tényeket, ahogy azt „a maguk igaza” megköveteli. Ha a vitapartner tényeket, érveket sorol, nemigen reagálnak azokra érdemben – ritka, magányos kivételektől eltekintve – hanem vagy kussolnak, vagy úgy tesznek, mintha a tény nem létezne és a vele kapcsolatos kérdés el sem hangzott volna az ellenfél szájából. Mintha úgy éreznék sokan, a legtöbben a vitatkozók közül, hogy nem a tények és az objektivitás a fontos, hanem az, hogy igazolják a maguk álláspontját. Sok esetben már „toposszá vált” szlogeneket ismételgetnek, kiragadva a valós összefüggésekből. És úgy viselkednek sokan ebben a vitában, mintha az ellenfél megbocsáthatatlan „eposzi bűnök” elkövetője lett volna a múltban – mintha az illető múltja csakis bűnök egybefüggő láncolata lenne – és mintha ők, akik e bűnöket felemlegetik, olyan erkölcsiség birtokában lennének, amely megfellebbezhetetlen bírói tekintéllyé magasztosítaná őket… Úgy beszélnek ezek a „bírák”, mintha bennük nyoma sem lenne annak a magyar gondolkodásmódnak, amely pedig – szocializációs hatásként – bizony ott van mindenkiben, aki Magyarországon nőtt fel, magyarok között. Ezek – az önzés, a következetlenség, az erőszakosság, az intolerancia – rendre csak az ellenfélnek kipécézett személyekben vannak meg, persze…
…Biztosan sokaknak leesett már, hogy a napokban kibontakozó, Gyurcsány Ferenc „elfogadhatóságával” foglalkozó polémiáról jutottak ezek a gondolatok az eszembe. Kezdte Jávor Benedek, folytatta – a személyes megszólíttatás jogán – maga Gyurcsány, nyílt levelet fogalmazván Jávorhoz (Levél Jávor Benedeknek - http://www.facebook.com/pages/15-legnagyobb-baki-a-filmekben/267684323275495#!/notes/gyurcs%C3%A1ny-ferenc/lev%C3%A9l-j%C3%A1vor-benedeknek/338110256221443). Aztán beszállt a vitába az élelmiszeripar is – akarom mondani a (boldogok a) sajtkészítők (Nyílt levél Gyurcsány Ferenc úrnak - http://boldogokasajtkeszitok.blog.hu/2012/02/02/nyilt_level_gyurcsany_ferenc_urnak?utm_source=ketrec&utm_medium=link&utm_content=2012_02_02&utm_campaign=index).
Gondolom, lesz még folytatása ennek a vitának – és talán ennek során az igazság is kiderül, legalábbis azok számára, akik valóban arra kíváncsiak. (Megjegyzés: egyébként már ki is derült – tehát ez is azt igazolja, hogy itt korántsem arra hajt mindenki!) De félek, az országnak most nem arra van szüksége, hogy múltbéli dolgokon való polémia kösse le azok szellemi energiáit, akiktől pedig a helyzet cselekvést kívánna! Aki politikával foglalkozik, annak lehetőségekkel, stratégiákkal, erőforrásokkal, teendőkkel, szerveznivalókkal kell foglalkoznia - ami volt, az a történészekre tartozik. A politikusok foglalkozzanak a jelen lehetőségeivel és feladataival! És ha jól foglalkoznak – foglalkozunk- a jelennel, akkor nem is kell mindenben megfogadnunk a posztot bevezető Maurocordato-idézetet: akkor a jövőt sem kell csupán az istenre bíznunk!
…És persze: Gyurcsány Ferencre sem kell rábíznunk a jövőt – de nem azért, amit tett vagy nem tett vagy éppen elmulasztott 2004 és 2009 között, hanem azért, amit ma nem tesz meg. Nem nyitja ki az általa létrehozott, szervezett és irányított pártban a teljesítményversenyt – hanem „régi társaival” akarja megoldani azokat a feladatokat, amelyeket ezek az emberek a múltban, hatalmuk teljében se nem tudtak, se nem akartak megoldani. Nem Gyurcsány Ferenc múltbeli demokrataságával van gond, hanem azzal, hogy most sem viselkedik úgy, mint aki bízik a demokrácia legalapvetőbb funkciójában: hogy a legjobbak léphetnek az élre.
Aki valamit számon akar kérni Gyurcsányon (vagy akár a szocikon), annak ezt kell számonkérnie – de hát ez éppenséggel számonkérhető magukon a számonkérőkön is! Vajon az LMP meghívta már Magyarország legjobb szakembereit, hogy azok hozzák létre azt a politikai programot, amely nem csupán részigazságokból indulna ki? Szó sincs róla – csak a maguk belső bizonytalanságaival vannak elfoglalva. De amíg ez így lesz, addig éppen velük kapcsolatban (is) fel lehet vetni a kérdést, hogy egyáltalán érdemes-e velük szövetkezni, lenne-e ennek haszna a Fidesz utáni, a jelenleginél minőségileg sikeresebb kormányzás szempontjából? Mert más nem számít, ha szövetségeseket mustrálgatunk: nincs, nem lehet más szelekciós szempont!
Ismétlem: nem arra vagyok kíváncsi immár, hogy ki mit tett volna valakinek a helyében évekkel-évtizedekkel ezelőtt. Ami érdekel, az nem más, mint hogy a „beszélő”, a „véleményformáló” most és a jövőben mit tenne és miért éppen úgy. …És a magyar választópolgárok is akkor járnak jól, ha erre kíváncsiak!
…És ha majd már megcsináltuk a sikeres Magyarországot, ha már új pályára állítottuk a magyar társadalmat, és ha már elindultunk egy, a jövőnk szempontjából szerencsésebb közmentalitás felé és nyugdíjban leszünk, akkor majd foglalkozhatunk a múlttal is: elolvassuk a Gyurcsány által (az őszödi beszédében beígért) „kibaszott jó könyveket” - és persze elolvassuk majd az erre adott ellenválaszokat is!
2012.02.02. 16:28 Szerző: Đđ
Az igazi ellenzéki összefogás
„Azt gondolom, hogy a jobboldalnak érdemes megvitatnia ezt a kérdést a következő időszakban, hogy hosszabb távon, tizenöt-húsz év távlatában milyen politikai erőtérben látja az ország érdekeit leginkább biztosítva. Jómagam ebben a vitában azt javaslom, hogy az állandó harcra berendezkedett politika helyett az állandó kormányzásra berendezkedett politikát válasszuk, ne a másik féllel folytatott folyamatos és állandó küzdelem határozza meg gondolkodásunkat, hanem bizonyos nemzeti ügyek meggyőző erejű képviselete. Természetesen verseny lesz, és a végén a választók fognak dönteni. A kérdés csak az, hogy milyen alternatívát kínálunk. A kétpártrendszer folytatását egy duális erőtérben állandó értékvitákkal, vagy azokat megfelelő helyre irányítjuk, és egy nagy kormányzópártra jellemző, állandó kormányzásra törekvő politikai erő magatartását, céljait jelenítjük-e meg a közvéleményben.”
Orbán Viktor beszéde a kötcsei Polgári Pikniken – 2009. szeptember 5.
Mióta a múlt hétvégén az LMP sehogyan sem döntött a „létező baloldallal” való esetleges összefogásról és Jávor Benedek az önálló megmérettetés fel kezdett tendálni, elindult a találgatás: vannak-e esélyei az ellenzéknek 2014-ben, vagy jobb, ha már előre belenyugszanak az esélytelenségbe?
Véleményem szerint nem az az igazi, a helyes kérdés, hogy melyik ellenzéki párt mit gondol magáról, a többiekről és a teendőkről, hanem az, hogy a nem Fidesz- és nem is Jobbik-párti szavazók mit gondolnak, mit várnak és mit tesznek? Az igazi, döntő kérdés az ő „koalíciójuk”.
Ahogy hallom az ellenzéki pártok és mozgalmak megnyilatkozásait, az a határozott benyomásom, hogy ezek nem a magyar társadalom valóságában élnek, hanem vagy az ideáljaik, vagy a reményeik, vagy a megszokásaik világában. Nem abból indulnak ki, hogy mire lenne szükség és lehetőség ebben az országban, hanem abból, hogy ők mit szeretnének.
Intő jelnek kellene lennie számukra annak, hogy az elmúlt időszak iszonyatos Fidesz-amortizációjából ők semmit sem profitáltak: ez azt jelenti, hogy a magyar választópolgárokat egyszerűen nem érdekli az, ami ma „ellenzéki kínálatként” az étlapon áll. Vannak ugye a törzsszimpatizánsok, akik bármi áron kitartanak pártszerelmeik mellett – de gyakorlatilag senki sem csatlakozott az elmúlt évben hozzájuk.
Írtunk már arról, hogy az ellenzéki erők (talán) egyszerűen csak kivárásra játszanak (Naptár 2012-re - http://progressziv.blog.hu/2011/12/31/naptar_2012_re): arra várnak, hogy 2014-re a választók többsége annyira le akarja már váltani a Fideszt, hogy majdcsak választ valakit, akire szavaz (bár igazából nem tartja alkalmasnak az ország vezetésére). És akkor, nem sokkal a választások előtt, amikor már a közvélemény-kutatások nagyjából mutatják a támogatási százalékokat, majd leülnek, alkudoznak egy kiadósat és összeerőltetnek majd egy közös választási listát… Hiszen ők is tudják, hogy külön-külön be sem jutnak a parlamentbe – arra pedig szükségük van a fennmaradáshoz, politikai erőként és (többnyire) személyes egzisztenciális szinten egyaránt. Leülnek majd és előállnak egy „Szavazz ránk a Fidesz helyett!”-listával. Ez a lista tele lesz „vállalhatatlan” alakokkal, akik vagy az elmúlt két évtizedben amortizálódtak, vagy épp a jelenleg futó ciklusban derült ki róluk a politikai impotencia. De nem lesz más – és vagy ők, vagy orbán viktor!
…De térjünk vissza a „választói oldalhoz”! Mit fog és mit tud tenni a választó, akit egyszerűen senki sem szólít meg azzal a pozitív üzenettel, amire vár? Vár tovább – és nem megy majd szavazni? Vagy belemegy a „létező ellenzék” által a fentiekben vázolt „kivárásos taktikába”? Nos, ha maradna a mai helyzet, akkor valószínűleg ilyen és olyan választói döntsek is születnének – ez pedig éppen elég lenne ahhoz, hogy annyira kettéossza a nem a Fideszt és nem a Jobbikot támogató, de nem is „örökpasszív” szavazókat, hogy éppen nem tudja az ellenzék legyőzni orbánékat. Ehhez túl sokan lesznek, akik egyszerűen nem mennek majd szavazni – nem akarván támogatni a számára nem vonzó ellenzéket.
Ebből az következik, hogy a „kivárásos”, orbánék megutálására játszó, ám a szavazókat megszólítani nem tudó ellenzéki stratégia alapjaiban hibás: vele nem lehet győzni! Viszont stabilizálhatja a Fidesz által összehozott politikai berendezkedést, annak összes negatív társadalmi következményével együtt (amelyek között első a kontraszelekcióra alapozott, a teljesítményalapú versengést lefojtó társadalmi berendezkedés).
Ha lesz működőképes és eredményes ellenzéki összefogás, akkor az (most úgy látszik) csak az ellenzéki állampolgárok szövetsége által jöhet létre (hiszen a létező politikai erők egyike sem látszik alkalmasnak pozitív és holisztikus társadalmi és gazdasági programalkotásra). Ám egy effajta szövetségnek nincs hagyománya a magyar társadalomban. Nem szokásosak azok a metódusok, amikkel egy ilyen szövetséget kezdeményezni lehet és fel lehet fejleszteni. Ehhez ugyanis az kellene, hogy ne csupán a saját, mindennapos dolgainkra koncentráljunk és ne tartsuk „eleve reménytelennek” a közös, kitartó cselekvést.
Ha jobban belegondolunk, talán legutóbb 1848-’49-ben volt példa ilyesmire. Sem 1918-’19 „összeomlás utáni káosza”, sem a (valójában csupán) „legendás” 1956 nem jó példa erre. És nem tudom, hogy 160 évnyi, 6-8 generációnyi kihagyás után feléleszthetők-e még az összefogás ösztönei ebben a népben? Rengetegszer csalták meg ezt a népet azzal, hogy „Fogjunk össze – és akkor majd jó lesz!” – és persze nem lett jó, csak azoknak (egy kis időre…), akik ezt a szlogent használták. És: ennek a népnek az a tapasztalata, hogy valami csak abból lehet, amit magának, lehetőleg egyedül csinál-szerez meg – és nemigen vannak ezzel szemben közösségi sikerekre példák a saját, vagy akár a megelőző néhány generáció életéből! (…Még talán a ’60-as-’70-es évek termelőszövetkezeti parasztsága tapasztalhatott meg valami effélét – de azt is csupán viszonylagosan, ráadásul ők a társadalomnak mindössze egy csekély százalékát teszik ki, ráadásul politikailag hagyományosan passzívak is! Ezért komoly, tömeges és most működő társadalmi hatást várni tőlük nem lehet.)
Van még egy akadálya az aktív összefogásnak: az, hogy akik ezt kezdeményezhetnék, mert kellően felkészültek és széles látókörűek ehhez, rendre mind-mind elfoglalt és legtöbbnyire biztos egzisztenciával bíró emberek. „Profik”, akik komoly munkát és időt öltek bele a karrierjükbe, a munkájuk kitölti szinte minden percüket – így ugyan mikor „szervezkednének”? Hiába tudják egyenként, külön-külön, egymástól elszigetelve, hogy „mi lenne a teendő”, ha sem idejük, sem erejük, sem kedvük ezzel „profi szinten foglalkozni” – netán akár (egzisztenciális) veszélyeknek, akár a nevetségessé válásnak is kitéve magukat.
…Lesz-e, lehet-e így valódi, hatékony, győzni és utána sokkal jobb Magyarországot teremteni képes ellenzéki összefogás? Számít-e igazán az eredmény szempontjából, hogy összefog-e az LMP az MSZP-vel, vagy/és a DK-val, esetleg a Szolidaritással? Nem füst és papír-e csupán a fentiek alapján bármi is, amit ellenzéki politikusok, aktivisták és választópolgárok gondolnak erről? Nem arról van-e szó, hogy „összefogás” alatt minden egyes szereplő csak a saját, eddigi játékait szeretné változatlan formában és a régi, jól ismert technikákkal tovább játszani – hátha most sikerül?
Nem látom azt, hogy bárki is tanult volna az eddigi sikertelenségből és hogy bármelyik szereplő (politikusok, aktivisták, választópolgárok) igazán megváltoztatta volna a gondolkodásmódját és a hozzáállását. Mondani, persze, azt mondják – de a cselekedeteken ez semmiben sem látszik!
orbán és a Fidesz-bárók pedig ülnek a hatalomban és kajánul röhögnek! Jól tudják: őket így vész nem érheti! Közeleg a kötcsei 15-20 év…
…A poszt bevezetőjeként orbán elhíresült 2009-es kötcsei beszédéből idéztem, amelyben a „nemzeti jobboldal” által követendő egységes és hosszú távú stratégiáról beszélt. Amit akkor mondott, már a megvalósították – ezek szerint a nemzeti jobboldal képes hosszú távú stratégia mentén egységesen cselekedni, ha érdekei úgy kívánják meg. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért ne lennének erre képesek azok a magyar polgárok is, akik nem egy hegemón, az emberi erőforrásokkal önzőn és pazarlóan bánó Magyarországot, hanem egy sikeres, teljesítményalapú társadalmat akarnak itt látni? Miért viselik el, hogy náluknál sokkal önzőbb és korlátoltabb alakok döntsenek arról, hogy miképpen lehet élni ebben az országban? Miért reménykednek abban, hogy ha nem vetnek véget ennek az egész „nemzeti-konzervatív” vircsaftnak, akkor is megmaradhat annak egyre szűkülő keretei között is a ma meglévő privát egzisztenciájuk? Meddig lesznek hajlandóak elviselni az új, „kötcsei rendszer” kényszereit, ízléstelenségeit és célszerűtlenségeit? Miért nem tesznek ellene időben – miért csak akkor lépnek majd, amikor már összeomlott az egész és eljött a káosz?
Mindenki, aki nem tesz meg minden tőle telhetőt a teljesítményalapú magyar társadalomért, az kovácsa lesz az egyre szegényedő, állandóan lefelé tartó spirálban lévő Magyarországnak.
Most itt az ideje annak, hogy személyes áldozatokkal akadályozzuk meg a „kötcsei Magyarország” megszilárdulását. Nem várhatunk tovább arra, hogy „Majdcsak megegyeznek az ellenzékiek!” – mert vegyük végre tudomásul, hogy „az ellenzékiek” mi magunk vagyunk és nem néhány tucat politikus-féle. Nem várhatunk arra sem, hogy „Majd az EU megoldja!” – mert az EU-ban (is) csak cselekvő polgárok aktív közösségei lehetnek sikeresek, akik maguk is képesek a problémáikat megoldani, a saját munkájukat elvégezni.
...Az ellenzéki összefogás csak akkor lesz sikeres, ha azt nem készen, felülről kapjuk, hanem mi magunk hozzuk össze. A felülről kapott „késztermék” mindig az „előállítói” érdekeit tükrözi, akiknek csak a termék eladása és az annak révén elérhető saját jólétük a cél, nem több.
2012.01.30. 21:29 Szerző: Đđ
Ellenzéki cerberus?
Willy Brandt – 1989(?)
(Amiről az alábbiakban szó lesz, csupán egy eszmefuttatás: egy - nem túl vonzó - lehetőség felemlítése. Kérjük, hogy fogadja minden olvasónk eszerint!)
Az ógörög mitológiában Cerberus (gör.: Kerberosz) az a háromfejű kutya, aki az alvilág bejáratát őrzi. Rettentő és igen-igen veszélyes alak…
Egy ehhez hasonló „háromfejű lény” kezd körvonalazódni ellenzéki oldalon – és mint látni fogjuk alább, ez a „szörny” sem lenne kevésbé veszedelmes Magyarország jövője szempontjából, mint ókori kollégája az Alvilágból szökni próbáló szegény lelkekre.
Arról lenne-lehet szó, hogy a Bajnai-féle Haza és Haladás Alapítvány a majdani választásokra való felkészülés – és egyáltalán: a tömegbázis-építés – során támaszkodna az MSZP és esetleg a Demokratikus Koalíció infrastruktúrájára, szervezeteire és tagságára. Így, háromfejűsödve győznék le orbánékat…
Mik azok a jelek, amelyek erre utalnak?
Először is: már-már feltűnő az a hanyagság, hogy a Haza és Haladás nem épít országos hálózatot. Ha Bajnai valóban miniszterelnök akar lenni, ha valóban meg akarja nyerni a 2014-es országgyűlési választásokat, akkor már ma javában szervezni-építeni kellene a saját pártinfrastruktúráját, amely aztán majd szűk két év múlva elvégezné az országos aprómunkát. Írtunk már erről a közelmúltban (http://progressziv.blog.hu/2011/12/31/naptar_2012_re, ill. http://progressziv.blog.hu/2012/01/04/unneprontas_3), és írtunk a „Bajnai-újhullám” lehetséges következményeiről veszélyeiről is http://progressziv.blog.hu/2012/01/12/bajnai_nimbusz_vagy_mitosz_vagyak_es_a_realitas, ill. http://progressziv.blog.hu/2012/01/18/miert_fel_a_nemzeti_oldal_bajnaitol).
A másik ok, ami valószínűsítheti a „cerberus-forgatókönyvet”, hogy az MSZP nem látszik haladni az önálló programalkotás terén, de egy, a választók számára versenyképes „frontember” előteremtésében sem. Mintha arra várnának, hogy valahonnan készen kapnak majd egy választási programot (ugyan honnan, mint a Haza és Haladás szellemi műhelyéből) – és egy miniszterelnök-jelöltet is (ugyan ki mást, mint Bajnai Gordont). Hasonlóan néz ki a Demokratikus Koalíció házatája is: ott sincs nyoma komoly, kidolgozott, szakterületekre lebontott programkészítésnek, de olyan emberek se nagyon vannak, akik alkalmasak lennének egy ilyen program összeállítására. (És: illúzió Gyurcsány Ferencben, mint az aktív választópolgárok többsége számára elfogadható miniszterelnök-jelöltben gondolkodni…)
Igen: határozottan úgy tűnik, hogy a két párt nem végez felesleges munkát: nem készül programmal, sem pedig szakpolitikusi háttérrel, a Haza és haladás pedig nem állít saját szervezetet.
Formális logika szerint ez egy működőképes felállás: adja mindenki azt, amiben erős - ugyanakkor nem pazarol sem erőfeszítést, sem pénzt arra, amit készen is kaphat „baráti körökből”. Csak az a kérdés, hogy mit fog ehhez szólni a magyar választó? Belemegy-e ebbe a játékba? Hagyni fogja-e, hogy egy újabb felállásban, egy számára szimpatikus (ál-)arc mögött tulajdonképpen ugyanazok (vagy ugyanazok utódai) jöjjenek ismét vissza, akikből a legendás „elmúltnyolcévben” elege lett. Akik mindent tudtak, csak komplex programban gondolkodni nem, akik annyira elmélyítették a korrupciót, hogy azt meghaladni még a Fidesznek is komoly melót jelent. És legfőképpen: akik nem tudták, mert nem is akarták igazán modernizálni, („nyugatosítani”) és igazán teljesítményalapúvá tenni a magyar társadalmat.
„Kinek kelljen hát az ő segítségek!” –írta annak idején a jó Zrínyi Miklós. Kell-e egy ilyen „cerberus” segítsége a magyar választónknak? Nem „falja-e fel” a magyarság sikeres jövőjét az, ha egy efféle alakulat következne orbánék után?
…Még van idő felülírni ezt a forgatókönyvet. Még van idő arra, hogy – ahogy tegnapi posztunkban is írtuk (http://progressziv.blog.hu/2012/01/29/arnyekkormany_program_a_siker_ara) – létrejöjjön egy olyan erő, amely megkerülhetetlen eleme és meghatározó programadója lesz a 2014-es erőpróbának. …És van még némi ideje Bajnainak is átgondolni, hogy mi akar lenni: csak miniszterelnök, vagy államférfi? Régi, „kipróbált bajtársakból”, a „régi körből” összehozni egy olyan társaságot, amelybe nem kerülnek beépítésre azok a próbamechanizmusok, amelyek csak az igazán alkalmas és nem önérdek-vezérelt embereket engedik fontos pozíciókba jutni – vagy kinyitja a kapukat a tehetségek előtt?
„A Bajnai mögött álló „ifjútörökök” között is ott van Lázár János és Rogán Antal – csak épp más néven futnak” – írtuk nemrégiben. Nos, ha ott is maradnak, ha ők lesznek a kulcsemberek, akkor nem sok esélyünk van egy minőségileg más magyar társadalomra, mint amilyenben éppen élünk!
2012.01.29. 14:14 Szerző: piefke
Árnyékkormányprogram: a siker ára
„Kétségkívül az volna a legtermészetesebb, ha mindenkor a legjobb állna az élen, a legokosabb és a legtöbbet tudó, a legerősebb és a legvértezettebb, az a szem, amely legmesszebbre lát előre is és hátra is, ama világító gyújtópont, melyben a világ minden sugara összegyűlik: vagyis, ha az agy parancsolna, amint ezt a legegyszerűbb emberi individuum esetében is láthatjuk! De ez a magától értetődő, „normál” eset legfeljebb, ha egy tucatszor lett valósággá az emberi történelem általunk behatóbban ismert szakaszaiban. Egy tucatszor három évezred alatt!”
Egon Friedell: Az újkori kultúra története - 1927
Mindeddig az elmúlt 22 demokratikus évünk során a kormányprogramokat felülről, készen kaptuk. Azokat a kormányokat adó pártok belső körei, kamarillaszerűen, különféle, e pártokhoz kapcsolódó érdekkörökkel és csoportokkal való alkuk során alakították ki. Ennek következtében azok nem a társadalom valós, hosszú távú igényeiből indultak ki, hanem a pártokból. Erősen „személyes jellegűek” voltak, továbbá jellemzően sohasem alkottak komplex, egymással szervesen kapcsolódó elemekből álló rendszert.
Pedig valójában Magyarországnak egy koherens közjó-program kellene – ám ilyen a fent leírt pártalku-folyamatok által aligha állhat elő. Emiatt új, az eddigitől eltérő programalkotási módszerre lesz szükség, ha orbán után, 2014-től kezdve valóban sikeres, jól működő országot szeretnénk.
Mi lehet ez a módszer?
Sokan javasolnak egyfajta „bázisdemokrata programalkotást”, amikor a civilek – magyarán: a politikával, a gazdasággal, a társadalommal és mindezek fejlesztésével nem hivatásszerűen foglalkozó, ahhoz kellő tudással nem rendelkező emberek - „tömege” hozna létre egy programot. Azonban írtunk már arról korábban, hogy egy modern ország, egy „posztindusztriális társadalom” szervezése, működtetése igen bonyolult és nagy tudást, tehetséget igénylő tevékenység, amit nem lehet jól csinálni „csupán jószándékból”…
Akkor mit tegyünk?
Az eddigi demokratikusan választott kormányok gyakorlatában ritka, kivételes alkalmak voltak azok, amikor valamely szakterület „elérhető legjobb fejének” javaslatai kormányzati cselekvéssé válhattak: szinte csak a Bokros és a Bajnai-Oszkó érákban - és akkor is csupán a gazdasági szükséghelyzet orvoslása során. De egyszer sem fordult még elő, hogy egy komplex – és meg is valósított – kormányprogramot úgy állítottak volna össze, hogy az egyes területek legjobb koponyáit összehívták volna és egy hosszú, szerves folyamatban egy logikus, összefüggő és a gyakorlatban is nagy valószínűséggel működő tervet állíttattak volna velük össze! És ha kevés volt erre két évtized, akkor ugyan miért bíznánk abban, hogy éppen most jönne majd el a csoda?
Pedig ha valaha, akkor éppen most kellene ez!
Van még valami, ami az objektív és a közjóra alapozott program létrejötte ellen hat – még akkor is, ha a legjobb szándékkal törekedne erre egy potenciális kormányerő kormányfő-jelöltje és annak tanácsadói stábja. Ez pedig nem más, mint az a jellegzetesség, hogy általában néhány nagy finanszírozó áll az egész politikai erő mögött. Innentől pedig megkerülhetetlen az ő befolyásuk, amelyet a tapasztalatok szerint rendre érvényesítenek is, akár a programban (abban is, ami nem kerül bele abba), akár pedig majd a tényleges kormányzás során. Igen hamar létrejön így az a gyakorlat, amelyről a poszt elején írtunk és amely képtelen a közjóra alapozott programot és kormányzást produkálni.
Akkor válik lehetségessé programban és kormányzásban a közjó folyamatos képviselete, ha akik a program és a kormányerő támogatását adják (anyagi téren is), semmi mást nem várnak el támogatásukért cserébe, mint éppen a közjó képviseletét.
…Létezik egy példa arra, amikor egy közösség az általa támogatott vezetőktől csak az adott közösség sikerét várja el: a kisrészvényesek által birtokolt vállalat. Ennek politikai analógiája egy olyan erő lehet, amely legalább a programalkotás során leginkább „kisrészvényesi támogatókra” tud támaszkodni. (Azért írom azt, hogy „legalább a programalkotás során”, mert ha a program egy ilyen folyamatban készül el és arra a bizonyos programra köt társadalmi szerződést az adott erő vezetése, akkor ez a későbbiekben is jelentős korlátozó erőt fog jelenteni – különösen akkor, ha az említett társadalmi szerződés azt is tartalmazza, hogy ha a vezetők eltérnek a programtól, akkor hatalmukat automatikusan elveszítik. E mechanizmusról hamarosan újabb, külön ezzel foglalkozó írást fogunk megjelentetni!)
Miként működik ez a modell a gyakorlatban?
Egy politikai erő deklarálja a köz felé, hogy szándékában áll minden egyes kormányzási szakterülettel, illetve a teljes kormányprogrammal összefüggésben az elérhető legjobb szakemberekre támaszkodni, őket a programalkotásra felkérni. Deklarálja továbbá azt is, hogy az e folyamat révén előállt programhoz fogja magát tartani, ha kormányra kerül – mondhatni: erre alapozza a saját kormányzása legitimitását (, amely így értelemszerűen azonnal elvész, ha letér a program kijelölte útról – és ehhez nem kérte és kapta meg előzetesen, pl. népszavazás formájában a vele „szerződésben álló” állampolgárok hozzájárulását).
A szándékait kinyilvánító erő a választópolgárok anyagi támogatását kéri, hogy így tudja finanszírozni a programalkotásban dolgozó szakembereket. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a legjobbak szaktudása, munkája sokba kerül – és illendő is a kimagasló tudást és teljesítmény megfelelően honorálni; ez jó példát is mutat egy teljesítményelvűre tervezett társadalomban. Hogy ennek alapjait ne néhány „bárótól” kelljen megszerezni – és ezzel a leendő kormánynak feléjük elköteleződni – a finanszírozási hátteret szét kell teríteni a társadalomra, és a társadalomnak, a kormány szándékait támogató választópolgároknak tulajdonképpen célszerű is és kötelességük is e támogatást megadni.
Egy-egy támogató polgárra igen-igen csekély összeg (havi néhány száz forint) jut. Ezt ő „észre sem veszi” – ám cserébe (ha kellő számban vannak még ilyenek rajta kívül) rendkívüli értéket kap: a közjót képviselő és a legjobb szakembereket alkalmazó kormányt és ennek következményeképpen sikeres Magyarországot.
De nézzük a számokat!
Néhány tízezer támogató havi néhány száz forintja is százmilliós összeget jelent egy év alatt – ez pedig jelentős részben fedezi a szükséges kiadásokat. És az is nyilvánvaló, hogy ahogy halad a folyamat és az adott politikai erő egyre „szimpatikusabb” lesz egyre több választópolgárnak (akik ma erősen „kereső üzemmódban” vannak), egyre több és több anyagi támogató is előállhat közülük – így mire a választási kampányra kerül majd sor, addigra gyakorlatilag a szokásos pártfinanszírozási hókuszpókuszok nélkül is készen áll a szükséges anyagi bázis. Az egész rendszer kiépítése során „betervezett”, a program gyakorlati végigvitelére a kormányt rászorító kontrollmechanizmusok pedig jó hatásfokkal biztosítják, hogy a támogató polgárok utólag se érezzék „ellopott-kidobott pénznek” a havi párszázas adományaikat. Ez pedig jelentősen növeli a polgárok és a kormány közötti bizalmat – amire a magyar társadalomnak igen nagy szüksége van! Ez ui. kihat pl. az adómorálra is: ha azt látja a polgár, hogy a pénze, amit így vagy úgy a politikára és a közös célokra költ, jól hasznosul, akkor ez elkezdi kialakítani a ma fájdalmasan hiányzó közös célokban való gondolkodást és az azokért hozandó közös áldozatokat is természetesnek vevő közmentalitást.
Csak rajtunk, magyar választópolgárokon múlik, hogy ami itt írva áll, abból lesz-e valóság? És: egy ezen a módon létrehozott anyagi és eszmei támogató közösségnek lehetősége lesz arra, hogy kiválassza, felkérje a maga valóban rátermett, a bizalmat megszolgálni képes vezetőit is. Ekkor pedig immár nem csak a „felülről kapott” ajánlatok-ajánlkozók között leszünk kénytelenek „szabadon választani”, nem úgy, mint a poszt elején emlegetett elmúlt két évtizedben!
…Ha pedig mégsem lesz néhány tízezer - egy-két százezer önként jelentkező „politikai kisrészvényes” és nem leszünk képesek őket megszervezni, akkor ugyan mit akarunk mi itt demokráciásdit és felelős állampolgárosdit játszani? Akkor valóban csak egy orbán jár nekünk!
2012.01.26. 20:34 Szerző: Đđ
Két bagatell a büszke, egyenes és nyílt magyar jellemről
„…rágd a szivükbe - nem muszáj
hősnek lenni, ha nem lehet.”
József Attila: Szállj költemény… - 1937. március
1. Mennyi a magyar szabadság?
Miniszterelnökünk a héten Brüsszelben szépen, csendesen (mondhatni: sunyiban) letette a szabadságharc fegyvereit - legalábbis szóban, mert a tettek, a konkrét törvényátírások még nem következtek el. Nem is lepne meg, ha itthon, amit lehet, el is szabotálna abból, amit tőle EU-bácsi és IMF-néni megköveteltek és folyna továbbra is a Nagy Nemzeti Egy Kézbe Kaparintás – vagy legalábbis annak erős kísérlete!
…Erről jut eszembe: tudja-e a Kedves Olvasó, kinek volt ez a szokása? Ki beszélt másképp külföldön és cselekedett megint másképpen otthon? Ki volt az, aki annak idején a szövetségesei és a nyugat felé (mert akkor ez még két külön halmaz volt!) szavakban gazsulált – közben pedig otthon, a saját maga uralta terepen szépen csinált mindent úgy, ahogy akart? Bizony: egy bizonyos Nicolae Ceaușescu!
Ezt tegyék ki az orbán-fan „nemzetiek” a kirakatba: orbán ugyanazt csinálja, amit a „Kárpátok (másik...) Géniusza”!
Ő is „végtörlesztett”: visszafizette országa devizahiteleit (így akarván függetlenedni a külföldi „elnyomástól”) – és ennek is éppoly szubjektív oka volt, mint manapság orbánnál. És ezzel ő is szétzilálta országa gazdaságát, szembemenve minden gazdasági és társadalmi ésszerűséggel. Ja, és ő volt az is, aki arab tőkével tervezett bankot alapítani, hogy megkerülhesse az általa is „kizsákmányolónak” tartott „nyugati” pénzügyi szervezeteket és bankokat. (Természetesen jó kapcsolatokat ápolt Kínával is…)
…De térjünk vissza a saját dolgainkhoz és azon belül témánkhoz, a magyar szabadsághoz! Először is: a szabadság fogalma erősen keveredik itthon a fejekben a függetlenséggel. Egymás szinonimáiként használatosak e kifejezések: sokaknak az a „szabadság”, ha „nekünk senki se dirigál!” – ezt láttuk tombolni a múlt heti „békementben” is. …De lehet-e „totál független” egy kicsi, erőforrás-hiányos és dezorientált ország Európa közepén manapság? Még a kérdés is képtelenség!
Amikor a pénzpiacok „beáraznak” egy országot, akkor annak várható teljesítőképességét állapítják meg. Mi jellemzi az adott ország gazdaságát, segíti-e, vagy éppenséggel rontja a hatékonyságot a politika? Erősek-e a vállalkozások – és ha nem, akkor vajon mitől nem azok? És vajon megteszi-e a kötelességét a politika, a hatalom birtoklói a gazdaság erősödése érdekében?
Egy ország gazdaságában (és társadalmában is) a politikán kívüli jelenségek, sajátosságok és folyamatok önmaguktól csak lassan és kevéssé szoktak megváltozni – ami gyors változásokra képes, az a politika. Magyarán: amikor a piac „aktuálisan beáraz”, akkor az adott országban folyó politikát minősíti. Ez történt az utóbbi évben Magyarországgal és a magyar forint árfolyamával is: az egyre romló várakozások nyilvánvalóan nem a magyar gazdaság és társadalom spontán, lassú folyamatainak, hanem az orbánista-matolcsysta politikának szólt! És amikor kedden orbán azt mondta, hogy véget vet annak, amit az elmúlt másfél évben csinált és csináltatott itthon másokkal, akkor a piacok is azonnal reagáltak: ez áll a forintárfolyam-javulás mögött.
…De ebből az is nyilvánvaló, hogy a magyar politikának egyszerűen nincsenek és nem is lehetnek eszközei arra, hogy szöveggel, propagandával, vádaskodással, kommunikációval, stb. befolyásolhassák a piacok ellenében a megítélésünket. És az is következik ebből, hogy ha a piacok már megint azt fogják tapasztalni orbánékkal kapcsolatban, hogy megint csak a szájuk járt, de közben nem valósulnak meg itthon a Brüsszelben megígért változások, akkor ismét elszabadul a „független magyar fizetőeszköz” árfolyama is.
A magyar (cselekvési) szabadság addig terjed, ameddig a magyar teljesítőképesség és hatékonyság. Bárki, aki „kijelentésekre”, „demonstratív akciókra” akar alapozni, csak önmagát és a népet áltatja…
2. A névtelen bizottság
Mit mond el a magyar társadalomról az, hogy a Schmitt plágiumügyét vizsgáló bizottságba csak úgy sikerült tagokat toborozni, hogy személyüket nem hozzák nyilvánosságra?
Hát ekkora beszarás van ebben a népben? Tényleg ennyire úgy érzik, hogy „félni kell”?
…Most tekintsünk el attól, hogy vajon „magától”, „tök véletlenül” szemelte-e ki „áldozatát” az ismeretlen kutató-leleplező, aki aztán eladta a HVG-nek a sztorit? Ugyan ki hisz abban igazán, hogy valaki egy szép napon arra ébred, hogy épp egy olyan „senki” 20 évvel ezelőtt írott munkájának eredetiségét kezdi kutatni külföldön, 9 hónapig? Igen: egy „senki” – mert Schmitt köztársasági elnökként sem számít valakinek. Nincs hatalma, ha megbukik, semmi sem történik, „nem préda” igazából az illető senkinek sem. Ha valaki ellene kutakodik ebben a mai magyar rendszerben, akkor azzal egy célt teljesít. Valakik nyilvánvalóan hosszú ideje tudták, hogy Schmitt „ollózott” annak idején és ezt (jó magyar szokás szerint) nem is igen tartották magukban… Pletykáltak erről – és ez eljutott a valóban befolyásos és hatalmas körök és személyek füleibe is. Ott, szokás szerint, készült erről egy dosszié – amit elő lehetett venni, ha valakinek a Körből úgy alakultak az érdekei… És máris indulhatott a titokzatos Kutató… A sajtó pedig publikálta az eredményeit… Sch pedig bukhat…
Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mi lesz Schmittel és az sem igazán lényeges, hogy kinek kell a helye… Sokkal lényegesebb az a szervilista attitűd, amivel a Tudományos Közélet reagált a felkérésre.
Ha csupán a logikát használták volna ezek az urak (vagy hölgyek?), akiket be akartak venni a bizottságba, akkor ők is rájöhettek volna arra, amit fentebb írtam: hogy Sch levadászása már „eldöntött dolog” és ezért nem is veszélyes ebben a vadászatban részt venniük. (…Sőt!) Azt meg ugye már ne is várjuk el magyaroktól (ennek a közmondásosan büszke népnek a fiaitól), hogy akkor is készek legyenek az igazság felderítésében közreműködni és az eredményt nyilvánosan közzétenni, ha az esetleg egy igazi hatalmasság ellen szól.
…De nem, csak „sunyiban” vállalják a dolgot (, mint orbán az elkerülhetetlen változásokat Brüsszelben, ld. feljebb, az 1. „félposzt” elején). Azt mondják: nem szeretnék, ha politikai befolyás érvényesülhetne a bizottság tevékenysége során. Most ismét jöhetnénk azzal, hogy maga az ügy is politikai érdekekből „lett kezdeményezve” (lásd fentebb), ám igazából az a fontos itt, hogy az a bizonyos „politikai befolyás” csak akkor érvényesülhet a munka során, ha maguk a tagok engedik azt érvényesülni!
Bizony, igaza volt a plágiumügyben 17 oldal eredeti forrásaként szereplő Klaus Heinemann német tudósnak: "Nem vet jó fényt magyar kollégáimra, ha politikai opportunizmus miatt tartózkodnak attól, hogy megbüntessék az alapvető és lényegi tudományos etikai normák ellen vétőket." (INDEX: Heinemannt felkavarta Schmitt plágiumügye - http://index.hu/belfold/2012/01/23/heinemann_nem_dolgozott_egyutt_schmittel/) Tegyük hozzá: a magyar társadalomra sem, ha egyszer ez a tipikus reakció egy ilyen helyzetben!
2012.01.24. 23:01 Szerző: Đđ
Numerus clausus orbanicus
Ha van döntése az orbán-kormánynak, amivel igen hosszú távon okoz károkat Magyarországnak, akkor az a minap a felsőoktatás átalakításáról kihirdetett verdikt. Alkotmányt lehet bármikor és azonnal hatályon kívül helyezni, ha már nem ez a társaság lesz többségben. Ebből következően a sarkalatos törvényeiket is ki lehet dobni a szemétbe – és velük együtt a bebetonozott pártkatonákat is el lehet távolítani „bizalmi jellegű” posztjaikról. Az egyházi törvény is gyorsan füstté válhat, mint pápaválasztásnál a szavazócédulák… A magán-nyugdíjrendszer „restaurálása” már hosszabb és keményebb feladat (ugyanis ahhoz már pénz is kell, nem csupán hatalom!) – de néhány év alatt ez a kár is kiheverhető lesz. És különben is: mindezek a „törvényes baromságok” csak a józan eszű és jó ízlésű polgároknak fájnak, de nem csökkentik közvetlenül, hosszú távon és radikálisan a magyar társadalom és benne a magyar gazdaság versenyképességét, hatékonyságát, jövedelemtermelő képességét és ezek által Magyarország erejét…
Ellentétben a felsőoktatás szétbarmolásával!
Köztudott tény, hogy egy ország annál sikeresebb és annál fejlődőképesebb, minél korszerűbb és minél magasabb szintű állampolgárai képzettsége. Minden olyan példa, amely az utóbbi évtizedekben egy nemzet megerősödésére felhozható, az oktatási rendszer minden mást megelőző minőségi és mennyiségi fejlesztésén alapult. Más recept nincs is – kivéve pár olajországot, de nekünk ugye az nincs. (…És az olajhatalmak „erőssége” is talmi – talán az egyetlen Norvégiát kivéve, de ez most ne nyissuk ki!)
Ha lenne valami, amivel nagyot lendíthetnénk az országon, akkor az a minőségi oktatás lenne, különösen a felsőoktatás. Ezt „lefojtani”, éspedig holmi „politikai elképzelések” okán valódi, tőrőlmetszett „nemzetellenes tett”. Hiszen még az ajnározott és ájultan tisztelt Horthy-korszakban is más volt a folyamatok iránya: Klebelsberg is „öntötte a pénzt” az egyetemekbe – no meg persze igyekezett onnan kigyomlálni a kontraszelekciót is. (…Íme, a bizonyíték arra, hogy egy oktatáspolitikust sem feltétlenül a világnézet, hanem az általános emberi kvalitások határoznak meg!) Lenne tehát orbánnak-Hoffmannak honnan világnézet-közeli példát venni.
De nem: nekik fontosabb az, hogy csak a saját elitjük kerülhessen a társadalom élére.
Eddig egyetlen észérv sem hangzott el arra nézvést, hogy miért is lesz jobb, teljesítőképesebb ez a szisztéma? Csak azt tudhatjuk, hogy kiknek lesz jobb:
· az állam által „delegált” egyetemi elitnek, akiket nem fenyeget a náluk tehetségesebb, korszerű tudással bíró oktatók „alulról jövő nyomása”, hiszen kevesebb lesz a státus és a pénz is, hogy a korszerű, ezért önmagukat a nagyvilágban is „eladni képes” oktatók itthon akarjanak maradni,
· az „államelit” gyermekeinek, akik verseny nélkül kerülhetnek (a tervek szerint) az állam és a gazdaság élére (leváltva szüleiket),
· orbán viktornak, mert csak..,
· Hoffmann Rózsának, mert végre kielégülhetett…
Még jó, hogy ez az egész őrület nem fog sokáig tartani – mert nem tart sokáig az ezt létrehozó rendszer sem, nem lévén önmagát hosszabb távon sem finanszírozni, sem a jónéppel megetetni. De maga az elképzelés sem életképes, hogy t. i. „keretszámokkal” állítsák meg a tehetséges, de nem az „elithez” tartozó és ezért arra „veszélyes”, „konkurens” fiatalok képzettséghez jutását. Magyarország határai nem zárhatók le: a fiatalok, akik elég tehetségesek és erre alapozva elég elszántak és tetterősek is, kimennek innen továbbtanulni. Olyan országokba, ahol az számít, hogy mire vagy képes és nem az, hogy ki az apád… Aztán, ha a mostani hatalom eltűnik, majd szépen, képzetten hazajönnek közülük elég sokan ahhoz, hogy visszafoglalhassák a tehetségükkel és a tudásukkal a most a kormány által saját kézben tartani vágyott pozíciókat.
…Sajnos addig lesznek fiatal veszteségeink, akik nem indulhatnak el azon a pályán, amely pedig „bennük lenne”. Velük majd orbán és Hoffmann számoljanak el, lelkiismeretük szerint!
2012.01.23. 20:30 Szerző: piefke
Miért folyt a szabadságharc?
.jpg)
„Egyszerű s ezért átütő logika: először szerezd meg az országot, és azután tárgyalj az átengedéséről. …Ha előnyben vagyunk, érvényesítsük-e azt a magunk számára, vagy ne? Én készen állok, csapataimmal és mindennel; ha nem használom ki a lehetőséget, úgy olyan kincset tartok a kezemben, melynek nem ismerem fel a rendeltetését; ha kihasználom, azt fogják mondani: megvan bennem az ügyesség, hogy éljek a szomszédaimmal szemben szerzett fölényemmel.”
II. (Nagy) Frigyes levele miniszteréhez, Heinrich von Podewilshez – 1740
„A cigánybűnöző csak egyetlen dolgot tisztel: a magáénál nagyobb erőt.”
Moldova György: Bűn az élet; Tonhauser László rendőr-alezredes mondása - 1988
A múlt héten történtek azt mutatják, hogy véget ért a „szabadságharc” – ám az is nyilvánvaló, hogy ami az utóbbi bő másfél évben Magyarországon folyt, abból orbánnak nem lesz különösebb baja – legalábbis nem rövidtávon. Túlélte a hetet az Európai parlamentben, ahol igazából nem tudtak vele mit kezdeni. És belföldön sincs egyelőre sok aggódnivalója: annak ellenére, hogy 2012 a „rosszabbulélünk” éve lesz, és annak ellenére, hogy ez a rosszabbul élés tekintélyes részben épp az ő erősen szubjektív indíttatású politikájának a következménye, mégis gyakorlatilag egyeduralkodó a magyar politika terepén. Amíg a meglehetősen gyenge, fogatlan és egymásra is acsarkodó „demokratikus kutyák” csupán ugatnak rá, addig ő és érdekköre immár az ország teljhatalmú, az erőforrások felett tetszése szerint rendelkező ura lett.
Sem kül-, sem belföldön nem látható egy szervezett, a dolgában magabiztos erő, amely tényleges korlátot jelentene, akitől valóban féltenie kellene a megszerzett hegemóniát.
Hogyan juthattunk ide? Mi az a tényező, az a gondolkodásmód, amelyből mindaz következett és következik, ami az elmúlt húsz hónapban folyt? Mi volt orbánék stratégiája – és mennyiben lehet sikeres ez a stratégia?
orbán viktor azt a stratégiát valósította meg Magyarország „megszállása” során, amelyet előtte 270 évvel Nagy Frigyes porosz uralkodó is, Szilézia esetében. Először megszerezte, és aztán tárgyalgat arról, hogy mit tarthat meg belőle és esetleg mit kell visszaadnia – de azt sem ingyen! És ahogy annak idején, úgy most sem igen tudnak mit kezdeni ezzel a „konszolidált európai hatalmak. Hadakozgatnak, morognak, kiabálnak, írnak ezt-azt – de a „megszerzett terület” státusza, állapota nem változik!
Európának nincsenek eszközei az agresszor ellen. Nincs sem lelki, sem jogi, sem technikai értelemben felkészülve arra, ha valaki őt nyíltan és merészen semmibe veszi. Ez volt már a délszláv háború esetében is és ez megy ma az orbánizmussal kapcsolatban. Európa nem érti igazán ezt a fajta észjárást és viselkedést. Esetleg a részleteket még látja, érti, de azt nem fogja igazán fel, hogy „mire megy itt a játék?”, hogy a másként cselekvő másként is gondolkodik. Számára nem jelentenek sem problémát, sem akadályt az Európa nyugisabb részén az emberekben működő spontán önkorlátozó és aránytartásra sarkalló mechanizmusok – ugyanis ezek nincsenek benne az orbánokban! Nem kerültek beléjük – mert olyan közegben nőttek fel, ahol általában sem jellemzőek ezek. Aki emberevők között nevelkedett, az nemigen érti, hogy a misszionárius mitől van úgy elborzadva – aki pedig nem demokráciában cseperedett fel, az nem érti, hogy „mi azzal a baj”, ha valaki minden eszközt és lehetőséget felhasznál a saját céljai érdekében, és akinek a politikai hatalom is csupán egy út, egy eszköz a saját érdekei és vágyai érvényre juttatására. És természetesen: ahogy a kannibál is azt hiszi, hogy „mindenki kannibál!”, úgy az orbánok is azt hiszik, hogy a nyugatiak sem veszik komolyan a demokrataságot, hogy az nekik is eszköz és szólam csupán. Nem érzékelik, hogy azok más rugóra járnak, mint ők… És azt hiszik, hogy az európaiak is ugyanolyan prédaéhes és a prédáért mindenkin átgázolni kész és minden szabályt felrúgni képes „magános harcosok”, mint ők - és mint a szerencsétlen, hozzájuk hasonló társadalmi közegben hozzá hasonlóan szocializálódott magyarok általában…
Európának is volt egy korszaka, melyben a „Szerezz meg mindent, amit tudsz!”-elve és gyakorlata uralkodott: ez volt a „sötét középkor”. Aztán lassan kialakult az a közösségi tapasztalat, hogy van ennél eredményesebb stratégia is: az együttműködés. Mert hosszú távon minden harcos elbukik – és akkor oda minden eredmény, haszon és hatalom, amit addigi „barbárkodásaival” megszerzett. Ahogy Remarque írja a Nyugaton a helyzet változatlan c. regényében: „Olyan katona egy sincs, aki ezer életveszélyt túlélne.”
…orbán túlélhette a tegnapi EP-vitanapot. Túlélhette az elmúlt másfél évet. Túlélhetné talán még azt is, ha az EU tényleg komoly rendszabályokat léptetne életbe Magyarország ellen… De majd egyszer jön egy helyzet – vagy: egy személy – és azt nem fogja túlélni a hatalma. …És nincs a történelemben arra példa, hogy valaki kétszer lehetett volna „diktátor”, túlélve egy bukást.
Tudom: orbánnak már nincs megállás és nincs visszaút sem – írtunk erről nemrég (orbán utolsó éve - http://progressziv.blog.hu/2011/12/30/orban_utolso_eve). Taktikázhat: átírhat törvényeket, formálisan eleget téve ezzel az EU-nak – de nem fog áttérni az igazi demokráciára. Mert az igazi demokrácia nem csupán egy politikai képlet. Nem csupán arról szól, hogy van-e működő parlament, amelyben ellenzék is van. A demokrácia: egy módszer. Egy módszer arra, hogy minél objektívebben értékelhesse a társadalom a vezetőit. De ehhez kell egyfajta meggyőződés, egy bizonyos mentalitás is – és ez az, ami nincs meg sem orbánban, sem a magyarok jelentős hányadában, de megvan a szerencsésebb történelmű nyugat-európai népeknél és a soraikból kikerülő politikusokban is. Ha szerencséje van, akkor az EU potentátjai úgy fognak gondolkodni: „Bő két év van hátra még orbánból, azt kibekkeljük! Minimalizáljuk a kontaktusokat vele – és közben meglátjuk, kivel lehet az utána következő időkre értelmes szövetséget kötni!”
Két év nem sok idő az EU-nak, de orbánnak sok! Addig is: neki dolgozik a rendszer. Ő és köre osztja-élvezi az ország erőforrásait – meg azt is, amihez az EU-tól juthat hozzá. Ők terelik a pénzfolyamot – természetesen maguk felé. …És ha mindez véget ér, ha levész majd a hatalom, akkor sem lesznek egzisztenciális gondjaik… Kitart a zsírréteg.
…És ezzel el is érkeztünk a lényeghez: a háborúkat sosem elsősorban jogokért vívják, hanem erőforrásokért – és ez igaz az elmúlt másfél év „szabadságharcára” is. Miközben ment a magyar közjogi cirkusz, a jogállam lebontása, a médiatörvénykezés, a MANYUP-ozás, és miközben ezért az EU a fejére állt mérgében, aközben megtörtént az ország – hogy úgy mondjam – „újra(f)elosztása”. Üzletek köttettek, pozíciók oszttattak, úgy, hogy ezekről sokkal-sokkal kevesebb szó esett és sokkal kevesebb információ került napvilágra, mint a demokrácia-lebontósdiról. Mert az új közjogi konstrukciók és a nyilvánosság-korlátozások csupán eszközök: eszközök ahhoz, hogy a hatalom igazi hozadéka, a pénz, oda kerülhessen rövid és majdan hosszú távon is, ahová a hatalom gazdái és a hatalom gazdáinak nagy támogatói szeretnék. Ismétlem: csupán eszköz – és nem egyszer terelés. Az új alaptörvény, a ráépített sarkalatos törvények, de akár az új oktatási koncepció is akadályozni hivatott azt, hogy amit ma „magukhoz vontak”, megszereztek, az holnap-holnapután, egy új helyzetben, mások által visszavehető legyen. És bizony: sokszor csupán leplezték, hogy mire is megy ki igazán a játék itt… Hogy orbánék igazából nem a jogot, hanem az országot és az erőforrásokat akarták megszállni – és megtartani is ezeket akarják, ezért készek most, a sikeres „szerzés” után immár a jogból ezt-azt akár visszaadni is!
…De a pénzből egy petákot sem!
…A poszt elején feltettük a kérdést: mennyiben lehet sikeres az orbáni stratégia? Nos, annyiban, amennyiben – és amennyire – passzív és szervezetlen marad a magyar européer-modernitáspárti polgárok közössége. És: amennyiben (passzivitása és szervezetlensége okán) nem képes az EU-nak minőségileg más, sokkal jobban működő alternatívát nyújtani, mint a most (látszatra) kiegyező, „reálpolitikus” orbán. És: ha mindezek következtében az EU meghatározó erőinek egyszerűen nem lesz kit támogatniuk orbánnal szemben.
orbán sorsa most az előbb emlegetett magyar modernitáspártiak kezében van. Kérdés, hogy e kezek engedik-e, hogy orbánt és társait a továbbiakban is érvényesítsék azt a világképet, ami a fejükben van és amely cselekedeteiket (e sajátos észjárás alapján) vezérli – vagy inkább végre nekiállnak és „visszahódítják Sziléziát”.
2012.01.18. 00:22 Szerző: Đđ
Miért fél a „nemzeti oldal” Bajnaitól?
"Mint a túri vásár midőn legtömöttebb,
S valaki felkurjant: ahol a veszett eb!
Van lárma, sikoltás, szaladás tétova,
Ezerféle átok, szitok, zenebona;"
Arany János: A nagyidai cigányok - 1851
Most láthatjuk, milyen gyenge is orbán rendszere: elegendő volt Bajnainak egyetlen proklamáció – és máris tele a komplett jobboldal nadrágja. Beköltözött a félelem a „nemzeti oldalon verő” szívekbe!
Oda lehet a hatalom!
…És mit tesznek? Mivel próbálkoznak, mit vetnek be a „Bajnai-veszély” ellen? Naná, hogy „a magyarságra törő erőket”: kezüket-lábukat-nyelvüket törik, hogy bebizonyítsák azt, hogy Bajnai mögött „a nemzet ellenségei” állnak.
Már javában mossák is össze Bajnait az MSZP-vel és persze Gyurcsánnyal is… Persze ez ostoba, hiábavaló dolog, hiszen csak azok eszik ezt meg, akiknek szükségük van erre a táplálékra: a Fidesz elkötelezett hívei! Kell nekik a vigasz, kell, hogy tudjanak valamiben bízni, ami esetleg meggátolja azt, hogy a választók többsége Bajnaira és a mögötte álló politikai erőre adja majd a szavazatát. Ezek a Fidesz-zemberek azt mondogatják mantraszerűen maguknak, hogy „Majdcsak sikerül meggyőzni az országot arról, hogy Bajnai és a komcsik: ugyanaz! És akkor nem fognak rá szavazni – és ha nem lesz erős kihívója Orbánnak, akkor maradhat a Fidesz, a jobboldal, a nemzeti gondolat!” És akkor maradhat – tegyük hozzá most már mi – a teljesítmény és a saját dolgainkért viselt felelősség alóli kibújás virtuális lehetősége. Akkor ezek a zemberek továbbra is hazudhatják maguknak és egymásnak, a maguk köreiben azt, hogy „Nem mi vagyunk a hibásak! Mások szövetkeztek ellenünk, hogy elnyomják a magyart és elnyomjanak minket, nemzeti meggyőződésűeket!”. ...Ám Bajnai minden valószínűség szerint szakít a hagyományos, a nemzeti oldalra jellemző önfelmentő politikai stratégiával. Valószínű, hogy sokkal sikeresebb lesz, mint a magyar jobboldal bármikor az elmúlt évszázadban – és ezzel hosszú-hosszú, beláthatatlanul hosszú időre elzárja az utat a tipikus magyar „nemzeti jobboldal” előtt a hatalomba való visszajutástól.
Ez a félelmük alapja. Ezért gyúrnak máris ezerrel Bajnai befeketítésén, összemosásán és a teljesítménye relativizálásán. (…A „hivatásos pesszimisták” is nekiláttak: http://fenteslent.blog.hu/2012/01/17/mi_a_bajom_bajnai_gordonnal?utm_source=ketrec&utm_medium=link&utm_content=2012_01_17&utm_campaign=index – itt egy olyan írást olvashatunk máris, amelynek szerzője mintha rettegne attól, hogy valaki ezen a 93.000 km2-en sikeres lehet… Csak ők tudhatják a pontos okát, hogy miért fontos ez nekik!)
…Értsétek meg: nem azt írom, hogy Bajnai gáncstalan lovag. Nem állítom azt, hogy szuperember, aki minden bajunkra prompt tudja a megoldást – még csak azt sem állítom, hogy kormányzásában nem lesznek erős részrehajlások, hogy nem lesznek korrupt ügyek, „érdekkörös” üzelmek… Bizony, valószínű, hogy lesznek! Azt sem állítom, hogy mindent meg fog tenni az általa vezetett kormány és az őt támogató parlamenti többség annak érdekében, hogy bezárjanak minden kiskaput, a politikai kezek maguk felé hajlását megakadályozandó. Ők is csak magyar emberek… Éppen ezért: ha van feladatunk, akkor az, hogy a támogatásunk feltételéül szabjunk fontos etikai normákat, építtessünk be biztosítékokat és jól átgondolt (és majdan jól is működő) kontrollmechanizmusokat a rendszerbe, amelyek minél tisztábbá és ésszerűbbé teszik a magyar állam működését. Az a dolgunk, hogy ne adjuk feltétel nélkül a bizalmunkat, mondván: „Mindegy Gordon, csak legyen kire szavaznunk orbán helyett!” Ne mi kunyizzunk neki, hogy vállalja már el a miniszterelnök-jelöltséget – ő legyen olyan helyzetben, hogy vagy tisztességes feltételekkel lesz-lehet csak a miniszterelnökünk, vagy sehogy.
Ez az egyetlen dolog: a magyar polgárok támogatásának feltételekhez rögzítése, amely féket vethet a most Bajnai mögé besorakozó érdekkörök és érdekemberek későbbi önzésének a hatalomban.
Van ehhez erőnk, hiszen Bajnainak szüksége lesz egy komoly, szervezett politikai erőre, hátországra. És csak akkor „úszhatja meg” a korrekt feltételek vállalását és majdani betartását, ha mi magunk tekintünk el az „üzlet” ezen feltételeitől. Láttuk hová vezet az, ha szabadjára engedünk egy érdekkört a hatalomban, ha odaadjuk a „biankó bizalmat” nekik: ez a Fidesz eddigi másfél éve! Ne legyenek illúzióink, a Bajnai mögött álló „ifjútörökök” között is ott van Lázár János és Rogán Antal – csak épp más néven futnak. Fel tudnám sorolni a neveket… Ott voltak már a Gyurcsány- és a Bajnai-kabinetben is, ki így, ki úgy, ki elöl, ki hátul… Bajnainak pedig kell az új politikai fontharcos-gárda, kellenek új miniszterek, államtitkárok, főtanácsadók és kellenek majd kampány- és programcsinálók is… Szintén a felelősen gondolkodó magyar polgárok feladata és kötelessége az, hogy az új „támogatási társadalmi szerződésbe” foglalják azt is, hogy kik és miféle valós teljesítmények, érdemek és képességek alapján lehetnek az új „Nagy Csapat” tagjai és kik azok, akik „Köszönjük, de ti nem…!” „Feladata és kötelessége” - de: lehetőségük is van egyben erre, cserébe a támogatásért.
…És ha mi, magyar polgárok ezúttal „jól alkuszunk”, akkor annak igen komoly eredménye lesz: elkezdődik az a Magyarország, amely egyre jobban fog hasonlítani a nyugati „Bezzegisztánokra”. Egyre jobban fogunk mi, magyarok is hasonlítani és egyre többen fogunk hasonlítani: életkörülményekben, de az annak alapját megteremteni képes mentalitásban is. …És akkor nem ok nélkül rettegett a mai kormányerő és a támogatói sem!
Ha a Bajnai-kormány jól végzi a dolgát, akkor elkezd lassan megnyugodni a magyar társadalom. A sikerek csillapítják a frusztrációkat – hát még ha azok a sikerek a közös munka eredményei és nem valamiféle fentről, készen megkapott „mennyei mannák” lesznek! Hiszen itt a legtöbb embernek éppen a saját teljesítményeinek köszönhető siker az, ami hiányzik – ettől a hiánytól frusztrált. És akkor nem lesz szükség azokra, akik felmentenek minket felelősség és teljesítmény alól: nem kell majd az a fajta „nemzeti hazudozás”, amit ma a nép „fájdalomcsillapítónak”, az elit pedig járomszalagnak használ.
És akkor nem lesz többé a maihoz hasonló „nemzeti kormányunk” – jogos a beszarás, fiúk! …De ne Bajnaitól féljetek: ő csak szimbólum. A valódi „ütőerő” a magyar polgárok többségének belátó összefogása lesz.
Utolsó kommentek