„Persze tudom én, hogy mi lett volna a legjobb: ha én is kivégeztetem a magas rangú tiszteket, ahogy Sztálin!”
Hitler monológja Bukás c. filmből - 2004
Ha nem lenne Gyurcsány Ferenc, akkor ki kellene őt találni! Gyurcsány Ferenc személye igazi kincs a magyar politikum számára: a vele kapcsolatos polémia apropóján ugyanis fel lehet vetni nagyon fontos, döntő jelentőségű kérdéseket, meg lehet vizsgálni a magyar közéletet és társadalmat jellemző valódi összefüggéseket és be lehet mutatni azt, hogy mindezekről milyen tévesen gondolkodik akár a magyar politikai elit, akár maga a társadalom.
A Jávor Benedek és Gyurcsány között folyó „nyíltlevelezése” is éppen ezekkel a téves – vagy esetleg megtévesztő – gondolatokkal van tele. A Jávor-féle válaszlevél (https://www.facebook.com/notes/j%C3%A1vor-benedek/v%C3%A1lasz-gyurcs%C3%A1ny-ferencnek/322155004492638) valóságos állatorvosi lova ezeknek – tanulságos ezét végigelemezni azt! Azért is fontos ez, mivel ezek a tévedések, hibás, felcserélt gondolatmenetek uralják a mai magyar politikai közgondolkodást is és így – ha nem tesszük a helyükre őket – a jövő magyar politikai cselekvéseit is szükségképpen fogják tévútra vinni. Amikor tehát a Jávor (és Gyurcsány) által a múltat boncolgató polémiával foglalkozunk, akkor nem megyünk szembe az előző posztunkkal, amelyben épp az örökös múltmarcangolást kifogásoltuk. Éppen azért igyekszünk elhelyezni a valóságban a két úr által megfogalmazottakat, hogy a jövőben még egyszer ne legyünk hülyék…
Már az elején bizonyos erkölcsi dilemmákat fogalmaz meg és szerinte azokra Gyurcsány „rosszul válaszolt”. Jávor szerint: „Ez hozzájárult a magyar demokrácia erkölcsi alapjainak felőrlődéséhez, ezen keresztül a harmadik köztársaság bukásához.”
A valóságban az a helyzet, hogy nem kellett „felőrölni” a magyar demokrácia alapjait – ugyanis éppen az (volt, van, lesz) a baj, hogy nincsenek igazi, a magyar közmentalitásban gyökerező alapjai itt a demokráciának. A demokrácia ugyanis egy mentalitás, nem pedig csupán egy vágyott/kihirdetett államberendezkedési forma. És a magyar mentalitást nem változatta meg egy csapásra 1989 – korábbi korszakainkban pedig esély sem volt arra, hogy demokrata szemléletmód alakulhatott volna ki a magyar nép széles tömegeiben. A demokrácia itt mindig is az elit egy részének „hobbija” volt – a demokrácia egyik lényegi elemét adó (köz- és egyéni) szabadság fogalma pedig keveredett (vagy inkább felcserélődött) a nép érzéseiben a függetlenséggel (pl. Habsburgoktól, szovjetektől, vagy épp most aktuálisan a nyugattól). Azzal viszont nemigen számolt a magyarság, hogy a függetlenség lehetősége következtében előállt önálló döntési lehetőséggel mit is jelent jól, helyesen élni? Hogyan kell ezt csinálni? Mi a jó döntés „helyes algoritmusa”? Mire célszerű a közügyekben való döntés során tekintettel lenni? Hiszen még a magándolgaikban sem képesek sokan helyes, a következményekkel számoló módon dönteni – akkor a közügyekben ugyan hogyani is menne ez nekik?
Ebből következik, hogy „a harmadik köztársaság bukása” sem néhány ember néhány rossz döntésének következménye volt – jól is néz ki az a „stabil demokrácia”, amely megbuktatható így! Éppen az (lenne) az igazi, tömeges demokrata közmentalitás jele, ha az efféle kisiklások után a rendszer automatikusan, gyorsan korrigál – ez nálunk messze nincs így…
A demokrácia erkölcsi alapjait tehát nem helyreállítani kell (ahogy Jávor írja), hanem megteremteni – és ez nem jelent mást, mint épp az együttműködést, hiszen a demokrácia működése a közösséghez tartozók közös célok érdekében való célszerű együttműködésében mutatkozik meg…
…De menjünk csak tovább, boncoljuk tovább a lovat!
Szó esik a pártfinanszírozásról, a hozzá kapcsolódó és az egész társadalmat és gazdaságot átszövő korrupcióról, valamit arról, hogy Gyurcsánynak szándékában állhatott ennek felszámolása. Jó, ha tudjuk, hogy ez a „rendszer” a teljes magyar politikai szisztémát jellemezte, 1990-től egészen máig. Következik ez egyfelől a fentebb említett mentalitásbeli demokráciahiányból, másfelől pedig a magyar társadalom őszintétlenségéből, irigységéből és az e kettő alapját adó frusztráltságából. Egy sikertelen társadalom sok-sok magát vesztesnek érző tagja nem szeret szembesülni bizonyos igazságokkal, mivel az „igazság” számára a mindennapokban azt jelenti, hogy „Te alul vagy!”. Ehhez képest a szemében „nem dolgozó” politikusok „rengeteget keresnek”. „Nem dolgozónak” azért tekinti őket, mert – demokrata ösztönök híján – nem fogja fel, hogy mit is jelent egy korszerű állam irányítása, hogy ez a társadalom egyik legnagyobb felkészültséget igénylő és egyik legfontosabb munkája – ebből következően logikus lenne, hogy a politikusok meg is kaphassák ennek ellenértékét, éspedig legálisan. Egy olyan társadalomban, amelyben sosem volt jelen az önigazgatás, nem érzékelik a tömegek ezt… És ezért „kidobott pénznek” érzik a politikára, a demokratikus államműködésre és a politikusok zsebébe jutó pénzt. Népszerű, ha valaki „minimálbéres parlamenti képviselőket” emleget – az viszont „gazember”, aki nyíltan beszél e kérdésben a valóságról.
Ezzel a szemléletmóddal maximálisan visszaélt az a politikai elit, amely nem is törekedett társadalmi szemléletváltásra. Éspedig azért nem törekedett arra, mert azzal szükségképpen együtt járt volna az is, hogy a legrátermettebbek jussanak a vezető pozíciókba, ők döntsenek a köz – és a közpénzek – dolgában. Ezzel pedig a – bizony, nem éppen a legrátermettebbekből kikerülő – politikusaink mehettek volna a fenébe…
A képlet ezek alapján: a társadalom jelentős többsége nem értette, miért fontos a demokráciában az átláthatóan finanszírozott politika, a hatalmon lévő politikusok (legtöbbje) pedig, hatalomban akarván maradni, nem is akarta erről felvilágosítani a társadalmat ennek fontosságáról.
…Na, ezzel kellett volna Gyurcsánynak egycsapása leszámolnia! Egy olyan csapat élén kellett volna megváltoztatnia a rendszert, amelynek tagjainak ez igen komoly személyes pozícióbeli és anyagi áldozatokkal járt volna. Ezek az emberek gyakorlatilag azért voltak vezetők, azért csinálták az egészet, hogy élvezhessék annak előnyeit – nyilván ők sem voltak demokraták, a demokrácia csupán hatalomtechnikai eszköz volt legtöbbjük számára. …De éppen ez volt a helyzet az ellenzék soraiban is. Annak a „könyörtelenségnek”, annak a mindent uraló vágynak, amivel ismét meg akarták szerezni a hatalmat, nagyon hasonló indítékai voltak – talán csak abban „haladták meg” ezt, hogy nekik (orbánnak és társainak) komoly személyes-személyiségbeli késztetései is voltak.
A Gyurcsány-korszakot tehát alapvető cselekvési dilemmái jellemezték:
· Lehet-e modernizálni olyan szövetségesekkel és támogatókkal, akiknek „nettó”, személyes érdekei ellentétesek a modernitás által alapvetőnek tekintett teljesítményalapúsággal?
· Vezetheti-e úgy valaki a modernizációt, hogy közben ő is a meghaladni akart múlt „terméke” és ő maga sem alapvetően képes igen fontos területeken meghaladni a múltat fejben?
· Mi a teendő akkor, ha fennáll a veszélye annak, hogy egy, még nála is sokkal kevésbé a modernitásban gondolkodó erő – és annak vezetője – kerülhet hatalomra, ennek összes, az országra és a társadalomra nézvést tartósan negatív hatásaival?
A kérdés tehát az, hogy volt-e lehetőség olyan módon cselekedni, politizálni ebben az időben, hogy az valós sikerre vezessen?
Gyurcsány csak egy dolgot tehetett volna, hogy mindezt (a saját csapatain belüli ellenállást, a tisztátalan pártfinanszírozást és a „mindenre elszánt ellenzéket”) sikerrel számolhassa fel – és ha úgy vesszük, „válaszolt rosszul”ebben a dologban: miniszterelnöki hatalmát és 2006. nyár eleji vitathatatlan népszerűségét maximálisan kihasználva radikálisan el kellett volna távolítania mind a hatalom közeléből, mind pedig a „visszavágás” lehetőségétől mind pártbeli, mind pedig ellenzéki ellenségeit. Ez, nyilván, sokak „demokrata ízlését” sértette volna – ugyanakkor (legalábbis elvileg) e személyek „korrupciós előélete” biztosított volna (büntetőjogi) eszközöket erre. A tömegek szemében népszerű lett volna a dolog: „korrupt politikusok a börtönben”. (Valószínűleg még az ellenzék híveinek egy része is támogatta volna ezt…)
El lehet gondolkodni azon, hogy egy igen kevéssé demokrata érzésű társadalomban a valódi demokrácia fejlődését önérdekeikből akadályozók hatalomból való eltávolítása miféle eszközökkel történhet – ebben nem is akarok most állást foglalni. Az tény, hogy hiba, ha valaki „abszolúte demokratikusnak” tekinti a magyar társadalom mentalitását és ebből kiindulva von le következtetéseket, ítél meg tetteket. (Ez jellemezte többek között Sólyom László akkori köztársasági elnököt is – erről korábban írtunk már: Sólyom László öngyilkos lett! - http://progressziv.blog.hu/2010/07/01/solyom_laszlo_ongyilkos_lett)
Azon is el lehet gondolkodni, hogy (amint Jávor fogalmaz) „egy ilyen szándék megvalósításához alkalmas út[-e], ha egy olyan pártnak az élén jut el a hatalomba, amelyik súlyosan felelős azért, hogy a demokráciánkat bemocskolta a korrupció és megbénította a pártokat finanszírozó klientúragazdaság.”? Az tény, hogy azon az úton, amely egy ilyen pártban el lehet jutni a hatalom csúcsára, magának a csúcsra igyekvőnek is számos elköteleződést kell vállalnia. Ám ha kellően merész, akkor a hatalom birtokában képes lehet ezektől megszabadulni – és kikerülni azt, hogy azok, akikkel „leszámol”, akár megelőzésképpen, akár bosszúból felhasználhassák ellene korábbi „ügyeinek” dokumentumait. Ne feledjük: egy „naiv lelkű” nép könnyen odaáll egy „hős” mellé!
Talán örök kérdés, hogy egy demokratának hogyan kell viszonyulnia mások antidemokratikus attitűdjéhez: erkölcsi kötelessége-e mindenképpen megmaradni a maga elveiből következő gyakorlatnál, vagy ezzel épp hibát követ el? Jávor így fogalmaz:
„A demokrácia erkölcsi hitele szempontjából nem az az igazán végzetes tragédia, hogy egy miniszterelnök ilyen dilemmával szembesül, és azt rosszul dönti el, hanem az, hogy amikor ez kiderül, ő és politikai közössége úgy tesz, mintha ez elfogadható lenne. Ön úgy akarta megnyerni a 2006-os választást, hogy a választókat megfosztja attól is, hogy meg tudják ítélni, akarják-e azt, ami az Ön győzelme után következik, és attól is, hogy reálisan tudják értékelni annak a ciklusnak a kormányzati teljesítményét, aminek a végén már Ön volt a kormányfő. Ez szöges ellentétben áll a közösségi önrendelkezés ideáljával, amelynek a (mégoly tökéletlen) megvalósítását a demokrácia szolgálja.”
Ez ismét az a fajta, a magyar társadalom demokráciaérettségét tükröző, tehát téves szemléletmód, amelyről fentebb írtunk, Sólyom kapcsán is, és amely olyannyira jellemzi értelmiségi köreink egy részét. Valami nem létezőt létezőnek feltételezni, attól működést elvárni és erre stratégiát, vagy akár erkölcsi elvárásokat alapozni: súlyos következményekkel jár. Ha van valami, ami lehetővé tette Magyarországon az antidemokratikus erők megerősödését, azt, hogy átvehessék a társadalom, a közbeszéd tematizálását és mára szinte abszolút hatalomra tehessenek szert, éppen ez a fajta „naivitás & nagylelkűség-kombó” volt!
…Azért is fontos e kérdés, hogy reálisan láthassuk a magyar „létező jobboldallal” való alapvető együttműködés reális lehetőségét – vagy éppen lehetetlenségét. Jávor ugyanis ezt írja:
„Mindez megszerezte azt az élményt a jobboldali demokratáknak, hogy a demokrácia alapjait érintő, meglehetősen egyértelmű kérdésben nem számíthatnak a másik oldalon álló demokratákra.”
Itt ismét egy tévedéssel kell szembesülnünk: a magyar jobboldali nem olyan jobboldali, mint nyugat-európai társai. (Mint ahogy a magyar baloldali sem azonos ottani „elvbarátaival” – hogyan is lehetne az, hiszen egészen más helyzetben szocializálódott. Rákosi és Kádár nagyon különböztek Williy Brandtól – „leszármazottaik” is legalább annyira különböznek…)
A magyar jobboldali nem a saját, konzervatív, polgári elveinek jóságáról van meggyőződve, hanem arról, hogy „Ha a kommunisták vannak hatalmon, az szörnyű!”. Elvették a komcsik, a nagyszülők magántulajdonát, tönkretették egzisztenciájukat – és persze megszüntették azok privilegizált társadalmi pozícióját. Jobboldaliságuk tehát azt jelenti, hogy (ismét) a kivételezett társadalmi csoportokhoz akarnak tartozni. Egyáltalán: azt szeretnék, ha ők, a „jobb emberek” lennének a kivételezettek. Hogy aztán ezt a bizonyos „jobbság” azt jelenti-e, hogy ők a teljesítményversenyben is jobbak-e, vagy csupán azt, hogy jobbak az összeköttetéseik, más lapra tartozik… (Megjegyzés: nem véletlen az, hogy hiányzik az igazán magas szintű magyar jobboldali-konzervatív filozófia, politológia: ehhez ugyanis jóval több kellene, mint a puszta vágy a hatalomra és a kivételezett státuszra – vagy éppen arra, hogy a jobboldali elit korlátozatlanul érvényesíthesse a saját kontraszelekcióját a társadalomban…)
Mindezekből következik, hogy a magyar jobboldal szemléletmódja nem demokratikus – sokkal inkább „arisztokratikus”. (Még akkor is ez a helyzet, ha egyes, az átlagból kiemelkedő képviselői mélyen meg is vannak győződve arról, hogy ők igazi demokraták – hiszen az igazi demokrataság mindenkor cselekvő, sohasem „doktriner” és nem keveri össze a saját társadalmi vágyait a társadalom valós igényeivel…). Így „a demokrácia alapjait érintő, meglehetősen egyértelmű kérdésben” (id.: J. B.) nem is biztos, hogy együtt akarnak működni a „baloldaliakkal” – hiszen egyrészt félnek tőlük, az ő hatalmukat „felfordulásként” élik meg, másrészt lenézik őket.
Ezzel mindenképpen számolnunk kell - és számot kell vetnünk ennek a Nagy Társadalmi Összeborulás esélyeinek latolgatása során is! És ha ezt tesszük, akkor beláthatjuk, hogy itt nem (úgy) működnek azok a közös, demokrata alapokból kiinduló egyetértési-együttműködési mechanizmusok, mint a nyugat-európai társadalmak és politika esetében – és ahogy demokrata körökben ezt szeretné(n)k. Amit erről Jávor gondol, az merő naivitás.
Ha ezt a fajta jobboldaliságot figyelembe vesszük, akkor máris láthatjuk, hogy a 2006. őszi történések során szükségképpen és szétválaszthatatlanul keveredett a „sima” és az „erőszakos” jobboldali attitűd – hiszen ezek az egyes fejekben is keverednek. Aki jobboldali, az az őszödi beszédet meghallván azonnal igazolva érezte magában azt a hitét, hogy „A balosok hatalma rossz!” …És ezek az emberek ma sem tudják elképzelni, hogy ne „közülük valók” vezessék ezt az országot. Bennük erősen összekapcsolódik a „nemzeti-jobboldaliság” és a „jó élet” – hiszen amikor ők (vagy őseik) jól élhettek, akkor rendre nemzeti-keresztény, jobboldali vezetés alatt állt az ország… A magyar jobboldal nem is akar együttműködni a társadalom rajta kívül álló részével – uralni akarja azt! Innen és ebből ered antidemokratizmusa is – és ezzel is számot kell vetnünk, ha politikai szövetségi elképzeléseket dédelgetünk…
…2006-ban a magyar progresszió csapdahelyzetbe került – és ott van ma is, ezért olyan erőtlen! „Kötik” a saját ideáljai, politikai elvei, a demokratizmusa (…vagy az, hogy annak gondolja magát) és így, ebben az állapotában kell megküzdenie a politikai hatalomért, elképzelései érvényre juttatásáért és a magyar demokráciáért. Önmagát elemzi, önmagával harcol, mindet úgy, hogy tulajdonképpen nincs is tisztában önmagával. Furdalja a lelkiismeret, hogy nem képes betölteni társadalmi szerepét és frusztrált emiatt. Frusztráltságát pedig úgy próbálja megszüntetni, hogy a saját térfelén próbál hegemóniára szert tenni.
Ha a (nevezzük így) progresszív politikai oldal demokratikus és ezáltal sikerre képes magyar társadalmat akar, akkor nem az a kérdés, hogy vajon melyik levitézlett, vagy doktriner, vagy éppenséggel naiv csoportja „győzedelmeskedik”, hanem az, hogy lesz-e olyan erő ezen az oldalon, amely érti a magyar társadalmat és képes e társadalom számára valódi megoldásokkal előállni.
Ma nincs ilyen erő… És mindaddig nem is lesz, amíg csupán a belharcokkal foglalkozik itt mindenki, amíg a gyerekek csak egymásra hányják a homokot a mi kis demokrata homokozónkban...
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek